Teen Top - Lovefool - 26. rész

Október 20., szombat
*JungSoo szemszöge*



Halálra untam magam. Próbáltam volna érdeklődést mímelni, igyekeztem fenntartani ébrenlétem látszatát, de az igazság az volt, hogy az álomba zuhanás szélén álltam.
És emiatt a világ legszörnyűbb emberének éreztem magam.
Nem volt elég az, hogy a vetítőterem legelső sorában ültünk, mivel már csak oda kaptunk jegyet, de Soobinnak ráadásul sikerült egy olyan filmet kiválasztania, amitől minden életkedvem elment. Borzalmas volt, rémes, nézhetetlen, irtózatos. Az egész életemet megbántam miatta!
A film a tipikus, agyonhasznált, iszonyatosan közhelyes alaptörténeten nyugodott: volt egy tehetős csitri és egy hátrányos helyzetű suhanc, akik – mily meglepő – olyan szinten egymásba habarodtak, hogy már a jó isten sem tudta volna őket kigyógyítani a szerelemnek csúfolt kórságból. Persze a közös útjuk nem volt akadálymentes; a lány szülei mindenképp azt szerették volna, ha a kis hercegnőjük egy kis hercegbe szeret bele, ezért foggal-körömmel harcoltak szerencsétlen fiú ellen. Voltak boldog perceik, és voltak könnyhullatós pillanataik, melyek miatt legszívesebben eret vágtam volna. És volt olyan ember a teremben, aki képes volt sírni! Komolyan nem hittem el. Mikor meghallottam az erőltetett szipogást, majd az azt követő orrfújást, lejjebb csúsztam székemen, és tenyerembe temettem arcomat.
Soha semmilyen filmet nem utáltam még ennyire.
Nem akartam látványosan unatkozni, de egyszerűen nem bírtam magammal. Egyik sóhajom követte a másikat, a hajamat csavargattam szórakozottan, az oldalfrufrumat összeborzoltam, a szemembe sepertem, majd újra eligazgattam, továbbá az ujjaimmal is játszadoztam. Olyan voltam, mint valami hiperaktív gyerek, akinek a figyelmét egyszerűen képtelenség lekötni, és, hogy őszinte legyek, nem is éreztem magam többnek nyolcnál.
Amikor az egyik sóhajtás hangosabbra és viharosabbra sikeredett, mint ahogyan én azt elterveztem, Soobin felém fordította a fejét. A szememet gyorsan a kivetítő vászonra tapasztottam, mintha mindvégig a filmet néztem volna, s próbáltam úgy festeni, mint aki örül annak, hogy itt lehet, és meg sem fordult a fejében az, hogy esetleg el is áshatná magát élve, mert az is élvezetesebb lenne ennél a förtelemnél.
Váratlan dolog történt: Soobin a kezét az én kézfejemre helyezte, amit aztán nyugtatólag elkezdett simogatni a hüvelykujjával. Ettől a mozdulattól a szívem valamiért a torkomba szökött, és az arcom is lángolt. Hirtelen minden dühöm – amit a mozifilm generált – elszállt, és valami sokkal kellemesebb érzés költözött a mindent felemésztő világutálat helyére. Mintha kicseréltek volna: egy perccel ezelőtt még fel tudtam volna gyújtani az egész kócerájt, most viszont csak meglágyult szívvel, kissé megszeppenve pillogtam egymást fedő kézfejeinkre. Annyira jó volt, ahogyan bizsergésre késztetett!
Más nem történt, csak fogta kezemet, de azt hiszem, akkor és ott nem is vágytam volna többre.
Szikrázóan rám mosolygott, s nézte tovább a filmet.

A stáblista lefutása után Soobin ragaszkodott volna hozzá, hogy mi legyünk az utolsók, akik elhagyják a termet, én viszont azon voltam, hogy minél előbb szabadulhassak, ezért magam után húzva kiráncigáltam őt a mozi előterébe.
- Na, hogy tetszett? – kérdezte somolyogva, de amint elhúztam a számat, elkeseredett arcot vágott. – Nem volt jó?
- De, tényleg nagyon élveztem – magyarázkodtam hadarva. – Főleg azt imádtam, hogy ennyire eredeti volt. Sosem láttam még csak ehhez hasonló filmet sem.
- Akkor jó, már kezdtem egy kicsit megijedni.
Ezt nem hiszem el! Hangomból csöpögött a szarkazmus, és ez neki mégsem tűnt fel. Süket talán, vagy mi van? Eszem megáll.
- Esetleg egy pizzában még benne vagy? Természetesen én fizetek – ajánlotta fel.
- Persze, jól hangzik – biccentettem.
Magam előtt láttam Chunji lesajnáló mosolyát, s próbáltam őt kiverni a fejemből.

