Teen Top - Lovefool - 22. rész

*JungSoo szemszöge*

A parkolóban, ahol megálltunk, már jó néhány kocsi sorakozott, de még így is találtunk magunknak helyet. Chunji leállította a motort, s lehajtotta magának a napellenzőt, amibe egy tükör is be volt építve. Fejére húzta szürke pulóverének a kapucniját, és eligazgatta a haját, hogy még csak véletlenül se látszódjon ki egyetlen egy vattacukortincse se, majd a napszemüvegét is felhelyezte.
- Mi van, be fogunk törni valahová, hogy álruhát veszel fel? Tudod, igazán szólhattál volna, mert akkor tuti, hogy nem a szűkített szárú farmeremet kapom magamra – zsörtölődtem.
- Nem, csak emberek közé fogunk menni. Bár minket nem nagyon szoktak felismerni, de azért jobb az elővigyázatosság – magyarázta.
Kuncognom kellett. – Nem ismernek fel? – kérdeztem vissza. – Akkor mégis miért van ilyen nagy arcod, ha a saját rajongóid sem szúrnak ki téged a tömegben? – piszkálódtam.
- Oké, állj le, ez nem jelent semmit – csitított. – Sőt sokszor még előnyös is. Mint például most.
- Tényleg, igazán elárulhatnád már, hogy mégis hová hoztál.
- A városfalhoz.
- Ó, már láttam róla képeket, igazán szép hely.
- Hát, most láthatod élőben is – paskolta meg a combomat, de amint észrevette, hogy gyilkos pillantásokkal illetem ezért, elhúzódott. – Látod, ilyen egy különleges randihelyszín – hencegett, és kilökte az autó ajtaját, én pedig a szememet forgatva kászálódtam ki a járműből.
Mielőtt még elindulhattam volna arra, amerre az ösvényt láttam, megragadta a karomat, és visszahúzott.
- Azért, ha lehet, ne keltsünk feltűnést, és ne szólíts a nevemen.
- Oké, akkor majd Pamacsnak hívlak, abból úgyse fogják kitalálni, ki vagy. De egyébként is, mit gondolsz? Hogy majd berohanok a tömegbe, és elüvöltöm magam, hogy „Hé, emberek, Lee Chanheeval, a Teen Top énekesével randevúzom!”, vagy mi? Szerinted szeretném, hogy bárki is tudjon arról, hogy képes vagyok veled mutatkozni az utcán? Már megbocsáss, de ez nagyon is rossz fényben tűntetne fel engem – affektáltam.
- Tehát akkor tényleg randizunk – vigyorgott.
- Gratulálok, sikerült kiragadnod a lényeget – morogtam.
- És még csak nem is tagadod – mosolygott fülig érő szájjal töretlenül.
- Rajtad már a legjobb és legképzettebb dilidokik sem tudnának segíteni, komolyan mondom.
- Ha már úgyis így randizgatunk, akkor miért nem sétálunk kézen fogva? – ignorálta piszkálódásomat.
- Jaj, hagyjál már a hülyeségeddel – sóhajtottam.
- De komolyan. Úgy még jobban elvegyülnénk.
Felvontam a szemöldökömet. – Most tényleg?
- Ha már álcázom magam, csináljam rendesen – vont vállat.
- Azt mondtad, fel sem szoktak ismerni titeket.
- Jó, ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy sose figyelnek fel ránk az emberek.
- Hidd el, hogy most se fognak. Így, hogy beöltöztél, csak szimplán úgy nézel ki, mint egy idióta, nem pedig úgy, mint egy idióta egy bandából.
- Ez igazán kedves – fintorgott. – És mi lesz, ha mégis kiszúrnak majd? Pont te mondtad, hogy nem akarod, hogy bárki is megtudja, hogy képes vagy együtt lenni velem.
Csípőre vágtam a kezem, és úgy gondolkodtam. – Hát…
- Na, Szösz, ne kéresd magad.
Panaszosan fújtam ki a levegőt. – Jól van – nyújtottam felé kezemet, s ő készségesen megfogta, sőt még az ujjainkat is összekulcsolta. Ragyogó szemekkel eresztett meg egy – tőle szokatlan és furcsa – kisfiús félmosolyt. – De csak azért – emeltem fel mutatóujjamat –, hogy ne szúrjunk szemet senkinek se.
- Csakis azért – biccentett. – Na, gyere, már vár az Inwangsan teteje.
- Hogy micsoda? Most komolyan hegyet fogunk mászni?!

Iszonyatosan hosszú út vezetett fel az Inwangsan hegytetőre. Eleinte kényelmetlenül éreztem magam úgy, hogy mindvégig Chunji kezét szorongattam, és folyton figyeltem, hogy az emberek felkapják-e a fejüket a mellettem ballagó üdvöskére, de amint észrevettem, hogy a kutya sem kíváncsi ránk az ott lézengő emberek közül – akik főleg turisták voltak –, egészen komfortossá vált a helyzet. Egy idő után már nem is érdekelt, hogy Pamacs ujjai össze vannak fonódva az enyémmel, és teljesen megfeledkeztem arról a tényről, hogy Chunji nem számít hétköznapi embernek.
Kellemes őszies idő volt, bár a szél kicsivel erősebben fújt, mint azt én szerettem volna, de egy cseppet sem bántam. Az igaz, hogy a lábaim már kezdtek zsibbadni a felfelé való kutyagolás miatt, de valamiért mégsem sajnáltam. Még örültem is, hogy ezúttal nem a négy fal közt lustálkodtam. Ráadásul Chunji tényleg egy különleges helyre hozott el, ugyanis a városfalat mindössze a Google segítségével barangoltam be ez idáig.
Miközben sétáltunk, én mindvégig a falat tapogattam a szabad kezemmel.
- Annyira gyerekes vagy – jegyezte meg Chunji. Mialatt beszélt, a hangját elmélyítette, hogy ne ismerjék meg.
- Ezt soha nem fogom kinőni.
Már egészen kiskoromban is ezt csináltam; ha elmentem egy fal, vagy kerítés mellett, erős késztetést éreztem rá, hogy végighúzzam rajta a kezem, és meg is tettem. Persze anya mindig leszidott, amiért összepiszkoltam a praclim, de én folytattam tovább, és ez a szokásom a mai napig megmaradt.
- Miért tart mindenki visszafelé? – kíváncsiskodtam.
- Gondolom azért, mert hűvös van, és késő délután.
- Akkor mi miért most jövünk?
- Mert most jobb.
- Miért?
- Jézusom, Szösz, rosszabb vagy, mint egy tudatlan kis hét éves – szörnyülködött. – Befejeznéd a kérdezősködést?
- Nem igaz, hogy ilyen nehéz megválaszolni egyetlen egy kérdést – méltatlankodtam.
- Egymás után hármat is feltettél.
- Bocsáss meg, amiért kommunikálni akarok veled, de tényleg! Ígérem, többet nem fog előfordulni – duzzogtam.
- Azért, mert ekkor romantikusabb – nyögte be halkan.
- Mi? – szaladt fel a szemöldököm.
- Azért jövünk csak most, mert ekkor romantikusabb. Így, hogy ránk fog sötétedni – ismételte el.
- Jaaa. Értem. Nehezedre esett elmondani?
- Hogy őszinte legyek… Igen.
- Én viszont örülök, hogy bevallottad.
- Miért?
- Látod, most meg te kérdezősködsz – böktem vállon.
- Ez egyetlen kérdés volt.
- De akkor is.
- Inkább válaszolj, én is megtettem.
- Azért, mert így legalább tudom, hogy gondolkodtál azon, hogy mi hogyan legyen a találkozónkon.
- Ha tudni akarod, tegnap óta mást sem csináltam, csak ezen agyaltam.
- Akkor jó – vigyorogtam.
- Most miért vagy ilyen vidám? – nézett rám gyanakvóan.
- Talán baj, hogy jókedvem van?
- Nem egyáltalán nem, csak nem értelek.
- Egyszerűen csak örülök neki, hogy gondoltál rám. Vagyis… Vagyis a találkozónkra – helyesbítettem.
Rászorított kezemre. – Te folyton a fejemben motoszkálsz.
- Hm. – Mindössze ennyi volt a válaszom, s egészen biztos voltam abban, hogy el is pirultam.
Hogy mi a fene volt velem? Fogalmam sem volt róla.

