Rainy, cloudy, no light, darkness - Junhyung

Rainy, cloudy, no light, darkness

Egy domb tetején ülök felhúzott lábakkal, kezeimet a térdemen pihentetve – az egyikben egy Starbucks-ból vásárolt kávét lötyögtetek. A hideg eső úgy ömlik rám, mintha dézsából öntenék, de ez ellen nem teszek semmit, csak hagyom.
Teljesen egyedül vagyok. Néha-néha elrohan a távolban egy-két ember fürge léptekkel az esernyőjét vadul markolva, nehogy kicsavarja a szél a kezéből, de rajtuk kívül senki sem merészkedik ki az utcára. Egyedül én ücsörgök itt bőrré ázva. Csak is miattad.
Az időjárás tükrözi azt, amit belül érzek – mindenfelé sötétség, kilátástalanság, nem lehet tudni, mikor ül el a vihar. A felhők uralják az eget, eltakarva az éltető Napot. A természet csúf és megtépázott, még a fák is reményvesztettnek tűnnek, ahogy magatehetetlenül hajlonganak a szél kénye-kedve szerint.
Fájdalom mardos belülről, nem tudom, mit tehetnék. Abban reménykedem, hogy az esőcseppek megtisztítják lelkemet a bánattól, de jól tudom, hogy ez képtelenség. A búskomorság nem sár, nem piszok, nem tudok tőle tisztogatással megszabadulni. Igazából sehogy sem tudok tőle megválni.
Szeretek a záporban sétálgatni, vagy akár üldögélni is. Rád emlékeztet. És pontosan ezért is utálom ezt az ítélet időt most oly nagyon. Különös és értelmetlenül hangzik igaz? Pont a két ellentét – szeretet és utálat, mindez egyszerre. De az élet a végletek összevisszasága, csupa ambivalencia és ellentmondás.

Emlékszem még arra, mikor fiatalabbak voltunk és gimnazistaként elmentünk moziba. Csak ketten, mert a többi három embernek közbe jött valami. Barátokként találkoztunk, se többek, se kevesebbek nem voltunk. Hogy is felejthetném el? A te kérésedre valami nyálas romantikus filmet kellett végignéznem, aminek azóta sem tudom a címét. Nem tudok róla semmit, mert nem is figyeltem rá, az egész vetítés alatt téged néztelek. Elragadó voltál, ahogy a számodra meghitt részeknél elmosolyodtál, vagy olykor-olykor könny szökött a szemedbe. A tekintetem többször is a kezedre tévedt, de nem mertem ráfogni. Féltem, hogy elhúzódnál, és nem akartam azt a csodálatos délutánt egy másodperc alatt tönkretenni. A filmnézés után egy hangulatos kis kávézóba mentünk, ahol mind a ketten csokoládés fánkot és tejeskávét rendeltünk. Le sem tudtam rólad venni a szemem, amíg majszoltad az édességet. A nyalánkság nyomot hagyott rajtad, a szád szélén ékeskedett egy kis csokifolt. Szívem szerint lecsókoltam volna rólad, de ehelyett csak ügyetlenül ledörzsöltem egy szalvétával. Megköszönted és édesen mosolyogtál rám. Reméltem, hogy ezt a gesztust azért kaptam, mert te is érzel irántam valamit, de nem mertem semmiben sem igazán bízni, vagy beleélni magam, tartottam a csalódástól. Miután elfogyasztottuk a rendelésünket, hazafelé vettük az irányt, vagyis pontosabban fogalmazva hazakísértelek. Az út hosszú volt, de mi így is gyalog vágtunk neki. Persze ezt egy csöppet sem bántam – minél több időt tölthettem veled, annál boldogabb voltam. Tíz perce sem sétáltunk, elkapott minket