2013. december 31., kedd

If I had a chance, would you let me know? - Niel [2. rész]

If I had a chance, would you let me know

2. rész


*Niel szemszöge*



A teljes éjszakát megdermedve töltöttem, valamint Hea békés arcát vizsgálgatva. Ő teljesen kiütötte magát, úgy aludt, hogy soha senki nem tudta volna őt felébreszteni, én viszont még csak le sem tudtam hunyni a szemem, olyan volt, mintha megittam volna egy liter kávét egy húzásra. A fejem megfájdult a folytonos agyalástól, a szívem pedig gyorsan vert a torkomban, s néha még a fülemben is hallottam dobogását, ami az agyamra ment. Csak simogattam a haját, ami meztelen felsőtestemet csiklandozta, és ezeregy kérdésem támadt. Nem tudtam az egészet hová tenni, nem tudtam értelmezni tettemet, nem tudtam kiigazodni magamon. Nem értettem semmit. Zavaros gondolataim voltak, az elmém kuszább volt, mint ébredés után a hajam. Szerettem volna tudni, mégis miféle indíttatásból csókoltam őt meg. Talán csak megsajnáltam, de az is meglehet, hogy egész egyszerűen el akartam őt hallgattatni. Vagy netalántán azért tettem, mert ténylegesen ezt akartam? Nem, az nem lehet. Vagy mégis?
Óvatosan és lassan fölé hajoltam, s homlokára nyomtam egy félénk puszit. A gyomrom már csak ettől is szoros és fájdalmas görcsbe rándult, a szívem pedig megbolondult, minden erejével azon volt, hogy átszakítsa mellkasomat. Világossá vált. 
Annyiszor visszautasítottam már, miért pont most változott meg a véleményem? Egyáltalán miért gondoltam meg magam? Mi változott hirtelen? 
Az idő lassan vánszorgott, így a megválaszolatlan kérdéseimnek volt idejük kikészíteni engem. Álmatlan óráimat Hea csodálásával töltöttem – finoman érintgettem ujjait, sőt még össze is kulcsoltam őket az enyéimmel, miközben eljátszottam a gondolattal, milyen is lenne ezt átélni minden egyes nap. És ezúttal nem szörnyedtem el, mint régebben, ehelyett inkább melegséggel árasztott el a lelki szemeim előtt kitárulkozó kép.
Reggel hatkor már nem bírtam tovább feküdni. Lehámoztam magamról Hea vékony karjait, s kimentem a konyhába. Sejtettem, hogy szörnyen fogja magát érezni, mikor felébred, ezért főztem neki levest és teát, hogy kedveskedjek neki, és, hogy megpróbáljam elviselhetőbbé tenni a másnaposságot.
Miután egyedül megreggeliztem, a fürdőszobába sétáltam, hogy megmosakodjam és fogat mossak. Arra számítottam, hogy mire ezekkel is elkészülök, addigra Hea már a konyhában fog ücsörögni, azonban ki sem kelt az ágyból.
Halkan a matrac szélére ereszkedtem, hogy tovább szemléljem őt. Hosszú órákon keresztül gyönyörködtem benne, olyan szeretettel néztem rá, mint még soha senkire, és ez őszintén szólva megijesztett. Az érzelmeim száznyolcvan fokos fordulatot vettek egyetlen este leforgása alatt, hogyne akasztott volna ez ki?
Amíg vártam Csipkerózsika felébredésére, egy kisebb pánikroham lett úrrá rajtam. Mondatokon törtem a fejem, hogy mégis hogyan üdvözöljem őt, vagy, hogy mit mondjak neki a történtek után. Mit szoktak ilyenkor mondani egymásnak az emberek? „Ööö…Hát izé… Tök jól csókoltál, szerintem meg kéne ismételnünk, mármint… Ööö… Hát… Remélem nem haragszol, amiért a szádba másztam… Úgy értem, jó volt a szádban lenni, szóval ne érts félre.” Na, igen, ezzel mindent elszúrtam volna, és teljesen lejárattam volna magam.
Mivel Hea meg sem mozdult, úgy döntöttem, kiszellőztetem a fejemet az erkélyen. Mélyen a gondolataimba merültem, míg a házunk előtt elhaladó emberekre meredtem. Nem is figyeltem az idő múlására, csak álltam ott egy szál bemelegítő alsóban, a korlátra támaszkodva, percenként egy-egy panaszos sóhajt kiengedve magamból.
Hirtelen nyílt az erkélyajtó, s én ijedten rezzentem össze.
- Jó reggelt – nyöszörögte Hea álmosan. – Magyarázatot követelek.
Az ütő is megállt bennem.
Mi a jó istent mondjak?!
Remegő kezekkel halásztam ki zsebemből telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő, hogy ezzel is egy kis időt nyerjek.
- Délután kettő van – motyogtam.
- Hogy mennyi?! – lépett mellém, ezáltal bekerülve látóterembe. Nem mertem ránézni. – Arra sem emlékszem, hogy valaha is elaludtam volna. – Fél szemmel rásandítottam, a homlokát dörzsölgette.
- Fáj a fejed? – tudakoltam.
- Iszonyatosan hasogat – panaszkodott.
- Gyere, adok gyógyszert.

Mivel most nem volt ereje felpattanni a konyhapultra, mint általában, így csak egy széken foglalt helyet, kótyagosságtól nehézkes fejét tenyerébe temetve. Teát öntöttem egy bögrébe, s betettem a mikrohullámú sütőbe, hogy felmelegítsem.
- Niel-sshi, hogy kerültem ide?
Tehát semmi sem rémlett neki. Memóriája szelektálta és hasznavehetetlennek nyilvánította, törölte csókunk emlékét, elveszett az elfelejtett történések süllyesztőjében. Nem tudtam, hogy most boldog legyek-e emiatt, vagy feldúlt, hogy neki ez az egész semmissé vált.
A mikró sípolt egyet.
- Mi az utolsó dolog, amire emlékszel? – kérdeztem, hogy megbizonyosodjam róla, valóban nem dereng neki az ég egy adta világon semmi sem. Elé helyeztem a gőzölgő teát egy szem fájdalomcsillapító kíséretében.
Elpirulva, szégyenkezve sütötte le a szemét.
Ó, jaj, szóval mégis csak vannak emlékfoszlányai? 
Nyughatatlanul harapdáltam számat, közben a zoknimat nézegettem, lábfejemet ide-oda forgattam, hogy palástoljam idegességemet.
Megköszörülte torkát.
- Az, hogy egy bárban sírok… Miattad. – Az utolsó egy szóba sűrítette összes fájdalmát és sérelmét, úgy suttogta el, hogy az még az én lelkemet is felkarcolta.
Nagyot nyeltem.
- Ó – nyögtem ki.
Gratulálok, Ahn Daniel, te igazán a szavak embere vagy – veregettem magam hátba gondolatban.
- Ja, szánalmas, mi? – nevetett erőltetetten. Megszakadt a szívem, amiért így beszélt magáról. – Mindegy – legyintett, mintha tényleg semmiség lett volna, hogy én voltam oka a szenvedésének, hogy az én elutasításom okozott neki kínt. Szájához emelte bögréjét, nagyot kortyolt. – Szóval, hogy kerültem ide? – érdeklődött újra, rám emelve hatalmas őzike szemeit. – Mondd, hogy nem csináltam semmi baromságot – sápadt el.
Te nem is, de én…
Gondolkozz, Niel, gondolkozz! 
- Ööö… Egy mocskos szőnyegbe bugyoláltad magad, amit egy kuka mellett találtál, és azt kiabáltad, „Elloptam Harry Potter láthatatlanná tevő köpenyét, így senki sem láthat!”, majd nekimentél egy ártatlan lánynak, mintegy megerősítésként, hogy valóban nem látnak téged az emberek, és azt hiszik, a szellemek játszadoznak velük. Természetesen a csaj tisztán látott és hallott téged, szóval azt hiszem, rossz „köpenyt” sikerült lenyúlnod. Ez az egész mennyire számít neked baromságnak egy tízes skálán? - improvizáltam.
- Komolyan ezt csináltam? – szörnyülködött kiguvadt szemekkel.
- Úgy kellett megvédenem téged attól a feldühödött lánytól, mert meg akart tépni. Még szerencse, hogy arra jártam – bólintottam.
- Uram atyám – kapott szájához, s a fejét csóválta hitetlenkedve.
Elhitte! Remek alakítás volt részemről, nem is értem, miért nem jelentkeztem annak idején színjátszó szakkörre. Lehet, majd megérdeklődöm Heánál, hogy akad-e egy szabad hely az ő drámacsoportjában. 
- Nem szabad többet innom – vonta le a következtetést.
Nem is, mert akkor megint rád jön a beszélhetnék és rád tör az a fene nagy őszinteségi rohamod, és akkor újból elhadarod nekem, mennyire szeretsz, és, hogy mennyire szenvedsz, én meg ismét úgy hallgattatlak el, hogy számmal támadást indítok a tiéd ellen, és én majd ismételten itt maradok millió egyszáz gondolattal, és az nagyon, de nagyon nem lenne jó!
- Vagy csak állj le a Harry Potter filmekkel – nevettem.


