n(ex)t – Hatodik rész

CSESZŐDJ MEG, CHUNJI!

Jungsoo

A hátamon fekszem, tekintetem a plafonra szegezve, mellkasom a megszokottnál picit gyorsabban emelkedik fel és le. A pillanatnyi kielégülés érzetét hamar felváltja az instant önutálat, ami azonnal be is ivódik a sejtjeimbe. Halk sóhaj hagyja el számat, talán ő észre sem veszi.

Gratulálok, Jungsoo! Egy igazi szerencsétlen vagy!

Utálom, hogy ilyen hatással tud lenni rám, utálom, hogy képes volt ilyen könnyen a közelembe férkőzni, és utálom, hogy hagytam magam. El sem kellett volna jönnöm!

Könnyek kezdik csípni a szemem, úgyhogy gyorsan az oldalamra fordulok, hogy háttal legyek neki és ki is húzódom az ágy szélére, hogy olyan távol legyek tőle, amennyire jelen helyzetben csak lehetséges. Neki viszont nem esik le, hogy távolságot akarok tartani, ezért hozzám simul hátulról és körém fonja karjait, nekem pedig ettől keserű epe gyűlik a számba. Finom illata rögtön az orromba kúszik, amitől csak még erőteljesebben kezd sajogni a szívem. Az ajkamba harapok, hogy ne szakadjon fel belőlem a keserves sírás.

Hogy jutottunk idáig? Mi romlott el annyira, hogy minden szó nélkül kitegye a szűrömet és mi változott most, hogy ismét próbál visszanyerni? Vagy ki tudja, mi ez a játék, amit most művel velem…

Régen az ölelése biztonságot nyújtott nekem, menedéket a mindennapi stressz elől, most viszont közelsége a gyomorgörcsöm okozója.

Néhány perc múlva egyenletessé válik a légzése, míg én továbbra is a lábujjamtól a fejem búbjáig megfeszülve fekszem két karja közt, és pontosan tudom, hogy ma éjszaka képtelen leszek aludni.

Magam sem értem, miért, de ráteszem a kezemet az övére. Olyan természetes még mindig ez az egész, és mégis annyira rohadtul fáj.

Csesződj meg, Chunji, amiért ezt tetted!

De hiába vagyok rá elmondhatatlanul dühös, tovább szorítom a kezét, miközben hagyom, hogy a könnycseppek végigszántsanak az arcomon.

Rémes állapotban kelek ki az ágyból; Chunji még békésen alszik a matrac másik oldalán, arca teljesen kisimult. Csak egy futó pillantást vetek rá, majd kieresztek egy halk sóhajt és bemegyek a fürdőszobába. A mosdókagylóra támaszkodva nézem magam a tükörben és elképedem a látványomtól: a szemem alatti karikák nem is lehetnének ettől sötétebbek. Megnyitom a csapot és hideg vizet locsolok az arcomba, hogy picit magamhoz térjek. Laza lófarokba kötöm a hajam és fogat mosok – hosszú-hosszú perceken keresztül sikálom a fogkefével a fogamat, hogy maradéktalanul kimossam a számból a tegnapi pezsgő és Chunji ízét. De bármeddig is mosom a fogam, a rossz szájízem továbbra is megmarad, minden próbálkozásom haszontalan. Kifestem a szempillámat, hogy valamennyire javítsak a külsőmön, bár azzal én is tisztában vagyok, hogy szarból nem lehet várat építeni.

Visszamegyek a hálóba, ahol Chunji még mindig nyugodtan alszik. Szívem picit összefacsarodik, ahogy nézem békés arcát, de aztán erőt veszek magamon, nem hagyom, hogy meglágyítson és inkább a bőröndömhöz lépek, hogy keressek valami ruhát, elvégre pizsamában mégsem mehetek le a hotel éttermébe.

Épp, amikor kifelé tartok a szobából, az ajtó alatt becsusszan egy krémszínű boríték.

– Hát ez meg? – suttogom halkan, hogy Chunjit lehetőleg ne keltsem fel.

Leguggolok, hogy megnézzem, mit rejt.

– Hát ez csodálatos… – morgom kissé dühösen, majd vissza is dobom a földre. Szívem szerint még meg is taposnám a levelet.

Normál esetben most oda meg vissza lennék az örömtől, hogy a szálloda meglepett minket egy közös masszázzsal. Normál esetben nem úgy fognám fel ezt az ajándékot, mint egy újabb jól irányzott tőrdöfést a szívembe. Normál esetben nem menekülnék Chunji elől egy együtt töltött éjszaka után…

Kiviharzok a szobából.

– Mit hozhatok a szép hölgynek? – kérdezi tőlem a feltűnően helyes pincérfiú, arcán megnyerő mosollyal.

– A szép hölgy velem van – mondja kimérten Chunji, mielőtt én még választ adhatnék. Hát ez meg mi a francot keres itt?! – És rántottát kérünk mind a ketten – feleli a nevemben is. – Mentes vízzel, köszönjük.

A pincér leírja a kis noteszébe az imént hallottakat, majd sietősen távozik.

Amolyan „nem tudom, mit képzelsz, ki vagy te” tekintettel meredek Chunjira, és próbálom figyelmen kívül hagyni, milyen szexi az ébredés utáni mély hangja. 

– Mi az? – kérdezi teljesen értetlenül.

– Szóval veled vagyok?

Kérdésemre kérdéssel válaszol:

– Miért, talán nem?

Képtelen vagyok eldönteni, hogy komolyan beszél-e.

Megköszörülöm a torkom.

– A tegnapi… hiba volt – sütöm le a szemem. – Nem kellett volna annyi pezsgőt innunk.

Csalódottság csillan szemében, majd elkapja rólam a tekintetét. Kínos csend telepszik ránk és már épp azon gondolkodom, hogy faképnél hagyom őt, amikor ismét megszólal.

– Láttad a levelet, amit becsúsztattak az ajtó alatt a szobába?

A francba! Fel kellett volna vennem a földről és apró darabjaira tépni… Késő bánat.

– Láttam… – motyogom.

– Már alig várom – villant rám egy ezerwattos mosolyt és bár hiába találom kissé hamiskásnak, mégis összefacsarodik a látványától a szívem. – Hányra is kell a masszázsszobánál lennünk? Tizenegy?

Bólintok.

A telefonja kijelzőjére pillant, hogy megnézze, mennyi az idő és ekkor látom, hogy még mindig én vagyok a háttérképe. Ennyi is elég ahhoz, hogy felhevüljön az arcom.

– Még mindig ez a kedvenc képem rólad – magyarázza kisfiús mosollyal, amikor észreveszi, hogy a mobilját szuggerálom pislogás nélkül.

Erre már nem tudok mit mondani, csak magamban fohászkodom, hogy a pincér minél hamarabb kihozza a reggelinket. Sokkal jobban érezném magam, ha Chunji beszéd helyett evésre használná most a száját.

Mivel semmilyen reakciót nem kap részemről, egy vállrándítás és egy újabb hamiskás mosoly kíséretében visszacsúsztatja nadrágzsebébe a telefonját.

– Még van addig másfél óránk. Örülök, hogy kényelmesen meg tudunk együtt reggelizni. – Nem kerüli el a figyelmemet, hogy az együtt szót külön megnyomta.

– Ja, csodás… – motyogom barátságtalanul az orrom alatt.

Chunji viszont nem törődik a morgásommal, inkább átnyúl az asztal felett, hogy megfoghassa a kezemet. Összerezzenek az érintésére, de bármennyire is el akarnék tőle húzódni, képtelen vagyok rá. Még mindig szeretem bőrének selymességét. Még mindig szeretem…

– Azon leszek, Szösz, hogy a tegnap estére ne hibaként gondolj vissza. Az életben nem szeretkeztünk még így és tudom, hogy te is érezted. Tudom, hogy ugyanígy érzel.

Reagálni már nem tudok, mert a pincér pont ezt a pillanatot választja arra, hogy kihozza a rendelésünket. Megköszörüli a torkát, ahogy lerakja elénk a tányérokat.

– Jó étvágyat kívánok!

Azonnal fülig pirulok és behúzom a nyakamat. Basszus, vajon mennyit hallott abból, amit Chunji mondott? Ez a barom persze egy percig sem zavartatja magát, csak fülig érő szájjal nekilát az evésnek.

