Teen Top - Lovefool - 10. rész

Szeptember 24., hétfő
*SangMi szemszöge*


- Nincs itthon semmi – állapítottam meg deréktól felfelé az egyik konyhaszekrénybe bújva.
- Már tegnap sem volt – felelte JungSoo.
- És akkor mégis mit reggelizünk?
- Semmit – rántotta meg a vállát. – Majd veszünk valamit út közben, vagy a büfében.
- De én éhen halok – nyűglődtem.
- Kibírod.
- Nem ugranál el a boltba? – kérdeztem naivan.
Hatalmasra kikerekedett szemekkel meredt rám.
- Te normális vagy? Még jó, hogy nem. Különben sincs már annyi időnk. Már rég fel kellett volna öltöznöm – mutatott magára.
Túlméretezett, kinyújtott rövid ujjú volt rajta, ami egészen a combja közepéig leért, plusz egy mamusz a lábán, a haja pedig egy kész szénaboglya volt.
- Az nem apu felsője? – szökött fel szemöldököm.
- Nem csak neked hiányozhat NaeSang – nézett rám összeszűkített szemekkel, majd sarkon fordult.
Én csak mosolyogva követtem figyelemmel távolodó alakját. Mindig megmelengette szívemet, ha kifejezte apum iránti szeretetét, annak ellenére is, hogy nem voltak vér szerinti rokonok.


- Akkor majd találkozunk szünetben – köszöntem el húgomtól, és az előadó felé indultam, ahol órám volt. Illetve csak lett volna, merthogy úgy határoztam, egy nap szabadság igenis kijár nekem.
Különben sem voltam jó hangulatomban. Vasárnap este, miután vendégeink távoztak, nyűgös voltam, rossz volt a közérzetem és fájt a fejem, ma reggel bal lábbal keltem fel, s erre a reggeli maró éhség is rátett egy lapáttal. Az egyetemhez való icipici kedvem is elszállt, így esélyét sem láttam annak, hogy én végigüljem az óráimat. Szépen elbliccelem őket és kész. Testvéremnek viszont ezt nem mondtam, mert akkor már rögtön ő is lógni akart volna, azt meg nem szerettem volna. Nem akartam őt befolyásolni, ezért eljöttem vele az iskolába, azt tettetve, hogy én magam is végigszenvedem a napot.
Meg fog ölni, ha rájön, hogy átvertem…
Miután JungSoot elnyelte a tömeg, sietős léptekkel hagytam el az épületet, mintha az első órám nem öt percen belül kezdődött volna.
Hazafelé vettem az irányt, hogy ledobjam táskámat, és hogy a tervezett vásárláshoz elegendő wont vegyek magamhoz.


Kihasználva a kellemes őszi időjárást és a temérdek szabadidőmet, gyalog mentem el az egyik nagyobb szupermarketbe. Ráérősen nézelődtem a sorok közt, a polcok teljes készletét szemügyre véve, mialatt a Teen Top To you című számát dúdolgattam. Vigyorognom kellett, ahogy eszembe jutott a vasárnap:

- Fantasztikus, ő meg úgy néz ki, mint egy cékla – csattant fel JungSoo L.Joe-ra bökve. 
Éppen a To you videoklipjét elemeztük. 
- L.Joe, a neve L.Joe – mondta ingerülten Sunny. – Jegyezd már meg, mert már komolyan az őrületbe kergetsz. 
- És ők nem kergetnek az őrületbe? Vagy nem tartasz tőlük? Nem jelennek meg cékla- és vattacukorfejűek az álmaidban? – replikázott. – Rémálmaidban nem fulladsz bele egy végtelenül mély hajfestéktengerbe? 
Még mindig nem tudott leállni ezzel a hajfestés témával…
Sunny elképedve nézett rá.
- Neked segítségre van szükséged, Parker – állapította meg. – Látnia kell egy orvosnak. 

