If I had a chance, would you let me know? - Niel [2. rész]

If I had a chance, would you let me know? 

2. rész

*Niel szemszöge*



A teljes éjszakát megdermedve töltöttem, valamint Hea békés arcát vizsgálgatva. Ő teljesen kiütötte magát, úgy aludt, hogy soha senki nem tudta volna őt felébreszteni, én viszont még csak le sem tudtam hunyni a szemem, olyan volt, mintha megittam volna egy liter kávét egy húzásra. A fejem megfájdult a folytonos agyalástól, a szívem pedig gyorsan vert a torkomban, s néha még a fülemben is hallottam dobogását, ami az agyamra ment. Csak simogattam a haját, ami meztelen felsőtestemet csiklandozta, és ezeregy kérdésem támadt. Nem tudtam az egészet hová tenni, nem tudtam értelmezni tettemet, nem tudtam kiigazodni magamon. Nem értettem semmit. Zavaros gondolataim voltak, az elmém kuszább volt, mint ébredés után a hajam. Szerettem volna tudni, mégis miféle indíttatásból csókoltam őt meg. Talán csak megsajnáltam, de az is meglehet, hogy egész egyszerűen el akartam őt hallgattatni. Vagy netalántán azért tettem, mert ténylegesen ezt akartam? Nem, az nem lehet. Vagy mégis?
Óvatosan és lassan fölé hajoltam, s homlokára nyomtam egy félénk puszit. A gyomrom már csak ettől is szoros és fájdalmas görcsbe rándult, a szívem pedig megbolondult, minden erejével azon volt, hogy átszakítsa mellkasomat. Világossá vált. 
Annyiszor visszautasítottam már, miért pont most változott meg a véleményem? Egyáltalán miért gondoltam meg magam? Mi változott hirtelen? 
Az idő lassan vánszorgott, így a megválaszolatlan kérdéseimnek volt idejük kikészíteni engem. Álmatlan óráimat Hea csodálásával töltöttem – finoman érintgettem ujjait, sőt még össze is kulcsoltam őket az enyéimmel, miközben eljátszottam a gondolattal, milyen is lenne ezt átélni minden egyes nap. És ezúttal nem szörnyedtem el, mint régebben, ehelyett inkább melegséggel árasztott el a lelki szemeim előtt kitárulkozó kép.
Reggel hatkor már nem bírtam tovább feküdni. Lehámoztam magamról Hea vékony karjait, s kimentem a konyhába. Sejtettem, hogy szörnyen fogja magát érezni, mikor felébred, ezért főztem neki levest és teát, hogy kedveskedjek neki, és, hogy megpróbáljam elviselhetőbbé tenni a másnaposságot.
Miután egyedül megreggeliztem, a fürdőszobába sétáltam, hogy megmosakodjam és fogat mossak. Arra számítottam, hogy mire ezekkel is elkészülök, addigra Hea már a konyhában fog ücsörögni, azonban ki sem kelt az ágyból.
Halkan a matrac szélére ereszkedtem, hogy tovább szemléljem őt. Hosszú órákon keresztül gyönyörködtem benne, olyan szeretettel néztem rá, mint még soha senkire, és ez őszintén szólva megijesztett. Az érzelmeim száznyolcvan fokos fordulatot vettek egyetlen este leforgása alatt, hogyne akasztott volna ez ki?
Amíg vártam Csipkerózsika felébredésére, egy kisebb pánikroham lett úrrá rajtam. Mondatokon törtem a fejem, hogy mégis hogyan üdvözöljem őt, vagy, hogy mit mondjak neki a történtek után. Mit szoktak ilyenkor mondani egymásnak az emberek? „Ööö…Hát izé… Tök jól csókoltál, szerintem meg kéne ismételnünk, mármint… Ööö… Hát… Remélem nem haragszol, amiért a szádba másztam… Úgy értem, jó volt a szádban lenni, szóval ne érts félre.” Na, igen, ezzel mindent elszúrtam volna, és teljesen lejárattam volna magam.
Mivel Hea meg sem mozdult, úgy döntöttem, kiszellőztetem a fejemet az erkélyen. Mélyen a gondolataimba merültem, míg a házunk előtt elhaladó emberekre meredtem. Nem is figyeltem az idő múlására, csak álltam ott egy szál bemelegítő alsóban, a korlátra támaszkodva, percenként egy-egy panaszos sóhajt kiengedve magamból.
Hirtelen nyílt az erkélyajtó, s én ijedten rezzentem össze.
- Jó reggelt – nyöszörögte Hea álmosan. – Magyarázatot követelek.
Az ütő is megállt bennem.
Mi a jó istent mondjak?!
Remegő kezekkel halásztam ki zsebemből telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő, hogy ezzel is egy kis időt nyerjek.
- Délután kettő van – motyogtam.
- Hogy mennyi?! – lépett mellém, ezáltal bekerülve látóterembe. Nem mertem ránézni. – Arra sem emlékszem, hogy valaha is elaludtam volna. – Fél szemmel rásandítottam, a homlokát dörzsölgette.
- Fáj a fejed? – tudakoltam.
- Iszonyatosan hasogat – panaszkodott.
- Gyere, adok gyógyszert.

