Teen Top - Lovefool - 2. rész

*JungSoo szemszöge*


Landolás után egy kisebb tornagyakorlatot tartottam. A rengeteg üléstől elgémberedett minden létező testrészem, jó érzés volt a tudat, hogy lábam végre valahára földet ért. A repülőút mesés volt, megtapasztalhattam, milyen az, mikor az ember ténylegesen a felhők fölött jár, milyen az, mikor egy igencsak hosszú utazást némán kell töltenie – bár, ha nagyon szerettem volna beszélni, akkor a kikapcsolt állapotban lévő telefonom a rendelkezésemre állt volna partnerként, de nem szerettem volna, hogy egyesek azt higgyék, teljesen elment az eszem -, s milyen érzés az, ha sós mogyoró mérgezést kapok. Nem viccelek! Akárhányszor eljött mellettem egy stewardess, mindig leemeltem a büfés kocsiról legalább három csomag rágcsálnivalót, és rögtön el is pusztítottam a zacskók tartalmát. Ezt a hatalmas nagy étvágyat a bensőmet szétrepesztő idegességnek tudtam be. Mikor még nem is olyan régen érettségi időszak volt, akkor is folyamatosan ettem, csak akkor a csokoládét adagoltam túl. Visszatérve arra, hogy nem volt társaságom: SangMi a felszállásunk után pár perccel már úgy aludt, mint a bunda. Na, nem mintha bántam volna, hogy bealudt, sőt, kifejezetten örültem is, így legalább nem tett fel olyan idióta kérdéseket percenként, mint például „Mikor szállunk már le?” vagy, hogy „Most melyik ország felett vagyunk?”. Néha sokkal jobban tudom őt szeretni, mikor húzza a lóbőrt, és ez is egy ilyen alkalom volt.
Miután felvettük csomagjainkat, taxi után néztünk. Amint kiléptünk a reptérről, nagyot szippantottunk a levegőből. Határozottan más volt, mint a londoni, de azért tetszett. Boldogsággal töltött el, hogy itt lehetek.
Taxit szinte azonnal találtunk, legnagyobb örömünkre. Nagy nehezen bedobáltuk cuccainkat a csomagtartóba, majd elhelyezkedtünk a hátsó ülésen.
- Merre lesz? – kérdezte a sofőr.
Gyors mozdulatokkal előhalásztam farmer sortom zsebéből a cetlit, amin a cím állt, s közöltem úti célunkat.

Tíz – tizenöt perc múlva már a lakásunk előtt toporogtunk, izgatottan várva a főbérlőnket, aki rövid időn belül meg is jelent. Kedvesen mosolygó, idősebb, ősz hajú bácsi nyújtotta át nekünk a kulcsokat a telefonszámával együtt, hogy bármikor hívjuk őt fel, ha problémánk adódna.
Remegő térdekkel léptük át újdonsült otthonunk küszöbét. Amint bezárult mögöttünk a bejárati ajtó, rögvest eldobtunk magunktól mindent, amit addig görcsösen szorongattunk a kezünkben. Mint akit ágyúból lőttek ki, úgy futottuk körbe az emelettel is rendelkező házat. A felső szinten két szoba is volt, benne egy-egy ággyal. Természetesen nem bírtam megállni, hogy ne vetődjek bele először az egyikbe, aztán a másikba. Benyitogattam a többi zárt helyiségbe, bekukkantottam az üresen álló szekrényekbe, majd a nappaliban futottunk össze SangMival, ahol egymás kezét fogva belesikítottunk a másik arcába. Nos, igen, pontosan így viselkedik két fiatalkorú nő, akik az önállóság útjára léptek. Azt hiszem, ennél érettebbek nem is lehettünk volna. 
Nevetve vetettük le magunkat a fekete kanapéra.
- Ez valami hihetetlen – vetette hátra fejét nővérem, és a plafonról alácsüngő csillárt fixírozta.
- Az – értettem egyet. - Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyunk – mondtam, majd a helyiséget kezdtem mustrálni. – Nézd azt a könyvespolcot – mutattam rá az említett bútorra, ami egy egész falat beterített.
- Látom – biccentett. – Mi van vele? – értetlenkedett.
- Semmi, csak szép. Tetszik. Alig várom, hogy ellepjem könyvekkel.
- Jaj, csak ezt a fejet ne! – jajdult föl.
- Miről beszélsz? – ráncoltam szemöldököm.
- Amikor a könyveidről beszélsz, mindig eszelős tekinteted van. A frászt hozod rám ilyenkor. Nézd! – dugta orrom alá karját, ami libabőrös volt.
Halkan kuncogtam.
- Ne haragudj, nem szándékosan csinálom.
- Le kéne szoknod az olvasásról, mielőtt még begolyózol – bökött vállba.
- Neked ez olvasás nélkül is sikerült, szóval hallgass. – Aprót lökött rajtam. – Ezt még egyszer n… - Be sem tudtam fejezni, megismételte. Párna, vagy akármilyen mozdítható tárgy után keresgéltem, amivel meg tudtam volna őt ütni, azonban mivel még az egész lakás „csupasz” volt, így semmi sem akadt a kezembe. A saját tenyeremmel vertem őt fejbe. Villámokat szórt szemével. – Na, gyere, pakoljunk ki, mielőtt még egymás torkának esnénk.