– Jó étvágyat, Szösz – mondja csillogó szemekkel.

Mielőtt enni kezdenék, a pohár vizemért nyúlok, mert úgy érzem, teljesen kiszáradt a torkom.

A reggeli csendben telik, szerencsére Chunji nem erőlteti a beszélgetést, viszont többször is azon kapom őt, hogy pislogás nélkül mered rám. Az egyik ilyen alkalommal kérdőn fel is vonom a szemöldököm, így kérdezve meg szavak nélkül, hogy mi olyan érdekes rajtam, de ő csak szomorkásan megrázza a fejét és folytatja az evést.

Akkor ezt megbeszéltük.

Persze azért van, hogy én is rajta felejtem a szemem akaratlanul is. Mindig is tisztában voltam azzal, hogy mennyire helyes, most viszont a darabjaiban lévő szívem extra intenzitással sajog a látványától.

Lemondóan sóhajtok egyet, mire felkapja a fejét és kíváncsian fürkészni kezdi az arcomat. Most én csóválom a fejem alig láthatóan, szomorúan.

Reggeli után együtt sétálunk át a hotel hallján át a lifthez. Útközben megfogja a kezemet.

– Ne feszítsd túl a húrt, Chunji… – sziszegem figyelmeztetően.

– Tegnap este még benned voltam, ma meg már egy ártatlan kézfogás sem fér bele? Ki érti manapság a nőket? – kérdezi, majd nevetni kezd saját magán.

Ismét elönti az arcomat a forróság, és legszívesebben itt a recepciósok szeme láttára felképelném őt. Baromira megérdemelné. Lesütöm a szememet, miközben próbálok úrrá lenni a dühömön. Hogy lehet ekkora tapló?

Megköszörüli a torkát.

– Bocsi, ez nem volt szép… – motyogja zavartan. – Paraszt vagyok – horgasztja le a fejét.

– Ezzel aztán nem szállnék vitába – értek vele egyet azonnal.

Beszállunk a liftbe és megnyomja a harmadik emelet gombját. Irtó kínos csend áll be, tapintani lehet a kettőnk közti feszültséget. Már-már remegve várom, hogy megérkezzünk az emeletünkre.

– Csak annyira hiányzik az érintésed, hogy nem tudom visszafogni magam – mondja egy örökkévalóság után.

Azonnal elkapom róla a tekintetem.

Mi a francért kínoz? Mire jó ez?

Ekkor kinyílik a lift ajtaja, én pedig sietősen a szobánk felé veszem az irányt, Chunji alig tudja velem tartani a lépést.

A masszázsszoba előtt várakozunk a szálloda logójával ellátott fehér frottír köntösben, a percek csigalassúsággal telnek.

– Nem is tudom, hogy voltunk-e egyáltalán valaha így együtt masszázson – gondolkodik hangosan.

– Még nem – felelem halkan. – Együtt még nem.

– Emlékszel, amikor az egyik szülinapodon befizettelek egyre? – kérdezi. Arcáról letörölhetetlen volt a vigyor, gondolom, annak örül, hogy hajlandó vagyok vele szóba állni. Vagy szimplán kezd bekattanni.

Határozottan az utóbbi.

Hát persze, hogy emlékszem! Aznap este is úgy szeretkeztünk, hogy azt az alkalmat még azóta is a top5 együttlétünk listáján tartom számon.

Oké, mi a franc?! Miért hagyom, hogy ilyesmi emlékképek kússzanak az elmémbe és kínozzanak? Ezek nélkül is eléggé szenvedek!

Szedd össze magad, Jungsoo!

– Aha – válaszolom neki némi hezitálás után. – Jó volt – teszem hozzá érzelemmentesen. Vagyis szeretném azt hinni, hogy az voltam, és nem remegett a hangom közben.

– Örülök, hogy mi nyertük ezt a pályázatot, Szösz. – Sírhatnékom van (már megint) attól, milyen kedvesen és lágyan szól hozzám. – Remélem, te is.

Örül a faszom!, gondolom felháborodva, azonban hangosan kimondani már nem tudom, mert nyílik a masszázsszoba ajtaja.

Lazítanom kellene, folyamatosan ezt mondogatom magamnak, miközben a masszőr erős kezével a vállamba dörzsöli a masszázsolajt. Próbálom elengedni magam, de a tudat, hogy Chunji itt fekszik mellettem mindössze egy karnyújtásnyira, feszültté tesz.

– Engedje le a vállát – mondja lágyan a masszőr. – Sok stressz érte mostanában?

Legszívesebben Chunjira szegezném a mutatóujjam, miközben habzó szájjal kántálnám, hogy ő minden problémám forrása az utóbbi pár hétben, de inkább veszteg maradok.

– Mondhatjuk – felelem röviden.

Szerencsére a nő nem firtatja tovább a dolgot, csak tovább dolgozik azon, hogy kisimítsa a csomóimat, én pedig azon vagyok, hogy kizárjam Chunjit, és a saját légzésemen kívül ne figyeljek semmi másra.

Aha, meg ahogy én ezt elképzeltem.

Az agyam megállás nélkül kattog, próbálom fejben összerakni a képet, hogy vajon Chunji miért szakított velem lassan egy hónapja, és most miért viselkedik úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és nem exekként lennénk ezen az egész átkozott wellness-héten.

Tényleg, basszus! Ez milyen nevetséges már, hogy az exemmel jakuzzizom, reggelizek és masszíroztatom magam! És akkor csodálkozom, hogy az egész testem másból sem áll, csak görcsből.

Igazából azóta a nap óta nem tudtam felengedni.

Aznap késő estig maradtam a szerkesztőségben, hogy be tudjam hozni a lemaradásomat. Ha nem tartottam volna a határidőt a rám bízott cikkek megírásával, szembe kellett volna néznem a főnököm, Sunny haragjával. És mivel azt még az ellenségemnek sem kívántam volna, ezért inkább addig dolgoztam, amíg tényleg végeztem mindennel.

Néha azért ránéztem a telefonomra, hogy megnézzem, írt-e Chunji, azonban meglepődve láttam minden alkalommal, hogy nem keresett.

Bocsi, felgyűlt a munka – írtam neki nyolc óra tájékán. – Még legalább egy óra, míg befejezem. Sietek haza. Szeretlek – zártam a szokásos módon az üzenetet.

A Messenger először azt jelezte, hogy kézbesítve lett, amit elküldtem, majd rá néhány másodpercre Chunji már el is olvasta. Vártam pár percet, hátha reagál, hogy vigyázzak magamra hazafelé, viszont válasz nem érkezett. Nem értettem, mi ez a nagy hallgatás a részéről, de tovább nem tudtam szuggerálni a telefonomat, tényleg vissza kellett térnem a munkához. Az ettől rám tört rossz érzést viszont nem tudtam lerázni magamról.

Tíz óra környékén értem haza; a lakásban csend honolt, a nappaliban viszont fel volt kapcsolva a villany, amiből arra következtettem, hogy Chunji még nem alszik.

– Hahó, kicsim! – köszöntem neki, miközben az előszobában lerúgtam magamról a tornacipőmet.

Erre sem érkezett válasz. A gyomromban lévő görcs egyre erősebb lett.

Chunjit a nappaliban találtam a fejét lehorgasztva. A kezét tördelte, a feszültség pedig csak úgy sugárzott belőle.

– Szia – üdvözöltem őt ismét. A hangomra összerezzent, majd rám emelte a tekintetét. Az arckifejezését nem tudtam értelmezni, egyszerre volt kemény és meggyötört. – Minden oké? – kérdeztem félve, miközben tettem felé egy bizonytalan lépést.

– Ülj le – mutatott a kanapé egy szabad pontjára. – Beszélnünk kell.

Jaj, ne! Csak ezt a mondatot ne!

A hangjától még idegesebb lettem, a szívem azonnal a torkomba szökött. Remegő térdekkel sétáltam oda hozzá.

– Történt valami? A frászt hozod rám – ismertem be.

Arra vártam, hogy megnyugtasson. Hogy megszorítsa a kezemet, megeresszen felém egy mosolyt, majd valami olyan dologról kezdjen el beszélni, amitől nem törik össze a szívem ezer meg egy darabra, a másodperc tört része alatt.

