Teen Top - Lovefool - 44. rész

*Sangmi szemszöge*

Niel tarkón hajította Changjot, mire a fiatalabb előretántorodott, s végül felhördült:

- Idióta! Kiborult a sojum!

- Mi? Honnan van piád? – csodálkozott Ricky.

- Otthonról hoztam.

- Miért?

- Úgy volt, hogy iszunk, nem? Csak a helyszín változott, a szándékom nem.

- De nincs is itt Chunji – emlékeztettem őt.

- Hát… most már mindegy – vont vállat könnyelműen, majd újból meghúzta az üveget.

 - Legközelebb nem hozzuk ezt a barmot – bosszankodott Minsoo, ahogy hazafelé tartottunk hajnali kettő tájékán.

A banda vezére volt az, aki magára vállalta Changjo szánkón való hazaszállítását. A Teen Top legfiatalabb tagja ugyanis annyira instabil lábakon állt már, hogy azt mondtuk neki, inkább feküdjön fel a szánra és hazahúzzuk őt. Ez egyszerűbbnek tűnt, mint gyök kettővel haladni vele.

Eleinte.

 - Még, hogy ő bírja a legjobban az alkoholt, na persze – mérgelődött Byunghun.

- Szerintem biztos, hogy csak színlel, mert lusta hazagyalogolni – mondta Ricky.

- Istenem, ember, legalább ne ess már le! – kiáltott fel Minsoo, amikor Changjo majdnem legurult a szánról.

- Hm hm ümm ne – felelte Changjo.

- Ha te mondod, pajti – paskolta meg a fejét Niel.

És ezt legalább még ötször eljátszottuk…

- El sem hiszem, hogy végre itthon vagyunk – sóhajtotta Minsoo, ahogy felkapcsolta az előszobában a villanyt.

- Köszönöm, hogy hazahoztál, főnök – csókolta őt arcon Changjo, aki szerencsére ekkor már visszanyerte lélekjelenlétét.

A hajnali éles, hideg levegő út közben úgy fejbe vágta, hogy idővel magához tért. Bár azért még így is szédelgett, befelé menet például nekiütközött az ajtófélfának.

- Menj már – hessegette el őt Minsoo. – Oké, emberek, mindenki a fürdőszobában vetkőzzön le, hogy csak az legyen vizes. Nem fogok utánatok takarítani a lakás többi pontján – adta ki az utasítást.

- Nem mintha szoktál volna bármikor is takarítani. Tudod egyáltalán, hogy néz ki egy felmosó? – feleselt Niel, mire Minsoo fapofával vállba bokszolta őt.

- Te nyugodtan átöltözhetsz a szobámban – mondta nekem L.Joe.

- Akkor megyek is – biccentettem.

Vigyorogva megpaskolta a fenekemet. – Sietek én is.

Felkapcsoltam a villanyt Chunji és Byunghun közös hálószobájában, nadrágzsebemből kivettem a telefonomat meg a kulcsomat és ledobtam őket L.Joe ágyára, majd levetettem magamról az elolvadt hótól átnedvesedett ruhadarabjaimat, s kiterítettem őket a radiátorra. Fehérneműben még a fűtött szobában is fáztam, ezért úgy döntöttem, kölcsön veszem Byunghun egy pólóját és pizsamanadrágját. Kinyitottam a két szekrény közül az egyiket, s onnan tudtam, hogy ez valóban L.Joe gardróbja, hogy az ajtajára ki volt ragasztva két közös képünk. Őrülten boldog mosolyra húztam a számat, szívem ujjongott. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, ezért bekukkantottam a másik ruhásszekrénybe is, s amit annak az ajtaján találtam, nem okozott nekem csalódást: egyetlen húgom legalább hat fotóról mosolygott vissza rám Chunjival az oldalán. Ez szintén megmosolyogtatott.

L.Joe akkor nyitotta ki az ajtót, mikor – a még mindig nyitott szekrénye előtt állva – éppen a magamra kapott felsőjét szagolgattam.

