Teen Top - Lovefool - 45. rész

Sziasztok! 
Ezzel a résszel szeretnék mindenkinek békés, meghitt karácsonyt kívánni! :) 
Jó olvasást! 

*Jungsoo szemszöge*

Beléptem a lakásba, az ajtót nesztelenül zártam be magam mögött. Lerúgtam a cipőmet és levetettem a kabátomat, közben megcsapta fülemet nővérem és L.Joe hangja. Ahogy egyre beljebb mentem otthonunkban, úgy őket is egyre tisztábban hallottam. Már éppen befordultam volna a konyhába – ahol mind a ketten voltak –, de rólam és Chunjiról kezdtek el beszélgetni, ezért meghúzódtam a fal mellett, hogy hallgatózzak.

- Chunji és Jungsoo nem ölik egymást? – kérdezte Byunghun.

- Nem, pont ellenkezőleg – felelte testvérem. – Olyan, mintha együtt lennének. Sokszor már én magam sem értem, mi van köztük.

L.Joe hitetlenkedve nevetett fel. – Nem tudom elhinni ezt az embert…

- Mármint?

- Neked nem egyértelmű?

- Micsoda? – értetlenkedett Sangmi, engem pedig rossz érzés kerített hatalmába.

- Az, hogy Chunji csak hazudott. – Szemeim cintányérnagyságúra kerekedtek. – Nem volt semmiféle veszekedés, nem haragudott meg ránk és nem kellett elmenekülnie előlünk. Csak eszébe jutott, hogy több időt kéne eltöltenie húgoddal, ezért kitalálta ezt a történetet. Összecsomagolt és átjött.

Ennek hallatán elöntött a méreg, a szívem dühös iramban kezdett kalapálni.

- Szóval… Csak átverte őt? – kérdezett vissza nővérem.

Byunghun élesen szívta be a levegőt. – Én nem így mondanám, ez egy picit erős… Csak tisztában volt azzal, hogy másképp Jungsoo nem engedné meg, hogy vele lakjon.

- Meg sem próbált vele normálisan beszélni.

- Mert félt a reakciójától.

- Ez akkor sem helyes így…

Nem akartam többet hallani, beviharoztam a szobámba és – bár nem akartam, de – bevágtam az ajtót.

Leültem az ágyra és csak bámultam magam elé; hiába igyekeztem nyugodtságot erőltetni magamra, egyszerűen nem ment.

Chunji hazudott nekem, a szívem csalódottan sajgott.

A dolgok miértje, a hazugság oka nem volt lényeges, csak az számított nekem, hogy bíztam benne és ő ezt kihasználta. Könnyűszerrel becsapott. Idejött, kiverte a hisztit, amiért kicsit csipkelődtem vele, elérte, hogy borzalmasan érezzem ezért magam, majd bocsánatot kértem tőle, ő meg „hajlandó volt” nálam maradni. Úgy hittem, menedékül szolgáltam neki, támaszt nyújtottam, mikor összecsaptak a hullámok a feje felett, közben szimplán csak arról volt szó, hogy nálam akart lebzselni.

Egyébként még boldogított is volna a tudat, hogy velem akart lenni, ha mindezt nem a csalás eszközével érte volna el. De így… így bántott.

Kopogtattak az ajtómon, a következő másodpercben pedig már be is dugta a fejét a nővérem anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat.

- Itthon vagy? – kérdezte félve.

Idióta kérdése csak még jobban felhúzott, de inkább lenyeltem azt a gúnyos megjegyzésemet, ami kikívánkozott belőlem. Nem akartam rajta levezetni a Chunji miatt érzett dühömet, nem Sangmi volt az, aki megérdemelte kemény szavaimat.

Tehát szarkazmus használata helyett csak aprót biccentettem.

- Itthon – feleltem.

Olyan óvatosan lépett be a szobámba, mintha egyenesen az oroszlán barlangjába sétált volna be, majd becsukta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodott. Szinte hallottam, ahogyan kattogtak agyának fogaskerekei, kereste a szavakat, de szegény nem találta őket.

Megkönnyítettem a dolgát.

- Igen, hallottam. Mindent hallottam – mondtam, pedig rá sem kérdezett.

Gondterhelten fújta ki a levegőt, szégyenkezve sütötte le a szemét, holott nem ő volt az, akinek bármit is bánnia kellett volna.

- Sajnálom, Jungsoo…

- Neked nincs mit. Nem te vertél át és a naiv sem te voltál.  

- Ne hibáztasd magad.

- Miért, mégis ki mást okolhatnék? Én voltam az idióta, amiért bíztam benne. De mától nem fogok.

Felálltam és kihúztam Chunji bőröndjét az ágy alól.

- Most mit csinálsz?

- Segítek neki összecsomagolni.

- Mi lenne, ha megbeszélnéd ezt vele?

- Ő megbeszélt velem bármit is?

- Nem, de…

- Akkor meg? – vágtam a szavába. – Nem fogok neki esélyt adni arra, hogy még többet hazudjon.

Újból sóhajtott, majd magamra hagyott.

Már félig készen voltam Chunji csomagjával, amikor betoppant, az ajtót hevesen nyitotta ki és kitágult szemekkel nézett hol rám, hol a pakkjára.

- Szösz…

Riadt ábrázata és bizonytalan hangja arra engedett következtetni, hogy mielőtt bejött volna ide, összetalálkozott a nővéremmel, aki röviden és gyorsan felvázolta neki, mi történt, amíg ő nem volt itt.

- Ne mondj semmit, jó? Nem vagyok rá kíváncsi, Chunji. Tudok róla, hogy hazudtál, úgyhogy kérlek szépen, ha számítok neked bármit is, akkor tegyél meg nekem egy utolsó szívességet és menj el innen anélkül, hogy egy szót is szólnál.

Mégis mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, vékony vonallá préselte össze ajkait és kivette a kezemben lévő egyik pólóját, hogy ő maga tegye azt bele a bőröndbe.

Én csak odasétáltam az asztalomhoz és laptopozni kezdtem, próbáltam tudomást sem venni róla, de az egéren lévő kezem szüntelen remegett.

Pikk-pakk összerámolt és köszönés nélkül távozott.

Hosszú perceken keresztül bámultam a zárt ajtóra és nem tudtam eldönteni, mi fáj jobban: a szívem vagy a szám, amit annak érdekében haraptam el, hogy visszafojtsam a zokogást.

A nap további részében csak jól kiszellőztettem a szobámat és lecseréltem az ágyneműhuzatot, hogy még csak véletlenül se érezzem sehol sem Chunji illatát. Nem mintha mindezzel el tudtam volna őt felejteni; minden közös emlékünk újra és újra felidéződött bennem, soha véget nem érő filmként pergett le a szemem előtt minden, amit eddig átéltem vele.

Egészen addig nem sírtam el magam, amíg meg nem láttam a fogkeféjét az enyém mellett a fürdőszobában.

Egy fogkefe, ennyi maradt utána.

Na meg a fájdalom és a hiányérzet. Mintha lelkem egy részét is magával vitte volna.

*Chunji szemszöge*

Érzékeltem, hogy Byunghun ült le mellém, mégsem szakítottam el a tekintetemet a repülő ablakáról.

Megütögette a térdemet, hogy felhívja magára a figyelmemet.

- Hé, haver.

Kelletlenül ugyan, de ránéztem.

- Hé.

- Ne haragudj, hogy tegnap óta nem tudtam veled erről beszélni, csak…  – vakargatta a tarkóját. – Nem volt merszem eléd állni, hogy őszinte legyek. – Tágra nyílt szemekkel pislogott rám, biccentettem, ő pedig folytatta:  –  És azért is bocsi, hogy elszóltam magam Szösz előtt. Esküszöm, hogy nem hallottam, hogy hazajött. – A jobb kezét a szíve felé tette. – Annyira nagyon sajnálom, ha tehetném, visszatekerném az időt és…

- Oké, Byunghun, értem – szakítottam őt félbe. – Nincs harag.

- Nincs? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

 - Nincs – ismételtem el. – Nem a te hibád, én voltam a barom. Ha az elején őszinte vagyok hozzá, most nincs ez. Te nem tehetsz semmiről, előbb vagy utóbb ez úgyis kiderült volna. Tudod… A hazug embert…

- Attól még tényleg sajnálom.

Hittem neki, még a hangja is szomorú volt.

Sóhajtottam. – Én is, hogy egy címeres gyökér vagyok.

Megpaskolta a combomat. – Úgyis ki fogtok még békülni.

- Nem tudom, Byunghun… Elcsesztem. Valahogy mindig mindent elszúrok, amikor közeledni akarok felé, minden próbálkozásomnak bukás a vége. Azt hiszem, ez egy jel ara, hogy nekünk igazából nincs is keresnivalónk egymás mellett…  –  Lesütöttem a szememet, a szívemet egy láthatatlan kéz szorította össze.

- Ezt most nem mondod komolyan…

- De… Látod, hogy egyfolytában csak veszekedni tudunk. Erre egyikünknek sincs szüksége.

- Ettől függetlenül egymásra szükségetek van. Jók vagytok együtt, Chunji. Gondolj csak bele, milyen boldog voltál az elmúlt hetekben… és ő is az volt, mondta Sangmi. Nem azzal van baj, hogy közeledsz felé, hanem a módszereiddel. Ha rám hallgatsz, akkor a japán koncert után felkeresed őt és megbeszéled vele ezt az egészet. Elmondod neki, hogy szereted.

Ennek hallatán kitágultak a szemeim, mire felnevetett.

- Mi van, ez újdonság a számodra?

Nem tudtam mit mondani.

- Szereted őt, Chunji, ezt te is tudod, szóval ne tettesd itt nekem a hülyét és ne nézz rám ilyen rémülten. Ebben semmi ijesztő nincs. Az egyedüli rémisztő dolog az az, hogy mind a ketten ekkora szerencsétlenek vagytok. Örülnék neki, ha végre valahára abbahagynátok ezt a húzd meg, ereszd meg játékot, mert már én is kezdek belefáradni. – Átkarolt és magához szorított. – Szedd össze magad, oké?

- Oké…  –  motyogtam. – Megteszem, ami tőlem telik.

- Ne veszítsd el életed egyik legjobb dolgát ilyen hülyeségek miatt.

A hotelszobában voltam, az öltözőasztalra támaszkodtam, miközben a tükörben farkasszemet néztem saját magammal; frusztrált voltam és legszívesebben összetörtem volna a tükörképem arcát.

Elnézegettem a szőke hajamat és rögtön eszembe jutott az a nap, mikor befestettem.

- Hogy lehet ilyen puha a hajad ennyi festés után is? – tudakolta Szösz, miközben ujjai a tincseim közt kalandoztak.

- Jó a fodrászom – vontam vállat.

- Jól áll neked a szőke – vallotta be kissé elpirulva.

- Így még jobban összeillünk – kuncogtam, mire összeszűkült szemekkel vállba bokszolt.

- Tényleg… Most már téged is Szösznek kell becézni?

A fejemet csóváltam.

- Szösz csak egyetlen egy van.

- És néha azaz egy is sok – fejezte be a gondolatot.

- Ezzel nem vitatkoznék – nevettem.

Megjelent mögöttem Byunghun, ez szakított ki az emlékeimből. Nem jött beljebb, megállt az ajtóban, a kezét el sem emelte a kilincsről. Néhány másodpercig csak némán vizslatott engem, majd sóhajtott.