De nem így történt.

– Nem tudom, hogy kezdjem, Jungsoo – mondta, miközben a tenyerét tanulmányozta. Rögtön feltűnt, hogy nem Szösznek, hanem Jungsoonak hívott.

Sosem hív Jungsoonak.

Felnézett rám és a rideg tekintetéből éreztem, tudtam, hogy cseszettül fog fájni, ami következőnek elhagyja a száját.

– Szakítani akarok – közölte további köntörfalazás nélkül, elszántan állva a tekintetem.

Ezt most tuti csak álmodom.

Ez a srác itt előttem nem Chunji, csak a képzeletem űz velem kegyetlen tréfát.

Ez nem történhet meg.

Nem. Nem, nem, nem, nem.

NEM!

Szememet azonnal ellepték a könnyek. Válaszokat akartam követelni a fejemben cikázó számtalan kérdésre, de annyira lebénultam, hogy csak ültem ott megsemmisülten, miközben azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld.

– Hé, Szösz, gyere, menjünk – rángat vissza Chunji hangja a jelenbe.

Basszus, átagyaltam az egész masszázst. Ennyit a lazításról.

Csesződj meg, Chunji!

Ő természetesen kisimultnak tűnik, mint akiből kimasszírozták az összes létező görcsöt és most új embernek érzi magát.

Megköszönjük a masszőröknek a munkájukat, és visszaindulunk a szobánkba.

– Neked is jólesett? Én totál feltöltődtem – mondja kivirultan.

– Ja, csodás volt – morgom.

Csodás lett volna, ha nem pont most jut eszembe az az este, amikor összetörted a szívemet, teszem hozzá gondolatban.

– Szerinted lesz még több ilyen meglepetés programja a hotelnek a számunkra? – kérdezi, ezzel is próbálva életben tartani a beszélgetést.

– Nagyon remélem, hogy nem – vágom rá habozás nélkül.

– Igazad van, nem is kell olyan, ahol ott van velünk a személyzet. Csak veled akarok lenni.

– Nem igazán így értettem – válaszolom, de közben érzem, hogy elpirulok.

Csak velem akar lenni… Akkor mégis mi a búbánatért szakított velem?!

Sikítani támad kedvem.

Ahogy visszaérünk a szobánkba, ledobom az ágyra a köntöst és levetem magamról a fürdőruhámat is – nem tudom, hogy azért, hogy cukkoljam, vagy azért, mert már nem érdekel, ha ruhában, vagy anélkül lát-e.

– Megyek zuhanyozni – közlöm vele, bár fogalmam sincs, miért osztom meg vele ezt az információt. Semmi köze hozzá, mit csinálok.

Meg sem várom a válaszát, bemegyek a fürdőszobába és beállok a zuhanykabinba. Jó érzés lemosni magamról a ragadós masszázsolajt, többször is átdörzsölöm a bőrömet tusfürdővel.

Néhány perc elteltével hallom, ahogy nyílik a fürdőszobaajtó. Odafordítom a fejem, de istenem, bár ne tenném!

Chunji áll ott. Totál meztelen.

Nagyot nyelek.

Nem kell sokat várnom rá, hogy belépjen ő is a zuhany alá. Hátulról simul hozzám, hátamon érzem a mellkasát, és nem is merem tudomásul venni, hogy mi az a testrésze még, ami hozzám ér.

Lehunyom a szemem és szaggatottan szívom magamba a levegőt.

– Ne haragudj, hogy megkeserítettem az életed – súgja a fülembe teljesen váratlanul.

 A lábujjhegyemtől a fejem búbjáig megmerevedek. Érzem, hogy az egész testemet ellepi a libabőr.

– Jóvá akarom tenni, Szösz.

Megcsókolja a vállamat, ami olyan jóleső bizsergéssel tölt el, hogy nincsenek rá szavak.

Kiabálni akarok vele. A mellkasát püfölni, bömbölni, veszekedni, felképelni őt, majd ráparancsolni, hogy most azonnal húzzon ki a zuhanykabinból. De bassza meg, annyira jólesik! A letört szárnyú pillangók új erőre kapnak a gyomromban, vad táncba kezdenek, és nem tudok tovább tisztán gondolkodni, ahogy Chunji ajka bebarangolja a bőrömet.

Csesződj meg, Chunji!

Házinyúlra nem lövünk - Kilenc [Chanyeol]

Sziasztok!

Tegnap valamiért kedvet kaptam ahhoz, hogy újraolvassam a régi történeteimet, és így történt, hogy végre hozzá tudtam látni a Házinyúlra nem lövünk c. ficim folytatásához. Hihetetlen, hogy ebből a történetből a legutolsó részt már több, mint három évvel ezelőtt publikáltam, és azóta sem tettem pontot a végére, de ahogy a mondás is tartja: jobb később, mint soha. Ajánlom, hogy olvassátok el elölről a fanficet, hogy felelevenítsétek, mi történt eddig. Ez a rész nem lett túl hosszú, de azért remélem, hogy tetszeni fog és, hogy a régi olvasóimnak örömet tudok szerezni a folytatással. Igyekszem minél hamarabb befejezni a történetet, hogy semmi se maradjon lezárás nélkül a blogon. 

Jó olvasást! 

S

Az, hogy EunMi a saját céljaira használt fel, majd – ahogyan azt Baek előre megjósolta – összejött Jonginnal, az első pofon volt, de közel sem az utolsó. Napjában többször is arcon csapott kapcsolatuk; ha együtt láttam őket, az felért egy erőteljes képen törléssel. Nem tudtam megbarátkozni a ténnyel, hogy egy párt alkottak. Egyszerűen… nem tudtam elhinni, nem akartam beletörődni.
Kívülről persze úgy tűnhetett, máris belenyugodtam az egészbe, hogy nem fájt semmi. A hétvégén összejártam a srácokkal, a suliban pedig jobban teljesítettem, mint bármelyik évben – oké, még csak szeptember vége volt, de ezalatt az egy hónap alatt is többet tanultam, mint addig bármikor.

Hallottam már olyanról, hogy valaki a lelki problémáit a munkával próbálta meg orvosolni. Magára vállalt minden munkahelyi feladatot, és inkább túlórázott, minthogy a sebeit nyalogatta volna. Nos, nálam ez így volt a tanulással. Többet forgattam a könyveket, mint valaha, és csak akkor voltam hajlandó leállni, ha már ténylegesen úgy éreztem: több információt már nem tudok befogadni. De, ha abba is hagytam az iskola miatti gürizést, rögtön tollat és füzetet ragadtam, hogy dalokat írjak. Sokkal könnyebb volt kusza gondolataimat a papíron bogozgatni, mint fejben, és így legalább még hasznát is vettem viharos érzelmeimnek: egészen tűrhető számokat alkottam, amiket aztán el is gitároztam. Csak úgy, magamnak. Meg Bobnak. Tudjátok, az új legjobb barátomnak.
Mert igen, a magány ismételten elhatalmasodott rajtam. Tanultam, dalokat komponáltam, együtt lógtam Taoval és a többi fiúval a hétvégén, mert rám erőltették a társaságukat, de nem éreztem magam jól. Körbevehetett akármennyi ember, ugyanúgy elárvultnak éreztem magam. Mert ő valahogy sosem volt ott, ahol én, és már sosem kérdezte meg, mi újság velem, mi van anyuval, meg tudnám-e tanítani gitározni, és Jonginnal való kapcsolata óta sosem ült be a kávézónkba.
Egy alkalmat leszámítva.