az eső. Úgy zuhogott, mint még soha. Felajánlottam, hogy álljunk be egy árkád alá, de te csak legyintettél, és azt mondtad, szeretsz esőben andalogni, így hát tovább ballagtunk. Csurom vizesek voltunk, de ezen jót kacagtunk. Egy tócsánál meg is álltunk hogy lejtsünk egy rögtönzött és nem mellesleg bugyuta „esőtáncot”. Hangosan nevetgéltél, ami zene volt füleimnek. Felszabadult voltál, egészen kivirultál, és még sosem láttalak téged ilyen önfeledten vidámnak; örültem neki, hogy mindezt velem élted át, és hogy részese lehettem az örömödnek. A cipőink mókás cuppogó hangot adtak ki, a ruháink hozzánk tapadtak, a hajunk a fejünkre lapult. Olyan voltál mint egy engedetlen kislány – minden áldott pocsolyába páros lábbal ugrottál bele, hiába intettelek, hogy ne tedd, mert csak még jobban beázik a topánkád. Amikor elértünk a házadhoz, szembefordultál velem és szégyenlősen somolyogtál. Nem tudtam mire vélni, de aztán észrevettem, hogy az ajkaimat szuggerálod, ami kicsit zavarba ejtő volt, de élveztem. Végre te is mutattál felém egy kis érdeklődést, és ezúttal nem úgy, mint egy barát iránt. Mert ugyebár köztudott, hogy a barátok nem bámulják epekedve a másik száját úgy, mintha éppen egy csókcsatára invitálná őt. Csak néztünk egymás szemébe. Nem tudom, neked mi járhatott a fejedben, de én minden erőmmel azon voltam, hogy elegendő bátorságot szedjek össze kevesebb, mint tíz másodperc alatt, és megtegyem az első, ám hatalmas lépést. Gondolom ez így furcsán hangozhat pont az én számból hallva. Én, Yong Junhyung, aki mindig azt harsogja, mennyire vakmerő és rossz fiú, mégse mer közeledni egy lány felé. Nagyon úgy néztél ki, mint aki vár valamire, és aki addig nem is fog elmozdulni, amíg azt meg nem kapja. Tudtam, miért nem mentél be még a lakásotokba, és miért álldogáltál még kint velem. Nem haboztam tovább, „most vagy soha” alapon közelebb hajoltam hozzád, ajkaink összetapadtak. Párnáid érintése nem volt idegen, olyan volt, mintha mindig is ismertem volna, milyen az, mikor összeér a szánk. Megnyugtató volt, a gyomrom mégis jajdulva rándult görcsbe. Lassan átfontad hideg karjaidat a nyakam körül és mélyítettük a csókot. Nyelved vad és tüzes táncba hívta enyémet, szinte téptük egymás ajkait. Tökéletes pillanat volt... Egészen addig, míg édesapád ki nem jött a házból. Ijedten és elpirulva suttogtad, hogy menjek el gyorsan. Nem kellett kétszer kérned, ugyanis apád már ki is rohant, hogy üldözőbe vegyen engem, amiért meg mertem csókolni egy szem lányát. Elszaladtam, de futás közben még azért visszakiáltottam, hogy majd hívlak.

Azóta, ha esik az eső, csak te jutsz eszembe. A nevetésed, a játékosságod, az illatod, és az első csókunk íze. Eddig ez mosolyt csalt az arcomra, most viszont apró cafatokra cincálja a szívemet. Nem is tudtam, hogy egy törött szívet is lehet továbbtörni, és az apró szilánkok továbbmorzsolása is lehetséges.
Az a délután már évekkel ezelőtt volt, sok mindent megértünk már ezalatt az idő alatt. Te gyönyörű nő lettél, én pedig híres idol. És pontosan ez az, ami közénk állt.