- Hamarosan indulunk a csarnokba – tájékoztatott. Nem feleltem, csak összepréseltem az ajkamat, ő pedig ismét viharosan fújta ki a levegőt. – Hívd fel vagy írj neki. – Nem említett nevet, de mind a ketten jól tudtuk, kire gondolt. – Komolyan mondom, Chunji, valld be neki, ami most nyomaszt téged, aztán gyere. – S azzal ki is ment.

Tekintetem az asztalon lévő telefonomra tévedt és agyalni kezdtem: fogadjam-e meg L.Joe tanácsát vagy dugjam-e el a mobilomat a bőröndöm mélyére, hogy még csak véletlenül se keressem fel Szöszt.

Olyan sok mindent elcsesztél már, szólalt meg egy belső hang. Tartozol neki egy tisztességes magyarázattal, hogy miért is vagy ekkora barom.

Kezembe vettem hát a mobiltelefonomat és megnyitottam a KakaoTalk alkalmazást, hogy azon keresztül üzenjek neki. Írásban összeszedettebben tudtam vele közölni, hogy mégis mi a helyzet, továbbá… ahhoz már nem volt merszem, hogy felhívjam őt. Féltem, hogy fel sem venné vagy esetleg elküldene melegebb éghajlatra anélkül, hogy végighallgatna.

Remegő kezekkel kezdtem el pötyögni.

Szia, Szösz. Nem tudom, hogy el fogod-e egyáltalán ezt olvasni vagy csípőből letiltasz engem innen, de azért megpróbálok magyarázatot adni mindarra, amit tettem. Először is, azt szeretném elmondani, hogy iszonyatosan sajnálom azt, hogy így viselkedtem. Mentségemre szóljon, hogy ez az egész „játék” csak arra ment ki, hogy a lehető legtöbb időt töltsem el veled. Tudtam, hogyha csak úgy beállítottam volna hozzád azzal, hogy mától szeretnék veled lakni, akkor idiótának neveztél volna, majd az orrom előtt csaptad volna be az ajtót. Nem téged hibáztatlak, kérlek, ne érts félre. Azt próbálom elmondani, mennyire nagyon félek tőled. Jó, ez így hülyén hangzik, de… így van. Tartok attól, hogy bármelyik nap elveszíthetlek, ezért igyekszem állandóan a nyakadon lógni, bár tisztában vagyok azzal is, hogy ezt nehezen tudod elviselni (és ezt meg is értem). Próbálkozom. Igyekszem elérni, hogy te is úgy kedvelj engem, mint ahogyan én téged, de valahogy mindig elszúrom az egészet. Kezdem azt érezni, hogy nekem ez nem fog menni… hogy nem is megy. Túl sokszor vesztünk már össze és valahogy a dolgok sosem működnek úgy köztünk, ahogyan én azt eltervezem. Byunghun azt mondta, a módszereimmel vannak a bajok, de én úgy gondolom, hogy én magam vagyok a probléma. Defektes vagyok, bár nyilvánvaló, hogy erre már magadtól is rájöttél. Sosem alakulnak jól a dolgok és szerencsém is csak ideig-óráig van, mintha maga az univerzum sem akarná azt, hogy viszonozd az érzéseimet.

Emlékszel a fogadásunkra? Tudod, hogy kinek fog előbb megtetszeni a másik. Nos… Azt hiszem, én már akkor vesztettem, mikor először megpillantottalak az egyetemen, tehát értelme nem volt annak, hogy belementem ebbe az egészbe. Remélem nem az lesz a büntetésem, hogy soha többé nem fogsz hozzám szólni. Azt nem bírnám ki.

Annak ellenére sem szeretnék rólad lemondani, hogy ennyi fejfájást okozunk egymásnak. Ha többet nem is akarsz tőlem, akkor csak engedd, hogy a barátod legyek. Hinni akarok abban, hogy működhetnek a dolgok kettőnk között. Működniük kell, Szösz. Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy menni hagyjalak. Szeretlek. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Itt ülök a hotelszobában és csak erre tudok gondolni. Hiányzol nagyon.

Kérlek, ne adjuk még itt fel.

A küldés gombra nyomtam, majd a ruháim alá rejtettem a telefonomat, hogy főpróba közben még csak véletlenül se akarjam megnézni, hogy válaszolt-e már.

*Jungsoo szemszöge*

Amikor megláttam, hogy Chunji írt nekem KakaoTalkon, eleinte nem akartam megnézni. Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy letiltom őt, mert mégiscsak ez bizonyult volna a leghatékonyabb megoldásnak. De aztán közbeszólt a szívem, az, amelyik annyira szerette Pamacsot, mint amennyire régebben utálta őt, és ezért muszáj volt megnyitnom az üzenetét. Haraggal futottam neki, aztán ahogy haladtam mondatról mondatra, úgy egyre inkább megenyhültem. Chunji szavai meghatottak, a szemem tágra nyílt, egyik kezemet a szám előtt tartottam, a könnyek elhomályosították látásomat.

Nem igaz, hogy ekkora hatással van rám!

Haragtartó akartam lenni, fel akartam égetni a köztünk lévő hidakat, de máris kudarcot vallottam; szeretettel gondoltam rá és hiányzott, nagyon, jobban is, mint kellett volna.

Hazugsága teljesen más megvilágításba került és már nem tudtam tovább dühös lenni rá.

Mind a ketten követtünk el hibákat és tettünk, illetve mondtunk olyanokat, amilyeneket nem lett volna szabad, de mindez nem jelentette azt, hogy abba kellett volna hagynunk a próbálkozást.

Esélyt akartam adni magunknak, most már egy párként.

Még mindig mosolyogva törölgettem a könnyeimet, amikor bekukucskált a szobámba Sangmi.

- Hahó, hát veled meg mi van? Miért sírsz? – rémült meg és odasietett hozzám, leült mellém, s átkarolt.

- Chunji írt nekem.

- Ó, és mit?

 A kezébe adtam neki a telefonomat, hogy elolvashassa Pamacs üzenetét.

Amikor a végére ért, a szemét kezdte el legyezgetni.

- Ah, komolyan, még a végén engem is megríkat. Nem válaszolsz neki?

- Személyesen akarok.

- Oh, pont ezért jöttem, hogy ezt megbeszéljem veled. Byunghun mondta, hogy holnap már jönnek is vissza Szöulba és nálam hagyta az ő lakáskulcsát, hogy náluk várjuk meg őket.

- Szóval megkért téged, hogy lepd meg őt? – kuncogtam.

- Valami olyasmi. Megígérte, hogy majd nagyon döbbent arcot fog vágni, mikor meglát.

Vigyorogtam.

- Oké, én benne vagyok, akkor menjünk át.

***

Remegő szívvel vártam, hogy a fiúk végre valahára betoppanjanak, körülbelül percenként megnéztem, hogy mennyi az idő.

Hirtelen zörgést hallottam az ajtó felől, felkaptam rá a fejemet és még a gyomrom is diónagyságúra ugrott össze, ahogy megcsapta a fülemet a bejárati ajtó nyitódásának a hangja. A következő pillanatban már a küszöb ezen oldalán voltak a srácok, vidám nevetésük betöltötte az egész lakást. A farmeromat gyűrögettem a belülről szétfeszítő izgatottság miatt, igyekeztem úrrá lenni heves szívverésemen.

Elsőként Ricky lépett be a nappaliba; megtorpant, felsikított és a szívéhez kapott.

- Jézusom! – kiáltott fel. – A szívbajt hoztátok rám!

- Lányok! – rikkantotta Niel boldogan és már rohant is oda hozzánk, hogy megölelgessen minket.

- Helló, kicsim – vigyorgott L.Joe, ahogyan közeledett Sangmi felé. – Hé, Daniel, most már ereszd őt el – morogta és kimenekítette nővéremet Niel szorosan ölelő karjai közül.

Changjo őrjöngve szorított magához engem és ezzel együtt Danielt is, levegőt is alig kaptam; míg Minsoo csak mosolyogva üdvözölt minket, majd levetette magát a kanapéra, hogy szusszanjon egyet.

A sort Chunji zárta, amint megpillantottam őt Changjo válla felett, a szívem a gyomromba süllyedt és elszorult a torkom. Csak néztük egymást, ő állt ott némán, ledöbbenve, riadt ábrázattal, nekem pedig már ahhoz sem volt erőm, hogy visszaöleljem Changjot és Nielt. A fiúk érezték, hogy egész lényemben megfeszültem, éppen ezért eleresztettek.

Mindenki elhallgatott, a hangulat feszültté és kínossá vált, s bár egyenesen Chunjira bámultam, mégis éreztem, ahogyan a többiek lyukat égettek mind a kettőnk arcába a tekintetükkel.

- Menj – lökte meg egy picit a vállamat Changjo.

- Menj már – biztatott engem Ricky is, s ő is megadta a kezdőlökést.

Így hát nem hezitáltam tovább és azt tettem, amit a szívem diktált: odasiettem hozzá és magamhoz szorítottam őt. Néhány másodpercig csak ugyanúgy lefagyva ácsorgott ott a két karom közt, majd végre valahára visszanyerte lélekjelenlétét és visszaölelt. Boldogan fúrtam arcomat a pólójába és még nagyobb örömmel szippantottam be a világ legfinomabb illatát – az illatot, amivel ő rendelkezett.

- Szösz…  –  suttogta, halk hangjába hitetlenség és némi meghatottság vegyült.

- Már vártalak – mondtam, mire megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

- Azt javaslom – szólalt fel Byunghun –, hogy vonuljatok el. Sok mindent kell még megtárgyalnotok.

Eleresztett Chunji és bizonytalanul pillogott rám.

- Akarsz… beszélni?

Határozottan bólintottam és megfogtam a kezét.

- Gyere.

Bementünk a szobájába és leültünk az ágyára: egymással szemben, mind a ketten törökülésben.

Mély levegőt vett, mielőtt megszólalt volna.

- Nézd, Szösz… Sajnálom. Ezerszer is sajnálom. Azt is sajnálom, hogy egy regényt küldtem neked KakaoTalkon, csak tudod annyira azt éreztem, hogy mindent el kell neked monda…

A mondatát nem tudta befejezni, mivel elhallgattattam őt – egészen pontosan megcsókoltam.

Ő volt az, aki először húzódott el; pislogás nélkül, totálisan ledöbbenve meredt rám.

- T-Te… Hát te… Te meg… Szösz…  –  hebegett. – Mi volt ez? – kérdezte, miközben az ajkát tapogatta már-már sokkos állapotban.

- Hm… Egy csók, azt hiszem, de nem vagyok benne biztos. – Nehezemre esett visszafojtani a nevetést, tényleg nagyon viccesnek találtam a reakcióját.