Kuncogni kezdett. – Hát te meg mit csinálsz?

- Gondoltam átöltözök.

- Nem erre gondoltam – felelte és lassú, lomha léptekkel megindult felém. – De azért azt el kell ismernem, hogy nagyon jól állnak neked a cuccaim.

- Szeretem az illatodat – magyaráztam.

- Na, ne mondd. – Próbálta elfojtani a mosolyát, de az arcán akaratlanul is megjelentek a gödröcskéi.

- Pedig így van.

Magához ölelt, hajamat simogatta, s hajkoronámba puszilt. Elégedett sóhaj szakadt fel belőle.

- Nem vagy éhes?

- Hm, picit.

- Nézzünk valamit a konyhában?

- Nézzünk – egyeztem bele.

- Pattanj fel – paskolta meg a konyhapultot.

Teljesítettem, amit kért, s kérdőn pislogtam rá.

- De ne segítsek?

Szétnyitotta lábaimat és közéjük állt, majd megsimogatta az arcomat.

- Nem kell, boldogulok egyedül is.

- Meg is etetsz?

- Ha ezt szeretnéd – válaszolta és megcsókolt.

Épp ekkor toppant be Changjo pizsamában, szétcsúszott ábrázattal.

- Ó, egek… – nyögött fel, mire nevetve elváltunk L.Joe-val.

- Szokj hozzá, haver – veregette meg Byunghun a vállát.

Changjo csak a fejét csóválva sóhajtott.

- Fiatalság, bolondság… – mormogta az orra alatt.

Magához vett egy flakon ásványvizet, majd fordult is vissza.

- Jó éjt, kedvenc szerelmespárom – búcsúzott el.

- Jó éjszakát – mondtuk egyszerre Byunghunnal.

- Tudod… sokszor nem tudom eldönteni, hogy ezeket komolyan gondolja-e – szólaltam meg, mikor Changjo már hallótávolságon kívül volt.

- Mármint miket?

- Hogy undorodik tőlünk. Úgy érzem sokszor, hogy nem akarja, hogy itt legyek – vallottam be.

- Ne csináld már, Sangmi – tűrte a hajamat a fülem mögé. – Changjo már csak ilyen, nem kell magadra venned, amit mond. Tudom, hogy furcsa tud lenni, de ez nem jelenti azt, hogy nem kedvel téged. De, ha rosszul esik neked, akkor beszélek vele, hogy álljon le, oké?

- Nem, nem kell. Csak nem tudtam értelmezni ezeket. Tényleg bír?

- Persze – mosolygott nyugtatóan. – Mindannyian szimpatikusnak találnak.

- Egészen biztos?

- Egészen – bólintott és homlokon csókolt. – Nincs miért aggódnod, mind elfogadtak téged és örülnek, hogy a barátnőm vagy.

- Én is örülök, hogy a barátnőd vagyok.

- Egyszerűen imádlak – nyomott egy gyors puszit a számra. – Most már tényleg készítek kaját. Szendvics?

- Nekem megfelel.

- Képzeld, gondolkodtam.

- Ó, jaj, ez nem kezdődik valami jól – incselkedtem vele.

Már az ágyában voltunk, a villanyt is lekapcsoltunk és egymással szembefordulva feküdtünk.

Hiába volt sötét, láttam, hogy haragosan nézett rám.

- Oké-oké, bocsi, mondjad.

- Mi lenne, ha ideköltöznétek?

- Micsoda?! – szökött fel a szemöldököm egyenesen a plafonig. – Mármint ide?

- Úgy értettem, a lépcsőházba. Van kiadó lakás, ha jól tudom.

- De mi kétszobás lakásra pályázunk, a három az túl nagy lenne.

- Két- és háromszobások is vannak az épületben, épp ezért mondom.

- És mennyibe fáj itt egy hónap?

- Azt pontosan nem tudom, de biztosan olcsóbban jönnétek ki, mint abban a nagy házban, amiben most laktok. Ha gondolod, utánajárok a főnöknél.