Amikor aláírtam a Cube Entertainment-nél a szerződést, azt hittem, helyesen cselekszem. Azt gondoltam, a lehető legjobbat teszem azzal, hogy csatlakozok egy bandához. Sok pénz, viszonylag kevés erőfeszítés árán; ki ne akarna ilyen munkahelyet? De aztán rájöttem, hogy ezt az egészet csak én képzeltem el így. Persze a fizetésre nem lehetett panaszom, viszont azért keservesen meg is kellett dolgoznom. Éjjel-nappal a próbateremben vagy a stúdióban voltam, fellépésről fellépésre jártam, más-más országokba repültem, forgatásokon voltam, fantalálkozókon vettem részt, és közben észre sem vettem, mennyire elhanyagoltalak téged. Te mindig vártál otthon és, ha hazamentem, sosem hánytad a szememre, milyen sokat voltam távol tőled. Pedig tudom, hogy fájt, hogy keveset látsz, már csak a szemedből is ki tudtam olvasni. Már nem csillogott úgy az a gyönyörű szempár, már nem volt olyan fénye, és a mosolyod sem tűnt őszintének, ami nagyon bántott. Próbáltam magam ketté szakítani, igyekeztem mindenre időt találni. Még napirendet is készítettem magamnak, de minden hiába volt, az idol szakma nem törődik azzal, ha egy embernek vannak szerettei. Időközben én egyre fáradtabb és kedvtelenebb lettem, amiért igyekeztem mindenhol mindenkinek megfelelni, és ezáltal a rés, ami köztünk volt, óriási szakadékká nőtte ki magát. De te, picikém, hősiesen tűrtél mindent, egy szavad sem volt, és ezért nagyon hálás vagyok neked. Tudtad, hogy nekem is milyen nehéz, így csak némán támogattál engem, ott voltál mindig mellettem, ha szükségem volt rád, és közben nem adtál hangot saját sérelmeidnek. De egy nap aztán kibukott belőled, ami addig bántott.

Egy hosszú nap után fáradtan estem haza. Ugyanúgy mosolyogva fogadtál, meleg étellel és ölelő karjaiddal, de éreztem, hogy valami nincs rendben, a levegő nagyon feszült volt. A tekinteted fátyolos volt, és nem kérdezgettél olyan buzgón a munkámról, ahogy szoktad. Rákérdeztem, hogy mi a baj, és akkor előtört belőled minden. Keservesen zokogni kezdtél, közben motyogtál is valamit, de a kényszeres sírásodtól és a remegésedtől nem értettem belőle semmit, csak riadt arccal magamhoz szorítottalak. Megkértelek, hogy mondd el lassan, mégis mi bánt, mire kibontakoztál ölelésemből és besiettél a szobánkba. Pár perc múlva egy lapot hoztál ki nekem, amin már a tinta elkenődött – arra tudtam következtetni, hogy ráhullajtottál egy-két könnycseppet, és nyilván nem tévedtem. Gyorsan átfutottam a szöveget. Egy Beast rajongó írta neked. Sértegetett téged, megfenyegetett, és szörnyen csúnyán beszélt veled, mintha nem is egy érző és törékeny emberi lény lennél. Dühösen téptem össze a levelet, a kezem ökölbe szorult.
– Nem a te hibád – szipogtál, és karjaim közé furakodtál.
Még te, az áldozat vigasztaltál engem. Ó, édesem, hogy te milyen erős voltál! De nem volt igazad. Pedig szerettem volna, ha van egy bűnbak, ha van egy harmadik fél, akire ujjal mutogathatok, hogy „márpedig te vagy az oka mindennek”. De nem volt senki sem, akit okolhattam volna, csakis miattam történt ez, miattam bántottak, miattam törtél össze. Az egész az én hibám volt.
Megtudakoltam, hogy kaptál-e még ehhez hasonló hangvételű levelet, mire aprót biccentettél, és halkan hozzátetted, hogy már meg sem tudnád számolni, mennyit. Ledöbbentem. Én marha észre sem vettem, mi folyik az orrom előtt, nem tűnt fel, mennyire boldogtalan vagy mellettem.
Aznap este nem aludtam, csak csöndben hallgattam édes szuszogásod, miközben a mellkasomat csiklandozó illatos fürtjeidet cirógattam. Végig azon agyaltam, miként tudnálak megvédeni a rajongók utálatától. Mindig ugyanoda lyukadtam ki, ahová a legkevésbé sem akartam, de be kellett látni, hogy ez lesz a legjobb.
Másnap már korán reggel pakolni kezdtem, amikor felébredtél, már félig összerámoltam a ruháimat.
- Hát te meg mit csinálsz? – kérdezted nagyokat ásítozva.
Éppen az egyik bőröndöm cipzárjával kínlódtam. Összeszorult torokkal sandítottam fel rád. Egyszerű rövidnadrág volt rajtad egy elnyűtt felsővel, a hajad aranyosan kusza volt, az arcod pedig álmosságról tett tanúbizonyságot. Legszívesebben odasétáltam volna hozzád, felkaptalak volna az ölembe, majd besétáltam volna veled a hálószobánkba, hogy az összes porcikádat kényeztethessem. De nem tehettem. Döntöttem.