A pizzázó a plázában volt, a mozival egy emeleten, így szerencsére nem kellett messzire mennünk.
- Tudod, nekem az tetszett a legjobban a filmben, hogy a lány meg a fiú soha nem adták fel egymást – mondta két harapás közben.
- Aha…
Égető szükségét éreztem annak, hogy a szememet forgassam, de leállítottam magam.
A francba már, hogy Soobinnal nem lehetek önmagam!
- De egyébként mázlink van.
- Ezt hogy érted? – ráncoltam homlokom.
- Nekünk majd nem kell ilyen csatákat vívnunk. – Az arca őszinte boldogságot tükrözött.
Mivel erre nem tudtam mit felelni, ezért csak zavartan fészkelődtem ültömben, s magamhoz ragadtam papírpoharamat, hogy igyak néhány korty kólát.
- Nézd, mindig is rossz voltam az ilyesmiben, és soha nem tudtam, hogyan kell az ilyet csinálni… És lehet, hogy ezt még túl korainak fogod tartani, de… Nos, az a helyzet, hogy tetszel nekem, Soo. Nem szeretnélek most ezzel elijeszteni, csak azt szerettem volna, hogy tudd. És, hogy tisztában legyél vele, hogy mik a szándékaim.
Az arcom jobban égett, mint valaha, s hatalmas zavarban voltam; kedvem támadt lesüllyedni az asztal alá. A létező összes szó ráforrt a torkomra.
Panaszosan fújta ki a levegőt, és a tarkóját vakargatta. – Na, lehet, hogy ezt ne…
- Nekem is tetszel – bukott ki belőlem hirtelen.
Meglepődve pislogott rám, s én még döbbentebben meredtem vissza rá. Ez csak úgy kicsúszott a számon, még én magam sem voltam rá felkészülve, és tulajdonképpen olyan volt, mintha más beszélt volna helyettem.
Soobinnak sikerült előbb felfognia, mit mondtam, én még mindig le voltam bénulva. De ő csak elmosolyodott, szelíden, lágyan, szeretetteljesen, és ráfogott az asztallapon pihentetett kezemre.

Vallomásaink után csak hallgattunk, s csendben iszogattuk üdítőinket, miközben Soobin nem emelte el a kezét az enyémről, és ezt valahogy… kínosnak éreztem. Beszélgetnünk kellett volna, nevetgélnünk, szívnunk egymás vérét, húznunk a másik agyát… Pont, mint Chunjival. De ehelyett csak némán szemeztünk, ha nem az asztallapot tanulmányoztuk behatóan éppen.
Talán túlságosan is elhamarkodott volt ez a vallomás.
Egyszerűen utáltam magam, amiért erre gondoltam, s azért is, mert Chunji eszembe jutott.

A hazafelé vezető utat is szótlanul töltöttük, és az egyetlen dolog, ami ébren tartott, az az volt, hogy Soobinnal kézen fogva sétáltunk. Arcom piros színe az istenért sem akart halványodni, nevetségesen zavarban voltam; mintha még mindig tizenöt éves lettem volna, akinek a világ legnagyobb fejleményét jelentette, ha egy fiú ráfogott a kezére.
Szedd már össze magad, JungSoo!
Egészen a bejárati ajtóig kísért, majd a lábtörlőnkön megállva szembefordultunk egymással, hogy elköszönhessünk.
- Köszönöm, hogy szántál rám időt.
- Nincs mit megkö…
Mondatomat befejezni már nem tudtam, száját az enyémre tapasztotta, ezzel hallgattatva el engem.
Szemeim cintányérnagyságúra kerekedtek el; annyira nagyon le voltam sokkolva, hogy még pislogni is elfelejtettem – csak bámultam az ő lehunyt pilláira teljesen ledermedve, mint egy köztéri szobor.
Mire reagálhattam volna – vagy akár csak pisloghattam volna egyet – Soobin elhúzódott; tarkóját masszírozta, elpirulva villantotta rám ragyogó mosolyát, az én szívem pedig egy szempillantás alatt olvadt egy nagy-nagy pacává.
- Majd írok Skype-on. Légy jó! – S azzal sarkon is fordult.
- P-persze, meg… oké. Szia! – köszöntem utána bénán, és remegő kézzel kezdtem el a kulcsom után keresgélni.
Ezt nem hiszem el, ezt egyszerűen nem hiszem el…