- Jesszus! Hát ez valami iszonyatosan szép – bámultam le a városra.
A hegy tetejéről mindent be lehetett látni, rengeteg épület terült el előttünk, s mindez olyan hatást keltett, mintha csak egy makett asztalt csodáltunk volna, nem pedig magát Szöult.
- Ez nem a végállomás, Szösz – szakította félbe gyönyörködésemet Pamacs.
- Miről beszélsz? Eddig tartott az út is. Innen már csak lefelé vezet az ösvény.
- A-a, odanézz – mutatott ujjával egy magasabb pontra, ahová egy roppant rövid, de annál meredekebb lejtő vezetett fel. Mondanom sem kell, oda még csak véletlenül sem kanyarodott kikövezett út.
- Chunji, én itt nem vagyok hajlandó felmenni - torpantam meg. Csak azért szólítottam a nevén, mert itt fent már senki sem volt rajtunk kívül.
- Dehogynem.
- De nem - tiltakoztam.
- Szösz, ez nem is olyan vészes.
- Akkor sem. Amilyen szerencsétlen vagyok, tuti, hogy elvágódom, és felsértem mindenemet.
- Jó, akkor felsegítlek.
- Kizárt dolog. El sem bírsz.
- Majd tollak hátulról.
- Mi? Nem! - ellenkeztem.
- Na, gyerünk, Szösz. - A hátam mögé állt, és erősen megragadta a csípőmet.
- Eressz el!
Tolni kezdett. - Akkor is felmegyünk, akár tetszik, akár nem.
Olyan erővel nyomott hátulról, hogy a lábaim mozogni kezdtek. Szépen megindultunk felfelé, hogy elérjük a legmagasabb pontot, és amikor picit elbizonytalanodtam léptemben, Chunji mereven tartott és támasztott, hogy magabiztosan tudjam továbbfolytatni a mászást.
- Egy picivel csúsztasd feljebb a kezed - morogtam hátra.
- Igenis, főnökasszony.
- És vedd le a szemed a hátsómról - tettem hozzá, de erre már nem érkezett felelet. - Hallod?
- Persze, nem vagyok süket, de tudod te, milyen nehéz...
- Chunji! - vágtam a szavába felháborodottan.
- Oké, oké, értettem, majd akkor nézem a talajt, az amúgy is izgalmasabb, mint a feneked.
- Lekötelezel - forgattam meg szememet, hiába nem láthatta hátulról.
Az egész mindössze tíz-tizenkét lépés volt, én mégis kipurcantam, mire feljutottunk.
- Miért nem volt nekünk jó ott lent? – kérdeztem dühödten, miközben a térdeimen támaszkodtam meg, hogy kifújjam magam.
- Jaj, ne csinálj már úgy, mintha ez annyira kimerítő lett volna – emelte tekintetét az égbolt felé.
- Tudd meg, hogy igenis elfáradtam!
- Gyere, inkább ülj le ide mellém – paskolta meg a kopár földet maga mellett, miután lehuppant.
Szó nélkül mellékuporodtam. A hegy azon része, ahol önkényesen helyet foglaltunk, egészen kicsike volt, tíz embernél több talán fel sem fért volna.
- Szóval, miért nem maradhattunk ott? – firtattam továbbra is.
Rám nézett, majd felemelte a kezét, jelezve, hogy fogjam meg. Bosszúsan fújtam ki a levegőt, de azért csak megtettem azt, amire szavak nélkül kért. Végül is azok után, hogy legalább másfél óráig gyalogoltunk kéz a kézben, már teljesen mindegy volt. A combjára helyezte összefonódott mancsainkat, csak ezután szólalt meg:
- Itt hangulatosabb. Nem vesznek körül minket azok a kötélből készült korlátok, amik mellett végig elhaladtunk. Itt fent nincsen senki.
- Mivel ez egy kijelöletlen hely! – háborogtam.
- Nem igaz, mert most már a miénk – simogatta meg kézfejem a hüvelykujjával mosolyogva, de nem is igazán törődtem vele. – Szerintem innen sokkal szebb a kilátás.
Vetettem egy újabb pillantást Szöulra, s igazat kellett adnom Pamacsnak. Bár a látkép mondhatni semennyit sem változott, mégis valahogy… Másabb volt a hangulata. Főleg így, hogy csak ketten voltunk fent a magasban.
- Szeretek ide eljönni.
Biccentettem. – Megértem.
- Egyébként nem fázol? Olyan hideg a kezed.
- Hát, nincs melegem, ami azt illeti.
Eleresztett, és vetkőzni kezdett.
- Tessék, vedd fel – nyújtotta felém a pulóverét.
- Chunji, meg fogsz fázni.
- Azt mondtam, hogy vedd fel – erősködött.
- Aj, jó – egyeztem bele, s átbújtattam a fejemet a felsőjén.
- Aranyos vagy – mosolygott, ahogy igazgattam magamon a ruhadarabot.
- Ja, képzelem – forgattam szememet. – Körülbelül mint egy óvodás a bátyja pulcsijában.
- Az én óvodásom – húzott magához úgy, hogy átvetette a karját a vállamon, s megtámasztotta az állát a fejem tetején.
- Chunji, csak azért, mert „randizunk” – macskakörmöztem a levegőbe –, még nem kell úgy viselkedned, mintha egy párt alkotnánk.
- Ssssh – csitított. – Ne rontsd már el a pillanatot. Különben is, a barátok is szoktak ölelkezni.
- De akkor is…
- Miért, ez most fáj neked, hogy így ülünk itt?
- Nem…
- Vagy esetleg zavar?
- Nem, csak…
- Akkor meg nincsen semmi csak – jelentette ki határozottan.
- Értettem – sóhajtottam beletörődve. – Fázik az… alfelem – motyogtam.
- Oh – mondta meglepődötten, majd elengedett, felállt, s leült a hátam mögé, két lába közé zárva engem. Karjait átkulcsolta a hasamon, és a vállamra hajtotta a fejét. – Így jobb?
- Miért lenne jobb? – nevettem. – Ettől függetlenül még ugyanúgy a hideg talajon ülök. De várj. – A telefonomat és a kulcsomat kivettem a fekete, négyzet alakú oldaltáskámból, és becsúsztattam őket a farmerzsebembe, majd a félliteres ásványvizes palackot nekitámasztottam Chunji lábainak. Megtámaszkodtam a tenyeremen, hogy fel tudjam magam tornázni.
- Ugye nem akarsz felállni? – tudakolta riadtan.
- Nem, csak beteszem a táskámat a fenekem alá, hogy ne fázzak fel. – Eligazítottam magam alatt a „párnámat”: - Így ni.
- Akkor így már jó?
- Ühüm. Te nem fázol?
- Nekem tökéletes így – támasztotta meg fejét a vállamon, és szorosabban ölelt hátulról.
- Szóval akkor azért másztunk fel ide, hogy leüljünk a földre?
- Jó, legközelebb cipelek magammal két kempingszéket, hogy ne kelljen összekoszolnod magad.
- Egyáltalán nincsen azzal bajom, hogy koszos leszek, vagy valami, félreértesz. Ha kényes lennék rá, akkor hidd el, nem ücsörögnék itt.
- Akkor? Nem tetszik itt?
- De-de, nagyon…kellemes minden. És pont ez az. Honnan tudtad, hogy én inkább az a fajta lány vagyok, aki jobb szeret csak úgy elmenni egy random helyre, és lekuporodni ott? Hogy nem vagyok olyan, aki szeret beülni valahová?
- Ráéreztem. És reménykedtem abban, hogy ez majd be fog neked jönni.
- Imádom. Többször kéne eljönnünk ide.
- Mármint… Te meg én? – lepődött meg.
- Hát… Akár – rántottam vállat.
- Tudod, hogy mi fogott meg benned? – váltott témát hirtelen, én meg csak pislogtam nagyokat.
- Hallgatlak – dünnyögtem.
- Hogy akaratos vagy.
- Látod, mennyit ér az akaratom – kuncogtam. – Most is itt ülök, miközben ölelsz engem.
- Igen – helyeselt –, de csak mert az én akaraterőm erősebb a tiednél. – Rávágtam a combjára, bár nem olyan erősen. – Hé! – röhögött. – Látod, ez is tetszik. Hogy sosem hagyod magad.
- Mazochista vagy esetleg?
- Ha rólad van szó, akkor igen.
- Ez esetben bármikor elverlek, csak egy szavadba kerül. Vagy akár le is vethetlek innen a magasból most rögtön.
Nevetni kezdett. – A humorodat is szeretem.
- Én meg azt bírom, hogy ezeket nem is azért mondom, hogy vicces legyek, hanem azért, mert így is gondolom őket, de te mindig olyan jól szórakozol, mintha ténylegesen valami poént mesélnék neked.
- Azért, mert olyan szöveged van, amivel egyszerűen nem tudlak komolyan venni. De nagyon kedvelem ezt benned.
- Szóval jó fejnek tartasz?
- Ez nem egyértelmű?
- Hát én nem tudom. Azért csodálkozom, hogy még nem utáltál meg azok után, ahogyan viselkedtem veled.
- Őszintén szólva még imponáltál is az agresszivitásoddal, és azzal, hogy folyton a pokolra kívántál.
- Egyébként van egy olyan érzésem, hogy már nem is utállak. Annyira – tettem hozzá, és mind a ketten felnevettünk.
- Csak azért, mert ezt benyögted, még nem fogod megkapni a pulcsimat.
- Honnan tudtad, hogy erre pályázok?
- Egyszerűen csak látszik rajtad, hogy jól érzed benne magad.
- Háttal ülök neked, nem láthatsz rajtam semmit sem.
- Ha azt mondom, hogy látszik rajtad, akkor látszik rajtad, na. Ne kötekedj.
- Jól van, na, le ne harapd már ezért a fejem.
- De bizony leharapom – mondta, majd morogva a nyakamba fúrta arcát, amivel harsány kacagást váltott ki belőlem.
- Csikizel, hagyd abba! – vinnyogtam, miközben a lábát ütögettem. Miután végre befejezte kínzásomat, még egyszer rásóztam a combjára. – Te hülye.
- Jaj, te hülye – utánozott engem elváltoztatott, vékony, nyávogós hangon. – Szeretem, mikor ilyen jó kedvű vagy.
- De ez akkor sem volt szép. Ezután az a minimum, hogy nekem adod a felsőd.
- Oké, majd átgondolom. – Néhány másodpercnyi hallgatás után ismét megszólalt: - Amúgy nem vagy az esetem.
- Az előbb itt soroltad nekem, hogy mennyi mindent szeretsz bennem meg, hogy mi fogott meg téged, erre most képes vagy benyögni, hogy nem vagyok az eseted. Komolyan megáll az eszem, hihetetlen egy gyökér vagy te – csóváltam a fejem szórakozottan. – De megnyugtathatlak, mert te sem vagy az enyém.
- Majd fog ez még másként is lenni.
- Úgy gondolod?
- Úgy.
- Hát nekem meg az a véleményem, hogy előbb leszek én az ideálod, mint te az enyém.
- Ó, igen?
- Igen – hátrafordultam hozzá, hogy kihívóan a szemébe tudjak nézni.
- Fogadunk? – vonta fel szemöldökét.
- Kezet rá.
- Jól van, megegyeztünk, Szösz – rázta meg praclimat.
Tehát… Tehát arra tettünk fogadást, hogy kinek fog előbb megtetszeni a másik… Hát ez valami…fantasztikus.
Még elcsevegtünk mindenféle idióta és lényegtelen dologról – például, hogy ő szeret-e zokniban aludni vagy, hogy melyik müzlifajtát szereti a legjobban –, együtt megnéztük a gyönyörű naplementét és utána úgy döntöttünk, ideje sátorfát bontani.

