Teen Top - Lovefool - 44. rész

*Sangmi szemszöge*

Niel tarkón hajította Changjot, mire a fiatalabb előretántorodott, s végül felhördült:

- Idióta! Kiborult a sojum!

- Mi? Honnan van piád? – csodálkozott Ricky.

- Otthonról hoztam.

- Miért?

- Úgy volt, hogy iszunk, nem? Csak a helyszín változott, a szándékom nem.

- De nincs is itt Chunji – emlékeztettem őt.

- Hát… most már mindegy – vont vállat könnyelműen, majd újból meghúzta az üveget.

 - Legközelebb nem hozzuk ezt a barmot – bosszankodott Minsoo, ahogy hazafelé tartottunk hajnali kettő tájékán.

A banda vezére volt az, aki magára vállalta Changjo szánkón való hazaszállítását. A Teen Top legfiatalabb tagja ugyanis annyira instabil lábakon állt már, hogy azt mondtuk neki, inkább feküdjön fel a szánra és hazahúzzuk őt. Ez egyszerűbbnek tűnt, mint gyök kettővel haladni vele.

Eleinte.

 - Még, hogy ő bírja a legjobban az alkoholt, na persze – mérgelődött Byunghun.

- Szerintem biztos, hogy csak színlel, mert lusta hazagyalogolni – mondta Ricky.

- Istenem, ember, legalább ne ess már le! – kiáltott fel Minsoo, amikor Changjo majdnem legurult a szánról.

- Hm hm ümm ne – felelte Changjo.

- Ha te mondod, pajti – paskolta meg a fejét Niel.

És ezt legalább még ötször eljátszottuk…

- El sem hiszem, hogy végre itthon vagyunk – sóhajtotta Minsoo, ahogy felkapcsolta az előszobában a villanyt.

- Köszönöm, hogy hazahoztál, főnök – csókolta őt arcon Changjo, aki szerencsére ekkor már visszanyerte lélekjelenlétét.

A hajnali éles, hideg levegő út közben úgy fejbe vágta, hogy idővel magához tért. Bár azért még így is szédelgett, befelé menet például nekiütközött az ajtófélfának.

- Menj már – hessegette el őt Minsoo. – Oké, emberek, mindenki a fürdőszobában vetkőzzön le, hogy csak az legyen vizes. Nem fogok utánatok takarítani a lakás többi pontján – adta ki az utasítást.

- Nem mintha szoktál volna bármikor is takarítani. Tudod egyáltalán, hogy néz ki egy felmosó? – feleselt Niel, mire Minsoo fapofával vállba bokszolta őt.

- Te nyugodtan átöltözhetsz a szobámban – mondta nekem L.Joe.

- Akkor megyek is – biccentettem.

Vigyorogva megpaskolta a fenekemet. – Sietek én is.

Felkapcsoltam a villanyt Chunji és Byunghun közös hálószobájában, nadrágzsebemből kivettem a telefonomat meg a kulcsomat és ledobtam őket L.Joe ágyára, majd levetettem magamról az elolvadt hótól átnedvesedett ruhadarabjaimat, s kiterítettem őket a radiátorra. Fehérneműben még a fűtött szobában is fáztam, ezért úgy döntöttem, kölcsön veszem Byunghun egy pólóját és pizsamanadrágját. Kinyitottam a két szekrény közül az egyiket, s onnan tudtam, hogy ez valóban L.Joe gardróbja, hogy az ajtajára ki volt ragasztva két közös képünk. Őrülten boldog mosolyra húztam a számat, szívem ujjongott. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, ezért bekukkantottam a másik ruhásszekrénybe is, s amit annak az ajtaján találtam, nem okozott nekem csalódást: egyetlen húgom legalább hat fotóról mosolygott vissza rám Chunjival az oldalán. Ez szintén megmosolyogtatott.

L.Joe akkor nyitotta ki az ajtót, mikor – a még mindig nyitott szekrénye előtt állva – éppen a magamra kapott felsőjét szagolgattam.

Kuncogni kezdett. – Hát te meg mit csinálsz?

- Gondoltam átöltözök.

- Nem erre gondoltam – felelte és lassú, lomha léptekkel megindult felém. – De azért azt el kell ismernem, hogy nagyon jól állnak neked a cuccaim.

- Szeretem az illatodat – magyaráztam.

- Na, ne mondd. – Próbálta elfojtani a mosolyát, de az arcán akaratlanul is megjelentek a gödröcskéi.

- Pedig így van.

Magához ölelt, hajamat simogatta, s hajkoronámba puszilt. Elégedett sóhaj szakadt fel belőle.

- Nem vagy éhes?

- Hm, picit.

- Nézzünk valamit a konyhában?

- Nézzünk – egyeztem bele.

- Pattanj fel – paskolta meg a konyhapultot.

Teljesítettem, amit kért, s kérdőn pislogtam rá.

- De ne segítsek?

Szétnyitotta lábaimat és közéjük állt, majd megsimogatta az arcomat.

- Nem kell, boldogulok egyedül is.

- Meg is etetsz?

- Ha ezt szeretnéd – válaszolta és megcsókolt.

Épp ekkor toppant be Changjo pizsamában, szétcsúszott ábrázattal.

- Ó, egek… – nyögött fel, mire nevetve elváltunk L.Joe-val.

- Szokj hozzá, haver – veregette meg Byunghun a vállát.

Changjo csak a fejét csóválva sóhajtott.

- Fiatalság, bolondság… – mormogta az orra alatt.

Magához vett egy flakon ásványvizet, majd fordult is vissza.