Lerúgtam magamról cipőmet, s úgy vonszoltam be magam a nappaliba, mint egy lélektelen zombi.
- Szia, na, mi újság? – üdvözölt nővérem, aki a kanapén ült és tévét nézett. – Miért vágsz ilyen rémült arcot, mi történt? – tudakolta ijedten.
Kézmozdulatokkal jeleztem, hogy adjon nekem is helyet, ezért gyorsan kihúzódott a szófa szélére, én pedig lefeküdtem mellé a hátamra. Csak úgy fértünk el, hogy a két lábamat az ölébe vette.
- Mesélj – ösztönzött beszédre.
Kifújtam az addig bent tartogatott levegőt, majd fékeveszetten hadarni kezdtem: - Oké, szóval ugye moziba mentünk, amiről csak annyit mondanék, hogy a film egyszerűen nézhetetlen volt, már azon gondolkodtam, hogy megfojtom magam a puszta két kezemmel, de aztán Soobin megfogta a kezem, így hát mégsem vetettem véget az életemnek, utána meg elmentünk pizzázni, és jaj, a pizza az nagyon finom volt, de ott bevallotta Soobin, hogy tetszem neki, meg én is bevallottam neki, hogy tetszik nekem, aztán hazakísért és megcsókolt, és nem tudom, úgy érzem, ez még korai volt, és nem tudom, mit gondoljak, kérlek segíts! – Hosszú-hosszú mondatom végén megragadtam egy díszpárnát, s belefúrtam arcomat.
- Megcsókolt?! – kérdezett vissza hitetlenkedve.
- Meg – feleltem, hangomat tompította a párna. – De nem csókolóztunk – tettem hozzá.
- De hát ez tök jó, ne izélj már! – csapott rá lábamra.
- Nem tudom, SangMi… – dünnyögtem orrom alatt. – Szerinted nem lett elkapkodva ez az egész?
- Ha mindketten kedvelitek a másikat, és komolyan is gondoljátok, akkor egyáltalán nem. Különben is, nem a kezedet kérte meg, az csak egy ártatlan kis csók volt, te hülye! Nem kell mindent véresen komolyan venned.
- Hát jó…
- Inkább örülj!
- Örülök…
És tényleg így is volt, de valami mégis nyomasztott. Furcsa, és rossz érzés kerített hatalmába, belül szorongtam.
- Aha, azt látom. Mi a baj?
- Igazából… Fogalmam sincs. Csak… Alig tudok róla valamit. Azt hiszem, jobban meg kéne ismernünk egymást, mielőtt még komolyabbra fordulnának a dolgok.
- És ki tart vissza?
- Senki…
- Na, akkor meg? Majd többet jártok össze, többet beszélgettek, és szépen ki fog alakulni minden magától. Ne görcsölj már rá mindenre! Annyira merev vagy. Inkább élvezd, hogy van egy ilyen rendes és helyes fiú, aki azon van, hogy a barátnője legyél. Szerencsés vagy – csípett bele hasamba, mire összerezzentem. – Én a fél karomat is odaadnám, ha Byunghun színt vallana.
- Egyszer majd eljön az is, nyugi – vigasztaltam. – És reméljük, hogy azért majd nem kell megcsonkítanod magad.
- Úgy legyen – kuncogott. – Egyébként meg kéne beszélnünk, hol gyűljünk össze a lányokkal holnap.
Nemtetszésemnek hangos nyöszörgéssel és nyafogással adtam hangot: - Nem akarok menniii! Találkozóm van Chunjival, neki amúgy is hamarabb elígérkeztem.
- Aj, JungSoo, ne nyávogj már, könyörgöm – morogta barátságtalanul.
- Persze, nekem hallgatnom kell, de ha arról lenne szó, hogy te nem láthatod a te kis drága L.Joe-dat, akkor már menten eljönne a világvége! – háborogtam, véleményem szerint teljesen jogosan.
- Majd találkozol Chunjival holnapután.
- De holnapra beszéltük meg, nem fogod fel?
- A lányokat sem hanyagolhatjuk el. Szólj Chunjinak, hogy közbejött valami.
- Nem.
- JungSoo…
- Ne mondd már, hogy te az én helyemben most fognád magad, és lemondanád L.Joe-t!
- Ó, szóval most azt állítod, hogy Chunji neked olyan, mint nekem Byunghun?
- Igen. Mármint neeem, nem úgy értettem – javítottam ki gyorsan magam. – Neked tetszik L.Joe, Pamacs viszont csak a haverom. Vagy valami olyasmi. Csak szerettem volna már szívni egy kicsit a vérét, ennyiről van szó.
- Aha, hát persze – mormogta.
- Nem kell hinned nekem, mert konkrétan hidegen hagy, mit gondolsz erről az egész Chunji-dologról, de azért legalább megpróbálhatnál megérteni engem.
Hosszasan hallgatott, majd megpaskolta lábszáramat. - Jó.
- Micsoda?
- Jó, benne vagyok. A délelőttöt Sunnyékkal töltjük, délután pedig azt csinálsz Chunjival, amit akarsz.
- Mi? Ez most komoly? – ültem fel gyorsan, izgatottan.
- Ja – bólintott száját rágcsálva. – Isten őrizz, hogy én legyek a gonosz testvér, aki keresztül húzza a számításaidat – tárta szét karjait, amolyan „most mi mást csinálhatnék?” stílusban.
- Köszönöööm, köszönöm, köszönöm, köszönöm – hálálkodtam, s magamhoz szorítottam őt.
- Ne ölelgess – sóhajtotta –, inkább menj, és írj rá Chunjira, hogy tudja, mikor kell érted jönnie. Én majd beszélek a lányokkal.