Mivel most nem volt ereje felpattanni a konyhapultra, mint általában, így csak egy széken foglalt helyet, kótyagosságtól nehézkes fejét tenyerébe temetve. Teát öntöttem egy bögrébe, s betettem a mikrohullámú sütőbe, hogy felmelegítsem.
- Niel-sshi, hogy kerültem ide?
Tehát semmi sem rémlett neki. Memóriája szelektálta és hasznavehetetlennek nyilvánította, törölte csókunk emlékét, elveszett az elfelejtett történések süllyesztőjében. Nem tudtam, hogy most boldog legyek-e emiatt, vagy feldúlt, hogy neki ez az egész semmissé vált.
A mikró sípolt egyet.
- Mi az utolsó dolog, amire emlékszel? – kérdeztem, hogy megbizonyosodjam róla, valóban nem dereng neki az ég egy adta világon semmi sem. Elé helyeztem a gőzölgő teát egy szem fájdalomcsillapító kíséretében.
Elpirulva, szégyenkezve sütötte le a szemét.
Ó, jaj, szóval mégis csak vannak emlékfoszlányai? 
Nyughatatlanul harapdáltam számat, közben a zoknimat nézegettem, lábfejemet ide-oda forgattam, hogy palástoljam idegességemet.
Megköszörülte torkát.
- Az, hogy egy bárban sírok… Miattad. – Az utolsó egy szóba sűrítette összes fájdalmát és sérelmét, úgy suttogta el, hogy az még az én lelkemet is felkarcolta.
Nagyot nyeltem.
- Ó – nyögtem ki.
Gratulálok, Ahn Daniel, te igazán a szavak embere vagy – veregettem magam hátba gondolatban.
- Ja, szánalmas, mi? – nevetett erőltetetten. Megszakadt a szívem, amiért így beszélt magáról. – Mindegy – legyintett, mintha tényleg semmiség lett volna, hogy én voltam oka a szenvedésének, hogy az én elutasításom okozott neki kínt. Szájához emelte bögréjét, nagyot kortyolt. – Szóval, hogy kerültem ide? – érdeklődött újra, rám emelve hatalmas őzike szemeit. – Mondd, hogy nem csináltam semmi baromságot – sápadt el.
Te nem is, de én…
Gondolkozz, Niel, gondolkozz! 
- Ööö… Egy mocskos szőnyegbe bugyoláltad magad, amit egy kuka mellett találtál, és azt kiabáltad, „Elloptam Harry Potter láthatatlanná tevő köpenyét, így senki sem láthat!”, majd nekimentél egy ártatlan lánynak, mintegy megerősítésként, hogy valóban nem látnak téged az emberek, és azt hiszik, a szellemek játszadoznak velük. Természetesen a csaj tisztán látott és hallott téged, szóval azt hiszem, rossz „köpenyt” sikerült lenyúlnod. Ez az egész mennyire számít neked baromságnak egy tízes skálán? - improvizáltam.
- Komolyan ezt csináltam? – szörnyülködött kiguvadt szemekkel.
- Úgy kellett megvédenem téged attól a feldühödött lánytól, mert meg akart tépni. Még szerencse, hogy arra jártam – bólintottam.
- Uram atyám – kapott szájához, s a fejét csóválta hitetlenkedve.
Elhitte! Remek alakítás volt részemről, nem is értem, miért nem jelentkeztem annak idején színjátszó szakkörre. Lehet, majd megérdeklődöm Heánál, hogy akad-e egy szabad hely az ő drámacsoportjában. 
- Nem szabad többet innom – vonta le a következtetést.
Nem is, mert akkor megint rád jön a beszélhetnék és rád tör az a fene nagy őszinteségi rohamod, és akkor újból elhadarod nekem, mennyire szeretsz, és, hogy mennyire szenvedsz, én meg ismét úgy hallgattatlak el, hogy számmal támadást indítok a tiéd ellen, és én majd ismételten itt maradok millió egyszáz gondolattal, és az nagyon, de nagyon nem lenne jó!
- Vagy csak állj le a Harry Potter filmekkel – nevettem.

