Teen Top - Lovefool - 26. rész

Október 20., szombat
*JungSoo szemszöge*



Halálra untam magam. Próbáltam volna érdeklődést mímelni, igyekeztem fenntartani ébrenlétem látszatát, de az igazság az volt, hogy az álomba zuhanás szélén álltam.
És emiatt a világ legszörnyűbb emberének éreztem magam.
Nem volt elég az, hogy a vetítőterem legelső sorában ültünk, mivel már csak oda kaptunk jegyet, de Soobinnak ráadásul sikerült egy olyan filmet kiválasztania, amitől minden életkedvem elment. Borzalmas volt, rémes, nézhetetlen, irtózatos. Az egész életemet megbántam miatta!
A film a tipikus, agyonhasznált, iszonyatosan közhelyes alaptörténeten nyugodott: volt egy tehetős csitri és egy hátrányos helyzetű suhanc, akik – mily meglepő – olyan szinten egymásba habarodtak, hogy már a jó isten sem tudta volna őket kigyógyítani a szerelemnek csúfolt kórságból. Persze a közös útjuk nem volt akadálymentes; a lány szülei mindenképp azt szerették volna, ha a kis hercegnőjük egy kis hercegbe szeret bele, ezért foggal-körömmel harcoltak szerencsétlen fiú ellen. Voltak boldog perceik, és voltak könnyhullatós pillanataik, melyek miatt legszívesebben eret vágtam volna. És volt olyan ember a teremben, aki képes volt sírni! Komolyan nem hittem el. Mikor meghallottam az erőltetett szipogást, majd az azt követő orrfújást, lejjebb csúsztam székemen, és tenyerembe temettem arcomat.
Soha semmilyen filmet nem utáltam még ennyire.
Nem akartam látványosan unatkozni, de egyszerűen nem bírtam magammal. Egyik sóhajom követte a másikat, a hajamat csavargattam szórakozottan, az oldalfrufrumat összeborzoltam, a szemembe sepertem, majd újra eligazgattam, továbbá az ujjaimmal is játszadoztam. Olyan voltam, mint valami hiperaktív gyerek, akinek a figyelmét egyszerűen képtelenség lekötni, és, hogy őszinte legyek, nem is éreztem magam többnek nyolcnál.
Amikor az egyik sóhajtás hangosabbra és viharosabbra sikeredett, mint ahogyan én azt elterveztem, Soobin felém fordította a fejét. A szememet gyorsan a kivetítő vászonra tapasztottam, mintha mindvégig a filmet néztem volna, s próbáltam úgy festeni, mint aki örül annak, hogy itt lehet, és meg sem fordult a fejében az, hogy esetleg el is áshatná magát élve, mert az is élvezetesebb lenne ennél a förtelemnél.
Váratlan dolog történt: Soobin a kezét az én kézfejemre helyezte, amit aztán nyugtatólag elkezdett simogatni a hüvelykujjával. Ettől a mozdulattól a szívem valamiért a torkomba szökött, és az arcom is lángolt. Hirtelen minden dühöm – amit a mozifilm generált – elszállt, és valami sokkal kellemesebb érzés költözött a mindent felemésztő világutálat helyére. Mintha kicseréltek volna: egy perccel ezelőtt még fel tudtam volna gyújtani az egész kócerájt, most viszont csak meglágyult szívvel, kissé megszeppenve pillogtam egymást fedő kézfejeinkre. Annyira jó volt, ahogyan bizsergésre késztetett!
Más nem történt, csak fogta kezemet, de azt hiszem, akkor és ott nem is vágytam volna többre.
Szikrázóan rám mosolygott, s nézte tovább a filmet.

A stáblista lefutása után Soobin ragaszkodott volna hozzá, hogy mi legyünk az utolsók, akik elhagyják a termet, én viszont azon voltam, hogy minél előbb szabadulhassak, ezért magam után húzva kiráncigáltam őt a mozi előterébe.
- Na, hogy tetszett? – kérdezte somolyogva, de amint elhúztam a számat, elkeseredett arcot vágott. – Nem volt jó?
- De, tényleg nagyon élveztem – magyarázkodtam hadarva. – Főleg azt imádtam, hogy ennyire eredeti volt. Sosem láttam még csak ehhez hasonló filmet sem.
- Akkor jó, már kezdtem egy kicsit megijedni.
Ezt nem hiszem el! Hangomból csöpögött a szarkazmus, és ez neki mégsem tűnt fel. Süket talán, vagy mi van? Eszem megáll.
- Esetleg egy pizzában még benne vagy? Természetesen én fizetek – ajánlotta fel.
- Persze, jól hangzik – biccentettem.
Magam előtt láttam Chunji lesajnáló mosolyát, s próbáltam őt kiverni a fejemből.