Csak délután tudunk majd találkozni.

Szinte azonnal visszaírt nekem.

Ó, miért?

Találkoznom KELL a barátnőimmel. Kényszerítenek rá. 

Szóval nem Soobin van a dologban?

Nem, három lánnyal futok össze, meg ott lesz persze nővérem is. 

Értem. Akkor érezd jól magad.

Hát, igyekszem majd…

Egyébként milyen volt a mai napod?

Furcsa szorongás tört rám, miután elolvastam a kérdését.

Jó volt, mondhatni. Mondjuk a film közben le akartam magam szúrni, de utána a pizza finom volt.

A csókot már direkt nem említettem neki, mert valamilyen oknál fogva tartottam a reakciójától.

Oh, akkor pizzázóba is elvitt?

Ja. 

Milyen ötletes! Ez a helyszín még soha senkinek sem jutott az eszébe!

Ennél jobban már nem is tudtam volna forgatni a szememet.

Ne piszkálódj már…

Jól van, leálltam. De ne mondd, hogy nincs igazam.

Ne menjünk ebbe bele megint. 

Hm, oké. Mikor fogsz holnap hazaérni?

Fogalmam sincs, remélem, minél korábban. 

Akkor majd csörgess meg, ha úton vagy hazafelé.

Oké, majd hívlak. 

Megyek, a fiúkkal játszunk egy kis League of Legends-öt. Hiányzol, Szösz.

:)

Kösz, ennél már az is jobb lett volna, ha csak simán annyit mondasz, hogy te nem hiányolsz engem…

Jó, na, ezt most kivételesen nem úgy értettem. Sőt, őszintén mosolyogtam is! Várom, hogy lássalak. 

:)

Naaa!

Haha. De most tényleg mennem kell, a srácok már csak rám várnak. Puszillak.

:)

Utállak…

:)

Jól van, szia.

Haha. 