Visszaemlékezésemből a telefonom csörgése zökkentett ki.
- Igen? – kérdeztem, amint fogadtam a hívást, közben pedig a másik kezemmel egy tejes dobozt emeltem el a többi tejtermék közül.
- SangMi, hol vagy? Azt mondtad, szünetben találkozunk. – Testvérem hangja aggódóan csengett. – Itt vagyok a padunknál a lányokkal.
- Öhm… Az a helyzet, hogy eljöttem – motyogtam.
- Mi? Hogy érted azt, hogy eljöttél? – értetlenkedett.
- Úgy, hogy hazajöttem, JungSoo, mégis hogy lehetne ezt érteni? – kérdeztem vissza.
- De hát miért? Rosszul vagy? Mi bajod? Mi történt? Vagy egyáltalán mi van? – bombázott kérdésekkel.
- Fájt a fejem, meg kicsit szédültem. Meg különben is be kellett már vásárolni vagy délután éhen pusztultunk volna – magyaráztam.
- Szóval magamra hagytál.
- JungSoo, én ne…
- Ne tagadd – vágott szavamba. – Itt hagytál.
- Most komolyan fent akadsz ezen? Nem kell mindig ugyanott lennünk – sóhajtottam.
- Ó, igen? Akkor miért nem költözöl el? – háborodott fel. – Vagy talán nézzek én új albérlet után?
- Jézusom, ne csináld már ezt – csippentettem meg orrnyergemet (a tej már a bevásárlókocsimban volt, így felszabadult a jobb kezem). – Miért kell mindig mindent túldramatizálnod?
- Tehát még én vagyok a hibás azért, mert te hagytál cserben engem, igaz?
- Már miért hagytalak volna cserben? – ráncoltam homlokomat. – Ne legyél már idióta.
- Szóval már idióta is vagyok.
- Könyörgöm, hallgass már el, és nőj fel végre – bosszankodtam.
- Most meg azt állítod, hogy gyerekes vagyok? – durcáskodott tovább.
- És kibírhatatlan is, ha már ennyire tudni akarod – húztam fel magam. – És most folytatom tovább a nagy bevásárlást. Nélküled – nyomtam ki a telefont feldühödötten.
Az alaptermészetem nyugodt volt, viszont húgom eléggé ki tudott hozni a sodromból, főleg akkor, mikor azt képzelte, ő a melodráma koronázatlan királynője, márpedig ez sűrűn előfordult.

Annyi cuccot vettem, hogy három nagy szatyrot töltöttem meg velük. Egyedül azért bántam, hogy JungSoo nem volt velem, mert így nem volt kinek lepasszolnom csomagjaimat.

