Luhan – Sweet Cheater – Első rész

Sziasztok!

Igen, a bejegyzés címét tökéletesen olvastátok el, ez valóban a Sweet Cheater egy újabb (immáron negyedik) változata, és remélhetőleg egyben az utolsó is. Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, amiért csak úgy, se szó, se beszéd töröltem ezt a fanficet, ezért úgy gondoltam, újrakezdem, átdolgozom, máshogyan állok hozzá, és felteszem. És íme! Sikerült megszülnöm. Ezúton is szeretnék bocsánatot kérni azoktól, akik szerették ezt a ficit és várták a folytatását, remélem, ezzel tudlak titeket kárpótolni.  

Bár ebben azért van egy-két változtatás (például Luhan nem híresség), de azért bízom benne, hogy így is tetszeni fog Nektek. 

Jó olvasást! :) 

Épp egy szabad asztalt törlök le, amikor kinyílik a kávézó ajtaja, s ezzel együtt megszólal a bejárat felé aggatott delfines szélcsengő – ami egyébként nem illik a kávéház bútoraihoz, de valamiért a főnök ezt nem hajlandó belátni, hiába is győzködöm. Már fel sem emelem a fejem, csak folytatom tovább a munkám egészen addig, amíg valaki rá nem fog a kezemre, hogy így késztessen megállásra. Meglepetten nézek fel, de amint meglátom, hogy ki zavart meg, arcvonásaim rögtön ellágyulnak, szám mosolyra húzódik.

- Ó, Luhan. Hát te?

- Elmaradt az egyik órám, így gondoltam, iszok egy kávét, amíg meg nem kezdődik a következő. De az egyetem automatájából hihetetlenül szart lehet kapni.

Biccentek.

- Szóval megtennéd, hogy…

- Máris hozom – szakítom őt félbe, s azzal sarkon is fordulok, hogy elkészítsem rendelését.

Nem is kell mondania, mit kér, már álmomból felkeltve is meg tudnám mondani.

Luhan törzsvendégnek számít nálunk, amióta egyetemista, minden egyes nap benéz hozzánk, hogy elfogyasszon egy kávét, esetleg az egyik sarokban meghúzódva tanuljon. Állítása szerint a kávéillat inspirálja őt, ezért is szeret nálunk megírni egy-egy beadandót.

Közel féléve vettek fel a kávézóba, így ismerkedtem meg vele. Amikor első munkanapomon a pénztárgép használatát gyakoroltam, éppen akkor toppant be, s örömmel vállalta, hogy ő lesz az első vevőm. Töretlenül mosolygott, hihetetlenül kedves volt hozzám, s nem harapta le a fejemet, amiért bénáztam. Sőt, még viccelődött is velem. 

Tehát az első napom óta vagyunk haverok. Néha eljárunk ide-oda, amikor nem kell éppen az egyetemre fókuszálnia minden idegszálával, továbbá szeretünk a másik lakásán lebzselni, ha nincs jobb dolgunk. Mindig veszekednem kell vele, hogy ne fossza ki a hűtőmet, ha felugrik hozzám.

Amikor rápattintom a pohárra a fedőt, felnézek, s roppantmód meglepődöm, ugyanis Luhan engem néz. Amikor észreveszi, hogy kérdőn pislogok rá, csak egy sejtelmes félmosolyra húzza a száját, és lesütött szemekkel elkezd dobolni az asztallapon.

Hát ez… fura.

Izgatottság kerít hatalmába.

Visszasétálok hozzá, s cserélünk: ő ideadja nekem a pénzt, én pedig átnyújtom neki a kávéját. Már sarkon is fordulnék, de megpaskolja az asztal tetejét. Megcsóválom a fejem.

- A szünetem egy óra múlva lesz, nem ülhetek le.

- Csak egy percet kérek.

Néhány pillanat erejéig hezitálok, majd kihúzom az egyik széket, és lehuppanok rá.

- Hatvan másodperc – bökök felé mutatóujjammal. – Számolom.

Vigyorogva bólint.

- Meddig vagy ma?

- Négyig.

- Tökéletes, fél négykor van vége az utolsó órámnak. Összefuthatnánk utána. Feltéve, ha nincs valamilyen programod.

A szívem makacs módon kihagy egy ütemet.

Nem is gondolkodom, úgy vágom rá:

- Nekem jó. – Próbálok nyugodtnak látszani, de vékony hangom elárul. Mi a franc van velem? – Hol találkozunk?

- Itt leszek, mire végzel.

- Megbeszéltük. – Felállok, de még nem sétálok el. – Ennyit akartál?

- Egyelőre igen.

Egyelőre? Mit akar ez jelenteni?

Mesterkélt mosolyából tudom, hogy hiába kérdeznék rá, nem válaszolna egyenesen, ezért ráhagyom. Majd elmondja később, feltéve, ha addig nem öl meg a kíváncsiság.

Akaratlanul is az órán tartom a szememet, és várva várom, hogy leteljen a műszakom. Tudni akarom, mit tervez Luhan délutánra, de a belső hangom elkeserít: tuti nem olyat, amilyenre én gondolok.

Luhannak barátnője van, juttatom az eszembe századjára is. Tisztában vagyok vele, hogy már réges-rég elhidegültek egymástól, viszont ettől függetlenül még mindig együtt vannak. Nincs nála esélyem.  

Négy óra után pár perccel jövök ki az öltözőből, Luhan az egyik asztalnál ülve vár rám, kávét kortyolgat. Menthetetlen koffeinfüggő.

Amikor megpillantom, hirtelen köpni-nyelni sem tudok.

Ez már nevetséges.

Komolyan, mindjárt felröhögök, olyan jól néz ki.

Napszemüveg van rajta – amit mondjuk nem is értek, mivel épületen belül van –, s vékony, csíkos széldzsekit visel, ami piszkosul jól áll neki. Úgy fest, mint egy híresség, a látványa bántja a szívemet.

Felfigyel a jelenlétemre, és a feje tetejére tolja a napszemüvegét, hogy aztán ránézhessen a karórájára. Megütögeti a számlapját, és a fejét rázza.

- Négy órát beszéltünk meg. Kereken.

- Ha ilyen vagy, el sem megyek veled sehová – morgom.

- Akkor kénytelen leszek a hátamon cipelni téged, akkor is, ha nem akarod.

- Inkább emeld fel azt a nagy hátsódat, és induljunk.

Feláll, az üres poharát a szemetesbe dobja. Mielőtt még elhagyhatnám a kávézót, fenékbe billent:

- Tudod, kinek van nagy hátsója, te…

A sörözőbe belépve megcsap a cigaretta már jól ismert szaga, amely keveredik az alkoholéval, de ez engem egy cseppet sem zavar. Láncdohányosként úgy gondolom, az egy helyben álló füstnek is megvan a sajátos hangulata.

Mások ezért furcsának tartanak.