- Na, ne már, hogy fogok én innen lejutni? – torpantam meg.
- Várj - mondta, és gyorsan lefutott a rövid lejtőn.
- Ez nem fair, neked olyan egyszerűen megy! - nyafogtam.
- Gyere, szaladj le te is - intett kezével.
- Te magadnál vagy? Alig látlak téged is, nemhogy a sötét talajt! – A kijelölt ösvény, ahol feljutottunk idáig, az ki volt világítva, de mivel ez a szakasz még csak véletlenül sem volt kijelölve, ezért ezt a részt sötétség borította.
- Elkaplak, Szösz.
- De...
- Bízz bennem - nézett rám komolyan. Esküszöm, ilyen arcot még sosem vágott. Ábrázata mindig olyan vidám és játékos volt, s most semmi ilyesmit nem láttam rajta.
Talán éppen ez az, ami rávett arra, hogy megiramodjak. Egy nagy levegővétel után megindultam lefelé, ám a lejtő legvégén kibicsaklott a bokám, így egy harsány sikítást követően az arcom célba vette a földet. Mielőtt még kapcsolatot létesíthettem volna a talajszemcsékkel és kavicsokkal, Chunji elkapott, ezért arcom csak a pólójába fúródott. Segített két lábra állni, és mélyen a szemembe meredt. - Jól vagy? - Csak bólintottam, ő pedig halványan elmosolyodott. - Mondtam, hogy elkaplak. Na, menjünk tovább.
Kézen fogott, de én egy lépés után felszisszentem, és megálltam. - Fáj a bokám - panaszoltam.
- Kibicsaklott?
- Szerintem igen.
Háttal fordult nekem, és kicsit megrogyasztotta a térdeit.
- Ööö... Most mit csinálsz? - szaladt ráncba homlokom.
- Elcipellek az autóig.
- De igazán nem kell, ma...
- Egy szót se - vágott szavamba. - Mássz a hátamra, te szerencsecsomag.

Út közben jó erősen átfontam a karjaimat és lábaimat körülötte, bár néha a kezeimet nem kapaszkodásra használtam, hanem arra, hogy a hajába túrjak.
- Mit csinálsz? - kérdezte, mikor ujjaim a tincseit szelték.
- Hogy őszinte legyek, ezt már azóta ki szerettem volna próbálni, mióta megláttalak - vallottam be.
- Miért?
- Tudni akartam, hogy vajon tapintásra is olyan-e a fejed, mint a vattacukor.
- És mit állapítottál meg? - tudakolta szórakozottan.
- Hogy a vattacukor nincs ilyen puha.
- Ez jót jelent?
- Ühüm. Jó fogdosni. Nem zavar?
- Nem, mert végre magadtól is hozzám értél, anélkül, hogy kényszerítettelek volna - kuncogott. - És különben sem lát most senki, így nem érdekel, hogyan áll a hajam. De amúgy csak, hogy tudd: az ajkam is puha.
- Hülye - csaptam vállon finoman, nevetve, s ő is röhögni kezdett.

A hazafelé vezető utat végigénekeltük. Persze az ő hangja klasszisokkal jobb volt, mint az enyém, de én cseppet sem zavartattam magam, én is úgy kornyikáltam, mintha meglett volna a kellő tudásom hozzá. Chunji persze többször is megkért, hogy hallgassak el végre, mielőtt még maradandó károsodást okoznék a dobhártyájában, de mit sem törődtem panaszával, nekem akkor is dalolni volt kedvem, ha megvolt hozzá az adottságom, ha nem.

Leparkolt a házunk előtt, s leállította a motort. - Várj, te még ne szállj ki.
Veszteg maradtam, mert megkért rá, viszont a biztonsági övemet kicsatoltam.
Gyors, hosszúra nyújtott léptekkel megkerülte a kocsit, majd kinyitotta az én oldalamon lévő ajtót. Hátat fordított nekem, s leguggolt.
- Gyere a hátamra.
Felmásztam rá, ő pedig nehézkesen kiegyenesedett, majd bevágta az ajtót, és lezárta az autót.
Egészen a bejárati ajtónkig cipelt, s csak ott ért a két lábam újra a talajhoz.
- Ne vigyelek fel az ágyadba?
- Nem, innentől szerintem menni fog egyedül is, de köszönöm - mosolyogtam.
- Még egy őszinte mosoly - pöckölte meg boldogan az orromat. - Hozzá tudnék szokni a látványához.
- Hát, talán többet láthatod majd ezek után - vontam vállat derűsen.
- Szóval jó kis első randi volt? - kérdezte csillogó szemekkel.
Bólintottam. - Köszönöm a mai napot, Chunji.
Megint elővette komolyabbik pillantását, és úgy vizsgálgatott. - Most szívesen megcsókolnálak, de te nem olyan lány vagy, akivel ezt meg lehet tenni rögtön az első találkozó után.
- Bolond - löktem meg a vállát kacagva.
- De ennyi szerintem még belefér - mondta, s arcon puszilt, én pedig kővé dermedtem. - Szép álmokat, Szösz - búgta érzékien lágyan, majd végigsimított a karomon, s sarkon fordult.
- Neked is - suttogtam háta után még mindig lefagyva,és földbe gyökerezett lábakkal végignéztem, ahogy bepattant autójába, és elhajtott.
Távozása után körülbelül két perccel kezdtem el kutakodni a kulcscsomóm után. Mikor megleltem, a zárba illesztettem a megfelelő kulcsot, de mielőtt még beléptem volna a lakásba, zavartan és üres tekintettel azt mormogtam magam elé:
- Basszus...

