Házinyúlra nem lövünk - Három [Chanyeol]

- Tudod, hamarabb is léphettél volna – mondta legjobb barátnőm, Hyerin, miközben az iskola mögötti kosárpályára tartottunk.

Az összes lányosztálytársunk előre szaladt, míg mi ketten hátul kullogtunk. Csak minket nem villanyozott fel a mindennapos kosárjáték. Kilencedik óta ezt csináltuk. A fiúk bent a nagy tornateremben fociztak, ha esett, ha sütött a nap, ha fújt a szél, a lányok pedig jó időben kint kosaraztak, hidegben és esős napokon viszont a kisebb tesiteremben talajtornáztak. Sosem volt együtt testnevelésóránk, amit csak azért bántam, mert így nem láthattam Jongint negyvenöt percen keresztül.

- Tudom – sóhajtottam -, de a közel négy év alatt talán most először nincs Jonginnak barátnője. Ki kell használni az alkalmat, nem?

- De – értett egyet.

- Na látod. És fogalmam sincs, miért, de csak most tudtam elég bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy közeledjek felé. Úgy érzem, most, vagy soha. Ez a végzős évünk, szóval kezdek kifogyni az időből. Össze kell kapnom magam.

- Hogy akarod becserkészni? – kérdezte.

- Megpróbálok minél többet a közelében tartózkodni. Minél többet beszélni vele. Milyen az illatom? – váltottam témát, és félrehajtottam fejemet, hogy szabaddá váljon a nyakam.

 Beleszippantott nyakhajlatomba, majd hümmögött egyet.

- Nem sok ez egy kicsit? 

- Szerintem nem – vontam vállat. – Mit gondolsz, fog neki tetszeni? – rágcsáltam idegesen szám szélét.

- Ha nem ájul el tőle, akkor igen.

- Olyan izé vagy – löktem meg egy picit.

- Biztos vagy te abban, hogy ezt akarod? – méregetett gyanakvóan.

- Mármint mit? – értetlenkedtem.

- Ezt az egészet. Hogy összetörje a szíved. Hogy kihasználjon.

Felhorkantam.

- Honnan veszed, hogy ez lenne a vége?

- Mert Jonginról van szó. Aki szereti a lányokat.

- Még az a szerencse – nevettem fel.

- Nem úgy értettem – forgatta szemét. – Hanem, hogy senkivel sem gondolja komolyan. Senkivel – hangsúlyozta ki.

- Nos, én nem senki vagyok, hanem Sang EunMi – szegtem fel államat. – Akár a férjem is lehet pár éven belül, kitudja – álmodoztam.

- Kisasszonyok, lennének szívesek végre idefáradni? – kiáltotta a testnevelés tanárnőnk.  – Összeállítanánk a csapatokat.

Egyszerre sóhajtottunk fel, majd kocogni kezdtünk, hogy hamarabb a pályára érjünk.

- Reméljük, hogy meg tudod majd váltani a világot, Sang EunMi – motyogta könnyed futásunk közben.

- Tereld el a tanárnő figyelmét – ragadtam meg Hyerin karját.

- Hogy mi? – ráncolta homlokát, de aztán ismét a játékra koncentrált.

- Tereld el a tanárnő figyelmét – ismételtem meg magam. – Be akarok osonni a fiúkhoz. Látni akarom Jongint – suttogtam neki.

Haragosan nézett rám, majd átpasszolták neki a labdát, és elsprintelt.

Klassz, ennyit erről – gondoltam keserűen, de még mielőtt ténylegesen elkeseredhettem volna, a tanárnő riadt kiáltása vonta magára figyelmünket:

- Hyerin!

Barátnőm a földön feküdt, s összeszorított szemekkel karját fájlalta nyöszörögve. Olyan hihetően játszotta a szenvedő alanyt, hogy pár másodperc erejéig még én is elhittem, hogy tényleg történt vele valami. Amint észbe kaptam, hogy az egész csak egy színjáték, nem túl feltűnően, de annál gyorsabban rohantam vissza az épületbe, azért imádkozva, hogy út közben ne botoljak bele egyetlen tanárba sem – és főleg ne az igazgatóba. Ezúttal áldottam a gimnáziumunkat, amiért szétszedtek bennünket tesin, de mégsem vettek fel plusz tanárt. Így minket folyton felügyeltek, a fiúk viszont bármikor szétverhették a berendezést, rájuk nem szólt senki sem. Aki talált ebben logikát, az kérem, jelentkezzen nálam, én ugyanis kilencedikes korom óta nem értettem ezt az egész rendszert.

Úgy osontam végig az aulán, mint egy nindzsa, s szerencsére senki sem vett észre – bár nem is láttam egy árva lelket sem a közelemben, tekintve, hogy folyt a tanítás.