– A dormban fogok lakni. – Próbáltam keménynek és határozottnak tűnni, de a hangom így is elcsuklott. Csak remélni tudtam, hogy te ezt nem vetted észre.
– De hát... De hát miért? Mi a baj? – Értetlenkedni kezdtél, ezzel sokkal jobban megnehezítve a dolgomat.
– Így lesz a legjobb – mormogtam.
– Miről beszélsz? Nem voltam elég jó? Pedig én annyira igyekeztem! Sosem tettem szóvá semmit! Szeretlek, Junhyung. Nem mehetsz el... – Könnyeid ekkor már bőszen mosták selymes arcodat.
Azt kívántam, bárcsak letörölhetném azokat a könnycseppeket, amiket ráadásul én csaltam szemedbe. A szívem milliónyi szilánkra robbant szét, a sírás szoros hurokként fojtogatott torkomnál fogva.
– Nincs rád szükségem – néztem bele mélyen a szemedbe.
És te elhitted. Egyszerűen elhitted! Pedig hazudtam. Nem vagyok más, csak egy hazug! De miattad tettem, azért, hogy többé ne bánthassanak.
Még mindig emlékszem, mennyire összetörtél, méghozzá a szemem láttára. Könnycsatornáid kiapadhatatlannak tűntek, tested remegése nem akart alább hagyni. Megalázkodtál előttem, megállás nélkül könyörögtél, hogy maradjak, és én majdnem eleget is tettem kérésednek. El sem tudod képzelni, mennyire szívembe mart, hogy így látlak, és nem vigasztalhatlak meg. Még utoljára nyomtam egy csókot forró homlokodra, és csöndben bezártam magam után az ajtót.

„Nincs rád szükségem”, visszhangzik fejemben.
Leveszem a pohárka fedelét, számhoz emelem a kávémat, és kortyolok belőle, közben pedig azon töprengek, vajon ki a fene kávézik még szakadó esőben rajtam kívül. Az íze borzalmas, de ezért nem a kávéházat hibáztatom. Amióta nem láttalak, minden megromlott körülöttem, semmi sem ép, tiszta vagy rendezett. Egy hirtelen mozdulattal eldobom magamtól a műanyag, fedeles poharat.
Homlokomat a térdemnek döntöm és folyni kezdenek könnyeim, összemosódva az esővel. Hogy hihetted el minden szavamat? Hogy, amikor tudtad, hogy te vagy mindenem?!

Két hete történt, hogy otthagytalak. Két hét gyötrelem. Azt hittem, könnyű lesz hátrahagyni a régi életemet, kitörölni minden emlékemet, és eltüntetni a lábnyomaidat szívem és lelkem felületéről egyaránt. De nem, nem könnyű, semmi sem az. A poklok poklát élem át azóta minden egyes átkozott nap. Legszívesebben fognám az érzéseimet, és kihajítanám a szemetesbe, vagy egész egyszerűen eladnám eBay-en. Az életben miért nincsenek ilyen lehetőségek?
Nélküled más ember lettem, bár abban sem vagyok biztos, hogy embernek lehetne-e nevezni azt, ami vagyok. Árnyéka vagyok önmagamnak, nem eszem, nem alszom, magatehetetlenül hánykolódom az élet hullámai közt, miközben történnek körülöttem az események, csakhogy ezekből semmit sem észlelek. Csakis te jársz a fejemben, éjjel- nappal kísértesz, folyton emlékeztetve rá, mekkora szörnyűséget tettem. Lelki szemeim előtt látom még most is megtört arcodat, hallom szívszaggató sírásodat, nem tudok ezektől menekülni, ahogy az emlékedtől sem. Néhány pólóm még mindig őrzi illatod, és szabadidőm nagy részét azzal töltöm, hogy azokat szagolgatom, azokat ölelem magamhoz, mikor ébren vergődöm az ágyamban. Szánalmas vagyok, tudom. Egy szánalmas szerelmes, aki két életet tett tönkre egyetlen reggel alatt.