Nehézkesen indultam hazafelé, néhány méterenként meg kellett állnom egy picit pihenni, a karjaim már zsibbadtak. Tudtam, hogy ezt már nem úszhatom meg izomláz nélkül. Még a végén olyan bicepszem lesz, mint egy testépítőnek.
Átvágtam egy parkon, a köves út még inkább nehezített helyzetemen, ügyetlenül botorkáltam a három bevásárlószatyrommal egyensúlyozva.
Elém esett egy bot, amire egy fekete cipőfűző volt kötve. Arra számítottam, hogy egy aranyos kutya fog farok csóválva felém futni, de ehelyett egy sikoltozó Ricky rohant irányomba. Földbe gyökerezett lábakkal pislogtam rá, mit sem értve. Néhány pillanat múlva pillantottam meg Nielt, aki Ricky után loholt fejvesztve.
- Ááá, én nyertem, én voltam a gyorsabb! – Ricky a győzelemtől kivirultan kapta fel a fadarabot, és már sprintelt is vissza oda, ahonnan érkezett.
Oké, ez kezd egyre furcsább lenni. 
Nielnek nem kerültem el a figyelmét – nem úgy, mint bandatársának. Némán meredtünk egymásra, én kerestem a válaszokat a fejemben kavargó kérdésekre (a legfontosabb az volt, hogy mégis miért játszottak kiskutyásat a parkban idol létükre), ő pedig kifejezéstelen arccal mustrált engem.
Értelmetlen szemezésünket Ricky távolabbi hangja szakította félbe:
- Daniel, gyere már, Byunghun megint eldobja a botot.
A homlokomat ráncoltam. Tényleg kiskutyásat játszanak kutya nélkül. 
- Szia – köszönt el gyorsan Niel, majd sarkon fordult, és csapattársa után eredt.
- Öhm… Szia – mormogtam, s intettem a hátának.
Én már semmit sem értek. 
A „Byunghun” név hallatán már nem is foglalkoztatott a másik két fiú játszadozása. Kíváncsian, szaporán dobogó szívvel kémleltem körbe. Valóban itt volt, nem is annyira messze tőlem, így könnyedén kiszúrtam.
Műanyagkeretes napszemüveg volt rajta, egy szürke belebújós kardigán, és egy farmer. Egy fának dőlt, karjait összefonta teste előtt, s bár nem csinált az égadta egy világon semmit a létezésen kívül, mégis mesés volt. Egyszerűen fantasztikus látványt nyújtott.
Lábaim maguktól vittek el hozzá, pedig én igazándiból el akartam sétálni, mintha észre sem vettem volna őt. De végtagjaim nem voltak egy véleményen velem, így azon kaptam magam, hogy már alig pár méter választott el minket.
- Ümm… Byunghun, szia – léptem mellé. Fogalmam sem volt róla, miért nem L.Joe-nak hívtam, de őszintén szólva jól esett az igazi nevét használni. Meglepetten fordult felém, s lekapta magáról napszemüvegét. Az első dolog, amit kiszúrtam, az a szeme alatti két kis anyajegye volt. Istenem, milyen imádni való! Mivel felvette velem a szemkontaktust, ezért majdnem spontán szívinfarktust kaptam. – Emlékszel rám? – érdeklődtem cérnavékony hangon. – SangMi vagyok.
Széles vigyor jelent meg az arcán.
- Ó, SangMi, hát persze, szia – hajolt meg. – Örülök, hogy összefutottunk. Mi járatban errefelé?
- Én is meg akartam kérdezni, hogy mit keresel egy nyílt parkban a kutyáiddal.
- A kutyáimmal? – vonta föl szemöldökét.
- Niellel és Rickyvel. Botokat dobálsz nekik, ők pedig utánuk futnak. Pont, mint a kutyák – magyaráztam meg.
- Jaaa, hogy azok a kutyáim – esett le neki. – Aaah, igen – nevetett. – Mindig ezt csinálják, ha kapunk egy kis szabadidőt, és el tudunk szabadulni egy picit sétálni, mint például most is. Lövésem sincs, mi olyan élvezetes nekik ebben, de ők tudják – vont vállat. – Engem szórakoztatnak.
- Én is nevettem volna, csak picit váratlanul ért, hogy Ricky sikoltozva rohant felém, és ezt nem is tudtam értelmezni.
- Igen, megértem. Én sem tudom sokszor, mit miért csinálnak, pedig már régóta ismerem őket. De megtudhatom, hogy te hogyhogy erre jártál? – tudakolta újból.
- Bevásároltam – mutattam fel szatyraimat, bár igaz, hogy az emelés közben majdnem tőből leszakadtak a karjaim a súly miatt.
- Egy hadsereg számára?
- Nem, igazából csak ketten élünk együtt húgommal – tettem a földre a pakkjaimat, s a két lábammal átfogtam őket, hogy ne boruljanak el -, de jobb, ha elegendő kaja van otthon, mert így legalább egy jó darabig nem kell majd boltba menni. Testvérem iszonyatosan lusta, inkább éhen halna, minthogy elmenjen egyedül vásárolni, és nekem sem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé a szupermarketekben való sorban állás.
Meglepett a szóáradatom, a szavak csak úgy dőltek belőlem, mintha L.Joe egy régen látott ismerős lett volna, akinek egyszerre akartam elmesélni mindazt, ami azóta történt velem, mióta nem találkoztunk. Kicsit szégyelltem is magam érte, amiért ennyit jártattam a számat, mert fogadni mertem volna rá, hogy őt az én dolgaim a lehető legkevésbé sem érdekelték.
- Ne is mondd. Az a legszörnyűbb, amikor az előtted álló vásárló szóval tartja a pénztárost. Például egyszer csak azért várakoztam fél órán keresztül, mert az előttem lévő idős hölgy az unokáiról mutogatott képeket az eladónak, akit egyébként nem is ismert. És az volt a legjobb az egészben, hogy nálam csak egyetlen energiaital volt, és azaz egy pénztár működött akkor, mert délelőtt volt, és nem volt tömeg. Ja, és a hab a tortán, hogy elkéstem a próbáról, és a többiek teljesen ki voltak rám bukva, hiába mondtam nekik, hogy nem az én hibámból értem be későn.
Egyfajta boldogsággal töltött el, hogy ő is regélni kezdett, és nem rázott le egy-két szóval, így felbátorodva folytattam a beszélgetést:
- Hihetetlen, de egyszer ez velem is megtörtént. A drága néni csak tíz fotót mutatott a szeme fényeiről, viszont mindegyik fényképhez volt egy sztorija is. Akár egy trilógiát is teleírhatott volna azokkal a történetekkel. Már az őrület határán álltam. – A szememet forgattam a rémes emlékre.
- Lehet, hogy ugyanaz a nő borított ki mind a kettőnket.
- Á, kizárt – legyintettem. – Velem ez még Londonban történt.