Sokat segítettem anyának a kávéházban – az utóbbi időkben meg főleg –, mert mindig jól jött egy kis plusz zsebpénz, és jó volt látni, hogy mennyire boldoggá tudom tenni anyámat pusztán azzal, hogy én is ott sertepertélek körülötte pici, kerek tálcákkal a kezemben és egy törlőronggyal a derekamra erősítve.
Péntek délután volt, és mivel suli után nem volt jobb dolgom, ezért munkaruhát ragadtam, s lesiettem anyához. Az arca rögtön felragyogott, ahogy meglátott engem a presszónk logójával ellátott pólóban. Egyből egy üres asztalra mutatott, és ebből megértettem, hogy le kell azt törölnöm.
Szóval éppen az asztalt fényesítettem és szabadítottam meg a kávéfoltoktól, mikor egy hosszú csilingelés kíséretében kinyílt az üzlet ajtaja. Nem törődtem vele, végeztem tovább dolgomat, viszont az új vendégünk megszólított.
– Hé, Yeollie!
Ezt a hangot ezer közül is felismertem volna. Izgatottan kaptam fel fejemet, és fordultam a hang irányába, ám amikor EunMi mellett Jongint is megpillantottam, a szívem süllyedni kezdett, egyre mélyebbre és mélyebbre.
Persze semmi különös nem volt abban, hogy az osztálytársaim benéztek ide hozzánk, mert az osztályban mindenki tisztában volt azzal, hogy a családomnak van egy kávézója, de az, hogy pont ők ketten találtak be ide, rendesen mellbe vágott.
– Felvennéd a rendelésünket? – kérdezte EunMi, majd kuncogni kezdett, ahogy Jongin a nyakhajlatába fúrta fejét.
Azt hiszem, ennél gyomorforgatóbbat én még nem láttam. A matektanárnőm bikiniben sem festhetett olyan gusztustalanul, mint ők együtt.
Két választásom volt: vagy földhöz vágom a törlőkendőmet azzal a mondattal, hogy „Vegye fel a halál”, majd visszaviharzok a szobámba, vagy udvariasan, leplezve azt, hogy mennyire meg vagyok bántva, megkérdezem, mit óhajtanak a kedves vendégek. Hogy ne tűnjek szánalmasnak, és megőrizzem a maradék büszkeségemet, az utóbbit választottam.
Amíg az asztaluknál álltam, nem tudta elkerülni a figyelmemet, ahogyan Jongin méregetett engem. Valahogy úgy éreztem, ő sejti, vagy már tudja is, hogy bennem mi játszódik le, és büszke mosolya, amivel azt sugallta „ezt a játszmát én nyertem, köcsög” csak megerősítette feltevésemet. Erősebben próbáltam tettetni, hogy minden rendben, még egy félmosolyt is megeresztettem feléjük.
– Máris hozom – mondtam a lehető legkedvesebb hangnemben, miután felfirkantottam rendelésüket a kis noteszembe, majd sarkon fordultam.
– Ez Eunmiék rendelése – adtam anya kezébe a kitépett papírfecnit. – Megtennéd, hogy te viszed ki nekik, amit kértek?
Anyu kérdőn nézett rám, majd vetett egy pillantást Eunmiékre.
– Hát persze, kicsikém.
Sosem beszéltem anyának a szerelmi életemről, de biztos voltam abban, hogy tudta, hogy oda meg vissza vagyok a legjobb barátnőmért. Gondolom már csak a szemem is máshogy csillogott, ha vele voltam, vagy csak szimplán akkor, ha róla volt szó.
Amíg ők ketten a kávézóban tartózkodtak, én a konyhában segítettem az alkalmazottaknak a mosogatásban.
– Már elmentek, kincsem, kijöhetsz – jött be értem anya.
Többek közt azt is szerettem anyában, hogy anélkül tudta, mit miért csinálok, hogy bármit mondtam volna neki.
Leültem a pulthoz, a kezemmel támasztottam meg a fejemet, s hangosabbnál hangosabb sóhajokat hallattam.
– Ezért nem jön mostanában hozzánk Eunmi? – kérdezte anya, miközben a bárpultot törölte.
Biccentettem.
– Sülve-főve együtt vannak…
– Sajnálom, kicsim – mondta együttérzőn. – Nem tudom, mit ehet azon a fiún, te sokkal helyesebb vagy – próbált vigasztalni.
– Kösz, anya… – motyogtam. – Bár Eunmi is így látná ezt… 

✧

A busznak a második sorában ültem, bal oldalt, az ablak mellett. Jobbomon Kyungsoo foglalt helyet, aki bár Jongin legjobb haverja volt, mégis az én társaságomat kellett, hogy élvezze – na, nem mintha annyira szórakoztató lettem volna. Azt a gyökereket persze EunMi oldalán ette a fene, míg Baekhyun Hyerinhez volt hozzátapadva. Tehát így kerültünk össze Kyungsooval, összehozott minket a sors, mint szemetet a szél.
Az autóbusz hátsó része természetesen fülsüketítően hangos volt, nyílván szörnyen jól érezték magukat a többiek. Eddig én is mindig leghátul utaztam, én is harsány röhögéssel adtam jelét jókedvemnek, most viszont csak keserűen fintorogva figyeltem a mellettem elsuhanó tájat, ami jórészt szántóföldekből, majd erdőségekből állt. Nem akartam itt lenni, nem akartam rész venni ezen a kiránduláson, és a lehető legkevésbé sem vágytam arra, hogy kívülálló legyek.
– Jongiiin, hagyd abba, ne csiklandozz! – hallottam meg EunMi idegesítő visítását, ami miatt csak hangosan sóhajtottam egyet, s keresni kezdtem a fülhallgatómat a hátizsákom különböző zsebeiben.
Mikor megtaláltam, rögtön a fülembe dugtam, és maximumra vettem a hangerőt, hogy lehetőleg semmit se halljak abból, ami a buszon zajlik.
Rühelltem mindenkit. 

Valaki erőszakosan rángatni kezdte a karomat; nyöszörögve nyitottam fel pilláimat.
– Hé, Chanyeol, ébredj, megérkeztünk! – szólongatott Kyungsoo. – Itt vagyunk a tábornál.
– Ahj, ébren vagyok – ásítottam, s eltávolítottam fülhallgatóm másik dugaszát is, mivel az egyik már kiesett a fülemből.
– Nem is értem, hogyan tudtál aludni úgy, hogy közben üvöltött a zene – mondta, és szedelőzködni kezdett.
– Inkább megsüketülök, csak ne kelljen hallgatnom, ahogy Eunmi és Jongin enyeleg egymással… – motyogtam az orrom alatt. 

– Enyém a felső ágy! – kiáltotta izgatottan Baekhyun, amint kinyitottuk a négyágyas szoba ajtaját.
– Felőlem… – morogtam. Kisebb gondom is nagyobb volt annál. 

Luhan már éppen mászott volna fel az emeletes ágy létráján, amikor Minseok megragadta a pólója alját, és visszarántotta őt.
– Ki mondta, hogy felül alhatsz? – csattant fel Minseok.
– Én! – érkezett a felelet, s rögtön kezdetét is vette egy hosszúnak ígérkező civakodás, éppen ezért úgy döntöttem, jobb, ha leteszem a cuccomat, és azonnal ki is fordulok a szobából.