A pizzázó a plázában volt, a mozival egy emeleten, így szerencsére nem kellett messzire mennünk.
- Tudod, nekem az tetszett a legjobban a filmben, hogy a lány meg a fiú soha nem adták fel egymást – mondta két harapás közben.
- Aha…
Égető szükségét éreztem annak, hogy a szememet forgassam, de leállítottam magam.
A francba már, hogy Soobinnal nem lehetek önmagam!
- De egyébként mázlink van.
- Ezt hogy érted? – ráncoltam homlokom.
- Nekünk majd nem kell ilyen csatákat vívnunk. – Az arca őszinte boldogságot tükrözött.
Mivel erre nem tudtam mit felelni, ezért csak zavartan fészkelődtem ültömben, s magamhoz ragadtam papírpoharamat, hogy igyak néhány korty kólát.
- Nézd, mindig is rossz voltam az ilyesmiben, és soha nem tudtam, hogyan kell az ilyet csinálni… És lehet, hogy ezt még túl korainak fogod tartani, de… Nos, az a helyzet, hogy tetszel nekem, Soo. Nem szeretnélek most ezzel elijeszteni, csak azt szerettem volna, hogy tudd. És, hogy tisztában legyél vele, hogy mik a szándékaim.
Az arcom jobban égett, mint valaha, s hatalmas zavarban voltam; kedvem támadt lesüllyedni az asztal alá. A létező összes szó ráforrt a torkomra.
Panaszosan fújta ki a levegőt, és a tarkóját vakargatta. – Na, lehet, hogy ezt ne…
- Nekem is tetszel – bukott ki belőlem hirtelen.
Meglepődve pislogott rám, s én még döbbentebben meredtem vissza rá. Ez csak úgy kicsúszott a számon, még én magam sem voltam rá felkészülve, és tulajdonképpen olyan volt, mintha más beszélt volna helyettem.
Soobinnak sikerült előbb felfognia, mit mondtam, én még mindig le voltam bénulva. De ő csak elmosolyodott, szelíden, lágyan, szeretetteljesen, és ráfogott az asztallapon pihentetett kezemre.

Vallomásaink után csak hallgattunk, s csendben iszogattuk üdítőinket, miközben Soobin nem emelte el a kezét az enyémről, és ezt valahogy… kínosnak éreztem. Beszélgetnünk kellett volna, nevetgélnünk, szívnunk egymás vérét, húznunk a másik agyát… Pont, mint Chunjival. De ehelyett csak némán szemeztünk, ha nem az asztallapot tanulmányoztuk behatóan éppen.
Talán túlságosan is elhamarkodott volt ez a vallomás.
Egyszerűen utáltam magam, amiért erre gondoltam, s azért is, mert Chunji eszembe jutott.

A hazafelé vezető utat is szótlanul töltöttük, és az egyetlen dolog, ami ébren tartott, az az volt, hogy Soobinnal kézen fogva sétáltunk. Arcom piros színe az istenért sem akart halványodni, nevetségesen zavarban voltam; mintha még mindig tizenöt éves lettem volna, akinek a világ legnagyobb fejleményét jelentette, ha egy fiú ráfogott a kezére.
Szedd már össze magad, JungSoo!
Egészen a bejárati ajtóig kísért, majd a lábtörlőnkön megállva szembefordultunk egymással, hogy elköszönhessünk.
- Köszönöm, hogy szántál rám időt.
- Nincs mit megkö…
Mondatomat befejezni már nem tudtam, száját az enyémre tapasztotta, ezzel hallgattatva el engem.
Szemeim cintányérnagyságúra kerekedtek el; annyira nagyon le voltam sokkolva, hogy még pislogni is elfelejtettem – csak bámultam az ő lehunyt pilláira teljesen ledermedve, mint egy köztéri szobor.
Mire reagálhattam volna – vagy akár csak pisloghattam volna egyet – Soobin elhúzódott; tarkóját masszírozta, elpirulva villantotta rám ragyogó mosolyát, az én szívem pedig egy szempillantás alatt olvadt egy nagy-nagy pacává.
- Majd írok Skype-on. Légy jó! – S azzal sarkon is fordult.
- P-persze, meg… oké. Szia! – köszöntem utána bénán, és remegő kézzel kezdtem el a kulcsom után keresgélni.
Ezt nem hiszem el, ezt egyszerűen nem hiszem el…

