Teen Top - Lovefool - 45. rész

Sziasztok! 
Ezzel a résszel szeretnék mindenkinek békés, meghitt karácsonyt kívánni! :) 
Jó olvasást! 

*Jungsoo szemszöge*

Beléptem a lakásba, az ajtót nesztelenül zártam be magam mögött. Lerúgtam a cipőmet és levetettem a kabátomat, közben megcsapta fülemet nővérem és L.Joe hangja. Ahogy egyre beljebb mentem otthonunkban, úgy őket is egyre tisztábban hallottam. Már éppen befordultam volna a konyhába – ahol mind a ketten voltak –, de rólam és Chunjiról kezdtek el beszélgetni, ezért meghúzódtam a fal mellett, hogy hallgatózzak.

- Chunji és Jungsoo nem ölik egymást? – kérdezte Byunghun.

- Nem, pont ellenkezőleg – felelte testvérem. – Olyan, mintha együtt lennének. Sokszor már én magam sem értem, mi van köztük.

L.Joe hitetlenkedve nevetett fel. – Nem tudom elhinni ezt az embert…

- Mármint?

- Neked nem egyértelmű?

- Micsoda? – értetlenkedett Sangmi, engem pedig rossz érzés kerített hatalmába.

- Az, hogy Chunji csak hazudott. – Szemeim cintányérnagyságúra kerekedtek. – Nem volt semmiféle veszekedés, nem haragudott meg ránk és nem kellett elmenekülnie előlünk. Csak eszébe jutott, hogy több időt kéne eltöltenie húgoddal, ezért kitalálta ezt a történetet. Összecsomagolt és átjött.

Ennek hallatán elöntött a méreg, a szívem dühös iramban kezdett kalapálni.

- Szóval… Csak átverte őt? – kérdezett vissza nővérem.

Byunghun élesen szívta be a levegőt. – Én nem így mondanám, ez egy picit erős… Csak tisztában volt azzal, hogy másképp Jungsoo nem engedné meg, hogy vele lakjon.

- Meg sem próbált vele normálisan beszélni.

- Mert félt a reakciójától.

- Ez akkor sem helyes így…

Nem akartam többet hallani, beviharoztam a szobámba és – bár nem akartam, de – bevágtam az ajtót.

Leültem az ágyra és csak bámultam magam elé; hiába igyekeztem nyugodtságot erőltetni magamra, egyszerűen nem ment.

Chunji hazudott nekem, a szívem csalódottan sajgott.

A dolgok miértje, a hazugság oka nem volt lényeges, csak az számított nekem, hogy bíztam benne és ő ezt kihasználta. Könnyűszerrel becsapott. Idejött, kiverte a hisztit, amiért kicsit csipkelődtem vele, elérte, hogy borzalmasan érezzem ezért magam, majd bocsánatot kértem tőle, ő meg „hajlandó volt” nálam maradni. Úgy hittem, menedékül szolgáltam neki, támaszt nyújtottam, mikor összecsaptak a hullámok a feje felett, közben szimplán csak arról volt szó, hogy nálam akart lebzselni.

Egyébként még boldogított is volna a tudat, hogy velem akart lenni, ha mindezt nem a csalás eszközével érte volna el. De így… így bántott.

Kopogtattak az ajtómon, a következő másodpercben pedig már be is dugta a fejét a nővérem anélkül, hogy megvárta volna a válaszomat.

- Itthon vagy? – kérdezte félve.

Idióta kérdése csak még jobban felhúzott, de inkább lenyeltem azt a gúnyos megjegyzésemet, ami kikívánkozott belőlem. Nem akartam rajta levezetni a Chunji miatt érzett dühömet, nem Sangmi volt az, aki megérdemelte kemény szavaimat.

Tehát szarkazmus használata helyett csak aprót biccentettem.

- Itthon – feleltem.

Olyan óvatosan lépett be a szobámba, mintha egyenesen az oroszlán barlangjába sétált volna be, majd becsukta maga mögött az ajtót és nekitámaszkodott. Szinte hallottam, ahogyan kattogtak agyának fogaskerekei, kereste a szavakat, de szegény nem találta őket.

Megkönnyítettem a dolgát.

- Igen, hallottam. Mindent hallottam – mondtam, pedig rá sem kérdezett.