Fantasztikus három nap lesz ez, már érzem…

n(ex)t – Ötödik rész

Fordulópont

Chunji

Kínos a reggel. Nem merek ránézni, félek az útjába kerülni, és még véletlenül sincs elég bátorságom ahhoz, hogy megszólítsam őt. Pedig szeretnék tőle bocsánatot kérni, valamint megkérdezni tőle, hogy ébren volt-e már akkor, amikor én még mindig a teste köré fonódtam, mint valami inda, de nincs ehhez (sem) merszem. Az ágyon ülök, amíg ő a reggelihez készülődik, s amikor bejön a hálóba, hogy átöltözzön, én automatikusan a fürdőbe megyek. Tudom, hogy feltűnő, ahogy kerülöm őt, de szerintem ő ezt egy percig sem bánja, sőt kifejezetten örül annak, hogy nem rontom a közelében a levegőt.
Hátamat a fürdőszobaajtónak vetem, és viharosan fújom ki a levegőt.
Mégis miért jöttem el erre a szarra, ha még csak normálisan beszélni sem tudok vele, és itt bujkálok, mint valami idióta?
Össze kell magam szednem.
Felszívom magam, s visszamegyek a hálószobába, azonban ő már ekkor sehol sincs; gondolom lement az étterembe enni.
Nem habozok sokat, magamra aggatok egy pólót, ami először a kezembe akad, majd felkapok egy farmert is, tornacipőt húzok, és rohanok a lifthez, hogy lemenjek a hotel halljába. Amikor az étterembe érek, ő már egy asztalnál ül, és épp leadja a rendelését egy pincérnek. Fáradtan mosolyog, mikor a felszolgáló elsétál az asztalától, utána pedig üveges szemekkel marad elé, miközben mutatóujjával az asztal lapján köröz. Mivel elég nyűgösnek tűnik, így inkább nem csatlakozom hozzá, hanem egy olyan asztalnál foglalok helyet, ahonnan tökéletesen rálátok. Néhány perc telik el, amíg ugyanaz a pincérfiú sétál oda hozzám, mint aki Jungsooval is beszélt.
– Mit hozhatok? – kérdi, miután mélyen meghajolt.
– Csak egy rántotta lesz mentes vízzel, köszönöm.
Gyorsan felírja a kis jegyzetfüzetébe, s már menne is vissza a konyhába, amikor utánaszólok:
– Elnézést!
– Igen? – fordul vissza.
– Megkérdezhetem, hogy a hölgy – mutatok Szöszre – rendelt-e magának kávét?
Néhány másodpercig gondolkodik, majd megrázza a fejét.
– Nem, kávét nem.
– Kivinne neki egy latte macchiatot?
A pincér elmosolyodik.
– Természetesen, uram. Adhatok át üzenetet?
– Azt nem szükséges.
– Ahogy óhajtja. Lesz még más valami?
– Más nem, köszönöm.
Biccent, majd távozik.
Idegesen figyelem Jungsoot; ő még mindig nem vett észre, az orrát lógatva mered maga elé, a látványától egyre jobban felemészt a bűntudat. Remélem, hogy a kedvenc kávéjával majd egy picit fel tudom dobni a reggelét.
A felszolgáló előbb az ételt helyezi elé, utána pedig a csésze kávét, mire Szösz zavartan néz a fiúra. „Én nem is rendeltem latte macchiatot”, olvasom le a szájáról. A pincér ekkor rám mutat, Jungsoo pedig döbbenten kapja felém a fejét. Félszeg mosollyal az arcomon intek neki, de ő csak lesüti a szemét, s többet nem néz rám. Én persze folyton őt figyelem, kíváncsi vagyok, hogy megissza-e a kávét, amit küldtem neki. Sietősen elfogyasztja a reggelijét, megtörli a száját, majd anélkül, hogy belekortyolna a latte macchiatojába, feláll, és elhagyja az éttermet.
Úgy érzem magam, mint akit gyomorszájba vágtak.

Ezután csak ténfergek a szálloda területén, a medence körül sétálgatok, zenét hallgatok egy napágyon fekve, beülök a bárba inni egy koktélt, de egyszerűen semmitől sem tudok kikapcsolni. Megállás nélkül Jungsoon kattogok és azon, hogy mégis hogyan hozhatnám helyre ezt az egész elcseszett helyzetet.
Délután négy körül járhat már az idő, amikor visszatérek a hotelszobánkba, s a szívem rögtön a torkomba szökik, amikor meglátom, hogy Szösz is itt van. Rám emeli a tekintetét, amikor belépek, a pillantása rideg. Nem szól egy szót sem, én pedig nem merek megszólalni a reggeli elutasítása után, úgyhogy csak némán bezárom magam mögött az ajtót, és az ablakhoz sétálok.
Megijeszt. Ő, amit érzek, ez az egész. Nem akarom őt nézni, kerülni akarom, de a tekintetem akaratlanul és szüntelen az övét keresi.
Hátam az ablakpárkánynak vetve, a peremét markolászom görcsösen, és közben le sem tudom venni róla a szemem. Ő a franciaágy szélén ül és dúlva-fúlva, morogva túrja a bőröndjét – minden jel arra utal, hogy nem talál valamit. Felegyenesedik, kifújja szeméből a zavaró tincseket és méregtől kipirult arccal egyenesen rám néz, dühösen villanó kék szemétől ledermedek. Keskeny vonallá préselt ajkakkal figyel engem, érzelmek sokasága olvasható le az arcáról.
Düh, sértettség, csalódottság és végtelen szomorúság. Minden, amit sosem akartam látni rajta.
A szívem nehéz kőként süllyed a gyomromba és nagyot nyelek, hogy leküzdjem azt az undort, ami rám tört a saját gyávaságom miatt.
Szívem szerint odasietnék hozzá, leülnék mellé és magamhoz szorítanám, miközben megállás és levegővétel nélkül a bocsánatáért esedeznék, de ehelyett csak tovább ácsorgok az ablak előtt, mint aki karót nyelt.
Mondj már legalább valamit!
– Mit keresel? – kérdezem halkan.
Na, tessék, eddig mindig olyan szószátyár voltam, főleg az ő társaságában, most meg alig lelem a hangom. Az az egészben a legrosszabb, hogy mindezt magamnak köszönhetem.
Látszik, hogy vívódik, hogy válaszoljon-e vagy sem, a magával való viaskodás miatt az alsó ajkát harapdálja. Végül megadja magát:
– Semmit.
Tipikus…
Nem hagyom magam:
– De azt nagyon.
A szemét forgatja feleletem miatt, de azért válaszol:
– A fürdőruhámat. – Ezt már úgy mondja, hogy közben rám sem néz. Bánt.
– Hová mész? – kérdezősködöm tovább.
Azt várom, hogy a fejemhez vágja, hogy semmi közöm hozzá (mert ez nagyon is Szöszre vallana), azonban néhány másodpercnyi hallgatás után újra szóba áll velem:
– Kipróbálom a jakuzzit.
Teszek egy próbát a feszültség oldására:
– Minek ehhez fürdőruha?
A válasz ismét egy szemforgatás, amit alapesetben imádok, de most csak azt éri el, hogy megszeppenjek tőle.
Fogalmam sincs, honnan veszem a bátorságot a következő kérdésemhez:
– Csatlakozhatok?
Olyan sokáig gondolkozik azon, hogy mit feleljen, hogy azt hiszem, már szóra se fog méltatni. Végül mégis válaszol:
– Ha nem szólsz hozzám, akkor nem bánom.
Egy egész jéghegy vár megtörésre…

Jungsoo

Itt ül velem szemben, feje hátravetve, pőre mellkasán itt-ott vízcseppek csillannak meg, és legszívesebben ököllel a jakuzzi szélére csapnék.
Miért egyeztem bele abba, hogy becsatlakozhat hozzám? Miért, mikor tudtam, hogy ez fog rám várni?
Fene azt a mazochista természetemet!
Kiegyenesedik és megkeresi a jakuzzi mellé készített kis tálnyi epret, és a szájához emel egyet. Kidugja a nyelve hegyét, hozzáérinti a gyümölcshöz, de mielőtt még bekapná, rám sandít:
– Csak nem ki vagy éhezve? – vigyorodik el.
– De igen… – motyogom teljesen transzba esve, aztán alig láthatóan megrázom a fejem.
Ezt most komolyan én mondtam?!
Még szélesebb vigyor terül szét az arcán, nekem pedig kedvem támad belefojtani magam a jakuzziba.
– Az arcod láttán nem vagyok biztos abban, hogy mind a ketten az eperről beszéltünk.
Most már őt is megfojtanám…
Érzem, hogy ég az arcom és szégyenemben a víz – vagy sokkal inkább a föld – alá süllyednék, de nem akarom magam még jobban kiröhögtetni.
Kerülöm a pillantását, de érzem, hogy le sem veszi rólam a szemét.
– Kérsz? – kérdi már-már bocsánatkérő hangsúllyal.
– Nem, de a pezsgőből igen – mondom határozottan, ugyanis érzem, hogy nekem ehhez az egészhez piára van szükségem.

