Teen Top - Lovefool - 20. rész

*JungSoo szemszöge*

Világéletemben az az otthonülős, roppant lusta ember voltam, aki csak akkor volt hajlandó kimozdulni, ha szó szerint kicibálták a laptop elől, és kirugdosták az ajtón. Jobban éreztem magam a négy fal között, kiélvezve a semmittevés nyújtotta kipihentséget, még akkor is, ha ez sokszor unalmasabbnak bizonyult, mint az odakint lévő, élettel teli világ.
Ezért is lepődtem meg olyan nagyon azon, hogy egy ember esetében kivételt tudtam tenni.
Hiába nem volt még évekre visszanyúló ismeretségünk Soobinnal, ő ez alatt a rövid idő alatt is képes volt azt elérni, hogy mindenféle nyűglődés nélkül kitegyem a lábam az utcára. Csak azért, mert ő felhívott, s csak mert én látni szerettem volna őt.
Ezúttal sem volt ez másképp; épp az ágyban heverésztem, és gondolatban ódákat zengtem úgy általánosságban véve az összes szombati napról, amiért ezeken lehetett iszonyatosan jókat pihenni, mikor csörgött a telefonom. Hirtelen összerezzentem, s a gyomrom idegesen görcsbe rándult, mert azt hittem, Pamacska akart zaklatni, de legnagyobb szerencsémre csak Soobin volt az, hogy megérdeklődje, szabad-e a délutánom. Másnak, más esetben rögtön rávágtam volna, hogy felejtsen el, fontos döglődni valóm van, viszont vele ezt nem tudtam megtenni, muszáj volt igent mondanom a találkozóra. Nem pusztán azért, mert nem akartam megbántani (mind tudjuk, hogy alapjáraton nem kenyerem a finomkodás, jobb szeretem kerek perec megmondani az illetőnek, ha társasága vagy esetleg az érdeklődése nem kívánatos, mint ugyebár Chunji esetében is), hanem azért, mert tényleg vágytam arra, hogy együtt eltöltsünk egy kis időt.
Az tetszett meg a legjobban Soobinban, hogy teljességgel Chunji ellentéte volt. Ő nem volt öntelt, beképzelt majom, nem nyomult, és nem akarta magát rám erőszakolni. Pamacsot akkor sem tudtam volna levakarni magamról, ha Isten is úgy akarta volna, egyszerűen úgy rám volt akaszkodva, mintha muszáj lett volna neki. Soobin mindig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem találkozni vele, Chunji nemes egyszerűséggel becsöngetett, és máris a fehérneműs fiókomban matatott. Soobin kedves volt és figyelmes, Chunji egy tapló paraszt, aki mindenre megjegyzést tett. Soobin gyengéden megölelt búcsúzóul, Chunji a homlokomra nyomott egy nyálas puszit, ami miatt erősen gondolkodtam azon, hogy keresnem kéne valami erős vegyszert, amivel gond nélkül lemarathatom a bőrömet a koponyámról. Soobin szimplán jó éjszakát kívánt, Chunji felszólított rá, hogy fantáziáljak róla. Tehát ég és föld volt a két fiú, és éppen ezért nyugtatott meg annyira Soobin társasága a Chunjival eltöltött kimerítő és agyzsibbasztó órák után. Soobin volt a csendes menedék, Chunji a nyughatatlan óceán, ami kiöntve elsodort mindent, mi az útjába került.

Nem találkoztunk még olyan sokszor Soobinnal, azonban Skype-on annál többet beszélgettünk minden egyes nap, sokszor egészen késő estig, hétvégente akár hajnalokig is. Nem éreztem őt annyira közel magamhoz, mint amennyire valójában szerettem volna; az emberek befogadása, közeledésüknek elfogadása mindig is nehezen ment számomra, de azon voltam, hogy minél jobb legyen a kettőnk kapcsolata. Főleg azért, mert tetszett nekem, bár ezt neki egy szóval sem említettem, természetesen. Valami vonzott benne, fogalmam sem volt róla, micsoda. Csupán annyit tudtam, hogy nem volt közömbös a számomra.