- Jó éjt, kedvenc szerelmespárom – búcsúzott el.

- Jó éjszakát – mondtuk egyszerre Byunghunnal.

- Tudod… sokszor nem tudom eldönteni, hogy ezeket komolyan gondolja-e – szólaltam meg, mikor Changjo már hallótávolságon kívül volt.

- Mármint miket?

- Hogy undorodik tőlünk. Úgy érzem sokszor, hogy nem akarja, hogy itt legyek – vallottam be.

- Ne csináld már, Sangmi – tűrte a hajamat a fülem mögé. – Changjo már csak ilyen, nem kell magadra venned, amit mond. Tudom, hogy furcsa tud lenni, de ez nem jelenti azt, hogy nem kedvel téged. De, ha rosszul esik neked, akkor beszélek vele, hogy álljon le, oké?

- Nem, nem kell. Csak nem tudtam értelmezni ezeket. Tényleg bír?

- Persze – mosolygott nyugtatóan. – Mindannyian szimpatikusnak találnak.

- Egészen biztos?

- Egészen – bólintott és homlokon csókolt. – Nincs miért aggódnod, mind elfogadtak téged és örülnek, hogy a barátnőm vagy.

- Én is örülök, hogy a barátnőd vagyok.

- Egyszerűen imádlak – nyomott egy gyors puszit a számra. – Most már tényleg készítek kaját. Szendvics?

- Nekem megfelel.

- Képzeld, gondolkodtam.

- Ó, jaj, ez nem kezdődik valami jól – incselkedtem vele.

Már az ágyában voltunk, a villanyt is lekapcsoltunk és egymással szembefordulva feküdtünk.

Hiába volt sötét, láttam, hogy haragosan nézett rám.

- Oké-oké, bocsi, mondjad.

- Mi lenne, ha ideköltöznétek?

- Micsoda?! – szökött fel a szemöldököm egyenesen a plafonig. – Mármint ide?

- Úgy értettem, a lépcsőházba. Van kiadó lakás, ha jól tudom.

- De mi kétszobás lakásra pályázunk, a három az túl nagy lenne.

- Két- és háromszobások is vannak az épületben, épp ezért mondom.

- És mennyibe fáj itt egy hónap?

- Azt pontosan nem tudom, de biztosan olcsóbban jönnétek ki, mint abban a nagy házban, amiben most laktok. Ha gondolod, utánajárok a főnöknél.

- Oké, azt megköszönném. Én meg megbeszélem ezt Jungsooval.

- Rendben van, akkor még majd visszatérünk erre. – Lágyan megcsókolt. – Szép álmokat.

- Szép álmokat, Byunghun.

Négy nappal később felhívtuk apáékat Skype-on, hogy velük is tudassuk költözési szándékunkat.

- De… De mi a baj a mostani házzal? Nem tetszik? Rosszul választottunk? – kérdezte Alicia, arca aggodalmat tükrözött.

- Szeretjük anya, nem arról van szó, hogy nem – vette magához a szót húgom – csak túl nagy kettőnk számára. Hatalmas. Feleslegesen adtok ki érte havonta ilyen sokat.

- Szóval erről van szó? A pénzről? – tudakolta apu.

- Amiatt nem kell aggódnotok, édesapád…

- Tudom – szakította félbe Aliciát Jungsoo. Tisztában volt vele, hogy az apja halála után kapott busás vigaszdíjról akart volna beszélni. – Tudom, hogy jócskán van még abból a pénzből, de akkor is, ésszerűbb lenne lecserélni ezt a lakást.

- Úgy lassabban emésztenénk fel azt a pénzt – szólaltam fel én is.

- És akkor hová költöznétek? – kíváncsiskodott apa.

- Egy emeletes házba, nincs olyan messze innen. Hetedik emeleti lakás, két szobával, erkéllyel és fele ennyiért, mint amennyit most fizettek ezért.

- Oké, végül is valóban van értelme annak, amit mondtok… – mélázott apa.

Alicia felsóhajtott. – Ha ténylegesen ezt akarjátok, akkor legyen, áldásunkat adjuk rá.

- Ezt akarjuk – feleltük egyszerre testvéremmel.

*Jungsoo szemszöge*

Hosszas csengőszó hasított a levegőbe – valamint a fejembe is –, majd váratlan látogatóm türelmetlenül verni kezdte a bejárati ajtót. Magamban pufogva szakítottam el tekintetemet a laptopomról, s mivel Sangmi épp házon kívül volt, ezért nekem kellett megnéznem, ki az a félőrült, aki éppen a lábtörlőnkön toporog.

- Jövök már! – kiáltottam dühösen, aztán pedig szitkozódtam egy sort, mert belerúgtam az ágyam sarkába.

A szobám és az ajtó közti távolságot fél lábon ugrálva tettem meg – ha itt lett volna a nővérem, tuti jót nevetett volna rajtam.

- Mi az? – Nos, nyilván nem ez a legudvariasabb módja az ajtónyitásnak, de a folytonos dübörgés úgy felbosszantott, hogy képes lettem volna kitépni az ajtót a keretéből.

Sosem voltam az a tipikus birkatürelmű ember.

- Jaj, de imádom ezt a morcos fejedet, te idegbeteg – puszilt homlokon Chunji, majd benyomult a lakásba, maga után húzva a fekete színű bőröndjét, Meonjit pedig pórázon vezetve.

- Készülsz valahová? – böktem pakkja felé és bezártam az ajtót.

- Ja, igen… ideköltözöm – jelentette be olyan egyszerűen, mintha csak azt közölte volna, hogy szőke a hajam.