Néhány pohár elegendő ahhoz, hogy viccesen forogni kezdjen velem a világ; már nem is érzem magam mélabúsnak: egyre beszédesebb és kivirultabb vagyok, ami látszólag Chunjinak is tetszik.
– El sem tudod képzelni, mennyire hiányzott a mosolyod, Szösz – nyögi be teljesen váratlanul, mire azonnal lefagyok.
Lesütöm a szememet és a víz felszínén úszó habbal kezdek el játszadozni zavaromban.
Bizonytalanul közelebb húzódik hozzám, szeme kíváncsian fürkészi arcomat, a reakciómat figyeli, hogy vajon kapásból átharapom-e a torkát, vagy hagyom, hogy közvetlenül mellettem legyen. Ha az eszemre hallgatnék, fejvesztve menekülnék – sőt, kezdjük azzal, hogy bele sem mentem volna ebbe az egész közös lazításba – viszont a szívem, azaz ostoba, vadul kalapáló kis valami maradásra késztet, egy centivel sem tudok távolabb kerülni Chunjitól.
Óvatosan, centiméterről centiméterre kerül hozzám közelebb, az arcán látom a félelmet. Gondolom attól tart, hogy bármelyik másodpercben ráöntöm a pezsgőm maradékát és kiviharzok innen. Szívesen mondanám neki, hogy túl ostoba (illetve spicces) vagyok én ahhoz, hogy az eszemre hallgassak, de nem szólok semmit, csak zakatoló szívvel várom a következő lépését.
Vizes kezével a fülem mögé simít egy kósza tincset, benedvesíti az ajkát, és várakozóan néz rám. Talán egy jelre vár, arra, hogy zöld utat kapjon, hogy „igen, rajta, csókolj meg”, azonban az izgalomtól annyira le vagyok bénulva, hogy cselekvő- és beszédképtelen vagyok.
De aztán Chunji megunja a várakozást és nullára csökkenti a köztünk lévő centiméterek számát, szája szorosan az enyémre tapad, a tenyerét pedig a nyakamra simítja, így tart magához a lehető legközelebb. Hevesen és a lehető legszenvedélyesebben csókol, a szívem egyszerre sajog és ujjong, és érzem, hogy bármelyik pillanatban képes lennék elsírni magam – azt már nem tudom, hogy a boldogságtól, vagy a keserédes fájdalomtól.
– Annyira kívánlak, kicsim – leheli az ajkamra, s ennyi elég is ahhoz, hogy végleg elveszítsem a fejem.

n(ex)t - Negyedik rész

Megszokás

Jungsoo

Elégedetten nyugtázom, hogy Chunjinak nyoma sincs a hotelszobában. Leteszem az ágyamra a notebookomat, majd úgy döntök, megérdemlek egy kis kényeztetést, ezért egyenesen a fürdőszoba felé veszem az irányt.
Lehunyt pillákkal, fejemet a kád peremén pihentetve dúdolok egy dalt, ami épp a telefonomból szól, amikor Chunji belép a fürdőbe. Először fel sem tűnik neki, hogy én is jelen vagyok, és valahogy a zenét sem érzékeli – bizonyára nagyon bele van merülve a gondolataiba. Meglep, hogy csak így besétált; hirtelen még csak szólni sem tudok neki, hogy most azonnal menjen ki, az összes szó a torkomra van forrva. A mosdókagylóhoz lép, majd sóhajt egyet – gondterheltnek és sebezhetőnek tűnik így. Lassan felemeli a fejét és belenéz a tükörbe, s ebben a pillanatban vesz észre engem, ahogyan a háta mögül nézem őt.
– Jesszusom, Szösz, a szívbajt hozod rám! – kap a szívéhez rémülten.
Nem mondok semmit, csak tovább pislogok rá. Két hónappal ezelőtt még fülig érő szájjal invitáltam volna őt be a vízbe magam mellé, ő pedig hezitálás nélkül elkezdett volna vetkőzni, most viszont mind a ketten némán bámulunk egymásra, és feszengünk a kialakult helyzet miatt.
A szívem szakad meg ettől az egésztől…
Nyíltan vizslatni kezdi fedetlen melleimet, amit én persze rögtön észreveszek, s lányos zavaromban próbálok minél nagyobb habmennyiséget a mellkasom elé húzni a víz felszínéről – nem mintha bármi értelme lenne annak, hogy takargatom magam, hiszen amúgy is ismeri már minden porcikámat.
A tarkóját vakargatja, és megköszörüli a torkát.
– Hát… Akkor nem is zavarnálak.
– Ezt most nekem mondod vagy a melleimnek? – kérdezem gúnyosan, ugyanis még mindig nem képes a szemembe nézni, ami roppantmód zavar.
Elpirul.
– Ne haragudj… – motyogja, majd sietősen távozik. 

Viharosan fújom ki a levegőt, az arcom ég.
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy voltam képes eljönni erre a – jelen esetben – átokra. Könnyek szöknek a szemembe. Nem tudom elhinni, hogy önként vállaltam, hogy egy teljes héten keresztül össze legyek zárva azzal az emberrel, aki pár mondatával megváltoztatta az életemet – teljes mértékben negatívan.

Egészen addig áztatom magam, amíg ki nem hűl a víz, mindvégig abban reménykedem, hogy mikor visszamegyek a hálóba, Chunji már nem lesz ott. Mivel nem hoztam be magamnak váltóruhát, ezért csak egy fehér törölközőt tekerek testem köré, s így sétálok vissza a szobába. Balszerencsémre Chunji nem döntött úgy, hogy keres magának más társaságot a hotel bárjában: az ágyon ülve a telefonját nyomkodja. Feltűnik neki a jelenlétem és tetőtől-talpig végigmér; mindig is szerette, ha csak egy szál törölköző fedett engem. Megfordul a fejemben, hogy a fürdőszobában cserélem át a ruhámat, de aztán eszembe jut Sangmi, aki elutazásom előtt mindvégig arra buzdított, hogy játszadozzak Chunjival, csavarjam el a fejét és mutassam meg neki, mit veszített, ezért minden további gondolkodás nélkül ledobom magamról a törölközőt, ami halk puffanással ér földet. Zavartalanul odasétálok a bőröndömhöz, és keresni kezdem a pizsamámat. Nem veszem sietősre a figurát, komótosan matatok a holmim közt, Chunji tekintetét mindvégig magamon érzem. Amikor megtalálom a fekete szatén hálóruhám,szépen lassan belebújok, majd Chunjira sandítok: köpni-nyelni nem tud, az állát úgy kell felkaparnia a padlóról.
Kérdőn felvonom a szemöldököm, úgy nézek rá, de ő kerüli a pillantásom és a pólója nyakát húzogatja, mintha nem jutna elég levegőhöz a ruhadarabtól. Diadalittas mosoly terül szét arcomon, hosszú idők óta most érzem magam először nyeregben.
Visszafordulok a fürdőszobába, hogy fogat mossak. Egyetlen öblögető pohár van a csap mellett, benne két fogkefével, és én mind a kettőre fogkrémet kenek. Aztán belém hasít a felismerés… 
Chunjival minden este ez volt a szokásunk: aki hamarabb ért a fürdőbe, az tett fogkrémet mind a kettőnk fogkeféjére.
Elszorul a torkom, a látásomat pedig könnyek homályosítják hirtelen.
Ezt nem hiszem el…
Kapkodva szárazra törlöm az arcomat, s amilyen gyorsan csak tudok, fogat mosok, majd visszamegyek a hálóba és befészkelem magam az ágyba.
– Máris alszol? – kérdi.
Nincs kedvem válaszolni, ezért csendben maradok. Felsóhajt.
– Vacsoráztál már? – próbálkozik újra. Nem tudom, miért gondolja, hogy hajlandó leszek szóba állni vele.
Ismét panaszosan fújja ki a levegőt.
– Én lemegyek az étterembe enni – közli, holott ő is tudja jól, hogy nem érdekel.
Kinyitja a szoba ajtaját, de látom rajta, hogy hezitál.
– Aludj jól, Szösz – mondja végül csendesen és elhagyja a szobát.