Úgy tűnt, az összes szó a torkára forrt, ezért úgy döntöttem, nekem kell továbbvinni a beszélgetést:

- Mivel te is bevallottál nekem mindent, ezért úgy gondolom, hogy én is tartozom neked egy vallomással. – Lesütöttem a szememet és az ölemben pihentetett kezemet kezdtem el inkább tanulmányozni. – Nem tudom már tovább tagadni azt, amit érzek és így visszagondolva nem is értem, hogy hogy bírtam ezt eddig magamban tartani. Szóval, a helyzet az, hogy… Kedvellek, Chunji. Jobban, mint azt valaha ki merném mondani. Tudom, hogy nagyon sokszor úgy viselkedem veled, mintha utálnálak, de ez csak azért van, mert ilyenkor… megijedek. Nem tudom hogyan kezelni az érzéseimet, ezért próbálom magam távol tartani tőled, de valahogy ez sosem megy. Teljesen mindegy, milyen erősen és kitartóan próbálom magam győzködni, hogy mennyire akarlak utálni… Egyszerűen képtelenség. Mindig ugyanoda lyukadok ki, bármit teszek vagy mondok; folyton rá kell, hogy jöjjek, hogy fontos vagy a számomra és szükségem van rád. Nos, nem tudom, hogy erős kifejezésnek számít-e ez vagy, hogy egyáltalán lerohanhatnálak-e rögtön ezzel, de… mindegy, kimondom. Szeretlek, Chunji. Mind a ketten elvesztettük a fogadásunkat és az már nem is számít, hogy ki mikor. A lényeg, hogy megtörtént. A lényeg…  – ismételtem – hogy szeretlek.

Hallgattunk és én továbbra is leszegtem a fejemet.

- Nézz rám, Szösz – kérte csendesen, de egyszerűen nem éreztem magamban annyi erőt, hogy teljesítsem is a kérését.

Így hát az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, hogy a tekintetünk találkozhasson. A szeméből áradt a szeretet, és éppen emiatt az enyém könnybe is lábadt. Szégyenlősen elmosolyodott, a kezét az arcomra simította, majd megcsókolt – a szívem a boldogságtól kihagyott egy ütemet.

- Emlékszem, amikor elvittél randizni a falhoz, akkor megdicsértem a hajadat, hogy milyen puha, mire csak azt mondtad, hogy az ajkad is az. Nos… nem hazudtál.

Csillogó szemekkel vont magához ismét, s ezúttal belenevetett a csókba és azt hiszem, az ő mosolya volt a legédesebb dolog, amit valaha is ízleltem.

- Ah, te nőszemély – szorított magához, az állát a fejem búbján támasztotta meg. – Nem is a sok hajfestéstől, hanem miattad fog kihullni a hajam idő előtt. – Vigyorogva suhintottam őt mellkason. – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem – tette még hozzá.

- Még akkor is, ha megkopaszodsz?

- Még akkor is.

Teen Top - Lovefool - 44. rész

*Sangmi szemszöge*

Niel tarkón hajította Changjot, mire a fiatalabb előretántorodott, s végül felhördült:

- Idióta! Kiborult a sojum!

- Mi? Honnan van piád? – csodálkozott Ricky.

- Otthonról hoztam.

- Miért?

- Úgy volt, hogy iszunk, nem? Csak a helyszín változott, a szándékom nem.

- De nincs is itt Chunji – emlékeztettem őt.

- Hát… most már mindegy – vont vállat könnyelműen, majd újból meghúzta az üveget.

 - Legközelebb nem hozzuk ezt a barmot – bosszankodott Minsoo, ahogy hazafelé tartottunk hajnali kettő tájékán.

A banda vezére volt az, aki magára vállalta Changjo szánkón való hazaszállítását. A Teen Top legfiatalabb tagja ugyanis annyira instabil lábakon állt már, hogy azt mondtuk neki, inkább feküdjön fel a szánra és hazahúzzuk őt. Ez egyszerűbbnek tűnt, mint gyök kettővel haladni vele.

Eleinte.

 - Még, hogy ő bírja a legjobban az alkoholt, na persze – mérgelődött Byunghun.

- Szerintem biztos, hogy csak színlel, mert lusta hazagyalogolni – mondta Ricky.

- Istenem, ember, legalább ne ess már le! – kiáltott fel Minsoo, amikor Changjo majdnem legurult a szánról.

- Hm hm ümm ne – felelte Changjo.

- Ha te mondod, pajti – paskolta meg a fejét Niel.

És ezt legalább még ötször eljátszottuk…

- El sem hiszem, hogy végre itthon vagyunk – sóhajtotta Minsoo, ahogy felkapcsolta az előszobában a villanyt.

- Köszönöm, hogy hazahoztál, főnök – csókolta őt arcon Changjo, aki szerencsére ekkor már visszanyerte lélekjelenlétét.

A hajnali éles, hideg levegő út közben úgy fejbe vágta, hogy idővel magához tért. Bár azért még így is szédelgett, befelé menet például nekiütközött az ajtófélfának.

- Menj már – hessegette el őt Minsoo. – Oké, emberek, mindenki a fürdőszobában vetkőzzön le, hogy csak az legyen vizes. Nem fogok utánatok takarítani a lakás többi pontján – adta ki az utasítást.

- Nem mintha szoktál volna bármikor is takarítani. Tudod egyáltalán, hogy néz ki egy felmosó? – feleselt Niel, mire Minsoo fapofával vállba bokszolta őt.

- Te nyugodtan átöltözhetsz a szobámban – mondta nekem L.Joe.

- Akkor megyek is – biccentettem.

Vigyorogva megpaskolta a fenekemet. – Sietek én is.

Felkapcsoltam a villanyt Chunji és Byunghun közös hálószobájában, nadrágzsebemből kivettem a telefonomat meg a kulcsomat és ledobtam őket L.Joe ágyára, majd levetettem magamról az elolvadt hótól átnedvesedett ruhadarabjaimat, s kiterítettem őket a radiátorra. Fehérneműben még a fűtött szobában is fáztam, ezért úgy döntöttem, kölcsön veszem Byunghun egy pólóját és pizsamanadrágját. Kinyitottam a két szekrény közül az egyiket, s onnan tudtam, hogy ez valóban L.Joe gardróbja, hogy az ajtajára ki volt ragasztva két közös képünk. Őrülten boldog mosolyra húztam a számat, szívem ujjongott. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, ezért bekukkantottam a másik ruhásszekrénybe is, s amit annak az ajtaján találtam, nem okozott nekem csalódást: egyetlen húgom legalább hat fotóról mosolygott vissza rám Chunjival az oldalán. Ez szintén megmosolyogtatott.

L.Joe akkor nyitotta ki az ajtót, mikor – a még mindig nyitott szekrénye előtt állva – éppen a magamra kapott felsőjét szagolgattam.

Kuncogni kezdett. – Hát te meg mit csinálsz?

- Gondoltam átöltözök.

- Nem erre gondoltam – felelte és lassú, lomha léptekkel megindult felém. – De azért azt el kell ismernem, hogy nagyon jól állnak neked a cuccaim.

- Szeretem az illatodat – magyaráztam.

- Na, ne mondd. – Próbálta elfojtani a mosolyát, de az arcán akaratlanul is megjelentek a gödröcskéi.

- Pedig így van.

Magához ölelt, hajamat simogatta, s hajkoronámba puszilt. Elégedett sóhaj szakadt fel belőle.

- Nem vagy éhes?

- Hm, picit.

- Nézzünk valamit a konyhában?

- Nézzünk – egyeztem bele.

- Pattanj fel – paskolta meg a konyhapultot.

Teljesítettem, amit kért, s kérdőn pislogtam rá.

- De ne segítsek?

Szétnyitotta lábaimat és közéjük állt, majd megsimogatta az arcomat.

- Nem kell, boldogulok egyedül is.

- Meg is etetsz?

- Ha ezt szeretnéd – válaszolta és megcsókolt.

Épp ekkor toppant be Changjo pizsamában, szétcsúszott ábrázattal.

- Ó, egek… – nyögött fel, mire nevetve elváltunk L.Joe-val.

- Szokj hozzá, haver – veregette meg Byunghun a vállát.

Changjo csak a fejét csóválva sóhajtott.

- Fiatalság, bolondság… – mormogta az orra alatt.

Magához vett egy flakon ásványvizet, majd fordult is vissza.

- Jó éjt, kedvenc szerelmespárom – búcsúzott el.

- Jó éjszakát – mondtuk egyszerre Byunghunnal.

- Tudod… sokszor nem tudom eldönteni, hogy ezeket komolyan gondolja-e – szólaltam meg, mikor Changjo már hallótávolságon kívül volt.

- Mármint miket?

- Hogy undorodik tőlünk. Úgy érzem sokszor, hogy nem akarja, hogy itt legyek – vallottam be.

- Ne csináld már, Sangmi – tűrte a hajamat a fülem mögé. – Changjo már csak ilyen, nem kell magadra venned, amit mond. Tudom, hogy furcsa tud lenni, de ez nem jelenti azt, hogy nem kedvel téged. De, ha rosszul esik neked, akkor beszélek vele, hogy álljon le, oké?

- Nem, nem kell. Csak nem tudtam értelmezni ezeket. Tényleg bír?

- Persze – mosolygott nyugtatóan. – Mindannyian szimpatikusnak találnak.

- Egészen biztos?

- Egészen – bólintott és homlokon csókolt. – Nincs miért aggódnod, mind elfogadtak téged és örülnek, hogy a barátnőm vagy.

- Én is örülök, hogy a barátnőd vagyok.

- Egyszerűen imádlak – nyomott egy gyors puszit a számra. – Most már tényleg készítek kaját. Szendvics?

- Nekem megfelel.

- Képzeld, gondolkodtam.

- Ó, jaj, ez nem kezdődik valami jól – incselkedtem vele.

Már az ágyában voltunk, a villanyt is lekapcsoltunk és egymással szembefordulva feküdtünk.

Hiába volt sötét, láttam, hogy haragosan nézett rám.

- Oké-oké, bocsi, mondjad.

- Mi lenne, ha ideköltöznétek?

- Micsoda?! – szökött fel a szemöldököm egyenesen a plafonig. – Mármint ide?

- Úgy értettem, a lépcsőházba. Van kiadó lakás, ha jól tudom.

- De mi kétszobás lakásra pályázunk, a három az túl nagy lenne.

- Két- és háromszobások is vannak az épületben, épp ezért mondom.

- És mennyibe fáj itt egy hónap?

- Azt pontosan nem tudom, de biztosan olcsóbban jönnétek ki, mint abban a nagy házban, amiben most laktok. Ha gondolod, utánajárok a főnöknél.

- Oké, azt megköszönném. Én meg megbeszélem ezt Jungsooval.

- Rendben van, akkor még majd visszatérünk erre. – Lágyan megcsókolt. – Szép álmokat.

- Szép álmokat, Byunghun.

Négy nappal később felhívtuk apáékat Skype-on, hogy velük is tudassuk költözési szándékunkat.

- De… De mi a baj a mostani házzal? Nem tetszik? Rosszul választottunk? – kérdezte Alicia, arca aggodalmat tükrözött.

- Szeretjük anya, nem arról van szó, hogy nem – vette magához a szót húgom – csak túl nagy kettőnk számára. Hatalmas. Feleslegesen adtok ki érte havonta ilyen sokat.

- Szóval erről van szó? A pénzről? – tudakolta apu.

- Amiatt nem kell aggódnotok, édesapád…

- Tudom – szakította félbe Aliciát Jungsoo. Tisztában volt vele, hogy az apja halála után kapott busás vigaszdíjról akart volna beszélni. – Tudom, hogy jócskán van még abból a pénzből, de akkor is, ésszerűbb lenne lecserélni ezt a lakást.

- Úgy lassabban emésztenénk fel azt a pénzt – szólaltam fel én is.

- És akkor hová költöznétek? – kíváncsiskodott apa.

- Egy emeletes házba, nincs olyan messze innen. Hetedik emeleti lakás, két szobával, erkéllyel és fele ennyiért, mint amennyit most fizettek ezért.

- Oké, végül is valóban van értelme annak, amit mondtok… – mélázott apa.

