Házinyúlra nem lövünk - Négy [Chanyeol]

- Először is álljatok párba! – hangzott az utasítás a rövid bemutatkozás után.
Egy középkorú, izmos, mégsem nagydarab férfi figyelt minket elgondolkodva, egyik kezével az állát dörzsölgetve, szemét összeszűkítve, mintha valami megoldandó matekpéldák lettünk volna.
Ez volt az első táncpróbánk. A mi gimnáziumunk tartotta legutoljára a szalagavatóját a városban, ami január közepén került megrendezésre, így nem kezdtünk el már tizenegyedik végén táncolni, ráértünk utolsó évünk első hónapjaiban. Azonban még csak szeptember második hete volt, és én még ugyanúgy nem értettem, minek kell máris nekifogni. A lányok teljesen be voltak zsongva, a fiúk viszont orruk alatt dünnyögtek. Én sem tettem másként, egyszerűen nem fűlött a fogam az idétlen táncikáláshoz. Hosszú végtagjaimat és nyúlánk testalkatomat képtelenség volt harmóniába hozni a zenével.
Tekintetemmel egyből EunMit kezdtem el keresgélni, ám amikor megláttam, hogy Jongin felé szökdécselt, az összes életkedvem és reményem elszállt.
Persze, feledkezz meg a legjobb barátodról, mi sem természetesebb… - nyűglődtem magamban.
Alig hallhatóan felhorkantam, s inkább hátat is fordítottam nekik, közben pedig a fejemben ezer módját találtam ki annak, hogyan tennék kárt Jongin arcában.
Alig telt el fél perc, megütögették a vállamat.
- Hm? – fordultam hátra.
Arra számítottam, hogy egy osztálytársnőm lesz az, hogy megkérjen, legyek az ő partnere, vagy hogy a tánctanár jön majd oda hozzám, hogy kezdjek végre magammal valamit, ne csak álljak mindennek és mindenkinek háttal, mint valami sarokba állított óvodás, de legnagyobb meglepetésemre EunMival találtam szemben magam.
- Hát te? – csodálkoztam. – Nem Jongin mellett kéne lenned? – böktem fejemmel az emlegetett majom felé.
- Azt mondta, már van párja – motyogta lehorgasztott fejjel. – Táncolnál velem? – kérdezte félszegen.
Ha nincs ló, jó a szamár is…
- Igen – válaszoltam fülig érő mosollyal.
A szívem és az eszem erős kontrasztban állt egymással. Ha az utóbbira hallgattam volna, gondolkodás nélkül elküldtem volna őt a francba, viszont ezt az a pulzáló kis nyamvadt izé nem engedte. Ki kellett használnom az alkalmat, végül is csak egyetlen egyszer végzős az ember fia-lánya – feltéve persze, ha nem bukik meg az illető -, és különben sem tudtam volna elviselni, ha EunMi derekát valaki más fogta volna.
- Oké – csapta össze a tenyerét a tánctanár, Jungseok -, megvagyunk? – nézett végig rajtunk. – Neked meg miért nincs párod? – mutatott Jonginra, aki egyedül ácsorgott.
- Eggyel több fiú van az osztályban – rántotta meg a vállát. Na, igen, ezért kéne elhúznod innen a fenébe… - Majd hozok egy külsőst. – EunMi teljes lényében megfeszült. – Az unokatestvéremet – magyarázta.
Legjobb barátnőm hangosan fújta ki a levegőt. Nyilvánvalóan azt hitte, a gyökér beújított magának egy újabb csajt. A szememet kellett forgatnom.
- Ó, értem – biccentett Jungseok. – Akkor a következő próbára már legyen itt, kérlek.
- Mindenképp, uram – bólintott Jongin.
- Jól van, most pedig helyezkedjetek el a társatokkal szétszórtan, úgy, hogy senki se akadályozza a másikat a mozgásban.
Mi Baekhyun és EunMi barátnője, Hyerin mellé keveredtünk, természetesen elegendő távolságot hagyva magunk közt. Baek pisszegett párat, hogy magára vonja figyelmemet. Mikor rápillantottam, rábökött Hyerinre, majd csípőjét előre-hátra kezdte mozgatni, közben a száját beharapta. Ezt Hyerin észrevette, s erősen mellkason vágta haveromat, mire Baekhyunnal fojtott nevetésben törtünk ki – nem akartuk magunkra felhívni a figyelmet…annyira.
- Ya, srácok, viselkedjetek! – szólt ránk a tánctanár. Befogtuk a szánkat, hogy eleget tegyünk kérésének, bár nagyon nehéz volt visszatartani a feltörni készülő újabb nevetéshullámot. – Leköteleztek – grimaszolt. – Szóval, kezdjük!


A test- és kéztartást, valamint a legalapvetőbb tánclépéseket tanította meg először, amik még úgy-ahogy mentek is, én mégis egy idétlen bohócnak éreztem magam. Szerencsére nem egyedül bénáztam. Jót röhögtem Baekon, aki képes volt a saját lábában megbotlani, viszont jókedvemnek hamar véget vetett EunMi fancsali képe.
- Ne legyél már miatta szomorú – simogattam meg az arcát, elemelve ezzel a kezemet a derekáról. Fogalmam sincs, honnan volt annyi bátorságom, hogy megérintsem őt, általában kerültem a testi kontaktust, mert az arcom ilyenkor mindig a legélénkebb piros színben pompázott, amit nagyon égőnek tartottam, de úgy éreztem, meg kellett tennem ezt az apró gesztust.
Engem meg valakinek pofon kellett volna vágnia egy jó nagy pácolt hallal. Még komolyan én vigasztalom őt csak azért, mert Jongin a rokonával fog táncolni, és nem vele? Megáll az eszem.
Gratulálunk, Park Chanyeol, épp most nyerte meg az Év Leggyökerebb Embere-díjat. 
A francért van nekem ekkora szívem, ha róla van szó…
- Majd táncoltok máskor. Ott lesz még a bankett is – nyugtattam meg.
Oké, tényleg nem hiszem el, hogy ezt mondtam.
Kedvem támadt a fejemet a falba verni.
- De olyan jó lett volna… - mormogta lehajtott fejjel.
Jaj, bele ne halj…
- Elhiszem. De semmi sincs még veszve – biztattam.
Jól van, most már igazán tarkón lőhetne valaki!
- Azt mondod? – nézett rám reménytől csillogó szemekkel.
- Azt – bólintottam.
- Te vagy a legjobb, Yeollie – ölelt magához, félbeszakítva ezzel béna lépegetésemet (minden erőmmel azon voltam, hogy leutánozzam a tanár mozdulatait, de a testem ellenszegült, nem akart együtt működni).
Ja, és mire megyek ezzel? – mérgelődtem.
Néha sokkal jobban jött volna, ha egy bunkó, szívtelen féreg lettem volna. Mint Jongin. Na, igen, ő tökéletes példa volt erre. Nem is értem, mit eszik rajta EunMi… 


- Istenem, ne legyél már ilyen – öleltem át hátulról EunMit. Mivel a padjánál ült, így mélyen le kellett hajolnom hozzá, hogy átfonhassam körülötte karjaimat. Önszántamból nem sűrűn ölelgettem őt, de ezúttal nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. – Nem jött el a világvége.
- De már annyira beleéltem magam, Chanyeol. Nekem ráadásul meg sem magyarázta, hogy miért nem táncol velem. Csak lerázott annyival, hogy „már van párom, bocs”. Olyan… Nem is tudom… Rideg volt.
- Inkább egy paraszt – guggoltam le asztala mellé, hogy úgy folytassuk tovább a beszélgetést. - Nézd, EunMi, szerintem ezzel semmit sem vesztettél. Jongin egy csicska, egy csicska miatt pedig nem érdemes szomorkodni – mondtam nagy bölcsen.
- Bocs, haver, de a csicska el szeretne itt menni – szólt közbe Jongin váratlanul. Összerezzentem, s csak lassan emeltem rá a tekintetemet.
Ciki...
Gúnyos grimasszal arcomon álltam el az útjából, ám mielőtt még tovább haladt volna, visszafordult hozzánk.
- Ó, és EunMi, ne haragudj rám, egyszerűen csak nem akartam vitát az osztályban, ezért bevállaltam, hogy majd én hozok egy személyt táncpartnerként.
Nézzenek oda, micsoda nemzeti hős, nevezzünk el róla egy közteret, de most azonnal!
- Szeretnék bocsánatot kérni – folytatta. – Én is sajnálom, hogy nem táncolhatunk együtt, de tényleg nem akartam veszekedést. Esetleg kiengesztelhetnélek valamivel?
Hogy mi van?!
EunMi arca bíborvörössé változott a másodperc tört része alatt, én pedig csak álltam ott megsemmisülve, ökölbe szorított kezekkel, hevesen dübörgő szívvel. Nagyon jól tudtam, hogy Jongin miben mesterkedett, s azzal is tisztában voltam, hogy ő is tudatában volt annak, mit művel legjobb barátnőmmel.
Hogy rohadna meg most már. 
- Nem hinném, ho…
- Nem haragszom egyébként – vágott szavamba EunMi -, de azért persze, mármint nem kell kibékíteni, de csinálj, amit akarsz, mármint izé, úgy értem hogyne, béküljünk ki, vagyis ez nem is számít annak, ha nem is haragszom rád, de… Na szóval mindegy, érted, igaz? – hadarta levegővétel nélkül.
Már azt hittem, a végére elájul a légszomj miatt, azonban sikerült túlélnie.
Jongin elnevette magát, EunMi lehajtotta égő fejét, én meg ennél jobban nem is tudtam volna forgatni a szememet.
- Aranyos vagy – törölgette a szemét Jongin.
Oké, szerény véleményem szerint EunMi kirohanása inkább volt szánalmas, mintsem vicces. Szerény véleményem szerint csak én tarthatom EunMit aranyosnak. Szerény véleményem szerint meg kéne fejeltetnem a padot Jonginnal.
Legjobb barátnőm arca még vörösebb lett – noha nem hittem volna, hogy ez még lehetséges.
- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk sétálni a hétvégén? – ajánlotta fel.
Mit szólnál hozzá, ha beverném a képedet? 
- A hétvége az tökéletes, mindig ráérek hétvégén, megfelelő, nagyon jó lesz – helyeselt EunMi.
Még helyette is elszégyelltem magam. Hogyan képes ennyire átlátszó lenni? A vak is megmondta volna, hogy oda meg vissza volt ezért a bájgúnárért. A gyomromat is felfordították.
Nem mellesleg pedig EunMi szinte sosem ért rá hétvégén, mindig tanult, a könyvek mellől csak nagyon ritkán volt hajlandó felállni. De természetesen egy találka Jonginnal egyből a fontossági listája első helyét érdemelte, ez azt hiszem, teljesen magától értetődő volt.
A részletekre már nem voltam kíváncsi, csatát vesztve a helyemre kullogtam. Képes voltam ennyiben hagyni az egészet, kettesben hagyni őket, engedni, hogy enyelegjenek becsengőig. Szerettem volna egy fejszével hátba simogatni saját magamat.

Órán figyelni sem tudtam, az agyam azon kattogott, hogy éppen most vesztettem el a legjobb barátnőmet. Jó, végül is csak egy találkozót beszéltek le, és ez még nem jelentett semmit sem, én mégis úgy éreztem, itt a vége mindennek. EunMi viselkedése egyértelművé tette, hogy akár most azonnal összeházasodna, s elköltözne valami trópusi szigetre Jonginnal, hogy aztán egy szép nagy családot alapítsanak, engem pedig teljesen elfelejtsenek, mintha soha nem is léteztem volna. Tulajdonképpen máris elfeledettnek éreztem magam. Pótolhatónak.


