If I had a chance, would you let me know? - Niel [1. rész]

If I had a chance, would you let me know? 

1. rész

*Niel szemszöge*


Olyan gyorsasággal kanalaztam magamba a müzlit, mint aki még sosem evett. Minden egyes reggel úgy fogyasztottam el reggelimet, mint akit hetekig éheztettek. És bár sokszor majdnem megfulladtam gyorsaságom miatt, mégsem lassítottam tempómon.
Jóízű morgásokat hallattam, s néha meg-megbiccent fejem, ezzel is jelezve inkább csak magamnak, mint az előttem ülő személynek, hogy ízlik, amin éppen csámcsogtam. Néha-néha kilöttyent egy-egy cseppnyi tej hevességemtől, de azt rögtön el is tüntettem a terítőről az ujjammal.
Legjobb barátnőm mosolyogva figyelte táplálkozási szokásaimat, és mikor elégedetten dünnyögtem, halkan kuncogott.
Felfigyeltem rá, hogy túl sokáig vizslatott, és, hogy konkrétan le sem vette rólam a szemét, de nem érdeklődtem a pislogás nélküli bambulásának oka felől, még ehhez is lusta voltam, és különben sem akartam megszakítani étkezésemet.
Ő viszont abba is hagyta az evést, s a kézfején megtámaszkodva meredt rám. Csak egy pillanatra néztem föl tálamból. Nagyon úgy tűnt, hogy erősen törte a fejét valamin.
- Niel-sshi – szólított meg Hea két müzlikanalazás közben.
- Hm? – kérdeztem vissza.
- Ha… - kezdte, de rögtön el is akadt. Kérdőn néztem rá, biztató pillantásokat küldtem felé, hogy nyugodtan folytassa. Ismét nagy levegőt vett. – Ha lenne esélyem, tudatnád velem?
- Esélyed? Mármint leverni engem Fifa-ban? Arról ne is álmodj, profi szinten űzöm, ezt te is tudod.
- Nem úgy értettem, pabo – nevetett, majd elpirulva lesütötte a szemét. – Hanem… Tudod… Hogy te meg én… - hebegte.
Abbahagytam a rágást. Kezemből kiesett a kanál, panaszosan csörömpölt a tányér széléhez csapódva. Kifejezéstelen arccal pislogtam rá, ő pedig rám sem merte emelni a tekintetét.
Súlyos csend telepedett ránk, olyan sokáig hallgattunk, hogy már-már azt hittem, az előbb elmotyogott mondat el sem hagyta száját.
Újra az evőeszköz után nyúltam, remélve, hogy ezzel ki tudok bújni a válaszadás alól.
- Niel-sshi, kérdeztem valamit – szólalt meg félénken újból, remegő hangja éles pengeként hasította a mély némaságot.
Bezártam számat, mielőtt még az ételt beletehettem volna, és ráemeltem tekintetem. Nem lehetett éppen a legbarátságosabb ábrázatom, ugyanis behúzta a nyakát, és idegesen rágcsálta a száját.
Mélyen tüdőztem le a levegőt. Kedvem támadt volna felborítani az asztalt, az ideg teljesen elborította elmém.
Miért kell ez? Miért nem adja fel?
- Hányszor kell még elmondanom, hogy csak barátok vagyunk? – csattantam. - Hányszor akarsz még tőlem kosarat kapni? Hányszor akarsz még ezzel az agyamra menni? Hm? Hányszor?!
- De…
- Hazamegyek – jelentettem ki, és azzal fel is álltam. – Ne fáradj, tudom, hol van a kijárat.
Megmarkoltam az étkezőasztalomon lévő kulcscsomómat.
- Niel, várj! – szólt utánam, de egy nemtörődöm kézlegyintéssel tudtára adtam, hogy nem fogok visszaülni.
