Első hallásra szerelem 3. rész - Yongguk

A fejem le-lehorgadt, épphogy nem esett bele a müzlis tálamba. Az éjszakám inkább forgolódásból és hangos sóhajtozásokból állt, mintsem pihentető alvásból. Az asztallapon váratlanul rezegni kezdett a telefonom, melytől összerezzentem.
- Hm? – dünnyögtem álmosan, anélkül, hogy tudtam volna, ki van a vonal túlsó végén.
- Jól aludtál? – tudakolta Yongguk.
Mély hangja hallatán szívem nagyot dobbant.
- Ó, te vagy az? – pattant ki szemem, s dörzsölgetni kezdtem.
- Hát persze, hogy én. Jól aludtál? – kérdezte újból.
- Fogjuk rá. – Igazából egyáltalán nem, mert valaki (akit egészen véletlenül Bang Yongguknak hívnak) nem hagyott pihenni…
- Nem túl meggyőző. Milyen választ álmodtál meg? – kíváncsiskodott tovább.
- Mire? – értetlenkedtem.
- Az ajánlatomra.
Hát persze, hogy is felejthettem el.
- Yongguk, hagyj már nyugton, nekem ehhez korán van még – nyűglődtem.
- Csak mondj egy igent, és a találkozásunk napjáig nem is fogod hallani a hangomat, ígérem.
- Mi van akkor, ha nemet mondok? – érdeklődtem.
- Megsértődök – mondta. – Na, ne csináld már, csak nem volt olyan szörnyű a tegnapi nap, hogy ne lehessen megismételni.
- De…
- Kérlek – szakított félbe.
A levegő hangosan tolult ki tüdőmből.
- Egy alkalom, igaz?
- Egyetlen egy.
- Utána nem zaklatsz, ugye?
- Nem foglak.
- Nem lesz több telefonhívás?
- Nem lesz.
- Sem SMS?
- Sem SMS.
Felsóhajtottam.
- Legyen… - motyogtam.
- Micsoda? Nem hallottam jól.
- Legyen – ismételtem meg magam egy kicsivel hangosabban.
- Még mindig nem értettem tisztán – húzta agyamat.
- Jó, legyen! – harsogtam.
- Ah, köszönöm – kacagott.
- Kibírhatatlan vagy – forgattam szememet.
- Igen, mondtad már – nevetett. – Este érted megyek, legyél kész hétre. Várom már – mondta izgatottan, s kinyomott.