Alicia felsóhajtott. – Ha ténylegesen ezt akarjátok, akkor legyen, áldásunkat adjuk rá.

- Ezt akarjuk – feleltük egyszerre testvéremmel.

*Jungsoo szemszöge*

Hosszas csengőszó hasított a levegőbe – valamint a fejembe is –, majd váratlan látogatóm türelmetlenül verni kezdte a bejárati ajtót. Magamban pufogva szakítottam el tekintetemet a laptopomról, s mivel Sangmi épp házon kívül volt, ezért nekem kellett megnéznem, ki az a félőrült, aki éppen a lábtörlőnkön toporog.

- Jövök már! – kiáltottam dühösen, aztán pedig szitkozódtam egy sort, mert belerúgtam az ágyam sarkába.

A szobám és az ajtó közti távolságot fél lábon ugrálva tettem meg – ha itt lett volna a nővérem, tuti jót nevetett volna rajtam.

- Mi az? – Nos, nyilván nem ez a legudvariasabb módja az ajtónyitásnak, de a folytonos dübörgés úgy felbosszantott, hogy képes lettem volna kitépni az ajtót a keretéből.

Sosem voltam az a tipikus birkatürelmű ember.

- Jaj, de imádom ezt a morcos fejedet, te idegbeteg – puszilt homlokon Chunji, majd benyomult a lakásba, maga után húzva a fekete színű bőröndjét, Meonjit pedig pórázon vezetve.

- Készülsz valahová? – böktem pakkja felé és bezártam az ajtót.

- Ja, igen… ideköltözöm – jelentette be olyan egyszerűen, mintha csak azt közölte volna, hogy szőke a hajam.

- H-hogy micsi’?! – hebegtem.

- Összevesztem a fiúkkal, látni sem akarom őket.

Besétált a szobámba és úgy vágódott le az ágyra, mintha ténylegesen otthon lett volna. Arrébb löktem a lábát, hogy elférjek mellette.

- Mi volt a vita tárgya?

- Nem lényeg – legyintett.

- Próbákon ugyanúgy fogod őket látni.

- Tudom, de minél kevesebb időt töltök most velük, annál jobb.

- Van külön lakásod is – juttattam eszébe.

- Ez közelebb van a céghez.

- Jó, az igaz… De mesélj már, mit követtek el a többiek? Kíváncsi vagyok.

- Csak a szokásos… kikészítettek.

- De mégis mivel? – firtattam.

- Amivel mindig is. Szimplán idióták.

- Nem hiába vagy te is a banda tagja.

Felült, s csúnyán nézett rám.

- Most komolyan, Szösz? Segítettem nektek beköltözni ide és ezt csinálod? Az akadékoskodásoddal fejezed ki a háládat? Szép, mondhatom. – Fújtatva állt fel, s megragadta a csomagját. – Azt hittem, rád legalább számíthatok… Azért jöttem ide, hogy veled megfeledkezzem a többiekről, abban reménykedtem, hogy te majd felvidítasz. – Hangja ennél csalódottabb már nem is lehetett volna. – Idővel majd megtanulom, hogy ne várjak el tőled semmit sem.

Összeszorult a torkom.

Megindult az ajtó felé.

- Most hová mész?

Hátra sem fordult. – Nem mindegy? Neked úgyis csak az a fontos, hogy ne itt rontsam a levegőt.

Nem hagyhattam, hogy elmenjen.

Lábaim maguktól mozdultak, olyan gyorsan mögötte termettem, hogy a kilincsre ráfogni sem volt ideje. Gondolkodás nélkül megöleltem őt hátulról; teljes lényében megfeszült.

- Kérlek, maradj – kérleltem őt, arcomat a hátára fektettem, hasán szorosan kulcsoltam össze karomat. – Nem akartalak megbántani.

- Attól még sikerült…

- Ne haragudj, olyan hülye vagyok. – Ha lehetséges, még szorosabban bújtam hozzá.

- Ezzel nem szállnék vitába.

- Addig laksz nálam, amíg akarsz, oké?

- Ezt most csak úgy mondod.

- Nem, tényleg ezt szeretném.

- Most már nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet.

- Nem akarlak elveszíteni, Chunji.

Ennek hallatán testének merev tartása enyhült, ellazult karjaim közt és ez jó jel volt. Eleresztettem őt, szembe fordult velem és még mindig haragosan vizslatott engem.

- Más nem szenvedne veled ennyit, remélem, tudod – ingatta a fejét, majd visszalépdelt az ágyamhoz, hogy újra levethesse rá magát.

Többet nem kérdeztem arról, mi történt.

A Chunjival való együttélés sokkal kellemesebb volt, mint amire számítottam. Nem nyomult annyira, mint amennyire már megszokhattam tőle, s valamennyire még az arcából is visszavett. Csalódást okozott nekem – teljesen jó értelemben véve.

Minden egyes este együtt néztük a tévét. Az ágyamon feküdtünk, hátunkat a felpolcolt párnáknak vetve, összebújva. Semmi természetellenest nem éreztem ezúttal abban, hogy fejemet a mellkasán pihentettem, míg ő rendszerint átkarolt engem s a vállamat cirógatta. Közelsége nem volt felkavaró, éppen ellenkezőleg: a hosszú napok után jól esett a karjaiban lenni, egyenletes szívverése és finom illata megnyugtatott.

Fogat mosni is mindig együtt mentünk el; amikor kinevettem őt azért, amiért túlságosan is habzott a szája, a következő pillanatban már a homlokom is fogkrémes volt. Természetesen ilyenkor már nem volt kedvem viháncolni.

 Meonjit közösen, sötétedés után sétáltattuk meg, sokszor órákig is képesek voltunk lófrálni, hangos kacajunkkal megtörve az utca csendjét.

Segített nekem tanulni, átnézte a beadandóimat és megnyugtatott, ha esetleg feszült voltam az egyetem miatt. Sokszor ágyba kaptam a reggelit és őszintén, így, hogy mellettem volt, sokkal vidámabban indultak a reggeleim, boldogabban vágtam neki a napnak.

Persze a lakótársi viszony maga után vont pár frusztráló pillanatot is.

Már pizsamában feküdtem az ágyon és a telefonomon a My Boo nevű alkalmazással játszottam, amikor Chunji törölközővel a derekán, vízcseppektől gyöngyöző felsőtesttel és nyirkos hajjal beállított. Esküszöm, hogy el akartam kapni róla a tekintetem, de jesszus atya ú…, meg kellett őt bámulnom. Muszáj volt. Még a mobilomat is sikerült az ölembe ejtenem.

Természetesen nem kerülte el a figyelmét a reakcióm, jót nevetett döbbenetemen.

- Na, mi van, Szösz? Tetszik, amit látsz? – ugratott.

Alig láthatóan megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek és megdobtam őt egy párnával, ami elől vihogva tért ki.

- Minek van rajtad a törölköző, ha nem is használod? – morogtam.

- Micsoda? – értetlenkedett.

- Tiszta víz a mellkasod – motyogtam zavartan. – Inkább meg kéne törölköznöd.

- Szóval azt akarod, hogy ez – bökött az egyetlen anyagra, ami a testét fedte – lekerüljön rólam?

Ennél perverzebb módon talán nem is mosolyoghatott volna, de tényleg.

- Inkább szakadjon rám a mennyezet – dünnyögtem.

Oké, talán hazudtam, mikor azt mondtam, hogy visszavett az arcából.

*Chunji szemszöge*

Amilyen halkan csak tudtam bezártam a bejárati ajtót és nekivetettem a hátamat, hogy kifújjam magam.

Egy hete már, hogy újra elkezdődtek a próbák, ugyanis a főnökség váratlanul bejelentette, hogy hamarosan koncertet fogunk adni Japánban. Éppen ezért hajtottak minket ezerrel és mindig későn értem haza.

Kihalásztam telefonomat a nadrágzsebemből, hogy megnézzem, mennyire késő az a késő, az egész lakásban mindössze a mobilom felvillanó kijelzője jelentett fényforrást.

Hajnali egy múlt hét perccel.

Panaszos sóhaj hagyta el számat.

Magával a munkával sosem volt bajom, egyedül azt bántam, hogy emiatt egyre kevesebb és kevesebb időt tudtam eltölteni Szösszel. Ő napközben az egyetemen volt, én kora délutántól kezdve a próbateremben. Le kellett mondanom a közös tévénézésről, az együttes kutyasétáltatásról és gyakorlatilag minden más közösen végzett tevékenységünkről is. Egyedül a reggeli maradt meg számunkra – akármilyen fáradt voltam is, mindig kikeltem az ágyból, hogy meglepjem őt valami finomsággal. Reggeli fáradt, ugyanakkor boldog mosolya kárpótolt mindenért és megért minden fáradozást.

Óvatos léptekkel közelítettem meg Jungsoo szobáját. Mikor beléptem a hálóba, azonnal vigyorognom kellett: az ágy melletti komódon égett a kislámpa, Szösz pedig aludt: nyitott szájjal, kitakarózva. A takaróját a földről kellett felszednem, hogy betakarjam őt.

Észrevette, hogy bebújtam mellé (még pizsamát felvenni is fáradt voltam, egyszerűen utcai ruhában feküdtem ágyba) és nyöszörögve felnyitotta pilláit.

- Meg akartalak várni – mondta és felém fordult. Alig bírta nyitva tartani a szemét.

- Legközelebb majd talán össze is jön – kuncogtam.

- Ne haragudj.

- Nem, te ne haragudj, amiért keveset vagyok itthon.

- Hiányoztál, Chunji. – S azzal lehunyta a szemét, ereje eddig tartott.

- Te is nekem, Szösz – suttogtam. – Szép álmokat.

Szinte rögtön egyenletessé vált a légzése, szívemet melengette békés arcának látványa. Aztán a hátamra gördültem, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét és magához ölelt, mintha a plüssmackója lettem volna. Keserédes mosolyra húztam a számat, átkaroltam őt és adtam neki egy utolsó jó éjt puszit a homlokára.

Boldog voltam vele és ez darabokra törte a szívemet. 

Teen Top - Lovefool - 43. rész

Sziasztok! :) 

Meghoztam az új részt, igazán sajnálom, hogy ez ilyen sokáig tartott. Aki figyelemmel követte a Lovefool előző változatát, annak talán ismerős lehet ez a fejezet - úgy döntöttem, hogy ezt megmentem a törlés elől és felhasználom a mostani (és remélhetőleg most már végleges) Lovefoolban. Remélem, tetszeni fog nektek. 

Jó olvasást! :) 

Soora

*Sangmi szemszöge*

- Remélem, már elkészültek ezek a majmok – mondta L.Joe, mielőtt kinyitotta volna a dorm ajtaját. – Megjöttünk! – kiáltotta el magát, s gyors mozdulatokkal lerúgtuk a cipőnket és felakasztottuk a kabátunkat.

A nappaliba érve különös kép tárult elénk: Changjo fejjel lefelé lógott a kanapéról a parketta felé, feje már egészen piros volt, Minsoo a padlón volt kiterülve, arcát a sapkájával takarta, mint mindig, Ricky és Niel pedig épp a távirányítón veszekedtek. És mind pizsamában voltak.

- Mi a… – torpant meg Byunghun. – Hát ti?

- Hát mi? – kérdezett vissza Minsoo álmos, mély hangján.

- Nem megyünk?

- Hová? – tudakolta Ricky, majd megharapta Niel karját, aki aztán felkiáltott.