Gondterhelten fújta ki a levegőt, szégyenkezve sütötte le a szemét, holott nem ő volt az, akinek bármit is bánnia kellett volna.

- Sajnálom, Jungsoo…

- Neked nincs mit. Nem te vertél át és a naiv sem te voltál.  

- Ne hibáztasd magad.

- Miért, mégis ki mást okolhatnék? Én voltam az idióta, amiért bíztam benne. De mától nem fogok.

Felálltam és kihúztam Chunji bőröndjét az ágy alól.

- Most mit csinálsz?

- Segítek neki összecsomagolni.

- Mi lenne, ha megbeszélnéd ezt vele?

- Ő megbeszélt velem bármit is?

- Nem, de…

- Akkor meg? – vágtam a szavába. – Nem fogok neki esélyt adni arra, hogy még többet hazudjon.

Újból sóhajtott, majd magamra hagyott.

Már félig készen voltam Chunji csomagjával, amikor betoppant, az ajtót hevesen nyitotta ki és kitágult szemekkel nézett hol rám, hol a pakkjára.

- Szösz…

Riadt ábrázata és bizonytalan hangja arra engedett következtetni, hogy mielőtt bejött volna ide, összetalálkozott a nővéremmel, aki röviden és gyorsan felvázolta neki, mi történt, amíg ő nem volt itt.

- Ne mondj semmit, jó? Nem vagyok rá kíváncsi, Chunji. Tudok róla, hogy hazudtál, úgyhogy kérlek szépen, ha számítok neked bármit is, akkor tegyél meg nekem egy utolsó szívességet és menj el innen anélkül, hogy egy szót is szólnál.

Mégis mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, vékony vonallá préselte össze ajkait és kivette a kezemben lévő egyik pólóját, hogy ő maga tegye azt bele a bőröndbe.

Én csak odasétáltam az asztalomhoz és laptopozni kezdtem, próbáltam tudomást sem venni róla, de az egéren lévő kezem szüntelen remegett.

Pikk-pakk összerámolt és köszönés nélkül távozott.

Hosszú perceken keresztül bámultam a zárt ajtóra és nem tudtam eldönteni, mi fáj jobban: a szívem vagy a szám, amit annak érdekében haraptam el, hogy visszafojtsam a zokogást.

A nap további részében csak jól kiszellőztettem a szobámat és lecseréltem az ágyneműhuzatot, hogy még csak véletlenül se érezzem sehol sem Chunji illatát. Nem mintha mindezzel el tudtam volna őt felejteni; minden közös emlékünk újra és újra felidéződött bennem, soha véget nem érő filmként pergett le a szemem előtt minden, amit eddig átéltem vele.

Egészen addig nem sírtam el magam, amíg meg nem láttam a fogkeféjét az enyém mellett a fürdőszobában.

Egy fogkefe, ennyi maradt utána.

Na meg a fájdalom és a hiányérzet. Mintha lelkem egy részét is magával vitte volna.

*Chunji szemszöge*

Érzékeltem, hogy Byunghun ült le mellém, mégsem szakítottam el a tekintetemet a repülő ablakáról.

Megütögette a térdemet, hogy felhívja magára a figyelmemet.

- Hé, haver.

Kelletlenül ugyan, de ránéztem.

- Hé.

- Ne haragudj, hogy tegnap óta nem tudtam veled erről beszélni, csak…  – vakargatta a tarkóját. – Nem volt merszem eléd állni, hogy őszinte legyek. – Tágra nyílt szemekkel pislogott rám, biccentettem, ő pedig folytatta:  –  És azért is bocsi, hogy elszóltam magam Szösz előtt. Esküszöm, hogy nem hallottam, hogy hazajött. – A jobb kezét a szíve felé tette. – Annyira nagyon sajnálom, ha tehetném, visszatekerném az időt és…

- Oké, Byunghun, értem – szakítottam őt félbe. – Nincs harag.

- Nincs? – kérdezett vissza hitetlenkedve.

 - Nincs – ismételtem el. – Nem a te hibád, én voltam a barom. Ha az elején őszinte vagyok hozzá, most nincs ez. Te nem tehetsz semmiről, előbb vagy utóbb ez úgyis kiderült volna. Tudod… A hazug embert…

- Attól még tényleg sajnálom.

Hittem neki, még a hangja is szomorú volt.