- H-hogy micsi’?! – hebegtem.

- Összevesztem a fiúkkal, látni sem akarom őket.

Besétált a szobámba és úgy vágódott le az ágyra, mintha ténylegesen otthon lett volna. Arrébb löktem a lábát, hogy elférjek mellette.

- Mi volt a vita tárgya?

- Nem lényeg – legyintett.

- Próbákon ugyanúgy fogod őket látni.

- Tudom, de minél kevesebb időt töltök most velük, annál jobb.

- Van külön lakásod is – juttattam eszébe.

- Ez közelebb van a céghez.

- Jó, az igaz… De mesélj már, mit követtek el a többiek? Kíváncsi vagyok.

- Csak a szokásos… kikészítettek.

- De mégis mivel? – firtattam.

- Amivel mindig is. Szimplán idióták.

- Nem hiába vagy te is a banda tagja.

Felült, s csúnyán nézett rám.

- Most komolyan, Szösz? Segítettem nektek beköltözni ide és ezt csinálod? Az akadékoskodásoddal fejezed ki a háládat? Szép, mondhatom. – Fújtatva állt fel, s megragadta a csomagját. – Azt hittem, rád legalább számíthatok… Azért jöttem ide, hogy veled megfeledkezzem a többiekről, abban reménykedtem, hogy te majd felvidítasz. – Hangja ennél csalódottabb már nem is lehetett volna. – Idővel majd megtanulom, hogy ne várjak el tőled semmit sem.

Összeszorult a torkom.

Megindult az ajtó felé.

- Most hová mész?

Hátra sem fordult. – Nem mindegy? Neked úgyis csak az a fontos, hogy ne itt rontsam a levegőt.

Nem hagyhattam, hogy elmenjen.

Lábaim maguktól mozdultak, olyan gyorsan mögötte termettem, hogy a kilincsre ráfogni sem volt ideje. Gondolkodás nélkül megöleltem őt hátulról; teljes lényében megfeszült.

- Kérlek, maradj – kérleltem őt, arcomat a hátára fektettem, hasán szorosan kulcsoltam össze karomat. – Nem akartalak megbántani.

- Attól még sikerült…

- Ne haragudj, olyan hülye vagyok. – Ha lehetséges, még szorosabban bújtam hozzá.

- Ezzel nem szállnék vitába.

- Addig laksz nálam, amíg akarsz, oké?

- Ezt most csak úgy mondod.

- Nem, tényleg ezt szeretném.

- Most már nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet.

- Nem akarlak elveszíteni, Chunji.

Ennek hallatán testének merev tartása enyhült, ellazult karjaim közt és ez jó jel volt. Eleresztettem őt, szembe fordult velem és még mindig haragosan vizslatott engem.

- Más nem szenvedne veled ennyit, remélem, tudod – ingatta a fejét, majd visszalépdelt az ágyamhoz, hogy újra levethesse rá magát.

Többet nem kérdeztem arról, mi történt.

A Chunjival való együttélés sokkal kellemesebb volt, mint amire számítottam. Nem nyomult annyira, mint amennyire már megszokhattam tőle, s valamennyire még az arcából is visszavett. Csalódást okozott nekem – teljesen jó értelemben véve.

Minden egyes este együtt néztük a tévét. Az ágyamon feküdtünk, hátunkat a felpolcolt párnáknak vetve, összebújva. Semmi természetellenest nem éreztem ezúttal abban, hogy fejemet a mellkasán pihentettem, míg ő rendszerint átkarolt engem s a vállamat cirógatta. Közelsége nem volt felkavaró, éppen ellenkezőleg: a hosszú napok után jól esett a karjaiban lenni, egyenletes szívverése és finom illata megnyugtatott.

Fogat mosni is mindig együtt mentünk el; amikor kinevettem őt azért, amiért túlságosan is habzott a szája, a következő pillanatban már a homlokom is fogkrémes volt. Természetesen ilyenkor már nem volt kedvem viháncolni.

 Meonjit közösen, sötétedés után sétáltattuk meg, sokszor órákig is képesek voltunk lófrálni, hangos kacajunkkal megtörve az utca csendjét.

Segített nekem tanulni, átnézte a beadandóimat és megnyugtatott, ha esetleg feszült voltam az egyetem miatt. Sokszor ágyba kaptam a reggelit és őszintén, így, hogy mellettem volt, sokkal vidámabban indultak a reggeleim, boldogabban vágtam neki a napnak.

Persze a lakótársi viszony maga után vont pár frusztráló pillanatot is.

Már pizsamában feküdtem az ágyon és a telefonomon a My Boo nevű alkalmazással játszottam, amikor Chunji törölközővel a derekán, vízcseppektől gyöngyöző felsőtesttel és nyirkos hajjal beállított. Esküszöm, hogy el akartam kapni róla a tekintetem, de jesszus atya ú…, meg kellett őt bámulnom. Muszáj volt. Még a mobilomat is sikerült az ölembe ejtenem.

Természetesen nem kerülte el a figyelmét a reakcióm, jót nevetett döbbenetemen.

- Na, mi van, Szösz? Tetszik, amit látsz? – ugratott.

Alig láthatóan megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek és megdobtam őt egy párnával, ami elől vihogva tért ki.

- Minek van rajtad a törölköző, ha nem is használod? – morogtam.

- Micsoda? – értetlenkedett.

- Tiszta víz a mellkasod – motyogtam zavartan. – Inkább meg kéne törölköznöd.