***


Másfél hónap telt el az ominózus este óta, és én azóta sem tudtam lerendezni magamban a dolgokat. Észrevétlenül is jobban kötődtem Heához, többször kerestem őt, sűrűbben hívtam át magamhoz, vagy mentem át én hozzá, közelebb ültem hozzá egy-egy filmnézés során, hosszabb ideig felejtettem rajta tekintetem, több percen keresztül öleltem őt magamhoz a megszokottnál. Ragaszkodtam hozzá, mint majom a farkához, úgy csüngtem rajta, mint valami szeretetéhes koala. Kedvesebb és figyelmesebb lettem, már nem mertem vele testvérmódjára sem verekedni, még csak párnával sem volt szívem megütni, s a legkevésbé sem éreztem azt, hogy a húgom lett volna, még ha csak képletesen, és nem a szó valódi értelmében véve is.
Bálványoztam egész lényét, azt is megcsodáltam, ahogy a levegőt vette, megcsókoltam volna akár még a lábnyomát is. Rajongtam érte, ez pedig egy új érzés volt. Elmondani viszont nem mertem, hogy valójában már meg is csókoltam őt, és hogy bármelyik percben belemennék a bizonyos „te meg én” dologba.
Én voltam a világ legnagyobb barma, amiért eddig nem vettem észre a szememet kiszúró kincset, mert nem figyeltem fel rá, és, mert minduntalan elutasítottam őt. Már az első alkalommal, amikor közölte, hogy többet szeretne barátságnál, kapva kapnom kellett volna a lehetőség után és hálát adnom az égnek, hogy egy ilyen angyal, mint Hea, képes volt pont egy ilyen idiótába beleszeretni, mint amilyen én is voltam. Nem érdemeltem őt meg. Ő túl aranyos volt, túl jószívű, túlságosan is szeretni való, és intelligens – bár ezek szerint mégsem, ha rám esett a választása -, és humoros, meg szórakoztató, egy szóval nem voltunk azonos szinten az értékek képzeletbeli ranglétráján.
Ha tehettem volna, visszamentem volna az időben, hogy elfogadjam Hea legeslegelső ajánlatát, hogy megelőzzem fájdalmát, és, hogy mostanra már boldog párt alkossunk, de mivel még nem találták fel az időutazást – a 21. században élünk, könyörgöm, mivel töltik az idejüket a tudósok?! – így itt voltam a beteges imádatommal, félve szerelmem kinyilvánításától. Tessék, kimondtam! Bevallottam, pedig nem akartam! Szerettem őt, és ez nem az a haveri, vagy hugi-bátyus szeretet volt, ez annál több, érzelemdúsabb, szenvedélyesebb volt. Azt hittem, amit volt barátnőm iránt éreztem egykor, az szerelem volt, mára viszont bebizonyosodott, hogy az akkori érzelemvilágomat egy lapon sem lehet említeni a mostani érzelmek színes kavalkádjával.
Kifordultam önmagamból a szó legjobb értelmében, és meghazudtoltam mindazt, amit még másfél hónappal ezelőtt vallottam. Hea mindent kitörölt elmémből, minden kételyemet elmosta szépségével és belső értékeivel. Szeretetem napról napra nőttön-nőtt, úszkáltam a boldogságban, főleg, amikor együtt töltöttünk egy napot.


***


- Ó, szia, Hea – köszöntem neki kinyitva az ajtót.
Rögtön felvillanyozódtam, arcomon pedig ott virított a letörölhetetlen vigyor, ami mintha csak azt kiabálta volna, „Őrületesen szeretlek!”
Vidáman ugrált be a lakásomba.
- Elhívott randira! – kiáltotta, majd toporzékolni kezdett, vihogott és tapsikolt.
Arcomra fagyott a mosoly.
- Mit mondtál? – vontam föl szemöldököm.
- Elhívott randira! – ismételte meg magát. – Randizni fogunk! – örvendezett.
Szóval színtisztán értettem. 
Az összes vér kiszaladt arcomból.
- Kivel? – kérdeztem elhaló hangon.
- HyunSuval – tapsolt tovább.
- És ő kicsoda? – értetlenkedtem.
- Ne mondd már, hogy nem emlékszel! – lökött vállba. – Ne játszd a szenilis vénembert – kuncogott.
- Nem vagyok játékos kedvemben, Hea – mondtam komolyan.
- Ó, akkor nem említettem volna? – esett gondolkodóba. – Na, mindegy – rántotta meg vállát – akkor most mondom. A parkban a semmiből hirtelen leterített a kutyája, és így ismerkedtünk meg – mesélte csillogó szemekkel. – Már többször is összefutottam vele, és most végre elhívott randira! – ujjongott, mintha focimeccsen lett volna, ellenben én úgy éreztem magam, mint aki egy gyászmeneten vesz részt. – El sem tudom mondani, milyen régóta vártam már ezt a napot.
- Régóta? Miért, mióta ismered már? – kíváncsiskodtam.
- Nem is tudom. Talán úgy egy hónapja.
Ledermedve pislogtam, erre már nem feleltem.
- Mi az, nem is örülsz a boldogságomnak? – biggyesztette le piciny ajkait.
Nem! Nem, nem és nem!
- De – préseltem ki magamból nagy nehezen.
- Na, gyere, ölelj meg – szorított magához, ám az én karjaim meg sem moccantak, mintha ólomból lettek volna.

A szívem csak zuhant és zuhant, mázsás súlya egyre mélyebbre húzta. A torkom elszorult, hideg verejték ütközött ki homlokomon a meleg ellenére is, borzongás járt át – véletlenül sem a jóleső fajtából. Hea pár perc alatt elérte, hogy életkedvem a nullával legyen egyenlő. Képletesen ugyan, de kíméletlenül gyomorszájba vágott, a fájdalmat pedig ténylegesen éreztem, ott volt mindenhol, átjárta minden sejtemet. Émelyegtem és forgott velem a szoba, a fejem tele volt, gondolatban megállás nélkül ostoroztam magam. Cselekednem kellett volna, míg volt rá lehetőségem, megtenni magamtól az első lépéseket, mivelhogy már nem is egyszer visszautasítottam őt, színt kellett volna vallanom, de azt hittem, abban bíztam, hogy majd minden kialakul magától, szépen lassan, apránként, és azt gondoltam, ennél magától értetődőek már nem is lehettek volna gesztusaim. De ezt is elszúrtam, elpazaroltam rengeteg időt, amit akár együtt is tölthettünk volna, és nem külön-külön, és minden kedveskedésem és figyelmességem kárba veszett. Hea továbblépett, míg én kapaszkodtam volna utána láthatatlanul is kinyújtott karokkal, de ő már nem hallotta meg kiáltásomat, már nem akarta meghallani, nem akart észrevenni, ami teljesen érthető volt. Nem érdemeltem meg, egyáltalán nem, azok után, amit vele tettem, eljött az ideje annak, hogy én szenvedjek. „Elhívott randira” – ez az egy mondat visszhangot vert fejemben, amitől már-már migrént kaptam. Nem akartam rágondolni, máris, azonnali hatállyal ki akartam irtani érzelmeimet, de minden, amit magam előtt láttam az ő volt, az ő mosolya és csillogó szeme, ahogy amiatt a barom miatt örvendezett. Bár még nem ismertem a szóban forgó srácot, és tisztában voltam vele, hogy ha lenne „Évszázad barma-díj”, akkor azt kétségkívül én nyerném, mégis ellenszenves volt már csak a neve alapján is, és a pokolra kívántam, ahogy pokolra kívántam a szívemet, a lelkemet, a szerencsétlenségemet és saját magamat is.
Megingott lábam alatt a talaj, most már ténylegesen tehetetlen voltam, és nem pedig csak bebeszéltem magamnak, hogy nincs mit tenni. Rohadt egyedül és szánalmasnak éreztem magam, kedvem támadt volna őrjöngve végigjárni Szöul utcáit, felborítani egy pár kukát, de aztán feljelentettek volna garázdaság miatt, így veszteg maradtam, csak az ajkamat harapdáltam addig, míg meg nem éreztem számban a vér keserű, fémes ízét.
A gondolat, hogy valaki más fogja csókolni azokat az ajkakat, felőrölt. Meg akartam védeni Heát mindenkitől, azt akartam, hogy csak nekem legyen kulcsom a szívéhez, senki másnak, kizárólag nekem.
Egy világ dőlt össze bennem, lélekben romokban hevertem, apró atomokra hullva.


***


- Mi újság, haver? Rég találkoztunk – állított be hozzám Chunji.
- Biztos vagy te benne, hogy velem akarsz akár csak öt percet is tölteni? Nem vagyok a legjobb társaság az utóbbi napokban – sóhajtottam.
- Miért, mi a baj? – Lehúzta cipőjét, majd beljebb haladt otthonomban. Meg sem állt ágyamig, ahová lefeküdt, mintha csak a saját lakásában lett volna.
- Hea. Alakulóban van neki egy kapcsolata – fújtattam.
- És? Ha jól tudom, téged nem érdekel „úgy” – macskakörmözött a levegőbe.
- Amióta megcsókoltam, egészen más a helyzet.
- Hogy mit csináltál? – tágult ki haverom szeme.
- Már magamra sem ismerek, Chunji – rogytam le én is a matracra, mint valami élettelen krumplis zsák.
- Mégis mikor?
- Körülbelül másfél hónapja.
- És hogyan? Mármint… Hogy történt? És miért nem lett folytatása, ha Hea állítólag már régóta próbált veled összejönni?
Szinte egy szuszra, levegővétel nélkül meséltem el neki mindent.
- Hogy lehetsz ekkora szerencsétlen? – nevetett.
- Ya, ez a lehető legkevésbé sem vicces! – böktem felé mutatóujjammal.
- Miért kellett neked megcsókolnod őt, amikor részeg volt?
- Szerinted én tudom? – tártam szét karomat. – De most nehogy elkezdj hülyébbnél hülyébb kérdésekkel bombázni, így is csordultig van velük a fejem, nem kell még rátenned egy lapáttal – korholtam.
- Jó-jó, bocs.
- Inkább mondd meg, mit tegyek.
- Tudd meg, mikor fognak találkozni, és tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy tönkretedd és megöld a romantikus hangulatukat.
- Nem lesz ez egy picit túlságosan is szemétség?
- Meg akarod őt kapni, vagy sem?


***


 Szerencsére Heánál nem kellett kérdezősködnöm – igazából nem is tudtam, hogy hogyan tettem volna mindezt -, magától osztotta meg velem, hogy HyunSu pontosan ma, este hétkor jön érte. Mindent jól elterveztem, és alig vártam, hogy véghez is vigyem tervemet.