Nézd meg, mi lett belőlem. Egy folyton feszült, reményvesztett barom, akihez már hozzá sem lehet szólni, mert nem úgy válaszol, ahogyan illene. És ráadásul meg is bolondultam. Most is  gondolataimban beszélek hozzád, hátha meghallasz, vagy megérzed, hogy minden percben rád gondolok. Úgy érzem, mintha bevetettek volna egy sötét verembe, elvéve tőlem a Napot. Te voltál a napfelkeltém, és egész egyszerűen nem vagyok semmi sem nélküled. Semmi más, csak egy átkozott árnyék.
Szeretlek. Azóta is, és annak ellenére is, hogy nem szabadna. De hogy bújjak el az érzelmeim elől? Hogy tagadhatnám meg őket? Hova rejtőzhetnék? Ó, picikém, az egyetlen hely, ahová most bújnék, az a te ölelésed, ami két héttel ezelőtt még egyben tartott. De amióta az a két óvó kar nem fonódik körém, szétestem. Minden atomom a földön hever, arra várva, hogy valaki összeszedje őket, majd újra egy egésszé formálja. De erre csak is te lennél képes, senki más.
El sem tudom képzelni, hogy mi lehet veled. Hidd el, annyira sajnálom. Azt is bánom, hogy nem tudlak megvédeni mindentől, pedig óvnálak még a széltől is, hogy ne borzolja össze illatos tincseidet, a Naptól, hogy ne égesse meg gyönyörű hamvas bőröd, az esőtől, hogy ne fázz meg hideg cseppjeitől, egyszerűen mindennel szembeszállnék, ha módomban állna, de sajnálatos módon az én karom sem ér el mindenhová. Bárcsak ez az egész szörnyűség meg sem történt volna, az egész csak egy rémálom lenne.
A kabátom belső zsebe rezegni kezd, kizökkentve ezzel az elmélkedésből. Bosszúsan veszem elő mobilomat, majd egyik tenyeremet a képernyő fölé helyezem, hogy a felhőből aláhulló eső ne érje a telefonomat. Doojoon az. A szemem forgatom.
– Mit akarsz? – dörmögöm magamnak orrom alatt.
Megfordul a fejemben, hogy kinyomom, vagy hagyom, hogy tovább csörögjön, de nem tehetem ezt meg vele.
– Mondd – szólok bele ridegen. Mélyítek hangomon, hogy ne lehessen hallható, hogy könnyeket hullajtottam.
– Hol vagy? – kérdezi nyugodtan.
– Hát, az biztos, hogy nem a próbán – felelem pimaszul, számat gúnyos félmosolyra húzom.
– Igen, az nekem is feltűnt.
– Akkor miért kérded?
– Menj el hozzá – mondja, ignorálva a kérdésemet.
Összeráncolom a szemöldököm.
– Kihez? – játszom az értetlent.
– Nagyon jól tudod, kihez.
Hangosan sóhajtok. Hát persze, hogy tudom.
– Semmi értelme nem lenne – csóválom a fejem, hiába nem látja.
– Nézd, Junhyung, fogalmam sincs, mégis mit érzel iránta, és azt sem tudom, hogy ez mennyire fájhat most neked, de azt tudom, hogy gyáva vagy, és ezt mint barát mondom.
– Nem vagyok gyáva! – csattanok felháborodva. – Nem tudsz te semmit!
– Az vagy, bár tudom, hogy nem akarod bevallani. Hagyj fel végre az önsajnálattal és a mártírkodással, és húzz el hozzá. Ez leader parancs.
– Nem ilyen egyszerű – motyogom.
– De, ilyen egyszerű. Azt hiszed, hagynánk a fiúkkal, hogy bárki is bántsa őt? Szerinted nem lehet valahogyan leállítani a fanokat? Azért vagyunk neked, hogy segítsünk és fogunk is, csak végre keresd őt fel. Minden megoldható, Junhyung, csak te beijedtél és inkább a menekülést választottad, és ennek azóta is iszod a levét. Szóval kapd össze magad, bárhol is legyél, és látogasd meg Young Soo-t. És ha végre újra együtt vagytok, akkor gyorsan szerelmeskedjétek ki magatokat, mert késő délután megyünk házat nézni.