- Akkor talán járja a világot, hogy minden országban bosszúságot okozzon az embereknek. Minket pont sikerült elkapnia. Kiválasztottak vagyunk.
- Isten kegyelmezzen a többi szerencsétlen léleknek – röhögtem vele együtt.
- Amúgy az egyetemmel mi van?
- Mi lenne? – kérdeztem vissza, mert nem értettem, mégis mire gondolt.
- Nem ott kéne lenned?
- Jaaa, hát deeeee – nyújtottam jó hosszúra az utolsó szót. – Csak…
- Csak nem volt kedved bemenni, mert máris rosszul vagy az iskolától – fejezte be a mondatomat.
- Pontosan – bólintottam egyetértően. – Egy napba még nem halt bele senki.
- Kettőbe sem – mosolygott.
- Az is igaz. De nem, holnap már bemegyek.
- Ez egészen biztos? – vont kérdőre.
- Persze.
- Szerintem meg simán ellógnál még egy napot. Vagy hetet.
- Hé, nem vagyok iskolakerülő! Életemben most lógok először.
- Aha-aha, és ezt nekem most el kéne hinnem, mi?
- Igen, mivel ez az igazság.
- Ahaaa – nézett rám amolyan úgysem-fogok-neked-hinni-mondhatsz-bármit arckifejezéssel.
- Jó, akkor gondolj, amit akarsz – fontam keresztbe karjaimat magam előtt. Abba szerettem volna hagyni a barátságos piszkálódást, mert nem tudtam, mégis mennyire messzire mehetek el. Például JungSoot az ilyenek alkalmával simán fejen csaphattam, de L.Joe-val ezt már nem tehettem volna meg, gondolom én. Kicsit furcsán vette volna ki magát, ha hirtelen tarkón legyintettem volna, vagy valami. – Különben meg hol van a két fiú? – tereltem el a témát.
- Jó kérdés.
Körbefuttattuk tekintetünket a parkon a két jómadár után kutatva.
- Ott vannak – mutattam a távolba, mikor kiszúrtam őket.
- Hol? – hunyorított Byunghun.
- Ott a fűben. Épp verekednek.
- Jesszusom, látom őket – sóhajtott gondterhelten.
- Nincs nálad kutyasíp vagy valami?
Felnevetett, majd elkiáltotta magát:
- Srácok, gyertek már! Bemutatok nektek valakit.
Mióta elkezdtünk beszélgetni, elfelejtettem elpirulni (különben az ilyenről hogy feledkezhet meg az ember? Mindegy, nekem sikerült.), de most teljes mértékben bepótoltam; egyszerűen tudtam, hogy a képem hajazott egy szép és érett paradicsomra.
Be akar mutatni. Engem. Valaki csípjen meg!
Ricky és Niel szélsebesen vágtáztak felénk. Én már attól tartottam, hogy felborítanak minket, de szerencsére még idejében lefékeztek.
Érdeklődve álltak előttem, úgy vizslattak, mint kisgyerek egy kisállatot, mintha még sosem láttak volna hozzám hasonló lényt azelőtt.
- Öhm… Izé… - tűrtem egy kósza hajtincset fülem mögé zavaromban. Kezdett az egész bámulásuk kínos lenni. – Sziasztok, SangMi vagyok – mutatkoztam be egy meghajlással kiegészítve.
- Mi átugorhatjuk a névismertető részt? Vagyis ismersz minket? – kíváncsiskodott Ricky.
- Igen – biccentettem.
- Ah, király, és ki a kedvenc tagod? – tért a lényegre.
- Changhyun, SangMi nem a rajongónk, akadj le róla – kelt a védelmemre Byunghun.
Nagy mázlim volt, ugyanis igencsak ciki lett volna beismerni, hogy L.Joe-val már az első pillanattól kezdve szimpatizáltam.
- De hát, ha tudja, kik vagyunk, akkor csak van egy olyan ember közülünk, akit a legjobban kedvel – erősködött tovább.
- Aj, mit számít ez? – csatlakozott be Niel is. – Különben is, ha választania kéne, akkor tuti, hogy én lennék a kedvence. Ebben egészen biztos vagyok – mondta felszegett állal.
- Ya, mert te mégis miben vagy jó, Daniel? – csattant fel Changhyun.
- Én vagyok a főénekes, ember, talán erről megfeledkeztél?
- De én meg sokkal aranyosabb vagyok! – duzzogott lebiggyesztett ajkakkal Ricky.
Byunghun kérdőn pislantott rám, ő maga sem értette, miért kezdtek el veszekedni a fiúk, én viszont egészen szórakoztatónak találtam őket.
- Khm, srácok – köszörülte meg a torkát L.Joe. – Ezzel csak lejáratjátok magatokat, csak szólok.
Elhallgattak, s ismét felém fordultak.
- Ne haragudj ránk – szabadkozott Daniel. – Örülünk, hogy megismerhettünk, SangMi – somolygott.
- Én jobban örülök, mint Niel! – tette hozzá a fiatalabb.
- Ez nem is igaz, én örülök a legjobban! – vágott vissza.
- Nem, mert én!
- Fogjátok be, én örülök a legjobban, vita lezárva – szólt közbe Byunghun, hogy csírájában el tudja fojtani az értelmetlen összetűzést.
A tüdőmben rekedt a levegő. Ezt most… Ezt most komolyan gondolta? Vagy csak azért mondta, hogy elcsitítsa őket? Ó, kérlek, az első opció legyen igaz, add, hogy az legyen igaz – fohászkodtam magamban.
- Nem parancsolhatsz nekünk, nem te vagy a vezető – makacskodott Ricky.
- Changhyun, megverlek, ha ezt tovább folytatod – fenyegetőzött L.Joe.
- Niel, védj meg! – sipákolt, s a felszólított mögé bújt.
Kisebb közelharcot vívtak azért, hogy eldöntsék, ki használjon kit pajzsként.
- Fiúk, édes istenem, hagyjátok már abba! – szólt rájuk Byunghun. – Szépen bemutatkoztatok SangMinak, mondhatom – dünnyögte.
Biztosan azt hitte, én ezt az egészet cikinek tartottam, de épp ellenkezőleg. Nagyon jót nevettem a két bolondon, s máris megkedveltem őket. Mulatságosnak találtam állandó civakodásukat.
Changhyun és Daniel összeszedték magukat, s elengedték egymás pólónyakát.
- Szóval, ti ketten honnan ismeritek egymást? – kérdezte Niel, mintha nem az előbb akarta volna Ricky fejét a földbe döngölni.
- SangMi egyetemén találkoztunk – vette magához a szót Byunghun. – Látott, ahogy végiglejtettem az aulán.
- Hogy mit csináltál? – értetlenkedtek egyszerre.
- Táncolt – válaszoltam -, és én ezt végignéztem. Szegény azt hitte, senki sem látja őt – kacagtam.
- Hé, ez azóta sem vicces, még mindig szégyenlem magam érte! – bökött felém, utalva rá, hogy hagyjam abba a vihogást.
- Szerintem igenis jól táncoltál – nyugtattam meg. – Nekem tetszett, de ezt már akkor is mondtam.
- Haver, te nem is lehetnél szerencsétlenebb – csóválta a fejét Niel.
- Téged pont nem kérdeztünk – morogta L.Joe.