- Szóval azt akarod, hogy ez – bökött az egyetlen anyagra, ami a testét fedte – lekerüljön rólam?

Ennél perverzebb módon talán nem is mosolyoghatott volna, de tényleg.

- Inkább szakadjon rám a mennyezet – dünnyögtem.

Oké, talán hazudtam, mikor azt mondtam, hogy visszavett az arcából.

*Chunji szemszöge*

Amilyen halkan csak tudtam bezártam a bejárati ajtót és nekivetettem a hátamat, hogy kifújjam magam.

Egy hete már, hogy újra elkezdődtek a próbák, ugyanis a főnökség váratlanul bejelentette, hogy hamarosan koncertet fogunk adni Japánban. Éppen ezért hajtottak minket ezerrel és mindig későn értem haza.

Kihalásztam telefonomat a nadrágzsebemből, hogy megnézzem, mennyire késő az a késő, az egész lakásban mindössze a mobilom felvillanó kijelzője jelentett fényforrást.

Hajnali egy múlt hét perccel.

Panaszos sóhaj hagyta el számat.

Magával a munkával sosem volt bajom, egyedül azt bántam, hogy emiatt egyre kevesebb és kevesebb időt tudtam eltölteni Szösszel. Ő napközben az egyetemen volt, én kora délutántól kezdve a próbateremben. Le kellett mondanom a közös tévénézésről, az együttes kutyasétáltatásról és gyakorlatilag minden más közösen végzett tevékenységünkről is. Egyedül a reggeli maradt meg számunkra – akármilyen fáradt voltam is, mindig kikeltem az ágyból, hogy meglepjem őt valami finomsággal. Reggeli fáradt, ugyanakkor boldog mosolya kárpótolt mindenért és megért minden fáradozást.

Óvatos léptekkel közelítettem meg Jungsoo szobáját. Mikor beléptem a hálóba, azonnal vigyorognom kellett: az ágy melletti komódon égett a kislámpa, Szösz pedig aludt: nyitott szájjal, kitakarózva. A takaróját a földről kellett felszednem, hogy betakarjam őt.

Észrevette, hogy bebújtam mellé (még pizsamát felvenni is fáradt voltam, egyszerűen utcai ruhában feküdtem ágyba) és nyöszörögve felnyitotta pilláit.

- Meg akartalak várni – mondta és felém fordult. Alig bírta nyitva tartani a szemét.

- Legközelebb majd talán össze is jön – kuncogtam.

- Ne haragudj.

- Nem, te ne haragudj, amiért keveset vagyok itthon.

- Hiányoztál, Chunji. – S azzal lehunyta a szemét, ereje eddig tartott.

- Te is nekem, Szösz – suttogtam. – Szép álmokat.

Szinte rögtön egyenletessé vált a légzése, szívemet melengette békés arcának látványa. Aztán a hátamra gördültem, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét és magához ölelt, mintha a plüssmackója lettem volna. Keserédes mosolyra húztam a számat, átkaroltam őt és adtam neki egy utolsó jó éjt puszit a homlokára.

Boldog voltam vele és ez darabokra törte a szívemet. 

Teen Top - Lovefool - 43. rész

Sziasztok! :) 

Meghoztam az új részt, igazán sajnálom, hogy ez ilyen sokáig tartott. Aki figyelemmel követte a Lovefool előző változatát, annak talán ismerős lehet ez a fejezet - úgy döntöttem, hogy ezt megmentem a törlés elől és felhasználom a mostani (és remélhetőleg most már végleges) Lovefoolban. Remélem, tetszeni fog nektek. 

Jó olvasást! :) 

Soora

*Sangmi szemszöge*

- Remélem, már elkészültek ezek a majmok – mondta L.Joe, mielőtt kinyitotta volna a dorm ajtaját. – Megjöttünk! – kiáltotta el magát, s gyors mozdulatokkal lerúgtuk a cipőnket és felakasztottuk a kabátunkat.

A nappaliba érve különös kép tárult elénk: Changjo fejjel lefelé lógott a kanapéról a parketta felé, feje már egészen piros volt, Minsoo a padlón volt kiterülve, arcát a sapkájával takarta, mint mindig, Ricky és Niel pedig épp a távirányítón veszekedtek. És mind pizsamában voltak.

- Mi a… – torpant meg Byunghun. – Hát ti?

- Hát mi? – kérdezett vissza Minsoo álmos, mély hangján.

- Nem megyünk?

- Hová? – tudakolta Ricky, majd megharapta Niel karját, aki aztán felkiáltott.

- Úgy hagytalak itt titeket, hogy kezdjétek el rendbe szedni magatokat, mert amint megérkezünk Sangmival, indulunk is bulizni.

- Ja, igen, nincs kedvem – szólalt fel Changjo.

- Ne csináld már…

- Megbeszéltük Chunjival, hogy inni fogunk… sokat. De ő éppen ápolónősdit játszik, én meg nem akarok nélküle menni.

- Ez most komoly? – L.Joe hangja ideges volt.

- A legkomolyabb – felelte Changjo, s felült. A fejéhez kapott. – Fú, basszus. – Hosszan pislogott. – Miért feküdtem így?

- Mert idióta vagy – szúrta oda Niel.

- Akkor nem lesz ebből semmi?

- Akkor nem – dörmögte Minsoo.

- Én várom a kedvenc sorozatomat; szilveszter alkalmából dupla részt fognak adni. – Ricky szeme csak úgy csillogott.

L.Joe olyan erősen forgatta meg a szemét, hogy attól tartottam, fel is akad neki.