***


Hét előtt pár perccel szöszmötölést hallottam a folyosón, s beszélgetésfoszlányok szűrődtek be lakásomba – nos, a hangszigetelése a lépcsőháznak hagy némi kivetnivalót maga után -, így meg kellett tennem az első lépést.
- Ó, Hea, de jó, hogy még itt talállak! – Szinte kirúgtam az ajtómat. Mind a ketten összerezzentek. Hea iszonyatosan bájosan nézett ki a platformos szandáljában és a könnyed, babakék nyári ruhájában, már csak ránézni is öröm volt, a szívem csak úgy ficánkolt a boldogságtól. Viszont mikor tekintetem rátévedt HyunSura, elárasztott a méreg. Fekete haja fénylett a zselétől, és a plafon irányába meredezett. Úgy nézett ki, mint egy megijesztett budi kefe térdig érő gatyában és izompólóban – pff, felvágós -, de epés megjegyzésemet inkább megtartottam magamnak. – Nálam hagytad a rózsaszín kis lepedődet, tudod, amivel mindig alszol – gügyögtem, s átnyújtottam neki.
Valóban az övé volt, tényleg nálam hagyta, és csakugyan mindig azzal aludt születése óta. Én ezt nagyon édesnek tartottam, viszont úgy gondoltam, HyunSu már nem fog velem egy véleményen osztozni, és szörnyülködő arckifejezése igazolta is tézisemet, viszont nem mondott semmit sem, csak grimaszolt.
Hea olyan vörös lett, mint egy főtt rák, és gyilkos pillantásokkal illetett. Fortyogott, képes lett volna megfojtani is pusztán a két szemével.
- Majd a randevúm után – direkt kihangsúlyozta a „randevú” szót a szívtelen!  – beugrom érte, jó? - A fiú átkarolta a derekánál, vészesen közel a fenekéhez, Hea pedig úgy simult hozzá, mint egy kiscica. Felfordult a gyomrom, ökölbe szorult a kezem. - De most, amint látod, HyunSu és én távozóban vagyunk – szegte fel fejét büszkén. – Szóval szia, Niel – köszönt el ridegen.
Niel? Semmi Niel-sshi, vagy Niel-ah? Hát jól van, ha így állunk.
Dühösen, mégis elégedetten mentem vissza odúmba.
Ez még csak a kezdet volt. 

2013. december 26., csütörtök

If I had a chance, would you let me know? - Niel [1. rész]

If I had a chance, would you let me know
1. rész


*Niel szemszöge*


Olyan gyorsasággal kanalaztam magamba a müzlit, mint aki még sosem evett. Minden egyes reggel úgy fogyasztottam el reggelimet, mint akit hetekig éheztettek. És bár sokszor majdnem megfulladtam gyorsaságom miatt, mégsem lassítottam tempómon.
Jóízű morgásokat hallattam, s néha meg-megbiccent fejem, ezzel is jelezve inkább csak magamnak, mint az előttem ülő személynek, hogy ízlik, amin éppen csámcsogtam. Néha-néha kilöttyent egy-egy cseppnyi tej hevességemtől, de azt rögtön el is tüntettem a terítőről az ujjammal.
Legjobb barátnőm mosolyogva figyelte táplálkozási szokásaimat, és mikor elégedetten dünnyögtem, halkan kuncogott.
Felfigyeltem rá, hogy túl sokáig vizslatott, és, hogy konkrétan le sem vette rólam a szemét, de nem érdeklődtem a pislogás nélküli bambulásának oka felől, még ehhez is lusta voltam, és különben sem akartam megszakítani étkezésemet.
Ő viszont abba is hagyta az evést, s a kézfején megtámaszkodva meredt rám. Csak egy pillanatra néztem föl tálamból. Nagyon úgy tűnt, hogy erősen törte a fejét valamin.
- Niel-sshi – szólított meg Hea két müzlikanalazás közben.
- Hm? – kérdeztem vissza.
- Ha… - kezdte, de rögtön el is akadt. Kérdőn néztem rá, biztató pillantásokat küldtem felé, hogy nyugodtan folytassa. Ismét nagy levegőt vett. – Ha lenne esélyem, tudatnád velem?
- Esélyed? Mármint leverni engem Fifa-ban? Arról ne is álmodj, profi szinten űzöm, ezt te is tudod.
- Nem úgy értettem, pabo – nevetett, majd elpirulva lesütötte a szemét. – Hanem… Tudod… Hogy te meg én… - hebegte.
Abbahagytam a rágást. Kezemből kiesett a kanál, panaszosan csörömpölt a tányér széléhez csapódva. Kifejezéstelen arccal pislogtam rá, ő pedig rám sem merte emelni a tekintetét.
Súlyos csend telepedett ránk, olyan sokáig hallgattunk, hogy már-már azt hittem, az előbb elmotyogott mondat el sem hagyta száját.
Újra az evőeszköz után nyúltam, remélve, hogy ezzel ki tudok bújni a válaszadás alól.
- Niel-sshi, kérdeztem valamit – szólalt meg félénken újból, remegő hangja éles pengeként hasította a mély némaságot.
Bezártam számat, mielőtt még az ételt beletehettem volna, és ráemeltem tekintetem. Nem lehetett éppen a legbarátságosabb ábrázatom, ugyanis behúzta a nyakát, és idegesen rágcsálta a száját.
Mélyen tüdőztem le a levegőt. Kedvem támadt volna felborítani az asztalt, az ideg teljesen elborította elmém.
Miért kell ez? Miért nem adja fel?
- Hányszor kell még elmondanom, hogy csak barátok vagyunk? – csattantam. - Hányszor akarsz még tőlem kosarat kapni? Hányszor akarsz még ezzel az agyamra menni? Hm? Hányszor?!
- De…
- Hazamegyek – jelentettem ki, és azzal fel is álltam. – Ne fáradj, tudom, hol van a kijárat.
Megmarkoltam az étkezőasztalomon lévő kulcscsomómat.
- Niel, várj! – szólt utánam, de egy nemtörődöm kézlegyintéssel tudtára adtam, hogy nem fogok visszaülni.
Székhelyem az ő lakásával szemben volt, még csak egy folyosó sem választott el minket. Most nyugtalanított a gondolat, hogy ennyire közel volt hozzám, pedig máskor nagyon is tudtam neki örülni, hogy mindössze két méter volt köztünk.
Lerúgtam lábamról cipőmet, majd levetettem magam a kanapéra. Még az sem érdekelt, hogy a tüdőmet majdnem átszúrta az alattam lévő pizzás doboz és egy kólás flakon, amiket már pár nappal ezelőtt ki kellett volna hajítanom, mivelhogy tartalmukat réges-rég elpusztítottam. A plafont fixíroztam, s próbáltam magam lecsillapítani. Talán nem húztam volna fel magam ennyire, ha az első alkalommal kérdezte volna ezt meg tőlem. De nem, két kezemen talán már meg sem tudtam volna számolni, hányszor próbálkozott be nálam. Persze hazudnék, ha azt mondanám, mindez nem imponált férfiúi hiúságomnak, de azért hosszútávon nagyon is az ember agyára tudott menni, ha a másik fél egyszerűen nem akarta felfogni és megérteni a dolgokat.
Barátságunk nem sokkal beköltözése után kezdődött, mikor együtt lifteztünk. Ő már beszállt a felvonóba, viszont amikor én követtem volna, sikeresen megbotlottam saját lábamban, így szegényt megfejeltem. Aztán, hogy valahogy jóvá tegyem végtelen ügyetlenségemet, felhívtam magamhoz egy teára. Azóta kapcsolatunk virágzott, élt és virult, mind a ketten figyelmesen ápoltuk barátságunkat. Csakhogy az ő részéről kezdett minden a feje tetejére állni egy kis idő után, ami nekem még csak szemet sem szúrt. Még csak az sem volt gyanús számomra, hogy köszönéskor egyre hosszasabban és szorosabban ölelt, hogy előszeretettel fúrta bele fejét pólómba, és, hogy olykor-olykor egy-egy aprócska arca puszival is megajándékozott.
Az lett volna a legjobb megoldás, ha távol tartom magam tőle, de nem vitt rá a lelkem. Szerettem őt – kizárólag barátilag! -, szükségem volt rá, és a társaságára. Ha együtt töltöttünk egy napot, máris jobban éreztem magam. Bármilyen rossz kedvem is volt, ő fel tudott vidítani, már csak azzal is, ha rám nézett. Az életem már nem lett volna ugyanolyan nélküle, egyszerűen kellett ahhoz, hogy egész legyek.
Sem a haverok, sem az anyám nem értette, miért nem jövök végre össze vele. Igazából valóban a tökéletes barátnő megtestesítője volt. Ritkán botlottam bele olyan szép lányokba, mint amilyen ő is volt. Hosszú fekete haja mindig úgy illatozott, mint egy friss virágcsokor, s bőre is bódító illatot árasztott magából. Nevetése édes volt, szimplán a somolygásával is mosolyra tudott fakasztani. Lehetett vele csipkelődni, sőt még birkózni is, és rengetegszer videó játékoztunk, valamint néztünk akciófilmeket. És nem nyavalygott, egy rossz szava nem volt, épp ellenkezőleg, rengetegszer ő kért meg rá, hogy vegyem elő szekrényemből az XBOX-omat. Semmi kivetnivalót nem találtam benne, egyedül a szikra hiányzott, az a bizonyos plusz, ami miatt belementem volna egy komolyabb kapcsolatba.