Iskola után átugrottam Baekhyunhoz, hogy ne csak a szobám - vagy a kávézónk - falát bámuljam mereven, azon agyalva, mi játszódhatott le a mai nap folyamán EunMi fejében.
Baek szinte teljesen elmerült szüleinek már-már szürreálisan nagy gardróbjában. Másodpercenként dobott felém valamit – számtalan magassarkú, zakó, rövid ujjú, nadrág, vagyis mindenféle ruhanemű és kiegészítő vett körül, a fejem már alig látszott ki.
- Találkozni fognak szombaton – meséltem. – Vagy vasárnap. De az is lehet, hogy pénteken. Végül is már az is hétvége, nem? – morfondíroztam. Válasz gyanánt a fejemen landolt egy rózsaszínű csipkés melltartó. Gyors mozdulattal, elborzadt arckifejezéssel ráztam le magamról. Képes volt rám hajítani az anyja csöcskantárját! Jesszusom! – Haver, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdeztem felháborodva.
- Igen, csak meg akarok találni valamit. De egyébként figyelek, becsszó.
- Ja, azt vettem észre – morogtam. – Na mindegy. – Legyintettem volna, ha két karom nem lett volna egy ruhahalom alatt. – És látnod kellett volna EunMit! – folytattam tovább zavartalanul. – Teljesen átszellemült, vagyis inkább meghülyült, csak azért, mert Jonginnal beszélt – sóhajtottam. – Ennél szánalmasabb dolgot még soha nem láttam, esküszöm. De Baek, mi a jó istent csináljak, hogy megállítsam Jongint? Vagyis pontosabban fogalmazva a farkát…
- Jézusom, megtaláltam! – kiáltott fel mámorosan.
- Mit? – ráncoltam homlokom.
- Csukd be a szemed! Ki ne merd nyitni!
- Ne is törődj azzal, hogy kérdeztem valamit, tényleg – zsörtölődtem, de azért úgy tettem, ahogy kérte.
- Ne merj lesni! – szólt rám még utoljára.
Néhány tompa puffanást hallottam, s egyre kíváncsibb lettem, mégis mire készült.
- Oké, nézhetsz.
- Rajtad meg mi a halál van? – szörnyülködtem megdöbbenve, amint megszűnt átmeneti vakságom.
Fekete, testhez simuló nadrág volt rajta, felül egy szemérmetlenül mélyen dekoltált, élénkpiros színben pompázó hosszú ujjú, fején pedig egy szintén piros tollakkal kicicomázott fejdíszt viselt.
- Te transzvesztitának készülsz vagy mi a franc?
- Miért, nem tetszik? – fordult egyet tengelye körül.
- Baszki, megvakultam. – Ezzel arra utaltam, hogy pici, kerek feneke, amit a nadrág külön kiemelt, örökre az emlékezetembe vésődött és nem, ennek egyáltalán nem örültem. Legszívesebben kivájtam volna szemeimet vagy agymosást hajtottam volna végre saját magamon.
A rémálmaimban Baek segge fog kergetni engem, ez már fix. 
- Mégis minek öltöztél fel így, ember? Fellépésed lesz a helyi buzibárban? – Továbbra is próbáltam ésszerű magyarázatot lelni arra, hogy miért kellett őt így látnom.
- Szerintem nem rossz – nézegette magát a szekrény ajtaján lévő tükörben.
- Fogalmam sincs hogy tudtad eddig eltitkolni előlem, hogy nem vagy hetero. Mármint nincs semmi baj a másságoddal, csak érted… Erről tudnom kellett volna.
- Idióta - pufogott, s megdobott egy keze ügyébe akadó kabáttal, ami elől ügyesen elhajoltam (nem úgy, mint a melltartó elől, brr). – Egész egyszerűen csak arról van szó, hogy kedvet kaptam a táncoláshoz.
- Aha, ez nagyon jó, és mondd, mégis mikor ment el a maradék eszed is? Nem mellesleg meg honnan vannak ilyen gönceitek?
- Apa és anya Brazíliában találkoztak, egy szamba esten – adott magyarázatot.
Na, igen, gondoltam, hogy az ősei már korábban is nagy világjárók voltak. De mégis hogyan tetszhettek meg egymásnak azokban a rongyokban? Elképzelhetetlen.
- Ha már így szóba jöttek a szüleid… Nem fognak megölni azért, amiért így felforgattad a szobájukat?
A helyiség leginkább egy háborús övezetre hasonlított. A földön még csak lábujjhegyen sem lehetett közlekedni anélkül, hogy az ember rá ne taposott volna valamire. Még a csilláron is volt egy félpár zokni.
- Későn érnek haza mind a ketten, van még időm rendet rakni – vont vállat nemtörődöm stílusban.
- Rám aztán ne számíts. Te kotortad ki az összes cuccot a szekrényből, nem én.
- Akkor viszont táncolnod kell velem.
- Hogy mit csinálni? – kérdeztem vissza, hátha csak félrehallottam.
- Megtanulunk szambázni – adta elő eget rengető ötletét. – Tessék, tiéd lehet anyám fejdísze – hajította felém a tollas kiegészítőt.
- Persze, még mit nem! – ellenkeztem. – Kettőnk közül te vagy a meleg, ezt ne felejtsd el.
- Mint már mondtam, nem vagyok meleg, te fogyatékos – morgolódott.
- Ahaaa…
- Oké, válassz: vagy szambázol, vagy takarítasz.
Néhány másodperc erejéig csend telepedett közénk. Mérlegeltem: vagy buzeránst csinálok magamból, és Baekhyun csaja leszek vagy órákig szedegetem a szétdobált holmikat. Egyik sem tűnt a legjobb délutáni elfoglaltságnak, ami azt illeti, de az utóbbi opció még mindig jobban hangzott.
- Jó, akkor felnyalom ezt a helyet, de anyud fehérneműihez akkor sem nyúlok hozzá, ha az életem múlik rajta!


Mire eljött a péntek, EunMi két személyiségre szakadt: volt egy depressziós énje, ami mindig a táncpróbákon tört elő belőle (minden áldott nap próbáltunk, ami külön a lányok kérése volt, csak azért, hogy „a szalagavatóra a tökéletesebbnél is tökéletesebbek legyünk”), s egy vidám, élettel teli személye, aki Jongin mellett jött a felszínre.  Eszméletlenül féltékeny voltam. Szünetekben sokat beszélgettek, legjobb barátnőm boldog viháncolása töltötte be a termet, s ilyenkor kedvem lett volna világgá menni. Nem tudtam EunMit megkörnyékezni, lehetetlen küldetésnek tartottam, ezért inkább mindig a távolból figyeltem őket a kezeimet tördelve. Baekhyun nem ért rá arra, hogy a lelkemmel foglalkozzon, túlságosan is lekötötte a figyelmét Hyerin. A fejébe vette, hogy ideje megállapodnia, s keresnie magának egy barátnőt. Nem is kutakodott sokáig, szinte rögtön beugrott neki, hogy a táncpartnere szabad, csinos és még ráadásul szép is. Most mindenki hülye, amiért hirtelen elkezdték a párválasztó korszakukat élni vagy én vagyok szerencsétlen? 
Előző héten még minden rendben volt, EunMi velem jött haza, a szokásos mosolygós módján beszélgetett velem, Baek pedig nem akart mindenáron párzási táncot lejteni Hyerinnel (aki mellesleg minderre vevő volt, hiába is akarta játszani a nehezen kaphatót). Mostanra viszont az egész világom a feje tetejére állt (bár az is lehet, hogy én dramatizáltam túl a helyzetet), Jongin és EunMi elválaszthatatlan volt (legalábbis nekem nagyon annak tűntek), Baekot meg elkezdte a farka vezérelni ahelyett, hogy a szívére hallgatott volna (vagyis nem hagyott volna engem magamba fordulni). Így hát egyedül maradtam, s külsőleg szemléltem, hogyan cuppant rá Jongin EunMira, hogyan akaszkodott rá, és bájolgott vele nyájasan, gyomorforgatóan. Megakadályozhattam volna, magammal húzhattam volna EunMit, vagy akár magamhoz is láncolhattam volna őt, de egy az, hogy az elég hülyén nézett volna ki, ha a hátamhoz lett volna erősítve, kettő pedig az, hogy Jongin bűvköréből így sem tudtam volna kiszakítani. Csüngött minden szaván, ha csak meglátta őt, a szeme máris látványosan csillogott, s ilyenkor egyetlen épkézláb mondatot sem tudott magából kicsikarni. Csak vihogott, mint egy buta csitri, és ezért még én éreztem magam kellemetlenül. Teljesen megváltozott, ha vele volt, és ezt nem tudtam mire vélni. Mármint oké, hogy tetszett neki (könyörgöm, mégis miért?!), de azért nem kellett volna ennyire odaadónak lennie. Akárhányszor rájuk pillantottam (jó, igazából mindig őket bámultam, figyelmem egy percre sem lankadt), Jongin karja mindig legjobb barátnőm vállán pihegett, amiért nagyon szívesen megajándékoztam volna egy csinos kis gipsszel. Ne nyúljon hozzá, ne szólítsa meg, ne közelítse őt meg, ne nevettesse meg, ne karolja át, sőt még csak rá se nézzen. 
Mégsem tettem semmit sem annak érdekében, hogy kevesebb időt töltsenek együtt. Nem tudtam, mit kéne cselekednem, EunMi változása szíven vágott, elkeseredett voltam, s úgy éreztem, meg van kötve a kezem.
Semmi sem volt így jól. 

Teen Top - Lovefool - 10. rész

Szeptember 24., hétfő
*SangMi szemszöge*


- Nincs itthon semmi – állapítottam meg deréktól felfelé az egyik konyhaszekrénybe bújva.
- Már tegnap sem volt – felelte JungSoo.
- És akkor mégis mit reggelizünk?
- Semmit – rántotta meg a vállát. – Majd veszünk valamit út közben, vagy a büfében.
- De én éhen halok – nyűglődtem.
- Kibírod.
- Nem ugranál el a boltba? – kérdeztem naivan.
Hatalmasra kikerekedett szemekkel meredt rám.
- Te normális vagy? Még jó, hogy nem. Különben sincs már annyi időnk. Már rég fel kellett volna öltöznöm – mutatott magára.
Túlméretezett, kinyújtott rövid ujjú volt rajta, ami egészen a combja közepéig leért, plusz egy mamusz a lábán, a haja pedig egy kész szénaboglya volt.
- Az nem apu felsője? – szökött fel szemöldököm.
- Nem csak neked hiányozhat NaeSang – nézett rám összeszűkített szemekkel, majd sarkon fordult.
Én csak mosolyogva követtem figyelemmel távolodó alakját. Mindig megmelengette szívemet, ha kifejezte apum iránti szeretetét, annak ellenére is, hogy nem voltak vér szerinti rokonok.