Nem tudok aludni. Folyton csak forgolódom, nincs nyugtom, nem tudok pihenni. Megállás nélkül Chunjira gondolok, arra, hogyan szakított velem egyik pillanatról a másikra, utána pedig azt próbálom magamban kielemezni, hogyan viselkedik velem, mióta itt vagyunk. Annak ellenére, hogy ő vetett véget a kapcsolatunknak, most mégis ő próbál beszélgetni velem. De nem értem… Mit vár tőlem ezek után? Hogy boldogan a karjaiba vetem magam? Persze nem mondom… én lennék a legboldogabb, ha minden a régi lehetne köztünk, de ez sajnos nem megy ilyen könnyen. A sebeim még túlságosan frissek, és nem is tudom elhinni, hogy Chunji jó szándékkal közeledik felém. A történtek után már az sem lepne meg, ha csak azért jött volna el erre a wellness-hétre, hogy még utoljára lefeküdjön velem, és teljesen kifacsarjon érzelmileg.
Gondolataimból a szobaajtó nyílása rángat ki; Chunji tért vissza a hotel étterméből. Riadtan lehunyom a szemem és alvást színlelek, így akarom elkerülni azt, hogy ismét megpróbáljon szóba elegyedni velem.
Fel sem kapcsolja a villanyt, úgy botorkál el a sötétben a fürdőszobáig. Máskor a szívemet melengette volna figyelmessége, hogy nem akar engem felébreszteni, most viszont ettől a gesztustól csak még szomorúbbnak érzem magam. Hallom, ahogy csobog a víz, s a szívem mélyén azt kívánom, bárcsak kiszólna, hogy vigyek be neki törölközőt, mert már megint – mint mindig – bent hagyta azt a szobában. Lehunyom a szemem és visszaidézem azokat az estéket, amikor egy törölközővel a derekán, félmeztelenül borotválkozott, míg én hátulról öleltem őt, arcomat pedig a még picit nedves hátára fektettem, és nem voltam hajlandó elereszteni őt egészen addig, amíg nem végzett.
Érzem, ahogy az emlékek hatására egy forró könnycsepp legördül az arcomon, majd a párnára cseppen és beleivódik.
Közel tíz perc telik el, míg visszatér a hálóba; puha léptekkel közelíti meg az ágyat, a következő pillanatban pedig már érzem is, ahogy besüpped mellettem a matrac.

– Nehogy le merj mellém feküdni! – ülök fel hirtelen.
Ijedtében leesik az ágyról és nagy puffanással ér földet.
– Jézusom, Szösz! – kiált fel. – Ma még megölsz!
– Azt remélem… – morgom.

– Azt hittem csak viccelsz ezzel az egész földön alvás dologgal… – motyogja csalódottan. 

– Miért, mit vártál? – háborodok fel. – Hogy majd összebújva elalszunk, mint régen? – kérdem, s közben felkapcsolom az ágy melletti komódon lévő kislámpát, hogy lássuk egymást.
Amikor megpillantom pőre felsőtestét, a szívem kihagy egy ütemet.
Bámulásomat a nevetése zavarja meg.
– Biztos vagy te abban, hogy nem akarsz velem ágyba bújni? – vigyorog önelégülten.
Hozzávágok egy párnát, ami elől ügyesen kitér.
– Semmiben sem voltam még ennyire biztos.
– A csillogó szemed másról árulkodik – mondja, közben pedig visszaül az ágyra.
Elkezd lassan közeledni felém, amitől a szívverésem azonnal felgyorsul, már-már bordát akar törni, az izgatottság pedig átjárja az egész testem. Mozdulni akarnék, azonnali hatállyal kirugdosni őt az ágyból, de egyszerűen nem tudok semmit sem tenni; bénultnak érzem magam, és csak kikerekedett szemekkel nézem azt az idegesítő magabiztos mosolyt az arcán, ahogy egyre közelebb és közelebb kerül hozzám.
Már csak néhány centi választja el az arcunkat egymástól – a szívem ettől soha nem tapasztalt gyorsasággal veri saját ritmusát, félő, hogy bármelyik pillanatban felrobban.
Chunji az arcomhoz emeli a kezét, mire én automatikusan lehunyom a szemem, s úgy várom, mi lesz a következő mozdulata. Óvatosan a fülem mögé simít egy kósza tincset, majd az ajkát a homlokomhoz illeszti, s lágyan, a lehető legfinomabban megpuszil.
A néma szobában szinte hallom, ahogy ezer meg egy darabra törik a szívem – ki tudja, hányadik alkalommal már.
– Szép álmokat, Szösz – mondja csendesen, majd lehajtja a mellettem lévő párnára a fejét.
Nem tudok ellenkezni. Nem tudom őt páros lábbal kirúgni a szobából, nem tudok vele torkom szakadtából üvölteni, hogy azonnal takarodjon az életemből, egyszerűen nem tudok csinálni semmit, csak mint aki hipnózis alatt áll, lekapcsolom a lámpát, s visszabújom az ágyba, Chunjinak háttal.
Akaratlanul buggyannak ki a szememből a könnycseppek, és erősen az ajkamba harapok, hogy ne adjak ki nyüszítő hangot.
Miért csinálja ezt velem?

Chunji

Hallom, ahogy Szösz szipog, s felőröl a tudat, hogy miattam sír. Már megint. Nem állt szándékomban megríkatni őt, én szimplán csak közeledni szerettem volna felé, jelezni neki, hogy nem múltak el az érzéseim és, hogy még mindig törődöm vele. Ha tudtam volna, hogy így fog reagálni a homlokpuszimra, esküszöm, hogy inkább hozzá sem szóltam volna, hanem csendben meghúztam volna magam a fürdőkádban reggelig.
Egy címeres gyökér vagyok.
A torkomban ver a szívem a sírását hallgatva, s legszívesebben hozzábújnék, átölelném, és elmondanám neki, hogy mindent sajnálok, de ehelyett csak mozdulatlanul fekszem tovább a hátát bámulva a sötétben.
Körülbelül félóráig van még ébren, utána elnyomja őt az álom, engem viszont további két óráig nem hagy aludni a bűntudat.

Mikor felnyitom a pilláimat, arccal Szösz hajában találom magam és egy percre ledermedek.
Mi a…?
Ágyékom szorosan a fenekéhez simul, míg egyik karom át van vetve a testén. Szívverésem felgyorsul és lélegzetvisszafojtva realizálom a helyzetet.
Hozzábújtam álmomban…
Hát persze! Rohadt megszokások.
Elkezd mozgolódni, ezért – fájó szívvel ugyan, de – gyorsan elhúzódom tőle és átfordulok a másik oldalamra, hogy alvást színleljek.
Régen minden reggelünket ölelkezéssel indítottuk, és most képes lennék eladni azért akár a lelkemet is, hogy visszakapjuk azokat a boldog, szerelmes napokat.
Tudom, hogy csak ez a pár napom van arra, hogy visszanyerjem őt magamnak, mert ha ez alatt az egy hét alatt nem sikerül elérnem, hogy megbocsásson nekem, akkor a wellness után már soha többé nem is akar majd engem látni, azonban már egyre kevésbé hiszek abban, hogy sikerrel fogok járni.
Viszont amíg nem telik le ez a hét nap, addig nem fogom feladni a reményt.