Lerúgtam magamról cipőmet, s úgy vonszoltam be magam a nappaliba, mint egy lélektelen zombi.
- Szia, na, mi újság? – üdvözölt nővérem, aki a kanapén ült és tévét nézett. – Miért vágsz ilyen rémült arcot, mi történt? – tudakolta ijedten.
Kézmozdulatokkal jeleztem, hogy adjon nekem is helyet, ezért gyorsan kihúzódott a szófa szélére, én pedig lefeküdtem mellé a hátamra. Csak úgy fértünk el, hogy a két lábamat az ölébe vette.
- Mesélj – ösztönzött beszédre.
Kifújtam az addig bent tartogatott levegőt, majd fékeveszetten hadarni kezdtem: - Oké, szóval ugye moziba mentünk, amiről csak annyit mondanék, hogy a film egyszerűen nézhetetlen volt, már azon gondolkodtam, hogy megfojtom magam a puszta két kezemmel, de aztán Soobin megfogta a kezem, így hát mégsem vetettem véget az életemnek, utána meg elmentünk pizzázni, és jaj, a pizza az nagyon finom volt, de ott bevallotta Soobin, hogy tetszem neki, meg én is bevallottam neki, hogy tetszik nekem, aztán hazakísért és megcsókolt, és nem tudom, úgy érzem, ez még korai volt, és nem tudom, mit gondoljak, kérlek segíts! – Hosszú-hosszú mondatom végén megragadtam egy díszpárnát, s belefúrtam arcomat.
- Megcsókolt?! – kérdezett vissza hitetlenkedve.
- Meg – feleltem, hangomat tompította a párna. – De nem csókolóztunk – tettem hozzá.
- De hát ez tök jó, ne izélj már! – csapott rá lábamra.
- Nem tudom, SangMi… – dünnyögtem orrom alatt. – Szerinted nem lett elkapkodva ez az egész?
- Ha mindketten kedvelitek a másikat, és komolyan is gondoljátok, akkor egyáltalán nem. Különben is, nem a kezedet kérte meg, az csak egy ártatlan kis csók volt, te hülye! Nem kell mindent véresen komolyan venned.
- Hát jó…
- Inkább örülj!
- Örülök…
És tényleg így is volt, de valami mégis nyomasztott. Furcsa, és rossz érzés kerített hatalmába, belül szorongtam.
- Aha, azt látom. Mi a baj?
- Igazából… Fogalmam sincs. Csak… Alig tudok róla valamit. Azt hiszem, jobban meg kéne ismernünk egymást, mielőtt még komolyabbra fordulnának a dolgok.
- És ki tart vissza?
- Senki…
- Na, akkor meg? Majd többet jártok össze, többet beszélgettek, és szépen ki fog alakulni minden magától. Ne görcsölj már rá mindenre! Annyira merev vagy. Inkább élvezd, hogy van egy ilyen rendes és helyes fiú, aki azon van, hogy a barátnője legyél. Szerencsés vagy – csípett bele hasamba, mire összerezzentem. – Én a fél karomat is odaadnám, ha Byunghun színt vallana.
- Egyszer majd eljön az is, nyugi – vigasztaltam. – És reméljük, hogy azért majd nem kell megcsonkítanod magad.
- Úgy legyen – kuncogott. – Egyébként meg kéne beszélnünk, hol gyűljünk össze a lányokkal holnap.
Nemtetszésemnek hangos nyöszörgéssel és nyafogással adtam hangot: - Nem akarok menniii! Találkozóm van Chunjival, neki amúgy is hamarabb elígérkeztem.
- Aj, JungSoo, ne nyávogj már, könyörgöm – morogta barátságtalanul.
- Persze, nekem hallgatnom kell, de ha arról lenne szó, hogy te nem láthatod a te kis drága L.Joe-dat, akkor már menten eljönne a világvége! – háborogtam, véleményem szerint teljesen jogosan.
- Majd találkozol Chunjival holnapután.
- De holnapra beszéltük meg, nem fogod fel?
- A lányokat sem hanyagolhatjuk el. Szólj Chunjinak, hogy közbejött valami.
- Nem.
- JungSoo…
- Ne mondd már, hogy te az én helyemben most fognád magad, és lemondanád L.Joe-t!
- Ó, szóval most azt állítod, hogy Chunji neked olyan, mint nekem Byunghun?
- Igen. Mármint neeem, nem úgy értettem – javítottam ki gyorsan magam. – Neked tetszik L.Joe, Pamacs viszont csak a haverom. Vagy valami olyasmi. Csak szerettem volna már szívni egy kicsit a vérét, ennyiről van szó.
- Aha, hát persze – mormogta.
- Nem kell hinned nekem, mert konkrétan hidegen hagy, mit gondolsz erről az egész Chunji-dologról, de azért legalább megpróbálhatnál megérteni engem.
Hosszasan hallgatott, majd megpaskolta lábszáramat. - Jó.
- Micsoda?
- Jó, benne vagyok. A délelőttöt Sunnyékkal töltjük, délután pedig azt csinálsz Chunjival, amit akarsz.
- Mi? Ez most komoly? – ültem fel gyorsan, izgatottan.
- Ja – bólintott száját rágcsálva. – Isten őrizz, hogy én legyek a gonosz testvér, aki keresztül húzza a számításaidat – tárta szét karjait, amolyan „most mi mást csinálhatnék?” stílusban.
- Köszönöööm, köszönöm, köszönöm, köszönöm – hálálkodtam, s magamhoz szorítottam őt.
- Ne ölelgess – sóhajtotta –, inkább menj, és írj rá Chunjira, hogy tudja, mikor kell érted jönnie. Én majd beszélek a lányokkal.

Csak délután tudunk majd találkozni.

Szinte azonnal visszaírt nekem.

Ó, miért?

Találkoznom KELL a barátnőimmel. Kényszerítenek rá. 

Szóval nem Soobin van a dologban?

Nem, három lánnyal futok össze, meg ott lesz persze nővérem is. 

Értem. Akkor érezd jól magad.

Hát, igyekszem majd…

Egyébként milyen volt a mai napod?

Furcsa szorongás tört rám, miután elolvastam a kérdését.

Jó volt, mondhatni. Mondjuk a film közben le akartam magam szúrni, de utána a pizza finom volt.

A csókot már direkt nem említettem neki, mert valamilyen oknál fogva tartottam a reakciójától.

Oh, akkor pizzázóba is elvitt?

Ja. 

Milyen ötletes! Ez a helyszín még soha senkinek sem jutott az eszébe!

Ennél jobban már nem is tudtam volna forgatni a szememet.

Ne piszkálódj már…

Jól van, leálltam. De ne mondd, hogy nincs igazam.

Ne menjünk ebbe bele megint. 

Hm, oké. Mikor fogsz holnap hazaérni?

Fogalmam sincs, remélem, minél korábban. 

Akkor majd csörgess meg, ha úton vagy hazafelé.

Oké, majd hívlak. 

Megyek, a fiúkkal játszunk egy kis League of Legends-öt. Hiányzol, Szösz.

:)

Kösz, ennél már az is jobb lett volna, ha csak simán annyit mondasz, hogy te nem hiányolsz engem…

Jó, na, ezt most kivételesen nem úgy értettem. Sőt, őszintén mosolyogtam is! Várom, hogy lássalak. 