- Akkor majd találkozunk szünetben – köszöntem el húgomtól, és az előadó felé indultam, ahol órám volt. Illetve csak lett volna, merthogy úgy határoztam, egy nap szabadság igenis kijár nekem.
Különben sem voltam jó hangulatomban. Vasárnap este, miután vendégeink távoztak, nyűgös voltam, rossz volt a közérzetem és fájt a fejem, ma reggel bal lábbal keltem fel, s erre a reggeli maró éhség is rátett egy lapáttal. Az egyetemhez való icipici kedvem is elszállt, így esélyét sem láttam annak, hogy én végigüljem az óráimat. Szépen elbliccelem őket és kész. Testvéremnek viszont ezt nem mondtam, mert akkor már rögtön ő is lógni akart volna, azt meg nem szerettem volna. Nem akartam őt befolyásolni, ezért eljöttem vele az iskolába, azt tettetve, hogy én magam is végigszenvedem a napot.
Meg fog ölni, ha rájön, hogy átvertem…
Miután JungSoot elnyelte a tömeg, sietős léptekkel hagytam el az épületet, mintha az első órám nem öt percen belül kezdődött volna.
Hazafelé vettem az irányt, hogy ledobjam táskámat, és hogy a tervezett vásárláshoz elegendő wont vegyek magamhoz.


Kihasználva a kellemes őszi időjárást és a temérdek szabadidőmet, gyalog mentem el az egyik nagyobb szupermarketbe. Ráérősen nézelődtem a sorok közt, a polcok teljes készletét szemügyre véve, mialatt a Teen Top To you című számát dúdolgattam. Vigyorognom kellett, ahogy eszembe jutott a vasárnap:

- Fantasztikus, ő meg úgy néz ki, mint egy cékla – csattant fel JungSoo L.Joe-ra bökve. 
Éppen a To you videoklipjét elemeztük. 
- L.Joe, a neve L.Joe – mondta ingerülten Sunny. – Jegyezd már meg, mert már komolyan az őrületbe kergetsz. 
- És ők nem kergetnek az őrületbe? Vagy nem tartasz tőlük? Nem jelennek meg cékla- és vattacukorfejűek az álmaidban? – replikázott. – Rémálmaidban nem fulladsz bele egy végtelenül mély hajfestéktengerbe? 
Még mindig nem tudott leállni ezzel a hajfestés témával…
Sunny elképedve nézett rá.
- Neked segítségre van szükséged, Parker – állapította meg. – Látnia kell egy orvosnak. 

Visszaemlékezésemből a telefonom csörgése zökkentett ki.
- Igen? – kérdeztem, amint fogadtam a hívást, közben pedig a másik kezemmel egy tejes dobozt emeltem el a többi tejtermék közül.
- SangMi, hol vagy? Azt mondtad, szünetben találkozunk. – Testvérem hangja aggódóan csengett. – Itt vagyok a padunknál a lányokkal.
- Öhm… Az a helyzet, hogy eljöttem – motyogtam.
- Mi? Hogy érted azt, hogy eljöttél? – értetlenkedett.
- Úgy, hogy hazajöttem, JungSoo, mégis hogy lehetne ezt érteni? – kérdeztem vissza.
- De hát miért? Rosszul vagy? Mi bajod? Mi történt? Vagy egyáltalán mi van? – bombázott kérdésekkel.
- Fájt a fejem, meg kicsit szédültem. Meg különben is be kellett már vásárolni vagy délután éhen pusztultunk volna – magyaráztam.
- Szóval magamra hagytál.
- JungSoo, én ne…
- Ne tagadd – vágott szavamba. – Itt hagytál.
- Most komolyan fent akadsz ezen? Nem kell mindig ugyanott lennünk – sóhajtottam.
- Ó, igen? Akkor miért nem költözöl el? – háborodott fel. – Vagy talán nézzek én új albérlet után?
- Jézusom, ne csináld már ezt – csippentettem meg orrnyergemet (a tej már a bevásárlókocsimban volt, így felszabadult a jobb kezem). – Miért kell mindig mindent túldramatizálnod?
- Tehát még én vagyok a hibás azért, mert te hagytál cserben engem, igaz?
- Már miért hagytalak volna cserben? – ráncoltam homlokomat. – Ne legyél már idióta.
- Szóval már idióta is vagyok.
- Könyörgöm, hallgass már el, és nőj fel végre – bosszankodtam.
- Most meg azt állítod, hogy gyerekes vagyok? – durcáskodott tovább.
- És kibírhatatlan is, ha már ennyire tudni akarod – húztam fel magam. – És most folytatom tovább a nagy bevásárlást. Nélküled – nyomtam ki a telefont feldühödötten.
Az alaptermészetem nyugodt volt, viszont húgom eléggé ki tudott hozni a sodromból, főleg akkor, mikor azt képzelte, ő a melodráma koronázatlan királynője, márpedig ez sűrűn előfordult.

Annyi cuccot vettem, hogy három nagy szatyrot töltöttem meg velük. Egyedül azért bántam, hogy JungSoo nem volt velem, mert így nem volt kinek lepasszolnom csomagjaimat.