Várva vártam a találkát, megállás nélkül a szekrényemben kotorásztam, hogy még időben eldönthessem, mit viseljek. Azt hiszem, ez a mit-vegyünk-fel-ez-alkalommal kérdés örökre életem legnagyobb dilemmája fog maradni.
Napom nagy részét továbbá még azzal töltöttem, hogy a hajamat igazgattam, azon töprengve, mihez kezdjek vele; engedjem-e ki vagy gumizzam-e fel, mert ugye ez a részlet is életbevágóan fontos volt.
A megbeszélt időpont előtt két órával már el is kezdtem készülődni. Felkaptam a kiválasztott farmeromat, egy fekete-fehér csíkos rövid ujjúval, és egy vékony fekete kardigánnal, kivasaltam az oldalfrufrumat, szolidan kisminkeltem magam, s hosszú perceket töltöttem el a tükör előtt azon aggódva, vajon így megfelelő leszek-e. Ha nem tetszett volna Soobin, fele ennyire sem érdekelt volna a külsőm, így viszont ezerrel rá voltam pörögve külsőségekre, már a megőrülés szélén voltam. Mikor már indulásra készen álltam, még mindig volt majdnem kerek félóra hátra, ezért csak a szobámban ténferegtem, az ablakomon keresztül bámultam az utcára, ahol az égvilágon semmi sem történt azon kívül, hogy néha elhaladt egy-két autó és gyalogos, és alig vártam már, hogy végre három óra legyen.
Az utolsó negyedórámban lebattyogtam az emeletről, hogy megnézzem, mit művel drága beteg testvérem. Végül a konyhában tett látogatásomat meg is bántam, ugyanis SangMi megvádolt azzal, hogy bírom Chunjit, ráadásul nem is kicsit. Ez aljas rágalom!
A csengőszó mentett meg. Remegő szívvel, nagy sebbel-lobbal rohantam a bejárati ajtóhoz, azonban amikor feltéptem a zárat, hatalmasat kellett csalódnom. Soobin helyett testvérem kedvenc Teen Top tagja, azaz L.Joe állt velem szemben, enyhén karikás szemekkel, pirosra dörzsölt orral.
Ha anyuék szóltak volna előre, hogy a saját házzal együtt jár ez a két üdvöske is, inkább lefújtam volna ezt az egész költözősdit, és otthon maradtam volna, hogy aztán a McDonald’s üzletlánc alkalmazottjaként keressem meg a mindennapi betevőre a pénzt. Egyszerűen már elegem volt abból, hogy folyton megjelentek a lábtörlőnkön és, hogy úgy gondolták, bármikor beugorhatnak hozzánk.
Ezúttal nem volt kedvem mérgelődni, ezért jobb ötletnek találtam az elmenekülést. Szóval beengedtem L.Joet, a cipőmet meg amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam, s máris a lakáson kívül voltam. Különben sem akartam a bacilusoktól hemzsegő párocskát megzavarni bármiben is.
Idegesen toporogtam a ház előtt, minden egyes másodpercben vetettem egy gyors pillantást a telefonom kijelzőjére, hogy megtudjam, mennyi az idő. A szívem hevesen vert és izzadt a tenyerem, félő volt, hogy elájulok, mielőtt még Soobin felbukkanhatna. Már éppen azon gondolkodtam, hogy rá kéne csörögnöm a fiúra, hogy szaporázza meg a lépteit, amíg ki nem múlok a fene nagy izgalmam közepette, de pont, mikor megnyitottam a névjegyzéket, megjelent az utcánkban. Végszóra.
Boldogan indultam meg felé, hogy ne kelljen elsétálnia egészen a lakásunkig; a lábam úgy remegett, mint a nyárfalevél. Észrevett engem, s rögtön megvillantotta csupa fog mosolyát, amiért már akkor odáig voltam, mikor önkényesen bevonult a nappalinkba, s csatlakozott a Teen Top-maratonunkhoz. Annyira helyes volt! Vékony sötétszürke szövetkabát volt rajta egyszerű fekete felsővel, és a haja még messziről is iszonyatosan selymesnek hatott. Egyszerűen imádtam a haját. Be kell, hogy valljam: beleszerettem a tinta kék és fekete színébe. Olyan különleges volt a két szín összhangja!
Ő töretlenül vigyorgott rám, én viszont nem tudtam tartani vele a szemkontaktust, helyette inkább a betont figyeltem, hogy elkerüljem az orra bukás veszélyét. Elég kínos lett volna, ha arcra estem volna előtte…
Mikor már csak pár méterre voltunk egymástól, kitárta karjait – csak onnan tudom, hogy egy röpke pillanat erejéig felpillantottam –, ezzel jelezve, hogy öleléssel akar köszönteni. Kissé félénken, de annál boldogabban szorítottam őt magamhoz, paradicsom piros arcomat pedig pólójába fúrtam, aminek roppant finom illata volt. Egyszerűen imádtam Soobinban, hogy őt nyugodt szívvel tudtam magamhoz ölelni – oké, mondjuk még csak ez volt a második ilyen alkalom –, és nem kellett attól tartanom, hogy bármelyik másodpercben letapizhat, mint Chunji esetében. Ha Pamacs karjaiban voltam, mindig egész lényemben megfeszültem, s fel voltam készülve arra, hogy ágyékon térdeljem, ha esetleg a kezei vándorútra térnének testemen.
- Szia – üdvözölt csendesen Soobin, miközben még mindig ölelt.
- Szia – mosolyogtam mellkasába.
- Akkor mehetünk a Café Daniba?
- Ühüm. – De továbbra sem engedtük el a másikat.
Pár perc múlva kínosan kuncogva eresztettük el egymást.
- Hát… - vakarta zavartan tarkóját. – Ezt még azért folytathatjuk később – nevetett, utalva a hosszas ölelkezésre.