Teen Top - Lovefool - 21. rész

*JungSoo szemszöge*

Amikor hazaértem, a ház túlontúl is csendes volt, már-már sértette a fülemet a némaság, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis csapkodással felrázom a lakást. Először a bejárati ajtót vágtam be magam mögött, majd miután lerúgtam magamról a cipőmet, úgy trappoltam fel az emeletre, mint egy sértett elefánt, s végül a szobaajtómat is olyan erősen csaptam be, hogy félő volt, kiszakad a keretből. Fel-alá járkáltam néhány másodpercig, de aztán ledobtam magam az ágyra, és a kezeimet kezdtem el tördelni. Fújtattam, a számat harapdáltam, és azt kívántam, bárcsak itt lenne Chunji, hogy haladéktalanul meg tudjam őt fojtani. Mert megérdemelte volna.
De nem csak rá voltam mérges, hanem saját magamra is. Mert akár be is ronthattam volna a konyhára, ahol azaz idióta bujkált, hogy aztán belefojtsam őt egy kiló cukorba, vagy bánom is én, mibe. De nem, én ehelyett inkább megfutamodtam, és kirohantam a Café Daniból, mint valami hülye. Képes voltam behódolni Chunjinak, végrehajtani azt, amire kért, és mindennek tetejébe még totálisan meg is sértettem Soobint. Szegényt faképnél hagytam, szó szerint elmenekültem tőle, és még csak azt sem vártam meg, hogy ő tisztességesen elköszönjön tőlem, vagy akár csak kinyögjön egyetlen szót is. Ráadásul a hamburgeremhez hozzá sem nyúltam! Persze ez már csak a kisebb veszteség volt, azt, hogy így viselkedtem Soobinnal, sokkal jobban bántam. Oké, a burgerért is fájt a szívem rendesen, nem mondom, hogy nem…
És Soobinnal tulajdonképpen egy értelmes mondatot sem váltottam a kávézóban. Teljesen el voltam foglalva azzal, hogy lépést tartsak Chunji üzeneteivel. Mert annak a gyereknek úgy járt a keze a billentyűzeten, hogy szerintem kis híján majdnem lángra is kapott.
Égtek volna le az ujjai a kézfejéről…
Utáltam magam. Egyenesen gyűlöltem, amiért nem rontottam rá Pamacsra, és nem nyomtam le a telefonját a torkán.
Kopogtak. Annyira ideges voltam, hogy egy hang sem jött ki a torkomon, ezért figyelmen kívül hagytam. A következő pillanatban viszont már nővérem is bent toporgott a szobámban, azonban nem néztem rá.
- Történt valami? – kérdezte halkan, riadtan. Amikor tudta, hogy ideges vagyok, nem igazán mert a közelembe jönni, vagy megszólítani.
- Annyira, de annyira utálom Chunjit! – Valahogy mégis sikerült rátalálnom hangomra, hogy felkiálthassak, és még egy ártatlan párnát is a földhöz vágtam.
És fékeveszett hadarásba kezdtem. Nagy vonalakban vázoltam a történetet: hogy Soobin mennyire édes volt az elején, hogy mennyire kidöglöttem a hosszú út folyamán, hogy összefutottam a Teen Toppal, és aztán érkeztek a KakaoTalk üzeneteim. Ő csak pillogott rám nagyokat, próbálta nem elveszteni a sztori fonalát, és igyekezett meghagyni köztünk a három lépés távolságot.
Az eszeveszett regélés után levegő után kellett kapkodnom, annyira légszomjam volt. A szívem hevesen dobogott, olyannyira felhergeltem magam, és legszívesebben szétvertem volna a ház falát. Vagy bármi mást. Akármit. Jó, leginkább Chunjit.
SangMi várt néhány szusszanásnyi időt, majd nekem szegezte kérdését:
- Miért nem tiltod őt le, ha ennyire zavar?
Pár pillanatig csak nagyokat pislogtam, átgondolva, hogy amit kérdezett, az egyáltalán nem volt hülyeség, sőt.
- Hm? – Túl sokáig meredtem rá kikerekedett szemekkel, így nem érthette, mégis mi játszódhatott le bennem, mi miatt fagytam le.
Alig láthatóan megráztam fejemet, hogy magamhoz térjek.
- Nekem ez hogy nem jutott eszembe!? – kaptam homlokomhoz, s már nyúltam is a telefonomért, hogy megtegyem a kellő lépéseket annak érdekében, hogy Pamacs végre leszálljon rólam. – Te egy zseni vagy, komolyan mondom! – ujjongtam, miközben bekapcsoltam a telefonomat.
- Igen, mondták már egy páran – dobta át haját a vállán peckesen.
- Ezért kapsz tőle… Mi a… - szakítottam félbe saját magamat. Mikor betöltött a mobilom, automatikusan csatlakozott a wifihez, így rögtön meg is kaptam Chunji üzenetét, ami miatt elállt a szavam.
- Mi az?
- Megint írt… - morogtam.
- És mit?
- Egyébként még mindig azon nevetek, hogy az a srác képes volt téged egy kávézóba elhívni randizni. Milyen ötletes – olvastam fel hangosan.
- Oh. Most mit írsz? – tudakolta, amint látta, hogy csak úgy ég az ujjaim alatt a telefonom képernyője.
- Miért, a te randiötleted talán jobb volt? – mondtam ki a leírt válaszomat.
- JungSoo, ezt félre fogja érteni… - motyogta nővérem.
- Ezen mégis mit értene f… Válaszolt! – rándultam össze, amint megpillantottam az újabb kis szövegbuborékot. – Várj, Szösz, te most azt hiszed, hogy amikor biciklizni voltunk, az randinak számított?
- Látod, erről beszéltem – paskolta meg vállamat SangMi.
- Még hogy én randinak vettem! – háborodtam fel. – Hát ez hülye, basszus, mégis ki akarna randevúzni ezzel a sorscsapással?
- Erre mit lépsz?
- Hogy mit lépek? Inkább hová lépek! Az arcá … - Félbeszakított az új üzenet.
- Akkor oké, mert én is – olvasta fel helyettem testvérem.
- Na, jó, most lépek az arcába! – Nővérem kuncogni kezdett. – Te csak ne nevess, jut egy láb neked is! – fenyegetőztem, és ingerülten pötyögni kezdtem: - Nem randiztunk, hülyegyerek, előbb tanítanék meg beszélni egy majmot és kezdenék el vele összejárogatni, mint veled.
Testvérem nevetni kezdett, mire a lehető legharagosabban meredtem rá. – Bocsi, de téged egyszerűen nem lehet komolyan venni ilyen szövegekkel – szabadkozott.
- Pedig halál komolyan gondoltam! Ezer százalékosan biztos vagyok benne, hogy előbb kezdenék el vonzódni egy állathoz, mint hozzá.
- Ühüm… - dünnyögte.
- Mi az, nem hiszel nekem? – csattantam. – Várj, írt ez a nyomorult.
- Mit?
- Mindenféle röhögő hangulatjelet.
- Ez nem lep meg.
- Röhögj csak, de mi akkor sem randevúztunk – gépeltem vissza.
- Jó, akkor tudod mit? Randizzunk valamelyik nap. Megmutatom neked, milyen egy igazi találka.
Miután ezt elolvastam, azt hiszem, sokkot kaptam. Vagy zárlatos lettem. Vagy csak szimplán besokalltam. Ökölbe szorult a kezem és vonallá préseltem az ajkaimat, képes lettem volna széttépni Chunjit úgy, mint egy kutya. Pusztán szájjal.
- Oh – jött a sokatmondó reakció testvéremtől. – Oh – ismételte meg magát alig öt másodperc múlva. – Hát. Nem is tudom.
- Mit nem tudsz? – ráncoltam homlokom.
- Hogy biztassalak-e.
- Magamtól is meg tudom őt fojtani, nem kell nekem ehhez semmiféle biztatás.
- Nem arra értettem. Hanem arra, hogy beszéljelek-e rá arra, hogy találkozzatok.
-NEM! – Szinte visítottam.
- Minden bizonnyal ott kéne lennem a közelben, hogy megakadályozzalak, ha esetleg olyat akarnál tenni, ami a világ összes országában büntetendő.
- Hidd el nekem, hogy nem tudnál az utamba állni.
- De akkor is bele kéne menned. Lehet, hogy tök jól éreznéd magad.
- Te beteg vagy, hallod, nézettesd meg magad – néztem rá elképedve. – Nem akarhatod azt, hogy ezek után eltöltsek vele x időt! A mai nap folyamán átlépett egy bizonyos határt, látni sem akarom őt.
- Adhatnál neki egy esélyt.
- Egy esélyt mire?
- Hogy visszaférkőzzön a kegyeidbe.
- Soha nem állt hozzám közel, nem értem, miről beszélsz – tiltakoztam.
- De majdnem. Kezdted megkedvelni, ismerd csak be. Kár lenne annyiban hagyni ezt a kialakulóban lévő kapcsolatot.
- Kapcsolatot?! – kérdeztem hisztérikusan.
- Ezúttal barátságra gondoltam, ne legyél már úgy kiakadva.
- De igenis ki vagyok akadva! Mert ez a mai egy tök szép napnak indult, aztán jött Chunji, mert neki ugye mindig jönnie kell, és elrontott mindent. Mindent, érted? És most töprenghetek azon, hogy mégis hogyan engeszteljem ki Soobint! És… Te most elvárod tőlem azt, hogy tekintsem semmisnek Pamacs elmebaját, és randizzak vele. Nem hiszlek el. Sem téged, sem őt.
- Szerintem Soobin nem is haragszik rád, ne nyavalyogj már.
- De én igenis haragszok Chunjira!
- Jó, lépj túl rajta és találkozzatok.
- Soha!
- JungSoo, nagyon jól tudod, hogy Chunji nem az a fiú, akit le lehet rázni. Ha ő randizni akar veled, akkor randizni fog. Ha át akar jönni hozzánk, akkor át fog jönni. Ha veled akar lógni, akkor megteszi. Nem tehetsz ellene semmit. És ez szerintem jól van így.
- Jól van így?! Ez szerinted normális dolog? Esküszöm, hogy elmegyek most már a bíróságra, és távoltartási végzést kérek ellene!
Nevetni kezdett. – Inkább válaszolj neki KakaoTalkon.
- Azon kívül, hogy rohadjon meg, nem sok mondani valóm van neki, ezért nem.
- Egyezz már bele – nógatott.
- Mit nem értesz azon, hogy nem?
Mielőtt még elkezdhetett volna érvelni, félbeszakította hosszas diskurzusunkat a KakaoTalk idegesítő hangja.
- Ezt nem hiszem el… - forgattam meg bosszúsan szememet.
Nővérem kapott a telefonom után, és hangosan olvasni kezdett. – A vasárnapi napunk általában szabad, szóval szerencséd van. Olyan fél ötre legyél kész. Nemleges választ nagyon jól tudod, hogy nem fogadok el. 
- Tedd el a telefont, mielőtt még ripityára töröm… - sziszegtem.
- Chunji a végzeted, JungSoo. A végzet elől pedig nem menekülhetsz el.



*Október 7., vasárnap*



- Nem! Soha! Akkor sem! Nem, és kész! – háborogtam. Délután két óra volt, és a hajmosás ellen protestáltam.
- Zsíros hajjal akarsz találkozni Chunjival?
- Szerinted pont érdekel, milyen a fejemen a szőr? – háborodtam fel. – Szerinted pont érdekel Chunji?!
- JungSoo, akkor is meg fogod mosni a hajadat, ha akarod, ha nem. Nem engedem, hogy így menj el. Te egy rendes lány vagy, nem pedig egy szerencsétlen hajléktalan!
- Teszek rá!
- Meg. Fogod. Mosni – tagolta.
- Kényszeríts – néztem rá összehúzott szemekkel, kihívóan.
- Hát jól van, te akartad – vont vállat hetykén, és nemes egyszerűséggel kirúgta a lábamat. Nem viccelek. Egyik percben még stabilan álltam a talajon, a másikban pedig már a földön feküdtem útban a fürdőszoba felé, ugyanis SangMi húzni kezdett maga után, mint valami bőröndöt.
Mi a…?!
- Te mióta vagy ketrecharcos? – érdeklődtem, és elkezdtem ficánkolni, hogy kiszabaduljak a szorításából.
- JungSoo! – ripakodott rám, és a körmét a bőröm alá vájta.
- Ez fáj! – szisszentem fel.
- Tudod mit? Rohadtul nem érdekel! Akkor is meg fogom mosni a hajad, ha ezért vérnek kell folynia!
Komolyan nem hittem el magunkat. Mind a ketten tizennyolc évesek voltunk.  Egyetemisták voltunk. Mind a ketten értelmes, jól nevelt lányoknak tartottuk magunkat. Mégis képesek voltunk ezért civakodni. Konkrétan pankrációt rendeztünk útban a fürdőszoba felé. 