- Úgy hagytalak itt titeket, hogy kezdjétek el rendbe szedni magatokat, mert amint megérkezünk Sangmival, indulunk is bulizni.

- Ja, igen, nincs kedvem – szólalt fel Changjo.

- Ne csináld már…

- Megbeszéltük Chunjival, hogy inni fogunk… sokat. De ő éppen ápolónősdit játszik, én meg nem akarok nélküle menni.

- Ez most komoly? – L.Joe hangja ideges volt.

- A legkomolyabb – felelte Changjo, s felült. A fejéhez kapott. – Fú, basszus. – Hosszan pislogott. – Miért feküdtem így?

- Mert idióta vagy – szúrta oda Niel.

- Akkor nem lesz ebből semmi?

- Akkor nem – dörmögte Minsoo.

- Én várom a kedvenc sorozatomat; szilveszter alkalmából dupla részt fognak adni. – Ricky szeme csak úgy csillogott.

L.Joe olyan erősen forgatta meg a szemét, hogy attól tartottam, fel is akad neki.

- Hát ezt nem hiszem el… – Felém fordult és bocsánatkérően pislogott rám. – Nem tudtam, hogy ez lesz, ne haragudj. Mit csináljunk akkor?

Gyorsan végigfuttattam tekintetemet a nappalin, mire az erkélyajtó mellett, a sarokba támasztva megpillantottam egy szánkót.

Jobb sem kell!

- És, ha elmennénk szánkózni? – vetettem fel félénken és kissé halkan, Niel mégis meghallotta, s fel is kapta a fejét.

- Szánkózni?!

Összerezzentem és behúztam a nyakamat, mert azt hittem, rosszat mondtam, de aztán a következő reakciójával megnyugtatott:

- Egyszerűen imádom ezt a lányt! – Összeütötte kétszer a tenyerét. – Öltözzünk, gyerekek!

- Oké, ezt nem hagyom ki – tápászkodott fel Changjo, s elindult a szobája felé.

- Majd visszanézem interneten azt a két részt – mondta Ricky csak úgy magának, és követte két bandatársát.

Byunghun kérdőn nézett a banda fejére, aki még mindig a földön heverészett.

- És te? Nem mozdulnál?

Minsoo csak egy fáradt nyögéssel felelt, de azért összeszedte magát és némán – továbbá még mindig csukott szemmel – elvonult átöltözni.

Ketten maradtunk L.Joe-val.

- El sem tudom mondani, mennyire szeretlek – ölelt magához. – Honnan tudtad, hogy vevők lesznek erre?

Vállat vontam. – Úgy működnek, mint a gyerekek; nem volt nehéz dolgom.

- Nem fogsz így fázni?

- A nadrágom alatt van harisnya, de egy pulóver még rám férne.

- Meg egy kesztyű is, mert azt sem hoztál. Gyere, nézzünk neked valamit. – Megragadta a kezemet és behúzott a szobájába.

Bezárta mögöttem az ajtót, majd hozzá is préselt; egyik kezével a fejem mellett támaszkodott, míg a másikat a tarkómra csúsztatta, s így vont magához közelebb. Édes csókra invitált, melytől a lélegzetem is elállt, a lábamból pedig kiment minden erő.

Miután elváltunk egymástól, még közel maradt hozzám, s miközben kapkodva szedtük a levegőt, egymás szemébe néztünk.

- Szeretlek, Byunghun – súgtam.

- Én is szeretlek – mosolygott, s ezáltal megjelentek imádni való gödröcskéi. – Na, jó – lépett el tőlem – most már tényleg felöltöztetlek.

- Igazi úriember vagy.

A szekrényéhez lépett, picit kutakodott, majd kiemelt egy piros, belebújós, kapucnis, kenguruzsebes pulóvert.

- Ez jó lesz?

- Tökéletes – bólintottam rá.

Azt, hogy felöltöztet, ő szó szerint értette: áthúzta a pulcsit a fejemen, segített az ujjába juttatni a karomat, végül pedig megigazgatta ruhadarabját a derekamon.

- Kis csini. – Szája fülig ért és kuncogni kezdett, ahogy összevissza szálló hajamra nézett. – Édi vagy.

Még keresett nekem egy pár kesztyűt is és visszamentünk a nappaliba, hogy megvárjuk a többieket.

Egy dombhoz sétáltunk – amit ők csak „nagydombként” emlegettek. Maga a domb nem volt a fiúk lakásától messze, viszont az odajutás hosszas procedúra volt: Ricky és Changjo megnehezítették a dolgunkat azzal, hogy folyton a szánkón veszekedtek. Hol az egyik, hol a másik akart rajta utazni, és ezért lépten-nyomon vitatkoztak és a hóba döngölték egymást. Niel (aki a szánkót húzta) hamar megelégelte a srácok gyerekes viselkedését, és ezért lemondott arról, hogy az ő kezében legyen a szán gyeplője. Egy „jussatok oda ahogy akartok, barmok” morgást követően ledobta a földre a kötelet és inkább csatlakozott Minsoohoz, aki a kis csapatunk elején ment, hogy elpanaszolja neki, mennyire szükség lenne már új bandatársak kerítésére.

Mivel szánkózni indultunk, ezért nem hagyhattam, hogy maga a szánkó ottmaradjon az utca közepén, ezért magamra vállaltam a feladatot, és Niel helyett én húztam a két fiút. Megállapodtam velük abban, hogy öt percenként csere lesz, viszont bebizonyították, hogy nemcsak abban gyengék, hogy felnőtt férfiként viselkedjenek, hanem még matekban is: körülbelül két percenként sipítozott hol Ricky, hol Changjo, hogy most már ő akarja magát szállíttatni.

A helyzet kezelhetetlen, ők pedig menthetetlenek voltak.

- Komolyan nem hiszem el, hogy képesek vagytok egy lánnyal cipeltetni magatokat – csóválta a fejét helytelenítően L.Joe, de én legyintettem, hogy hagyja csak.

- Ha ennyire zavar téged, akkor akár át is vehetnéd tőle a gyeplőt, nem gondolod? – feleselt Ricky.

- Igazat kell adnom neki – mondta Changjo.

- Ó, ti kis mocskok… – dünnyögte Byunghun és elvette tőlem a kötelet.

- Egyszer csak odaérünk… – sóhajtott Minsoo.

- Byungh… – éppen azt kérdeztem volna meg L.Joetól, hogy lenne-e kedve lecsúszni velem a dombról, azonban ezt a kérdést nem tudtam feltenni, ugyanis egy nagy hógolyó csapódott a fejemnek, majd darabjaira robbanva potyogott be a nyakam és a kabátom közti kis résen. Rögtön kirázott a hideg, és bosszúsan hátrafordultam, tettes után kutatva. Egyből megpillantottam Nielt, aki „nem feltűnően” kémlelte az eget és fütyörészett.

- Na, várjál csak – motyogtam és leguggoltam, hogy én is gyúrjak egy bombát.

Akkorát gyártottam, amekkorát csak tudtam, majd felálltam, céloztam és lőttem, Niel azonban ügyesen elhajolt, így Rickyt találtam fülvédőn.

- Jaj... – mormoltam és menekülőre fogtam.

Ricky persze nem hagyta annyiban a dolgot, a kezében lévő három hógolyót egyszerre vágta hozzám. Egy a hátam közepén trafált el, kettő pedig ismételten a nyakamon.

- Ú, ez hideg, ez nagyon hideg – ugráltam ügyetlenül, hogy a hódarabok kiessenek ruhadarabjaim közül.

Byunghun egyből mögöttem termett, hogy segítsen.

- Hé, ésszel – lövellt gyilkos pillantásokat a két fiú felé, akik csak röhögve pacsiztak.

Kis szemetek, ezért még megfizetnek, gondoltam magamban.

L.Joe gondosan kisepregette a nyakamból a havat és magához szorított hátulról.

- Miért nem volt annyi eszünk, hogy sálat is keressünk neked?

- Roppant jó kérdés…

- Jonghyun, ha azt hozzánk mered vágni… – sziszegte L.Joe Changjonak, amikor meglátta, hogy a fiú sunyin mosolyog ránk kezében az újabb lövedékkel.

- Nyugi már, tata, csak játszunk – mondta Changjo, majd megdobott minket egy hógolyóval, aminek az egyik fele Byunghun arcára került, a másik fele pedig a sapkámra.

L.Joe reflexszerűen elengedett és lehajolt, amíg én a fejtetőmet söprögettem le. A hóból egy egész táblát vágott ki magának, majd a feje fölé emelte és üldözőbe vette a banda legfiatalabb tagját, aki sikítva iszkolt előle.

Természetesen a két eszetlen, Ricky és Niel is csatlakozott a kergetőzéshez, én pedig hangosan nevetve figyeltem őket, a dombtető szélén ácsorgó szánkóra ülve. Az egész fogócskának az lett a vége, hogy a fiúk végül Ricky ellen szövetkeztek és szó szerint lelökték őt a dombról. Szegény visítva csúszott le a lejtőn a saját hátsóján és olyan vicces látványt nyújtott, hogy hétrét görnyedtem a nevetéstől.

A fiúk önelégülten vigyorogtak, majd egyszerre rám néztek, aztán egymásra sandítottak, és még szélesebben elmosolyodtak.

Rosszat sejtettem, nagyon rosszat.

Lassan közeledtek felém, én pedig próbáltam volna elrohanni, de Changjo visszanyomott a szánra, és együttes erővel meglöktek. Sikoltva siklottam lefelé, miközben erőteljesen kapaszkodtam a szánkó szélébe. Istenhez fohászkodtam, hogy ne repüljek egyenesen neki egy fának, és ez esetben az égiek meghallgattak, így épségben értem le.

Feltápászkodtam és szúrós pillantással néztem fel a három elvetemültre, akik egymás vállába kapaszkodva nevettek és a visongásomat utánozták.

Haha, nagyon vicces, majd az is ilyen mulatságos lesz, amikor elásom őket.

- És most vigyél fel – szólt Ricky, aki már rá is ült a szánkóra.

- Hogy micsoda? – szökött fel a szemöldököm.

- Vigyél vissza a dombra – mondta duzzogva.

- Mégis miért tennék ilyet? – értetlenkedtem.

- Mert haragszom rád és most ki kell békítened.

- Miért haragszol? – hökkentem meg.

- Nem segítettél, amikor azok a barmok levetettek a dombról – magyarázta.

- Te sem segítettél nekem – vágtam vissza.

- Hé, én mégis hogy segíthettem volna, amikor itt voltam lent? – fakadt ki.

- Ricky, nem foglak felhúzni – csóváltam a fejem hitetlenkedve.

- Na, mi lesz, jöttök már? – kiabált le Niel.

- Miről beszélgettek? – kíváncsiskodott L.Joe.

Ó, csak nem féltékeny?

- Megyünk mindjárt – kiáltottam vissza.

Hangosan sóhajtottam, majd megragadtam a szánka kötelét és vontatni kezdtem a hisztiző, agyilag három évesnek sem mondható idolt.

Te jó ég, milyen képtelen egy helyzet! Lány létemre egy fiút húzok magam után, csak azért, mert besértődött. Normális dolog ez? Vagyis... normális Ricky? Nos, határozottan nem.

Szinte vért izzadtam, amíg a domb lábához értünk és még csak nem is indultam meg a lejtőn. Mély levegőt vettem, majd erőt gyűjtöttem a legbelső tartalékaimból és nagy erőfeszítések árán megmozdítottam a szánt, tehát tettem egy lépést felfelé.

