Teen Top - Lovefool - 1. rész

*Jungsoo szemszöge*

Meleg augusztusi hajnal volt, azonban közel sem szokványos. Amint éjfélt ütött az óra, boldogan motyoghattam magam elé, hogy „eljött a nagy nap”. Gyomorforgató érzést keltett bennem a tudat, hogy pár órán belül elhagyjuk a lakást, és Isten tudja mikor térünk majd vissza. Nem is tudtam aludni, a pihentető szunyókálás helyett percenként fordultam egyik oldalamról a másikra, miközben válogatott szitokszavakkal illettem az időjárást. A ventilátor viszonylag hangosan berregett, a fejem szét akart tőle robbanni, viszont nem kapcsolhattam ki. Ha nem működött volna, valószínűleg elégtem volna a forróságtól, így tűrnöm kellett a zajt. Nővérem, Sangmi persze békésen szuszogott, cseppet sem zavarta sem a verejtéktől gyöngyöző homloka, sem az én ágyon való keserves szenvedésem. Egy idő után meguntam a különféle alvópozíciók cserélgetését, nemes egyszerűséggel felültem, s csak bambultam. A sötétben fekete foltként rajzolódott ki a szoba sarkába készített csomagunk. Szívszorító volt látni szinte az egész életemet néhány bőröndbe csomagolva, de egyúttal végtelenül izgatott is voltam tőle. Fogalmam sem volt róla, hogyan tudtam ilyen ambivalens érzéseket táplálni vészesen közelgő utazásunk iránt.
Nagyokat sóhajtva merengtem el. Az agyam fáradhatatlanul kattogott, mindenféle fantáziaképek jelentek meg előttem: milyen lehet a jövőbeli otthonunk, az egyetem, Szöul utcái, milyen lesz ott lakni. Bár szüleink mutattak már képeket arról a lakásról, amit készségesen megvettek nekünk érettségi ajándék gyanánt, és hetek óta a Google maps-en éltünk, jól esett a képzeletemre bízni a dolgokat.
Az idő nagyon lassan vánszorgott, idegölő volt a várakozás, az álom viszont csak nem akart a szememre jönni, bármennyire is szerettem volna.

***

- Jungsoo! – szólított meg egy testetlen hang. Nyöszörögni kezdtem. – Jungsoo, ébredj már! – rázott meg a hang tulajdonosa a vállamnál fogva. Óvatosan nyitottam ki szememet, nehogy a hirtelen támadt világosság megvakítson. – Nem szeretném miattad lekésni a repülőt, igyekezz! – parancsolt rám testvérem.
- Elaludtam? – kérdeztem álmosan.
- Nagyon úgy tűnik. Ráadásul ülve – mutatott rám.
Ekkor néztem csak magamra, s vettem észre, hogy valóban nem fekvő helyzetben voltam, úgy, ahogy az emberek normálisan aludni szoktak.
- Na, gyerünk, mozogj már! – sürgetett. – Ha miattad nem érünk oda időben, nagyon csúnyán megverlek – fenyegetőzött.
Ilyenkor éreztem igazán, mennyire is szeret.
- Jól van, megyek már – morogtam, és szem törölgetve kászálódtam ki az ágyból.

***

Kutyafuttában reggeliztünk meg együtt. Mindenki csendesen eszegetett, de mégis sietősen. Én inkább őket mustráltam, mintsem azzal törődtem volna, hogy minél több ételmennyiséget tuszkoljak be a számba egyszerre, s nyeljem le anélkül, hogy megfulladnék. Nyugodtan tűntek, ez a békesség pedig erős kontrasztban állt az én háborgó lelkivilágommal. Olyan természetesen viselkedtek, mintha nem most készültünk volna megnyitni egy teljesen új élet kapuját, mintha nem most készültünk volna elutazni egy másik kontinensre. Én másodpercenként sikítottam volna fel legszívesebben, hol az örömtől, hol a bánattól, róluk meg semmilyen érzelem nem volt leolvasható. Még SangMiról sem.
- JungSoo, egyél már – noszogatott anya.
- Nem vagyok éhes – toltam el tányéromat, rajta a két érintetlen pirítóssal.
Rászorított kezemre, ezzel automatikusan könnyeket csalva szemembe.
- Nem lesz semmi baj – biztatott, viszont nem győzött meg. Rettegtem.
- Ha te mondod – motyogtam.
- Én mindig itt leszek neked – húzott magához a vállamnál fogva nővérem. Ez már kicsit megnyugtatott. – Kivéve, ha elkésünk miattad. Mert akkor kitagadlak, és megszüntetek veled mindennemű kapcsolatot – tette hozzá.
- Jó, felfogtam – forgattam szemem. – Ha elengednél, talán még időben el is tudnék készülni – céloztam arra, hogy még mindig erősen szorított, ami kezdett kissé fájó lenni.
- Isten ments, hogy én akadályozzalak meg bármiben is! – engedett el rögtön. – Na, menj.