Persze gondolom mondanom sem kell, hogy nővérem győzött. Megint. Mint mindig. Csak két hónappal volt nálam idősebb – ugyebár nem voltunk vér szerinti testvérek – de mégis mindig ő vert el engem. Valahogy sosem tudtam bevédeni magam, ezért állandóan ő kerekedett felül rajtam, és ezt annyira, de annyira utáltam. Talán jobban, mint Chunjit.
Felrángatott engem a padlóról, megragadott, és úgy lökött be a fürdőszobába, mint egy élettelen rongybabát. Egészen addig taszított, míg a lábam bele nem ütközött a kád szélébe, majd a nyakamnál fogva lenyomott, hogy a testem kilencven fokos szöget zárjon be. Egyik kezével szorosan tartott, a másikkal pedig megnyitotta a csapot. Levette a helyéről a zuhanyrózsát, s rám irányította a vízsugarat.
Visszavonhatatlanul vesztettem.


Görbe háttal gubbasztottam az ágyamon, miközben nővérem a hátam mögött terpeszkedett, és a hajamat szárította.
- Annyira utállak. Annyira nagyon. Iszonyatosan. Szörnyen. Fú, de nagyon! – nyűglődtem, de nem hallott engem a hajszárító búgásától.


- Na, most már takarodj! – hőköltem hátra, és védekezően magam elé tettem a kezem.
- JungSoo… - sóhajtotta fásultan.
- Te csak ne JungSoo-zz itt nekem! – szegeztem felé mutatóujjamat.
- Akkor is ki foglak sminkelni - nézett a szemembe elszántan.
… És úgy is lett. Bár összeverekedtünk, mégis megtette. A kezembe adta a tust, és addig nézett engem a legcsúnyább tekintetével, amíg ki nem festettem magam. Muszáj voltam megcsinálni, amire utasított, mert már attól tartottam, hogy megelégeli a szenvedésem, és kiszúrja a szemem azzal a sminkcuccal. A hajamat már ő vasalta ki, hogy szög egyenes legyen, és kiválasztotta nekem a ruhámat is. Többé már nem hisztiztem, nem tiltakoztam, csak hagytam, hogy sodorjon az ár, mialatt magamban elátkoztam nyomorult sorsomat.

Fél öt előtt tíz perccel visszaparancsolt a fürdőszobába, hogy fogat mossak, majd a számba tömött egy rágót, rám erőszakolta a cipőmet, átdobta fejemen a táskámat, befújt parfümmel, és legvégül… szabályosan kihajított engem az utcára. Még azt is hallottam, ahogyan mögöttem kulcsra zárta az ajtót.
Ez volt mindennek a teteje.
Mivel saját kulcscsomómat „egészen véletlenül” nem vágta hozzám, ezért azon kezdtem el gondolkodni, hogy vissza kéne másznom az ablakon; de éppen akkor, mikor ez a fantasztikus ötlet megfogant elmémben, Chunji leparkolt a házunk előtt.
Kínomban már hahotázni akartam.
- Szia, Szösz. Hú, de… Jól nézel ki. – Egy perce sem volt még a láthatáron, mégis elérte azt, hogy kinyíljon a bicska a zsebemben.
Életem során már sikerült azt megtanulnom, hogy a feltűnési viszketegségben szenvedő embereket úgy lehet a legjobban kihozni a sodrukból, ha ignoráljuk őket, ezért direkt nem feleltem neki.
- Oké, látom dühös vagy rám – támaszkodott neki nagy lazán az autójának. – Elmondanád, mit követtem el már megint? – fonta össze karjait teste előtt. Visszanyeltem, ami először kikívánkozott volna belőlem, és inkább a cipőm orrát bámultam. – Szösz, kérdeztem valamit. – Felsóhajtott, mikor leesett neki, hogy nem fog választ kapni. – Tudod, iszonyatosan gyerekes az, amit csinálsz.
- Mert az talán nem, hogy konkrétan elüldözöl egy kávézóból, csak azért, mert téged zavar, hogy egy fiúval vagyok? – csattantam fel hirtelen, megfeledkezve arról, hogy némasági fogadalmat tettem.
- Nem, az nem – csóválta fejét. – Szóval ez a problémád? – vonta fel szemöldökét, amiért szívesen képen töröltem volna.
- Meg az, hogy lélegzel – biccentettem.
Kuncogni kezdett. – Na, gyere, szállj be a kocsiba, kiengesztellek.
- Nem – vágtam rá habozás nélkül.
- Szösz… - szólított meg bosszúsan.
- Ha most azzal akarsz előhozakodni, hogy átvetsz a válladon, ha nem leszek hajlandó engedelmeskedni, akkor ki kell, hogy röhögjelek. Mind a ketten tudjuk, hogy meg sem bírnál mozdítani.
Elővette nadrágjának zsebéből a telefonját, és pötyögni kezdett rajta, figyelmen kívül hagyva azt, hogy hozzá beszéltem.
- Most mit csinálsz? – tudakoltam. Felpillantott, gonoszan elvigyorodott, de nem mondott semmit. – Chunji… Chunji, mi a fenét csinálsz?
A füléhez emelte készülékét. – Majd a nővéred biztosan segít téged betuszkolni a kocsiba. – A szája fülig ért, annyira nagyon meg volt elégedve magával.
Nagyon jól tudtam, hogy SangMi azon nyomban ugrana, hogy Chunji segítségére legyen, és azzal is tisztában voltam, hogy kettejük ellen semmi esélyem sem lett volna. Máskor talán mégis megpróbáltam volna a lehetetlen, és szembeszálltam volna velük, de ezúttal jobb ötletnek találtam elkerülni az újabb verekedést. Ma már annyiszor birkóztam testvéremmel, hogy az összes energiám odalett.
- Oké, oké, oké, nyomd ki azt a telefont, jövök már – hadartam, és lesiettem a kocsijához. Győzelemittas mosollyal arcán csúsztatta vissza mobiltelefonját a zsebébe. – Ne vigyorogj, inkább menj arrébb, mert beszállnék – morogtam barátságtalanul.
- Tudod, Szösz… Amit Chunji akar, azt…
- Chunji megszerzi – fejeztem be helyette unottan. – Igen, igen, világos, te idióta. De nehogy azt hidd, hogy ezt annyiban fogom hagyni. Na, hord magad arrébb – löktem meg, és kinyitottam magamnak az ajtót, hogy helyet foglalhassak az anyósülésen.

- Szóval nem vagy hajlandó hozzám szólni? – kérdezte, mikor megálltunk egy piros lámpánál.
- Eltaláltad.
- Most beszélsz hozzám – kuncogott.
- Aj, fogd be.
Oldalra fordította a fejét, hogy megvizsgálja az arcomat. – Ki vagy sminkelve.
- Hú, neked aztán jó szemed van – gúnyolódtam.
- Szép vagy.
Picit hallgattam, majd nagy nehezen kipréseltem magamból egy választ: - Kösz.
- Ne legyél már ilyen kedvtelen – lökött meg egy picit a vállamnál fogva.
- Még egy ilyet csinálsz, letöröm a kezed – fenyegetőztem. – Különben is, milyen legyek? Talán örüljek, hogy tegnap tönkretetted a találkozómat, most pedig rákényszerítettél arra, hogy eltöltsek veled egy kis időt?
Közben a lámpa zöldre váltott, így végre nem engem figyelt. – Sajnálom.
- Mégis mit? – ráncoltam homlokom.
- Egyértelműen nem azt, hogy belerondítottam a dolgokba. Csak azt, hogy haragszol rám.
- Fordulj fel! – csaptam rá combjára.
Nevetni kezdett. – Még mindig aranyos vagy, mikor kiborulsz.
- Miért tetted? – kanyarodtam vissza főproblémámhoz.
- Nem akartam, hogy vele legyél, ennyi az egész – vonta meg vállát.
- De miért?
- Mert… Azt szeretném, ha az én barátom lennél.
- Te most komolyan körbe akarsz engem pisilni, Chunji? Nem vagyok egy tárgy, amit birtokolhatsz. Azzal töltöm el a szabadidőmet, akivel akarom, és neked ebbe egyszerűen nincs beleszólásod.
- Nos, úgy látszik, hogy mégis van.
- Nem, nincs! Nem igaz, hogy mennyire értetlen vagy, komolyan, mintha a falnak beszélnék. Ezt nem csinálhatod, nem érted? Nem is ismered Soobint, nem tudom, miért vagy vele ennyire ellenséges.
- Te még csak a nevemet sem tudtad, amikor elhatároztad magadban, hogy szívből utálsz.
- Jó, az teljesen más dolog – legyintettem. – A lényeg, hogy nem sajátíthatsz ki magadnak. Lehetünk barátok úgyis, hogy közben nem rombolod le a kapcsolataimat.
- Mi tetszik benne? – kérdezett rá kertelés nélkül.
- Az, hogy semmiben sem hasonlít rád – szaladt ki a számon meggondolatlanul.
Ezt most… Ezt most komolyan… Tényleg kimondtam?!
- Basszus… - leheltem magam elé, és elfordítottam a fejem, hogy kinézzek az ablakon.
Csend telepedett ránk, amit hirtelen nem tudtam értelmezni. Mármint… Azt hittem, hogy majd előveszi szokásos nagyképű stílusát, és visszakérdez, hogy „Mi van, túl helyesnek számítok neked, vagy mi?”, vagy akármi, de ehelyett csak ült mellettem teljesen lefagyva.
Megköszörülte a torkát. – Vagyis…?
Ó, nem hiszem el, hogy tényleg erről kell beszélgetnünk. – Vagyis ő nem rámenős, Chunji.
- Én sem vagyok az – védekezett ridegen.
- Á, neeem, te tényleg nem – ironizáltam. – Állandó jelleggel megjelensz a ház előtt, anélkül, hogy előzetesen megkérdeznéd,  nekem alkalmas-e, és máris a hálószobámban kutakodsz. Te nem elhívsz egy találkára, te elcibálsz. Nem érdeklődöd meg, hogy mikor érek rá, te csak szimplán kijelented, hogy rá kell érnem, mert mind a ketten tudjuk, hogy így is, úgyis rám fogod erőszakolni magad. Ez nem normális dolog, lásd be. Az emberek nem így szereznek barátokat.
Elszomorodva nézte az utat. - Bocsi…
- Most mégis miért kérsz bocsánatot?
- Amiért ilyen vagyok. Teljesen igazad van, ez így nem jó.
- Örülök, hogy belátod – biccentettem aprót.
- Szóval akkor tényleg tetszik neked Soo… Izé…
- Soobin – segítettem ki.
- Ő – bólintott.
- Talán. Nem tudom. Nem csúnya, és ráadásul kedves srác.
- Tehát szereted a kedves fiúkat?
- Ki ne szeretné őket? – Ezt a hülye kérdést, te jó isten… 
- Akkor kedves leszek.
Felszakadt belőlem a nevetés. – Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – paskoltam meg a combját, magam sem értem, miért.
- De, komolyan. Olyan leszek, aki bejönne neked.
- Te most fenyegetőzöl? - röhögtem.
- Majd meglátjuk – húzta pimasz mosolyra ajkát.
- Jól van, majd meglátjuk - egyeztem bele. - Egyébként hová viszel?
- Egy különleges helyre. Véletlenül sem egy kávézóba – vetett rám egy gyors, sokatmondó pillantást. – Bebizonyítom, hogy én jobb vagyok.