Futástól kifáradva ültem le a lelátóra, s onnan figyeltem a srácok játékát. Mindenki átszellemült, úgy futkorásztak a pályán, mint a mérgezett egerek. Szívem nagyot dobbant, amint megpillantottam Jongint, ahogy beletúrt sötétbarna hajába. Sajnos ő nem vett észre, úgy, ahogy senki más sem; túlságosan lekötötte őket a labda hajszolása. 

Luhan lőtt egy gólt, mire csapata örömtől ittasan ujjongott, és pacsizott le. Úgy éltették Luhant, és Minseokot – aki a gólpasszt adta -, mintha most nyerték volna meg a VB-t. Chanyeol is majd’ kicsattant túláradó vidámságában, azt sem tudta, melyik srácot ölelje magához szorosabban. Én is tapsolni kezdtem, s Yeollie ekkor figyelt fel rám. Rögtön odafutott hozzám, hogy üdvözöljön.

- Hát te? – kérdezte fülig érő mosollyal, miközben lihegve megtámaszkodott a térdén.

- Eljöttem – rántottam vállat. – Gondoltam, megnézem, mit műveltek. Nyerésre álltok? – érdeklődtem.

- Luhannal és Minseokkal könnyű dolgunk van – biccentett. – Hogyhogy nem vett észre tanárnő?

- Hyerin lesérült, szóval elterelte a figyelmét.

Aggódva kerekedett ki a szeme.

- Úristen, mi történt? És jól van? Miért jöttél el? Te vagy a legjobb barátnője, EunMi, segítened kéne neki, miért vagy akkor mégis itt? – bombázott kérdésekkel.

- Nyugi, Channie – somolyogtam-, csak színlel – nyugtattam meg.

- Miattad? – vonta föl szemöldökét.

- Ühüm – bólintottam, sokatmondó félmosollyal arcomon.

- Oké, miért? Gyanús vagy te nekem – szűkítette össze a szemét.

- Látni akartam Jongint – dünnyögtem orrom alatt őszintén.

- Ó, ez ara… Mármint kit? – döbbent meg.

- Jongint – ismételtem meg.

- Oh – komorodott el. – Egész nap látha…

Nem tudta befejezni mondatát, ugyanis a focilabda fejen találta őt. Meglepődve kémleltünk körbe.

Jongin szaladt oda hozzánk, amitől nekem majdhogynem felrobbant a szívem, Chanyeolnak pedig teljesen megváltozott az arckifejezése.

- Ne haragudj, haver – veregette hátba legjobb barátomat -, nem direkt volt.

- Ja, gondolom – dörmögte alig hallhatóan Yeollie, miközben a fejét vakargatta azon a ponton, ahol megütötte őt a laszti.

- Még egyszer bocs. Szia, EunMi – intett felém. Egyenesen felém. F-E-L-É-M. Össze fogunk házasodni, ez már fix.

- Helló – mondtam alig hallhatóan, s félénken elmosolyodtam.

Valaki árulja el, miért köszöntünk egymásnak, ha az előző órákon már találkoztunk.

Ó, de mit számít? Észrevett! 

- Na, gyere, Chanyeol, folytassuk a meccset. Szurkolj nekünk – kacsintott rám.

Jó, most fog elkezdeni vérezni az orrom. Hát Jézusom!

Elsétáltak, de Chanyeoltól még kaptam egy szúrós pillantást, amit nem tudtam értelmezni.

A fiúk teljesen belelovalták magukat a labdajátékba. A nyertes csapat éltette a Luhan - Minseok duót, míg az ellenfeleik különbözőbb és cifrábbnál cifrább átkokat szórtak rájuk. Továbbá nem győzték szidni Kyungsoot, aki szórakozottan minden egyes labdát beengedett a kapuba. Szórakoztató volt nézni őket, ez mindenképp jobb elfoglaltságnak bizonyult, mint a kora szeptemberi tűzőnapon lévő kosarazás. 

Jongin tekintete néha-néha rám tévedt, s ilyenkor vigyorogva intett nekem, míg én csak fülig pirulva mosolyogtam vissza rá. Szörnyen zavarban voltam még úgy is, hogy távol volt tőlem, viszont mérhetetlenül boldog is voltam azért, mert szentelt rám egy kis figyelmet. 

Kicsengettek. A fiúk leálltak, én meg lesétáltam a lelátóról.

- Hogy tetszett a meccs? – Jongin mellém csapódott, s átvetette vállamon a karját.

Kis híján holtan rogytam össze.

- Ööö… - nyögtem. Úrrá kellett lennem az agyzárlatomon. – Ügyesek voltatok – böktem ki iszonyatosan nehezen.

- Többször is beülhetnél.

- Ha legközelebb is el tudok majd lógni, akkor mindenképp.

- Ellógtál? – csodálkozott vidám ábrázattal.