* * *


Két napig nem is láttam őt. Nem jött át a tipikus sablon szövegével, hogy „Elfogyott a tojás, tudnál kölcsön adni?”, és még a lépcsőház környékén sem futottam vele össze, mikor mentem az edzőterembe.
Szörnyű lelkiismeret furdalás gyötört, szégyelltem magam, amiért úgy felkaptam a vizet, és, hogy ott hagytam őt, viszont becsengetni hozzá nem volt pofám. Kezdett igazán, nagyon-nagyon hiányozni.
A harmadik nap estéjén, közelítve az éjfélhez éppen egy számítógépes játékkal játszottam, mikor valaki megdobta valamivel az ablakomat.
- Ya! Niel-ah! – szólított meg egy testetlen hang, s összerezzentem. A szemöldököm a plafonig szökött fel, az egyik kezem pedig a billentyűzetre, a másik meg az egérre fagyott. Elmormoltam pár szitokszót, mikor fejen lőtt az ellenség. A Counter Strike-ot sosem lehet csak úgy figyelem nélkül hagyni. – Gyere le, tudom, hogy otthon vagy! – Ez Hea lenne? – Ne bujkálj, te csintalan! – Úgy hangzott, mint Hea, de mégis volt valami furcsa a hangszínében. Felkapcsoltam a szobában a villanyt, majd odaszaladtam az ablakhoz, hogy kinézzek. Igen, ő volt az. Észrevette függönyöm mozgását és a hirtelen támadt fényt, és rögtön szavalni kezdett: - De csitt! Mi fény tör át az ablakon? – rikácsolta, közben jobbra-balra dülöngélt.
Teljesen kinyitottam ablakomat, hogy kihajolhassak rajta. Megcsapott a langyos nyári este illata.
- Hea, menj haza! – szóltam rá. Próbáltam minél halkabb lenni, de mégis úgy beszélni, hogy ő jól hallhassa. – Mások szeretnének aludni.
- Egyesek meg csak szeretni szeretnének, azokkal miét nem törődnek, hm? – lendítette levegőbe az üvegét.
- Menj haza, kérlek, és aludd ki magad – kértem lágyan.
- Hozzád jöttem, Niel-ah – csuklotta. – Látni akartalak, és addig nem vagyok hajlandó elmozdulni, míg nem törődsz velem – ivott bele a kezében lévő alkoholba.
- Ha most azonnal nem hallgat el, kihívom a rendőrséget! – süvöltött egy (érthetően) felháborodott lakó.
- Nem félek semmitől és senkitől! – kiáltotta vissza Hea.
Ó, édes istenem…
Nagyot sóhajtottam, majd úgy, ahogy voltam – egy hosszú fekete bemelegítő nadrágban, félmeztelenül, zokniban – kirohantam hozzá. Mire leértem, fáradtan lihegtem, ugyanis a lift helyett inkább lefutottam a lépcsőn a negyedik emeletről. Mivel nagyon ragaszkodott a piás üvegéhez, ezért erőszakkal csavartam ki a kezéből, s helyeztem azt a kukába. Egy szó nélkül az ölembe kaptam, és becipeltem őt saját lakásomba. Míg lifteztünk, próbálta az arcomat csókolgatni, de én minduntalan eltoltam magamtól. Lefektettem ágyamra, majd lehúztam róla sáros cipőjét. Mikor feltápászkodtam volna, bizonytalanul kezem után kapott.
- Niel-ah, miért nem szeretsz? – kérdezte elcsukló hangon, miközben szomorú szemeivel lelkemig hatolt. – Mit csinálok rosszul? Magyarázd el, kérlek – rántott egyet karomon. Láttam rajta, hogy másodperceken belül sírva fog fakadni, ezért visszamásztam mellé, és derékig betakartam magunkat takaróval. Mellkasomra hajtotta fejét, én meg nyugtatásképpen simogatni kezdtem haját. Virágillat helyett most a tömény soju szaga lengett be minket.
- Én szeretlek, Niel – suttogta keservesen, mintha minden kiejtett szó után gyomorszájba vágták volna. – Nagyon. Miért nem tudod ezt elfogadni?
- Sss – próbáltam csitítani, s ringatni kezdtem, mint egy törékeny kislányt. Fejemet az ő fején támasztottam meg, kezeimet pedig összekulcsoltam vékony teste körül.
Először csak egy forró könnycseppet éreztem meg csupasz felsőtestemen, majd egy újabb égett el rajtam, aztán már nem volt megállás, Hea tüzes könnyzáporban fürösztötte testemet. Kívül-belül megperzselt, a szívem meghasadt.
- Én is szeretlek, Hea – mormoltam puha hajkoronájába.
Válla még jobban rázkódni kezdett, holott pont az ellenkező hatást akartam elérni.
- De te nem úgy – szipogott. – Mit csinálok rosszul? Miért nem vagyok neked elég jó? Mi kell még? Mit nem tudtam nyújtani? Én minden tőlem telhetőt megteszek, hidd el nekem – sírta keservesen. – Te vagy az utolsó gondolatom, mikor lefekszem este, és az első, mikor felkelek reggel. – Reszketve szívtam be a levegőt. Ittas állapota miatt túlontúl is érzékennyé vált, engem pedig úgy vágott ez mellkasba, mint egy kimért ökölcsapás. Nem szerettem volna végighallgatni, mennyit szenvedett miattam, szívem szerint befogtam volna a fülemet. - Egyszerűen nem tudok továbblépni, nem tudom, hogy tudnám magam túltenni rajtad. Mit kéne még tennem azért, hogy ne csak barátként tekints rám? Egyetlen csókodért képes lennék eladni a lelkemet, és nehogy azt hidd, hogy túlzok! – Szívem erőteljesebben kezdte el ereimbe pulzálni az éltető vért. - De te ezt is megtagadod tőlem, mindent megtagadsz tőlem, nem kapok szinte semmit sem belőled, így tudod, mivel kell beérnem? A piával. Ó, jut is eszembe, van valamid itthon? – emelte fel fejét, s nehézkesen feltornázta magát ülőhelyzetbe. – Még nem ü…
Egy erős mozdulattal visszarántottam, szája az enyémen landolt. Ellenállást a lehető legkevésbé sem tanúsított, rögtön mélyítettük is a csókot. Nyelvünk lassú, elcsigázott táncot járt, s ő készségesen olvadt bele karjaimba. Alkohol és csokoládé íze volt – az elkeseredett lányok tipikus ízkombinációja. Mellkasomra szorította apró kezét, mely alatt szívem veszettül dübögött.
És bennem megmozdult valami.
Csókja felszította lelkem tüzét.
Megtaláltam azt a bizonyos pluszt.
Szikráztam, testem lángot vetett.
És én ezt nem tudtam mire vélni.
Viszont meg sem tudtam akadályozni.


[U.i.: Ezt a fanficet A.C-nek "küldeném", aki már említette, hogy Nielről kevés fici született. Remélem, ez elnyerte a tetszésedet! :)]

2013. december 25., szerda

Teen Top - Lovefool - 3. rész

Szeptember 2., hétfő
*SangMi szemszöge*


Rettegtem. El sem tudtam képzelni, mi várhat rám a hatalmas egyetem falain belül, miben lesz majd részem, milyen emberek közé fogok kerülni, s hogy egyáltalán hogyan fogom megtalálni az előadókat. Tájékozódó képességeim olyannyira voltak jók, hogy képes lettem volna egy egyirányú utcában is elveszni.
Hisztérikusan kapkodtam ki szekrényemből az összes benne lapuló ruhadarabot. Azt csináltam, mint egy kislány, aki épp most lépte át az ügyes-bajos tinédzserkor kapuját, s máris az első randevújára készülődött. Már pedig én nem készültem semmiféle randira, egyszerűen csak nem tudtam eldönteni, mégis mi a fenét kéne viselnem az első felsőoktatási intézményben töltött napomon. Ugyebár nagyon fontos az első benyomás, viszont fogalmam sem volt, mégis hogyan felelhetnék meg az összes diáknak és tanárnak egyszerre. Olyan kétségbeesett voltam, hogy már azt fontolgattam, rögtön az első napomat kihagyom.
- Mit csinálsz? – lépett be szobámba JungSoo, aki már készen is állt az indulásra.
- Próbálok minél gyorsabban megőrülni, szerinted mit csinálok? – sóhajtottam, majd lerogytam a lábamnál elterülő ruha halomra.
- Mássz le róluk, még a végén összegyűröd őket – szólt rám.
- Mintha téged ez annyira érdekelne – forgattam szememet, de azért elsöpörtem magam alól a dolgokat, és a szőnyegen helyezkedtem el. - Te vagy az, aki mindig csak bedobálja a cuccait a szekrénybe.
- Harapós kedvedben vagy. Mi bajod? – érdeklődött.
- Te mégis hogy tudtad eldönteni, hogy mit vegyél fel?
- Egyszerűen – rántotta meg vállát. - Annyi a titka, hogy nem érdekel. Úgyis tudom, hogy pár napon belül előtör a csöves énem, feleslegesen ezen görcsölnöm.
- Csöves éned? – ráncoltam szemöldököm.
- Tudod, amikor már nem érdekel, mi van rajtam, csak az számít, hogy kényelmes legyen – magyarázta.
- Jaaa – bólintottam. – Hülyeség, akkor sem nézel ki úgy, mint egy hajléktalan – legyintettem.
- Ó, várd ki a végét – nevetett. – Miért nem veszel fel egy egyszerű farmert egy szimpla felsővel?
- Jó benyomást akarok kelteni – harapdáltam idegesen szám szélét.
- Minek?
- Hogy ne utáljanak meg már az első percben? – tártam szét karomat.
- Senki sem fog megutálni. Könyörgöm, ez csak egy suli, minek idegeskedsz? – Felállt, s kiemelt a kupacból egy fekete hosszúnadrágot és egy szürke pólóinget. – Tessék, probléma megoldva. Kapd fel magadra, és menjünk.
- Jó, de…
- Semmi de – fojtotta belém a szót. – Igyekezz – mondta, majd kisétált.