- Egyébként messze van? – tudakoltam, mikor már vagy tíz perce gyalogoltunk.
- Nincs közel.
- Akkor miért nem megyünk busszal vagy akármi mással?
- Mert… Mert így több időt tudok veled eltölteni – vallotta be félszegen.
- Oh. – Csak ennyit tudtam kinyögni.
- Bocsi, tudom, hogy önző dolog, de…
- Neeem, nem, nem, nem – szakítottam félbe felesleges szabadkozását. – Én nem bánom – nyugtattam meg. – Így, hogy ezt elmondtad, már nem.
Nem mondott semmit, csak újból rám mosolygott, az én szívem pedig tovább olvadt.

A hosszú – „hosszú” alatt ISZONYATOSAN, RÉMESEN, HIHETETLENÜL hosszút értek – út közben kellemesen elcseverésztünk, viszont az, hogy legfőbb témánk az egyetem volt, kicsit rosszul érintett. Mármint… Véleményem szerint a fősuliról csak akkor kéne beszélnie az embernek, ha nagyon muszáj. Én jobb szerettem hanyagolni az iskolával kapcsolatos dolgokat, és még egészen véletlenül sem akartam rágondolni, de Soobin minduntalan emlékeztetett rá, hogy még mindig van tanulói jogviszonyom és, hogy jelen pillanatban is éppen egy beadandómhoz kéne anyagot keresnem a könyvtárban.