:)

Naaa!

Haha. De most tényleg mennem kell, a srácok már csak rám várnak. Puszillak.

:)

Utállak…

:)

Jól van, szia.

Haha. 

Október 21., vasárnap



A lányokkal egy cukrászdába mentünk, ami a pláza második emeletén volt, s mindannyian egy kehely fagylaltot rendeltünk; még így utoljára ki akartuk élvezni a fagyi nyújtotta élvezeteket, mielőtt beköszöntött volna a torokfájós, fázós, betegeskedő időszak.
- Szóval, JungSoo… Mi van veled és Soobinnal? – szegezte nekem kérdését Sunny, és kérdő szemekkel nézett rám.
- Nem is tudtam, hogy tudod a nevét – pislogtam rá őszinte döbbenettel.
- Ne terelj – szűkítette össze szemét.
- Nem sok – rántottam meg vállamat, s megnyaltam a számat.
- Aha – emelte a mennyezet felé tekintetét bosszúsan. – Tehát? Hallgatunk.
Sissy és MiMi csillogó szemekkel támasztották meg fejüket kézfejükön, s úgy várták, hogy beszélni kezdjek. Esküszöm, ők ketten olyanok voltak, mint két tojás.
Panaszosan sóhajtottam. – Tegnap találkoztunk.
- És, mi történt? – kíváncsiskodott Sissy.
- Nehogy már minden információt úgy kelljen kiimádkozni belőled! – szólt rám MiMi.
- Moziban voltunk, utána meghívott pizzázni. Elbeszélgettünk – ez nem volt igaz, de csak nem mondhattam azt, hogy konkrétan egy szó nem sok, annyit sem szóltunk egymáshoz –, hazakísért, és… megcsókolt… Vagy szájon puszilt. Nem is tudom, minek lehetne azt nevezni – tűrtem fülem mögé egy kósza tincset, arcom színe pirosra vált.
A két lány önkívületi állapotban visongani kezdett, miközben egymás kezét szorították erősen, és még Sunny is boldogan vigyorgott rám.
Mielőtt még bármelyikünk is megszólalhatott volna, nővérem telefonja egy rövid hangjelzéssel adta tudtunkra, hogy SangMi üzenetet kapott. Gyorsan magához ragadta mobilját – ami idáig az asztalra volt kitéve –, s amint feloldotta a zárat, elkerekedett a szeme.
- Ki az? – kérdeztük szinte egyszerre.
- Öhm – köszörülte meg a torkát, s megvakarta a fejét; már csak ennyiből is tudtam, hogy hazudni készül. – Izé… Csak megint a szolgáltató küldött egy sms-t arról, hogy megváltoztattak valamit – tett a kezével hessegető mozdulatot. – Semmi fontos.
Ezt a füllentést még Sunny is elhitte, engem viszont nem tudott átverni; egyszerűen tudtam, hogy L.Joe írt neki. Csakis miatta ugrott volna ki a szeme, senki más nem tudott volna ilyen reakciót kiváltani belőle.
Mivel a lányok választ kaptak kérdésükre, ezért visszakanyarodtak a főtémához, azaz Soobinhoz. Az összes eddigi találkozónkat el kellett nekik mesélnem, és őszintén szólva én roppantmód untam, de őket ez valahogyan boldoggá tette, tehát nem hagytam abba a regélést egészen addig, míg egy órakor sátorfát nem bontottunk.



*SangMi szemszöge*


Amikor a cukrászdában megláttam, hogy Byunghuntól érkezett az sms-em, konkrétan szívinfarktust kaptam. Hirtelen azt sem tudtam, mit kéne hazudnom, csak hebegtem össze-vissza, s próbáltam palástolni zavaromat – megjegyzem, nem túl sikeresen.
Már alig vártam, hogy hazaérhessek, és válaszolhassak neki, szívem szerint azonnal összeszedtem volna a cuccomat, és hazaszaladtam volna. Tudom, hogy pontosan én mondtam JungSoonak, hogy nem feledkezhetünk meg a lányokról, de azt hiszem, abban a pillanatban mindenféle bűntudat nélkül hagytam volna ott mindent és mindenkit.
Rémes ember vagyok.
Egy órakor búcsúztunk el a lányoktól, s már a hazafelé vezető úton elővettem zsebemből a telefont, hogy reagálhassak L.Joe üzenetére, de előtte még újból elolvastam, mit írt:

Szeretném jóvá tenni azt a bűnömet, amiről te nem is tudtál. Tudod, amikor elaludtam nálatok… Szabad a hétfőd?

Nevetségesen boldog mosoly ragyogott fel arcomon.
- Na, mit írt szívszerelmed? – gúnyolódott kuncogva JungSoo, aki egészen idáig csendben sétált mellettem.
- Holnap találkozunk – meséltem vigyorogva –, de azt még nem tudom, hol.
- Írj már vissza neki! – bokszolt vállba nem túl erősen.
- Jól van, jól van – hadartam, s remegő kezekkel kezdtem el pötyögni:

Szabad. :) Mit szeretnél, és hánykor? 

Szinte azonnal megérkezett a válasz:

Beviszlek a színfalak mögé. :D És, ha lehetne, az egész napodat igénybe venném. Mondjuk úgy reggel kilenctől.