Sóhajtottam. – Én is, hogy egy címeres gyökér vagyok.

Megpaskolta a combomat. – Úgyis ki fogtok még békülni.

- Nem tudom, Byunghun… Elcsesztem. Valahogy mindig mindent elszúrok, amikor közeledni akarok felé, minden próbálkozásomnak bukás a vége. Azt hiszem, ez egy jel ara, hogy nekünk igazából nincs is keresnivalónk egymás mellett…  –  Lesütöttem a szememet, a szívemet egy láthatatlan kéz szorította össze.

- Ezt most nem mondod komolyan…

- De… Látod, hogy egyfolytában csak veszekedni tudunk. Erre egyikünknek sincs szüksége.

- Ettől függetlenül egymásra szükségetek van. Jók vagytok együtt, Chunji. Gondolj csak bele, milyen boldog voltál az elmúlt hetekben… és ő is az volt, mondta Sangmi. Nem azzal van baj, hogy közeledsz felé, hanem a módszereiddel. Ha rám hallgatsz, akkor a japán koncert után felkeresed őt és megbeszéled vele ezt az egészet. Elmondod neki, hogy szereted.

Ennek hallatán kitágultak a szemeim, mire felnevetett.

- Mi van, ez újdonság a számodra?

Nem tudtam mit mondani.

- Szereted őt, Chunji, ezt te is tudod, szóval ne tettesd itt nekem a hülyét és ne nézz rám ilyen rémülten. Ebben semmi ijesztő nincs. Az egyedüli rémisztő dolog az az, hogy mind a ketten ekkora szerencsétlenek vagytok. Örülnék neki, ha végre valahára abbahagynátok ezt a húzd meg, ereszd meg játékot, mert már én is kezdek belefáradni. – Átkarolt és magához szorított. – Szedd össze magad, oké?

- Oké…  –  motyogtam. – Megteszem, ami tőlem telik.

- Ne veszítsd el életed egyik legjobb dolgát ilyen hülyeségek miatt.

A hotelszobában voltam, az öltözőasztalra támaszkodtam, miközben a tükörben farkasszemet néztem saját magammal; frusztrált voltam és legszívesebben összetörtem volna a tükörképem arcát.

Elnézegettem a szőke hajamat és rögtön eszembe jutott az a nap, mikor befestettem.

- Hogy lehet ilyen puha a hajad ennyi festés után is? – tudakolta Szösz, miközben ujjai a tincseim közt kalandoztak.

- Jó a fodrászom – vontam vállat.

- Jól áll neked a szőke – vallotta be kissé elpirulva.

- Így még jobban összeillünk – kuncogtam, mire összeszűkült szemekkel vállba bokszolt.

- Tényleg… Most már téged is Szösznek kell becézni?

A fejemet csóváltam.

- Szösz csak egyetlen egy van.

- És néha azaz egy is sok – fejezte be a gondolatot.

- Ezzel nem vitatkoznék – nevettem.

Megjelent mögöttem Byunghun, ez szakított ki az emlékeimből. Nem jött beljebb, megállt az ajtóban, a kezét el sem emelte a kilincsről. Néhány másodpercig csak némán vizslatott engem, majd sóhajtott.

- Hamarosan indulunk a csarnokba – tájékoztatott. Nem feleltem, csak összepréseltem az ajkamat, ő pedig ismét viharosan fújta ki a levegőt. – Hívd fel vagy írj neki. – Nem említett nevet, de mind a ketten jól tudtuk, kire gondolt. – Komolyan mondom, Chunji, valld be neki, ami most nyomaszt téged, aztán gyere. – S azzal ki is ment.

Tekintetem az asztalon lévő telefonomra tévedt és agyalni kezdtem: fogadjam-e meg L.Joe tanácsát vagy dugjam-e el a mobilomat a bőröndöm mélyére, hogy még csak véletlenül se keressem fel Szöszt.

Olyan sok mindent elcsesztél már, szólalt meg egy belső hang. Tartozol neki egy tisztességes magyarázattal, hogy miért is vagy ekkora barom.

Kezembe vettem hát a mobiltelefonomat és megnyitottam a KakaoTalk alkalmazást, hogy azon keresztül üzenjek neki. Írásban összeszedettebben tudtam vele közölni, hogy mégis mi a helyzet, továbbá… ahhoz már nem volt merszem, hogy felhívjam őt. Féltem, hogy fel sem venné vagy esetleg elküldene melegebb éghajlatra anélkül, hogy végighallgatna.