A lábaim sajogtak, úgy éreztem, egy lyuk tátong talpam közepén, és végtelenül kimerültnek éreztem magam. Így amikor végre valahára átléptük a Café Dani küszöbét, rögtön levágódtam az első asztalhoz, ami az ajtó mellett volt. Nem voltam hajlandó akárcsak még egy lépést megtenni. Az energiám addig tartott és nem tovább.
- Nem bírom – nyögtem, ahogy tenyerembe temettem arcomat. - Amikor azt mondtad, hogy nincs közel, nem gondoltam volna, hogy ez azt jelenti, hogy elsétálunk a város másik végébe… Vagyis… Ugye még Szöulban vagyunk?
Nem akartam kiakadni, és egy bűn lusta, mindenért affektálós, kiállhatatlan személynek tűnni, de… Az isten szerelmére, az voltam! Egyszerűen nem tudtam elrejteni valódi énem, égető szükségét éreztem a panaszkodásnak. Voltaképpen ez volt a lételemem.
- Nem hagytuk el a várost, és legközelebb nem gyalog jövünk, ígérem. Mit hozhatok neked?
- Teljesen mindegy, lepj meg – legyintettem. Még ahhoz is fáradt voltam, hogy válasszak valamit.
- Mindjárt jövök – mondta, s azzal ott hagyott.
Körbenéztem a kávézóban, és meg kellett állapítanom, hogy egészen kellemes helyre hozott Soobin. Kisebb-nagyobb asztalok voltak rendezett káoszban elhelyezve, s a falakon több kép is díszelgett. Az alapzaj viszonylag nagy volt, ugyanis jó néhány ember döntött úgy, hogy itt szándékozik eltölteni szabadidejének egy részét; ők javarészt fiatalok voltak. Láthatóan mindenki jól érezte magát; hangosan beszélgettek, nevetgéltek, és néha-néha a személyzeti ajtóra mutattak, vagy csak fejükkel böktek irányába, amit nem tudtam mire vélni, de nem is törődtem vele különösebben.
A pult felé néztem, ahol Soobin épp egy mosolygós, a negyvenes-ötvenes éveiben járó nőtől kérte ki a fogyasztani valónkat. Halkan sóhajtottam, ahogy Soobin hátát figyeltem; tényleg nem akartam olyan… izé lenni vele. Ő csak több időt akart velem eltölteni, emiatt igazán nem haragudhattam rá. Sőt, inkább örülnöm kellett volna ennek. Mennyire hülye vagyok!
Mielőtt gondolatban tovább korbácsoltam volna magam, megakadt valamin a szemem. Valami olyasmin, amit a lehető legkevésbé sem akartam látni.
A pult mögötti falon egy nagy Teen Top poszter éktelenkedett.
Ezernyi kérdés fogalmazódott meg bennem.
Mit keres egy Teen Top plakát egy kávéházban?
Hová kerültem?
Mi ez a hely?
Mit vétettem?
Miért kísért Chunji engem, bármerre is megyek?
Miért kacsint az a barom minden képen?
Miért keseríti meg az életem?
Miért akarom őt megütni?
Oké, erre valójában tudtam a választ.
Az életkedvem hirtelen átcsapott mínuszba.
Mielőtt még feltápászkodhattam volna, hogy elhagyjam ezt a sátáni helyet, Soobin visszatért két tálcával.
- Neked is hamburgert hoztam bubble teával, ha megfelel.
- Köszi.
Megragadtam italomat; étvágyam nem volt, tudván, hogy Pamacs még mindig rám kacsintgatott a hátsó falról.
Épp amikor számba vettem a szívószálat, kinyílt a pult mellett található személyzeti ajtó. Az alapmorajlás hangzavarrá csapott át, mivel…
Mivel a Teen Top vonult ki teljesen természetesen a kávézó konyharészlegéről.
Én már nem értettem semmit. Leginkább azt nem, hogy miért voltam itt.
A gyomrom szoros görcsbe rándult, ahogy felbukkant Ricky, Minsoo, Changjo és Niel, ám amikor észrevettem, hogy az én „személyes kedvencem” hiányzott, hatalmas kő esett le a szívemről, viszont a szememet így sem tudtam levenni a srácokról.
A fiúk a hátuk mögé néztek, majd tanácstalanul egymásra pislogtak, de aztán Minsoo megvonta a vállát, és a bagázs haladt is tovább.
Milyen lenyűgöző, hogy a majompopuláció tagjai szavak nélkül is megértik egymást!
A bandatagok integettek a nőnek, aki kiszolgálta Soobint, ő meg visszakiabálta, hogy vigyázzanak nagyon magukra, s megindultak a kijárat felé, én pedig egész lényemben megfeszültem.
Soobin annyira bele volt feledkezve a saját burgerébe, hogy a nagy zajra nem figyelt fel (sok izgatott rajongó, pft), csak arra, hogy nem nyúltam a kajámhoz.
- Mi az? Mit nézel annyira? – kíváncsiskodott, s hátrafordította a fejét. – Jesszusom, itt van a Teen Top! – kapott szájához izgatottan. – Soo, tényleg itt vannak! – örvendezett fojtott hangon. – Eddig még sosem sikerült elcsípnem őket itt. – Szívesen felhorkantam volna, hogy tudassam vele, ezért irigyeltem őt, mert engem valahogyan állandóan megtaláltak a drága üdvöskék, de inkább nem szóltam egy szót sem. – És felénk tartanak! Jézusom, erre jönnek!
- Ja, látom… - dünnyögtem.
- Viselkedj természetesen! – szólt rám, mire csak összevont szemöldökkel meredtem rá, ő pedig szürcsölni kezdte teáját.
Ő most komolyan azt hitte, hogy a fiúk miatt elveszteném a fejem, és földhöz vágnám magam? Ez még viccnek is rossz.
A Teen Top négy tagja már vészesen közel volt hozzánk, s – gondolom éppen ezért – Ricky felfigyelt rám. Kissé csodálkozva pillogott rám, majd amikor sikerült beazonosítania az arcomat, gyermeki bájjal mosolyogni kezdett.
- Na, basszus… - motyogtam orrom alatt, és lejjebb csúsztam a széken, remélve, hogy ezáltal kevésbé leszek feltűnő, és Ricky megfeledkezik arról, hogy látott engem.
A fiúk libasorban elhaladtak közvetlenül mellettünk – szerintem Soobin levegőt is elfelejtett venni, és a lelke elhagyni készült a testét –, s mielőtt Ricky, a sor utolsó embere is elhagyta volna a Café Danit, odaköszönt nekem:
- Szia, JungSoo.
- Helló… - mondtam a lehető leghalkabban, s azzal Changhyun távozott is.
Soobin fulladásos köhögésben tört ki, ahogy félrenyelte italát, én pedig próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, tehát csak a legnagyobb természetességgel inni kezdtem bubble teámat.
Soobin már legalább fél perce fulladozott, így muszáj volt érdeklődnöm hogyan léte felől.
- Minden oké?
Ennél idiótább kérdést talán fel sem tehettem volna.
- R-Ricky… - köhögte. – Ricky most… Ő most… Tényleg…?
- Miről beszélsz? – tettettem a hülyét.
- A neveden szólított!
- Hogy mi? – játszottam továbbra is a mit sem sejtőt, azonban a telefonom pityegése megzavart. – Ó, bocsi – szabadkoztam , és elővettem farmerzsebemből mobilomat. – Bekapcsolva hagytam a mobilnetet, jött egy Kakaotalk üzenetem – magyaráztam neki, de látszólag őt ez nem nagyon érdekelte, továbbra is sokkhatása alatt állt.
- Soo… Ricky… - hebegte transzba esve.
Ha tudná, miket éltem már át a Teen Toppal, azaz jobban mondva Chunjival, talán kómába is zuhanna itt előttem…
Nem törődtem vele, hagytam, hadd dolgozza fel egyedül a történteket, inkább megnyitottam a Kakaotalkot.
Chunji volt az.