Székhelyem az ő lakásával szemben volt, még csak egy folyosó sem választott el minket. Most nyugtalanított a gondolat, hogy ennyire közel volt hozzám, pedig máskor nagyon is tudtam neki örülni, hogy mindössze két méter volt köztünk.
Lerúgtam lábamról cipőmet, majd levetettem magam a kanapéra. Még az sem érdekelt, hogy a tüdőmet majdnem átszúrta az alattam lévő pizzás doboz és egy kólás flakon, amiket már pár nappal ezelőtt ki kellett volna hajítanom, mivelhogy tartalmukat réges-rég elpusztítottam. A plafont fixíroztam, s próbáltam magam lecsillapítani. Talán nem húztam volna fel magam ennyire, ha az első alkalommal kérdezte volna ezt meg tőlem. De nem, két kezemen talán már meg sem tudtam volna számolni, hányszor próbálkozott be nálam. Persze hazudnék, ha azt mondanám, mindez nem imponált férfiúi hiúságomnak, de azért hosszútávon nagyon is az ember agyára tudott menni, ha a másik fél egyszerűen nem akarta felfogni és megérteni a dolgokat.
Barátságunk nem sokkal beköltözése után kezdődött, mikor együtt lifteztünk. Ő már beszállt a felvonóba, viszont amikor én követtem volna, sikeresen megbotlottam saját lábamban, így szegényt megfejeltem. Aztán, hogy valahogy jóvá tegyem végtelen ügyetlenségemet, felhívtam magamhoz egy teára. Azóta kapcsolatunk virágzott, élt és virult, mind a ketten figyelmesen ápoltuk barátságunkat. Csakhogy az ő részéről kezdett minden a feje tetejére állni egy kis idő után, ami nekem még csak szemet sem szúrt. Még csak az sem volt gyanús számomra, hogy köszönéskor egyre hosszasabban és szorosabban ölelt, hogy előszeretettel fúrta bele fejét pólómba, és, hogy olykor-olykor egy-egy aprócska arca puszival is megajándékozott.
Az lett volna a legjobb megoldás, ha távol tartom magam tőle, de nem vitt rá a lelkem. Szerettem őt – kizárólag barátilag! -, szükségem volt rá, és a társaságára. Ha együtt töltöttünk egy napot, máris jobban éreztem magam. Bármilyen rossz kedvem is volt, ő fel tudott vidítani, már csak azzal is, ha rám nézett. Az életem már nem lett volna ugyanolyan nélküle, egyszerűen kellett ahhoz, hogy egész legyek.
Sem a haverok, sem az anyám nem értette, miért nem jövök végre össze vele. Igazából valóban a tökéletes barátnő megtestesítője volt. Ritkán botlottam bele olyan szép lányokba, mint amilyen ő is volt. Hosszú fekete haja mindig úgy illatozott, mint egy friss virágcsokor, s bőre is bódító illatot árasztott magából. Nevetése édes volt, szimplán a somolygásával is mosolyra tudott fakasztani. Lehetett vele csipkelődni, sőt még birkózni is, és rengetegszer videó játékoztunk, valamint néztünk akciófilmeket. És nem nyavalygott, egy rossz szava nem volt, épp ellenkezőleg, rengetegszer ő kért meg rá, hogy vegyem elő szekrényemből az XBOX-omat. Semmi kivetnivalót nem találtam benne, egyedül a szikra hiányzott, az a bizonyos plusz, ami miatt belementem volna egy komolyabb kapcsolatba.