A hely úgy néz ki, mint egy kalózhajó fedélzete, és mivel még csak délután van, ezért nincsenek olyan sokan.

Határozottan tetszik.

- Kérsz valamit? – Luhan fejével a csapos felé bök.

Körbenézek, s meglátom a hátrébb lévő biliárdasztalokat.

- Inkább fogadjunk – villantom rá a sántikálok-valamiben mosolyomat. – Biliárdozzunk. Aki nyer az fizeti a köröket, amíg itt vagyunk.

Közelebb lép hozzám, testünk között alig van pár centi. Szemem az ajkával esik egy magasságba, de kényszerítem magam arra, hogy felvegyem vele a szemkontaktust.

Kihívóan mered rám, s ebből már tudom, hogy állni fogja a fogadást.

- Ugye tudod, hogy Szöul egyik legjobb biliárdosával van dolgod?

Nevetésem kitöréssel fenyeget, de visszafojtom.

Azt hiszi, elverhet. Igazán aranyos.

Elrendezzük az asztalon a golyókat, magunkhoz ragadunk két dákót, s mielőtt még bármelyikünk is lökne, megegyezünk abban, hogy kinek melyik golyót kell a zsebekbe juttatnia; az enyémek a csíkosak. Naivan engedi, hogy én kezdjem a játékot, de úgy döntök, megadom neki azt az örömet, hogy bénának láthat, s direkt elszúrom. Még hangosan óbégatok is mellé.

A nevetés harsányan szakad fel belőle.

- Remélem van nálad elég pénz.

Nyeregben érzi magát.

Várja csak ki a végét…

Ő következik, és be is talál. Szép lökés, azt el kell ismerni, de azért a technikáján még lehetne csiszolni.

Három golyót tüntet el az asztalról, majd hibázik.

- Direkt volt – mondja azonnal, nehogy véletlenül egy percig is azt higgyem, egy amatőrrel állok szemben. – Tudod, nem akarom, hogy rögtön eldőljön, ki a nyertes. Abban nem lenne semmi szórakoztató.

- Aha, értem. – Hamisan mosolygok, csak így tudom elérni, hogy ne fintorogjak hencegése miatt.

Hihetetlen, mekkora arca van a gyereknek!

Kinézek magamnak egy golyót, s az asztal azon részéhez sétálok, ahol Luhan is áll, majd bedőlök, hogy bemérhessem a szöget. Mielőtt még bármi mást csinálnék, felnézek, s elégedetten nyugtázom, hogy Luhan a hátsómat bámulja leplezetlenül. Teszek rá még egy lapáttal: majdhogynem ráfekszem az asztallapra, az ő szeme pedig elkerekedik.

Megköszörülöm a torkom, mire összerezzen, s – nehezen ugyan, de – elszakítja tekintetét a fenekemről.

- Örülnék neki, ha inkább arra figyelnél, hogyan rúgom szét a segged.

Elpirul, mert nyilvánvalóvá válik a számára, hogy rajtakaptam őt.

- Na, persze… – motyogja, de aztán a szava elhal, mert igenis sikerül úgy meglöknöm a fehér golyót, hogy egyszerre két csíkosat is a lyukba varázsoljak. – Mi a…? – meglepődöttségében csak ennyi telik tőle.

Jó látni, hogy le van döbbenve.

- Kezdők szerencséje, vagy mi – vonok vállat, igyekszem elővenni a legártalmatlanabb ábrázatomat.

Összeszűkíti a szemét, tudom, hogy nem hisz nekem.

- Te tudsz játszani… – morogja, s helytelenítőn a fejét csóválja.

- Mit gondolsz, elég vastag a pénztárcád? – Direkt húzom az agyát, élvezem, hogy cukkolhatom.

- Nem annyira, mint a bőr a képeden – vág vissza, mire őszintén felröhögök.

Szegényt csúnyán elverem, s már kezdem megsajnálni őt, azonban tagadhatatlanul viccesnek találom, ahogyan megállás nélkül átkozódik az orra alatt.

A szitkozódását egy négytagú társaság szakítja félbe, szinte mindannyian egyszerre üdvözlik a fiút.

- Szépen ellátták a bajod, ember – vigyorog az egyik colos kárörvendőn.

Luhan felsóhajt, s lesüti a szemét.

- Már csak ez hiányzott…

- Végignéztük, hogyan szenveded végig ezt a játékot, és haver… ez már nekem fájt – szólal meg egy másik.

Nem győzöm megállni, hogy ne vigyorogjak diadalmasan. Még ki is húzom magam, a mellkasom csak úgy dagad a büszkeségtől.

Oldalba bököm Luhant, aki fejlehorgasztással próbálja meg kibírni a fiúk ugratását.

- Nem akarsz bemutatni minket egymásnak? – kérdem.

A szemét forgatja, majd kelletlenül teljesíti kérésemet:

- Min, ő itt Chanyeol, Jongdae, Minseok és Sehun. Az egyetemen ismerkedtem meg velük. Srácok, ő itt Min.

Mind az öten meghajlunk.

- Miért nem említetted, hogy a barátnőd ilyen jó biliárdjátékos? – tudakolja Sehun.

- Egyáltalán miért titkoltad el azt a tényt, hogy összejöttél valakivel? – Chanyeol összepréseli az ajkait, így próbálja jelét adni annak, hogy nem tetszik neki az, hogy a barátja elhallgatta előle a párja kilétét.

Na, de álljon meg a menet! Mi csak barátok vagyunk! Honnan veszik ezek, hogy több is van köztünk?

Értetlenül pislogok Luhanra, ő zavartan mered vissza rám. Már épp szólásra nyitom a számat, hogy tisztázzam a félreértéseket, azonban Luhan megakadályoz ebben. Átkarolja a derekamat, közelebb húz magához, s erőltetetten nevet:

- Ha elmeséltem volna nektek, milyen csodálatos csajom van, le akartátok volna csapni a kezemről.

Ráfagy az arcomra a mosoly.

Hogy mi?!

- Hát az igaz, hogy ritkán lehet ilyen jó lányjátékost látni – bólogat Minseok.

- Fantasztikus vagy, igaz, kicsim? – Felém fordítja a fejét, hogy szemével megkérjen rá: szálljak be a színjátékba.

Nem értem, mire jó ez, de mi mást tehetnék?

- Az ezer százalék, hogy nálad jobb vagyok, picim – pöckölöm orron, ő pedig még közelebb von magához, erősebben szorít, már-már olyan erővel, hogy szükségét érzem annak, hogy bokán rúgjam.

A többiek egyszerre kezdenek hahotázni, mire Luhan gyilkos pillantásokkal illet.

- Ezért még számolunk – formálja ajkával.

- Abban biztos lehetsz – súgom vissza.

- Öregem, már most meg tudom mondani, hogy nagy mázlista vagy. – Sehun olyan szeretetteljesen néz ránk, mint ahogyan csak a nagymamák tudnak az unokáikra.