***

Lázasan készülődtem. Jiyoont Skype-ra rendeltem, így webkamerán keresztül segített nekem, és látott el tanácsokkal. Kismilliószor sétáltam el a tükör és a kamera lencséje előtt egyaránt. Barátnőm mindannyiszor elbírálta megjelenésemet. „Ítéletei” a következők voltak:
- Ez túl szajhás – vagy –Túl apácás – meg – Ez meg túl nyugdíjas – és, hogy – Ebben úgy nézel ki, mint egy terhes nő.
- Nem igaz, hogy neked semmi sem jó – rogytam le fáradtan ágyamra.
- Hé, te kérted ki a véleményemet, akkor fogadd is el – replikázott.
- Nem megyek, kész, vége, feladom – mérgelődtem hangosan, hogy ő is jól hallhassa.
- Csak össze tudunk hozni valamit. Különben hová tűntél? Nem látlak.
- Itt heverek reménytelenül – nyújtottam fel kezemet, abban bízva, hogy a webkamera látóhatárába kerül végtagom.
- Ó, igen, megvagy. Na, kelj fel szépen, és mutasd meg nekem azt a virágos toppodat még egyszer.
Nagy nehezen ugyan, de feltápászkodtam, magamra kaptam az említett ruhadarabot, és a kamera elé álltam.
- Hm… - gondolkodott. – Oké, jó lesz ez – bólintott rá. – Vedd fel a szűkszárú farmerodat is – kaptam a következő utasítást.
Mint egy betanított kiskutya, úgy tettem, ahogy parancsolta.
- Na? – kérdeztem bizakodva.
- Ümm… - Kisebb szünet. – Megfelel. Csinos vagy – mosolygott. – Ma különben is hűvösebb van egy kicsit, mint tegnap volt, még enyhe szél is fúj.
- Nem értem, miért nem időjárás jelentőnek mentél – motyogtam orrom alatt.
- Mellesleg, hogy vett rá erre a találkára?
- Zaklatott – forgattam szememet, mikor már helyet foglaltam laptopom előtt megnyugodva, hogy megvan az esti szerelésem.
- De bevált – kuncogott.
- Nem volt más választásom – rántottam meg vállamat.
- Nem akartad, hogy legyen már választásod – javított ki.
- Ne kombinálj – korholtam. – Azért mentem bele, mert megígérte, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk.
- Biztos, hogy azt akarod, hogy soha többé ne lásd? – vonta föl kérdőn szemöldökét. -
- Már miért ne akarnám?
- Mert tetszik neked, és miatta nem aludtál este? – kérdezett vissza tipikus „Én mindent tudok” hangján.
- E-ezt meg honnan veszed? – habogtam.
- Bár lecserélhetnéd már valami jobbra a webkamerádat, még a rossz lencsén keresztül is látom a karikákat a szemed alatt. És, ha nem tetszene neked, akkor most nem ülnék itt, és nézném a kétségbe esett arcodat a monitoron.
- Túl jól ismersz… - dünnyögtem. Tudtam, hogy kár is tovább tagadnom a tagadhatatlant.
- Hát persze – vigyorgott diadalmasan.
- De azt nem tudom, hogy akarom-e őt többször is látni. Nem tudom, mit akarok.
- Mit éreztél, mikor vele voltál? – kezdte soha véget nem érő kérdésáradatát, mint ahogy szokta.
- Azt, hogy boldog voltam. Kellemes társaság, szórakoztató, és férfias külseje egy nagyon is édes belsőt takar, bármennyire is hihetetlen ez számomra.
- Innen már nincs visszaút, JiNa – állapította meg Jiyoon. – A szemed félreérthetetlenül csillog.
- Ne mondd ezt.
- Miért?
- Megrémiszt.
- Mert nem akarod, hogy belezúgj.
- Mert nem akarom, hogy belezúgjak – bólintottam, számat aggódva rágcsálva.
- És miért nem?
- Úgyis szakítás lenne a vége.
- Sosem tudhatod. Attól, mert eddig még csak rossz tapasztalataid voltak, még nem biztos, hogy ő is csalódást okozna neked.
- De ugyanúgy az sem biztos, hogy nem fog átverni.
- Nyugi már, egy próbát miért ne érne meg?
- Nem biztos, hogy ő akarná.
- Már hogyne akarná? – háborodott fel.
- Még csak egyszer találkoztunk, könyörgöm.
- És? Hallottál már te a szerelem első látásra jelenségéről?
- Ja, persze, számtalanszor. A könyvekben. De, ha nem vetted volna észre, mi nem egy regény főhősei vagyunk.
- Valóban nem, viszont itt az ideje, hogy megírd a saját mesédet. A szereplők már adottak, a toll pedig a te kezedben van.
- Ne beszélj már úgy, mint valami filozófus, megijesztesz – szóltam rá.
- Egyszer szeretnék valami okosat mondani, akkor is belerondítasz – csóválta fejét helytelenítőn. – Mindegy is, gondolkozz el azon, amit mondtam. Gondolj arra, hogy ő már felnőtt, nem pedig egy hormontúltengésben szenvedő kamaszsrác, akinek már-már mindegy, milyen az illető, csak lány legyen. Most mennem kell, majd beszélünk. És ne aggódj már annyit, csak ráncos leszel tőle! – mondta végszóként, s kijelentkezett.

Egy mély sóhaj kíséretében fogtam neki a készülődésnek. Ezúttal a legjobb formámat szerettem volna hozni, így minden egyes apró részlettel rengeteget foglalkoztam – a hajamon körülbelül kismilliószor futottam végig a hajvasalóval, többféle sminket is kipróbáltam, míg el tudtam dönteni, melyiket hagyjam fent arcomon, a Jiyoon által kiválasztott felsőmet rengetegszer átvasaltam, a lakásban fellelhető összes parfümömet végigszaglásztam, míg le tudtam tenni a voksomat az egyik mellett, és a fogmosást is legalább ötször intéztem el.

Hét óra előtt pár perccel a gyomrom liftezett, tűkön ültem. Nem tudtam nyugton maradni, fel-alá sétálgattam, egyik helyiségből ki, másikba be. Mikor hét óra is elmúlt pár perccel, csalódottan süppedtem bele babzsák fotelembe.
Úgy sem jön, csak áltatott – gondoltam keserűen, azonban mielőtt még az önsajnáltatás mocsarába süllyedhettem volna, hangos csengőszó zavarta meg a kora estét. Amilyen gyorsan csak tudtam, két lábra pattantam, zsebembe csúsztattam telefonomat, megragadtam kulcsomat, s egy határozott mozdulattal feltéptem az ajtót.
Yongguk kitágult szemekkel, nagyokat pislogva nézett rám.
- Ööö… - köszörültem meg torkomat.
- Valaki kirugdosott? – érdeklődött.
- Ja, nem, dehogyis, csak izé… Hát, szóval…
- Értem én, JiNa, nem kell megmagyaráznod – somolygott.
- Mit értesz? – ráncoltam szemöldökömet.
- Alig vártad már, hogy találkozzunk, erről van szó – simított végig óvatosan arcomon, melytől hirtelen kővé dermedtem.
Fülig pirultam, és szörnyen melegem lett.
- És, ha igen, akkor mi van? – tudakoltam arrogánsan, s faképnél hagyva őt lesétáltam a lépcsőn, hogy beszálljak kocsijába.
Csak pár másodperc múlva hallottam meg az ő lábdobogását, ahogy lefelé tartott a fokokon.
- Remélem, tetszeni fog - búgta nyakamba átkarolva derekamat, majd miután kellőképpen libabőrös lettem, kinyitotta nekem az autó ajtaját.