– Házat nézni? – szökik fel a szemöldököm kíváncsian.
– Új dorm – magyarázza.
- Miért, a mostanival mi a baj?
– Az, hogy messze van tőle Young Soo háza.
– Mi? – értetlenkedem.
– Istenem, ne legyél már ennyire értetlen – sóhajtozik. – Na, jó, elmondom a kerek történetet. A srácokkal megbeszélést tartottunk, és arra jutottunk, hogy valamit tennünk kell az érdeketekben, mert nem fogjuk ölbe tett kezekkel végignézni, hogyan pusztít el téged Young Soo hiánya. Úgy döntöttünk, hogy ikerházba költözünk. Tiétek lesz az egyik ház, a másik pedig a dorm lesz. Így sokkal többet tudtok majd ti is együtt lenni, meg legalább nálunk is többször megfordulsz majd. Persze a dormban is lesz helyetek, kialakítunk nektek egy saját szobát, szóval Young Soo-t is bármikor szívesen látjuk, de remélem ezt nem is kell mondanom. És mielőtt még megkérdeznéd: igen, a menedzser is belement már. Melegen ajánlom, hogy sikeresen sírd vissza magad hozzá, mert rohadt nehéz volt eladó ikerházat találni, ráadásul olyat, ami közel van a belvároshoz.
Nagyokat pislogok, nem tudom felfogni, amit az imént hallottam. A boldogság lassan kúszik testemben, majd szétcsattanok örömömben.
– Ti megbeszélést tartottatok nélkülem? – kötekedek immáron vigyorogva.
– Tudod, nem mi voltunk azok, akik leléptek mindenhonnan.
– Ez akkor sem fair!
– Fogd be és vonszold el magad Young Soo-hoz, ha nem akarod, hogy én rugdossalak el odáig.
– Ó, a leader fenyegetőzik.
– Milyen jó kedved lett hirtelen. És a hála mégis hol marad?
– Tudod, hogy nem vagyok valami jó az érzelmeim kimutatásában.
– Nos, a haragot és a bánatot valahogy mégis ki tudtad fejezni.
– Jó, igazad van. Tényleg nagyon hálás vagyok nektek, sosem tudom majd ezt meghálálni.
– Nem is kell. Csak most már ne legyél búvalbélelt.
– Nálatok jobb családot nem is kívánhatnék magamnak, remélem, tudjátok.
– Jó ég, te most komolyan átcsaptál a kemény rapperből valami érzelgős kisfiúba? – hüledezik.
– Na, tudod, ki fog legközelebb valami szépet mondani – forgatom a szemem.
– Jó, bocs, tudod, hogy szeretünk.
– Én főleg! – kiabál közbe Yoseob.
Elnevetem magam.
– Végig ki voltam hangosítva, ugye? – tudakolom.
– Na, szerinted? – kérdez vissza Dongwoon.
– De Junghyunah, jobban teszed most már, ha elindulsz – tanácsolja Hyunseung.
– Igazad van. De mi lesz, ha látni sem akar majd?
– Ha ez így lenne, akkor nem tweetelné ki félpercenként, hogy ,,ó, remélem ma eljön, remélem, ez az egész csak egy rossz álom, és minden olyan lesz, mint régen" – mondja elváltoztatott lányos hangon Dongwoon.
– Ezeket posztolta ki? – csodálkozom.
– Igen – helyesel Yoseob. – Szóval emeld fel a hátsód, és rohamozd meg a házát.
– Kösz mindent, srácok.
– Jaj, ne hálálkodj már – válaszolja Hyunseung.
– Legkésőbb hatra itt legyetek – mondja végszóként Doojoon, majd bontja a hívást.
Visszacsúsztatom belső zsebembe a telefont. Rezzenéstelen arccal meredek magam elé. Doojoon-nak sajnos igaza van, gyáva vagyok. Még csak meg sem próbáltam megoldani a problémákat, helyette inkább hanyatt-homlok menekültem előlük, cserben hagyva ezzel Young Soo-t.