Remek, áldását adja ránk, miközben igazából együtt sem vagyunk.

- Hé, Min, akarsz játszani egyet? – ajánlja Jongdae.

- Persze, máris, csak előbb a kedves barátom vesz nekem egy italt. Máris visszajövünk, oké? Addig rendezd el a golyókat.

Luhant egyenesen a pulthoz húzom, s ott leülünk egy-egy bárszékre.

- Mégis mi a franc volt ez? – csattanok fel. – Miért mondtad azt, hogy a barátnőd vagyok?

- Nem tudom, bepánikoltam.

- Bepánikoltál? – vonom fel a szemöldököm amolyan na-ne-mondd stílusban. – Most tényleg?

- Ez csak egy aprócska hazugság, Min, nincsen ebben semmi.

- De hát neked van barátnőd, idióta! Egy igazi! Ennek az egésznek nincs semmi értelme… Őt eddig nem mutattad be a haverjaidnak, engem viszont rögtön a csajodként állítasz be.

- Megértem, hogy dühös vagy rám.

Várom, hogy folytassa, hogy mondjon még valamit, azonban csak hallgat.

- És? – Ösztönzöm beszédre.

- Nincs semmi és – tárja szét karjait. – Megértelek. Ennél többet nem tehetek.

- Istenem, bárcsak én is megértenélek téged…

Amint az utolsó golyó is begurul a lyukba, Chanyeol izgatottan felpattan a helyéről, s odaugrik Luhanhoz, hogy aztán vállon veregesse őt.

- Luhan, én… Azt hiszem, beleszerettem a barátnődbe.

Mindenki nevet, kivéve Jongdae, aki csak úgy füstölög a veresége miatt.

- Eddig én is úgy terveztem, hogy kihívlak egy menetre, de most valamiért meggondoltam magam – mondja Minseok. – Minden elismerésem a tiéd, Min.

Látványosan pukedlizek, Luhan hangosan pufog.

- Ebből elég legyen, a végén még a fejébe száll a dicsőség.

Összefonom a mellkasom előtt a karomat.

- Nem az lenne a dolgod, hogy megdicsérj? – Még az ajkamat is lebiggyesztem.

Odasétál hozzám, elveszi tőlem a dákót, s az asztalra helyezi. Amit a következő másodpercben tesz, arra késztet, hogy egész lényemben megfeszüljek: magához ölel, és egy lágy csókot hint a homlokomra.

- Tudod, hogy szeretlek.

A srácok „húúú”-gatni kezdenek, én pedig fülig pirulok.

Továbbra is jól szórakozunk, azonban az a bizonyos mondata visszhangot ver a fejemben, egyszerűen nem tudok megfeledkezni róla, ezért kissé olyan vagyok, mintha nem is lennék magamnál.

„Tudod, hogy szeretlek”.

Luhan akkor toppan be, amikor épp ebédszünetre megyek, s mikor meglátom őt, a szívem hevesebben kezd el verni.

- Beszélünk? – szegezi nekem a kérdést köszönés helyett.

- Gyere hátra.

A kávézó mögött van a dohányzásra kijelölt hely. A falnak vetem a hátamat, s rágyújtok. Nézi, ahogyan az imént kifújt füst a semmibe vész, majd – mintha mi sem lenne természetesebb – kiveszi ujjaim közül a cigarettát, és saját ajkához emeli. Beleszív, mélyen letüdőzi, s kiereszti; az én szavam pedig eláll. Még egy slukkot megenged magának, aztán önelégült vigyorral arcán visszaadja nekem, de közben nem mond semmit. Még csak meg sem köszöni, hogy egyáltalán hagytam, hogy – kis időre ugye, de – elcsórja a cigimet.

Pofátlan.

És… dögös.

Nem szeretem ezt a kifejezést használni, de rá már nem tudok mit mondani.

- Szóval… Mit szeretnél? – Nehezemre esik rátalálni a hangomra ezek után.

- Bocsánatot kérni a tegnapiért.

- Igazából nem harag…

- De szeretném, ha továbbra is eljátszanád, hogy a barátnőm vagy – szakít félbe.

- Hogy mi?!

- Chanyeol meghívott a szülinapjára. Mind a kettőnket.

- Nem – csóválom a fejem. – Ez nem helyes, Luhan.

- Nem mehetek nélküled, az feltűnő lenne.

- Mondd meg nekik, hogy hazudtunk.

Már csak a tekintetével is azt sugallja: ez teljességgel ki van zárva.

- Akkor vidd el a barátnődet. A valódit.

- Akkor is rájönnének, hogy átvertük őket. Továbbá a barátnőm, az igazi – ezt a szót külön megnyomja – mindenkit kiábrándítana.

- Köztük téged is.

Hallgat, tehát némán helyesel.

Még engem is elkeserít, hogy inkább az egyik haverját hívja meg egy partiba, s nem azt a lányt, akit állítólag szeret.

- Nézd, nekem ez nagyon sokat jelentene, és a fiúk is megkedveltek. Chanyeol megfogadta, hogy nélküled be sem enged a lakásba.

Hezitálok.

Megfogja azt a kezemet, amiben nem a cigit tartom.

- Kérlek, Min… Akár fizetek is érte, esküszöm, csak gyere el.

Zajosan fújom ki a levegőt.

- Nem kell a pénzed.

- Akkor ezt azt jelenti, hogy…

- Igen, ott leszek – fojtom belé mondata további részét. – De ez az utolsó ilyen, értve vagyok? Nem vagyok hajlandó a továbbiakban a piszkos húzásaidhoz asszisztálni.

- Esküszöm, hogy nem lesz több ilyen – hadarja, és magához szorít. Karjaim automatikusan körbefonnák testét, de a cigaretta miatt ezt nem tehetem meg. – Annyira köszönöm, Min – puszil a hajamba.

- Nem mondom, hogy szívesen – dünnyögöm.

Teen Top - Lovefool - 34. rész

*Sangmi szemszöge*


L.Joe születésnapja alatt alkalmam nyílt arra, hogy megismerjem a srácok barátait. Beszélgetésünk során természetesen a szokásos témákat rágtuk át: a származásom, ittlétem oka, egyetemi tanulmányaim, mit gondolok Szöulról. Azt a kérdést, ami Byunhunnal való ismeretségemre irányult, maga L.Joe válaszolta meg: elmesélte, hogy még szeptemberben rajtakaptam, ahogyan végiglejtett az egyetemen, utána pedig útjaink mindig megtalálták a módját annak, hogy keresztezzék egymást. Changbum viccelődött azzal, hogy „a sors rendelt minket egymás mellé”, Rocky pedig hozzátette, hogy „véletlenek nincsenek”, mire mind a ketten zavartan nevetni kezdtünk, s szinte egyszerre préseltük ki magunkból, hogy „Ó, ugyan már”. Csak remélni tudtam, hogy ezzel nem árultuk el magunkat, és nem buktunk le.