- Hát ezt nem hiszem el… – Felém fordult és bocsánatkérően pislogott rám. – Nem tudtam, hogy ez lesz, ne haragudj. Mit csináljunk akkor?

Gyorsan végigfuttattam tekintetemet a nappalin, mire az erkélyajtó mellett, a sarokba támasztva megpillantottam egy szánkót.

Jobb sem kell!

- És, ha elmennénk szánkózni? – vetettem fel félénken és kissé halkan, Niel mégis meghallotta, s fel is kapta a fejét.

- Szánkózni?!

Összerezzentem és behúztam a nyakamat, mert azt hittem, rosszat mondtam, de aztán a következő reakciójával megnyugtatott:

- Egyszerűen imádom ezt a lányt! – Összeütötte kétszer a tenyerét. – Öltözzünk, gyerekek!

- Oké, ezt nem hagyom ki – tápászkodott fel Changjo, s elindult a szobája felé.

- Majd visszanézem interneten azt a két részt – mondta Ricky csak úgy magának, és követte két bandatársát.

Byunghun kérdőn nézett a banda fejére, aki még mindig a földön heverészett.

- És te? Nem mozdulnál?

Minsoo csak egy fáradt nyögéssel felelt, de azért összeszedte magát és némán – továbbá még mindig csukott szemmel – elvonult átöltözni.

Ketten maradtunk L.Joe-val.

- El sem tudom mondani, mennyire szeretlek – ölelt magához. – Honnan tudtad, hogy vevők lesznek erre?

Vállat vontam. – Úgy működnek, mint a gyerekek; nem volt nehéz dolgom.

- Nem fogsz így fázni?

- A nadrágom alatt van harisnya, de egy pulóver még rám férne.

- Meg egy kesztyű is, mert azt sem hoztál. Gyere, nézzünk neked valamit. – Megragadta a kezemet és behúzott a szobájába.

Bezárta mögöttem az ajtót, majd hozzá is préselt; egyik kezével a fejem mellett támaszkodott, míg a másikat a tarkómra csúsztatta, s így vont magához közelebb. Édes csókra invitált, melytől a lélegzetem is elállt, a lábamból pedig kiment minden erő.

Miután elváltunk egymástól, még közel maradt hozzám, s miközben kapkodva szedtük a levegőt, egymás szemébe néztünk.

- Szeretlek, Byunghun – súgtam.

- Én is szeretlek – mosolygott, s ezáltal megjelentek imádni való gödröcskéi. – Na, jó – lépett el tőlem – most már tényleg felöltöztetlek.

- Igazi úriember vagy.

A szekrényéhez lépett, picit kutakodott, majd kiemelt egy piros, belebújós, kapucnis, kenguruzsebes pulóvert.

- Ez jó lesz?

- Tökéletes – bólintottam rá.

Azt, hogy felöltöztet, ő szó szerint értette: áthúzta a pulcsit a fejemen, segített az ujjába juttatni a karomat, végül pedig megigazgatta ruhadarabját a derekamon.

- Kis csini. – Szája fülig ért és kuncogni kezdett, ahogy összevissza szálló hajamra nézett. – Édi vagy.

Még keresett nekem egy pár kesztyűt is és visszamentünk a nappaliba, hogy megvárjuk a többieket.

Egy dombhoz sétáltunk – amit ők csak „nagydombként” emlegettek. Maga a domb nem volt a fiúk lakásától messze, viszont az odajutás hosszas procedúra volt: Ricky és Changjo megnehezítették a dolgunkat azzal, hogy folyton a szánkón veszekedtek. Hol az egyik, hol a másik akart rajta utazni, és ezért lépten-nyomon vitatkoztak és a hóba döngölték egymást. Niel (aki a szánkót húzta) hamar megelégelte a srácok gyerekes viselkedését, és ezért lemondott arról, hogy az ő kezében legyen a szán gyeplője. Egy „jussatok oda ahogy akartok, barmok” morgást követően ledobta a földre a kötelet és inkább csatlakozott Minsoohoz, aki a kis csapatunk elején ment, hogy elpanaszolja neki, mennyire szükség lenne már új bandatársak kerítésére.

Mivel szánkózni indultunk, ezért nem hagyhattam, hogy maga a szánkó ottmaradjon az utca közepén, ezért magamra vállaltam a feladatot, és Niel helyett én húztam a két fiút. Megállapodtam velük abban, hogy öt percenként csere lesz, viszont bebizonyították, hogy nemcsak abban gyengék, hogy felnőtt férfiként viselkedjenek, hanem még matekban is: körülbelül két percenként sipítozott hol Ricky, hol Changjo, hogy most már ő akarja magát szállíttatni.

A helyzet kezelhetetlen, ők pedig menthetetlenek voltak.

- Komolyan nem hiszem el, hogy képesek vagytok egy lánnyal cipeltetni magatokat – csóválta a fejét helytelenítően L.Joe, de én legyintettem, hogy hagyja csak.

- Ha ennyire zavar téged, akkor akár át is vehetnéd tőle a gyeplőt, nem gondolod? – feleselt Ricky.

- Igazat kell adnom neki – mondta Changjo.

- Ó, ti kis mocskok… – dünnyögte Byunghun és elvette tőlem a kötelet.

- Egyszer csak odaérünk… – sóhajtott Minsoo.

- Byungh… – éppen azt kérdeztem volna meg L.Joetól, hogy lenne-e kedve lecsúszni velem a dombról, azonban ezt a kérdést nem tudtam feltenni, ugyanis egy nagy hógolyó csapódott a fejemnek, majd darabjaira robbanva potyogott be a nyakam és a kabátom közti kis résen. Rögtön kirázott a hideg, és bosszúsan hátrafordultam, tettes után kutatva. Egyből megpillantottam Nielt, aki „nem feltűnően” kémlelte az eget és fütyörészett.