Remegő kezekkel kezdtem el pötyögni.

Szia, Szösz. Nem tudom, hogy el fogod-e egyáltalán ezt olvasni vagy csípőből letiltasz engem innen, de azért megpróbálok magyarázatot adni mindarra, amit tettem. Először is, azt szeretném elmondani, hogy iszonyatosan sajnálom azt, hogy így viselkedtem. Mentségemre szóljon, hogy ez az egész „játék” csak arra ment ki, hogy a lehető legtöbb időt töltsem el veled. Tudtam, hogyha csak úgy beállítottam volna hozzád azzal, hogy mától szeretnék veled lakni, akkor idiótának neveztél volna, majd az orrom előtt csaptad volna be az ajtót. Nem téged hibáztatlak, kérlek, ne érts félre. Azt próbálom elmondani, mennyire nagyon félek tőled. Jó, ez így hülyén hangzik, de… így van. Tartok attól, hogy bármelyik nap elveszíthetlek, ezért igyekszem állandóan a nyakadon lógni, bár tisztában vagyok azzal is, hogy ezt nehezen tudod elviselni (és ezt meg is értem). Próbálkozom. Igyekszem elérni, hogy te is úgy kedvelj engem, mint ahogyan én téged, de valahogy mindig elszúrom az egészet. Kezdem azt érezni, hogy nekem ez nem fog menni… hogy nem is megy. Túl sokszor vesztünk már össze és valahogy a dolgok sosem működnek úgy köztünk, ahogyan én azt eltervezem. Byunghun azt mondta, a módszereimmel vannak a bajok, de én úgy gondolom, hogy én magam vagyok a probléma. Defektes vagyok, bár nyilvánvaló, hogy erre már magadtól is rájöttél. Sosem alakulnak jól a dolgok és szerencsém is csak ideig-óráig van, mintha maga az univerzum sem akarná azt, hogy viszonozd az érzéseimet.

Emlékszel a fogadásunkra? Tudod, hogy kinek fog előbb megtetszeni a másik. Nos… Azt hiszem, én már akkor vesztettem, mikor először megpillantottalak az egyetemen, tehát értelme nem volt annak, hogy belementem ebbe az egészbe. Remélem nem az lesz a büntetésem, hogy soha többé nem fogsz hozzám szólni. Azt nem bírnám ki.

Annak ellenére sem szeretnék rólad lemondani, hogy ennyi fejfájást okozunk egymásnak. Ha többet nem is akarsz tőlem, akkor csak engedd, hogy a barátod legyek. Hinni akarok abban, hogy működhetnek a dolgok kettőnk között. Működniük kell, Szösz. Túlságosan is szeretlek ahhoz, hogy menni hagyjalak. Szeretlek. Szeretlek, szeretlek, szeretlek. Itt ülök a hotelszobában és csak erre tudok gondolni. Hiányzol nagyon.

Kérlek, ne adjuk még itt fel.

A küldés gombra nyomtam, majd a ruháim alá rejtettem a telefonomat, hogy főpróba közben még csak véletlenül se akarjam megnézni, hogy válaszolt-e már.

*Jungsoo szemszöge*

Amikor megláttam, hogy Chunji írt nekem KakaoTalkon, eleinte nem akartam megnézni. Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy letiltom őt, mert mégiscsak ez bizonyult volna a leghatékonyabb megoldásnak. De aztán közbeszólt a szívem, az, amelyik annyira szerette Pamacsot, mint amennyire régebben utálta őt, és ezért muszáj volt megnyitnom az üzenetét. Haraggal futottam neki, aztán ahogy haladtam mondatról mondatra, úgy egyre inkább megenyhültem. Chunji szavai meghatottak, a szemem tágra nyílt, egyik kezemet a szám előtt tartottam, a könnyek elhomályosították látásomat.

Nem igaz, hogy ekkora hatással van rám!

Haragtartó akartam lenni, fel akartam égetni a köztünk lévő hidakat, de máris kudarcot vallottam; szeretettel gondoltam rá és hiányzott, nagyon, jobban is, mint kellett volna.