Nehézkesen indultam hazafelé, néhány méterenként meg kellett állnom egy picit pihenni, a karjaim már zsibbadtak. Tudtam, hogy ezt már nem úszhatom meg izomláz nélkül. Még a végén olyan bicepszem lesz, mint egy testépítőnek.
Átvágtam egy parkon, a köves út még inkább nehezített helyzetemen, ügyetlenül botorkáltam a három bevásárlószatyrommal egyensúlyozva.
Elém esett egy bot, amire egy fekete cipőfűző volt kötve. Arra számítottam, hogy egy aranyos kutya fog farok csóválva felém futni, de ehelyett egy sikoltozó Ricky rohant irányomba. Földbe gyökerezett lábakkal pislogtam rá, mit sem értve. Néhány pillanat múlva pillantottam meg Nielt, aki Ricky után loholt fejvesztve.
- Ááá, én nyertem, én voltam a gyorsabb! – Ricky a győzelemtől kivirultan kapta fel a fadarabot, és már sprintelt is vissza oda, ahonnan érkezett.
Oké, ez kezd egyre furcsább lenni. 
Nielnek nem kerültem el a figyelmét – nem úgy, mint bandatársának. Némán meredtünk egymásra, én kerestem a válaszokat a fejemben kavargó kérdésekre (a legfontosabb az volt, hogy mégis miért játszottak kiskutyásat a parkban idol létükre), ő pedig kifejezéstelen arccal mustrált engem.
Értelmetlen szemezésünket Ricky távolabbi hangja szakította félbe:
- Daniel, gyere már, Byunghun megint eldobja a botot.
A homlokomat ráncoltam. Tényleg kiskutyásat játszanak kutya nélkül. 
- Szia – köszönt el gyorsan Niel, majd sarkon fordult, és csapattársa után eredt.
- Öhm… Szia – mormogtam, s intettem a hátának.
Én már semmit sem értek. 
A „Byunghun” név hallatán már nem is foglalkoztatott a másik két fiú játszadozása. Kíváncsian, szaporán dobogó szívvel kémleltem körbe. Valóban itt volt, nem is annyira messze tőlem, így könnyedén kiszúrtam.
Műanyagkeretes napszemüveg volt rajta, egy szürke belebújós kardigán, és egy farmer. Egy fának dőlt, karjait összefonta teste előtt, s bár nem csinált az égadta egy világon semmit a létezésen kívül, mégis mesés volt. Egyszerűen fantasztikus látványt nyújtott.
Lábaim maguktól vittek el hozzá, pedig én igazándiból el akartam sétálni, mintha észre sem vettem volna őt. De végtagjaim nem voltak egy véleményen velem, így azon kaptam magam, hogy már alig pár méter választott el minket.
- Ümm… Byunghun, szia – léptem mellé. Fogalmam sem volt róla, miért nem L.Joe-nak hívtam, de őszintén szólva jól esett az igazi nevét használni. Meglepetten fordult felém, s lekapta magáról napszemüvegét. Az első dolog, amit kiszúrtam, az a szeme alatti két kis anyajegye volt. Istenem, milyen imádni való! Mivel felvette velem a szemkontaktust, ezért majdnem spontán szívinfarktust kaptam. – Emlékszel rám? – érdeklődtem cérnavékony hangon. – SangMi vagyok.
Széles vigyor jelent meg az arcán.
- Ó, SangMi, hát persze, szia – hajolt meg. – Örülök, hogy összefutottunk. Mi járatban errefelé?
- Én is meg akartam kérdezni, hogy mit keresel egy nyílt parkban a kutyáiddal.
- A kutyáimmal? – vonta föl szemöldökét.
- Niellel és Rickyvel. Botokat dobálsz nekik, ők pedig utánuk futnak. Pont, mint a kutyák – magyaráztam meg.
- Jaaa, hogy azok a kutyáim – esett le neki. – Aaah, igen – nevetett. – Mindig ezt csinálják, ha kapunk egy kis szabadidőt, és el tudunk szabadulni egy picit sétálni, mint például most is. Lövésem sincs, mi olyan élvezetes nekik ebben, de ők tudják – vont vállat. – Engem szórakoztatnak.
- Én is nevettem volna, csak picit váratlanul ért, hogy Ricky sikoltozva rohant felém, és ezt nem is tudtam értelmezni.
- Igen, megértem. Én sem tudom sokszor, mit miért csinálnak, pedig már régóta ismerem őket. De megtudhatom, hogy te hogyhogy erre jártál? – tudakolta újból.
- Bevásároltam – mutattam fel szatyraimat, bár igaz, hogy az emelés közben majdnem tőből leszakadtak a karjaim a súly miatt.
- Egy hadsereg számára?
- Nem, igazából csak ketten élünk együtt húgommal – tettem a földre a pakkjaimat, s a két lábammal átfogtam őket, hogy ne boruljanak el -, de jobb, ha elegendő kaja van otthon, mert így legalább egy jó darabig nem kell majd boltba menni. Testvérem iszonyatosan lusta, inkább éhen halna, minthogy elmenjen egyedül vásárolni, és nekem sem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé a szupermarketekben való sorban állás.
Meglepett a szóáradatom, a szavak csak úgy dőltek belőlem, mintha L.Joe egy régen látott ismerős lett volna, akinek egyszerre akartam elmesélni mindazt, ami azóta történt velem, mióta nem találkoztunk. Kicsit szégyelltem is magam érte, amiért ennyit jártattam a számat, mert fogadni mertem volna rá, hogy őt az én dolgaim a lehető legkevésbé sem érdekelték.
- Ne is mondd. Az a legszörnyűbb, amikor az előtted álló vásárló szóval tartja a pénztárost. Például egyszer csak azért várakoztam fél órán keresztül, mert az előttem lévő idős hölgy az unokáiról mutogatott képeket az eladónak, akit egyébként nem is ismert. És az volt a legjobb az egészben, hogy nálam csak egyetlen energiaital volt, és azaz egy pénztár működött akkor, mert délelőtt volt, és nem volt tömeg. Ja, és a hab a tortán, hogy elkéstem a próbáról, és a többiek teljesen ki voltak rám bukva, hiába mondtam nekik, hogy nem az én hibámból értem be későn.
Egyfajta boldogsággal töltött el, hogy ő is regélni kezdett, és nem rázott le egy-két szóval, így felbátorodva folytattam a beszélgetést:
- Hihetetlen, de egyszer ez velem is megtörtént. A drága néni csak tíz fotót mutatott a szeme fényeiről, viszont mindegyik fényképhez volt egy sztorija is. Akár egy trilógiát is teleírhatott volna azokkal a történetekkel. Már az őrület határán álltam. – A szememet forgattam a rémes emlékre.
- Lehet, hogy ugyanaz a nő borított ki mind a kettőnket.
- Á, kizárt – legyintettem. – Velem ez még Londonban történt.
- Akkor talán járja a világot, hogy minden országban bosszúságot okozzon az embereknek. Minket pont sikerült elkapnia. Kiválasztottak vagyunk.
- Isten kegyelmezzen a többi szerencsétlen léleknek – röhögtem vele együtt.
- Amúgy az egyetemmel mi van?
- Mi lenne? – kérdeztem vissza, mert nem értettem, mégis mire gondolt.
- Nem ott kéne lenned?
- Jaaa, hát deeeee – nyújtottam jó hosszúra az utolsó szót. – Csak…
- Csak nem volt kedved bemenni, mert máris rosszul vagy az iskolától – fejezte be a mondatomat.
- Pontosan – bólintottam egyetértően. – Egy napba még nem halt bele senki.
- Kettőbe sem – mosolygott.
- Az is igaz. De nem, holnap már bemegyek.
- Ez egészen biztos? – vont kérdőre.
- Persze.
- Szerintem meg simán ellógnál még egy napot. Vagy hetet.
- Hé, nem vagyok iskolakerülő! Életemben most lógok először.
- Aha-aha, és ezt nekem most el kéne hinnem, mi?
- Igen, mivel ez az igazság.
- Ahaaa – nézett rám amolyan úgysem-fogok-neked-hinni-mondhatsz-bármit arckifejezéssel.
- Jó, akkor gondolj, amit akarsz – fontam keresztbe karjaimat magam előtt. Abba szerettem volna hagyni a barátságos piszkálódást, mert nem tudtam, mégis mennyire messzire mehetek el. Például JungSoot az ilyenek alkalmával simán fejen csaphattam, de L.Joe-val ezt már nem tehettem volna meg, gondolom én. Kicsit furcsán vette volna ki magát, ha hirtelen tarkón legyintettem volna, vagy valami. – Különben meg hol van a két fiú? – tereltem el a témát.
- Jó kérdés.
Körbefuttattuk tekintetünket a parkon a két jómadár után kutatva.
- Ott vannak – mutattam a távolba, mikor kiszúrtam őket.
- Hol? – hunyorított Byunghun.
- Ott a fűben. Épp verekednek.
- Jesszusom, látom őket – sóhajtott gondterhelten.
- Nincs nálad kutyasíp vagy valami?
Felnevetett, majd elkiáltotta magát:
- Srácok, gyertek már! Bemutatok nektek valakit.
Mióta elkezdtünk beszélgetni, elfelejtettem elpirulni (különben az ilyenről hogy feledkezhet meg az ember? Mindegy, nekem sikerült.), de most teljes mértékben bepótoltam; egyszerűen tudtam, hogy a képem hajazott egy szép és érett paradicsomra.
Be akar mutatni. Engem. Valaki csípjen meg!
Ricky és Niel szélsebesen vágtáztak felénk. Én már attól tartottam, hogy felborítanak minket, de szerencsére még idejében lefékeztek.
Érdeklődve álltak előttem, úgy vizslattak, mint kisgyerek egy kisállatot, mintha még sosem láttak volna hozzám hasonló lényt azelőtt.
- Öhm… Izé… - tűrtem egy kósza hajtincset fülem mögé zavaromban. Kezdett az egész bámulásuk kínos lenni. – Sziasztok, SangMi vagyok – mutatkoztam be egy meghajlással kiegészítve.
- Mi átugorhatjuk a névismertető részt? Vagyis ismersz minket? – kíváncsiskodott Ricky.
- Igen – biccentettem.
- Ah, király, és ki a kedvenc tagod? – tért a lényegre.
- Changhyun, SangMi nem a rajongónk, akadj le róla – kelt a védelmemre Byunghun.
Nagy mázlim volt, ugyanis igencsak ciki lett volna beismerni, hogy L.Joe-val már az első pillanattól kezdve szimpatizáltam.
- De hát, ha tudja, kik vagyunk, akkor csak van egy olyan ember közülünk, akit a legjobban kedvel – erősködött tovább.
- Aj, mit számít ez? – csatlakozott be Niel is. – Különben is, ha választania kéne, akkor tuti, hogy én lennék a kedvence. Ebben egészen biztos vagyok – mondta felszegett állal.
- Ya, mert te mégis miben vagy jó, Daniel? – csattant fel Changhyun.
- Én vagyok a főénekes, ember, talán erről megfeledkeztél?
- De én meg sokkal aranyosabb vagyok! – duzzogott lebiggyesztett ajkakkal Ricky.
Byunghun kérdőn pislantott rám, ő maga sem értette, miért kezdtek el veszekedni a fiúk, én viszont egészen szórakoztatónak találtam őket.
- Khm, srácok – köszörülte meg a torkát L.Joe. – Ezzel csak lejáratjátok magatokat, csak szólok.
Elhallgattak, s ismét felém fordultak.
- Ne haragudj ránk – szabadkozott Daniel. – Örülünk, hogy megismerhettünk, SangMi – somolygott.
- Én jobban örülök, mint Niel! – tette hozzá a fiatalabb.
- Ez nem is igaz, én örülök a legjobban! – vágott vissza.
- Nem, mert én!
- Fogjátok be, én örülök a legjobban, vita lezárva – szólt közbe Byunghun, hogy csírájában el tudja fojtani az értelmetlen összetűzést.
A tüdőmben rekedt a levegő. Ezt most… Ezt most komolyan gondolta? Vagy csak azért mondta, hogy elcsitítsa őket? Ó, kérlek, az első opció legyen igaz, add, hogy az legyen igaz – fohászkodtam magamban.
- Nem parancsolhatsz nekünk, nem te vagy a vezető – makacskodott Ricky.
- Changhyun, megverlek, ha ezt tovább folytatod – fenyegetőzött L.Joe.
- Niel, védj meg! – sipákolt, s a felszólított mögé bújt.
Kisebb közelharcot vívtak azért, hogy eldöntsék, ki használjon kit pajzsként.
- Fiúk, édes istenem, hagyjátok már abba! – szólt rájuk Byunghun. – Szépen bemutatkoztatok SangMinak, mondhatom – dünnyögte.
Biztosan azt hitte, én ezt az egészet cikinek tartottam, de épp ellenkezőleg. Nagyon jót nevettem a két bolondon, s máris megkedveltem őket. Mulatságosnak találtam állandó civakodásukat.
Changhyun és Daniel összeszedték magukat, s elengedték egymás pólónyakát.
- Szóval, ti ketten honnan ismeritek egymást? – kérdezte Niel, mintha nem az előbb akarta volna Ricky fejét a földbe döngölni.
- SangMi egyetemén találkoztunk – vette magához a szót Byunghun. – Látott, ahogy végiglejtettem az aulán.
- Hogy mit csináltál? – értetlenkedtek egyszerre.
- Táncolt – válaszoltam -, és én ezt végignéztem. Szegény azt hitte, senki sem látja őt – kacagtam.
- Hé, ez azóta sem vicces, még mindig szégyenlem magam érte! – bökött felém, utalva rá, hogy hagyjam abba a vihogást.
- Szerintem igenis jól táncoltál – nyugtattam meg. – Nekem tetszett, de ezt már akkor is mondtam.
- Haver, te nem is lehetnél szerencsétlenebb – csóválta a fejét Niel.
- Téged pont nem kérdeztünk – morogta L.Joe.

Fogalmam sincs, mennyi ideig veszekedtek még. Olyanok voltak, mint egy házaspár, illetve lehet, hogy házas triónak kellett volna hívnom őket, tekintve, hogy hárman voltak. Fülig érő vigyorral hallgattam szócsatájukat, nagyon viccesek voltak, ahogy ingerülten, nagy kézmozdulatokkal magyaráztak a másiknak. Bármeddig képes lettem volna figyelemmel követni szájkaratéjukat.
De a hasam egy hangos korgással jelezte, hogy annak a bizonyos „bármeddignek” egészen pontosan most van vége. Ünneprontó. 
Nem szívesen ugyan, de félbeszakítottam őket:
- Fiúk, ne haragudjatok, de haza kell mennem.
Felém kapták fejüket.
- Elkísérlek! - vágta rá gondolkodás nélkül Changhyun.
- Nem, majd én! – tolta el Ricky arcát Niel. – Én sokkal jobb kísérő vagyok.
- Hazudsz! Ne higgy neki, SangMi!
- Ó, igazán nem szükséges, maradjatok nyugodtan, hazatalálok.
- Elkísérünk – mondta Byunghun nyugodt hangon, figyelmen kívül hagyva a másik kettő vitáját.
Ellenkezésnek tovább nem volt helye, ezután szó nélkül beleegyeztem, bár nem értettem, miért akartak annyira velem tartani. Eleve arról sem volt gőzöm sem, miért álltak velem szóba, hogy miért voltak ilyen kedvesek, és… szimplán csak miért? Annyi kérdésem lett volna hozzájuk. Egy valamiben azonban nem kételkedtem. Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy nem a sátán fiai, mint ahogy azt húgom állította. Ha annyira el lennének szállva maguktól, miként testvérem is gondolta, akkor szóra sem méltattak volna, hanem elküldtek volna, hogy haladjak tovább. Kellemesen csalódtam bennük, bár én nem is tartottam őket rémes festőhengereknek – csak, hogy JungSoo szavaival éljek.
Húgom sokszor nagyon gyerekesen tudott viselkedni (ezt mutatja az általa kitalált gúnynév is), így biztosan jól kijött volna Rickyvel.


Szöul utcáin alig akadt egy-két ember hétfő délelőtt lévén, így a srácok zavartalanul flangáltak velem – gondolom a város kihaltsága miatt mertek egy nyilvános parkban játszadozni.
A bal oldalamon Byunghun volt, míg jobbomon Niel sétált, Ricky pedig előttem haladt, menetiránynak háttal – kétszer el is esett egy kátyúban, a fiúk nem győztek levegő után kapkodni röhögőgörcsük közben, míg én megsajnálva szegényt felsegítettem őt. Nem hagyták, hogy én cipekedjek, ezért mind a hárman hozták az egyik szatyromat, amiért igazán hálás voltam nekik.
Még egy képzeletbeli piros pont jóváírva. 

- Még mindig nem mutattam meg neked azt a számot, amire táncoltam – jutott eszébe L.Joe-nak.
- Tényleg nem – helyeseltem.
- Kíváncsi vagy még rá?
- Hát persze – biccentettem.
- Akkor várj.
Bal kezével kutatni kezdett farmerzsebében, s kihalászta belőle a mobiltelefonját a fülhallgatójával együtt.
- Hallgasd velem.
Megpróbálta behelyezni nekem a fülest, de természetesen nem sikerült neki. Nevetve kaptam ki kezéből.
- Majd én megoldom.
- Bocsi – mormogta orra alatt, szemét lesütve.
- Persze, ignoráljatok csak minket, mi sem egyértelműbb – pufogott Niel. – Végül is az, hogy ti ketten elkezdtek zenét hallgatni egy társaságban, tök természetes és helyénvaló – méltatlankodott.
Byunghun nem felelt erre semmit, csak felhangosította a zenét.
A Teen Top Shake it! dala szólt, rögtön felismertem, de nem akartam ezt közölni L.Joe-val, nem szerettem volna vele tudatni, hogy szó szerint az összes létező számukat végighallgattatták velem a kedves barátnőim a tegnapi nap folyamán.
Hirtelen nyilallt belém a felismerés: alig néhány centiméter választott el minket egymástól. Levegőt is alig mertem venni, annyira megbénított közelsége. Próbáltam kizárni őt, de periférikus látásomba tökéletesen beleesett még úgy is, hogy csak magam elé meredtem, továbbá körbelengett édes illata is.
Csak akkor ájulj el, ha hazaértél, csak akkor, ha már otthon vagy, itt ne ess össze, csak most ne ess össze…
- Na, hogy tetszett? – kérdezte a dal végeztével.
- Már értem, miért nem bírtad ki tánc nélkül – vigyorogtam.
- Aj, azt hiszem, ezt már sosem fogod elfelejteni – hajtotta le a fejét, s picit megcsóválta.
Annyira aranyosan jött zavarba, hogy szívem szerint megölelgettem volna.
- Hát, ebben biztos lehetsz – erősítettem meg.