Bólintással feleltem.

- Unom már a kosarazást – magyaráztam. – Az évek során megutáltam.

- Érthető. Na, majd találkozunk a következő órán közel tíz perc múlva – kacsintott (ez már a második kacsintása, amit csak nekem szánt!), és eltűnt a fiúöltözőben. Bementem a miénkbe, ahol a lányok már félig-meddig visszaöltöztek az iskolai egyenruhájukba.

- Hol jártál, EunMi? – kérdezte Saejin.

- Ó, hát csak… - gondolkodtam. – Rosszul voltam – füllentettem.

- Mi volt a baj?

- Émelyegtem és szédültem. Az egész órát a mosdóban töltöttem.

- Szegénykém – biggyesztette le vékony ajkait. – És már jobban vagy?

- Valamennyivel.

- Nálam van gyógyszer, ha szükséged van rá – ajánlotta Jisong.

- Nem kell, köszönöm, megvagyok – somolyogtam.

Hyerin csak egy szótlan futópillantást vetett rám, majd lesütötte szemét, s némán öltözködött tovább. Mivel nem csak ketten voltunk, ezért nem kezdtem el neki mesélni, mi történt – pedig már alig bírtam tartani a számat -, csak levetettem magamról egyen tornaruhámat.

- Átkarolt! Jongin átkarolt! – örvendeztem fojtott hangon (hogy azért mégse halljon meg az egész iskola), miközben a folyosón tartottunk termünk felé. – És kétszer is rám kacsintott, érted? Csak rám! Azt hittem, ott ájulok el. Jesszusom, soha nem volt még hozzám ilyen közel. Meg meg meg intett is nekem! – dadogtam izgatottan. – El sem hiszem – sóhajtottam ábrándosan.

Nem érkezett semmiféle válasz sem. Beértünk a tanterembe, helyet foglaltunk a padunknál – én Hyerin mögött ültem az ablak felőli padsorban -, és megböktem őt, hogy forduljon hátra hozzám.

- Miért nem örülsz? Vagy figyeltél rám egyáltalán? Mi a baj? – faggattam.

- Örülök, és figyeltem. Jongin átkarolt, rád kacsintott, integetett, minden csupa jó és csupa rózsaszín – foglalta össze az imént elhangzottakat. – Nincs semmi bajom – simogatta csuklóját, ami be volt fáslizva.

- Szép kis színjátékot rendeztél – vigyorogtam rá cinkosan, s fejemmel a fáslijára böktem.

- Csakhogy az nem színjáték volt – nézett rám komoly arccal.

- Micsoda? – ráncoltam homlokom. – Tényleg elestél?

Biccentett.

- Majdnem egész órán az iskolaorvosra vártunk, mert távol volt. Ha délutánra nem fog elmúlni a fájdalom, el kell mennem röntgenre. Remélem, jól érezted magad közben a fiúkkal – fintorgott.

- Úristen, ne haragudj rám – kaptam a számhoz meglepetten. – Ha tudtam volna, hogy nem csak színleltél, ott maradtam volna, esküszöm.

- Nem vennék rá mérget – motyogta, miközben egy általa kiszúrt pontot nézett az asztalomon. Nem akarta velem felvenni a szemkontaktust, ami egyértelmű jele volt annak, hogy igazán haragos volt rám.

- Bocsáss meg, nem tudtam, Hyerin, még csak nem is sejtettem, bocsi, bocsi, bocsi – esdekeltem nagy bőszen. – Hogy lehettem ilyen önző? – tettem fel a költőinek szánt kérdést, de ő maga is megválaszolta:

- Na, látod, ezt én magam sem tudom. Azt hittem, a barátságunk mindig is fontosabb lesz a fiúknál.

Döbbenten pislogtam rá.

- Hyerin, ne csináld már, én ne…

- Mindegy, oké? – vágott szavamba, s előrefordult.

Megszeppenve meredtem a hátára, és bűntudatomon az sem enyhített, hogy Jongin, mikor elhaladt mellettem, káprázatosan rám mosolygott, majd levágódott a saját székére.

Mielőtt még ezer „bocsánat, idióta voltam” kezdetű mondatot zúdíthattam volna rá Hyerinre, becsengettek.

Hát ezt jól elszúrtam.

Karamellába mártogatott pockyval, szívecske alakú bonbonnal, és egy szál rózsával a kezemben álltam legjobb barátnőm háza előtt. Délután öt lehetett már. Hamarabb is megfogant már bennem a békítés gondolata, de csak most tudtam magam rávenni arra, hogy el is sétáljak hozzá. Néhány percig csak a számat rágcsáltam, s nem tudtam, hogy most fussak-e haza, vagy maradjak.

Megenni csak nem fog, nem?

Idegesen, szaporán dobogó szívvel csengettem be.