Bárkivel is társalogtam, L.Joe folyton ott volt az oldalamon, sosem hagyott magamra. Ha esetleg kiszaladt valamiért a konyhába, akkor is húzott magával, hogy aztán a többiek jelenléte nélkül összebújhassunk egy rövid pillanat erejéig. Az ilyen lopott érintések és csókok éltettek.

Rémes testvér voltam, de körülbelül két óra múlva tűnt fel csak, hogy húgomat elnyelte a föld. Mióta Chunji elrángatta őt, teljesen nyoma veszett mind a kettőjüknek. Valami azt súgta, hogy behúzódtak Chunji szobájába, hogy tisztázzák a dolgokat. Éppen ideje volt, ugyanis kezdett már az agyamra menni Jungsoo fancsali képe, amivel minden egyes nap szembe kellett néznem, és a világvége hangulatát is rühelltem, főleg azért, mert sokszor képes volt rám is átragasztani. Reménykedtem benne, hogy helyre tudnak hozni mindent kettőjük között. Megérdemelték egymást.

Changjonak időközben sikerült felöntenie a garatra; amikor L.Joe-val kuncogva-ölelkezve (mint a rossz kamaszok) betántorogtunk a konyhába, hogy egy kicsit újra kettesben legyünk, belé botlottunk. Byunghun véletlenül nekiment, mire Changjo riadtan megfordult a tengelye körül, mi pedig amilyen gyorsan csak tudtunk, szétrebbentünk.
- Meglepetés! – mondta Changjo teli szájjal, ajkán fehér habbal, s a kezében lévő széttrancsírozott tortaszeletet szétszórta, mintha csak konfetti lett volna.
Egy kis darab Byunghun fehér pólóján landolt, összepréselt ajkakkal fricskázta le onnan.
- Bár lehet, hogy ezt akár ti is mondhatnátok nekem – röhögött a banda legfiatalabb tagja. Nyilván arra célzott, hogy rajtakapott minket.
Az arcom lángba borult, s lesütöttem a szememet.
- Az a torta véletlenül nem az enyém? – morogta L.Joe.
Changjo feje előrebicsaklott, gondolom bólintani szeretett volna. – Ezért mondtam, hogy meglepetés. Meglepődtél?
Odavonszolta magát Byunghunhoz, majd szélesen elvigyorodott, és szétkente az arcán a tenyerén maradt tortahabot. L.Joe ellökte őt magától, és felhördült:
- Mi a francot művelsz?!
- Én annyira szeretlek, haver. Annyira rohadtul! – És minden előzetes figyelmeztetés nélkül elsírta magát.
Byunghunnal csak értetlenül pislogtunk egymásra, hirtelen azt sem tudtuk, mihez kezdjünk a kialakult helyzettel, de aztán csak sóhajtott egyet, és magához szorította bandatársát.
- Én is téged, ember – paskolta meg a hátát. – Csak ne lennél ennyire idegesítő… – tette hozzá halkan, hogy Changjo ne hallhassa őt meg.
Kerítettem néhány darab papír zsebkendőt, hogy letörölhessem Byunghun arcáról a torta maradékát, és felszáríthassam Changjo könnyeit.
- Köszönöm – formálta ajkával a barátja válla felett, én pedig rámosolyogtam.
Addig a konyhában maradtunk, amíg Changjo meg nem nyugodott, utána pedig betámogattuk őt a szobájába, hogy ágyba dugjuk és betakargassuk. Számára véget ért az ünneplés.
- Idióta… – morogta L.Joe, miután halkan bezárta maga mögött az ajtót. – Pedig jól bírja a piát – csóválta a fejét.
- Gondolod, hogy…?
- Nem fogja elmondani a többieknek, hogy látott minket. Szerintem emlékezni sem fog rá.
Hangosan kifújtam a levegőt. – Akkor jó.
Visszamentünk a konyhába, hogy megnézzük, mennyi maradt a tortából. Szerencsére Changjo csak egy kisebb részét pusztította el a két kezével, így a maradékot még meg lehetett menteni, s fel lehetett szolgálni.
- Szólsz Chunjiéknak, hogy méltóztassanak kifáradni most már hozzánk? Ha húzni fogják a szájukat, mondd meg nekik azt is, hogy nem fognak kapni tortát, az majd hatni fog rájuk.
Bekopogtam Chunji szobájának ajtaján, de mivel nem érkezett semmiféle felelet, ezért benyitottam.
Amit láttam, az rendesen megdöbbentett.
Mind a ketten a szoba közepén aludtak, fejük alatt egy-egy ruhakupaccal, s közben egymás kezét fogták. Mint az óvodában a gyerekek alvás idő közben… A látvány Chunji kutyája, Meonji miatt csak még aranyosabb volt, a fiú kedvence ugyanis Jungsoo hasára hajtotta a fejét, s úgy szunyókált.
Lábujjhegyen beljebb sétáltam, s közben kihúztam a zsebemből a telefonomat, hogy megörökítsem az utókor számára ezt a történelmi pillanatot. Ám amikor rájuk fókuszáltam, Chunji mocorogni kezdett: az oldalára feküdt, közelebb húzódott testvéremhez, arcát pedig húgom hajába temette.
S így el is készíthettem a tökéletes fotót.
Amiért Jungsoo majd ki fog csinálni, de nem számít.
- Kiütötték magukat – értesítettem L.Joe-t, aki a torta felszeletelésével foglalatoskodott.
- Legalább több jut majd nekünk.
- De ezt nézd meg. – Felé fordítottam a mobilom kijelzőjét, hogy megmutathassam neki az imént lőtt képet.
Őszintén szakadt fel belőle a nevetés.
- Istenem, mint az ötévesek. Egyem a kis szívüket.

Hajnali kettő felé járhatott az idő, ekkorra már elcsendesedett a lakás, s véget ért a fiúk karaokepartija (mert mi mást is csinálhatna egy csapat énekes srác…), már csak ketten voltunk ébren Byunghunnal. A nappaliban lévő kanapén gubbasztottunk, hátammal a mellkasának dőltem, ő pedig a hajamat simogatta. Csak egy kislámpa volt felkapcsolva a helyiségben, hogy ne zavarjuk meg Jonghwant, aki a parkettán horkolt.
- Még ki sem bontottad az ajándékomat – sutyorogtam.
- Ne haragudj, teljesen lekötötted a figyelmemet – szabadkozott, s ezzel el is érte, hogy a szívem pacává olvadjon.
- Szeretném látni a reakciódat.
Felállt, majd a kis csomagommal a kezében tért vissza. Leült mellém, s lecincálta a csomagolópapírt. Amikor meglátta a meglepetésemet (egy kemény fedeles könyvecske, aminek a borítóján egy körülbelül két hetes közös képünk volt), szeretetteljes mosoly terült szét lustán az arcán.
- Hogy tetszik?
- Sangmi…
- Arra gondoltam, ezentúl írhatnád ebbe a dalszövegeket, legalább egy helyen lennének a jegyzeteid, és nem össze-vissza, a ház különböző pontjain.
Nem olyan rég panaszkodott, hogy mindig csak fecnikre körmöli le a gondolatait, de azok állandóan elhajlódnak, ezért szerettem volna megoldani a problémáját.
- Imádom. Annyira köszönöm! – Száját az enyémre tapasztotta.
Már éppen mélyítettük volna a csókot, amikor durva torokköszörülés zavart meg minket. Halálra rémülve váltunk el egymástól.
Changjo nézett ránk hunyorogva, egyik szemöldökét felvonva.
Fantasztikus…
- Csak inni jöttem ki, ne is zavartassátok magatokat.
Byunghun zavarában a tarkóját vakargatta, majd utána szólt:
- Ha alkoholhoz mersz nyúlni, kihajítalak!
- Erre már tuti emlékezni fog… – dünnyögtem L.Joe pólójába, ahogyan égő arcomat mellkasába fúrtam.