Október 21., vasárnap



A lányokkal egy cukrászdába mentünk, ami a pláza második emeletén volt, s mindannyian egy kehely fagylaltot rendeltünk; még így utoljára ki akartuk élvezni a fagyi nyújtotta élvezeteket, mielőtt beköszöntött volna a torokfájós, fázós, betegeskedő időszak.
- Szóval, JungSoo… Mi van veled és Soobinnal? – szegezte nekem kérdését Sunny, és kérdő szemekkel nézett rám.
- Nem is tudtam, hogy tudod a nevét – pislogtam rá őszinte döbbenettel.
- Ne terelj – szűkítette össze szemét.
- Nem sok – rántottam meg vállamat, s megnyaltam a számat.
- Aha – emelte a mennyezet felé tekintetét bosszúsan. – Tehát? Hallgatunk.
Sissy és MiMi csillogó szemekkel támasztották meg fejüket kézfejükön, s úgy várták, hogy beszélni kezdjek. Esküszöm, ők ketten olyanok voltak, mint két tojás.
Panaszosan sóhajtottam. – Tegnap találkoztunk.
- És, mi történt? – kíváncsiskodott Sissy.
- Nehogy már minden információt úgy kelljen kiimádkozni belőled! – szólt rám MiMi.
- Moziban voltunk, utána meghívott pizzázni. Elbeszélgettünk – ez nem volt igaz, de csak nem mondhattam azt, hogy konkrétan egy szó nem sok, annyit sem szóltunk egymáshoz –, hazakísért, és… megcsókolt… Vagy szájon puszilt. Nem is tudom, minek lehetne azt nevezni – tűrtem fülem mögé egy kósza tincset, arcom színe pirosra vált.
A két lány önkívületi állapotban visongani kezdett, miközben egymás kezét szorították erősen, és még Sunny is boldogan vigyorgott rám.
Mielőtt még bármelyikünk is megszólalhatott volna, nővérem telefonja egy rövid hangjelzéssel adta tudtunkra, hogy SangMi üzenetet kapott. Gyorsan magához ragadta mobilját – ami idáig az asztalra volt kitéve –, s amint feloldotta a zárat, elkerekedett a szeme.
- Ki az? – kérdeztük szinte egyszerre.
- Öhm – köszörülte meg a torkát, s megvakarta a fejét; már csak ennyiből is tudtam, hogy hazudni készül. – Izé… Csak megint a szolgáltató küldött egy sms-t arról, hogy megváltoztattak valamit – tett a kezével hessegető mozdulatot. – Semmi fontos.
Ezt a füllentést még Sunny is elhitte, engem viszont nem tudott átverni; egyszerűen tudtam, hogy L.Joe írt neki. Csakis miatta ugrott volna ki a szeme, senki más nem tudott volna ilyen reakciót kiváltani belőle.
Mivel a lányok választ kaptak kérdésükre, ezért visszakanyarodtak a főtémához, azaz Soobinhoz. Az összes eddigi találkozónkat el kellett nekik mesélnem, és őszintén szólva én roppantmód untam, de őket ez valahogyan boldoggá tette, tehát nem hagytam abba a regélést egészen addig, míg egy órakor sátorfát nem bontottunk.



*SangMi szemszöge*


Amikor a cukrászdában megláttam, hogy Byunghuntól érkezett az sms-em, konkrétan szívinfarktust kaptam. Hirtelen azt sem tudtam, mit kéne hazudnom, csak hebegtem össze-vissza, s próbáltam palástolni zavaromat – megjegyzem, nem túl sikeresen.
Már alig vártam, hogy hazaérhessek, és válaszolhassak neki, szívem szerint azonnal összeszedtem volna a cuccomat, és hazaszaladtam volna. Tudom, hogy pontosan én mondtam JungSoonak, hogy nem feledkezhetünk meg a lányokról, de azt hiszem, abban a pillanatban mindenféle bűntudat nélkül hagytam volna ott mindent és mindenkit.
Rémes ember vagyok.
Egy órakor búcsúztunk el a lányoktól, s már a hazafelé vezető úton elővettem zsebemből a telefont, hogy reagálhassak L.Joe üzenetére, de előtte még újból elolvastam, mit írt:

Szeretném jóvá tenni azt a bűnömet, amiről te nem is tudtál. Tudod, amikor elaludtam nálatok… Szabad a hétfőd?

Nevetségesen boldog mosoly ragyogott fel arcomon.
- Na, mit írt szívszerelmed? – gúnyolódott kuncogva JungSoo, aki egészen idáig csendben sétált mellettem.
- Holnap találkozunk – meséltem vigyorogva –, de azt még nem tudom, hol.
- Írj már vissza neki! – bokszolt vállba nem túl erősen.
- Jól van, jól van – hadartam, s remegő kezekkel kezdtem el pötyögni:

Szabad. :) Mit szeretnél, és hánykor? 

Szinte azonnal megérkezett a válasz:

Beviszlek a színfalak mögé. :D És, ha lehetne, az egész napodat igénybe venném. Mondjuk úgy reggel kilenctől.

- Egy teljes napot fogok vele eltölteni! – kiáltottam fel örömteljesen, s húgom felé fordítottam telefonomat, hogy megmutassam neki az sms-t.
- Mit jelentene az első mondata? – értetlenkedett.
- Fogalmam sincs – vontam vállat. – De van egy olyan érzésem, hogy ha rákérdeznék, akkor sem árulná el. Majd kiderül holnap.
- Kíváncsi vagyok… - motyogta.
- Hát még én!