Megálltam a bejárati ajtónk előtt, és átvettem a bevásárlószatyraimat.
- Köszönöm, hogy segítettetek cipekedni.
- Igazán nincs mit – somolygott Byunghun.
- Örömmel tettük – válaszolta Niel.
- Bármikor segítünk – felelte Ricky.
Istenem, milyen szeretni valóak! 
- Majd még találkozunk – mondták egyszerre, ahogy visszafelé indultak.
Még hallottam, hogyan kezdtek el azon vitatkozni, hogy ki mondta hamarabb azt, hogy „majd még találkozunk”.
Csak azután mentem be a lakásba, miután már hangjuk nem ért el hozzám, s közben azon agyaltam, vajon L.Joe komolyan gondolta-e azt, hogy ő örül a legjobban annak, hogy megismerhetett, és, hogy valóban fogjuk még egymást látni a közeljövőben.
Biztos csak kedves akart lenni – szomorítottam el magam, s bekullogtam a nehéz csomagjaimmal a konyhába.

Házinyúlra nem lövünk - Három [Chanyeol]

- Tudod, hamarabb is léphettél volna – mondta legjobb barátnőm, Hyerin, miközben az iskola mögötti kosárpályára tartottunk.

Az összes lányosztálytársunk előre szaladt, míg mi ketten hátul kullogtunk. Csak minket nem villanyozott fel a mindennapos kosárjáték. Kilencedik óta ezt csináltuk. A fiúk bent a nagy tornateremben fociztak, ha esett, ha sütött a nap, ha fújt a szél, a lányok pedig jó időben kint kosaraztak, hidegben és esős napokon viszont a kisebb tesiteremben talajtornáztak. Sosem volt együtt testnevelésóránk, amit csak azért bántam, mert így nem láthattam Jongint negyvenöt percen keresztül.

- Tudom – sóhajtottam -, de a közel négy év alatt talán most először nincs Jonginnak barátnője. Ki kell használni az alkalmat, nem?

- De – értett egyet.

- Na látod. És fogalmam sincs, miért, de csak most tudtam elég bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy közeledjek felé. Úgy érzem, most, vagy soha. Ez a végzős évünk, szóval kezdek kifogyni az időből. Össze kell kapnom magam.

- Hogy akarod becserkészni? – kérdezte.

- Megpróbálok minél többet a közelében tartózkodni. Minél többet beszélni vele. Milyen az illatom? – váltottam témát, és félrehajtottam fejemet, hogy szabaddá váljon a nyakam.

 Beleszippantott nyakhajlatomba, majd hümmögött egyet.

- Nem sok ez egy kicsit? 

- Szerintem nem – vontam vállat. – Mit gondolsz, fog neki tetszeni? – rágcsáltam idegesen szám szélét.

- Ha nem ájul el tőle, akkor igen.

- Olyan izé vagy – löktem meg egy picit.

- Biztos vagy te abban, hogy ezt akarod? – méregetett gyanakvóan.

- Mármint mit? – értetlenkedtem.

- Ezt az egészet. Hogy összetörje a szíved. Hogy kihasználjon.

Felhorkantam.

- Honnan veszed, hogy ez lenne a vége?

- Mert Jonginról van szó. Aki szereti a lányokat.

- Még az a szerencse – nevettem fel.

- Nem úgy értettem – forgatta szemét. – Hanem, hogy senkivel sem gondolja komolyan. Senkivel – hangsúlyozta ki.

- Nos, én nem senki vagyok, hanem Sang EunMi – szegtem fel államat. – Akár a férjem is lehet pár éven belül, kitudja – álmodoztam.

- Kisasszonyok, lennének szívesek végre idefáradni? – kiáltotta a testnevelés tanárnőnk.  – Összeállítanánk a csapatokat.

Egyszerre sóhajtottunk fel, majd kocogni kezdtünk, hogy hamarabb a pályára érjünk.

- Reméljük, hogy meg tudod majd váltani a világot, Sang EunMi – motyogta könnyed futásunk közben.

- Tereld el a tanárnő figyelmét – ragadtam meg Hyerin karját.

- Hogy mi? – ráncolta homlokát, de aztán ismét a játékra koncentrált.

- Tereld el a tanárnő figyelmét – ismételtem meg magam. – Be akarok osonni a fiúkhoz. Látni akarom Jongint – suttogtam neki.

Haragosan nézett rám, majd átpasszolták neki a labdát, és elsprintelt.

Klassz, ennyit erről – gondoltam keserűen, de még mielőtt ténylegesen elkeseredhettem volna, a tanárnő riadt kiáltása vonta magára figyelmünket:

- Hyerin!

Barátnőm a földön feküdt, s összeszorított szemekkel karját fájlalta nyöszörögve. Olyan hihetően játszotta a szenvedő alanyt, hogy pár másodperc erejéig még én is elhittem, hogy tényleg történt vele valami. Amint észbe kaptam, hogy az egész csak egy színjáték, nem túl feltűnően, de annál gyorsabban rohantam vissza az épületbe, azért imádkozva, hogy út közben ne botoljak bele egyetlen tanárba sem – és főleg ne az igazgatóba. Ezúttal áldottam a gimnáziumunkat, amiért szétszedtek bennünket tesin, de mégsem vettek fel plusz tanárt. Így minket folyton felügyeltek, a fiúk viszont bármikor szétverhették a berendezést, rájuk nem szólt senki sem. Aki talált ebben logikát, az kérem, jelentkezzen nálam, én ugyanis kilencedikes korom óta nem értettem ezt az egész rendszert.

Úgy osontam végig az aulán, mint egy nindzsa, s szerencsére senki sem vett észre – bár nem is láttam egy árva lelket sem a közelemben, tekintve, hogy folyt a tanítás.

Futástól kifáradva ültem le a lelátóra, s onnan figyeltem a srácok játékát. Mindenki átszellemült, úgy futkorásztak a pályán, mint a mérgezett egerek. Szívem nagyot dobbant, amint megpillantottam Jongint, ahogy beletúrt sötétbarna hajába. Sajnos ő nem vett észre, úgy, ahogy senki más sem; túlságosan lekötötte őket a labda hajszolása. 

Luhan lőtt egy gólt, mire csapata örömtől ittasan ujjongott, és pacsizott le. Úgy éltették Luhant, és Minseokot – aki a gólpasszt adta -, mintha most nyerték volna meg a VB-t. Chanyeol is majd’ kicsattant túláradó vidámságában, azt sem tudta, melyik srácot ölelje magához szorosabban. Én is tapsolni kezdtem, s Yeollie ekkor figyelt fel rám. Rögtön odafutott hozzám, hogy üdvözöljön.

- Hát te? – kérdezte fülig érő mosollyal, miközben lihegve megtámaszkodott a térdén.

- Eljöttem – rántottam vállat. – Gondoltam, megnézem, mit műveltek. Nyerésre álltok? – érdeklődtem.

- Luhannal és Minseokkal könnyű dolgunk van – biccentett. – Hogyhogy nem vett észre tanárnő?

- Hyerin lesérült, szóval elterelte a figyelmét.

Aggódva kerekedett ki a szeme.

- Úristen, mi történt? És jól van? Miért jöttél el? Te vagy a legjobb barátnője, EunMi, segítened kéne neki, miért vagy akkor mégis itt? – bombázott kérdésekkel.

- Nyugi, Channie – somolyogtam-, csak színlel – nyugtattam meg.

- Miattad? – vonta föl szemöldökét.

- Ühüm – bólintottam, sokatmondó félmosollyal arcomon.

- Oké, miért? Gyanús vagy te nekem – szűkítette össze a szemét.

- Látni akartam Jongint – dünnyögtem orrom alatt őszintén.

- Ó, ez ara… Mármint kit? – döbbent meg.

- Jongint – ismételtem meg.

- Oh – komorodott el. – Egész nap látha…

Nem tudta befejezni mondatát, ugyanis a focilabda fejen találta őt. Meglepődve kémleltünk körbe.

Jongin szaladt oda hozzánk, amitől nekem majdhogynem felrobbant a szívem, Chanyeolnak pedig teljesen megváltozott az arckifejezése.

- Ne haragudj, haver – veregette hátba legjobb barátomat -, nem direkt volt.

- Ja, gondolom – dörmögte alig hallhatóan Yeollie, miközben a fejét vakargatta azon a ponton, ahol megütötte őt a laszti.

- Még egyszer bocs. Szia, EunMi – intett felém. Egyenesen felém. F-E-L-É-M. Össze fogunk házasodni, ez már fix.

- Helló – mondtam alig hallhatóan, s félénken elmosolyodtam.

Valaki árulja el, miért köszöntünk egymásnak, ha az előző órákon már találkoztunk.

Ó, de mit számít? Észrevett! 

- Na, gyere, Chanyeol, folytassuk a meccset. Szurkolj nekünk – kacsintott rám.

Jó, most fog elkezdeni vérezni az orrom. Hát Jézusom!

Elsétáltak, de Chanyeoltól még kaptam egy szúrós pillantást, amit nem tudtam értelmezni.

A fiúk teljesen belelovalták magukat a labdajátékba. A nyertes csapat éltette a Luhan - Minseok duót, míg az ellenfeleik különbözőbb és cifrábbnál cifrább átkokat szórtak rájuk. Továbbá nem győzték szidni Kyungsoot, aki szórakozottan minden egyes labdát beengedett a kapuba. Szórakoztató volt nézni őket, ez mindenképp jobb elfoglaltságnak bizonyult, mint a kora szeptemberi tűzőnapon lévő kosarazás. 

Jongin tekintete néha-néha rám tévedt, s ilyenkor vigyorogva intett nekem, míg én csak fülig pirulva mosolyogtam vissza rá. Szörnyen zavarban voltam még úgy is, hogy távol volt tőlem, viszont mérhetetlenül boldog is voltam azért, mert szentelt rám egy kis figyelmet. 

Kicsengettek. A fiúk leálltak, én meg lesétáltam a lelátóról.

- Hogy tetszett a meccs? – Jongin mellém csapódott, s átvetette vállamon a karját.

Kis híján holtan rogytam össze.

- Ööö… - nyögtem. Úrrá kellett lennem az agyzárlatomon. – Ügyesek voltatok – böktem ki iszonyatosan nehezen.

- Többször is beülhetnél.

- Ha legközelebb is el tudok majd lógni, akkor mindenképp.

- Ellógtál? – csodálkozott vidám ábrázattal.

Bólintással feleltem.