*Jungsoo szemszöge*


Újból a szobámban voltunk, és az ágyamon heverésztünk Chunjival, s ettől olyan nyugodtnak éreztem magam, mintha a világon minden rendben lett volna – és nem kellett volna ezerrel készülnöm a közelgő vizsgámra.
Persze tudatában voltam annak, hogy muszáj lenne tanulnom, de ugyanakkor szem előtt kellett azt is tartanom, hogy Chunjival egy hónapot töltöttünk külön, és sok volt a pótolnivalónk. Azt a megközelítőleg harminc napot már soha nem kaphattuk vissza, s nem akartam ezentúl huzamosabb ideig mellőzni őt. A távol töltött idő bebizonyította, hogy igenis szükségem van rá – és ezt végre valahára bevallottam magamnak. Részegen meg neki is.
Eszembe jutott, hogy egy hónappal ezelőtt itt, a szobámban romlott el minden, s ettől hirtelen egy láthatatlan kő nehezedett mellkasomra. Nem akartam, hogy megint kisétáljon az életemből, és a lehető legkevésbé sem szerettem volna ismételten Soobinnal betölteni az utána maradt űrt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy többször elcsesszem a dolgokat. Nem fogok többet hibázni, fogadtam meg magamnak.
Mivel sötét gondolatok gyötörtek, jobbnak láttam elkezdeni beszélni. Le kellett kötni a figyelmemet.
- Szerintem sosem fogok többet inni. – Az oldalamra fordultam, bal kezemet fejem alá tettem, hogy ne kelljen párnát használnom, s így néztem egyenesen Chunji szemébe, aki szintén oldalvást feküdt, velem szemben.
- Már mondtad. – Szája szegletében mosoly bujkált, s meg kellett jegyeznem, hogy ezzel a barna hajjal kifejezetten helyes volt. Persze hangosan egy szót sem ejtettem a külsejéről.
- Tudom, de még mindig kísért a másnaposság emléke.
- Alig ittál valamit, ne izélj már – bökött vállon. – Én legalább kétszer annyi pezsgőt pusziltam be.
- Jó, de te már hozzá vagy ehhez szokva.
- Hát, nem tagadom – kuncogott.
- Neked nem akart szétrobbanni a fejed, mikor nálunk aludtál?
- Dehogynem. Jézusom, akkor nagyon szétcsaptam magam. Igazából nem is értem, hogyan jutottam el hozzátok. Fú, aznap egy vagyont költöttem piára. Tudod te, milyen sokba fáj az nekem, ha tisztességesen be akarok rúgni?
- És megéri?
- Sokszor meg. Különben nem csináltam volna belőle rendszert.
- Azt ne mondd, hogy alkoholista vagy – hüledeztem.
- Jaj, dehogyis – nevetett. – Csak szimplán szeretem az alkoholt, segít kikapcsolódni, ha éppen arra van szükségem. Ez nem bűn.
- Majd akkor is ezt mondd, ha beduglak az elvonóra – morogtam.
- Ugyan már, én nem vagyok klinikai eset.
- Még.
Felkönyökölt, és rám mosolygott.
- Most mi az?
- Valaki aggódik értem – vigyorgott.
- És mi van akkor, ha így van? – förmedtem rá. – A szeszes ital nem játék, te barom. Nem kéne sportot űznöd a lerészegedésből.
- Majd próbálom észben tartani.
- Chunji! – suhintottam őt mellkason, mire röhögve a hátára omlott. – Komolyan beszélek, nem akarom, hogy bármi bajod essen. Kivéve, ha én teszek benned kárt – tettem hozzá. – Igen, féltelek. Akkor is halálra izgultam magam, amikor ittas voltál és felhívtál, aztán meg nem voltál hajlandó elmondani, hogy mégis merre vagy. Rengeteg olyanról hallottam már, amikor az alkohol miatt történt haláleset. Veled is akármi történhetett volna, annyira kiütötted magad. Még az a szerencse, hogy nem ültél olyan állapotban volán mögé. Belegondolni sem merek, mi lett volna, ha… – Elharaptam a mondat további részét. – Nem szeretnék több embert elveszíteni…
Tessék, el akartam terelni a gondolataimat valami vidámabb irányba, erre pontosan én voltam az, aki ezt a borús témát boncolgatta, veszteségről és halálról beszélt.  Így nem csak a saját kedvemet lomboztam le, de valószínűleg még Chunjiét is.
Felült, s a vállaimnál fogva engem is ülőhelyzetbe tornázott. Szorosan magához ölelt, a nyakamba fúrta arcát.
- Istenem, Szösz – sóhajtotta –, nem ilyen komoly a helyzet. Csak szeretek szórakozni. De vissza fogom magam innentől kezdve, oké? Nyugodj meg, én mindig itt leszek, hogy idegesítselek – puszilt a nyakhajlatomba, mire a szívem a torkomba szökött, s egész lényemben megfeszültem. Eddig csak az arcomra vagy a homlokomra kaptam tőle gyors csókokat; a nyakamat mindig is intimebb területnek tartottam, de mégsem szóltam rá, hogy állítsa le magát.