***


- Nálad van a telefonod? – tudakolta húgom, mikor már az egyetem előtt ácsorogtunk izgatottan.
- Persze – biccentettem. – Miért?
- Hogy, ha eltévednél, akkor fel tudj hívni.
- Oh, hát ez nem is olyan rossz ötlet… - motyogtam.
- De azért örülnék neki, ha nem keverednél el.
- Megígérhetem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében, de tudod, hogy ez nem elég.
- A lehető leghamarabb be kell szereznem egy gyerekpórázt – motyogta halkan, bár még így is tisztán hallottam.
- Haha, igazán vicces – ütöttem finoman vállon.
- Csakhogy nem vicceltem – nézett rám halál komoly arccal.
- Véletlenül nem szeretnél a bőröm alá chipet ültetni, mint a kutyáknak? – háborodtam fel.
- De, igazából már az is megfordult a fejemben – biccentett aprót.
- Jó, tudod mit? Hagyjuk, váltsunk témát. Nem olyan nagy az egyetem, hogy végleg elnyeljen. Különben is van szám, meg tudom kérdezni, mit hol találok. Mindegy. Ami fontosabb...Szerinted tényleg jól leszek így? – néztem végig magamon. Azaz összeállítás volt rajtam, amit JungSoo rám parancsolt.
- Már miért ne lennél jól? Istenem, fejezd már be ezt a folyamatos aggodalmaskodást, az agyamra mész – ripakodott rám. – Mert, ha azt mondom, hogy rosszul áll rajtad ez a felső, akkor hazamész, hogy további fél napot tölts a szekrényed előtt, vagy mi?
- Nem, csa…
- Akkor meg fejezd be – szólt rám erélyesen, ezzel félbeszakítva. – Senkit sem fog érdekelni, mégis milyen ruha van rajtad. Nem is értem, miért az öltözeted okoz neked a legnagyobb problémát, mikor picivel több, mint másfél óra múlva szinte sírva fogsz felhívni, hogy nem találod az aktuális termed kijáratát – jósolta meg a jövőt.
- Oké, ne essünk túlzásokba, a terem ajtaját azért csak meg tudom majd lelni.
Ugye?
- Imádkozok érted – paskolta meg vállamat, s bementünk az épületbe.
Az első órám a „Rádiós -, televíziós -, online-, nyomtatott újságírás gyakorlat” nevet viselte. JungSoo ezen nem volt velem, ő az egyetem egy másik előadójában tartózkodott. Kellemetlenül éreztem magam így egyedül. Hál’ Istennek még volt hely a hátsó sorokban, így rögtön le is parkoltam hátulról nézve a negyedik padsorba. Mind a két oldalamon egy-egy idegen lány ült. Összehúztam magam, hogy minél kevesebb helyet foglaljak el, és hogy ne zavarjak senkit se. Míg meg nem érkezett a tanár, halk morajlás uralta a teret, majd mikor becsapta maga mögött az ajtót egy mosolygós, apró termetű, vörös hajú, szemüveges nő, elhalkultunk.  Legnagyobb szerencsémre a tanárnő nem a „csapjunk a lovak közé” elven élt, így csak egy rövid tájékoztatót tartott nekünk az órájáról, és arról, mire számíthatunk ebben a szemeszterben. Röpke negyedóra elteltével szabadjára is engedett minket, így rengeteg időm volt a következő tanórám kezdetéig.
Távozáskor az ajtót sikeresen megtaláltam, viszont mikor kiléptem a teremből, úgy tűnt, mintha az egyetemet teljesen kicserélték volna. Semmilyen emlékem nem volt arról, hogy valaha is megfordultam volna itt. Kétségbeesetten túrtam hajamba, hisz elképzelésem sem volt arról, merre kéne menni, és senki sem lézengett még csak a közelemben sem, hogy érdeklődhessek. Féltem, hogyha elmozdulnék, akkor csak még jobban eltévednék.
Hangosan sóhajtoztam. Mégis miféle elvarázsolt iskola ez? Határozottan emlékszem, hogy nem ez a kép tárult elém, mikor itt jártam alig húsz perce! 
Megfordult a fejemben, hogy felhívom JungSoot, de a büszkeségem még idejében közbeszólt, így magamra maradtam, s mivel sikerült elhitetnem magammal, hogy Roxfortba csöppentem, így felfedező expedícióra indultam, hogy megtaláljam valahol a titkok kamráját, vagy valami hasonlót.
Fogalmam sincs, hogy miféle indíttatásból, de felrohantam a harmadik emeletre, és ott bolyongtam céltalanul. Éppen a szépen csillogó csempét bámultam lábam alatt, amiben saját magamat is láttam, mikor nekimentem valakinek. Ijedten kaptam fel fejemet, s tekintetem egy kissé dühös, nálam magasabb, hosszú fekete hajú lányon állapodott meg.
- Ó, jaj, ne haragudj, nem figyeltem – hajlongtam egyfolytában, ami a derekamnak nem igazán nyerte el a tetszését, rögtön meg is fájdult. – Bocsáss meg, az én hibám, ne haragudj – szabadkoztam. Heves bocsánatkérésemnek az volt az oka, hogy századmásodpercről századmásodpercre komorodott el még jobban az arca, és ez egészen ijesztő volt.
- Semmi baj! – mosolyodott el hirtelen és váratlanul. – SangMi Young, ugye? – karolta át a vállamat.
- Ööö… Igen – bólintottam döbbenten. – Ezt meg honnan tudod? – ráncoltam szemöldököm.
- Én sok mindent tudok ám – kacsintott.
Oké, ez rémisztő. 
- Egyébként én is kommunikáció és médiatudományon vagyok, mint te. A nevem Rhee Sunny, de szólíts csak Sunnynak – mutatkozott be, mire csak nagyokat pislogtam rá. – Úgy értem, semmi becézés – tette hozzá, mert észrevette rajtam, hogy nem igazán értem, mit mond. – Látom, új vagy itt.
- Miért, te nem?
- Ha már öt percnél tovább tartózkodom egy helyen, ott már nem számítom újnak – világosított fel sóhajtva, mintha ennek magától értetődőnek kellett volna lennie. – Sokat kell még tanulnod. De hatalmas mázlid van, hogy szó szerint belém botlottál. Mellettem jó helyen leszel, higgy nekem. Gyere, megmutatom gyorsan a  sulit, hogy ne legyél ilyen világtalan. JungSoo Parker a féltestvéred, igaz?


***


Ha elhaladt mellettünk egy diák, Sunny mindig odasúgta, mi a neve, mert, ha mást nem is, de azt mindig meg tudta mondani, hogy hívják az illetőt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem ijesztett halálra kifogyhatatlan információtára. Közel fél óra alatt sikerült nekem mindent megmutatnia – végigloholtatott a büfén, a könyvtáron, az egyetem udvarán, és az épület mindkét szárnyán. A rögtönzött túránk alatt kileheltem a lelkemet is, Sunny ugyanis tarthatatlan tempót diktált, szólni viszont nem mertem, hogy talán lassíthatnánk. Tartottam tőle, hogyha esetleg panaszkodtam volna, akkor nemes egyszerűséggel a derekára kötözött volna egy hosszú kötéllel, hogy a földön húzva rángasson maga után. Simán kinéztem volna belőle, hogy őszinte legyek.
- Remélem, mindent megjegyeztél – mondta, mikor végre megálltunk. – De ha nem, az sem baj, máskor is körbevezethetlek. Délben találkozzunk a büfénél. – Ez ugyan felajánlásnak hangzott, én mégis tudtam, hogy ez egy határozott parancs volt. – Hozd a húgodat is, meg szeretném ismerni.
- Oké, persze – mosolyogtam. Mikor elfordult, csak akkor támaszkodtam meg térdeimen, hogy kifújjam magam.


***


Első óra után összefutottam egy szektás lánnyal, aki velünk akar ebédelni. Jobb, ha ma délután visszarepülünk Londonba – írtam rá egy papírra, majd átcsúsztattam testvéremnek.
A sajtói alapismeretek tanóránkon ültünk, amit mind a ketten felvettünk, így nem kellett egyedül, összehúzódva gubbasztanom idegenek között.
Hogy mi? - érkezett a válasz.
Halál komolyan beszélek! – körmöltem.
Nem értem. 
A teremben van egy lány, akinek véletlenül nekimentem a folyosón, és már rögtön tudta a nevemet! Sőt, a tiédet is. Talán még azt is tudja, hol lakunk. Én mondom, hátborzongató. És ráadásul velünk akar ebédelni a büfében. Félek, JungSoo. Költöznünk kell.
Miután elolvasta levelemet, halkan kuncogni kezdett, majd üresen visszatolta a levelet.
Jól van, nevess csak, amíg tudsz! - vetettem neki oda utoljára.


***


- Sziasztok! – köszönt nekünk egy csurizott hajú lány, aki Sunnyval együtt sétált felénk.
- A kiengedett hajú a sátán – suttogtam oda még gyorsan húgomnak.
- Sziasztok! – üdvözöltük őket egyszerre.
- Ju Sissy - mutatkozott be nekünk az ismeretlen. - Veletek járok egy karra, azt hiszem, láttalak is titeket előző órán. Ne haragudjatok Sunnyra, hogy idecibált titeket, hajlamos az ilyenekre, én már csak tudom, hisz évek óta ismerem.
- Persze, járass le nyugodtan, végül is, miért is ne? – ironizált a sértett.
Nos, nem tudom, hogy Sissynek hogy volt mersze ilyeneket mondani, vagy éveken át Sunny közelében tartózkodni. Nálam bátorságból jelesre vizsgázott.


***


A két lánnyal nagyon jól elbeszélgettünk, s bár Sunnynak a stílusa picit csípős volt, mégis tudtam rajta nevetni, és jól kijöttünk. Ráadásul Sissy meg is nyugtatott, hogy bármennyire is hihetetlen, Sunny nem tartozik egyik szektába sem. Mindezt úgy árulta el, hogy rá sem kérdeztem. Sunny csak azért tud ennyi mindent ennyi mindenkiről, mert kíváncsi természet. Nem szerettem volna hozzátenni, hogy én attól még ijesztőnek találom őt, bár már nem akarok visszamenekülni Londonba, ami haladás.
Hirtelen Sunny elkiáltotta magát:
- Ya! Te, ott! – bökött rá egy gyanútlanul egyedül ácsorgó vékony lányra, aki összerezzent, s rémülten meredt ránk. – Igen, te! – szólt neki még egyszer Sunny. – Gyere ide! – utasította.
A lány nem mert ellenkezni.
- Látom, új vagy itt. Hong KyungMi, ugye? – Szegény pára csak egy bizonytalan fejbólintással felelt. – Remek, mától kezdve MiMinek hívunk, üdv a körünkben.
És így történt, hogy rögtön az első napon szereztünk három barátnőt az egyetemen. 

2013. december 24., kedd

I wish you a Merry Christmas~

Kellemes ünnepeket kívánok minden kedves Olvasómnak, és azoknak is, akik csak egyszer tévedtek erre! Pihenjétek ki magatokat a szünetben! :)
És ezúton is szeretném megköszönni a sok szeretetet, kommentárt, biztatást, önbizalom növelést és támogatást. Nagyon hálás vagyok Nektek, köszönök mindent. 
SooRa
(Ezt a képet Twitterről szereztem, szerintem nagyon aranyos a Teen Top chibi változata :3)

2013. december 23., hétfő

Teen Top - Lovefool - 2. rész

*JungSoo szemszöge*


Landolás után egy kisebb tornagyakorlatot tartottam. A rengeteg üléstől elgémberedett minden létező testrészem, jó érzés volt a tudat, hogy lábam végre valahára földet ért. A repülőút mesés volt, megtapasztalhattam, milyen az, mikor az ember ténylegesen a felhők fölött jár, milyen az, mikor egy igencsak hosszú utazást némán kell töltenie – bár, ha nagyon szerettem volna beszélni, akkor a kikapcsolt állapotban lévő telefonom a rendelkezésemre állt volna partnerként, de nem szerettem volna, hogy egyesek azt higgyék, teljesen elment az eszem -, s milyen érzés az, ha sós mogyoró mérgezést kapok. Nem viccelek! Akárhányszor eljött mellettem egy stewardess, mindig leemeltem a büfés kocsiról legalább három csomag rágcsálnivalót, és rögtön el is pusztítottam a zacskók tartalmát. Ezt a hatalmas nagy étvágyat a bensőmet szétrepesztő idegességnek tudtam be. Mikor még nem is olyan régen érettségi időszak volt, akkor is folyamatosan ettem, csak akkor a csokoládét adagoltam túl. Visszatérve arra, hogy nem volt társaságom: SangMi a felszállásunk után pár perccel már úgy aludt, mint a bunda. Na, nem mintha bántam volna, hogy bealudt, sőt, kifejezetten örültem is, így legalább nem tett fel olyan idióta kérdéseket percenként, mint például „Mikor szállunk már le?” vagy, hogy „Most melyik ország felett vagyunk?”. Néha sokkal jobban tudom őt szeretni, mikor húzza a lóbőrt, és ez is egy ilyen alkalom volt.
Miután felvettük csomagjainkat, taxi után néztünk. Amint kiléptünk a reptérről, nagyot szippantottunk a levegőből. Határozottan más volt, mint a londoni, de azért tetszett. Boldogsággal töltött el, hogy itt lehetek.
Taxit szinte azonnal találtunk, legnagyobb örömünkre. Nagy nehezen bedobáltuk cuccainkat a csomagtartóba, majd elhelyezkedtünk a hátsó ülésen.
- Merre lesz? – kérdezte a sofőr.
Gyors mozdulatokkal előhalásztam farmer sortom zsebéből a cetlit, amin a cím állt, s közöltem úti célunkat.