n(ex)t - Harmadik rész

Viszontlátás

Jungsoo

Az ágy szélén ülök, miközben a földre fektetett bőröndömben kotorászok remegő kezekkel. Tulajdonképpen nem keresek az égvilágon semmit sem, mindössze le kell magam foglalnom valamivel, hogy a lehető legkevesebb figyelmet fordítsak rá. Újra meg újra átnézem a ruháimat, már legalább negyedszer fintorgok az extra csipkés fehérnemű láttán, amit Sangmi csomagolt el nekem a tudtom nélkül, és kényszeresen egy gondolatbeli listába szedem a magammal hozott holmikat.
A szobában vágni lehetne a feszültséget, a némaság fülsüketítő és idegőrlő. Megállás nélkül egyetlen kérdést teszek fel magamnak: mi a franciért egyeztem én bele ebbe az egészbe?! Sangmi lelkesítő beszéde elhitette velem, hogy végig fogom tudni csinálni ezt a hetet anélkül, hogy összeomlanék lelkileg, bebeszéltem magamnak, hogy elég erős vagyok ehhez, most viszont, hogy itt vagyok vele egy hotelszobában, mindennek érzem magam, csak magabiztosnak nem. Tudom, hogy előbb vagy utóbb mondanom kell valamit, vagy legalább vetnem kell rá egy pillantást, de egész egyszerűen nem érzek magamban elegendő erőt ahhoz, hogy felé forduljak. Nem akarok ránézni arra az emberre, aki egyik napról a másikra kitette a szűrömet mindenféle indok vagy magyarázat nélkül.
Abbahagyom a csomagom átfésülését és felegyenesedem. Próbálok nyugodtságot erőltetni magamra, igyekszem normalizálni a légzésemet és megnyugtatni háborgó szívemet, ami olyan erővel pumpálja ereimbe a vért, hogy attól félek, még Chunji is hallja nyugtalan dübörgését ebben a szótlanságban. Nagy levegő ki és be, s végül én vagyok az, aki megtöri a csendet:
– Te hol fogsz aludni? – kérdem.
Lassan felé fordulok. Ő az ablakpárkánynak támaszkodva áll, most pedig kérdőn pislog rám. Nehéz a szemébe néznem, s még nehezebb tartani vele a szemkontaktust, de erőt veszek magamon, hogy ne kapjam el róla a tekintetem.
– Hol fogsz aludni? – teszem fel a kérdést még egyszer.
– Hát… Gondolom itt – feleli végül. – Egy szobát kaptunk.
– Nem vagyok hajlandó veled egy ágyban aludni – jelentem ki kimérten.
Felnevet.
–  Én pedig nem vagyok hajlandó egy hotel padlóján aludni.
–  Miért, talán nekem kéne? – kérdezem sértetten.
Vállat von.
– Nem nekem van bajom a közös ággyal.
– Én NEM fogom a földön tölteni az éjszakát – hangsúlyozom.
– Akkor ezzel már ketten vagyunk, Szösz.
Idegesít a stílusa és az, hogy a történtek után még van bőr a képén a becenevemen szólítani, de inkább már nem mondok erre semmit, mert félő, hogy a végén elsírom magam.
Felkapom az ágyról a telefonomat, és egy szó nélkül elhagyom a szobát.
Még oda sem érek a pár lépésre lévő lifthez, máris csörög a mobilom. A főnököm és egyben az egyik barátnőm, Sunny az.
– Na mizu, Parker?
Még csak másfél órája érkeztünk meg a hotelbe, de máris zaklat. Tipikus.
Elfojtok egy sóhajt.
– Nem sok… – mormogom.
– Ennyi? Nem sok? Ezért engedtelek el olyan könnyen? Hogy lesz ebből ütős cikk? – háborodik fel.
– Cikk? Milyen cikk? – döbbenek meg.

– Amelyiket az exeddel töltött romantikus hetedről fogsz írni.
– Erről eddig egy szó sem volt…
– Ez a munkád, Parker, plusz ez egy tuti sztori, amivel nagyot arathatunk.
– Ez nem egy szimpla sztori, ez az életem, Sunny – morgom barátságtalanul.
– Annál jobb! Így sokkal hitelesebb leszel. Alig várom már, hogy olvashassam.
– Nem hiszlek el… – sóhajtom.

– Munkára, Parker! Izgalmakat akarok – mondja, majd minden további nélkül bontja a vonalat.
Remek… Mindig is tudtam, hogy Sunny szótárában még csak véletlenül sem szerepel az a szó, hogy „együttérzés”, de ennek ellenére is fel tudott húzni.
Pufogva visszafordulok a hotelszoba felé, hogy felkapjam a notebookomat, és kiüljek egy medence mellé írni.
A szobába lépve Chunjiból csak a hátát látom; épp a gondolataiba mélyülve bámul ki az ablakon.

Chunji 

Összerezzenek, ahogy becsapódik az ajtó, majd lassan megfordulok. Szösz ismét az ágyon ül, miközben a bőröndjében kutat valami után nagy erőkkel.
– Mit keresel? – kezdeményezek beszélgetést, bár mélyen belül tudom, hogy a próbálkozásom teljesen felesleges.
Válaszra sem méltat, csak kezébe veszi a notebookját és felegyenesedik.
– Á, szóval írni mész – adok hangot a gondolataimnak. – Ismét a zátonyra futott kapcsolatok lesznek terítéken? – szúrom oda.
Mi a franc van velem? Kedvesnek kéne vele lennem, hogy megpuhítsam, erre csak egy kötekedő gyökér vagyok, aki mindent elront.
– Olvastam az előző cikked – folytatom. – Különösen az a rész tetszett belőle, amikor hangot adtál a férfiak iránt érzett frusztráltságodnak. De nyugi, nem vettem magamra.
Te jó ég, miket hordok én itt össze?! Úgy látszik, az agyam és a szám közötti összeköttetés megszűnt létezni.
Ökölbe szorul a szabad keze, de még most sem szól hozzám. Nem mintha okolnám őt ezért, tulajdonképpen az is egy kész csoda, hogy egyáltalán beleegyezett abba, hogy eltölt velem egy hetet. Én a helyében tuti, hogy olyan messziről kerülném magam, amennyire csak lehetséges.
Már épp szólásra nyitnám a számat, amikor Jungsoo felpattan az ágy széléről és kiviharzik a szobából.
– Szösz… – szólok utána bátortalanul.

Hátra sem fordul, én meg csak állok szerencsétlenül, azon agyalva, hogy utána menjek-e, vagy inkább hagyjam, hadd legyen egy kicsit egyedül. Végül az utóbbi mellett döntök.
Különben is, mit tudnék neki mondani, ha utolérném? „Ne haragudj, amiért ilyen bunkó köcsög vagyok, csak tudod így próbálom meg leplezni, hogy ez nekem ugyanúgy fáj, ahogyan neked”? Kiröhögne. Vagy sokkal inkább gyomorszájba vágna.
Fel-alá mászkálok a szobában azon töprengve, hogyan hozhatnám helyre a dolgokat, amikor rezegni kezd a zsebemben a telefonom. Mikor előveszem, meglepődve látom, hogy Byunghun az.
Hát ez meg mit akar?, vonom fel a szemöldököm.
– Mondjad – szólok bele.
– Neked is szia – feleli.
Rövid ideig hallgatok, arra várva, hogy magától beszéljen, de hiába.
– Mondjad – ismétlem meg.
– Csak gondoltam megkérdem, mi a helyzet. Összemelegedtetek már?
– A lehető legkevésbé sem… És talán már nem is fogunk – motyogom.
– Na, hogyhogy? – csodálkozik.
– Sikerült mindent elszúrnom.
– És erre még csak most jöttél rá?
– Nem segítesz ezzel, Byunghun… – dünnyögöm.

– Jó, jó, bocsi. Figyelj, tekintve, hogy Jungsoo még mindig szeret téged, olyan nehéz dolgod nem lehet. Csak ne legyél vele barom, és ne fűzz mindenhez bunkó kommentárokat.
– Késő…
– Nem is te lennél… Azért mentél oda, hogy még mélyebbre süllyedj a szemében? – csattan fel.
– Te is tudod jól, hogy nem.
– Akkor meg szedd össze magad! Meséld el, mi történt.

A Byunghunnal folytatott telefonbeszélgetésem után fürdőnadrágot húzok és lemegyek a kültéri medencékhez, hogy megkeressem Szöszt. Nincs olyan nehéz dolgom a megtalálását illetően, mivel ő az egyedüli, aki fürdőruha helyett utcai ruhában van. A notebookja az ölében van és elgondolkozva gépel, még a homlokát is ráncolja a koncentrálásban. A billentyűzet csak úgy ég az ujjai alatt, s rögtön elkomorodom, ahogy leesik, mi ennek az oka: elegendő dühöt generáltam neki a hülyeségeimmel ahhoz, hogy megírjon egy kevésbé vidám hangvételű cikket.
Ahogy a mondás is tartja: minden rosszban van valami jó; Jungsoo legalább az irántam érzett haragját be tudja fektetni a munkájába, és ütős olvasnivalókkal tud ezáltal szolgálni a Sunny Times olvasóinak. Az elejétől fogva nyomon követtem Szösz munkásságát, mindig elolvastam mindegyik publikációját, és keserűen kell most nyugtáznom, hogy mióta nem vagyunk együtt, azóta rengeteget fejlődött, és az írásai sokkal mélyebben meg tudták érinteni az embert.
Nem megyek hozzá közelebb, csak leülök egy szabad napozóágyra egy fa árnyékában, és távolról figyelem őt. Nem szeretném őt megzavarni a munkájában, és azt sem szeretném, ha még ennél is jobban utálna. Csak nézem őt és közben a szívem összeszorul, ahogy belegondolok, hogy bántam vele.
Ezek után hogy mondhatnám el neki, hogy még mindig szeretem és megbántam az egészet?