***

Másfél hónap telt el az ominózus este óta, és én azóta sem tudtam lerendezni magamban a dolgokat. Észrevétlenül is jobban kötődtem Heához, többször kerestem őt, sűrűbben hívtam át magamhoz, vagy mentem át én hozzá, közelebb ültem hozzá egy-egy filmnézés során, hosszabb ideig felejtettem rajta tekintetem, több percen keresztül öleltem őt magamhoz a megszokottnál. Ragaszkodtam hozzá, mint majom a farkához, úgy csüngtem rajta, mint valami szeretetéhes koala. Kedvesebb és figyelmesebb lettem, már nem mertem vele testvérmódjára sem verekedni, még csak párnával sem volt szívem megütni, s a legkevésbé sem éreztem azt, hogy a húgom lett volna, még ha csak képletesen, és nem a szó valódi értelmében véve is.
Bálványoztam egész lényét, azt is megcsodáltam, ahogy a levegőt vette, megcsókoltam volna akár még a lábnyomát is. Rajongtam érte, ez pedig egy új érzés volt. Elmondani viszont nem mertem, hogy valójában már meg is csókoltam őt, és hogy bármelyik percben belemennék a bizonyos „te meg én” dologba.
Én voltam a világ legnagyobb barma, amiért eddig nem vettem észre a szememet kiszúró kincset, mert nem figyeltem fel rá, és, mert minduntalan elutasítottam őt. Már az első alkalommal, amikor közölte, hogy többet szeretne barátságnál, kapva kapnom kellett volna a lehetőség után és hálát adnom az égnek, hogy egy ilyen angyal, mint Hea, képes volt pont egy ilyen idiótába beleszeretni, mint amilyen én is voltam. Nem érdemeltem őt meg. Ő túl aranyos volt, túl jószívű, túlságosan is szeretni való, és intelligens – bár ezek szerint mégsem, ha rám esett a választása -, és humoros, meg szórakoztató, egy szóval nem voltunk azonos szinten az értékek képzeletbeli ranglétráján.
Ha tehettem volna, visszamentem volna az időben, hogy elfogadjam Hea legeslegelső ajánlatát, hogy megelőzzem fájdalmát, és, hogy mostanra már boldog párt alkossunk, de mivel még nem találták fel az időutazást – a 21. században élünk, könyörgöm, mivel töltik az idejüket a tudósok?! – így itt voltam a beteges imádatommal, félve szerelmem kinyilvánításától. Tessék, kimondtam! Bevallottam, pedig nem akartam! Szerettem őt, és ez nem az a haveri, vagy hugi-bátyus szeretet volt, ez annál több, érzelemdúsabb, szenvedélyesebb volt. Azt hittem, amit volt barátnőm iránt éreztem egykor, az szerelem volt, mára viszont bebizonyosodott, hogy az akkori érzelemvilágomat egy lapon sem lehet említeni a mostani érzelmek színes kavalkádjával.
Kifordultam önmagamból a szó legjobb értelmében, és meghazudtoltam mindazt, amit még másfél hónappal ezelőtt vallottam. Hea mindent kitörölt elmémből, minden kételyemet elmosta szépségével és belső értékeivel. Szeretetem napról napra nőttön-nőtt, úszkáltam a boldogságban, főleg, amikor együtt töltöttünk egy napot.