- Na, várjál csak – motyogtam és leguggoltam, hogy én is gyúrjak egy bombát.

Akkorát gyártottam, amekkorát csak tudtam, majd felálltam, céloztam és lőttem, Niel azonban ügyesen elhajolt, így Rickyt találtam fülvédőn.

- Jaj... – mormoltam és menekülőre fogtam.

Ricky persze nem hagyta annyiban a dolgot, a kezében lévő három hógolyót egyszerre vágta hozzám. Egy a hátam közepén trafált el, kettő pedig ismételten a nyakamon.

- Ú, ez hideg, ez nagyon hideg – ugráltam ügyetlenül, hogy a hódarabok kiessenek ruhadarabjaim közül.

Byunghun egyből mögöttem termett, hogy segítsen.

- Hé, ésszel – lövellt gyilkos pillantásokat a két fiú felé, akik csak röhögve pacsiztak.

Kis szemetek, ezért még megfizetnek, gondoltam magamban.

L.Joe gondosan kisepregette a nyakamból a havat és magához szorított hátulról.

- Miért nem volt annyi eszünk, hogy sálat is keressünk neked?

- Roppant jó kérdés…

- Jonghyun, ha azt hozzánk mered vágni… – sziszegte L.Joe Changjonak, amikor meglátta, hogy a fiú sunyin mosolyog ránk kezében az újabb lövedékkel.

- Nyugi már, tata, csak játszunk – mondta Changjo, majd megdobott minket egy hógolyóval, aminek az egyik fele Byunghun arcára került, a másik fele pedig a sapkámra.

L.Joe reflexszerűen elengedett és lehajolt, amíg én a fejtetőmet söprögettem le. A hóból egy egész táblát vágott ki magának, majd a feje fölé emelte és üldözőbe vette a banda legfiatalabb tagját, aki sikítva iszkolt előle.

Természetesen a két eszetlen, Ricky és Niel is csatlakozott a kergetőzéshez, én pedig hangosan nevetve figyeltem őket, a dombtető szélén ácsorgó szánkóra ülve. Az egész fogócskának az lett a vége, hogy a fiúk végül Ricky ellen szövetkeztek és szó szerint lelökték őt a dombról. Szegény visítva csúszott le a lejtőn a saját hátsóján és olyan vicces látványt nyújtott, hogy hétrét görnyedtem a nevetéstől.

A fiúk önelégülten vigyorogtak, majd egyszerre rám néztek, aztán egymásra sandítottak, és még szélesebben elmosolyodtak.

Rosszat sejtettem, nagyon rosszat.

Lassan közeledtek felém, én pedig próbáltam volna elrohanni, de Changjo visszanyomott a szánra, és együttes erővel meglöktek. Sikoltva siklottam lefelé, miközben erőteljesen kapaszkodtam a szánkó szélébe. Istenhez fohászkodtam, hogy ne repüljek egyenesen neki egy fának, és ez esetben az égiek meghallgattak, így épségben értem le.

Feltápászkodtam és szúrós pillantással néztem fel a három elvetemültre, akik egymás vállába kapaszkodva nevettek és a visongásomat utánozták.

Haha, nagyon vicces, majd az is ilyen mulatságos lesz, amikor elásom őket.

- És most vigyél fel – szólt Ricky, aki már rá is ült a szánkóra.

- Hogy micsoda? – szökött fel a szemöldököm.

- Vigyél vissza a dombra – mondta duzzogva.

- Mégis miért tennék ilyet? – értetlenkedtem.

- Mert haragszom rád és most ki kell békítened.

- Miért haragszol? – hökkentem meg.

- Nem segítettél, amikor azok a barmok levetettek a dombról – magyarázta.

- Te sem segítettél nekem – vágtam vissza.

- Hé, én mégis hogy segíthettem volna, amikor itt voltam lent? – fakadt ki.

- Ricky, nem foglak felhúzni – csóváltam a fejem hitetlenkedve.

- Na, mi lesz, jöttök már? – kiabált le Niel.

- Miről beszélgettek? – kíváncsiskodott L.Joe.

Ó, csak nem féltékeny?

- Megyünk mindjárt – kiáltottam vissza.

Hangosan sóhajtottam, majd megragadtam a szánka kötelét és vontatni kezdtem a hisztiző, agyilag három évesnek sem mondható idolt.

Te jó ég, milyen képtelen egy helyzet! Lány létemre egy fiút húzok magam után, csak azért, mert besértődött. Normális dolog ez? Vagyis... normális Ricky? Nos, határozottan nem.

Szinte vért izzadtam, amíg a domb lábához értünk és még csak nem is indultam meg a lejtőn. Mély levegőt vettem, majd erőt gyűjtöttem a legbelső tartalékaimból és nagy erőfeszítések árán megmozdítottam a szánt, tehát tettem egy lépést felfelé.

- Ja, és jössz nekem egy tábla csokival. Vagy tudod mit? Legyen kettő – közölte a nem kívánt utasom.

Ó, hát persze, ez teljesen magától értetődő, forgattam a szemem, azonban nem mondtam semmit. Még a végén tíz darabra emelte volna a kibékítése árát.

Léptem bizonytalanul még egyet, mire megcsúszott a lábam, a kezemből kicsúszott a szán gyeplője, és az arcom közelről is megismerkedhetett a hótakaróval.