A Café Dani jó választás volt. 

Egy pillanat erejéig a tüdőmben rekedt a levegő. A fiúk ilyen gyorsan leadták volna a forródrótot, miszerint láttak engem?

Visszaírni nem volt időm, jött még egy üzenetem:

Mondjuk az nem nagyon tetszik, hogy egy fiúval vagy. 

Megforgattam a szememet, és válaszoltam neki.

Chunji…

- Ricky… Tudja a neved… - makogta Soobin, Chunji pedig újból írt nekem.

Hacsak nem a bátyád ül előtted.
De nem említetted, hogy lenne fiútestvéred.

Azért, mert nincs. 

Akkor nem örülök, hogy itt vagy.

Nem érdekel.

Amúgy csinos vagy. 

- Hogyhogy… Te… És Ricky… Honnan…?
Panaszosan fújtam ki a levegőt, felnézve mobiltelefonomból. – Soobin, nem tudom, miről beszélsz, Ricky vagy Licky vagy Micky vagy tudom is én, kiről hadoválsz itt, nem köszönt nekem. Biztosan csak annyira oda meg vissza vagy értük, hogy már hallucinálsz is. Túlzott rajongás esetén előfordul az ilyesmi. De nem történt semmi, úgyhogy nyugodj le, jó? Nem ismerem Mickyt.
- Ricky – javított ki, de aztán többet nem mondott, így tudtam életem megkeserítőjére koncentrálni, aki máris kezdte nálam kihúzni a gyufát. 

Látom, ki vagy festve.
Nekem még sosem sminkelted ki magad.
Miért van ez?
Tetszik ez a fiú?
Aj, ne beszélj már hozzá, inkább válaszolj.
Szösz.
Szösz!
Szösz…
Ha nem lennék híres, most kimennék érted, hogy elvigyelek innen. 

Ezt elolvasva automatikusan a személyzeti ajtóra pillantottam.
Létezne, hogy…?

Új bejövőm érkezett. 

Igen, itt vagyok. Szia, Szösz.

És valóban, az ajtón volt egy apró, kerek ablak, melyen keresztül egy pillanat erejéig láttam Chunjit, de aztán ismét eltűnt, gondolom, megbújt a fal mellett.
Mi a…

Idegesen pötyögtem neki:

Te kémkedsz utánam?

- Tudod mit, Soo? – zökkentett ki Soobin. – Igazad lehet. Szerintem is megszállott vagyok már.
- Aha, az jó – biccentettem, és ismét a telefonomnak szenteltem figyelmemet.

Én voltam itt előbb, szóval nem.
De azt nem mondom, hogy egyébként nem tenném meg.

Felhorkantam.

Elegem van belőled.

- Kivel beszélsz? – kíváncsiskodott Soobin.
- Csak… nővéremmel – füllentettem. 