Teen Top - Lovefool - 20. rész

*JungSoo szemszöge*

Világéletemben az az otthonülős, roppant lusta ember voltam, aki csak akkor volt hajlandó kimozdulni, ha szó szerint kicibálták a laptop elől, és kirugdosták az ajtón. Jobban éreztem magam a négy fal között, kiélvezve a semmittevés nyújtotta kipihentséget, még akkor is, ha ez sokszor unalmasabbnak bizonyult, mint az odakint lévő, élettel teli világ.
Ezért is lepődtem meg olyan nagyon azon, hogy egy ember esetében kivételt tudtam tenni.
Hiába nem volt még évekre visszanyúló ismeretségünk Soobinnal, ő ez alatt a rövid idő alatt is képes volt azt elérni, hogy mindenféle nyűglődés nélkül kitegyem a lábam az utcára. Csak azért, mert ő felhívott, s csak mert én látni szerettem volna őt.
Ezúttal sem volt ez másképp; épp az ágyban heverésztem, és gondolatban ódákat zengtem úgy általánosságban véve az összes szombati napról, amiért ezeken lehetett iszonyatosan jókat pihenni, mikor csörgött a telefonom. Hirtelen összerezzentem, s a gyomrom idegesen görcsbe rándult, mert azt hittem, Pamacska akart zaklatni, de legnagyobb szerencsémre csak Soobin volt az, hogy megérdeklődje, szabad-e a délutánom. Másnak, más esetben rögtön rávágtam volna, hogy felejtsen el, fontos döglődni valóm van, viszont vele ezt nem tudtam megtenni, muszáj volt igent mondanom a találkozóra. Nem pusztán azért, mert nem akartam megbántani (mind tudjuk, hogy alapjáraton nem kenyerem a finomkodás, jobb szeretem kerek perec megmondani az illetőnek, ha társasága vagy esetleg az érdeklődése nem kívánatos, mint ugyebár Chunji esetében is), hanem azért, mert tényleg vágytam arra, hogy együtt eltöltsünk egy kis időt.
Az tetszett meg a legjobban Soobinban, hogy teljességgel Chunji ellentéte volt. Ő nem volt öntelt, beképzelt majom, nem nyomult, és nem akarta magát rám erőszakolni. Pamacsot akkor sem tudtam volna levakarni magamról, ha Isten is úgy akarta volna, egyszerűen úgy rám volt akaszkodva, mintha muszáj lett volna neki. Soobin mindig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem találkozni vele, Chunji nemes egyszerűséggel becsöngetett, és máris a fehérneműs fiókomban matatott. Soobin kedves volt és figyelmes, Chunji egy tapló paraszt, aki mindenre megjegyzést tett. Soobin gyengéden megölelt búcsúzóul, Chunji a homlokomra nyomott egy nyálas puszit, ami miatt erősen gondolkodtam azon, hogy keresnem kéne valami erős vegyszert, amivel gond nélkül lemarathatom a bőrömet a koponyámról. Soobin szimplán jó éjszakát kívánt, Chunji felszólított rá, hogy fantáziáljak róla. Tehát ég és föld volt a két fiú, és éppen ezért nyugtatott meg annyira Soobin társasága a Chunjival eltöltött kimerítő és agyzsibbasztó órák után. Soobin volt a csendes menedék, Chunji a nyughatatlan óceán, ami kiöntve elsodort mindent, mi az útjába került.

Nem találkoztunk még olyan sokszor Soobinnal, azonban Skype-on annál többet beszélgettünk minden egyes nap, sokszor egészen késő estig, hétvégente akár hajnalokig is. Nem éreztem őt annyira közel magamhoz, mint amennyire valójában szerettem volna; az emberek befogadása, közeledésüknek elfogadása mindig is nehezen ment számomra, de azon voltam, hogy minél jobb legyen a kettőnk kapcsolata. Főleg azért, mert tetszett nekem, bár ezt neki egy szóval sem említettem, természetesen. Valami vonzott benne, fogalmam sem volt róla, micsoda. Csupán annyit tudtam, hogy nem volt közömbös a számomra.

Várva vártam a találkát, megállás nélkül a szekrényemben kotorásztam, hogy még időben eldönthessem, mit viseljek. Azt hiszem, ez a mit-vegyünk-fel-ez-alkalommal kérdés örökre életem legnagyobb dilemmája fog maradni.
Napom nagy részét továbbá még azzal töltöttem, hogy a hajamat igazgattam, azon töprengve, mihez kezdjek vele; engedjem-e ki vagy gumizzam-e fel, mert ugye ez a részlet is életbevágóan fontos volt.
A megbeszélt időpont előtt két órával már el is kezdtem készülődni. Felkaptam a kiválasztott farmeromat, egy fekete-fehér csíkos rövid ujjúval, és egy vékony fekete kardigánnal, kivasaltam az oldalfrufrumat, szolidan kisminkeltem magam, s hosszú perceket töltöttem el a tükör előtt azon aggódva, vajon így megfelelő leszek-e. Ha nem tetszett volna Soobin, fele ennyire sem érdekelt volna a külsőm, így viszont ezerrel rá voltam pörögve külsőségekre, már a megőrülés szélén voltam. Mikor már indulásra készen álltam, még mindig volt majdnem kerek félóra hátra, ezért csak a szobámban ténferegtem, az ablakomon keresztül bámultam az utcára, ahol az égvilágon semmi sem történt azon kívül, hogy néha elhaladt egy-két autó és gyalogos, és alig vártam már, hogy végre három óra legyen.
Az utolsó negyedórámban lebattyogtam az emeletről, hogy megnézzem, mit művel drága beteg testvérem. Végül a konyhában tett látogatásomat meg is bántam, ugyanis SangMi megvádolt azzal, hogy bírom Chunjit, ráadásul nem is kicsit. Ez aljas rágalom!
A csengőszó mentett meg. Remegő szívvel, nagy sebbel-lobbal rohantam a bejárati ajtóhoz, azonban amikor feltéptem a zárat, hatalmasat kellett csalódnom. Soobin helyett testvérem kedvenc Teen Top tagja, azaz L.Joe állt velem szemben, enyhén karikás szemekkel, pirosra dörzsölt orral.
Ha anyuék szóltak volna előre, hogy a saját házzal együtt jár ez a két üdvöske is, inkább lefújtam volna ezt az egész költözősdit, és otthon maradtam volna, hogy aztán a McDonald’s üzletlánc alkalmazottjaként keressem meg a mindennapi betevőre a pénzt. Egyszerűen már elegem volt abból, hogy folyton megjelentek a lábtörlőnkön és, hogy úgy gondolták, bármikor beugorhatnak hozzánk.
Ezúttal nem volt kedvem mérgelődni, ezért jobb ötletnek találtam az elmenekülést. Szóval beengedtem L.Joet, a cipőmet meg amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam, s máris a lakáson kívül voltam. Különben sem akartam a bacilusoktól hemzsegő párocskát megzavarni bármiben is.
Idegesen toporogtam a ház előtt, minden egyes másodpercben vetettem egy gyors pillantást a telefonom kijelzőjére, hogy megtudjam, mennyi az idő. A szívem hevesen vert és izzadt a tenyerem, félő volt, hogy elájulok, mielőtt még Soobin felbukkanhatna. Már éppen azon gondolkodtam, hogy rá kéne csörögnöm a fiúra, hogy szaporázza meg a lépteit, amíg ki nem múlok a fene nagy izgalmam közepette, de pont, mikor megnyitottam a névjegyzéket, megjelent az utcánkban. Végszóra.
Boldogan indultam meg felé, hogy ne kelljen elsétálnia egészen a lakásunkig; a lábam úgy remegett, mint a nyárfalevél. Észrevett engem, s rögtön megvillantotta csupa fog mosolyát, amiért már akkor odáig voltam, mikor önkényesen bevonult a nappalinkba, s csatlakozott a Teen Top-maratonunkhoz. Annyira helyes volt! Vékony sötétszürke szövetkabát volt rajta egyszerű fekete felsővel, és a haja még messziről is iszonyatosan selymesnek hatott. Egyszerűen imádtam a haját. Be kell, hogy valljam: beleszerettem a tinta kék és fekete színébe. Olyan különleges volt a két szín összhangja!
Ő töretlenül vigyorgott rám, én viszont nem tudtam tartani vele a szemkontaktust, helyette inkább a betont figyeltem, hogy elkerüljem az orra bukás veszélyét. Elég kínos lett volna, ha arcra estem volna előtte…
Mikor már csak pár méterre voltunk egymástól, kitárta karjait – csak onnan tudom, hogy egy röpke pillanat erejéig felpillantottam –, ezzel jelezve, hogy öleléssel akar köszönteni. Kissé félénken, de annál boldogabban szorítottam őt magamhoz, paradicsom piros arcomat pedig pólójába fúrtam, aminek roppant finom illata volt. Egyszerűen imádtam Soobinban, hogy őt nyugodt szívvel tudtam magamhoz ölelni – oké, mondjuk még csak ez volt a második ilyen alkalom –, és nem kellett attól tartanom, hogy bármelyik másodpercben letapizhat, mint Chunji esetében. Ha Pamacs karjaiban voltam, mindig egész lényemben megfeszültem, s fel voltam készülve arra, hogy ágyékon térdeljem, ha esetleg a kezei vándorútra térnének testemen.
- Szia – üdvözölt csendesen Soobin, miközben még mindig ölelt.
- Szia – mosolyogtam mellkasába.
- Akkor mehetünk a Café Daniba?
- Ühüm. – De továbbra sem engedtük el a másikat.
Pár perc múlva kínosan kuncogva eresztettük el egymást.
- Hát… - vakarta zavartan tarkóját. – Ezt még azért folytathatjuk később – nevetett, utalva a hosszas ölelkezésre.