- Nem olvastam még el apám levelét – vallottam be hirtelen.
Remek, feszegessünk csak egy még fájdalmasabb témát! Tanítanom kéne, hogyan legyen az ember tökéletes hangulatgyilkos.
Eltávolodott tőlem, hogy felvehesse velem a szemkontaktust. Nagyra nyílt szemekkel pislogott rám.
- Miért nem?
- Féltem… Félek. Mára már megtanultam együtt élni a veszteséggel, és nem hinném, hogy képes lennék felszakítani a sebeimet.
Akkor most miért készülök mégis erre?! 
Megsimogatta az arcomat, s ahogy visszahúzta a kezét, bőröm azonnal gyászolni kezdte érintésének hiányát. – Ez érthető.
- De én akkor is rosszul érzem magam. Ő ezt több, mint egy évtizede írta, én meg már több, mint egy éve megkaptam, és mégsem bontottam még fel. Mintha semmibe venném.
- Csak óvni próbálod magad a fájdalomtól, Szösz, ettől nem vagy rossz ember. Apud is tudja, hogy ettől függetlenül nagyon szereted őt, és hiányzik neked.
Könny lepte el szememet, sűrűn pislogtam, hogy eltűnjön.
- Gondolod, hogy megértené?
Határozottan bólintott. – Persze.
- De biztosan szeretné, ha elolvasnám…
- Nyilvánvalóan nem azért írta meg, hogy érintetlen maradjon, de minden okod megvan arra, hogy olvasatlanul hagyd.
- Én tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi állhat benne, csak… Tartok a reakciómtól. Már nagyon sokszor a kezembe vettem, de aztán rögtön el is tettem.
- Kísért a tudat, hogy nem tudod, mit üzent. – Ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.
Átültem közvetlenül mellé, hogy a vállára hajthassam fejemet. Oldalról nekidőltem – csak úgy tudott mind a kettőnket megtartani, hogy megtámaszkodott a tenyerén.
- Minden egyes nap gyötör.
- Tudom, hogy az előbb azt mondtam, hogy megértelek, de Szösz… Nem félhetsz örökké. Nem futhatsz el mindig. Fájni fog piszkosul, de azt ne mondd, hogy az nem bánt téged életed minden napján, hogy eddig még csak a borítékjára vetettél egy pillantást. Minél többet vársz, annál rosszabb.
- De…
- A fájdalom sem örök – szakított félbe. – És én itt vagyok neked, ezt se felejtsd el. Együtt átvészeljük, Szösz. Segítek neked, ígérem. Ha félsz is, én majd fogom a kezed.
A meghatódottság, a hála és a szomorúság könnyei egyszerre gördültek le arcomon.
- Segíts.
- Bármiben, Szösz.
- Nem, úgy értem, hogy most. Segíts nekem.
- Miben?
- Nyissuk ki együtt.
Mivel összeért a testünk, ezért éreztem, hogy megfeszült.
- Mármint ketten?
- Igen, közösen. Úgy érzem, hogy veled könnyebben menne. Rád támaszkodhatok.
- Itt van nálad?
Biccentettem. – Természetesen magammal hoztam.
- Hülye kérdés volt.
Lekászálódtam az ágyról és az íróasztalomhoz léptem, melynek a legfelső fiókját kihúzva rögtön a kezembe akadt a halvány rózsaszín boríték, benne a levéllel.
Visszamásztam hozzá, de vele szemben ültem le ezúttal, s a kezébe adtam.
- Inkább te.
- Én olvassam fel?
- Kérlek.
A levélborítékból óvatosan csúsztatta ki a papírlapot, mintha attól tartana: egyetlen óvatlan mozdulattal akár meg is semmisítheti. Megmelengette a szívemet, hogy azzal a dologgal, ami nekem nagyon sokat jelentett, ilyen finoman bánt.
Még utoljára vettem egy mély lélegzetet, s a legutolsó pillanatban megpróbáltam felkészülni a felkészülhetetlenre. Még a szememet is lehunytam.
Chunji megköszörülte a torkát.
- Szösz, ez így nem lesz jó. Apukád angolul írt, én pedig nem beszélem azt a nyelvet.
Ennek hallatára felpattantak pilláim.
- Neked kell megcsinálni.
Láthatta rajtam, hogy hezitálok, a számat rágcsálva meredtem magam elé. - Itt vagyok, Szösz. Itt is maradok. Menni fog.
Elvettem tőle a papírt, és a jobb kezemben tartottam, míg a balt a tenyerébe csúsztattam. Azonnal összekulcsolta az ujjainkat, és közelebb hajolt hozzám, hogy a homlokomra leheljen egy puszit.
- Menni fog – ismételte meg biztatóan.
- Menni fog – mondtam utána, ő pedig bátorító félmosolyra húzta ajkát, s erősebben fogta a kezemet.