- Egy teljes napot fogok vele eltölteni! – kiáltottam fel örömteljesen, s húgom felé fordítottam telefonomat, hogy megmutassam neki az sms-t.
- Mit jelentene az első mondata? – értetlenkedett.
- Fogalmam sincs – vontam vállat. – De van egy olyan érzésem, hogy ha rákérdeznék, akkor sem árulná el. Majd kiderül holnap.
- Kíváncsi vagyok… - motyogta.
- Hát még én!

Teen Top - Lovefool - 25. rész

*SangMi szemszöge*


- Mi az? – néztem fel Byunghunra, aki csak csendben ült mellettem, s mindvégig engem figyelt szelíden mosolyogva.
- Hm? – kérdezett vissza.
- Miért nézel így? – kíváncsiskodtam.
- Csak jó látni, hogy így kijössz a kutyákkal – rántott vállat. – Aranyosak vagytok együtt – tette hozzá szemét lesütve.
- Egyszerűen imádni valóak – vigyorogtam, és kuncogva helyeztem vissza az ölembe az egyik drágát, aki felágaskodott a mellkasomra, hogy megnyalhassa arcomat. – Mi a nevük?
- Dong és Kan. Dong a piros ruhás, Kan a sárga – magyarázta. Annyira tüneményesek voltak a kedvencei ezekben a kis pöttyös kutyaruhákban, hogy legszívesebben felvisítottam volna. – Mind a ketten fiúk, és úgy látom, pont az esetük vagy – nevetett. – Hátrább az agarakkal, srácok, hagyjatok mást is érvényesülni – szólt rájuk szórakozottan, és miután a nyakörvükbe akasztotta a pórázt, letette őket a földre, és kikötötte őket a pad karfájához. – Eleget szaladgáltak, amíg ide nem értünk. Alig bírtam őket utolérni, még az a szerencse, hogy nem ütötték el őket.
Szívesen reagáltam volna, de az volt a baj, hogy egész lényemben lefagytam, s üres tekintettel meredtem magam elé.
„Hátrább az agarakkal, srácok, hagyjatok mást is érvényesülni”. Ezt mégis hogyan értette?
- Ó, istenem, de hülye vagyok – sóhajtott. – Most biztosan azt hiszed, valami felelőtlen őrült vagyok.
- Mi? Miért hinném ezt? – ráncoltam homlokom, kirángatva magam a gondolataimból.
- Mert csak úgy hagytam, hogy a srácok szabadon szaladgáljanak – vakargatta zavartan tarkóját.
- Jaj, dehogy is, tudom, hogy sosem hagynád, hogy bajuk essen. Látszik, mennyire szereted őket. Már csak abból is, ahogyan rájuk nézel – nyugtattam.
- Akkor jó – fújta ki a levegőt megkönnyebbültem. – Tényleg imádom őket.
- Igen, tudom – somolyogtam. Irigylem is őket, tettem hozzá gondolatban. – Egyébként, hogy ment a próba?
- Changjo lerúgta a vesémet, csak azért, mert egy lépést elrontottam – panaszkodott. – Szóval minden úgy ment, mint mindig – rántott vállat kuncogva.
- És jól vagy? Fáj még? Nem akarsz inkább hazamenni és pihenni? – ütötte fel fejét aggódó énem.
- Jaj, SangMi, nyugi már – paskolta meg finoman combomat. – Édes vagy, hogy így féltesz, de nincsen semmi bajom. Elhiheted, hogy már teljesen hozzászoktam ehhez. És különben is, Changjo rosszabbul járt utána, őt talán jobban kéne sajnálnod.
- De ugye nem tettél benne maradandó károsodást?
- Hát… Biztosan be fog lilulni a gyerek egy-két helyen, de ez már megszokott.
- Rosszabbak vagytok, mint a kisgyerekek –  forgattam szememet mosolyogva.
- Igen, ezt mindig megkapjuk a menedzsertől is – biccentett aprót.
- De biztos, hogy nem akarsz hazamenni, és ledőlni? Mert én teljesen megérteném, de té…
- SangMi – vágott szavamba –, nincs szükségem arra, hogy otthon legyek. Látni akartalak már, szóval hülye lennék, ha most fognám magam, és itt hagynálak. Ha távoznék is, csak veled tenném, de mivel megígértem Chunjinak, hogy „páros randizunk” – macskakörmözött a levegőbe –, ezért maradnunk kell. Pedig szívesen hazavinnélek.
Nagyot nyeltem. Ezt nem hiszem el! Először édesnek hív, majd közli velem, hogy szíve szerint hazavinne. Valaki csípjen meg!
- Valami azt súgja – néztem húgomék felé –, hogy nem tűnne fel nekik, ha lelépnénk.
Chunji pont a mondatom végén vetette rá magát JungSoora, aki harsányan felsikított, mintha nyúzták volna. Fogalmam sem volt arról, mit műveltek, de azt hiszem, ez jól is volt így. Eszem ágában sem volt odasétálni és megnézni, mi folyik köztük.
- Igen, nekem is van egy ilyen érzésem – röhögött. – Hihetetlen, mennyire illenek egymáshoz – csóválta fejét fülig érő szájjal.
- UGYE? – kiáltottam hangosan, pedig esküszöm, hogy csak szimplán meg akartam kérdezni. De nem tehettem róla, izgatott lettem, amiért nem csak én láttam ezt így.