- Egyébként messze van? – tudakoltam, mikor már vagy tíz perce gyalogoltunk.
- Nincs közel.
- Akkor miért nem megyünk busszal vagy akármi mással?
- Mert… Mert így több időt tudok veled eltölteni – vallotta be félszegen.
- Oh. – Csak ennyit tudtam kinyögni.
- Bocsi, tudom, hogy önző dolog, de…
- Neeem, nem, nem, nem – szakítottam félbe felesleges szabadkozását. – Én nem bánom – nyugtattam meg. – Így, hogy ezt elmondtad, már nem.
Nem mondott semmit, csak újból rám mosolygott, az én szívem pedig tovább olvadt.

A hosszú – „hosszú” alatt ISZONYATOSAN, RÉMESEN, HIHETETLENÜL hosszút értek – út közben kellemesen elcseverésztünk, viszont az, hogy legfőbb témánk az egyetem volt, kicsit rosszul érintett. Mármint… Véleményem szerint a fősuliról csak akkor kéne beszélnie az embernek, ha nagyon muszáj. Én jobb szerettem hanyagolni az iskolával kapcsolatos dolgokat, és még egészen véletlenül sem akartam rágondolni, de Soobin minduntalan emlékeztetett rá, hogy még mindig van tanulói jogviszonyom és, hogy jelen pillanatban is éppen egy beadandómhoz kéne anyagot keresnem a könyvtárban.

A lábaim sajogtak, úgy éreztem, egy lyuk tátong talpam közepén, és végtelenül kimerültnek éreztem magam. Így amikor végre valahára átléptük a Café Dani küszöbét, rögtön levágódtam az első asztalhoz, ami az ajtó mellett volt. Nem voltam hajlandó akárcsak még egy lépést megtenni. Az energiám addig tartott és nem tovább.
- Nem bírom – nyögtem, ahogy tenyerembe temettem arcomat. - Amikor azt mondtad, hogy nincs közel, nem gondoltam volna, hogy ez azt jelenti, hogy elsétálunk a város másik végébe… Vagyis… Ugye még Szöulban vagyunk?
Nem akartam kiakadni, és egy bűn lusta, mindenért affektálós, kiállhatatlan személynek tűnni, de… Az isten szerelmére, az voltam! Egyszerűen nem tudtam elrejteni valódi énem, égető szükségét éreztem a panaszkodásnak. Voltaképpen ez volt a lételemem.
- Nem hagytuk el a várost, és legközelebb nem gyalog jövünk, ígérem. Mit hozhatok neked?
- Teljesen mindegy, lepj meg – legyintettem. Még ahhoz is fáradt voltam, hogy válasszak valamit.
- Mindjárt jövök – mondta, s azzal ott hagyott.
Körbenéztem a kávézóban, és meg kellett állapítanom, hogy egészen kellemes helyre hozott Soobin. Kisebb-nagyobb asztalok voltak rendezett káoszban elhelyezve, s a falakon több kép is díszelgett. Az alapzaj viszonylag nagy volt, ugyanis jó néhány ember döntött úgy, hogy itt szándékozik eltölteni szabadidejének egy részét; ők javarészt fiatalok voltak. Láthatóan mindenki jól érezte magát; hangosan beszélgettek, nevetgéltek, és néha-néha a személyzeti ajtóra mutattak, vagy csak fejükkel böktek irányába, amit nem tudtam mire vélni, de nem is törődtem vele különösebben.
A pult felé néztem, ahol Soobin épp egy mosolygós, a negyvenes-ötvenes éveiben járó nőtől kérte ki a fogyasztani valónkat. Halkan sóhajtottam, ahogy Soobin hátát figyeltem; tényleg nem akartam olyan… izé lenni vele. Ő csak több időt akart velem eltölteni, emiatt igazán nem haragudhattam rá. Sőt, inkább örülnöm kellett volna ennek. Mennyire hülye vagyok!
Mielőtt gondolatban tovább korbácsoltam volna magam, megakadt valamin a szemem. Valami olyasmin, amit a lehető legkevésbé sem akartam látni.
A pult mögötti falon egy nagy Teen Top poszter éktelenkedett.
Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem.
Mit keres egy Teen Top plakát egy kávéházban?
Hová kerültem?
Mi ez a hely?
Mit vétettem?
Miért kísért Chunji engem, bármerre is megyek?
Miért kacsint az a barom minden képen?
Miért keseríti meg az életem?
Miért akarom őt megütni?
Oké, erre valójában tudtam a választ.
Az életkedvem hirtelen átcsapott mínuszba.
Mielőtt még feltápászkodhattam volna, hogy elhagyjam ezt a sátáni helyet, Soobin visszatért két tálcával.
- Neked is hamburgert hoztam bubble teával, ha megfelel.
- Köszi.
Megragadtam italomat; étvágyam nem volt, tudván, hogy Pamacs még mindig rám kacsintgatott a hátsó falról.
Épp amikor számba vettem a szívószálat, kinyílt a pult mellett található személyzeti ajtó. Az alapmorajlás hangzavarrá csapott át, mivel…
Mivel a Teen Top vonult ki teljesen természetesen a kávézó konyharészlegéről.
Én már nem értettem semmit. Leginkább azt nem, hogy miért voltam itt.
A gyomrom szoros görcsbe rándult, ahogy felbukkant Ricky, Minsoo, Changjo és Niel, ám amikor észrevettem, hogy az én „személyes kedvencem” hiányzott, hatalmas kő esett le a szívemről, viszont a szememet így sem tudtam levenni a srácokról.
A fiúk a hátuk mögé néztek, majd tanácstalanul egymásra pislogtak, de aztán Minsoo megvonta a vállát, és a bagázs haladt is tovább.
Milyen lenyűgöző, hogy a majompopuláció tagjai szavak nélkül is megértik egymást!
A bandatagok integettek a nőnek, aki kiszolgálta Soobint, ő meg visszakiabálta, hogy vigyázzanak nagyon magukra, s megindultak a kijárat felé, én pedig egész lényemben megfeszültem.
Soobin annyira bele volt feledkezve a saját burgerébe, hogy a nagy zajra nem figyelt fel (sok izgatott rajongó, pft), csak arra, hogy nem nyúltam a kajámhoz.
- Mi az? Mit nézel annyira? – kíváncsiskodott, s hátrafordította a fejét. – Jesszusom, itt van a Teen Top! – kapott szájához izgatottan. – Soo, tényleg itt vannak! – örvendezett fojtott hangon. – Eddig még sosem sikerült elcsípnem őket itt. – Szívesen felhorkantam volna, hogy tudassam vele, ezért irigyeltem őt, mert engem valahogyan állandóan megtaláltak a drága üdvöskék, de inkább nem szóltam egy szót sem. – És felénk tartanak! Jézusom, erre jönnek!
- Ja, látom… - dünnyögtem.
- Viselkedj természetesen! – szólt rám, mire csak összevont szemöldökkel meredtem rá, ő pedig szürcsölni kezdte teáját.
Ő most komolyan azt hitte, hogy a fiúk miatt elveszteném a fejem, és földhöz vágnám magam? Ez még viccnek is rossz.
A Teen Top négy tagja már vészesen közel volt hozzánk, s – gondolom éppen ezért – Ricky felfigyelt rám. Kissé csodálkozva pillogott rám, majd amikor sikerült beazonosítania az arcomat, gyermeki bájjal mosolyogni kezdett.
- Na, basszus… - motyogtam orrom alatt, és lejjebb csúsztam a széken, remélve, hogy ezáltal kevésbé leszek feltűnő, és Ricky megfeledkezik arról, hogy látott engem.
A fiúk libasorban elhaladtak közvetlenül mellettünk – szerintem Soobin levegőt is elfelejtett venni, és a lelke elhagyni készült a testét –, s mielőtt Ricky, a sor utolsó embere is elhagyta volna a Café Danit, odaköszönt nekem:
- Szia, JungSoo.
- Helló… - mondtam a lehető leghalkabban, s azzal Changhyun távozott is.
Soobin fulladásos köhögésben tört ki, ahogy félrenyelte italát, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, tehát csak a legnagyobb természetességgel inni kezdtem bubble teámat.
Soobin már legalább fél perce fulladozott, így muszáj volt érdeklődnöm hogyan léte felől.
- Minden oké?
Ennél idiótább kérdést talán fel sem tehettem volna.
- R-Ricky… - köhögte. – Ricky most… Ő most… Tényleg…?
- Miről beszélsz? – tettettem a hülyét.
- A neveden szólított!
- Hogy mi? – játszottam továbbra is a mit sem sejtőt, azonban a telefonom pityegése megzavart. – Ó, bocsi – szabadkoztam , és elővettem farmerzsebemből mobilomat. – Bekapcsolva hagytam a mobilnetet, jött egy Kakaotalk üzenetem – magyaráztam neki, de látszólag őt ez nem nagyon érdekelte, továbbra is sokkhatása alatt állt.
- Soo… Ricky… - hebegte transzba esve.
Ha tudná, miket éltem már át a Teen Toppal, azaz jobban mondva Chunjival, talán kómába is zuhanna itt előttem…
Nem törődtem vele, hagytam, hadd dolgozza fel egyedül a történteket, inkább megnyitottam a Kakaotalkot.
Chunji volt az.