Fogalmam sincs, mennyi ideig veszekedtek még. Olyanok voltak, mint egy házaspár, illetve lehet, hogy házas triónak kellett volna hívnom őket, tekintve, hogy hárman voltak. Fülig érő vigyorral hallgattam szócsatájukat, nagyon viccesek voltak, ahogy ingerülten, nagy kézmozdulatokkal magyaráztak a másiknak. Bármeddig képes lettem volna figyelemmel követni szájkaratéjukat.
De a hasam egy hangos korgással jelezte, hogy annak a bizonyos „bármeddignek” egészen pontosan most van vége. Ünneprontó. 
Nem szívesen ugyan, de félbeszakítottam őket:
- Fiúk, ne haragudjatok, de haza kell mennem.
Felém kapták fejüket.
- Elkísérlek! - vágta rá gondolkodás nélkül Changhyun.
- Nem, majd én! – tolta el Ricky arcát Niel. – Én sokkal jobb kísérő vagyok.
- Hazudsz! Ne higgy neki, SangMi!
- Ó, igazán nem szükséges, maradjatok nyugodtan, hazatalálok.
- Elkísérünk – mondta Byunghun nyugodt hangon, figyelmen kívül hagyva a másik kettő vitáját.
Ellenkezésnek tovább nem volt helye, ezután szó nélkül beleegyeztem, bár nem értettem, miért akartak annyira velem tartani. Eleve arról sem volt gőzöm sem, miért álltak velem szóba, hogy miért voltak ilyen kedvesek, és… szimplán csak miért? Annyi kérdésem lett volna hozzájuk. Egy valamiben azonban nem kételkedtem. Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy nem a sátán fiai, mint ahogy azt húgom állította. Ha annyira el lennének szállva maguktól, miként testvérem is gondolta, akkor szóra sem méltattak volna, hanem elküldtek volna, hogy haladjak tovább. Kellemesen csalódtam bennük, bár én nem is tartottam őket rémes festőhengereknek – csak, hogy JungSoo szavaival éljek.
Húgom sokszor nagyon gyerekesen tudott viselkedni (ezt mutatja az általa kitalált gúnynév is), így biztosan jól kijött volna Rickyvel.