- Oké, azt megköszönném. Én meg megbeszélem ezt Jungsooval.

- Rendben van, akkor még majd visszatérünk erre. – Lágyan megcsókolt. – Szép álmokat.

- Szép álmokat, Byunghun.

Négy nappal később felhívtuk apáékat Skype-on, hogy velük is tudassuk költözési szándékunkat.

- De… De mi a baj a mostani házzal? Nem tetszik? Rosszul választottunk? – kérdezte Alicia, arca aggodalmat tükrözött.

- Szeretjük anya, nem arról van szó, hogy nem – vette magához a szót húgom – csak túl nagy kettőnk számára. Hatalmas. Feleslegesen adtok ki érte havonta ilyen sokat.

- Szóval erről van szó? A pénzről? – tudakolta apu.

- Amiatt nem kell aggódnotok, édesapád…

- Tudom – szakította félbe Aliciát Jungsoo. Tisztában volt vele, hogy az apja halála után kapott busás vigaszdíjról akart volna beszélni. – Tudom, hogy jócskán van még abból a pénzből, de akkor is, ésszerűbb lenne lecserélni ezt a lakást.

- Úgy lassabban emésztenénk fel azt a pénzt – szólaltam fel én is.

- És akkor hová költöznétek? – kíváncsiskodott apa.

- Egy emeletes házba, nincs olyan messze innen. Hetedik emeleti lakás, két szobával, erkéllyel és fele ennyiért, mint amennyit most fizettek ezért.

- Oké, végül is valóban van értelme annak, amit mondtok… – mélázott apa.

Alicia felsóhajtott. – Ha ténylegesen ezt akarjátok, akkor legyen, áldásunkat adjuk rá.

- Ezt akarjuk – feleltük egyszerre testvéremmel.

*Jungsoo szemszöge*

Hosszas csengőszó hasított a levegőbe – valamint a fejembe is –, majd váratlan látogatóm türelmetlenül verni kezdte a bejárati ajtót. Magamban pufogva szakítottam el tekintetemet a laptopomról, s mivel Sangmi épp házon kívül volt, ezért nekem kellett megnéznem, ki az a félőrült, aki éppen a lábtörlőnkön toporog.

- Jövök már! – kiáltottam dühösen, aztán pedig szitkozódtam egy sort, mert belerúgtam az ágyam sarkába.

A szobám és az ajtó közti távolságot fél lábon ugrálva tettem meg – ha itt lett volna a nővérem, tuti jót nevetett volna rajtam.

- Mi az? – Nos, nyilván nem ez a legudvariasabb módja az ajtónyitásnak, de a folytonos dübörgés úgy felbosszantott, hogy képes lettem volna kitépni az ajtót a keretéből.

Sosem voltam az a tipikus birkatürelmű ember.

- Jaj, de imádom ezt a morcos fejedet, te idegbeteg – puszilt homlokon Chunji, majd benyomult a lakásba, maga után húzva a fekete színű bőröndjét, Meonjit pedig pórázon vezetve.

- Készülsz valahová? – böktem pakkja felé és bezártam az ajtót.

- Ja, igen… ideköltözöm – jelentette be olyan egyszerűen, mintha csak azt közölte volna, hogy szőke a hajam.

- H-hogy micsi’?! – hebegtem.

- Összevesztem a fiúkkal, látni sem akarom őket.

Besétált a szobámba és úgy vágódott le az ágyra, mintha ténylegesen otthon lett volna. Arrébb löktem a lábát, hogy elférjek mellette.

- Mi volt a vita tárgya?

- Nem lényeg – legyintett.

- Próbákon ugyanúgy fogod őket látni.

- Tudom, de minél kevesebb időt töltök most velük, annál jobb.

- Van külön lakásod is – juttattam eszébe.

- Ez közelebb van a céghez.

- Jó, az igaz… De mesélj már, mit követtek el a többiek? Kíváncsi vagyok.