* * *

Két napig nem is láttam őt. Nem jött át a tipikus sablon szövegével, hogy „Elfogyott a tojás, tudnál kölcsön adni?”, és még a lépcsőház környékén sem futottam vele össze, mikor mentem az edzőterembe.
Szörnyű lelkiismeret furdalás gyötört, szégyelltem magam, amiért úgy felkaptam a vizet, és, hogy ott hagytam őt, viszont becsengetni hozzá nem volt pofám. Kezdett igazán, nagyon-nagyon hiányozni.
A harmadik nap estéjén, közelítve az éjfélhez éppen egy számítógépes játékkal játszottam, mikor valaki megdobta valamivel az ablakomat.
- Ya! Niel-ah! – szólított meg egy testetlen hang, s összerezzentem. A szemöldököm a plafonig szökött fel, az egyik kezem pedig a billentyűzetre, a másik meg az egérre fagyott. Elmormoltam pár szitokszót, mikor fejen lőtt az ellenség. A Counter Strike-ot sosem lehet csak úgy figyelem nélkül hagyni. – Gyere le, tudom, hogy otthon vagy! – Ez Hea lenne? – Ne bujkálj, te csintalan! – Úgy hangzott, mint Hea, de mégis volt valami furcsa a hangszínében. Felkapcsoltam a szobában a villanyt, majd odaszaladtam az ablakhoz, hogy kinézzek. Igen, ő volt az. Észrevette függönyöm mozgását és a hirtelen támadt fényt, és rögtön szavalni kezdett: - De csitt! Mi fény tör át az ablakon? – rikácsolta, közben jobbra-balra dülöngélt.
Teljesen kinyitottam ablakomat, hogy kihajolhassak rajta. Megcsapott a langyos nyári este illata.
- Hea, menj haza! – szóltam rá. Próbáltam minél halkabb lenni, de mégis úgy beszélni, hogy ő jól hallhassa. – Mások szeretnének aludni.
- Egyesek meg csak szeretni szeretnének, azokkal miét nem törődnek, hm? – lendítette levegőbe az üvegét.
- Menj haza, kérlek, és aludd ki magad – kértem lágyan.
- Hozzád jöttem, Niel-ah – csuklotta. – Látni akartalak, és addig nem vagyok hajlandó elmozdulni, míg nem törődsz velem – ivott bele a kezében lévő alkoholba.
- Ha most azonnal nem hallgat el, kihívom a rendőrséget! – süvöltött egy (érthetően) felháborodott lakó.
- Nem félek semmitől és senkitől! – kiáltotta vissza Hea.
Ó, édes istenem…
Nagyot sóhajtottam, majd úgy, ahogy voltam – egy hosszú fekete bemelegítő nadrágban, félmeztelenül, zokniban – kirohantam hozzá. Mire leértem, fáradtan lihegtem, ugyanis a lift helyett inkább lefutottam a lépcsőn a negyedik emeletről. Mivel nagyon ragaszkodott a piás üvegéhez, ezért erőszakkal csavartam ki a kezéből, s helyeztem azt a kukába. Egy szó nélkül az ölembe kaptam, és becipeltem őt saját lakásomba. Míg lifteztünk, próbálta az arcomat csókolgatni, de én minduntalan eltoltam magamtól. Lefektettem ágyamra, majd lehúztam róla sáros cipőjét. Mikor feltápászkodtam volna, bizonytalanul kezem után kapott.
- Niel-ah, miért nem szeretsz? – kérdezte elcsukló hangon, miközben szomorú szemeivel lelkemig hatolt. – Mit csinálok rosszul? Magyarázd el, kérlek – rántott egyet karomon. Láttam rajta, hogy másodperceken belül sírva fog fakadni, ezért visszamásztam mellé, és derékig betakartam magunkat takaróval. Mellkasomra hajtotta fejét, én meg nyugtatásképpen simogatni kezdtem haját. Virágillat helyett most a tömény soju szaga lengett be minket.
- Én szeretlek, Niel – suttogta keservesen, mintha minden kiejtett szó után gyomorszájba vágták volna. – Nagyon. Miért nem tudod ezt elfogadni?
- Sss – próbáltam csitítani, s ringatni kezdtem, mint egy törékeny kislányt. Fejemet az ő fején támasztottam meg, kezeimet pedig összekulcsoltam vékony teste körül.
Először csak egy forró könnycseppet éreztem meg csupasz felsőtestemen, majd egy újabb égett el rajtam, aztán már nem volt megállás, Hea tüzes könnyzáporban fürösztötte testemet. Kívül-belül megperzselt, a szívem meghasadt.
- Én is szeretlek, Hea – mormoltam puha hajkoronájába.
Válla még jobban rázkódni kezdett, holott pont az ellenkező hatást akartam elérni.
- De te nem úgy – szipogott. – Mit csinálok rosszul? Miért nem vagyok neked elég jó? Mi kell még? Mit nem tudtam nyújtani? Én minden tőlem telhetőt megteszek, hidd el nekem – sírta keservesen. – Te vagy az utolsó gondolatom, mikor lefekszem este, és az első, mikor felkelek reggel. – Reszketve szívtam be a levegőt. Ittas állapota miatt túlontúl is érzékennyé vált, engem pedig úgy vágott ez mellkasba, mint egy kimért ökölcsapás. Nem szerettem volna végighallgatni, mennyit szenvedett miattam, szívem szerint befogtam volna a fülemet. - Egyszerűen nem tudok továbblépni, nem tudom, hogy tudnám magam túltenni rajtad. Mit kéne még tennem azért, hogy ne csak barátként tekints rám? Egyetlen csókodért képes lennék eladni a lelkemet, és nehogy azt hidd, hogy túlzok! – Szívem erőteljesebben kezdte el ereimbe pulzálni az éltető vért. - De te ezt is megtagadod tőlem, mindent megtagadsz tőlem, nem kapok szinte semmit sem belőled, így tudod, mivel kell beérnem? A piával. Ó, jut is eszembe, van valamid itthon? – emelte fel fejét, s nehézkesen feltornázta magát ülőhelyzetbe. – Még nem ü…
Egy erős mozdulattal visszarántottam, szája az enyémen landolt. Ellenállást a lehető legkevésbé sem tanúsított, rögtön mélyítettük is a csókot. Nyelvünk lassú, elcsigázott táncot járt, s ő készségesen olvadt bele karjaimba. Alkohol és csokoládé íze volt – az elkeseredett lányok tipikus ízkombinációja. Mellkasomra szorította apró kezét, mely alatt szívem veszettül dübögött.
És bennem megmozdult valami.
Csókja felszította lelkem tüzét.
Megtaláltam azt a bizonyos pluszt.
Szikráztam, testem lángot vetett.
És én ezt nem tudtam mire vélni.
Viszont meg sem tudtam akadályozni.


[U.i.: Ezt a fanficet A.C-nek "küldeném", aki már említette, hogy Nielről kevés fici született. Remélem, ez elnyerte a tetszésedet! :)]