- Unom már a kosarazást – magyaráztam. – Az évek során megutáltam.

- Érthető. Na, majd találkozunk a következő órán közel tíz perc múlva – kacsintott (ez már a második kacsintása, amit csak nekem szánt!), és eltűnt a fiúöltözőben. Bementem a miénkbe, ahol a lányok már félig-meddig visszaöltöztek az iskolai egyenruhájukba.

- Hol jártál, EunMi? – kérdezte Saejin.

- Ó, hát csak… - gondolkodtam. – Rosszul voltam – füllentettem.

- Mi volt a baj?

- Émelyegtem és szédültem. Az egész órát a mosdóban töltöttem.

- Szegénykém – biggyesztette le vékony ajkait. – És már jobban vagy?

- Valamennyivel.

- Nálam van gyógyszer, ha szükséged van rá – ajánlotta Jisong.

- Nem kell, köszönöm, megvagyok – somolyogtam.

Hyerin csak egy szótlan futópillantást vetett rám, majd lesütötte szemét, s némán öltözködött tovább. Mivel nem csak ketten voltunk, ezért nem kezdtem el neki mesélni, mi történt – pedig már alig bírtam tartani a számat -, csak levetettem magamról egyen tornaruhámat.

- Átkarolt! Jongin átkarolt! – örvendeztem fojtott hangon (hogy azért mégse halljon meg az egész iskola), miközben a folyosón tartottunk termünk felé. – És kétszer is rám kacsintott, érted? Csak rám! Azt hittem, ott ájulok el. Jesszusom, soha nem volt még hozzám ilyen közel. Meg meg meg intett is nekem! – dadogtam izgatottan. – El sem hiszem – sóhajtottam ábrándosan.

Nem érkezett semmiféle válasz sem. Beértünk a tanterembe, helyet foglaltunk a padunknál – én Hyerin mögött ültem az ablak felőli padsorban -, és megböktem őt, hogy forduljon hátra hozzám.

- Miért nem örülsz? Vagy figyeltél rám egyáltalán? Mi a baj? – faggattam.

- Örülök, és figyeltem. Jongin átkarolt, rád kacsintott, integetett, minden csupa jó és csupa rózsaszín – foglalta össze az imént elhangzottakat. – Nincs semmi bajom – simogatta csuklóját, ami be volt fáslizva.

- Szép kis színjátékot rendeztél – vigyorogtam rá cinkosan, s fejemmel a fáslijára böktem.

- Csakhogy az nem színjáték volt – nézett rám komoly arccal.

- Micsoda? – ráncoltam homlokom. – Tényleg elestél?

Biccentett.

- Majdnem egész órán az iskolaorvosra vártunk, mert távol volt. Ha délutánra nem fog elmúlni a fájdalom, el kell mennem röntgenre. Remélem, jól érezted magad közben a fiúkkal – fintorgott.

- Úristen, ne haragudj rám – kaptam a számhoz meglepetten. – Ha tudtam volna, hogy nem csak színleltél, ott maradtam volna, esküszöm.

- Nem vennék rá mérget – motyogta, miközben egy általa kiszúrt pontot nézett az asztalomon. Nem akarta velem felvenni a szemkontaktust, ami egyértelmű jele volt annak, hogy igazán haragos volt rám.

- Bocsáss meg, nem tudtam, Hyerin, még csak nem is sejtettem, bocsi, bocsi, bocsi – esdekeltem nagy bőszen. – Hogy lehettem ilyen önző? – tettem fel a költőinek szánt kérdést, de ő maga is megválaszolta:

- Na, látod, ezt én magam sem tudom. Azt hittem, a barátságunk mindig is fontosabb lesz a fiúknál.

Döbbenten pislogtam rá.

- Hyerin, ne csináld már, én ne…

- Mindegy, oké? – vágott szavamba, s előrefordult.

Megszeppenve meredtem a hátára, és bűntudatomon az sem enyhített, hogy Jongin, mikor elhaladt mellettem, káprázatosan rám mosolygott, majd levágódott a saját székére.

Mielőtt még ezer „bocsánat, idióta voltam” kezdetű mondatot zúdíthattam volna rá Hyerinre, becsengettek.

Hát ezt jól elszúrtam.

Karamellába mártogatott pockyval, szívecske alakú bonbonnal, és egy szál rózsával a kezemben álltam legjobb barátnőm háza előtt. Délután öt lehetett már. Hamarabb is megfogant már bennem a békítés gondolata, de csak most tudtam magam rávenni arra, hogy el is sétáljak hozzá. Néhány percig csak a számat rágcsáltam, s nem tudtam, hogy most fussak-e haza, vagy maradjak.

Megenni csak nem fog, nem?

Idegesen, szaporán dobogó szívvel csengettem be.

Ő nyitott ajtót, s amint megpillantott, a homlokát ráncolta.

- Most megkéred a kezem, vagy mi lesz?

Pár másodperc erejéig csak bámultunk egymásra, majd egyszerre nevettük el magunkat.

Mosolyogva sóhajtott fel.

- Gyere be, alá kell írnod a gipszemet – mutatta fel jobb karját, és szélesebbre tárta a bejáratot.

- Csak azért lógott el tesiről, hogy lássa azt a gyökeret, te érted ezt? – háborogtam.

Baekhyun ágyán feküdtem a hátamon, s a plafon felé dobáltam egy teniszlabdát. Ő a számítógép asztalánál ülve, felém fordulva nyúzta szegény gitárjának húrjait. Legszívesebben kirúgtam volna a kezéből.

- És én még azt hittem, hogy engem hiányolt. Akkora barom vagyok. Látni akartam Jongint – utánoztam EunMit. – Ó, Jongin, légyszike dugj meg – nyávogtam eltorzított hangon.

- A legjobb barátnődről van szó, csak úgy mondom.

- Jó, oké, igazad van, ezt így nem illik – értettem egyet azonnal. – De akkor is rohadt dühös vagyok – morogtam.

- Egyébként, ha már majmolni akarod őt, akkor csináld rendesen. Szerintem teljesen máshogy beszél. Mondjuk…  Khm… Ó, Jongin, dugj meeeg – változtatta meg saját tónusát. – Vagy, ó, Jongiiin, dugj meg – próbálgatta.

Ülőhelyzetbe tornáztam magam, s értetlenül, sűrűn pislogva bámultam rá.

- Óóó, Jongi…

- Bekussolnál végre? – csattantam fel, mire riadtan zárta össze a száját. – Rosszul imitáltam, igen, felfogtam, lépjünk tovább. Ha nem vetted volna észre, éppen a nagy melodrámám közepében voltam.

- Inkább te lépj tovább, Chan.

- Ezt meg hogy érted? – meredtem rá nagyra nyílt szemekkel.

- Úgy, hogy zárd le ezt a témát. Ne fuss olyan busz után, ami talán soha nem fog felvenni.

- Azt a rohadt, milyen bölcs lett valaki – gúnyolódtam.

A szemét forgatta. – De igazam van. Mióta is tetszik neked EunMi?

- Kilencedik évnyitója óta – feleltem.

- Na, látod. Rengeteg idő telt már el azóta. És mi változott? Semmi. Ugyanúgy csak barátok vagytok. Nem történt semmi sem.

- Hééé, én azért ezt nem mondanám – tiltakoztam hevesen. – Megszámlálhatatlan alkalommal ölelt meg, és jó párszor már arcon is puszilt – néztem rá nagy büszkén.

Lassan tapsolni kezdett. – Ez igen – grimaszolt. – Ugye majd lehetek a gyereketek keresztapja?

- Haha, nagyon vicces vagy, hogy rohadnál meg – vágtam hozzá egy párnát.

- Te barom, vigyázz a gitáromra! – sipákolt.

- Minek neked gitár, ha nem is tudsz rajta játszani? – méltatlankodtam. – Csak elhangolni tudod, te szerencsétlen.

- Tehetek én róla, hogy még mindig nem tanítottál meg? Pedig hányszor megkértelek már!

- Ó, igen, miattam vagy béna, mi sem egyértelműbb.

- Valójában te sem tudsz gitározni – lövellt felém szúrós pillantásokat. – Ezért is nem mersz engem tanítani. Félsz, hogy besülsz.

- Ah, értem már – nevettem fel erőltetetten. – Most arra akarsz rávenni, hogy ingyen gitárórát adjak, ugye?

- Nem, én éppen azt mondom, hogy igazából a nem létező gitártudásoddal csak hencegni tudsz, abban reménykedve, hogy majd emiatt EunMi felfigyel rád. De láss csodát – tárta szét karjait – ő Jongint akarja.

Ökölbe szorult a kezem, s haragosan szorítottam össze a számat.

- Na, jól van, te kis buzi, majd én megmutatom neked, hogyan kell zenélni – füstölögtem, és kicsavartam a kezéből a hangszert. – Jól figyelj, köcsög.

Boldogan tapsikolt, mint egy kisgyerek, és legszívesebben képen töröltem volna. Ezúttal túl messzire ment, de mégsem tudtam rá igazán haragudni, mert tudtam, hogy ez az egészet csak azért tette, hogy EunMi helyett inkább az akkordokra figyeljek. Ezért is imádtam Baekot. Mindig tudta, hogyan terelje el a figyelmemet, még ha olykor aljas módszerekhez is kellett folyamodnia.

De egyszer éppen ezért is fogom őt agyoncsapni. 

Teen Top - Lovefool - 9. rész

Szeptember 23., vasárnap

*SangMi szemszöge*

- Szóval mesélj csak, mi is van közted és Chunji közt? – feküdtem be húgom mellé az ágyába.

- Jézusom, miért is lenne bármi is?

- Csak mert tegnap feltartottál több száz rajongót, csakhogy vele dumálhass.

- Kritizálta a ruhámat – magyarázta mérgesen.

- Na, igen, ezen nem lepődöm meg – nevettem.

- Kösz… - morogta.

- Oké-oké, bocs.

- Mindegy – sóhajtotta. – A lényeg, hogy ő tartott szóval engem.

- Aha, értem – bólintottam amolyan hülye-lennék-ha-ezt-bevenném arccal.

- Jó, akkor ne hidd el – forgatta a szemét. – Csipkelődött, én meg nem hagytam szó nélkül. Csak a szokásos történt.

- Á, szóval már szokásotok is van?

- Igazán befejezhetnéd ezt a kombinálást – sziszegte. – Teljesen értelmetlen.

- Na, ne mondd, Szösz.

- Mi a… Te meg… Hallottad, mikor így hívott, mi? Addig állj le, amíg szépen mondom, SangMi – lövellt felém gyilkos pillantásokat. – Gyűlölöm, ha így hív, és tőled sem tűröm el.

- Szerintem aranyos – somolyogtam.

- Szerintem meg nem kérdeztem.

- Miért vagy vele ilyen ellenséges? – faggattam.

- Mert miért ne lennék az? – kérdezett vissza. – Egy bunkó és öntelt majom. Még szép, hogy nem fogok vele jó fej lenni.

- Adhatnál legalább egy esélyt neki.

- Egy esélyt mire? – értetlenkedett.

- Hogy barátok legyetek…vagy többek. – Az utolsó két szót félve ejtettem ki, ugyanis rettegtem, hogy hirtelen rám ront egy ollóval emiatt. De szerencsére a vérrontás elmaradt.