***

- Ó, szia, Hea – köszöntem neki kinyitva az ajtót.
Rögtön felvillanyozódtam, arcomon pedig ott virított a letörölhetetlen vigyor, ami mintha csak azt kiabálta volna, „Őrületesen szeretlek!”
Vidáman ugrált be a lakásomba.
- Elhívott randira! – kiáltotta, majd toporzékolni kezdett, vihogott és tapsikolt.
Arcomra fagyott a mosoly.
- Mit mondtál? – vontam föl szemöldököm.
- Elhívott randira! – ismételte meg magát. – Randizni fogunk! – örvendezett.
Szóval színtisztán értettem. 
Az összes vér kiszaladt arcomból.
- Kivel? – kérdeztem elhaló hangon.
- HyunSuval – tapsolt tovább.
- És ő kicsoda? – értetlenkedtem.
- Ne mondd már, hogy nem emlékszel! – lökött vállba. – Ne játszd a szenilis vénembert – kuncogott.
- Nem vagyok játékos kedvemben, Hea – mondtam komolyan.
- Ó, akkor nem említettem volna? – esett gondolkodóba. – Na, mindegy – rántotta meg vállát – akkor most mondom. A parkban a semmiből hirtelen leterített a kutyája, és így ismerkedtünk meg – mesélte csillogó szemekkel. – Már többször is összefutottam vele, és most végre elhívott randira! – ujjongott, mintha focimeccsen lett volna, ellenben én úgy éreztem magam, mint aki egy gyászmeneten vesz részt. – El sem tudom mondani, milyen régóta vártam már ezt a napot.
- Régóta? Miért, mióta ismered már? – kíváncsiskodtam.
- Nem is tudom. Talán úgy egy hónapja.
Ledermedve pislogtam, erre már nem feleltem.
- Mi az, nem is örülsz a boldogságomnak? – biggyesztette le piciny ajkait.
Nem! Nem, nem és nem!
- De – préseltem ki magamból nagy nehezen.
- Na, gyere, ölelj meg – szorított magához, ám az én karjaim meg sem moccantak, mintha ólomból lettek volna.

A szívem csak zuhant és zuhant, mázsás súlya egyre mélyebbre húzta. A torkom elszorult, hideg verejték ütközött ki homlokomon a meleg ellenére is, borzongás járt át – véletlenül sem a jóleső fajtából. Hea pár perc alatt elérte, hogy életkedvem a nullával legyen egyenlő. Képletesen ugyan, de kíméletlenül gyomorszájba vágott, a fájdalmat pedig ténylegesen éreztem, ott volt mindenhol, átjárta minden sejtemet. Émelyegtem és forgott velem a szoba, a fejem tele volt, gondolatban megállás nélkül ostoroztam magam. Cselekednem kellett volna, míg volt rá lehetőségem, megtenni magamtól az első lépéseket, mivelhogy már nem is egyszer visszautasítottam őt, színt kellett volna vallanom, de azt hittem, abban bíztam, hogy majd minden kialakul magától, szépen lassan, apránként, és azt gondoltam, ennél magától értetődőek már nem is lehettek volna gesztusaim. De ezt is elszúrtam, elpazaroltam rengeteg időt, amit akár együtt is tölthettünk volna, és nem külön-külön, és minden kedveskedésem és figyelmességem kárba veszett. Hea továbblépett, míg én kapaszkodtam volna utána láthatatlanul is kinyújtott karokkal, de ő már nem hallotta meg kiáltásomat, már nem akarta meghallani, nem akart észrevenni, ami teljesen érthető volt. Nem érdemeltem meg, egyáltalán nem, azok után, amit vele tettem, eljött az ideje annak, hogy én szenvedjek. „Elhívott randira” – ez az egy mondat visszhangot vert fejemben, amitől már-már migrént kaptam. Nem akartam rágondolni, máris, azonnali hatállyal ki akartam irtani érzelmeimet, de minden, amit magam előtt láttam az ő volt, az ő mosolya és csillogó szeme, ahogy amiatt a barom miatt örvendezett. Bár még nem ismertem a szóban forgó srácot, és tisztában voltam vele, hogy ha lenne „Évszázad barma-díj”, akkor azt kétségkívül én nyerném, mégis ellenszenves volt már csak a neve alapján is, és a pokolra kívántam, ahogy pokolra kívántam a szívemet, a lelkemet, a szerencsétlenségemet és saját magamat is.
Megingott lábam alatt a talaj, most már ténylegesen tehetetlen voltam, és nem pedig csak bebeszéltem magamnak, hogy nincs mit tenni. Rohadt egyedül és szánalmasnak éreztem magam, kedvem támadt volna őrjöngve végigjárni Szöul utcáit, felborítani egy pár kukát, de aztán feljelentettek volna garázdaság miatt, így veszteg maradtam, csak az ajkamat harapdáltam addig, míg meg nem éreztem számban a vér keserű, fémes ízét.
A gondolat, hogy valaki más fogja csókolni azokat az ajkakat, felőrölt. Meg akartam védeni Heát mindenkitől, azt akartam, hogy csak nekem legyen kulcsom a szívéhez, senki másnak, kizárólag nekem.
Egy világ dőlt össze bennem, lélekben romokban hevertem, apró atomokra hullva.