- Ühüm. Már szinte beteges, hogy milyen sokszor emlegeti Chunji a tesódat. Óóó, kíváncsi vagyok, mit csinálhat most Szösz! – változtatta el hangját bandatársát imitálva. – Hol van a telefonom, rá kell írnom Szöszre! Aj, miért nem válaszol Szösz? Szööösz! – Felszakadt belőlem a röhögés. – Az a legviccesebb az egészben, hogy egyáltalán nem túlzok. A hülyéje képes a mobiljával kiabálni, ha JungSoo nem válaszol azonnal. Egyszerűen reménytelen. Húgod nevét, vagyis jobban mondva becenevét már kötőszóként használja.
- Óóó, de aranyos – hatódtam meg.
- Sokkal inkább idegesítő. Mármint persze örülök neki, hogy végre talált egy olyan lányt, akiért rajonghat, csak na… Azért egy idő után sok.
- Igen, megértem. Képzeld, JungSoo meg le sem vette Chunji pulcsiját, mióta Chunji nekiadta. Teljesen hozzánőtt. Sőt, pár napja láttam, hogy szagolgatta – árultam el neki.
- Egyem a szívüket, de menthetetlenek – kuncogott.
- Hallottál az idióta fogadásukról?
- Hogy melyikőjük fog hamarabb belezúgni a másikba? Igen, mesélte Chunji.
- Szerinted ki veszített előbb? – Direkt használtam múltidőt jövőidő helyett.
- Chunji, ez egyértelmű. Már akkor oda meg vissza volt húgodért, amikor az egyetemen kiszúrta őt. Már aznap is emlegette őt, csak akkor még a-lány-akinek-fogkrémes-volt-a-felsője-és-olyan-édesen-jött-zavarba volt a neve.
Mik ki nem derülnek!
- Vicces, hogy már akkor elbukták ezt az egész fogadást, mikor még meg sem kötötték.
- És, hogy ezt nem hajlandóak belátni – tette hozzá.
- Szörnyűek.
- A legszörnyűbbek – javított ki. – Tudod, örülök, hogy mi nem vagyunk ilyenek – jegyezte meg mintegy mellékesként, és én ismételten ledermedtem, a mai este folyamán fogalmam sincs, hanyadszorra. – Basszus… - motyogta orra alatt, mikor rádöbbent, mit mondott.
Szóval… Ez azt jelentette, hogy kettőnkre is úgy tekintett, mint jövendőbeli párra? Vagy csak túl sokat képzelek a dolgok mögé? 
Miért nincs a fiúkhoz valami kéziszótár? 
- Khm… –  köszörülte meg a torkát. – Valamiről még beszélni akartam – bámulta az ölébe ejtett kezeit zavartan. – Bár ez is kínos lesz…
Görcsbe rándult a gyomrom. – Miről lenne szó? – ösztönöztem beszédre, feszengve fészkelődve a padon.
Pár pillanat erejéig még hallgatott, majd végre valahára hozzálátott: - Nos, tudod, amikor mind a ketten betegek voltunk, és átmentem hozzátok, és valamilyen úton-módon elaludtunk egymás mellett, akkor… – halt el a hangja.
- Akkor…?
Tudtam, mit akart tisztázni, de azt szerettem volna, ha ő mondja ki.
Orrnyergét két ujja közé csippentette, és mély levegőt vett. – Szóval, mikor felébredtem, a kezem… A kezem a fenekeden volt. – Nem mert rám nézni, kerülte a tekintetemet. Istenkém, mennyire édes, hogy így zavarba jött! – Nem tudom, hogy észrevetted-e.
- Nem – vágtam rá határozottan. Azt csak nem felelhettem, hogy „Ó, igen, észrevettem, és nem tettem ellene semmit sem isten tudja, hány órán keresztül, és tudod, mit? Még élveztem is!”. Nem akartam, hogy esetleg rossz véleménnyel legyen rólam.
- Hát… Akkor ezek szerint ezt feleslegesen vallottam be, és feleslegesen égettem le magam – nevetett erőltetetten. – Na, most már mindegy. De ezzel csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, nem volt tudatos. Iszonyatosan szégyenlem magam, ezért is nem kerestelek az elmúlt napokban. Nem volt hozzá képem ezek után.
Olyan kivert kutya ábrázata volt, hogy meghasadt érte a szívem, s égető szükségét éreztem annak, hogy magamhoz szorítsam őt. Eleinte meg volt lepődve, majd ő is körém zárta karjait, és megtámasztotta fejét az enyémen.
- Nincsen semmi baj, Byunghun, nem haragszom, tényleg.
- Esküszöm, hogy nem akartalak letapizni. Nem akarom, hogy azt hidd, olyan srác vagyok – sóhajtotta.
- Te lennél az utolsó fiú, akiről rosszat feltételeznék – nyugtattam.
- Én csak szeretném, ha minden rendben lenne köztünk, és tisztességesen közelednénk egymáshoz, mert én… Én tényleg nagyon kedvellek, SangMi.
A szívem akkorát dobbant erre, hogy attól tartottam, még őt is mellkason vágta.
- Minden a lehető legnagyobb rendben van köztünk, nekem elhiheted.
- Te is kedvelsz? – érkezett a kicsit butácska kérdés, ami megmosolyogtatott.
Nem tudtam, hogy arra értette-e, hogy tetszik-e, vagy csak szimplán szimpatizálok vele, de mindegy is volt.
- Hát persze, hogy kedvellek, Byunghun. Nagyon is.
Válasz gyanánt csak még erősebben ölelt, és azt hiszem, a világ akár darabjaira is eshetett volna, én azt sem vettem volna észre, mert csak rá tudtam koncentrálni.