Szöul utcáin alig akadt egy-két ember hétfő délelőtt lévén, így a srácok zavartalanul flangáltak velem – gondolom a város kihaltsága miatt mertek egy nyilvános parkban játszadozni.
A bal oldalamon Byunghun volt, míg jobbomon Niel sétált, Ricky pedig előttem haladt, menetiránynak háttal – kétszer el is esett egy kátyúban, a fiúk nem győztek levegő után kapkodni röhögőgörcsük közben, míg én megsajnálva szegényt felsegítettem őt. Nem hagyták, hogy én cipekedjek, ezért mind a hárman hozták az egyik szatyromat, amiért igazán hálás voltam nekik.
Még egy képzeletbeli piros pont jóváírva. 

- Még mindig nem mutattam meg neked azt a számot, amire táncoltam – jutott eszébe L.Joe-nak.
- Tényleg nem – helyeseltem.
- Kíváncsi vagy még rá?
- Hát persze – biccentettem.
- Akkor várj.
Bal kezével kutatni kezdett farmerzsebében, s kihalászta belőle a mobiltelefonját a fülhallgatójával együtt.
- Hallgasd velem.
Megpróbálta behelyezni nekem a fülest, de természetesen nem sikerült neki. Nevetve kaptam ki kezéből.
- Majd én megoldom.
- Bocsi – mormogta orra alatt, szemét lesütve.
- Persze, ignoráljatok csak minket, mi sem egyértelműbb – pufogott Niel. – Végül is az, hogy ti ketten elkezdtek zenét hallgatni egy társaságban, tök természetes és helyénvaló – méltatlankodott.
Byunghun nem felelt erre semmit, csak felhangosította a zenét.
A Teen Top Shake it! dala szólt, rögtön felismertem, de nem akartam ezt közölni L.Joe-val, nem szerettem volna vele tudatni, hogy szó szerint az összes létező számukat végighallgattatták velem a kedves barátnőim a tegnapi nap folyamán.
Hirtelen nyilallt belém a felismerés: alig néhány centiméter választott el minket egymástól. Levegőt is alig mertem venni, annyira megbénított közelsége. Próbáltam kizárni őt, de periférikus látásomba tökéletesen beleesett még úgy is, hogy csak magam elé meredtem, továbbá körbelengett édes illata is.
Csak akkor ájulj el, ha hazaértél, csak akkor, ha már otthon vagy, itt ne ess össze, csak most ne ess össze…
- Na, hogy tetszett? – kérdezte a dal végeztével.
- Már értem, miért nem bírtad ki tánc nélkül – vigyorogtam.
- Aj, azt hiszem, ezt már sosem fogod elfelejteni – hajtotta le a fejét, s picit megcsóválta.
Annyira aranyosan jött zavarba, hogy szívem szerint megölelgettem volna.
- Hát, ebben biztos lehetsz – erősítettem meg.


Megálltam a bejárati ajtónk előtt, és átvettem a bevásárlószatyraimat.
- Köszönöm, hogy segítettetek cipekedni.
- Igazán nincs mit – somolygott Byunghun.
- Örömmel tettük – válaszolta Niel.
- Bármikor segítünk – felelte Ricky.
Istenem, milyen szeretni valóak! 
- Majd még találkozunk – mondták egyszerre, ahogy visszafelé indultak.
Még hallottam, hogyan kezdtek el azon vitatkozni, hogy ki mondta hamarabb azt, hogy „majd még találkozunk”.
Csak azután mentem be a lakásba, miután már hangjuk nem ért el hozzám, s közben azon agyaltam, vajon L.Joe komolyan gondolta-e azt, hogy ő örül a legjobban annak, hogy megismerhetett, és, hogy valóban fogjuk még egymást látni a közeljövőben.
Biztos csak kedves akart lenni – szomorítottam el magam, s bekullogtam a nehéz csomagjaimmal a konyhába.