Ő nyitott ajtót, s amint megpillantott, a homlokát ráncolta.

- Most megkéred a kezem, vagy mi lesz?

Pár másodperc erejéig csak bámultunk egymásra, majd egyszerre nevettük el magunkat.

Mosolyogva sóhajtott fel.

- Gyere be, alá kell írnod a gipszemet – mutatta fel jobb karját, és szélesebbre tárta a bejáratot.

- Csak azért lógott el tesiről, hogy lássa azt a gyökeret, te érted ezt? – háborogtam.

Baekhyun ágyán feküdtem a hátamon, s a plafon felé dobáltam egy teniszlabdát. Ő a számítógép asztalánál ülve, felém fordulva nyúzta szegény gitárjának húrjait. Legszívesebben kirúgtam volna a kezéből.

- És én még azt hittem, hogy engem hiányolt. Akkora barom vagyok. Látni akartam Jongint – utánoztam EunMit. – Ó, Jongin, légyszike dugj meg – nyávogtam eltorzított hangon.

- A legjobb barátnődről van szó, csak úgy mondom.

- Jó, oké, igazad van, ezt így nem illik – értettem egyet azonnal. – De akkor is rohadt dühös vagyok – morogtam.

- Egyébként, ha már majmolni akarod őt, akkor csináld rendesen. Szerintem teljesen máshogy beszél. Mondjuk…  Khm… Ó, Jongin, dugj meeeg – változtatta meg saját tónusát. – Vagy, ó, Jongiiin, dugj meg – próbálgatta.

Ülőhelyzetbe tornáztam magam, s értetlenül, sűrűn pislogva bámultam rá.

- Óóó, Jongi…

- Bekussolnál végre? – csattantam fel, mire riadtan zárta össze a száját. – Rosszul imitáltam, igen, felfogtam, lépjünk tovább. Ha nem vetted volna észre, éppen a nagy melodrámám közepében voltam.

- Inkább te lépj tovább, Chan.

- Ezt meg hogy érted? – meredtem rá nagyra nyílt szemekkel.

- Úgy, hogy zárd le ezt a témát. Ne fuss olyan busz után, ami talán soha nem fog felvenni.

- Azt a rohadt, milyen bölcs lett valaki – gúnyolódtam.

A szemét forgatta. – De igazam van. Mióta is tetszik neked EunMi?

- Kilencedik évnyitója óta – feleltem.

- Na, látod. Rengeteg idő telt már el azóta. És mi változott? Semmi. Ugyanúgy csak barátok vagytok. Nem történt semmi sem.

- Hééé, én azért ezt nem mondanám – tiltakoztam hevesen. – Megszámlálhatatlan alkalommal ölelt meg, és jó párszor már arcon is puszilt – néztem rá nagy büszkén.

Lassan tapsolni kezdett. – Ez igen – grimaszolt. – Ugye majd lehetek a gyereketek keresztapja?

- Haha, nagyon vicces vagy, hogy rohadnál meg – vágtam hozzá egy párnát.

- Te barom, vigyázz a gitáromra! – sipákolt.

- Minek neked gitár, ha nem is tudsz rajta játszani? – méltatlankodtam. – Csak elhangolni tudod, te szerencsétlen.

- Tehetek én róla, hogy még mindig nem tanítottál meg? Pedig hányszor megkértelek már!

- Ó, igen, miattam vagy béna, mi sem egyértelműbb.

- Valójában te sem tudsz gitározni – lövellt felém szúrós pillantásokat. – Ezért is nem mersz engem tanítani. Félsz, hogy besülsz.

- Ah, értem már – nevettem fel erőltetetten. – Most arra akarsz rávenni, hogy ingyen gitárórát adjak, ugye?

- Nem, én éppen azt mondom, hogy igazából a nem létező gitártudásoddal csak hencegni tudsz, abban reménykedve, hogy majd emiatt EunMi felfigyel rád. De láss csodát – tárta szét karjait – ő Jongint akarja.

Ökölbe szorult a kezem, s haragosan szorítottam össze a számat.

- Na, jól van, te kis buzi, majd én megmutatom neked, hogyan kell zenélni – füstölögtem, és kicsavartam a kezéből a hangszert. – Jól figyelj, köcsög.

Boldogan tapsikolt, mint egy kisgyerek, és legszívesebben képen töröltem volna. Ezúttal túl messzire ment, de mégsem tudtam rá igazán haragudni, mert tudtam, hogy ez az egészet csak azért tette, hogy EunMi helyett inkább az akkordokra figyeljek. Ezért is imádtam Baekot. Mindig tudta, hogyan terelje el a figyelmemet, még ha olykor aljas módszerekhez is kellett folyamodnia.

De egyszer éppen ezért is fogom őt agyoncsapni.