Október 17., szerda
*JungSoo szemszöge* 


Soobin üzenete:
Szia, Soo, régen beszéltünk már. :)

Panaszosan sóhajtottam, ahogy a Skype ikonja sárgára váltott. A Café Daniban lévő randevúnk óta teljesen megfeledkeztem róla. Nem kerestem őt, nem kértem bocsánatot, amiért csak úgy elviharoztam a kávézóból. Tulajdonképpen az utóbbi napokban csak telefonon voltam elérhető, az internetet mindössze arra használtam, hogy anyagot gyűjtsek a beadandóimhoz. Muszáj voltam egy picit eltűnni, mert szorított az idő, és mindenképpen szerettem volna mindennel elkészülni, így hát önkéntes száműzetésbe vonultam. Szombat óta most először, szerda este néztem fel netre.
Oké, azért nem veszett teljesen nyomom; például KakaoTalkon minden nap üzengettünk egymásnak Chunjival, de rajta és a nővéremen kívül nem beszéltem senkivel sem.

JungSoo üzenete:
Szia, igen, sajnos az egyetem minden időmet elveszi.

Na, meg Chunji is. Pamacs olyan volt, mint az iskola: kitöltötte a napjaimat, és sokszor (szinte állandóan) az idegeimre ment. Jó, azt azért be kellett vallanom, hogy örültem annak, hogy a házi dolgozatok megírása közben sem hagyott nekem nyugtot; nélküle talán már kikészültem volna. Chunji meg tudott nevettetni akkor is, mikor már a hajamat téptem volna, és ha megláttam, hogy írt nekem, rögtön jobb kedvre derültem. Persze a KakaoTalk idegesítő hangjelzése hallatán mindig a szememet forgattam, de aztán csak boldogan sóhajtottam egyet, és mindent félretoltam, hogy válaszolni tudjak neki.

Soobin üzenete:
Haragszol rám?

Remek, azt hiszi, besértődtem valamiért.

JungSoo üzenete:
Ja, nem, dehogy, miből gondolod?

Soobin üzenete:
Olyan gyorsan köddé váltál szombaton, és azóta sem jelentkeztél. Azt hittem, csináltam valami rosszat.

JungSoo üzenete:
Ne haragudj, tényleg csak arról van szó, hogy el vagyok havazva mostanában.

A kávézós esetet direkt nem magyaráztam meg neki, szimplán ignoráltam, remélve, többet nem emlegeti.

Soobin üzenete:
Akkor megnyugodtam. :) És egyébként, mi újság?

Az előbb mondtam, hogy elfoglalt vagyok, akkor szerinte mégis mi lehetne…?
Na, jó, ezt a bunkó kérdést nem tehetem fel neki.

JungSoo üzenete:
Semmi, másból sem állok ki, csak a beadandókból. :( És veled? :)

Basszus… Basszus, basszus, basszus, Chunjinak tényleg igaza volt; Soobinnal visszafogottabb voltam. Pamacsnak erre a hülye kérdésre ezer százalék, hogy affektálva válaszoltam volna, Soobin viszont még egy mosolygós fejet is kapott tőlem.
Ó, jaj, bajban vagyok.
De csak nem kezdhettem el vele bunkózni csak úgy hirtelen, mindössze azért, hogy megcáfolhassam mindazt, amit Chunji mondott.

Soobin üzenete:
Velem is hasonló a helyzet, na meg ugye ott a meló is… Én is kezdek már kifulladni, de arra gondoltam, találkozhatnánk valamikor. :) Persze csak akkor, ha neked is oké.

A hét utolsó napjain pihenni akartam – bár biztos voltam benne, hogy Chunji betervez nekem valamit –, de… Csak nem utasíthattam vissza az ajánlatát, ha már egyszer olyan hülyén viselkedtem vele a legutóbbi alkalommal.

JungSoo üzenete:
Hétvégére felszabadítom magam. :) Van már konkrét terved?

Soobin üzenete:
Elmehetnénk moziba, biztos adnak valami jó filmet. :)

JungSoo üzenete:
Oké, én benne vagyok. :)

Közben jelzett a KakaoTalkom is; természetesen Chunji volt az.

Mizu? 

Szombaton valószínűleg találkozok Soobinnal. 

Ezúttal hová visz? Pizzázóba? Moziba? Esetleg újra a Café Daniba? Amilyen ötletes, kinézném belőle.

Ó, de jó, kezdődik…

Chunji, ne kezdjük ezt megint. 

Ezek csak ártatlan kérdések voltak. 

Aha, persze. 

Esküszöm! Szóval?

Fú, de utáltam őt! De főleg azért, mert ráhibázott, és igaza volt.

Moziba megyünk… 

Hah, tudtam! Jósnak kéne mennem. Esetleg van valami, amit meg akarsz tudni a jövődből, drága Szösz?

Hát ez hülye…

Le fogsz kopni valaha?

Soha. Az a nap egyszerűen nem fog eljönni, hiába is várod. 

Oké, azt hiszem, már kezdek beletörődni sanyarú sorsomba. 

Nagyon helyes. Más választásod amúgy sincs. 

Ja, tudom. 

Mi a helyzet a vasárnappal?

Mi lenne? 

Ráérsz?

Gondolom, nem.

Hm?

Veled leszek, ha jól sejtem.

De még mennyire, hogy jól! De jaj, egy percig már kezdtem aggódni, hogy ezen a héten nem is láthatlak. 

Számítottam rá, hogy egy napot rád kell áldoznom. 