- Csak a szokásos… kikészítettek.

- De mégis mivel? – firtattam.

- Amivel mindig is. Szimplán idióták.

- Nem hiába vagy te is a banda tagja.

Felült, s csúnyán nézett rám.

- Most komolyan, Szösz? Segítettem nektek beköltözni ide és ezt csinálod? Az akadékoskodásoddal fejezed ki a háládat? Szép, mondhatom. – Fújtatva állt fel, s megragadta a csomagját. – Azt hittem, rád legalább számíthatok… Azért jöttem ide, hogy veled megfeledkezzem a többiekről, abban reménykedtem, hogy te majd felvidítasz. – Hangja ennél csalódottabb már nem is lehetett volna. – Idővel majd megtanulom, hogy ne várjak el tőled semmit sem.

Összeszorult a torkom.

Megindult az ajtó felé.

- Most hová mész?

Hátra sem fordult. – Nem mindegy? Neked úgyis csak az a fontos, hogy ne itt rontsam a levegőt.

Nem hagyhattam, hogy elmenjen.

Lábaim maguktól mozdultak, olyan gyorsan mögötte termettem, hogy a kilincsre ráfogni sem volt ideje. Gondolkodás nélkül megöleltem őt hátulról; teljes lényében megfeszült.

- Kérlek, maradj – kérleltem őt, arcomat a hátára fektettem, hasán szorosan kulcsoltam össze karomat. – Nem akartalak megbántani.

- Attól még sikerült…

- Ne haragudj, olyan hülye vagyok. – Ha lehetséges, még szorosabban bújtam hozzá.

- Ezzel nem szállnék vitába.

- Addig laksz nálam, amíg akarsz, oké?

- Ezt most csak úgy mondod.

- Nem, tényleg ezt szeretném.

- Most már nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet.

- Nem akarlak elveszíteni, Chunji.

Ennek hallatán testének merev tartása enyhült, ellazult karjaim közt és ez jó jel volt. Eleresztettem őt, szembe fordult velem és még mindig haragosan vizslatott engem.

- Más nem szenvedne veled ennyit, remélem, tudod – ingatta a fejét, majd visszalépdelt az ágyamhoz, hogy újra levethesse rá magát.

Többet nem kérdeztem arról, mi történt.

A Chunjival való együttélés sokkal kellemesebb volt, mint amire számítottam. Nem nyomult annyira, mint amennyire már megszokhattam tőle, s valamennyire még az arcából is visszavett. Csalódást okozott nekem – teljesen jó értelemben véve.

Minden egyes este együtt néztük a tévét. Az ágyamon feküdtünk, hátunkat a felpolcolt párnáknak vetve, összebújva. Semmi természetellenest nem éreztem ezúttal abban, hogy fejemet a mellkasán pihentettem, míg ő rendszerint átkarolt engem s a vállamat cirógatta. Közelsége nem volt felkavaró, éppen ellenkezőleg: a hosszú napok után jól esett a karjaiban lenni, egyenletes szívverése és finom illata megnyugtatott.

Fogat mosni is mindig együtt mentünk el; amikor kinevettem őt azért, amiért túlságosan is habzott a szája, a következő pillanatban már a homlokom is fogkrémes volt. Természetesen ilyenkor már nem volt kedvem viháncolni.

 Meonjit közösen, sötétedés után sétáltattuk meg, sokszor órákig is képesek voltunk lófrálni, hangos kacajunkkal megtörve az utca csendjét.

Segített nekem tanulni, átnézte a beadandóimat és megnyugtatott, ha esetleg feszült voltam az egyetem miatt. Sokszor ágyba kaptam a reggelit és őszintén, így, hogy mellettem volt, sokkal vidámabban indultak a reggeleim, boldogabban vágtam neki a napnak.

Persze a lakótársi viszony maga után vont pár frusztráló pillanatot is.