***

A szobánk üres falára meredtem, mikor már csak az indulásra vártam, és mostohaapám „Indulás!” kiáltására. A posztereinket az utazótáskánk mélyére süllyesztettük. A cellux nyomán picit leszedtük a festéket, de tudtam, anyáék majd gondoskodnak róla, hogy a helyiség ismét szép legyen majd. A szekrényeinken csak néhány tárgy árválkodott, amiket feleslegesnek minősítettünk. A sírás szélén álltam, a kibuggyanni készülő könnycseppek csípték szememet.
- Kérlek, ne sírj már – lépett mellém SangMi. – Inkább örülj, hogy valóra vált az álmunk.
- Örülök – feleltem. Elcsukló hangom viszont nem erről tett tanúbizonyságot.
- Mélyen belül biztosan – bólintott, s magához ölelt. – Mindennap beszélhetsz majd Aliciával. Apa majd megtanítja, hogyan kell használni a Skype-ot – kuncogott. Nos, igen, anyát nem lehetett a technika mesterének nevezni.
- De az nem olyan… - Ekkor tört el a mécses.
- Te most bőgsz? – kérdezte nagyon „tapintatosan”.
- Nem – szipogtam.
- Ne csináld már – sóhajtotta. – Előttünk az élet. Tudod, a nagybetűs, amiről már annyit olvastál a hülye könyveidben.
- A könyveim nem hülyék! – ellenkeztem, mint egy sértett óvodás.
- Jó, most nem is ez a lényeg – legyintett. – Hanem, hogy még csak most kezdődik minden. Minden, érted? – hangsúlyozta ki ismét. – Nehogy már sírva kezdj neki az új világunknak.
- De hiányozni fognak… - törölgettem könnyeimet.
- Azt hiszed, nekem nem? JungSoo, nem örökre megyünk el – emlékeztetett.
- Tudom, csak… Nehéz.
- Lesz ennél nehezebb is.
- Ez az, nyugtass még – mérgelődtem.
- Oké, bocsi, de nem foglak áltatni, hogy „Ó, ne aggódj, pici JungSoo. Igen, tudom, hogy ez életed legrémesebb napja, de ennél már csak százszorta jobbak lesznek, és soha nem kell ennél rosszabbat megtapasztalnod.” Az élet képen fog még törölni, és lesz még ennél pokolibb is a helyzeted.
- Befejeznéd? – szóltam rá.
- Jó, abbahagytam, ne haragudj.
- Most olyan vagy, mint én.
- Milyen? – kérdezett vissza.
- Indulatos – mondtam.
- Csak ideges vagyok.
- Azt látom rajtad.
- De jó lesz. Várom. Csak ketten, te meg én, Szöulban – ölelt meg megint. – Együtt jóban, rosszban.
- Együtt jóban, rosszban – ismételtem utána.
- Lányok, indulás! – kiabált NaeSang.
SangMi olyan vehemenciával futott ki csomagjaival a kezében, hogy majdnem elgázolt. Én csak csendben felmarkoltam a magam cókmókjait, s egy utolsó pillantást vetve a szobára, kisétáltam, magam mögött bezárva az ajtót.

***

A repülőtéren végre megmutatkoztak az érzelmeink – mind a négyen könnyes szemekkel, s elszorult torokkal ölelgettük egymást. Kedvem támadt volna megállítani az időt, hogy örökké így maradjunk, hogy örökké anya mindentől oltalmazó ölelésében lehessek, azonban mennünk kellett, s erre a reptéri hangosbemondóból szóló recsegő hang is emlékeztetett minket.
- Eljött az idő – mosolygott ránk NaeSang, csakhogy mosolya véletlenül sem volt örömteli. – Legyetek jók.
- Azok leszünk – mondtuk kórusban.
- Vigyázzatok magatokra.
- Vigyázunk – biccentettünk.
- És egymásra is.
- És egymásra is – mondtuk utána.
- Kerüljétek el az illegális dolgokat.
- Elkerüljük.
- Soha ne járjatok tilosban.
- Soha.
- Tanuljatok sokat.
- Azon leszünk.
Furcsán nézett ránk.
- Úgy értjük, persze, hogy sokat fogunk – javítottuk ki magunkat.
- Helyes. És véletlenül se tévedjetek be sztriptíz bárokba – intett minket.
- Jézusom, apa! – hüledezett SangMi. – Na, jó, menjünk, mielőtt még valami durvább is az eszedbe jutna.
- Csak vicceltem. Vagy nem… - suttogta mostohaapám, de még így is tisztán értettük.
Elnevettük magunkat, a nevetésből pedig hamar átcsaptunk össznépi sírásba. Könnyek közt vettünk búcsút, majd megindultunk kapunk felé testvéremmel, hogy le ne késsük járatunkat. Amíg lehetett, hátranéztünk, tartottuk a szemkontaktust szüleinkkel, akik hevesen integettek nekünk szemeiket törölgetve, de aztán elnyelte őket a tömeg.
Nővérem rám nézett, majd megfogta kezemet.
- Hát, ez is megéltük – somolygott.