***

Otthonossá varázsoltuk a házat. Én elhalmoztam könyvekkel a könyvespolcot, SangMi pedig kipakolta az emléktárgyainkat és a képkereteinket a többi polcra. Szépen megvetettük a máris összeugrált ágyainkat, egyúttal el is döntöttük, melyik szoba kié legyen. A két fürdőszoba sorsáról nem hoztunk semmiféle döntést – egy volt a földszinten, és egy az emeleten -, szabadon használhattuk bármelyiket.
A lakás szerelem volt első látásra – vagy sikoltásra, nem tudom, melyik volt hamarabb. A nappaliban a fekete és a kávészín dominált, mindkét fürdőszoba égszínkék színben pompázott, ami ugyan elég hűvös és rideg hatást keltett, én mégis odáig voltam érte, a konyha meleg narancssárga volt, az étkező nap sárga, a két hálószoba pedig bordó. A bútorok nem voltak elavultak, így nem kellett attól tartanunk, hogy hirtelen ránk esik a konyhaszekrény ajtaja, vagy, hogy leszakad alattunk az ágy. Nem láttunk sehol sem pókhálókat. Tökéletes volt minden, én pedig végtelenül boldog voltam.

***

Be kellett mennünk az egyetemre, ami ugyan csak három utcával volt arrébb, mi így is eltévedtünk. Legalább négy embert is megállítottunk, hogy újra meghallgassuk, merre tovább. Végül csak odataláltunk, és sikerült visszatartanom a könnyeimet is – elég könnyen be tudok pánikolni, ha arról van szó, hogy sosem látom viszont otthonomat.
Megálltunk az intézmény előtt, s tátott szájjal, gyermeteg ámulattal néztünk végig hatalmas valóján. Azt hiszem, ekkora épületet még nem láttam. Mivel még nem kezdődött meg a szemeszter, így nem lézengtek olyan sokan az iskola területén.
- Na, akkor most eltévedünk még egyszer? – vigyorgott SangMi.
- Azt hiszem – bólintottam, jót derülve szerencsétlenségünkön.
Bementünk a főkapun, s hatalmas tér terült el előttünk. Rögtön balra volt az anglisztika tanszéke.
- Hű – ámultunk el egyszerre.
Addig császkáltunk az egyetem belsejében, míg bele nem futottunk egy tanárba.
- Öhm… Elnézést! – szólított meg egy középkorú nőt nővérem. – Jó napot! – hajoltunk meg előtte. – Először is azt szeretném megkérdezni, merre találom Mrs. Kang tanárnőt?
- Én lennék az, miben segíthetek? – mosolygott kedvesen.
- Csak jelezni szerettük volna, hogy megérkeztünk, és be is költöztünk az albérletbe.
- Ó, igen, maguk azok, akik nem a kollégiumban szálltak meg. Már emlékszem önökre, sok papírmunkámba kerültek – nevetett. Lesütöttük a szemünket. – Na, nem azért mondtam, hogy elszégyelljék magukat, még örültem is neki, hogy akadt egy kis dolgom. Nem szeretek unatkozni. És, milyen volt az utazás? Milyen Szöul?
- Jól utaztunk, bár még azóta is olyan, mintha zsibbadna a lábam – panaszkodtam. – Hosszú út volt. Szöult pedig még nem igazán tudtuk felfedezni, de ami késik, nem múlik.
- Feltétlenül nézzenek körül a városban, megéri – somolygott. – De ne feledkezzenek meg a tantárgyfelvételről sem, amire ma este kerül sor az egyetem honlapján.
- Köszönjük, hogy szólt – hálálkodtam.
- Esetleg van még kérdésük? Tudok segíteni valamiben? – tudakolta.
- Már csak annyi lenne, hogy... Hát... Szóval... Merre találjuk a kijáratot? - túrt bele idegesen a hajába testvérem.
Mrs. Kang harsányan felkacagott.
- Jöjjenek, kikísérem magukat.

***

- Most fogom magam megtépni! – mondtam indulatosan. Szavaimat halál komolyan gondoltam.
- Na, mi van már? – kérdezte nővérem felnézve a saját laptopjáról.
- Nem enged be a rendszer – dühöngtem. – Felgyújtom, vagy kidobom az ablakon, vagy én nem is tudom…
- Hm, érdekes, engem beengedett – hümmögött.
- Úgy van, pont velem szúrj ki! – sikítottam rá a képernyőre.
Sokan mondták már, hogy nyugodt teremtés vagyok, és erős idegzettel áldott meg a teremtő. 
- Nyugi már – csitított testvérem.
- Nyugi már?! Hogy nyugodhatnék le? A rohadt lassú rendszer miatt fogják elfoglalni az én óráimat! – az „én” szócskát külön kihangsúlyoztam. – Aztán nekem marad majd minden unalmas, amire senki sem akar bejárni. Mégis hogy gondolták, hogy majd az összes tanuló egyszerre tudja összeállítani az órarendjét? Ki volt azaz idióta, aki ezt az egészet kitalálta? És miért engedik egyáltalán, hogy egy hülye ilyeneket ötöljön ki? És melyik nem normális fogadta el annak a baromnak a felvetését? – őrjöngtem.
- Ööö… JungSoo – zavarta meg háborgásomat SangMi.
- Mi van? – csattantam.
- Beengedett téged a rendszer – mutatott laptopomra.
- Ó, édes Istenem, köszönöm, köszönöm! Imádlak, imádok mindenkit! – örvendeztem, majd gyorsan lecsaptam a nekem szükséges órákra.
Kommunikáció és médiatudomány, rettegj, jövök!