Már pizsamában feküdtem az ágyon és a telefonomon a My Boo nevű alkalmazással játszottam, amikor Chunji törölközővel a derekán, vízcseppektől gyöngyöző felsőtesttel és nyirkos hajjal beállított. Esküszöm, hogy el akartam kapni róla a tekintetem, de jesszus atya ú…, meg kellett őt bámulnom. Muszáj volt. Még a mobilomat is sikerült az ölembe ejtenem.

Természetesen nem kerülte el a figyelmét a reakcióm, jót nevetett döbbenetemen.

- Na, mi van, Szösz? Tetszik, amit látsz? – ugratott.

Alig láthatóan megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek és megdobtam őt egy párnával, ami elől vihogva tért ki.

- Minek van rajtad a törölköző, ha nem is használod? – morogtam.

- Micsoda? – értetlenkedett.

- Tiszta víz a mellkasod – motyogtam zavartan. – Inkább meg kéne törölköznöd.

- Szóval azt akarod, hogy ez – bökött az egyetlen anyagra, ami a testét fedte – lekerüljön rólam?

Ennél perverzebb módon talán nem is mosolyoghatott volna, de tényleg.

- Inkább szakadjon rám a mennyezet – dünnyögtem.

Oké, talán hazudtam, mikor azt mondtam, hogy visszavett az arcából.

*Chunji szemszöge*

Amilyen halkan csak tudtam bezártam a bejárati ajtót és nekivetettem a hátamat, hogy kifújjam magam.

Egy hete már, hogy újra elkezdődtek a próbák, ugyanis a főnökség váratlanul bejelentette, hogy hamarosan koncertet fogunk adni Japánban. Éppen ezért hajtottak minket ezerrel és mindig későn értem haza.

Kihalásztam telefonomat a nadrágzsebemből, hogy megnézzem, mennyire késő az a késő, az egész lakásban mindössze a mobilom felvillanó kijelzője jelentett fényforrást.

Hajnali egy múlt hét perccel.

Panaszos sóhaj hagyta el számat.

Magával a munkával sosem volt bajom, egyedül azt bántam, hogy emiatt egyre kevesebb és kevesebb időt tudtam eltölteni Szösszel. Ő napközben az egyetemen volt, én kora délutántól kezdve a próbateremben. Le kellett mondanom a közös tévénézésről, az együttes kutyasétáltatásról és gyakorlatilag minden más közösen végzett tevékenységünkről is. Egyedül a reggeli maradt meg számunkra – akármilyen fáradt voltam is, mindig kikeltem az ágyból, hogy meglepjem őt valami finomsággal. Reggeli fáradt, ugyanakkor boldog mosolya kárpótolt mindenért és megért minden fáradozást.

Óvatos léptekkel közelítettem meg Jungsoo szobáját. Mikor beléptem a hálóba, azonnal vigyorognom kellett: az ágy melletti komódon égett a kislámpa, Szösz pedig aludt: nyitott szájjal, kitakarózva. A takaróját a földről kellett felszednem, hogy betakarjam őt.

Észrevette, hogy bebújtam mellé (még pizsamát felvenni is fáradt voltam, egyszerűen utcai ruhában feküdtem ágyba) és nyöszörögve felnyitotta pilláit.

- Meg akartalak várni – mondta és felém fordult. Alig bírta nyitva tartani a szemét.

- Legközelebb majd talán össze is jön – kuncogtam.

- Ne haragudj.

- Nem, te ne haragudj, amiért keveset vagyok itthon.

- Hiányoztál, Chunji. – S azzal lehunyta a szemét, ereje eddig tartott.

- Te is nekem, Szösz – suttogtam. – Szép álmokat.

Szinte rögtön egyenletessé vált a légzése, szívemet melengette békés arcának látványa. Aztán a hátamra gördültem, ő pedig a mellkasomra hajtotta a fejét és magához ölelt, mintha a plüssmackója lettem volna. Keserédes mosolyra húztam a számat, átkaroltam őt és adtam neki egy utolsó jó éjt puszit a homlokára.

Boldog voltam vele és ez darabokra törte a szívemet.