- Ja, és jössz nekem egy tábla csokival. Vagy tudod mit? Legyen kettő – közölte a nem kívánt utasom.

Ó, hát persze, ez teljesen magától értetődő, forgattam a szemem, azonban nem mondtam semmit. Még a végén tíz darabra emelte volna a kibékítése árát.

Léptem bizonytalanul még egyet, mire megcsúszott a lábam, a kezemből kicsúszott a szán gyeplője, és az arcom közelről is megismerkedhetett a hótakaróval.

Byunghun, Changjo és Niel nevetve futottak le hozzánk, hogy segítsenek.

- Ricky, meg vagy húzatva? – méltatlankodott L.Joe. Na, igen ez a kérdés már bennem is felmerült. – Hagyod, hogy Sangmi húzzon?

- Amint láthatod, igen – bólintott dacosan. – És ezt csakis magatoknak köszönhetitek!

Én addigra feltornáztam magam és próbáltam leseperni a ruhámat.

- Jól vagy? – lépett hozzám Byunghun, a szokásos aggódó arcával.

- Persze. De azért igazán nem volt szép dolog tőled, hogy te is belementél ebbe – böktem őt mellkason.

Lehajtotta a fejét. – Ne haragudj, nem is tudom, mit gondoltam. Ezek az idióták rossz hatással vannak rám.

 - Na, majd mi felvonszolunk. Ez férfi meló – tördelte látványosan az ujjait Niel, majd megmozgatta a nyakát és csinált néhány karkörzést is.

- Guggolni nem akarsz párat? – firtatta gunyoros hanglejtéssel Changjo.

- Most, hogy mondod… – vágott Daniel amolyan „á, igazad van!” fejet, majd ötször leguggolt.

Changjo fájdalmasan grimaszolt és a homlokára csapott.

- Jól bemelegítettél, fitnessman? – érdeklődött Changjo, mire Niel határozottan bólintott, de azért még utoljára megroppantotta a nyakát.

Úgy döntöttem, hogy ezt a jónak ígérkező műsort inkább fentről nézem végig, így hát fogtam magam és négykézláb felkúsztam a domb tetejére.

- Te nem segítesz nekik? – kérdeztem Minsoot, aki szintén a dombtetőn volt és széles vigyorral arcán figyelte a többieket.

- Eszem ágában sincs – nevetett.

Niel egy picit fentebb szökellt a lejtőn és a kezét nyújtotta L.Joenak, aki a szán kötelét ragadta magához, Changjo pedig a szánkó farához ment, hogy hátulról járuljon hozzá a csapatmunkához.

Tettek pár apró lépést, mire Niel elvesztette az egyensúlyát és orra esett, majd csúszni kezdett lefelé, leterítve ezzel a többi fiút is. Hangosan nevettem.

- Hajrá fiúk! - ujjongtam és tapsoltam, amivel kiérdemeltem négy bosszús pillantást.

Igen, abban a pillanatban éreztem a felém áradó imádatot és rajongást.

Elölről kezdték az egészet, most még kisebb léptekben haladva. Már a domb felénél jártak, amikor Byunghun úgy határozott, ő szeretne még tovább szenvedni, így hát hasra vágódott, ezzel elrontva az egész eddigi munkájukat.

- Aj, te szerencsétlen! - ripakodott rá Ricky, aki még csak véletlenül sem akart segíteni bandatársainak. Láthatóan nagyon kényelmesen gubbasztott azon a szánkón.

A hasamat fogva hahotáztam Minsooval együtt.

- Hé, ti ott fent! - szólított meg minket Niel.

Kérdőn néztem felé, letörölhetetlen vigyorral a képemen.  – Igen, ti! – folytatta, mintha nem tudtuk volna, hogy csak és kizárólag hozzánk beszél. – Egy hangot se halljak, vagy csúnyán meg lesztek fürdetve! – fenyített be minket, Byunghun pedig durván hátba vágta őt ezért.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz Sangmihoz, halott ember vagy – fenyegetőzött.

- Istenem, húzzatok már fel végre, unalmas itt ülni – nyávogott Ricky.

- Neked nem osztottunk lapot, tökmag – csitította Niel, mire Ricky ráöltötte a nyelvét.

- Fáj ezt mondanom, de Nielnek igaza van – csatlakozott Changjo. – Fogd be, ha nem akarod, hogy a domb alá temessünk.

Ricky megszeppenve pislogott.

- Én is így gondoltam – bólintott helyeslőn a legfiatalabb tag. – Oké, srácok, alakzatot váltunk – tapsolt egyet, én pedig hirtelen azt hittem, hogy egy kosármeccsen vagy egy amerikai focimérkőzésen vagyok. Abban vannak csapatalakzatok, nem? – Én megyek legelőre, mert én vagyok a legerősebb, Niel megy közvetlenül a szánkó elé, Byunghun pedig hátulról tol minket – vázolta az új „formációt”.

– Már megbocsáss, de én vagyok itt a legkigyúrtabb – méltatlankodott Niel, miközben elfoglalta a helyét.

- Ne menjünk most ebbe bele, Daniel – csóválta a fejét Changjo. – Háromra elindulunk, oké? – kérdezte, majd beszámolt.

És megindultak. Végre sikeresen felfelé tartottak a dombhajlaton, de akkor Ricky úgy döntött, hogy szabotálja társait, ezért lelógatta a kezét a szánról és gyúrt egy hógolyót, amit aztán Niel fejének vágott, amin nem mellesleg nem volt sapka. El tudtam képzelni, milyen hideg lehetett az a hóbomba,  nem lettem volna Niel helyében.

- Te szemét! – visított fel a célszemély és a hajához kapott mindkét kezével, így elengedve Changjo kezét és a gyeplőt is.

A szán L.Joera nehezedett, aki nem tudta hirtelen megtartani, ezért újra legurultak a dombról.

- Changhyun, muszáj volt? – ripakodott rá Jonghyun.

Daniel rávetette magát Rickyre és kisebb birkózásba kezdtek.

- Fiúk, álljatok már le, így sosem érünk fel! – kiáltott rájuk L.Joe.

Egyébként én mindvégig azon gondolkoztam, hogy mégis mi a fenéért szenvedtek ennyit. Végül is simán felkúszhattak volna egyesével is, Changhyun pedig majd feljött volna, ha akart volna, mert csak nem maradt volna örökké a domb lábánál, nem? Na, de mindegy, ha ők szerettek kínlódni (márpedig a jelek szerint imádtak), akkor részemről oké. Egyedül azt bántam, hogy ehhez a remek műsorhoz nem volt popcornom és dobozos kólám.

Valahogy sikerült kettészedni a két fiút és végre újra megpróbálkozhattak a lehetetlennek tűnő küldetéssel.

- Ó, várjunk – szólt Changjo, mielőtt még elindultak volna.

Kotorászni kezdett a zsebében, mire egy kötelet halászott ki onnan. Ricky mögé ment, lefogta a kezeit és összekötözte őket a csuklójánál.

Kíváncsi lettem volna arra, hogy mégis mi mindent rejtett még az a kabát.

- Héééé, te meg mit csinálsz? – kérdezte Changhyun riadtan.

- Csak biztosítom, hogy most már ténylegesen feljussunk – rántotta meg a vállát Jonghyun úgy, mintha egy ember megkötözése teljesen normális dolog lett volna. – Nyugi, amint felértünk, eloldozlak – nyugtatta meg. – Addig is kapaszkodj a lábaiddal.

Tehát így, Rickyt kötözött sonkaként szállítva jutottak fel.

- Tudjátok, ilyenkor kár, hogy nincs nálam egy kamera – mondta vigyorogva Minsoo, amiért aztán fél tucat hógolyó repült az arcába.

L.Joe olyan örömmel szorított magához, mintha évek óta nem látott volna, de nem bántam, én magam is hasonló boldogsággal öleltem őt át.

- Hé, gerlepár – szólított meg minket Niel, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.

Nem ez volt életünk legjobb döntése, ugyanis a következő pillanatban már egy csatornafedő nagyságú hótömb repült felénk.

Szerencsére ez most csak a kabátunkra esett és nem az arcunkat terítette be. L.Joe-val egymásra néztünk, sokat sejtetően összemosolyogtunk, majd üldözőbe vettük Danielt, aki olyan hangosan rikácsolt, hogy akár Tokióban is halhatták az emberek.

Amíg mi megfürdettük Nielt, addig a két másik fiú, Ricky és Changjo hóangyalkát csinált, és talán mondanom sem kell, hogy Ricky élvezte ezt a legjobban. Még egy glóriát is rajzolt a forma fölé.

- Hé, te szemét, ez nem volt szép! – nyafogott Ricky hangosan.

Abbahagytuk a hó egymásra rugdosását és odapillantottunk, hogy mégis mi folyik a gyerekek között. Csak annyit láttunk, hogy Ricky toporzékol, Jonghyun pedig Minsooval együtt hahotázik.

- Mi történt? – kérdeztük szinte egyszerre mind a hárman.

- Eltüntettem Changhyun angyalkáját – kuncogott Changjo.

Ó, édes istenem, most komolyan ezért hisztizik Ricky? Hány évesek, négy?

- Te kegyetlen gyilkos – sipákolt Ricky, és mintha könny csillant volna a szemében.

Hát, egy picit… érzékeny. Egy picit nagyon.

Byunghun és Niel megcsippentették az orrnyergüket.

- Changhyun csinálj egy másik angyalt, Jonghyun, te pedig hagyd, hadd élje ki magát – próbált rendet tenni köztük Minsoo.

Te jó ég, mintha az apjuk lenne!

De Ricky, mintha meg sem hallotta volna az „apucit”, egyszerűen leterítette Changjot és most vele verekedett össze.

Rosszabbak, mint az óvodások…

Minsoo és Niel is odasiettek, hogy szétválasszák őket.

Ricky fújtatva odarohant Changjo hóangyalához és rárúgta a havat.

- Na, ehhez mit szólsz? – nézett rá eszement módjára a hóangyalka tulajdonosára. – Ez hogy tetszik?

Changjo csak lazán megrántotta a vállát.

- Azt csinálsz vele, amit akarsz.

Ricky leállt az értelmetlen rúgkapálással és leguggolt, hogy egy hatalmas táblát vágjon ki a hóból, hogy bosszút álljon szeretett angyala miatt. Üldözőbe vette Jonghyunt és persze Niel is egyből becsatlakozott, egy gigantikus hótömbbel a kezében.

Nagyon sokáig kergetőztünk, mind a hatan alaposan meg lettünk fürdetve és rengeteget nevettünk. Felváltva szánkóztunk, mindenki csúszott mindenkivel, és újra gyereknek érezhettük magunkat. Vagyis, ha jobban belegondolok, Ricky mindig is annak érezheti magát, tehát őt ne számoljuk ebbe bele.

Éjfélkor a dombtetőről néztük végig a városközpontból fellőtt tűzijátékot, a fekete égboltot a hangos rakéták színezték át. 

Byunghun magához húzott és megcsókolt, édesen és hosszan, hogy teljesen megfeledkezzem a külvilágról. Niel vetett ránk egy gyors pillantást, majd a szemöldökét felvonva Minsoora sandított és már csücsörítve közeledni is kezdett felé, azonban a banda feje csak ellökte őt és utána összeverekedett vele a hóban.

Nos, nem részesülhetett mindenki újévi csókban. 

Köszönetnyilvánítás

Sziasztok!