- Ne nevettess – horkant fel. – Különben is, valószínű, hogy egy idolnak pont rám lenne ideje. Vagy bárki másra is. Fogadok, hogy túlságosan is elfoglalt saját maga nézegetésével a tükörben.

- Nem tudhatod, végtére is nem ismered.

- Ne legyél naiv, SangMi.

- Jó, akkor ezt a témát hanyagoljuk – fújtam visszavonulót.

- Köszönöm, lekötelezel.

- De azért elmondanád, hogy mit beszéltetek tegnap a dedikáláson?

- Azt hiszi, hogy hiányoltam őt. És hogy magamtól mentem el arra az istenverte rendezvényre. Ja, és tetszett neki a melltartópántom – mondta unottan.

- Oh – pislogtam.

- Oh bizony. Hülye gyerek.

Kuncogni kezdtem.

- Olyan szeretetteljesen tudsz róla beszélni.

- Szívből jön – rántotta meg vállát.

- Igen, mindjárt gondoltam – kacagtam. – Egy picit azért közelebb kéne magadhoz engedned – jegyeztem meg mintegy mellékesként.

Haragosan méregetett.

- Oké, nem mondtam semmit – visszakoztam. - Elugrok a boltba, nincs itthon semmi sem pár szelet kenyéren kívül.

- Én pedig csak fekszek tovább, és nem csinálok semmi hasznosat sem – vázolta tervét.

Mielőtt még válaszolhattam volna, csengettek.

- Te vagy közelebb a bejárathoz! – kiáltotta. – Én ugyan fel nem állok.

Viharosan fújtam ki a levegőt.

- Nem ismerek nálad lustább embert – morgolódtam, de azért lementem az emeletről, hogy beengedhessem látogatónkat.

A mosoly egyből az arcomra fagyott, ahogy megláttam, kik voltak a küszöb másik oldalán.

- Nem! – zártam be határozottan az ajtót, de Sunny még idejében odarakta a lábát.

Máskor nem lettem volna ilyen udvariatlan, de már belefáradtam a hülyeségeibe, és pihenni akartam. Nélküle.

- Ne szórakozz, Young, be fogunk jönni, ha akarod, ha nem – tolta erősen a bejáratot.

Néhány pillanat erejéig küzdöttünk, de mind a ketten más cél érdekben: ő azért, hogy bejusson, én azért, hogy kint maradjon. Mintha valami honfoglaló játékot játszottunk volna.

Mivel már Sissy és MiMi is besegített neki, így túlerőben voltak, esélyem sem volt ellenük. Könnyűszerrel legyőztek és benyomultak otthonunkba.

Pocsék honvédő lenne belőlem…

Szó nélkül levették cipőjüket, s letelepedtek a kanapéra, miközben táskájukból elővették laptopjukat.

- Oké, mi a fene folyik már megint itt? – ráncoltam homlokom mit sem értve. Felsóhajtottam, és odasétáltam hozzájuk. – Sunny, ez már zsinórban a harmadik nap. Kezd egy icipicit elegem lenni ezekből a meglepetésekből.

Egy icipicit rohadtul.

- Hol van JungSoo? – kérdezte, teljességgel figyelmen kívül hagyva mindazt, amit mondtam. – JungSoo! – kiabálta el magát.

Összerezzentem eget rengető hangjára.

- Akár fel is mehettem volna, hogy szóljak neki – motyogtam orrom alatt.

- Hívtál, Sang… Neeeeee! Nem, nem, nem, az nem lehet, ma vasárnap van, kizárt dolog, hogy ma is elrángass valahová. Nem, csakis a holttestemen keresztül! –Testvérem a legfelső lépcsőfokról hadart hevesen, lejjebb nem mert jönni. Amit meg is értettem.

Sissy és MiMi kuncogni kezdtek.

- Gyere le onnan, vagy én szedlek le – parancsolt rá Sunny.

Kisebbfajta huzat keletkezett a házban, ahogy húgom kifújta a levegőt, majd lassan, fújtatva lecammogott.

- Sziasztok, lányok – üdvözölte őket dünnyögve. – Mi az, MiMi, meggyógyultál? Már van hangod? – csodálkozott.

- Igen, szerencsére – mosolygott. – Anya tegnap annyiféle dolgot öntött le a torkomon, hogy ma reggelre úgy éreztem magam, mintha teljesen kicseréltek volna.

- Aha, az jó. És nem tudtál volna tegnapra jobban lenni? – méltatlankodott.

- Nulla nap alatt nem tudtam volna kilábalni a rekedtségből, JungSoo – felelte nyugodtan.

- Azért, mert meg sem próbáltad! – csattant fel testvérem. – A poklok poklát éltem át tegnap – panaszkodott.

- Ó, igen, a tegnapi nap – kapott észbe Sissy. – Meg szeretnénk köszönni, hogy elmentetek helyettünk a dedikálásra, ezért hoztunk nektek ajándékot – kotorászott táskájában, majd elővett két tábla csokoládét, és átnyújtotta nekünk. Én mogyorósat kaptam, húgom pedig karamellásat.

- Karamellás? – hatódott meg JungSoo. – Istenem, ez a kedvencem! – ölelte szívéhez a csokit. – Felejtsétek el, amit mondtam, bármikor a rendelkezésetekre állok.

Mind a négyen egyszerre forgattuk meg szemünket.

- Képes lennél a lelkedet is eladni érte – jegyezte meg Sunny szenvtelen hangon.

- Nem értem, mi ebben a rossz – válaszolta húgom, miután lenyelte a szájában lévő fala…fél táblacsokit.

Jézusom, hogy tudta azt egyszerre leharapni és megenni? Hihetetlen.

- Egyébként köszönjük, csajok – hálálkodtam -, de igazán nem kellett volna. Nem ezért tettük.

- Hanem azért, mert elcibáltalak titeket – egészítette ki Sunny.

- Ha már az elején közölted volna, hogy hová megyünk és miért, akkor hidd el, hogy egy zokszó nélkül elkísértünk volna.

- Ez a kis görcs nem hinném – mutatott JungSoora, aki még mindig jóízűen nyammogott az édességén. Vicces látvány nyújtott, teljesen kizárta a külvilágot. Csak ő volt, és a nyalánksága.

- De legalább nem lett volna a halálán – mondtam. – Mindegy. Miért is gyűltünk itt ma össze? – kíváncsiskodtam, mert választ még mindig nem kaptam.

Mind az öten a kanapénkon helyezkedtünk el, bár egész szűkös volt így a hely.

Sissy szólalt meg először:

- Dobpergést kérek.

MiMi teljesítette kérését, a dívány előtti kis kávézóasztalon kezdett el dübörögni.

- Teen Top délután tartunk! – kurjantották örömittasan egyszerre.

- H-hogy mi? – zökkent ki csokoládévilágából JungSoo. – Neeeeeeeeem – nyújtotta el a szót. – Kizárt dolog. Én ebbe nem egyezek bele.

- Mit jelent ez a Teen Top délután? – tudakoltam.

- Hivatalosan is Angellé avatunk titeket – harsogták ünnepélyesen kórusban.

- Hogy mivé? – kérdeztünk vissza szinkronban.

Mintha valami előadást gyakoroltunk volna…

- A fiúk rajongóit Angelnek hívják. Vagyis Angyalnak – vette magához a szót Sissy.

- Igen, nagyon jól tudjuk a jelentését, mivel Angliából jöttünk – pufogott húgom.

- És mit tartalmazna ez a kis rituálé? – faggatóztam továbbra is.

- Megismertetnénk veletek a srácokat, kiveséznénk a klipeket, koncertfelvételeket néznénk, és különböző videókat és képeket mutogatnánk – sorolta MiMi.

- Ki van zá…

- Jól hangzik – vágtam testvérem szavába.

- Hogy mi?! – fordult felém felháborodva. – Szóval átálltál a másik oldalra? – fonta össze két karját ellenségesen teste előtt.

- Szó sincs ilyenről, egyszerűen csak jó ötletnek tartom. Úgysincs jobb dolgunk – vontam vállat.

És különben is látni szeretnem L.Joet – tettem hozzá gondolatban.

- Ennél még az is szórakoztatóbb lenne, ha leborotválnám a fejemet.

- Hozd azt a borotvát, Parker, majd én segítek – ajánlkozott Sunny.

JungSoo kikerekedett szemekkel nyelt egy nagyot, majd lejjebb csúszott a kanapén, s bekapta az utolsó kockát a csokijából.

Egy-null Sunny javára.

- Szóval – csaptam össze tenyeremet -, mit nézünk meg róluk először?

- Tehát azt mondjátok, hogy mindegyikőjüknek két neve van: az előadó és a valódi.

- Igen – bólintottak.

- Csodálatos, egyszerűen mesés, eláll a lélegzetem – ámuldozott testvérem tettetett örömmel. – Abbahagyhatnánk már? – sóhajtotta.

- Ne nyávogj már, még csak most néztük meg a profiljukat – szólt rá Sunny.

- Nekem ez is éppen elegendő volt – felelte mogorván. – Nem is értem, miért ülök itt veletek.

- Mert különben már nem lenne hajad – juttatta eszébe Sunny.

Összeszűkített szemekkel meredtek egymásra.

- Úgysem mernéd megtenni – morogta JungSoo.

- Kipróbáljuk? – kérdezte barátnőnk.

Húgom arcára kiült a bizonytalanság és a hezitálás, míg Sunny ugyanolyan rendíthetetlenül tartotta a szemkontaktust.

- Jól van, halmozzatok el öntelt barmokkal, bánom is én – adta meg magát húgom.

Kettő-null Sunny javára.

- Mégis hogyan kéne felismernem őket? – fakadt ki JungSoo. – Az előző klipben még teljesen máshogy néztek ki! – méltatlankodott. – Ez képtelenség.

Éppen a Supa Luv című videoklipet néztük – a lányok úgy gondolták, jobb, ha időrendi sorrendben haladunk.

- Menni fog, JungSoo – biztatta őt Sissy. – Ő itt ki? – állította meg egy véletlenszerű pillanatban a videót.

- Chunji – vágta rá habozás nélkül.

Ó, micsoda véletlen, kérem…

- Na látod, ügyes vagy, eltaláltad! – örvendezett MiMi.

- Jó, de neki annyira hülye feje van, hogy bármikor felismerném – forgatta szemét.

- Mi lenne, ha nem tennél sértő megjegyzéseket, akárhányszor levegőt veszel? – förmedt rá Sunny.

- Bocs, ez csak úgy jön – rántotta meg a vállát. – Elég, ha csak rájuk nézek.

Sunny fásultan sóhajtozott.

- Menthetetlen vagy, Parker.

- Még én vagyok a menthetetlen? Ránéztél már a kis üdvöskéidre? Fel se lehet őket ismerni! Állandóan éneklő Barbiek jutnak róluk eszembe. Például vess egy pillantást arra a rózsaszínfejűre – bökött L.Joe-ra.

- Egy: nem Barbiek, kettő: őt L.Joe-nak hívják, nem pedig „rózsaszínfejűnek”, három: csak te nem tudod megkülönböztetni őket, mert bamba vagy. De nem baj, addig fogjuk nézni a videókat, míg meg nem tanulod, ki kicsoda.

Mindnyájan tudtuk, hogy nem viccelt. Képes lett volna napokig is a nappalinkban ülni annak érdekében, hogy húgom „megtanulja” a bandatagokat.