Nekem meg ebből a pizzás gyerekből.
Mit eszel rajta?
Egy kávézóba hozott el téged randizni.
Ez nem jöhet be neked.
Te Szösz vagy! Neked semmi sem jön be. De egy kávézó szerintem végképp nem.
De te tudod.
Na, jó, nem. Nem vagyok hajlandó rád hagyni ezt a dolgot.
Menj haza. 

- Miért nézel ilyen csúnyán? – tudakolta Soobin.
- Mert… Izé… Khm… Nővérem azt akarja, hogy menjek haza.
- Ó, miért? – biggyesztette le száját.
- Hát tudod, nagyon beteg, és azt akarja, hogy gondját viseljem. Mintha négy éves lenne…
- Ez esetben felőlem nyugodtan hazamehetsz.
- Nem fogok.
- Nem sértődök meg, becsszó.
- Azt mondtam, nem! – csattantam fel.
Azért válaszoltam ilyen indulatosan, mert nehezemre esett egyszerre két fiúval is kommunikálni, valamint Chunji üzenetek hadával árasztott el.

Komolyan mondom, menj haza.
Hazakísérlek.
Várj meg a sarkon, és csatlakozom hozzád.
Tudom, hogy akarod.
Nem is értem, miért nem velem vagy most.
Szösz, menj már haza!
Most!
Komolyan beszélek!
Ha tovább húzod az időt, képes leszek kimenni, és kirángatni téged, majd belökni a kocsimba.
Ne akard, hogy megtegyem.
Tudod nagyon jól, hogy mindenre képes vagyok.
Gondolj csak a melltartódra.
Ha ahhoz volt pofám, akkor ehhez is lesz.
Mindenféle bűntudat nélkül fogom megszakítani a randidat.
„Randidat”, haha. 

Megállás nélkül érkeztek a bejövőim, és azon kezdtem el morfondírozni, hogy mégis hogyan tudott ilyen gyorsan pötyögni a virtuális billentyűzetén.
- Biztos, hogy minden rendben? – érdeklődött Soobin, kissé megszeppenve.
- Ja, csak… - Végig sem tudtam mondani hazugságomat, mert Chunji egy újabb adag olvasnivalót biztosított nekem. 

Velem kéne most lenned!
Miattad bujkálok egy konyhán.
Mikre nem vagyok képes érted…
Remélem, ezért majd kapok valami jutalmat!
Kajaszag van.
De erősen.
Éhes vagyok.
Ez így nem jó.
Az sem jó, hogy te mással vagy.
Ezen változtassunk.
Menj haza.
Nem viccelek, indulj el, vagy kipaterollak innen.
Szösz, esküszöm, hogy megteszem.
Talán holnap írnak majd rólunk a sajtóban, de mit számít?
Engem nem érdekelne, ha kiderülne, hogy ismerjük egymást.
Max bekamuznék valamit.
Na, indulás!
Oké, Szösz, te akartad.
Visszaszámlálok.
Három után kimegyek érted, és szépen hazaviszlek. 

Miután ezt elolvastam, gyorsan zsebre vágtam telefonomat. Tisztában voltam vele, hogy nem hülyéskedett. Lett volna olyan barom, hogy kicsörtessen, megragadjon, és kicibáljon az ajtón mindenki szeme láttára. Nem vágytam sem a feltűnésre, sem a Chunjival való testi kontraktusra, éppen ezért amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem magam, és felpattantam helyemről.
- Bocsáss meg, de a nővérem nem bír magával, mindenképp azt akarja, hogy otthon legyek, szóval rohanok is haza. Tényleg ne haragudj, a hamburgeremet edd meg, majd később kifizetem neked, szia, majd találkozunk – hadartam el alig érthetően, és szélsebesen kirohantam a kávézóból, faképnél hagyva szegény fiút.
Kapkodva szedtem lábaimat egészen a sarokig futottam, ahol aztán megálltam, hogy hívhassak magamnak egy taxit.
Az anyósülésen gubbasztva néztem rá a Kakaotalkra, ahol ezúttal csak egy olvasatlan üzenetem volt.

Amit Chunji akar, azt Chunji megszerzi. 

Ó, hogy mennyire szeretném őt megfojtani egy kanál vízben! 

Remélem boldog vagy, seggfej. 

Határozottan.

Rohadj meg most már. 

Ez volt a végszavam, ezután ki is kapcsoltam telefonomat.