Ezúton szeretném megköszönni a százezres oldalmegjelenítést, a sok dicsérő kommentárt és kedves szavakat, nem győzöm hangsúlyozni, milyen sokat jelentenek ezek nekem. Megpróbálom összekapni magam és minél hamarabb hozni az új részeket, szeretnék még egy kis türelmet kérni.
Kellemes szünetet kívánok mindenkinek és még egyszer meg ezerszer is köszönök mindent! ♥

Soora 

Teen Top - Lovefool - 42. rész

*Jungsoo szemszöge*

Ágynak estem. Nagyon csúnyán köhögtem, az orrom az orrcsepp ellenére is be volt dugulva, a lázam magas volt, s folyton hőhullámok gyötörtek. Sangmi kísért el az orvoshoz, de a lelkére kötöttem, hogy betegségemről egy szót se szóljon anyának – amikor a Zackkel való találkozóm után meglátta rajtam a csuromvizes ruháimat, közel tíz percig sikított levegővétel nélkül, az én fejem meg majdnem szétment tőle, és éppen ezért nem akartam, hogy ez megismétlődjön. Semmi kedvem nem volt újból végighallgatni, hogy rosszabb vagyok, mint egy gyerek és, hogy ennyi idősen igazán lehetne már annyi eszem, hogy nem fürdök meg a frissen esett hóban, legyen az érintetlen hótakaró bármilyen csábító is. Hiába magyaráztam neki, hogy Zack volt a hibás, mert ő lökött bele a hókupacba, meg sem hallott engem, túlságosan el volt foglalva a „szörnyen gyerekes vagy” és a „te sosem fogsz megjavulni, kislányom” mondatok ismételgetésével.
Szerencsére nővérem tartotta a szavát és tényleg nem értesítette anyát, más valakit azonban igen: körülbelül a második köhintésem és az első lázmérésem után már ment is a telefon Chunjinak, hogy lebetegedtem. És ő persze rohant is lélekszakadva.
Épp az ágyamban feküdtem, amikor befutott, de mivel aludni próbáltam, ezért nem is törődtem azzal, hogy kinyílt, majd bezárult a szobámnak az ajtaja. Chunji odasétált hozzám, és a lehető legkevésbé sem törődött azzal, hogy én mit akarok: feljebb tolta a nedves ruhát a homlokomon (mivel már egészen a szememig csúszott). Nehezen ugyan, de felnyitottam pilláimat, és mi volt az első dolog, amit megláttam? Chunji haragot tükröző arca. Még a száját is vékony vonallá préselte.
- Ó, ne, kérlek ne kezd te is – nyögtem fel köhögve, majd gyenge karjaimmal a fejemre húztam a meleg paplant, hogy még csak ne is lásson. De ő fogta magát, és önkényesen felszabadította a fejemet.
- Remélem, tanultál ebből.
- Hogy mi? Most komolyan? Jesszusom, nem vagyok már tizenhárom! – csattantam fel.
- Akkor ne is viselkedj úgy!
- Tehetek én arról, hogy Zack erősebb nálam és ezért könnyedén a hóba tudott dobni? Az én hibám talán, hogy nem tudtam megvédeni magam egy fiúval szemben?
Megfeszült az állkapcsa. – Ha itt lenne most az a kis gyökér, fognám és…
- Ezért jöttél ide? – vágtam a szavába. – Hogy hőzöngj? Mert akkor akár el is mehetsz.
Viharosan fújta ki a levegőt. – Nem, nem ezért. – Leült az ágy szélére. – Hogy vagy?
Amolyan „ezt a kérdést most komolyan gondoltad?” fejjel néztem rá piros és felpuffadt szemeimmel.
- Hm, nem is tudom… Mit gondolsz, hogy vagyok?
- Körülbelül ahhoz sincs erőd, hogy nyitva tartsd a szemed, de feleselni még ilyenkor is tudsz.
Enyhe nevetésem durva köhögésbe fulladt.
- Hjaj, Szösz, mit csináljak veled?
- Azt nem tudom, de a homlokomon lévő ruhát víz alá nyomhatnád, mert már kezd megszáradni.
- Értettem, főnökasszony, máris.

Újév előtt két nappal a betegségem annyira kimerített, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal átaludtam mind a két napot. Csak akkor keltem fel, ha a nővérem hozott be nekem inni- illetve ennivalót, továbbá, amikor rám parancsolt, hogy mérjem meg a lázam, vagy esetlegesen ki kellett mennem a mosdóba. De Chunji természetesen végig ott gubbasztott az ágyam szélén (amikor éppen nem volt kötelező megjelenése valahol máshol), és akárhányszor kinyitottam a szememet egy rövid, erőtlen pillanatra, mindig aggódó tekintetével találtam magam szemben.

Szilveszterre hatalmas bulit terveztünk a srácokkal, de erről le is mondhattam, ugyanis még aznap reggel is úgy éreztem magam, mint egy félholt.
Sangmi bejött a szobámba, két kezében egy nagy tálcát egyensúlyozva, amin a reggelim, a gőzölgő teám és a gyógyszerem volt.
- De jó, hogy fent vagy, máskülönben nem lett volna szívem felébreszteni téged. Jobban vagy már valamennyivel?
- Nem sokkal, de azért igen.
- Lemondtam az estét.
Letette a tálcát az ágyam melletti komódra, majd leült mellém és feljebb húzta a takarómat.
- Micsoda?! De hát miért?
- Szerintem nem vagy olyan állapotban, hogy el tudd hagyni a házat.
- Igen, pont ez az. Hogy ÉN nem vagyok olyan állapotban, de attól TE – böktem felé mutatóujjammal – még nyugodtan elmehetsz.
- De…
- Sangmi, komolyan mondom, majd elleszek valahogy. Különben is, nagyrészt csak alszok. Neked nem kell a négy fal közt unatkoznod.
- Hát jó, de…
- De, de, de… Semmi de! A napokban becsületesen a gondomat viselted, de most neked is jár egy kis pihenés.
Az arcán láttam, hogy belül vívódott.
- Menj és érezd jól magad, különben is utálnám magam, ha miattam maradnál itthon.
Nagy nehezen ugyan, de végül biccentett. – Megyek és felhívom L.Joe-t.
Tíz perc múlva tért vissza, én ekkor már reggeliztem.
- Jó, megyek.
- Na, nagyon helyes.
- De Chunji itt lesz veled.
- Mi? De miért?
- Ne kezdd megint…
- Neeem, most nem azt akarom mondani, hogy látni sem akarom őt, mert ezzel hazudnék… Csak azt szeretném, ha ő is elmenne szórakozni. Ő is vagy dolgozott a napokban, vagy itt ücsörgött mellettem és ezen az estén nem akarom, hogy a zombi fejemet nézze ahelyett, hogy elmenne kitombolni magát.
- Chunji mondta magától, hogy nem fog magadra hagyni, szóval szerintem neki ez nem baj.
- De akkor is…
- Nem érdekelsz, én megyek, ő jön, te maradsz, vita lezárva.
- Ó, csak egyszer gyógyuljak meg…

A nap további részét is alvással töltöttem, aztán arra ébredtem, hogy valaki a tenyerét a homlokomra tapasztotta.
Nyöszörögve nyitottam fel nehéz pilláimat, mire rögtön Chunji aggódó tekintetébe botlottam.
Nagyot ásítottam, s megdörzsöltem a szememet, amit még az a gyenge fény is bántott, melyet a kislámpám generált.
- Hány óra? – hunyorogtam.

Enyhe mosollyal az arcán nyugtázta, hogy végre nem alszom.
- Fél hét, Sangmiék az előbb mentek el. De már megint meleg a homlokod, Szösz. Máris hozok teát, hogy be tudd venni a lázcsillapítót.
- Nem kell ezt csinálnod.
- Micsodát?
- Nem kell ápolnod. Nyugodtan mehetsz bulizni a többiekkel.
Összeszűkítette a szemét.
- Szóval nem tartasz igényt a társaságomra?
- Nem erről van szó. Csak nem akarom, hogy miattam legyen rémes a szilvesztered.
Megcsóválta a fejét.
- Ott vagyok, ahol lennem kell.
Ha lett volna erőm, felültem volna, hogy magamhoz szorítsam őt, azonban így csak tovább feküdtem, mint egy élettelen fadarab.
- Hozom a teát.
Amikor visszatért a szobámba, letette a bögrémet az ágy melletti komódra, engem pedig ülőhelyzetbe tornázott. Gyors mozdulattal kipattintotta a gyógyszert a levélből, majd ketté is törte. A kezembe adta a csészét.
- Óvatosan, elég meleg.
Miután lenyeltem a pirulát, visszaadtam a bögrémet, ő meg visszarakta oda, ahonnan elvette.
Visszahajtottam a fejemet a párnára, míg Chunji elhelyezkedett mellettem. Az oldalamra fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- El fogod kapni tőlem.
- Akkor sem hagylak itt.
- De nem akarlak megfertőzni.
- Én meg nem akarok a földön feküdni.
- Aztán meg majd engem hibáztatsz, ha te is lebetegszel.
Félreseperte az arcomhoz ragadt tincseket.
- Hülye vagy – mondta nemes egyszerűséggel, és emiatt valamiért nevetnem kellett. Aztán meg köhögnöm. – Maradok, Szösz. Akár tetszik, akár nem. Ha lebetegszem, ha nem. Nem hagylak magadra. 

- Rendes tőled – mosolyogtam bágyadtan. 

Vállat vont. – Barátok vagyunk. Ha én nem viselem a gondodat, ki fogja? 

- De most kezdtek majd dolgozni az új albumon, tehát ha megfertőzlek, mind a kettőnket meg fognak ölni. Téged a főnököd, engem meg a srácok.
- Mintha hagynám, hogy egy ujjal is hozzád érjen bárki is…
- Szóval nem tudlak rávenni arra, hogy a saját érdekedben magamra hagyj?
- Nem, Szösz. Velem fogod megérni az újévet, törődj bele.
Ettől máris jobban éreztem magam.
Hosszú perceken keresztül csak hallgattunk és néztük egymást, de aztán megtörte a csendet:
- Eszembe jutott Zack és… – kezdte, de aztán elhallgatott. 

- Mire vagy kíváncsi? – bátorítottam.
- Hát… Nem biztos, hogy ezt a beszélgetést le kéne folytatnunk.
- Na, gyerünk, kérdezz. Most nincs annyi erőm, hogy neked essek. Használd ki.
- Legyen – egyezett bele. – Mióta ismeritek egymást?
- Óvodás korunk óta, együtt nőttünk fel. Csak aztán általános iskola után elköltöztek és valahogy sosem tudtuk összehozni a találkozót.
- Sajnáltad?
- Persze. Legjobb barátok voltunk.
- Csak barátok?
Fásult mosolyra húztam a számat.
- Gondoltam, hogy erre is kíváncsi leszel.
- De most komolyan. Azt mondtad, kérdezzek.
- Megcsókolt – árultam el.
- Egyszer?
- Egyszer – helyeseltem. – Mielőtt elköltöztek volna.
- Búcsúcsók?
- Olyasmi.
- És vele volt az első?
- Igen.
- Szerencsés egy köcsög… – motyogta orra alatt. 