Hazugsága teljesen más megvilágításba került és már nem tudtam tovább dühös lenni rá.

Mind a ketten követtünk el hibákat és tettünk, illetve mondtunk olyanokat, amilyeneket nem lett volna szabad, de mindez nem jelentette azt, hogy abba kellett volna hagynunk a próbálkozást.

Esélyt akartam adni magunknak, most már egy párként.

Még mindig mosolyogva törölgettem a könnyeimet, amikor bekukucskált a szobámba Sangmi.

- Hahó, hát veled meg mi van? Miért sírsz? – rémült meg és odasietett hozzám, leült mellém, s átkarolt.

- Chunji írt nekem.

- Ó, és mit?

 A kezébe adtam neki a telefonomat, hogy elolvashassa Pamacs üzenetét.

Amikor a végére ért, a szemét kezdte el legyezgetni.

- Ah, komolyan, még a végén engem is megríkat. Nem válaszolsz neki?

- Személyesen akarok.

- Oh, pont ezért jöttem, hogy ezt megbeszéljem veled. Byunghun mondta, hogy holnap már jönnek is vissza Szöulba és nálam hagyta az ő lakáskulcsát, hogy náluk várjuk meg őket.

- Szóval megkért téged, hogy lepd meg őt? – kuncogtam.

- Valami olyasmi. Megígérte, hogy majd nagyon döbbent arcot fog vágni, mikor meglát.

Vigyorogtam.

- Oké, én benne vagyok, akkor menjünk át.

***

Remegő szívvel vártam, hogy a fiúk végre valahára betoppanjanak, körülbelül percenként megnéztem, hogy mennyi az idő.

Hirtelen zörgést hallottam az ajtó felől, felkaptam rá a fejemet és még a gyomrom is diónagyságúra ugrott össze, ahogy megcsapta a fülemet a bejárati ajtó nyitódásának a hangja. A következő pillanatban már a küszöb ezen oldalán voltak a srácok, vidám nevetésük betöltötte az egész lakást. A farmeromat gyűrögettem a belülről szétfeszítő izgatottság miatt, igyekeztem úrrá lenni heves szívverésemen.

Elsőként Ricky lépett be a nappaliba; megtorpant, felsikított és a szívéhez kapott.

- Jézusom! – kiáltott fel. – A szívbajt hoztátok rám!

- Lányok! – rikkantotta Niel boldogan és már rohant is oda hozzánk, hogy megölelgessen minket.

- Helló, kicsim – vigyorgott L.Joe, ahogyan közeledett Sangmi felé. – Hé, Daniel, most már ereszd őt el – morogta és kimenekítette nővéremet Niel szorosan ölelő karjai közül.

Changjo őrjöngve szorított magához engem és ezzel együtt Danielt is, levegőt is alig kaptam; míg Minsoo csak mosolyogva üdvözölt minket, majd levetette magát a kanapéra, hogy szusszanjon egyet.

A sort Chunji zárta, amint megpillantottam őt Changjo válla felett, a szívem a gyomromba süllyedt és elszorult a torkom. Csak néztük egymást, ő állt ott némán, ledöbbenve, riadt ábrázattal, nekem pedig már ahhoz sem volt erőm, hogy visszaöleljem Changjot és Nielt. A fiúk érezték, hogy egész lényemben megfeszültem, éppen ezért eleresztettek.

Mindenki elhallgatott, a hangulat feszültté és kínossá vált, s bár egyenesen Chunjira bámultam, mégis éreztem, ahogyan a többiek lyukat égettek mind a kettőnk arcába a tekintetükkel.

- Menj – lökte meg egy picit a vállamat Changjo.

- Menj már – biztatott engem Ricky is, s ő is megadta a kezdőlökést.

Így hát nem hezitáltam tovább és azt tettem, amit a szívem diktált: odasiettem hozzá és magamhoz szorítottam őt. Néhány másodpercig csak ugyanúgy lefagyva ácsorgott ott a két karom közt, majd végre valahára visszanyerte lélekjelenlétét és visszaölelt. Boldogan fúrtam arcomat a pólójába és még nagyobb örömmel szippantottam be a világ legfinomabb illatát – az illatot, amivel ő rendelkezett.

- Szösz…  –  suttogta, halk hangjába hitetlenség és némi meghatottság vegyült.