Tíz – tizenöt perc múlva már a lakásunk előtt toporogtunk, izgatottan várva a főbérlőnket, aki rövid időn belül meg is jelent. Kedvesen mosolygó, idősebb, ősz hajú bácsi nyújtotta át nekünk a kulcsokat a telefonszámával együtt, hogy bármikor hívjuk őt fel, ha problémánk adódna.
Remegő térdekkel léptük át újdonsült otthonunk küszöbét. Amint bezárult mögöttünk a bejárati ajtó, rögvest eldobtunk magunktól mindent, amit addig görcsösen szorongattunk a kezünkben. Mint akit ágyúból lőttek ki, úgy futottuk körbe az emelettel is rendelkező házat. A felső szinten két szoba is volt, benne egy-egy ággyal. Természetesen nem bírtam megállni, hogy ne vetődjek bele először az egyikbe, aztán a másikba. Benyitogattam a többi zárt helyiségbe, bekukkantottam az üresen álló szekrényekbe, majd a nappaliban futottunk össze SangMival, ahol egymás kezét fogva belesikítottunk a másik arcába. Nos, igen, pontosan így viselkedik két fiatalkorú , akik az önállóság útjára léptek. Azt hiszem, ennél érettebbek nem is lehettünk volna. 
Nevetve vetettük le magunkat a fekete kanapéra.
- Ez valami hihetetlen – vetette hátra fejét nővérem, és a plafonról alácsüngő csillárt fixírozta.
- Az – értettem egyet. - Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyunk – mondtam, majd a helyiséget kezdtem mustrálni. – Nézd azt a könyvespolcot – mutattam rá az említett bútorra, ami egy egész falat beterített.
- Látom – biccentett. – Mi van vele? – értetlenkedett.
- Semmi, csak szép. Tetszik. Alig várom, hogy ellepjem könyvekkel.
- Jaj, csak ezt a fejet ne! – jajdult föl.
- Miről beszélsz? – ráncoltam szemöldököm.
- Amikor a könyveidről beszélsz, mindig eszelős tekinteted van. A frászt hozod rám ilyenkor. Nézd! – dugta orrom alá karját, ami libabőrös volt.
Halkan kuncogtam.
- Ne haragudj, nem szándékosan csinálom.
- Le kéne szoknod az olvasásról, mielőtt még begolyózol – bökött vállba.
- Neked ez olvasás nélkül is sikerült, szóval hallgass. – Aprót lökött rajtam. – Ezt még egyszer n… - Be sem tudtam fejezni, megismételte. Párna, vagy akármilyen mozdítható tárgy után keresgéltem, amivel meg tudtam volna őt ütni, azonban mivel még az egész lakás „csupasz” volt, így semmi sem akadt a kezembe. A saját tenyeremmel vertem őt fejbe. Villámokat szórt szemével. – Na, gyere, pakoljunk ki, mielőtt még egymás torkának esnénk.


***


Otthonossá varázsoltuk a házat. Én elhalmoztam könyvekkel a könyvespolcot, SangMi pedig kipakolta az emléktárgyainkat és a képkereteinket a többi polcra. Szépen megvetettük a máris összeugrált ágyainkat, egyúttal el is döntöttük, melyik szoba kié legyen. A két fürdőszoba sorsáról nem hoztunk semmiféle döntést – egy volt a földszinten, és egy az emeleten -, szabadon használhattuk bármelyiket.
A lakás szerelem volt első látásra – vagy sikoltásra, nem tudom, melyik volt hamarabb. A nappaliban a fekete és a kávészín dominált, mindkét fürdőszoba égszínkék színben pompázott, ami ugyan elég hűvös és rideg hatást keltett, én mégis odáig voltam érte, a konyha meleg narancssárga volt, az étkező nap sárga, a két hálószoba pedig bordó. A bútorok nem voltak elavultak, így nem kellett attól tartanunk, hogy hirtelen ránk esik a konyhaszekrény ajtaja, vagy, hogy leszakad alattunk az ágy. Nem láttunk sehol sem pókhálókat. Tökéletes volt minden, én pedig végtelenül boldog voltam.


***

Be kellett mennünk az egyetemre, ami ugyan csak három utcával volt arrébb, mi így is eltévedtünk. Legalább négy embert is megállítottunk, hogy újra meghallgassuk, merre tovább. Végül csak odataláltunk, és sikerült visszatartanom a könnyeimet is – elég könnyen be tudok pánikolni, ha arról van szó, hogy sosem látom viszont otthonomat.
Megálltunk az intézmény előtt, s tátott szájjal, gyermeteg ámulattal néztünk végig hatalmas valóján. Azt hiszem, ekkora épületet még nem láttam. Mivel még nem kezdődött meg a szemeszter, így nem lézengtek olyan sokan az iskola területén.
- Na, akkor most eltévedünk még egyszer? – vigyorgott SangMi.
- Azt hiszem – bólintottam, jót derülve szerencsétlenségünkön.
Bementünk a főkapun, s hatalmas tér terült el előttünk. Rögtön balra volt az anglisztika tanszéke.
- Hű – ámultunk el egyszerre.
Addig császkáltunk az egyetem belsejében, míg bele nem futottunk egy tanárba.
- Öhm… Elnézést! – szólított meg egy középkorú nőt nővérem. – Jó napot! – hajoltunk meg előtte. – Először is azt szeretném megkérdezni, merre találom Mrs. Kang tanárnőt?
- Én lennék az, miben segíthetek? – mosolygott kedvesen.
- Csak jelezni szerettük volna, hogy megérkeztünk, és be is költöztünk az albérletbe.
- Ó, igen, maguk azok, akik nem a kollégiumban szálltak meg. Már emlékszem önökre, sok papírmunkámba kerültek – nevetett. Lesütöttük a szemünket. – Na, nem azért mondtam, hogy elszégyelljék magukat, még örültem is neki, hogy akadt egy kis dolgom. Nem szeretek unatkozni. És, milyen volt az utazás? Milyen Szöul?
- Jól utaztunk, bár még azóta is olyan, mintha zsibbadna a lábam – panaszkodtam. – Hosszú út volt. Szöult pedig még nem igazán tudtuk felfedezni, de ami késik, nem múlik.
- Feltétlenül nézzenek körül a városban, megéri – somolygott. – De ne feledkezzenek meg a tantárgyfelvételről sem, amire ma este kerül sor az egyetem honlapján.
- Köszönjük, hogy szólt – hálálkodtam.
- Esetleg van még kérdésük? Tudok segíteni valamiben? – tudakolta.
- Már csak annyi lenne, hogy... Hát... Szóval... Merre találjuk a kijáratot? - túrt bele idegesen a hajába testvérem.
Mrs. Kang harsányan felkacagott.
- Jöjjenek, kikísérem magukat.


***


- Most fogom magam megtépni! – mondtam indulatosan. Szavaimat halál komolyan gondoltam.
- Na, mi van már? – kérdezte nővérem felnézve a saját laptopjáról.
- Nem enged be a rendszer – dühöngtem. – Felgyújtom, vagy kidobom az ablakon, vagy én nem is tudom…
- Hm, érdekes, engem beengedett – hümmögött.
- Úgy van, pont velem szúrj ki! – sikítottam rá a képernyőre.
Sokan mondták már, hogy nyugodt teremtés vagyok, és erős idegzettel áldott meg a teremtő. 
- Nyugi már – csitított testvérem.
- Nyugi már?! Hogy nyugodhatnék le? A rohadt lassú rendszer miatt fogják elfoglalni az én óráimat! – az „én” szócskát külön kihangsúlyoztam. – Aztán nekem marad majd minden unalmas, amire senki sem akar bejárni. Mégis hogy gondolták, hogy majd az összes tanuló egyszerre tudja összeállítani az órarendjét? Ki volt azaz idióta, aki ezt az egészet kitalálta? És miért engedik egyáltalán, hogy egy hülye ilyeneket ötöljön ki? És melyik nem normális fogadta el annak a baromnak a felvetését? – őrjöngtem.
- Ööö… JungSoo – zavarta meg háborgásomat SangMi.
- Mi van? – csattantam.
- Beengedett téged a rendszer – mutatott laptopomra.
- Ó, édes Istenem, köszönöm, köszönöm! Imádlak, imádok mindenkit! – örvendeztem, majd gyorsan lecsaptam a nekem szükséges órákra.
Kommunikáció és médiatudomány, rettegj, jövök! 

2013. december 22., vasárnap

Első hallásra szerelem 3. rész - Yongguk



A fejem le-lehorgadt, épphogy nem esett bele a müzlis tálamba. Az éjszakám inkább forgolódásból és hangos sóhajtozásokból állt, mintsem pihentető alvásból. Az asztallapon váratlanul rezegni kezdett a telefonom, melytől összerezzentem.
- Hm? – dünnyögtem álmosan, anélkül, hogy tudtam volna, ki van a vonal túlsó végén.
- Jól aludtál? – tudakolta Yongguk.
Mély hangja hallatán szívem nagyot dobbant.
- Ó, te vagy az? – pattant ki szemem, s dörzsölgetni kezdtem.
- Hát persze, hogy én. Jól aludtál? – kérdezte újból.
- Fogjuk rá. – Igazából egyáltalán nem, mert valaki (akit egészen véletlenül Bang Yongguknak hívnak) nem hagyott pihenni…
- Nem túl meggyőző. Milyen választ álmodtál meg? – kíváncsiskodott tovább.
- Mire? – értetlenkedtem.
- Az ajánlatomra.
Hát persze, hogy is felejthettem el.
- Yongguk, hagyj már nyugton, nekem ehhez korán van még – nyűglődtem.
- Csak mondj egy igent, és a találkozásunk napjáig nem is fogod hallani a hangomat, ígérem.
- Mi van akkor, ha nemet mondok? – érdeklődtem.
- Megsértődök – mondta. – Na, ne csináld már, csak nem volt olyan szörnyű a tegnapi nap, hogy ne lehessen megismételni.
- De…
- Kérlek – szakított félbe.
A levegő hangosan tolult ki tüdőmből.
- Egy alkalom, igaz?
- Egyetlen egy.
- Utána nem zaklatsz, ugye?
- Nem foglak.
- Nem lesz több telefonhívás?
- Nem lesz.
- Sem SMS?
- Sem SMS.
Felsóhajtottam.
- Legyen… - motyogtam.
- Micsoda? Nem hallottam jól.
- Legyen – ismételtem meg magam egy kicsivel hangosabban.
- Még mindig nem értettem tisztán – húzta agyamat.
- Jó, legyen! – harsogtam.
- Ah, köszönöm – kacagott.
- Kibírhatatlan vagy – forgattam szememet.
- Igen, mondtad már – nevetett. – Este érted megyek, legyél kész hétre. Várom már – mondta izgatottan, s kinyomott.