Csak reménykedni tudtam abban, hogy testvérem mihamarabb összekapja magát, és megvillogtatja név- illetve arcmemóriáját. Bár nem mintha nem élveztem volna azt, hogy L.Joe-t nézhettem…

- Oké, őt hogy hívják? – bökött a képernyőre Sissy.

- Aj, mit tudom én… Talán Ricky – válaszolta JungSoo.

- Changjo – javítottam ki.

A három barátnőnk tapssal jutalmazott helyes megoldásomért.

- Ricky és Changjo nem is hasonlítanak, hogyan keverhetted össze őket? – csodálkoztam.

- Istenem, ess már ezért nekem, te áruló! Nem tökmindegy, hogy ki kicsoda? Nem érdekel egyszerűen. Nem fejezhetnénk be ezt az egészet? Különben is, minek kell ez? Nem hinném, hogy mondtam volna olyat, hogy a rajongójuk szeretnék lenni. Vagy talán azt a mondatomat, hogy „Inkább kössetek egy vonat után, minthogy megnézzek még egy felvételt erről a hat táncoló gyíkról!” úgy értelmeztétek, hogy „jaj, mennyire szeretem őket”? Mert akkor komoly bajotok van a szövegértétesetekkel.

- Ha nem tanúsítanál passzív-agresszív magatartást, sokkal hamarabb túllehetnénk az egészem – próbáltam jobb belátásra bírni. – Most neked jobb az, hogy itt szenvedsz?

Kérdésemre kérdéssel válaszolt:

- Most az nektek jobb, hogy itt sértegetem őket és dühöngök? – vonta föl szemöldökét. – Ezt akarjátok?

- Nem, mi csak azt akarjuk, hogy te is megszeresd őket, és akkor majd együtt eljárhatunk koncertekre, meg fantalálkozókra – szólalt meg békítően MiMi.

- És abba bele sem gondoltatok, hogy mi van akkor, ha én mindezt nem akarom? – akadékoskodott tovább. 

- Nem, igazából nem gondoltunk bele – vallotta be őszintén Sunny.

- Tök jó lenne együtt elmenni bulizni – győzködtem én is.

- Nem vagyok az a bulizós fajta, tudod nagyon jól – nézett rám haragosan.

- Jó, veszek neked egy táblacsokit, ha nem makacskodsz tovább – ajánlottam fel.

Összepréselt ajkakkal pislogott rám – mindig ezt csinálta, ha mérlegelt, és erősen fontolt valamit.

- Oké, legyen kettő.

- Három, és egy csomag pocky.

- Te telhetetlen kis… - motyogtam.

- Na?

- Jól van, jól van, megegyeztünk.

- Színpadi név?

- CAP.

- Születési név?

- Bang Minsoo.

- Születésnap?

- Ezerkilencszázkilencvenkettő, november négy.

- Szép, Young, nagyon szép – veregetett hátba finoman Sunny. – Te jössz, Parker – mondta, majd megállította máshol a klipet. – Színpadi név?

A képernyőn ismételten Chunji volt. A sors keze…

Húgomnak a fiú láttán eltorzult az arca. Az egész csak egy pillanat volt ugyan, utána rögtön rendezte vonásait – gondolom a három csokoládé és a pocky lebegett a szeme előtt.

- Chunji. – Saját „kedvence” nevét maró gúnnyal ejtette ki.

- Valódi név?

- Lee Chan Hee.

- Születésnap?

Némi agyalás után erre is meg volt a korrekt válasza:

- Ezerkilencszázkilencvenhárom, október öt.

- Mikor debütáltak?

- Hé, SangMitól nem kérdeztél ennyit! – csattant fel.

- Mikor debütáltak? – kérdezte újból Sunny, kicsivel határozottabban.

- Kétezer-tíz, július tíz – mormogta lemondón.

- Mi a fandom hivatalos színe?

- Gyöngyház levendula.

- Melyik cégnél vannak?

- TOP Media.

- Ki a menedzserük?

- Azaz Andy Lee, aki a Shinhwa tagja – felelte tökéletes precízséggel.

- Hogy hívják Chunji testvérét?

- Nincs a nyilvánosságra hozva.

- Lám-lám, Parker, tudsz te, ha akarsz – biccentett elismerően Sunny. – Nem értem, miért kellett annyira ellenkezned.

- Én meg nem értem, hogy minek kellett ez az életembe.

- Nem haltál bele, nem igaz?

- Nem… - motyogta. – De nagyon közel álltam hozzá. Már láttam az alagút végén a fényt. Vakító volt, én mondom – bizonygatta.

- Rajtad aztán tényleg nem lehet segíteni.

- Hozzá lehet szokni – jegyeztem meg.

- Minden elismerésem a tiéd, de komolyan. Én nem bírnám a te helyedben – vágott szörnyülködő arckifejezést Sunny.

- Azért téged sem olyan könnyű elviselni, Sunny, nehogy azt hidd – szállt be Sissy is.

- Mert te aztán sokkal kibírhatóbb vagy, mi? – horkant fel a sértett.

- Mi lenne, ha inkább rendelnénk valami kaját? – vetette fel gyorsan MiMi.

- Pizzát kérek – feleltük mind a négyen.

És ezzel a délelőtt betervezett vásárlásom le is van tudva.

Miután MiMi felhívott egy pizzériát, folytattuk tovább a Teen Top-maratonunkat.

- Szóval, mivel már képesek vagytok felismerni őket, jöhetnek a koncertfelvételek – keresgélt a laptopján lévő mappák közt Sissy. – Le van mentve egy jó néhány.

- Az összest látni akarom – bukott ki belőlem.

Három kérdő, és egy rosszalló pillantást kaptam – az utóbbi természetesen húgomtól származott.

- Na, ezt már szeretem – hümmögött elégedetten Sunny. – Ott a helyed a legközelebbi koncerten, SangMi.

- Mikor lesz? – tudakoltam izgatottan.

- A nyáron csengett le egy koncertsorozatuk. Szerintem a következő albumukig nem lesz új.

- Ó – biggyesztettem le számat szomorkásan. – Mindegy, addig is nézzük a felvételeket.

Az egyik koncert negyedénél tartottunk, mikor csengettek. Én nyitottam ki az ajtót, a többiek teljesen bele voltak bújva a laptopba – JungSoo pedig nyitott szemmel aludt, legalábbis szerintem.

- Szia – hajolt meg előttem a fiatal pizzafutárfiú.

- Szia – üdvözöltem én is.

Bájosan mosolygott rám csillogó szemekkel, majd átnyújtotta nekem az öt doboz pizzát – na, igen, az biztos, hogy nem ezen a napon fogunk elkezdeni diétázni.

A zsebemben kotorásztam, hogy előszedjem a megfelelő összeget, amivel ki tudom fizetni rendelésünket.

- SangMi, gyere már, lemaradsz a legjobb részről! – kiabálta MiMi.

- Mit néztek? – kíváncsiskodott a fiú, miután a kezébe nyomtam néhány wont.

- Teen Top koncertet.

- Azt mondtad, Teen Top? – döbbent meg.

- A-azt – biccentettem zavartan.

- Szűzanyám, imádom őket! Csatlakozhatok hozzátok? – kérdezte, de meg sem várta válaszomat, már bent is volt a lakásban, s levetette magáról cipőjét.

- Ööö, persze – motyogtam, s bezártam az ajtót. – Khm, lányok, figyeljetek rám egy picit – hívtam fel magamra a figyelmet. – Jött egy vendégünk, akinek a kajánkat köszönhetjük, és aki szintén egy nagy Angel. Csajok, ő itt…

- Wook Soobin – segített ki.

- Ó, igen, szóval ő itt Wook Soobin, Soobin, ő pedig itt Rhee Sunny, Ju Sissy, Hong KyungMi, de hívd csak MiMinek, a húgom, JungSoo Parker, engem pedig SangMi Youngnak hívnak – mutatkoztam be. – Üdv nálunk.

- El sem hiszem, hogy egy igazi fanboyhoz van szerencsém! – rikoltotta Sunny, s odaugrott szegény halálra rémült Soobinhoz. Az arcát tapogatta, mintha tényleg kételkedne emberi mivoltában.

- Oké, Sunny, elég lesz, hagyd már szerencsétlent. – Sissy csak erőszakkal tudta levenni Sunny kezét Soobin hajáról.

- De hadd szagoljam őt meg! – kérlelte őt.

JungSooval váltottam egy értetlen pillantást.

- Ne is törődj vele, ő mindig ilyen, de egyébként ártalmatlan, ha elég távol maradsz tőle – nyugtatta meg a fiút a húgom.

Sunny erre nem reagált semmit, annyira el volt foglalva a „De csak egy szippantást a hajából!” mondat ismételgetésével, hogy meg sem hallott minket.

- Ó, akkor jobb, ha megtartom a tisztes távolságot – biccentett Soobin, s letelepedett testvérem mellé a kanapé karfájára.

JungSoo megeresztett felé egy félszeg félmosolyt, én pedig gyanakodva méregettem őket.

- Jaj, egy pillanat – mutatta fel mutatóujját újdonsült vendégünk, és pötyögni kezdett a telefonján. – Kérlek, egy kicsit maradjatok csöndben, nem akarok lebukni.

Értetlenül pislogtunk egymásra a lányokkal, de aztán mindent megértettünk:

- Főnök, Soobin vagyok. Dugóba keveredtem, fogalmam sincs, mikor fogok visszaérni. Igen, persze, sietek, ahogyan csak tudok. Igen-igen. Oké. Értem, uram. Viszhall’.

- Vasárnap délután sehol sincs dugó – ráncolta homlokát Sissy.

- A főnököm nem az eszéről közismert – vont vállat.

- Én máris kedvellek, fansrác – mondta lenyűgözve Sunny.

Számtalan videót néztünk végig, a pizza közben hamar elfogyott. Egyre nehezebb volt tartani a fejemet, a szemeim is fájtak a sok merev bámulástól, de azért jól éreztem magam. Barátnőink megállás nélkül kommentálták a látottakat, amin jókat nevettünk. A hangulatot az is oldotta még, hogy volt köztünk egy fiú. Soobin hamar beilleszkedett, sőt tulajdonképpen olyan volt, mintha mindig is közénk tartozott volna. Jól le tudta reagálni Sunny kirohanásait, és hosszan tartó hahotázással jutalmazta húgom epés megjegyzéseit.

Na, igen, ők ketten nagyon is szemet szúrtak nekem. Roppant közel ültek egymáshoz, s számtalan alkalommal röhögtek együtt úgy, hogy nekünk fogalmunk sem volt a nevetés tárgyáról. Öt-tízpercenként összekapcsolódott tekintetük, és ilyenkor mindig zavartan elkapták a fejüket. A vak is észrevette volna, hogy szimpatizáltak egymással. Méghozzá nagyon. De igazán aranyosnak találtam őket így együtt, és ha el tudtam szakítani tekintetemet Byunghunról (úgy tetszik a valódi neve!), boldogan figyeltem párosukat.

Látogatóink este nyolckor távoztak. Miután elköszöntünk, majdhogynem félholtként omlottunk vissza a kanapéra.

- El kell költöznünk – nyöszörögtem fáradtan.

- Ámen – bólintott JungSoo, s átvetette a lábát az enyémen. – Ó, mi ez? – nézett le a földre, és felemelt onnan egy cetlit. – Soobin megadta a telefonszámát – pislogott meglepődve.

Én csak a szemöldökömet húzogattam sokatmondóan.

- Tudod, mi a dolgod.