Kicsi Királylány, 

Még mindig emlékszem arra a napra, amikor megismertem édesanyádat: a gimnáziumunk tornatermében történt, amikor véletlenül ugyan, de képen dobott egy röplabdával. A labda olyan erővel csapódott bele az arcomba, hogy perceken át vérzett az orrom, de anyád volt olyan rendes, és mindvégig mellettem maradt, miközben nem győzött bocsánatot kérni, én meg csak nevettem, és legyintettem, hogy semmiség, meg sem kottyant. Persze ezzel nem mondtam igazat, mivel úgy éreztem, mintha nem is labdával, sokkal inkább egy kalapáccsal ütöttek volna meg, de ezt semmi pénzért nem árultam volna el neki. És szeretném, ha te sem tennéd, szóval a gyengeségem maradjon csak a kettőnk titka, rendben? Örülnék neki, ha az anyád emlékezetében továbbra is az a kemény, jó kiállású férfi maradnék, aki mindig is voltam a számára. 
Tehát édesanyád ápolgatott engem, és ahogy ültünk ott két zsámolyon, az akkor már kiürült tornateremben, valami azt súgta: ez a lány különleges. Mondhatnám, hogy szerelem volt első csepp vérre? Akár, bár ez picit morbidan hangzik, ugye? Még akkor délután telefonszámot cseréltünk, a hétvégén pedig elvittem őt moziba. 
Tudod, minél több időt töltöttem el vele, annál jobban szerettem őt. Ő tényleg más volt, mint a többiek, ha ő a közelemben volt, izzadt a tenyerem, holott én voltam a nyugodtság mintaképe. Más lányokkal sosem volt ez így. Elárulom neked, Jungsoo, apád nagy szívtipró volt gimis korában, sokat váltogatta a barátnőit, és egyik kapcsolatát sem vette komolyan. Aztán jött az anyád, és alapjaiban megrengette a világomat. Miatta voltam először féltékeny, ő volt az egyedüli, aki miatt nem tudtam aludni az este, és ő volt az egyetlen nő, akiért valaha sírtam. Bizony, sokszor voltak hullámvölgyeink, de valahogyan mindig kitartottunk egymás mellett. Mert inkább vesztettem volna el a fél karomat, mint őt, és azt hiszem, ezzel ő is így volt. 
Életem egyik legszebb napja volt az esküvőnk, még mindig emlékszem, mennyire gyönyörű volt abban a hófehér ruhában, ami egyébként egy vagyonba került, de teljességgel megérte rááldozni a félretett pénzünk nagy részét. Édesanyád csak úgy ragyogott, és bevallom, a meghatódottságtól majdnem el is sírtam magam ott a két család szeme láttára, amikor nagyapád az oltár elé vezette őt. Leírni sem tudom, mit éreztem akkor, mit éreztem mindig is, mikor anyáddal voltam. Nem vagyok a szavak embere, nézd el nekem, kislányom. 
Életem másik legszebb napja akkor volt, amikor végre valahára a kezemben tarthattalak. Már attól a pillanattól kezdve várva vártalak, mikor édesanyád közölte velem, hogy várandós. Először nem is mertelek a kezembe venni. Féltem, hogy összetörlek, mert olyan picike voltál, olyan apró, törékeny és védtelen, hogy akár még a széltől is bajod eshetett volna. Rettenetesen sírtál, amikor megfogtalak, de még nyöszörögve-kiabálva, kipirultan is te voltál a legszebb baba az egész világon. És nekem mindig az is maradsz. 
Bánom, hogy a hivatásom miatt nem tudok veletek eltölteni annyi időt, amennyit csak szeretnék, de remélem, hiszel nekem, amikor azt mondom, titeket szeretlek a legjobban az egész világon. Munka közben csak rátok tudok gondolni, ti adtok nekem erőt, miattatok érdemes harcolnom minden erőmmel. 
Remélem, soha nem kell majd ezt a levelet elolvasnod, és bízom abban is, hogy csak felesleges időpocséklás volt ezt megírnom. Mert szeretném látni, hogyan cseperedsz fel, hogyan válsz olyan gyönyörű nővé, mint az édesanyád. Ott akarok lenni a ballagásodon, a diplomaosztódon, és szeretnélek az oltár elé vezetni, ha eljön majd a Te nagy napod. Továbbá szándékomban áll elvinni téged Dél-Koreába, hogy megmutassam a fővárost, ahol felnőttem. Biztos vagyok benne, hogy imádnád. 
Ha mégiscsak úgy hozná az élet minden imám ellenére is, hogy át kell magad rágnod ezen a levélen, akkor szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom, Hercegnőm. Illetve azt is szeretném, ha nem sírnál értem. Tudod nagyon jól, hogy nekem mindig szép vagy, de mégiscsak akkor vagy a leggyönyörűbb, amikor nevetsz. Szóval ne tagadd meg a világtól a mosolyodat! Hadd tudja meg mindenki, milyen elbűvölő kislányom van. Gondolj a szép emlékekre! Ha eszedbe jutok, csak mosolyogj, én pedig majd fentről mosolygok vissza rád. 
Ha édesanyád ezek után rátalál valakire, ne legyél rá dühös. Nem töltheti el úgy az élete hátralévő részét, hogy engem sirat, igenis megérdemli a boldogságot. Ti ketten mindent megérdemeltek, ami jó. Tehát nem szeretném, ha majd egy férfi miatt az ajtódat csapkodnád, és nem állnál szóba anyáddal. Tudom, hogy sosem fog engem elfelejteni, örökre a szívébe zárt, éppen ezért neked sem kell attól tartanod, hogy édesanyád esetleg kitöröl engem az emlékezetéből. Mindig ott leszek veletek.
Már akkor meg tudtam rólad mondani, hogy a jég hátán is meg tudsz élni majd, amikor elsőnek megláttalak a kórházban. Emiatt nem is aggódom érted, tisztában vagyok vele, hogy sikerül majd mindig a helyes utat választanod. De szeretném, ha szívből élnél! Az eszed az iskolába való, az élethez szív kell. 
Fogadok, hogy mostanra már eleged van a kéréseimből, de azért itt van még egy utolsó: ha valami nem tesz boldoggá, legyen szó iskoláról, állásról, tárgyról vagy emberről, szabadulj meg tőle. Sose érd be akármivel vagy akárkivel. 
Bármit is hozzon a sors, rendben leszel. A fájdalom sem tart örökké, te pedig egy roppant erős lány vagy. 
Büszke vagyok rád! Nálad csodálatosabb kislányt egy apa sem kívánhatna. 
Örökké szeretlek és vigyázok rád. 

Apa

A levél végére patakzottak könnyeim, semmit sem láttam tőlük. Leeresztettem a kezemet, s előre dőltem, remélve, hogy Chunji mellkasának fogok ütközni, és így is lett. Azonnal a karjaiba zárt, én pedig viszonoztam ölelését, kétségbeesetten kapaszkodtam belé, a hátán markolásztam pólóját. Testem csillapíthatatlanul rázkódott, keserves zokogásom nem akart halk szipogássá csitulni, olyan volt, mintha a testemen belül csőtörés lett volna, s az összes víz a szememen keresztül tört volna a felszínre.
- Megcsináltad, Szösz. Sikerült.
Bár a lelkem zsibbadt, mégis megkönnyebbültem. Végre ténylegesen megkaptam apu üzenetét.
Hála Chunjinak.
És most már megbizonyosodhattam arról, hogy a lehető legjobb helyen voltam: Szöulban, ahová apa is el akart hozni. Tudtomon kívül is teljesítettem a vágyát, és ettől több voltam, mint boldog. Tudtam, hogy ő is örül annak, hogy ide jelentkeztem egyetemre.
Büszke volt rám. 
- Itt leszek veled. Minden rendben lesz, Szösz.
Ebben én is biztos voltam. Amíg ő ölelt engem, és egyben tartott, bármivel meg tudtam küzdeni.