***


Lázasan készülődtem. Jiyoont Skype-ra rendeltem, így webkamerán keresztül segített nekem, és látott el tanácsokkal. Kismilliószor sétáltam el a tükör és a kamera lencséje előtt egyaránt. Barátnőm mindannyiszor elbírálta megjelenésemet. „Ítéletei” a következők voltak:
- Ez túl szajhás – vagy –Túl apácás – meg – Ez meg túl nyugdíjas – és, hogy – Ebben úgy nézel ki, mint egy terhes nő.
- Nem igaz, hogy neked semmi sem jó – rogytam le fáradtan ágyamra.
- Hé, te kérted ki a véleményemet, akkor fogadd is el – replikázott.
- Nem megyek, kész, vége, feladom – mérgelődtem hangosan, hogy ő is jól hallhassa.
- Csak össze tudunk hozni valamit. Különben hová tűntél? Nem látlak.
- Itt heverek reménytelenül – nyújtottam fel kezemet, abban bízva, hogy a webkamera látóhatárába kerül végtagom.
- Ó, igen, megvagy. Na, kelj fel szépen, és mutasd meg nekem azt a virágos toppodat még egyszer.
Nagy nehezen ugyan, de feltápászkodtam, magamra kaptam az említett ruhadarabot, és a kamera elé álltam.
- Hm… - gondolkodott. – Oké, jó lesz ez – bólintott rá. – Vedd fel a szűkszárú farmerodat is – kaptam a következő utasítást.
Mint egy betanított kiskutya, úgy tettem, ahogy parancsolta.
- Na? – kérdeztem bizakodva.
- Ümm… - Kisebb szünet. – Megfelel. Csinos vagy – mosolygott. – Ma különben is hűvösebb van egy kicsit, mint tegnap volt, még enyhe szél is fúj.
- Nem értem, miért nem időjárás jelentőnek mentél – motyogtam orrom alatt.
- Mellesleg, hogy vett rá erre a találkára?
- Zaklatott – forgattam szememet, mikor már helyet foglaltam laptopom előtt megnyugodva, hogy megvan az esti szerelésem.
- De bevált – kuncogott.
- Nem volt más választásom – rántottam meg vállamat.
- Nem akartad, hogy legyen már választásod – javított ki.
- Ne kombinálj – korholtam. – Azért mentem bele, mert megígérte, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk.
- Biztos, hogy azt akarod, hogy soha többé ne lásd? – vonta föl kérdőn szemöldökét. -
- Már miért ne akarnám?
- Mert tetszik neked, és miatta nem aludtál este? – kérdezett vissza tipikus „Én mindent tudok” hangján.
- E-ezt meg honnan veszed? – habogtam.
- Bár lecserélhetnéd már valami jobbra a webkamerádat, még a rossz lencsén keresztül is látom a karikákat a szemed alatt. És, ha nem tetszene neked, akkor most nem ülnék itt, és nézném a kétségbe esett arcodat a monitoron.
- Túl jól ismersz… - dünnyögtem. Tudtam, hogy kár is tovább tagadnom a tagadhatatlant.
- Hát persze – vigyorgott diadalmasan.
- De azt nem tudom, hogy akarom-e őt többször is látni. Nem tudom, mit akarok.
- Mit éreztél, mikor vele voltál? – kezdte soha véget nem érő kérdésáradatát, mint ahogy szokta.
- Azt, hogy boldog voltam. Kellemes társaság, szórakoztató, és férfias külseje egy nagyon is édes belsőt takar, bármennyire is hihetetlen ez számomra.
- Innen már nincs visszaút, JiNa – állapította meg Jiyoon. – A szemed félreérthetetlenül csillog.
- Ne mondd ezt.
- Miért?
- Megrémiszt.
- Mert nem akarod, hogy belezúgj.
- Mert nem akarom, hogy belezúgjak – bólintottam, számat aggódva rágcsálva.
- És miért nem?
- Úgyis szakítás lenne a vége.
- Sosem tudhatod. Attól, mert eddig még csak rossz tapasztalataid voltak, még nem biztos, hogy ő is csalódást okozna neked.
- De ugyanúgy az sem biztos, hogy nem fog átverni.
- Nyugi már, egy próbát miért ne érne meg?
- Nem biztos, hogy ő akarná.
- Már hogyne akarná? – háborodott fel.
- Még csak egyszer találkoztunk, könyörgöm.
- És? Hallottál már te a szerelem első látásra jelenségéről?
- Ja, persze, számtalanszor. A könyvekben. De, ha nem vetted volna észre, mi nem egy regény főhősei vagyunk.
- Valóban nem, viszont itt az ideje, hogy megírd a saját mesédet. A szereplők már adottak, a toll pedig a te kezedben van.
- Ne beszélj már úgy, mint valami filozófus, megijesztesz – szóltam rá.
- Egyszer szeretnék valami okosat mondani, akkor is belerondítasz – csóválta fejét helytelenítőn. – Mindegy is, gondolkozz el azon, amit mondtam. Gondolj arra, hogy ő már felnőtt, nem pedig egy hormontúltengésben szenvedő kamaszsrác, akinek már-már mindegy, milyen az illető, csak lány legyen. Most mennem kell, majd beszélünk. És ne aggódj már annyit, csak ráncos leszel tőle! – mondta végszóként, s kijelentkezett.

Egy mély sóhaj kíséretében fogtam neki a készülődésnek. Ezúttal a legjobb formámat szerettem volna hozni, így minden egyes apró részlettel rengeteget foglalkoztam – a hajamon körülbelül kismilliószor futottam végig a hajvasalóval, többféle sminket is kipróbáltam, míg el tudtam dönteni, melyiket hagyjam fent arcomon, a Jiyoon által kiválasztott felsőmet rengetegszer átvasaltam, a lakásban fellelhető összes parfümömet végigszaglásztam, míg le tudtam tenni a voksomat az egyik mellett, és a fogmosást is legalább ötször intéztem el.

Hét óra előtt pár perccel a gyomrom liftezett, tűkön ültem. Nem tudtam nyugton maradni, fel-alá sétálgattam, egyik helyiségből ki, másikba be. Mikor hét óra is elmúlt pár perccel, csalódottan süppedtem bele babzsák fotelembe.
Úgy sem jön, csak áltatott – gondoltam keserűen, azonban mielőtt még az önsajnáltatás mocsarába süllyedhettem volna, hangos csengőszó zavarta meg a kora estét. Amilyen gyorsan csak tudtam, két lábra pattantam, zsebembe csúsztattam telefonomat, megragadtam kulcsomat, s egy határozott mozdulattal feltéptem az ajtót.
Yongguk kitágult szemekkel, nagyokat pislogva nézett rám.
- Ööö… - köszörültem meg torkomat.
- Valaki kirugdosott? – érdeklődött.
- Ja, nem, dehogyis, csak izé… Hát, szóval…
- Értem én, JiNa, nem kell megmagyaráznod – somolygott.
- Mit értesz? – ráncoltam szemöldökömet.
- Alig vártad már, hogy találkozzunk, erről van szó – simított végig óvatosan arcomon, melytől hirtelen kővé dermedtem.
Fülig pirultam, és szörnyen melegem lett.
- És, ha igen, akkor mi van? – tudakoltam arrogánsan, s faképnél hagyva őt lesétáltam a lépcsőn, hogy beszálljak kocsijába.
Csak pár másodperc múlva hallottam meg az ő lábdobogását, ahogy lefelé tartott a fokokon.
- Remélem, tetszeni fog - búgta nyakamba átkarolva derekamat, majd miután kellőképpen libabőrös lettem, kinyitotta nekem az autó ajtaját.

2013. december 21., szombat

Teen Top - Lovefool - 1. rész

*Jungsoo szemszöge*



Meleg augusztusi hajnal volt, azonban közel sem szokványos. Amint éjfélt ütött az óra, boldogan motyoghattam magam elé, hogy „eljött a nagy nap”. Gyomorforgató érzést keltett bennem a tudat, hogy pár órán belül elhagyjuk a lakást, és Isten tudja mikor térünk majd vissza. Nem is tudtam aludni, a pihentető szunyókálás helyett percenként fordultam egyik oldalamról a másikra, miközben válogatott szitokszavakkal illettem az időjárást. A ventilátor viszonylag hangosan berregett, a fejem szét akart tőle robbanni, viszont nem kapcsolhattam ki. Ha nem működött volna, valószínűleg elégtem volna a forróságtól, így tűrnöm kellett a zajt. Nővérem, Sangmi persze békésen szuszogott, cseppet sem zavarta sem a verejtéktől gyöngyöző homloka, sem az én ágyon való keserves szenvedésem. Egy idő után meguntam a különféle alvópozíciók cserélgetését, nemes egyszerűséggel felültem, s csak bambultam. A sötétben fekete foltként rajzolódott ki a szoba sarkába készített csomagunk. Szívszorító volt látni szinte az egész életemet néhány bőröndbe csomagolva, de egyúttal végtelenül izgatott is voltam tőle. Fogalmam sem volt róla, hogyan tudtam ilyen ambivalens érzéseket táplálni vészesen közelgő utazásunk iránt.
Nagyokat sóhajtva merengtem el. Az agyam fáradhatatlanul kattogott, mindenféle fantáziaképek jelentek meg előttem: milyen lehet a jövőbeli otthonunk, az egyetem, Szöul utcái, milyen lesz ott lakni. Bár szüleink mutattak már képeket arról a lakásról, amit készségesen megvettek nekünk érettségi ajándék gyanánt, és hetek óta a Google maps-en éltünk, jól esett a képzeletemre bízni a dolgokat.
Az idő nagyon lassan vánszorgott, idegölő volt a várakozás, az álom viszont csak nem akart a szememre jönni, bármennyire is szerettem volna.