***

- Mi újság, haver? Rég találkoztunk – állított be hozzám Chunji.
- Biztos vagy te benne, hogy velem akarsz akár csak öt percet is tölteni? Nem vagyok a legjobb társaság az utóbbi napokban – sóhajtottam.
- Miért, mi a baj? – Lehúzta cipőjét, majd beljebb haladt otthonomban. Meg sem állt ágyamig, ahová lefeküdt, mintha csak a saját lakásában lett volna.
- Hea. Alakulóban van neki egy kapcsolata – fújtattam.
- És? Ha jól tudom, téged nem érdekel „úgy” – macskakörmözött a levegőbe.
- Amióta megcsókoltam, egészen más a helyzet.
- Hogy mit csináltál? – tágult ki haverom szeme.
- Már magamra sem ismerek, Chunji – rogytam le én is a matracra, mint valami élettelen krumplis zsák.
- Mégis mikor?
- Körülbelül másfél hónapja.
- És hogyan? Mármint… Hogy történt? És miért nem lett folytatása, ha Hea állítólag már régóta próbált veled összejönni?
Szinte egy szuszra, levegővétel nélkül meséltem el neki mindent.
- Hogy lehetsz ekkora szerencsétlen? – nevetett.
- Ya, ez a lehető legkevésbé sem vicces! – böktem felé mutatóujjammal.
- Miért kellett neked megcsókolnod őt, amikor részeg volt?
- Szerinted én tudom? – tártam szét karomat. – De most nehogy elkezdj hülyébbnél hülyébb kérdésekkel bombázni, így is csordultig van velük a fejem, nem kell még rátenned egy lapáttal – korholtam.
- Jó-jó, bocs.
- Inkább mondd meg, mit tegyek.
- Tudd meg, mikor fognak találkozni, és tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy tönkretedd és megöld a romantikus hangulatukat.
- Nem lesz ez egy picit túlságosan is szemétség?
- Meg akarod őt kapni, vagy sem?

***

 Szerencsére Heánál nem kellett kérdezősködnöm – igazából nem is tudtam, hogy hogyan tettem volna mindezt -, magától osztotta meg velem, hogy HyunSu pontosan ma, este hétkor jön érte. Mindent jól elterveztem, és alig vártam, hogy véghez is vigyem tervemet.

***

Hét előtt pár perccel szöszmötölést hallottam a folyosón, s beszélgetésfoszlányok szűrődtek be lakásomba – nos, a hangszigetelése a lépcsőháznak hagy némi kivetnivalót maga után -, így meg kellett tennem az első lépést.
- Ó, Hea, de jó, hogy még itt talállak! – Szinte kirúgtam az ajtómat. Mind a ketten összerezzentek. Hea iszonyatosan bájosan nézett ki a platformos szandáljában és a könnyed, babakék nyári ruhájában, már csak ránézni is öröm volt, a szívem csak úgy ficánkolt a boldogságtól. Viszont mikor tekintetem rátévedt HyunSura, elárasztott a méreg. Fekete haja fénylett a zselétől, és a plafon irányába meredezett. Úgy nézett ki, mint egy megijesztett budi kefe térdig érő gatyában és izompólóban – pff, felvágós -, de epés megjegyzésemet inkább megtartottam magamnak. – Nálam hagytad a rózsaszín kis lepedődet, tudod, amivel mindig alszol – gügyögtem, s átnyújtottam neki.
Valóban az övé volt, tényleg nálam hagyta, és csakugyan mindig azzal aludt születése óta. Én ezt nagyon édesnek tartottam, viszont úgy gondoltam, HyunSu már nem fog velem egy véleményen osztozni, és szörnyülködő arckifejezése igazolta is tézisemet, viszont nem mondott semmit sem, csak grimaszolt.
Hea olyan vörös lett, mint egy főtt rák, és gyilkos pillantásokkal illetett. Fortyogott, képes lett volna megfojtani is pusztán a két szemével.
- Majd a randevúm után – direkt kihangsúlyozta a „randevú” szót a szívtelen!  – beugrom érte, jó? - A fiú átkarolta a derekánál, vészesen közel a fenekéhez, Hea pedig úgy simult hozzá, mint egy kiscica. Felfordult a gyomrom, ökölbe szorult a kezem. - De most, amint látod, HyunSu és én távozóban vagyunk – szegte fel fejét büszkén. – Szóval szia, Niel – köszönt el ridegen.
Niel? Semmi Niel-sshi, vagy Niel-ah? Hát jól van, ha így állunk.
Dühösen, mégis elégedetten mentem vissza odúmba.
Ez még csak a kezdet volt.