Egy igazi kis boszorkány vagy, akit sosem hagynak cserben a megérzései. De legalább már nem ellenkezel. Ez egy jó jel! 

Azaz igazság, hogy már hiányolom a hülye fejedet. Jó lesz veled kikapcsolódni egy kicsit, kezd az agyamra menni az egyetem. 

Óóó, szóval valaki hiányoool… 

Fejemben hallottam idegesítő, dallamos hangját, és gondolatban vállon bokszoltam.

Kizárólag barátilag, gyökér. 

Aha, véleményem szerint lassan meglesz a fogadásunk nyertese. 

Csak kár, hogy senkit sem érdekel a véleményed. :( 

Oké, el kell ismernem, hogy ez szép visszavágás volt, még mosolyogtam is. Nagy tapsot Szösznek! 

A virágokat az öltözőbe kérem. 

Ő hiányzik?

Kicsoda?

Soobin. 

Jé, megjegyezted a nevét!

Szóval?

Akár hazudhattam is volna, de Chunji esetében ez nem volt ajánlott. Szerintem úgyis átlátott rajtam, és már akkor tudta a kérdésére a választ, amikor még csak le sem írta nekem.

Hogy őszinte legyek… Nem igazán. 

Teljesen megfeledkeztél róla. 

Mondhatjuk így is. 

Akkor semmi okom féltékenynek lenni. Ez esetben érezd jól magad. 

Ööö… Kösz… 

Na, mennem kell, főzök valamit a kölyköknek. Majd találkozunk vasárnap. 

Mikor jössz értem, és mik a terveid? 

Hm, hát tervem az van sok, ami azt illeti. 

Miért látom magam előtt a pajzán vigyorod?

Azért, mert pajzánul vigyorgok. 

Chunji…

Haha.

Na, válaszolj már. 

A meglepetés erejével fogok élni. 

Félnem kéne? 

Majd meglátjuk. De bármivel is készülök, tuti, hogy jobban fogod élvezni a mozinál. 

Öntelt…

Csak a tényeket közlöm. Na, de tényleg lépek, Ricky mindjárt sírva fakad, mert „kilyukad a gyomra”. Vigyázz magadra, Szösz, majd beszélünk. 

Jó éjt. 

Álmodj rólam. 

Jaj, ne, csak azt ne. 

Haha.


Október 18., csütörtök
*SangMi szemszöge*

- Jó, oké, bocsi, tényleg elhanyagoltunk titeket mostanában – szabadkozott húgom.
- Kicsit összejöttek a napokban a dolgok – tettem hozzá, s ezzel a Teen Top bizonyos két tagjára utaltam, de persze hangosan már nem mondhattam ki nevüket. – De hétvégén összegyűlhetnénk, és elmehetnénk valahová – ajánlottam fel, hogy enyhítsem Sunny felháborodását.
Az egyetem előtt ültünk egy padon hárman, mert a másik két lánynak, MiMinek és Sissynek éppen órája volt.
JungSoo a bordáimba könyökölt, hogy jelezze: neki nem tetszik az ötletem. Csak egy bosszús pillantással válaszoltam neki.
- Hááát… Nem is tudom – fonta össze mellkasa előtt karját.
- Na, ne kéresd már magad. Megbeszéljük, kinek mikor jó, é…
- Mindjárt jövök – szakított félbe testvérem, felpattant, és odaszaladt egy fiúhoz, aki éppen akkor jött ki az egyetem főajtaján. Csak néhány pillanattal később döbbentem rá, hogy Soobin volt az.
- Az ott… Az a pizzás fiú? – tudakolta Sunny.
- Aha. Nem gondoltam volna, hogy emlékszel rá.
- Jaj, kicsi naiv Young, én mindenre emlékszem. – A „minden” szót külön megnyomta. – Szóval Parker össze fog vele jönni?
- Csak találkozgatnak.
- Aha, hát persze, tudom én. Már akkor is láttam, hogy van köztük valami, mikor kihozta a kaját. De miért nézed őket ilyen szúrósan?
Rendeztem vonásaimat. – Nem néztem őket sehogy.
- Valamit nagyon próbálsz elsunnyogni, és ez nekem nem tetszik. De úgyis rá fogok jönni, hogy mit rejtegetsz.
Ettől még a hideg is kirázott. Sunny néha igazán ijesztő tudott lenni.
- Nem bírod a gyereket?
- Nem erről van szó – ráztam fejemet.
- Akkor miről?
Sóhajtottam. – Rosszul fogalmaztam, bocs. Nincs semmiről sem szó, nem tudom, te mit láttál, de nem néztem őket szúrósan.
- Hát jó, titkolózz csak, amíg tudsz, Young – paskolt vállon. – Na, itt jön már Júliánk – bökött fejével húgom felé, aki felénk sétált.
- Mi volt? – érdeklődtem, amint visszahuppant mellém.
- Sajnálom, de a szombaton foglalt, moziba megyek Soobinnal.
- Akkor vasárnap fogunk elmenni valahová – jelentette ki határozottan Sunny. JungSoo szólásra nyitotta volna a száját, de barátnőnk belé fojtotta a szót: - Nem, Parker, nem fogadok el semmilyen kifogást, ne is törd magad.
- D-de….
- Nem – vágta rá Sunny.
Testvérem sértetten fújtatott egyet, összefonta karját mellkasa előtt, és hátradőlt; többet nem volt hajlandó hozzánk szólni.
Szegénykém, az ő akarata sosem érvényesülhet.