Byunghun, Changjo és Niel nevetve futottak le hozzánk, hogy segítsenek.

- Ricky, meg vagy húzatva? – méltatlankodott L.Joe. Na, igen ez a kérdés már bennem is felmerült. – Hagyod, hogy Sangmi húzzon?

- Amint láthatod, igen – bólintott dacosan. – És ezt csakis magatoknak köszönhetitek!

Én addigra feltornáztam magam és próbáltam leseperni a ruhámat.

- Jól vagy? – lépett hozzám Byunghun, a szokásos aggódó arcával.

- Persze. De azért igazán nem volt szép dolog tőled, hogy te is belementél ebbe – böktem őt mellkason.

Lehajtotta a fejét. – Ne haragudj, nem is tudom, mit gondoltam. Ezek az idióták rossz hatással vannak rám.

 - Na, majd mi felvonszolunk. Ez férfi meló – tördelte látványosan az ujjait Niel, majd megmozgatta a nyakát és csinált néhány karkörzést is.

- Guggolni nem akarsz párat? – firtatta gunyoros hanglejtéssel Changjo.

- Most, hogy mondod… – vágott Daniel amolyan „á, igazad van!” fejet, majd ötször leguggolt.

Changjo fájdalmasan grimaszolt és a homlokára csapott.

- Jól bemelegítettél, fitnessman? – érdeklődött Changjo, mire Niel határozottan bólintott, de azért még utoljára megroppantotta a nyakát.

Úgy döntöttem, hogy ezt a jónak ígérkező műsort inkább fentről nézem végig, így hát fogtam magam és négykézláb felkúsztam a domb tetejére.

- Te nem segítesz nekik? – kérdeztem Minsoot, aki szintén a dombtetőn volt és széles vigyorral arcán figyelte a többieket.

- Eszem ágában sincs – nevetett.

Niel egy picit fentebb szökellt a lejtőn és a kezét nyújtotta L.Joenak, aki a szán kötelét ragadta magához, Changjo pedig a szánkó farához ment, hogy hátulról járuljon hozzá a csapatmunkához.

Tettek pár apró lépést, mire Niel elvesztette az egyensúlyát és orra esett, majd csúszni kezdett lefelé, leterítve ezzel a többi fiút is. Hangosan nevettem.

- Hajrá fiúk! - ujjongtam és tapsoltam, amivel kiérdemeltem négy bosszús pillantást.

Igen, abban a pillanatban éreztem a felém áradó imádatot és rajongást.

Elölről kezdték az egészet, most még kisebb léptekben haladva. Már a domb felénél jártak, amikor Byunghun úgy határozott, ő szeretne még tovább szenvedni, így hát hasra vágódott, ezzel elrontva az egész eddigi munkájukat.

- Aj, te szerencsétlen! - ripakodott rá Ricky, aki még csak véletlenül sem akart segíteni bandatársainak. Láthatóan nagyon kényelmesen gubbasztott azon a szánkón.

A hasamat fogva hahotáztam Minsooval együtt.

- Hé, ti ott fent! - szólított meg minket Niel.

Kérdőn néztem felé, letörölhetetlen vigyorral a képemen.  – Igen, ti! – folytatta, mintha nem tudtuk volna, hogy csak és kizárólag hozzánk beszél. – Egy hangot se halljak, vagy csúnyán meg lesztek fürdetve! – fenyített be minket, Byunghun pedig durván hátba vágta őt ezért.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz Sangmihoz, halott ember vagy – fenyegetőzött.

- Istenem, húzzatok már fel végre, unalmas itt ülni – nyávogott Ricky.

- Neked nem osztottunk lapot, tökmag – csitította Niel, mire Ricky ráöltötte a nyelvét.

- Fáj ezt mondanom, de Nielnek igaza van – csatlakozott Changjo. – Fogd be, ha nem akarod, hogy a domb alá temessünk.

Ricky megszeppenve pislogott.

- Én is így gondoltam – bólintott helyeslőn a legfiatalabb tag. – Oké, srácok, alakzatot váltunk – tapsolt egyet, én pedig hirtelen azt hittem, hogy egy kosármeccsen vagy egy amerikai focimérkőzésen vagyok. Abban vannak csapatalakzatok, nem? – Én megyek legelőre, mert én vagyok a legerősebb, Niel megy közvetlenül a szánkó elé, Byunghun pedig hátulról tol minket – vázolta az új „formációt”.

– Már megbocsáss, de én vagyok itt a legkigyúrtabb – méltatlankodott Niel, miközben elfoglalta a helyét.

- Ne menjünk most ebbe bele, Daniel – csóválta a fejét Changjo. – Háromra elindulunk, oké? – kérdezte, majd beszámolt.

És megindultak. Végre sikeresen felfelé tartottak a dombhajlaton, de akkor Ricky úgy döntött, hogy szabotálja társait, ezért lelógatta a kezét a szánról és gyúrt egy hógolyót, amit aztán Niel fejének vágott, amin nem mellesleg nem volt sapka. El tudtam képzelni, milyen hideg lehetett az a hóbomba,  nem lettem volna Niel helyében.

- Te szemét! – visított fel a célszemély és a hajához kapott mindkét kezével, így elengedve Changjo kezét és a gyeplőt is.

A szán L.Joera nehezedett, aki nem tudta hirtelen megtartani, ezért újra legurultak a dombról.

- Changhyun, muszáj volt? – ripakodott rá Jonghyun.

Daniel rávetette magát Rickyre és kisebb birkózásba kezdtek.