Hirtelen, és még számomra is váratlan gyorsasággal felállok. A lábaim maguktól kezdenek mozogni, már-már futva teszem meg az utat.
Körülbelül fél óra múlva már egy fehér ajtó előtt ácsorgok a lábtörlőn. Hát tényleg eljöttem. Hah, na ki a gyáva, Yoon Doojoon? Oké, még mindig én, mert nem merek becsengetni.
Ne csináld már, öreg, ez nem te vagy – biztatom magam.
Mély levegőt veszek, majd megnyomom a gombot, a csengő hangosan szól. A szívem felszökik a torkomba, a tenyerem izzad.
Már éppen sarkon fordulnék, hogy amilyen gyorsan jöttem, olyan gyorsan távozzak is, azonban kinyílik az ajtó.
Az ereimben meghűl a vér, tátott szájjal pislogok rá. Szeme vörös, haja nemes egyszerűséggel hátra van gumizva. Melegítő van rajta. Az én melegítőm.
Megszakad látványától a szívem, azonban mégis jóleső bizsergéssel tölt el a viszontlátás.
Többször kinyitom a számat, de sosem mondok semmit. Úgy érzem magam, mint egy hal, és ezért gondolatban jó erősen belerúgok magamba.
Szedd már össze magad! Nem ezért jöttél!
– Junhyung... – motyogja. Úgy néz rám, mint aki el sem hiszi, hogy láthat.
– Sz-szia – dadogom bizonytalanul és óvatos félmosolyra húzom a számat.
Te jó isten, mi van velem?
– Miért... Miért vagy itt? – pirul bele kérdésébe.
Némán beljebb megyek, anélkül, hogy ehhez engedélyt kérnék. Nem szól semmit, csak csendben bezárja a bejáratot. Közben közelebb lépek hozzá, így amikor megfordul, közvetlen közelről meredünk egymásra, lélegzet visszafojtva. A szavak torkomra forrnak, semmit sem tudok kinyögni. Egyikünk sem hátrál, kiélvezzük a közelséget, és végre valami igazán bátor dolgot teszek: megcsókolom. Nem ellenkezik, készségesen belesimul ölelésembe. Felkapom ölembe, lábait átfonja törzsemen. Mohón faljuk egymást, érződik, hogy régóta ki voltunk már éhezve a másik ízére. Pici kezét vizes hajamba vezeti, erősen markolja. Annyira, de annyira hiányzott már.
Orromat megcsapja édes parfümének aromája. Az otthonom illata. Itthon vagyok – végre hazaértem.
Elbotladozom vele a hálószobáig, közben egy másodpercre sem szakítjuk meg ajkaink kapcsolatát.
Óvatosan lefektetem az ágyra. Muszáj felegyenesednem, hogy levethessem magamról csuromvizes kabátomat. Miután a sarokba hajítom azt is és a felsőmet is, visszakúszom hozzá. Éppen folytatnám ott, ahol az előbb abbahagytuk, de eltol magától. Szólásra nyitná a száját, de megelőzöm, és mutatóujjamat szájára helyezem.
– Pszt. Ne mondj semmit, Young Soo. Itt vagyok, mert szeretlek. Nem volt igaz, hogy nincs már rád szükségem. Jobban akarlak, mint a következő lélegzetvételemet. Sajnálom, hogy hazudtam, és hogy elmentem, de azt hittem, ezzel téged védelek. Gyáva voltam, mert elfutottam a gondok elől. De többet nem csinálok ilyet. Mindentől és mindenkitől meg foglak védeni, bármibe is kerüljön, oké? Neked csak annyi a dolgod, hogy ignoráld a leveleket és ne törődj senkivel. Senkivel, csak velem, rendben? Bízz bennem, Young Soo – nézek rá kérlelőn. Az ikerházas meglepetést direkt nem említem neki.
– Én bízom, Junhyung. Abban is bíztam, hogy visszajössz – somolyog szégyenlősen. – Csak soha többé ne menj el. Soha. – Két kezébe fogja az arcomat, hüvelykujjával végigsimít arcomon. – Hiányoztál – mosolyog.
– Jobban, mint gondolnád – felelem.
Ajkaink újra egymásra találnak, és eggyé forrnak.