***


- Jungsoo! – szólított meg egy testetlen hang. Nyöszörögni kezdtem. – Jungsoo, ébredj már! – rázott meg a hang tulajdonosa a vállamnál fogva. Óvatosan nyitottam ki szememet, nehogy a hirtelen támadt világosság megvakítson. – Nem szeretném miattad lekésni a repülőt, igyekezz! – parancsolt rám testvérem.
- Elaludtam? – kérdeztem álmosan.
- Nagyon úgy tűnik. Ráadásul ülve – mutatott rám.
Ekkor néztem csak magamra, s vettem észre, hogy valóban nem fekvő helyzetben voltam, úgy, ahogy az emberek normálisan aludni szoktak.
- Na, gyerünk, mozogj már! – sürgetett. – Ha miattad nem érünk oda időben, nagyon csúnyán megverlek – fenyegetőzött.
Ilyenkor éreztem igazán, mennyire is szeret.
- Jól van, megyek már – morogtam, és szem törölgetve kászálódtam ki az ágyból.


***


Kutyafuttában reggeliztünk meg együtt. Mindenki csendesen eszegetett, de mégis sietősen. Én inkább őket mustráltam, mintsem azzal törődtem volna, hogy minél több ételmennyiséget tuszkoljak be a számba egyszerre, s nyeljem le anélkül, hogy megfulladnék. Nyugodtan tűntek, ez a békesség pedig erős kontrasztban állt az én háborgó lelkivilágommal. Olyan természetesen viselkedtek, mintha nem most készültünk volna megnyitni egy teljesen új élet kapuját, mintha nem most készültünk volna elutazni egy másik kontinensre. Én másodpercenként sikítottam volna fel legszívesebben, hol az örömtől, hol a bánattól, róluk meg semmilyen érzelem nem volt leolvasható. Még SangMiról sem.
- JungSoo, egyél már – noszogatott anya.
- Nem vagyok éhes – toltam el tányéromat, rajta a két érintetlen pirítóssal.
Rászorított kezemre, ezzel automatikusan könnyeket csalva szemembe.
- Nem lesz semmi baj – biztatott, viszont nem győzött meg. Rettegtem.
- Ha te mondod – motyogtam.
- Én mindig itt leszek neked – húzott magához a vállamnál fogva nővérem. Ez már kicsit megnyugtatott. – Kivéve, ha elkésünk miattad. Mert akkor kitagadlak, és megszüntetek veled mindennemű kapcsolatot – tette hozzá.
- Jó, felfogtam – forgattam szemem. – Ha elengednél, talán még időben el is tudnék készülni – céloztam arra, hogy még mindig erősen szorított, ami kezdett kissé fájó lenni.
- Isten ments, hogy én akadályozzalak meg bármiben is! – engedett el rögtön. – Na, menj.


***


A szobánk üres falára meredtem, mikor már csak az indulásra vártam, és mostohaapám „Indulás!” kiáltására. A posztereinket az utazótáskánk mélyére süllyesztettük. A cellux nyomán picit leszedtük a festéket, de tudtam, anyáék majd gondoskodnak róla, hogy a helyiség ismét szép legyen majd. A szekrényeinken csak néhány tárgy árválkodott, amiket feleslegesnek minősítettünk. A sírás szélén álltam, a kibuggyanni készülő könnycseppek csípték szememet.
- Kérlek, ne sírj már – lépett mellém SangMi. – Inkább örülj, hogy valóra vált az álmunk.
- Örülök – feleltem. Elcsukló hangom viszont nem erről tett tanúbizonyságot.
- Mélyen belül biztosan – bólintott, s magához ölelt. – Mindennap beszélhetsz majd Aliciával. Apa majd megtanítja, hogyan kell használni a Skype-ot – kuncogott. Nos, igen, anyát nem lehetett a technika mesterének nevezni.
- De az nem olyan… - Ekkor tört el a mécses.
- Te most bőgsz? – kérdezte nagyon „tapintatosan”.
- Nem – szipogtam.
- Ne csináld már – sóhajtotta. – Előttünk az élet. Tudod, a nagybetűs, amiről már annyit olvastál a hülye könyveidben.
- A könyveim nem hülyék! – ellenkeztem, mint egy sértett óvodás.
- Jó, most nem is ez a lényeg – legyintett. – Hanem, hogy még csak most kezdődik minden. Minden, érted? – hangsúlyozta ki ismét. – Nehogy már sírva kezdj neki az új világunknak.
- De hiányozni fognak… - törölgettem könnyeimet.
- Azt hiszed, nekem nem? JungSoo, nem örökre megyünk el – emlékeztetett.
- Tudom, csak… Nehéz.
- Lesz ennél nehezebb is.
- Ez az, nyugtass még – mérgelődtem.
- Oké, bocsi, de nem foglak áltatni, hogy „Ó, ne aggódj, pici JungSoo. Igen, tudom, hogy ez életed legrémesebb napja, de ennél már csak százszorta jobbak lesznek, és soha nem kell ennél rosszabbat megtapasztalnod.” Az élet képen fog még törölni, és lesz még ennél pokolibb is a helyzeted.
- Befejeznéd? – szóltam rá.
- Jó, abbahagytam, ne haragudj.
- Most olyan vagy, mint én.
- Milyen? – kérdezett vissza.
- Indulatos – mondtam.
- Csak ideges vagyok.
- Azt látom rajtad.
- De jó lesz. Várom. Csak ketten, te meg én, Szöulban – ölelt meg megint. – Együtt jóban, rosszban.
- Együtt jóban, rosszban – ismételtem utána.
- Lányok, indulás! – kiabált NaeSang.
SangMi olyan vehemenciával futott ki csomagjaival a kezében, hogy majdnem elgázolt. Én csak csendben felmarkoltam a magam cókmókjait, s egy utolsó pillantást vetve a szobára, kisétáltam, magam mögött bezárva az ajtót.


***


A repülőtéren végre megmutatkoztak az érzelmeink – mind a négyen könnyes szemekkel, s elszorult torokkal ölelgettük egymást. Kedvem támadt volna megállítani az időt, hogy örökké így maradjunk, hogy örökké anya mindentől oltalmazó ölelésében lehessek, azonban mennünk kellett, s erre a reptéri hangosbemondóból szóló recsegő hang is emlékeztetett minket.
- Eljött az idő – mosolygott ránk NaeSang, csakhogy mosolya véletlenül sem volt örömteli. – Legyetek jók.
- Azok leszünk – mondtuk kórusban.
- Vigyázzatok magatokra.
- Vigyázunk – biccentettünk.
- És egymásra is.
- És egymásra is – mondtuk utána.
- Kerüljétek el az illegális dolgokat.
- Elkerüljük.
- Soha ne járjatok tilosban.
- Soha.
- Tanuljatok sokat.
- Azon leszünk.
Furcsán nézett ránk.
- Úgy értjük, persze, hogy sokat fogunk – javítottuk ki magunkat.
- Helyes. És véletlenül se tévedjetek be sztriptíz bárokba – intett minket.
- Jézusom, apa! – hüledezett SangMi. – Na, jó, menjünk, mielőtt még valami durvább is az eszedbe jutna.
- Csak vicceltem. Vagy nem… - suttogta mostohaapám, de még így is tisztán értettük.
Elnevettük magunkat, a nevetésből pedig hamar átcsaptunk össznépi sírásba. Könnyek közt vettünk búcsút, majd megindultunk kapunk felé testvéremmel, hogy le ne késsük járatunkat. Amíg lehetett, hátranéztünk, tartottuk a szemkontaktust szüleinkkel, akik hevesen integettek nekünk szemeiket törölgetve, de aztán elnyelte őket a tömeg.
Nővérem rám nézett, majd megfogta kezemet.
- Hát, ez is megéltük – somolygott.

Teen Top - Lovefool - Előszó

  Tizennyolc– tizenkilenc éves kora után az ember előtt kitárul a nagybetűs élet kapuja. Felnyílik a szeme, öntudatra ébred, érzi: ideje lépni. Égető kényszert érez rá, hogy kirepüljön a családi fészekből, megálljon a két lábán, és végre saját magáról gondoskodjon. Hogy fellélegezzen. Már csak a lehetőséget várja, hogy kiélhesse kalandvágyát.
  Ezúttal a lehetőség adott – Sangmi Young és Jungsoo Parker boldog leérettségizettekként, s izgatott leendő egyetemistákként számolják a napokat, mikor szállhatnak végre repülőre, hogy székhelyüket Londonból áttegyék a messzi Szöulba. A felvétellel kapcsolatos leveleiken még szinte meg sem száradt a nyomtató festéke, ők máris új életüket tervezgetik. Megérte számukra a rengeteg áttanult óra, s az, hogy Sangmi édesapjával – aki Jungsoo mostohaapja is egyben – annyit gyakoroltak koreaiul. Hisz’ ki más is lehetett volna jobb tanárja a lányoknak, mint a koreai származású Young Naesang, ki Jungsoo édesanyjával, Alicia Parkerrel talált rá ismét a boldogságra, gyötrelmes tizenhárom év eltelte után?

A felnőtté válás útja azonban göröngyös, és az élet egyetemistaként sem fenékig tejföl – főleg akkor nem, ha az élet megáld – vagy megver – egy-egy bonyolult férfineművel.  

2013. december 8., vasárnap

Köszönetnyilvánítás


Sziasztok! (:
Gondoltam, megosztom veletek, hogy kikerültem a Blossoming Korea weboldalára. A heti ajánlóban kaptam helyet az Első hallásra szerelem címet viselő ficimmel. Íme a cikk: katt! 

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani a weblap szerkesztőinek, de legfőképpen Virágnak - aki a Fiction in fiction nevezetű blog tulajdonosa -, amiért ajánlotta a történetemet. (A blog megtekintéséhez: katt!) Iszonyatosan hálás, és boldog vagyok, tényleg rengeteget jelent ez nekem. :) Tegnap megállás nélkül mosolyogtam. :) Köszönöm, köszönöm! ♥
További szép napot!
SooRa