- Fiúk, álljatok már le, így sosem érünk fel! – kiáltott rájuk L.Joe.

Egyébként én mindvégig azon gondolkoztam, hogy mégis mi a fenéért szenvedtek ennyit. Végül is simán felkúszhattak volna egyesével is, Changhyun pedig majd feljött volna, ha akart volna, mert csak nem maradt volna örökké a domb lábánál, nem? Na, de mindegy, ha ők szerettek kínlódni (márpedig a jelek szerint imádtak), akkor részemről oké. Egyedül azt bántam, hogy ehhez a remek műsorhoz nem volt popcornom és dobozos kólám.

Valahogy sikerült kettészedni a két fiút és végre újra megpróbálkozhattak a lehetetlennek tűnő küldetéssel.

- Ó, várjunk – szólt Changjo, mielőtt még elindultak volna.

Kotorászni kezdett a zsebében, mire egy kötelet halászott ki onnan. Ricky mögé ment, lefogta a kezeit és összekötözte őket a csuklójánál.

Kíváncsi lettem volna arra, hogy mégis mi mindent rejtett még az a kabát.

- Héééé, te meg mit csinálsz? – kérdezte Changhyun riadtan.

- Csak biztosítom, hogy most már ténylegesen feljussunk – rántotta meg a vállát Jonghyun úgy, mintha egy ember megkötözése teljesen normális dolog lett volna. – Nyugi, amint felértünk, eloldozlak – nyugtatta meg. – Addig is kapaszkodj a lábaiddal.

Tehát így, Rickyt kötözött sonkaként szállítva jutottak fel.

- Tudjátok, ilyenkor kár, hogy nincs nálam egy kamera – mondta vigyorogva Minsoo, amiért aztán fél tucat hógolyó repült az arcába.

L.Joe olyan örömmel szorított magához, mintha évek óta nem látott volna, de nem bántam, én magam is hasonló boldogsággal öleltem őt át.

- Hé, gerlepár – szólított meg minket Niel, mire mind a ketten odakaptuk a fejünket.

Nem ez volt életünk legjobb döntése, ugyanis a következő pillanatban már egy csatornafedő nagyságú hótömb repült felénk.

Szerencsére ez most csak a kabátunkra esett és nem az arcunkat terítette be. L.Joe-val egymásra néztünk, sokat sejtetően összemosolyogtunk, majd üldözőbe vettük Danielt, aki olyan hangosan rikácsolt, hogy akár Tokióban is halhatták az emberek.

Amíg mi megfürdettük Nielt, addig a két másik fiú, Ricky és Changjo hóangyalkát csinált, és talán mondanom sem kell, hogy Ricky élvezte ezt a legjobban. Még egy glóriát is rajzolt a forma fölé.

- Hé, te szemét, ez nem volt szép! – nyafogott Ricky hangosan.

Abbahagytuk a hó egymásra rugdosását és odapillantottunk, hogy mégis mi folyik a gyerekek között. Csak annyit láttunk, hogy Ricky toporzékol, Jonghyun pedig Minsooval együtt hahotázik.

- Mi történt? – kérdeztük szinte egyszerre mind a hárman.

- Eltüntettem Changhyun angyalkáját – kuncogott Changjo.

Ó, édes istenem, most komolyan ezért hisztizik Ricky? Hány évesek, négy?

- Te kegyetlen gyilkos – sipákolt Ricky, és mintha könny csillant volna a szemében.

Hát, egy picit… érzékeny. Egy picit nagyon.

Byunghun és Niel megcsippentették az orrnyergüket.

- Changhyun csinálj egy másik angyalt, Jonghyun, te pedig hagyd, hadd élje ki magát – próbált rendet tenni köztük Minsoo.

Te jó ég, mintha az apjuk lenne!

De Ricky, mintha meg sem hallotta volna az „apucit”, egyszerűen leterítette Changjot és most vele verekedett össze.

Rosszabbak, mint az óvodások…

Minsoo és Niel is odasiettek, hogy szétválasszák őket.

Ricky fújtatva odarohant Changjo hóangyalához és rárúgta a havat.

- Na, ehhez mit szólsz? – nézett rá eszement módjára a hóangyalka tulajdonosára. – Ez hogy tetszik?

Changjo csak lazán megrántotta a vállát.

- Azt csinálsz vele, amit akarsz.

Ricky leállt az értelmetlen rúgkapálással és leguggolt, hogy egy hatalmas táblát vágjon ki a hóból, hogy bosszút álljon szeretett angyala miatt. Üldözőbe vette Jonghyunt és persze Niel is egyből becsatlakozott, egy gigantikus hótömbbel a kezében.

Nagyon sokáig kergetőztünk, mind a hatan alaposan meg lettünk fürdetve és rengeteget nevettünk. Felváltva szánkóztunk, mindenki csúszott mindenkivel, és újra gyereknek érezhettük magunkat. Vagyis, ha jobban belegondolok, Ricky mindig is annak érezheti magát, tehát őt ne számoljuk ebbe bele.

Éjfélkor a dombtetőről néztük végig a városközpontból fellőtt tűzijátékot, a fekete égboltot a hangos rakéták színezték át. 

Byunghun magához húzott és megcsókolt, édesen és hosszan, hogy teljesen megfeledkezzem a külvilágról. Niel vetett ránk egy gyors pillantást, majd a szemöldökét felvonva Minsoora sandított és már csücsörítve közeledni is kezdett felé, azonban a banda feje csak ellökte őt és utána összeverekedett vele a hóban.

Nos, nem részesülhetett mindenki újévi csókban.