- Muszáj mindenkit leszólnod, aki kapcsolatba kerül velem?
- Ez feltétlen reflex, mint az, hogy amint megszólalok, leharapod a fejem.
- Javíthatatlan vagy.
- Csak úgy, mint te – vigyorgott, majd az orromra koppintott. – Kis taknyos.
Fintorogtam.
- De tőle egyébként nem kell féltened. Ő ott van, én meg itt.
- Csak ennyi akadályoz meg abban, hogy a barátnője legyél?
- Természetesen nem. Jó volt vele találkozni ennyi idő után, de az érzés az már nem volt ott.
- Nem is gondolod, hogy visszajöhetne?
- Nem. Kamaszok voltunk, régen volt. A múlté.
- Nem akarod vissza?
- Nem. Elengedtem. És különben is, te körülbelül minden szabadidőmet lekötöd, az egyetem mellett másra már nem is lenne időm.
- Be kell vallanom, szeretek az elfoglaltságod lenni.
- Na, azt mindjárt gondoltam. Szinte már hozzám nőttél.
- Nagy kár, hogy például fürdés közben nem vagyok ténylegesen hozzád nőve – harapta be a száját.
- Ha nem lennék teljesen kimerülve, esküszöm, hogy most lelöknélek az ágyról.
Nevetett. – Mázlim van.

Hosszú-hosszú órákig beszélgettünk, s így, hogy ő is velem volt, már nem éreztem magam úgy, mint akit elgázoltak. Nem csukódott le a szemem, pilláim nem voltak mázsás súlyúak és fent tudtam tartani a párbeszédet, nem aludtam be egy mondat kellős közepén. Mintha Chunji gyógyír lett volna a nyavalyámra.

Éjfélkor teával koccintottunk; értékeltem, hogy nem kezdett el mellettem alkoholizálni. Betegen még nehezebben viseltem volna el a részeg Chunjit.

Hajnali egy felé járhatott már az idő, ekkor már kezdtem picit álmosodni.
Megdörzsöltem viszkető szememet, mire Chunji megragadta a csuklómat.
- Rajtad van a karkötő.
- Magának tökéletes a látása, uram – gúnyolódtam.
- Nem hittem volna, hogy tényleg hordani fogod.
- Azt mondtad, azt akarod, hogy viseljem.
- Csak ezért nem vetted még le?
- Nem. Tetszik. Jól választottál.
- Örülök neki. – A kezébe vette a C és a J betűt és elgondolkodva nézte őket. – Olyan, mintha összetartoznánk… vagy valami – tette hozzá sután.
- Miért, talán nem?
Kikerekedett a szeme.
- Nem tudom… – mormolta. – Mondd meg te. 

Picit gondolkodtam a válaszon.
- Nyugodtan elhagyhatod azt a feltételes módot – feleltem végül.
- Összetartozunk – ízlelgette, majd felragyogott az arca. – Nekem meg ez tetszik. Remélem, hogy akkor is így fogod ezt gondolni, amikor már nincs lázad.
Vigyorogtam. – Nem tudok tőled megszabadulni, Chunji. Valahogy mindig visszatalálok hozzád.
- Jaj, Szösz… – Közel hajolt hozzám és megpuszilta a homlokomat. – Még mindig nagyon lázas vagy, talán ezért is beszélsz össze-vissza. 

- Nem a láz teszi – próbáltam bizonygatni.
- Ha meggyógyulsz, nem is fogsz emlékezni erre.
- Utálom, hogy nem hiszel a szavamban.
- Hinnék, ha nem ilyen körülmények között vallanál be nekem ilyeneket. Először, amikor részeg voltál, most meg amikor a plafont veri a lázad…
- Arra is emlékszem, mit mondtam a Glowban. Hogy mit mondtál te. Hogy mindig is szeretted az illatomat és, hogy utálod, hogy rád nyomtam a barát bélyegét.
Döbbenet tükröződött az arcán, sűrűn pislogott rám, kereste a szavakat.
- Kedvellek, Chunji.
Fáradtan sóhajtott és kikászálódott az ágyból.
- Hozok a homlokodra vizes ruhát.
- Hinned kell nekem! – szóltam távolodó alakja után.
Hátrafordult az ajtóból és megeresztett felém egy hamiskás mosolyt.
- Hozok még teát és gyógyszert is, utána alszunk, oké? Ki kell pihenned magad.
- Ne tegyél úgy, mintha nem hallottad volna, mit mondtam!
De ő csak hátat fordított nekem és lement a konyhába, nekem pedig sírhatnékom támadt és felment bennem a pumpa.
Ha a láz volt okolható, ha nem, el akartam neki mondani mindent: hogy bárhogyan is próbálom elnémítani a szívemet, nem sikerül és mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy igenis többet akarok barátságnál. De jelen esetben mondhattam volna bármit, ő úgysem hitt volna nekem, mert beteg voltam és szerinte emiatt nem voltam teljesen beszámítható.
Visszatért, arca érzelemmentes volt. Nehezen feltornáztam magam, ő pedig összetörte nekem a lázcsillapítót és a kezembe adta a bögrémet. Haragosan néztem rá, amikor elvettem tőle a két darabban lévő pirulát, és szúrós tekintettel szuggeráltam akkor is, amikor a meleg teával küldtem le a torkomon a gyógyszert. Ő viszont lesütötte a szemét és tulajdonképpen mindenhová pillantott, csak rám nem, és ez engem mélységesen frusztrált.
Visszafeküdtem és a fal mellé húzódtam, hogy neki is legyen mellettem hely, ő meg a homlokomra helyezte a hideg vizes ruhát és végül ő is ledőlt. Az oldalára feküdt, bal kezét a párna alá tette, s ekkor vége rám nézett. Fürkésző szemei kereszttüzében kezdtem kényelmetlenül érezni magam, biztos voltam abban, hogy próbált a fejembe látni.
- Nem fog menni.
- Micsoda? – ráncolta a homlokát.
- Nem tudsz a gondolataimban olvasni.
- Igen, ez talán a legfőbb problémám…
- Tényleg kedvellek, Chunji – ismételtem meg magam, remélve, hogy ezúttal el is jut a tudatáig.
Meggyötörten pislogott rám, szólásra nyílt a szája, de aztán nem mondott egy szót sem, csak lekapcsolta az ágy melletti komódon lévő kislámpát.
- Szép álmokat, Szösz. Ha bármi van, ébressz fel.
Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Vagy nem is az enyémet, inkább az övét.
- Hitetlen idióta… – morogtam úgy, hogy még ő is hallhassa, s a fal felé fordultam, hogy neki háttal legyek. 

Barom, barom, barom, mondogattam magamban dühösen, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.


*Chunji szemszöge*

Bármennyire is akartam aludni, sehogy sem ment. Nem azzal volt a baj, hogy kényelmetlen lett volna az ágy vagy, hogy nyakatekert pozícióban feküdtem volna, csupán a gondolataim nem hagytak nekem nyugtot. Agyam fáradhatatlanul kattogott, nem bírtam leállni a gondolkodással.
Szösz légzése már legalább egy órája egyenletessé vált, ő békésen húzta a lóbőrt, míg én ébren virrasztottam mellette, a plafont bámulva. Bár úgy aludt el, hogy hátat fordított nekem, mostanra már felém volt fordulva, és én keserédes mosollyal arcomon csodálhattam őt anélkül, hogy ő erről tudomást szerzett volna. Szája nyitva volt, mivel a bedugult orrán keresztül nem tudott levegőt venni, a vizes ruha pedig egészen az orrnyergéig le volt csúszva. Olyan édesen buta látványt nyújtott, hogy legszívesebben hozzábújtam volna. Előbb az arcához, majd a homlokához érintettem a kezemet és hatalmas kő esett le a szívemről, amiért bőre már nem volt tűzforró. Legalább emiatt nem kellett aggódnom egy ideig.
Óvatosan elsimítottam kósza tincseit, szememet le sem tudtam róla venni.
- Mihez kezdjek veled, kicsi? – suttogtam, s megigazítottam a nedves kendőjét.
Újra és újra lejátszottam magamban a Glowban történteket, fejemben pedig visszhangot vertek a szavai. Nem tudtam, mit higgyek vagy, hogy egyáltalán higgyek-e valamit. Ezt a lányt megismerkedésünk óta nem tudtam hová tenni, maga volt a két lábon járó ellentmondás. Amikor az egyetemen először megpillantottam őt, fogkrémes volt a felsője és zilált a haja, ami arra engedett következtetni, hogy esetlen és szétszórt, míg az arc azt sugallta, hogy karakán jellem és vele nem érdemes ujjat húzni.
Én mégis megtettem.
Nem tudtam őt menni hagyni. Felkeltette az érdeklődésemet, tudni akartam a nevét és azt, hogy mi rejlik a morcos ábrázata mögött. Előadás után elszakadtam a fiúktól, kerestem őt, de nem találtam sehol, s amikor már lemondtam róla, épp akkor botlottam bele az egyetem hátsó ajtajában. Ő finoman elküldött az anyámba, én meg nevetségesen boldog voltam ettől.
Azóta is hatalmas mázlistának tartottam magam, amiért az utolsó pillanatban megleltem őt, továbbá még azért is, mert utána az utunk mindig keresztezte egymást.
Annak ellenére is szerencsésnek éreztem magam, hogy megnehezítette az életemet.
Állandó félelemben éltem mellette, sosem tudhattam, mikor hogyan fog hozzám viszonyulni. Olyan változékony volt, mint az időjárás, sokszor néhány pillanaton belül is képes volt száznyolcvan fokos fordulatot tenni; egyik percben még maga volt a napsütés és a jókedv, a következőben pedig már esernyő nélkül áztam az általa megidézett viharban. Egyszer kenyérre tudtam őt kenni, máskor hozzá sem lehetett szólni, mert simán átharapta volna a torkomat.
Éppen ezért nem tudtam, hogy higgyek-e részeg szájának és lázas, hangosan kimondott gondolatainak. Szerettem volna. Bízni akartam abban, hogy valóban kedvel, de mindig tett vagy mondott valami olyat, amivel erre az egészre rácáfolt. Egyszerre gyűlölt és szeretett, és fogalmam sem volt arról, hogy hogyan volt erre képes.
Kíváncsi voltam az igazságra, arra, hogy mi volt a szívében, de valamiért sosem mertem felhozni neki ezt a témát. A Glowban töltött éjszaka után is fel akartam őt keresni, hogy tisztázzuk, mégis hányadán állunk, de inamba szállt a bátorság és inkább úgy viselkedtem vele, mintha semmi sem történt volna.
Egyébként rengetegszer be akartam neki vallani mindent, de rettegtem tőle, attól tartottam, hogy „jó” szokásához híven elküldene engem a halálba, majd megszakítaná velem a kapcsolatot. Nem akartam őt elveszíteni, ezért csendben maradtam és továbbra is csak vicc formájában adtam a tudtára, hogy tetszik nekem. És ő képes volt elhinni, bevette, hogy tényleg csak poénkodom.
Nála vaksibb lánnyal még életemben nem találkoztam.
De harapós és csípős stílusa miatt sem tudtam a kapcsolatunkat annyiban hagyni; ha kilencvenkilencszer veszett velem össze és mondta azt, hogy látni sem akar, akkor én a századik alkalommal is visszakúsztam hozzá.
És éppen ezért tudtam, hogy amit érzek, az igazi. Mert sosem futottam senki után, hagytam az embereket menni, Szöszbe viszont úgy kapaszkodtam, mintha az életem múlott volna rajta. Csak tőle remegett meg a lábam és kizárólag mellette vesztettem az önbizalmamból.
De ő ebből nem látott semmit.
Nem látott bennem semmit.
És én ennek ellenére is szerettem őt.



Eközben…