A Café Dani jó választás volt. 

Egy pillanat erejéig a tüdőmben rekedt a levegő. A fiúk ilyen gyorsan leadták volna a forródrótot, miszerint láttak engem?

Visszaírni nem volt időm, jött még egy üzenetem:

Mondjuk az nem nagyon tetszik, hogy egy fiúval vagy. 

Megforgattam a szememet, és válaszoltam neki.

Chunji…

- Ricky… Tudja a neved… - makogta Soobin, Chunji pedig újból írt nekem.

Hacsak nem a bátyád ül előtted.
De nem említetted, hogy lenne fiútestvéred.

Azért, mert nincs. 

Akkor nem örülök, hogy itt vagy.

Nem érdekel.

Amúgy csinos vagy. 

- Hogyhogy… Te… És Ricky… Honnan…?
Panaszosan fújtam ki a levegőt, felnézve mobiltelefonomból. – Soobin, nem tudom, miről beszélsz, Ricky vagy Licky vagy Micky vagy tudom is én, kiről hadoválsz itt, nem köszönt nekem. Biztosan csak annyira oda meg vissza vagy értük, hogy már hallucinálsz is. Túlzott rajongás esetén előfordul az ilyesmi. De nem történt semmi, úgyhogy nyugodj le, jó? Nem ismerem Mickyt.
- Ricky – javított ki, de aztán többet nem mondott, így tudtam életem megkeserítőjére koncentrálni, aki máris kezdte nálam kihúzni a gyufát. 

Látom, ki vagy festve.
Nekem még sosem sminkelted ki magad.
Miért van ez?
Tetszik ez a fiú?
Aj, ne beszélj már hozzá, inkább válaszolj.
Szösz.
Szösz!
Szösz…
Ha nem lennék híres, most kimennék érted, hogy elvigyelek innen. 

Ezt elolvasva automatikusan a személyzeti ajtóra pillantottam.
Létezne, hogy…?

Új bejövőm érkezett. 

Igen, itt vagyok. Szia, Szösz.

És valóban, az ajtón volt egy apró, kerek ablak, melyen keresztül egy pillanat erejéig láttam Chunjit, de aztán ismét eltűnt, gondolom, megbújt a fal mellett.
Mi a…

Idegesen pötyögtem neki:

Te kémkedsz utánam?

- Tudod mit, Soo? – zökkentett ki Soobin. – Igazad lehet. Szerintem is megszállott vagyok már.
- Aha, az jó – biccentettem, és ismét a telefonomnak szenteltem figyelmemet.

Én voltam itt előbb, szóval nem.
De azt nem mondom, hogy egyébként nem tenném meg.

Felhorkantam.

Elegem van belőled.

- Kivel beszélsz? – kíváncsiskodott Soobin.
- Csak… nővéremmel – füllentettem. 

Nekem meg ebből a pizzás gyerekből.
Mit eszel rajta?
Egy kávézóba hozott el téged randizni.
Ez nem jöhet be neked.
Te Szösz vagy! Neked semmi sem jön be. De egy kávézó szerintem végképp nem.
De te tudod.
Na, jó, nem. Nem vagyok hajlandó rád hagyni ezt a dolgot.
Menj haza. 

- Miért nézel ilyen csúnyán? – tudakolta Soobin.
- Mert… Izé… Khm… Nővérem azt akarja, hogy menjek haza.
- Ó, miért? – biggyesztette le száját.
- Hát tudod, nagyon beteg, és azt akarja, hogy gondját viseljem. Mintha négy éves lenne…
- Ez esetben felőlem nyugodtan hazamehetsz.
- Nem fogok.
- Nem sértődök meg, becsszó.
- Azt mondtam, nem! – csattantam fel.
Azért válaszoltam ilyen indulatosan, mert nehezemre esett egyszerre két fiúval is kommunikálni, valamint Chunji üzenetek hadával árasztott el.

Komolyan mondom, menj haza.
Hazakísérlek.
Várj meg a sarkon, és csatlakozom hozzád.
Tudom, hogy akarod.
Nem is értem, miért nem velem vagy most.
Szösz, menj már haza!
Most!
Komolyan beszélek!
Ha tovább húzod az időt, képes leszek kimenni, és kirángatni téged, majd belökni a kocsimba.
Ne akard, hogy megtegyem.
Tudod nagyon jól, hogy mindenre képes vagyok.
Gondolj csak a melltartódra.
Ha ahhoz volt pofám, akkor ehhez is lesz.
Mindenféle bűntudat nélkül fogom megszakítani a randidat.
„Randidat”, haha. 

Megállás nélkül érkeztek a bejövőim, és azon kezdtem el morfondírozni, hogy mégis hogyan tudott ilyen gyorsan pötyögni a virtuális billentyűzetén.
- Biztos, hogy minden rendben? – érdeklődött Soobin, kissé megszeppenve.
- Ja, csak… - Végig sem tudtam mondani hazugságomat, mert Chunji egy újabb adag olvasnivalót biztosított nekem. 

Velem kéne most lenned!
Miattad bujkálok egy konyhán.
Mikre nem vagyok képes érted…
Remélem, ezért majd kapok valami jutalmat!
Kajaszag van.
De erősen.
Éhes vagyok.
Ez így nem jó.
Az sem jó, hogy te mással vagy.
Ezen változtassunk.
Menj haza.
Nem viccelek, indulj el, vagy kipaterollak innen.
Szösz, esküszöm, hogy megteszem.
Talán holnap írnak majd rólunk a sajtóban, de mit számít?
Engem nem érdekelne, ha kiderülne, hogy ismerjük egymást.
Max bekamuznék valamit.
Na, indulás!
Oké, Szösz, te akartad.
Visszaszámlálok.
Három után kimegyek érted, és szépen hazaviszlek. 

Miután ezt elolvastam, gyorsan zsebre vágtam telefonomat. Tisztában voltam vele, hogy nem hülyéskedett. Lett volna olyan barom, hogy kicsörtessen, megragadjon, és kicibáljon az ajtón mindenki szeme láttára. Nem vágytam sem a feltűnésre, sem a Chunjival való testi kontraktusra, éppen ezért amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem magam, és felpattantam helyemről.
- Bocsáss meg, de a nővérem nem bír magával, mindenképp azt akarja, hogy otthon legyek, szóval rohanok is haza. Tényleg ne haragudj, a hamburgeremet edd meg, majd később kifizetem neked, szia, majd találkozunk – hadartam el alig érthetően, és szélsebesen kirohantam a kávézóból, faképnél hagyva szegény fiút.
Kapkodva szedtem lábaimat egészen a sarokig futottam, ahol aztán megálltam, hogy hívhassak magamnak egy taxit.
Az anyósülésen gubbasztva néztem rá a Kakaotalkra, ahol ezúttal csak egy olvasatlan üzenetem volt.

Amit Chunji akar, azt Chunji megszerzi. 

Ó, hogy mennyire szeretném őt megfojtani egy kanál vízben! 

Remélem boldog vagy, seggfej. 

Határozottan.

Rohadj meg most már. 

Ez volt a végszavam, ezután ki is kapcsoltam telefonomat.

Helyzetjelentés

Sziasztok! :)

Most csak azért jelentkezem, hogy közöljem, megvagyok, épségben hazaérkeztem és megkezdtem az iskolát is, valamint szeretnék bocsánatot kérni, amiért csak úgy eltűntem picivel több, mint egy hónapra. Nem tudom, mikor hozok frisseket, nagyon össze kell magam kapnom, de valahogy majd megpróbálom behozni a lemaradásomat, mert tényleg szégyenlem magam, amiért így elhanyagoltam a blogot. Ezer köszönet az eddigi türelemért. :)
Nem tudom, hogy láttátok-e, de határozatlan időre felfüggesztettem a Sweet Cheater című fanficemet, ugyanis egész egyszerűen nem haladtam vele. Gondolkodtam már azon is, hogy letörlöm az egészet, mintha soha nem is létezett volna, de aztán kaptam néhány kommentárt, ami miatt meggondoltam magam, így hát fent maradtak a részek. Ezzel a ficivel kapcsolatosan inkább nem tennék ígéreteket, mert fogalmam sincs, mikor fogom előteremteni az új fejezetet, de majd igyekszem. :)
Remélem, hogy jól telt a nyaratok, és ezúton is szeretnék sok sikert és kitartást kívánni Nektek az új tanévhez! :)

SooRa