- Már vártalak – mondtam, mire megkönnyebbülten kifújta a levegőt.

- Azt javaslom – szólalt fel Byunghun –, hogy vonuljatok el. Sok mindent kell még megtárgyalnotok.

Eleresztett Chunji és bizonytalanul pillogott rám.

- Akarsz… beszélni?

Határozottan bólintottam és megfogtam a kezét.

- Gyere.

Bementünk a szobájába és leültünk az ágyára: egymással szemben, mind a ketten törökülésben.

Mély levegőt vett, mielőtt megszólalt volna.

- Nézd, Szösz… Sajnálom. Ezerszer is sajnálom. Azt is sajnálom, hogy egy regényt küldtem neked KakaoTalkon, csak tudod annyira azt éreztem, hogy mindent el kell neked monda…

A mondatát nem tudta befejezni, mivel elhallgattattam őt – egészen pontosan megcsókoltam.

Ő volt az, aki először húzódott el; pislogás nélkül, totálisan ledöbbenve meredt rám.

- T-Te… Hát te… Te meg… Szösz…  –  hebegett. – Mi volt ez? – kérdezte, miközben az ajkát tapogatta már-már sokkos állapotban.

- Hm… Egy csók, azt hiszem, de nem vagyok benne biztos. – Nehezemre esett visszafojtani a nevetést, tényleg nagyon viccesnek találtam a reakcióját.

Úgy tűnt, az összes szó a torkára forrt, ezért úgy döntöttem, nekem kell továbbvinni a beszélgetést:

- Mivel te is bevallottál nekem mindent, ezért úgy gondolom, hogy én is tartozom neked egy vallomással. – Lesütöttem a szememet és az ölemben pihentetett kezemet kezdtem el inkább tanulmányozni. – Nem tudom már tovább tagadni azt, amit érzek és így visszagondolva nem is értem, hogy hogy bírtam ezt eddig magamban tartani. Szóval, a helyzet az, hogy… Kedvellek, Chunji. Jobban, mint azt valaha ki merném mondani. Tudom, hogy nagyon sokszor úgy viselkedem veled, mintha utálnálak, de ez csak azért van, mert ilyenkor… megijedek. Nem tudom hogyan kezelni az érzéseimet, ezért próbálom magam távol tartani tőled, de valahogy ez sosem megy. Teljesen mindegy, milyen erősen és kitartóan próbálom magam győzködni, hogy mennyire akarlak utálni… Egyszerűen képtelenség. Mindig ugyanoda lyukadok ki, bármit teszek vagy mondok; folyton rá kell, hogy jöjjek, hogy fontos vagy a számomra és szükségem van rád. Nos, nem tudom, hogy erős kifejezésnek számít-e ez vagy, hogy egyáltalán lerohanhatnálak-e rögtön ezzel, de… mindegy, kimondom. Szeretlek, Chunji. Mind a ketten elvesztettük a fogadásunkat és az már nem is számít, hogy ki mikor. A lényeg, hogy megtörtént. A lényeg…  – ismételtem – hogy szeretlek.

Hallgattunk és én továbbra is leszegtem a fejemet.

- Nézz rám, Szösz – kérte csendesen, de egyszerűen nem éreztem magamban annyi erőt, hogy teljesítsem is a kérését.

Így hát az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, hogy a tekintetünk találkozhasson. A szeméből áradt a szeretet, és éppen emiatt az enyém könnybe is lábadt. Szégyenlősen elmosolyodott, a kezét az arcomra simította, majd megcsókolt – a szívem a boldogságtól kihagyott egy ütemet.

- Emlékszem, amikor elvittél randizni a falhoz, akkor megdicsértem a hajadat, hogy milyen puha, mire csak azt mondtad, hogy az ajkad is az. Nos… nem hazudtál.

Csillogó szemekkel vont magához ismét, s ezúttal belenevetett a csókba és azt hiszem, az ő mosolya volt a legédesebb dolog, amit valaha is ízleltem.

- Ah, te nőszemély – szorított magához, az állát a fejem búbján támasztotta meg. – Nem is a sok hajfestéstől, hanem miattad fog kihullni a hajam idő előtt. – Vigyorogva suhintottam őt mellkason. – Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történt velem – tette még hozzá.

- Még akkor is, ha megkopaszodsz?

- Még akkor is.