Teen Top - Lovefool - 33. rész

November 23.
*Jungsoo szemszöge*


Reggelizés közben csak az asztallapot bámultuk nővéremmel szótlanul, feltehetőleg ő is azon agyalt, mint én.
Végül megtörte a csendet, s megköszörülte a torkát:
- Ma van L.Joe…
- Tudom – szakítottam félbe.
Byunghun ezen a napon ünnepelte a születésnapját, s mind a ketten hivatalosak voltunk a bulijába. Körülbelül másfél hete kaptuk meg meghívóinkat egy KakaoTalk-üzenet formájában.
- És… Akkor…?
- Nem megyek. Nagyon kínos lenne. – Ezzel arra utaltam, hogy nem érezném magam jól Chunji társaságában. Vagyis… Örültem volna a viszontlátásnak, mert iszonyatosan hiányzott már, de hirtelen nem tudtam volna neki mit mondani, s ettől az egész szituáció égő lett volna. Mind a ketten elrontottuk volna az emberek hangulatát a kettőnk közt lévő feszültséggel.
Biccentett. – Hát jó. – S nem is vitatkozott tovább, tudta: nincs értelme.
Ismerte a helyzetemet, tisztában volt azzal, hogy éreztem. Elvégre már hetek óta nézhette kedvtelen képemet.
- Viszont van egy rossz hírem.
- Chunji máris talált egy másik szerencsétlent, akit zaklathat?
- Mi? Nem, nem erről van szó. Már beszéltem L.Joe-val, és azt mondta, értünk jönnek a fiúkkal.
- Mégis minek?
- Igazából fogalmam sincs – vont vállat –, csak felajánlották, én meg igent mondtam.
- Jó, majd akkor közlöd velük, hogy nem tartok veletek.
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Nem… – motyogtam. – De egy szülinapi parti nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy tisztázzuk a dolgokat.
- Az is igaz…
- Majd megleszek itthon. Vagy lehet, hogy…
- Ne, kérlek, ne hívd át Soobint – fojtotta belém a szót, mire meglepetten pislogtam rá. – Nem tudom, pontosan mi van köztetek, de annyiban biztos vagyok, hogy te ettől nem vagy boldog.
- Nos, ő legalább foglalkozik velem.
- Aha…
- Tényleg! – Hangom bizonytalanul csengett, amivel rögtön elárultam magam.
- Egyszer már elpanaszoltad nekem, hogy nem képes veled még csak beszélgetni sem.
Miért nem tudtam magamban tartani a problémáimat?
- Meddig akarod még vele… elütni az időt?
- Nem tudom. Nem gondolkodtam még ezen. Igazából nem is számít.
- Nem tetszik, amit csinálsz, Jungsoo. Szemét dolog. Nem csak Soobinnal, de saját magaddal szemben is.
- Miért is?
- Őt kihasználod, magadat meg kiszipolyozod lelkileg. Miért jó ez neked?
- Így nem kell Chunjival törődnöm – vallottam be őszintén.
- Nem hiszem el, hogy nem találtál jobb megoldást.
- Nem is kerestem megoldást, ez csak úgy… jött. Belekeveredtem.
- Sokkal inkább te kevertél bele mindenkit.
Ez a kijelentése rendesen mellbe vágott, de leginkább azért, mert tudtam: igaza van.
- Ja… Ez már így alakult.
- De ez nem jelenti azt, hogy így is kell maradnia. Csak dönts helyesen – paskolt háton, és ott hagyott.
Mi? Mégis mit kéne tennem? Miben kéne döntést hoznom?
Egy nagy-nagy kérdőjelként ültem tovább a helyemen, bénultan magam elé pislogva.
A testvéremmel rohadtul ki lettem segítve, mit ne mondjak…

Kétségbeesetten próbáltam elterelni a figyelmemet a szekrényemben való rendrakással, de nagyon is nehezen ment, ugyanis mindent hallottam, ami a nappaliban történt: először a csengőszót, majd az üdvözléseket, és Byunghun kellemes nevetését. Még az is megütötte a fülemet, ahogyan Chunji Sangminak szegezte a „Szösz merre van?” kérdését, s ettől rögtön görcsbe rándult a gyomrom.
Koncentrálj, Jungsoo!
A ruhásszekrényem előtt ültem törökülésben, úgy rámoltam ki belőle mindent. Egyesével vettem ki a ruhadarabokat, hogy aztán szépen összehajtogassam, vagy vállfára akasszam őket.
Addig pakolásztam, míg a kezembe nem akadt Chunji pulóvere. Nagyot sóhajtottam, és fájó szívvel meredtem rá. Közel egy hónapja volt rajtam utoljára, mióta Chunji kisétált az életemből, nem voltam hajlandó hordani.
Mennyi minden változott azóta, hogy nekem adta…
Megszagoltam, azonban csalódottan kellett nyugtáznom, hogy már egyáltalán nem volt Pamacs illata. A lehető legkevésbé sem.
Ennyit az ígéretéről, miszerint be fogja fújni minden egyes mosás után a parfümével, hogy mindig úgy illatozzon, ahogyan ő is…
Újabb panaszos sóhajt hallattam, majd a szívemhez szorítottam a pulcsit.
Idilli pillanatomat durva torokköszörülés zavarta meg.
Riadtan kaptam fejemet az ajtóm irányába, s konkrétan levegőt venni is elfelejtettem, amikor Chunjiba botlott a tekintetem.
Rengeteget változott, mióta nem láttam. A haja már nem vattacukorszínű, hanem barna volt, s bár azt a képtelen árnyalatot is szerettem, ettől egyenesen elállt a lélegzetem. Olyan selymesnek látszott, hogy legszívesebben felpattantam volna, hogy ujjaimat tincsei közé vezessem.
De persze meg sem moccantam, a viszontlátás annyira letaglózott, hogy mozdulni sem bírtam.
Basszus, nem emlékszem, hogy ennyire helyes lett volna már ezelőtt is…
Az ajtófélfának támaszkodott, karját összefonta teste előtt, kifejezéstelen arccal nézett rám.
Összeszorult a torkom.
Azt sem bántam, hogy nem kopogott és kérdés nélkül nyitott be a szobámba, az viszont nagyon bántott, hogy nem hangzott el a régebben megszokott „Szööösz!” kiáltása, s nem zárt a két karja közé.
Ő volt az, aki megszakította a kínos szemkontaktust, most már a pulóverére pislogott, amit még mindig magamhoz öleltem.
A francba…
Amilyen gyorsan csak tudtam, visszahajítottam a szekrénybe a ruháját, s éreztem, ahogyan arcom lángba borult.
- Szóval tényleg nem fogsz eljönni? – Hangja szenvtelen volt.
- Nem…
Amikor újból ránéztem, enyhe csalódottság tükröződött az arcán, de azonnal rendezte a vonásait.
- Miattam?
Hallgattam.
- Tehát miattam…
- Azt ne mondd, hogy ez meglepett.
- Ne csinálj úgy, mintha nem te lennél az oka annak, hogy így alakultak a dolgok.
Hogy mi?!
- Most azért jöttél ide, hogy veszekedj velem?
Lesütötte a szemét.
- Nem…
- Pedig nekem nagyon úgy tűnik.
- Jó, bocsi… Szeretném, ha eljönnél – motyogta.
- Micsoda? – kérdeztem vissza. Nem voltam benne biztos, hogy tisztán értettem. – Mármint te?
- Ööö – vakargatta a tarkóját –, úgy értettem, hogy szeretnénk. A fiúkkal. Persze leginkább ők akarják… Teljesen beleélték magukat abba, hogy láthatnak.
- Ó, értem. Mondd meg nekik, hogy sajnálom.
- Jobb lesz itthon unatkozni?
- Legalább nem lesz, aki vitatkozzon velem.
- Mit ártott neked Byunghun?
- Mi? – ráncoltam homlokom.
Felálltam, bezártam a szekrényem ajtaját, és fél vállal nekitámaszkodtam, hogy szemben legyek Chunjival.
- Mit gondolsz, nem esik neki rosszul, hogy visszamondod a meghívást?
- Ha nem jönne be neki Sangmi, engem sem hívott volna meg. Jól meglesztek nélkülem is.
Összeszorított állkapoccsal bólintott.
- Úgy látom, nem jutott el az agyadig, hogy azt mondtam, a srácok találkozni szeretnének veled.
- Nézd, Chunji, nincs ehhez kedvem.
- Miért?
- Még kérded? Egész idő alatt fújnánk egymásra. Ennek én nem látom értelmét.
- És, ha megígérem, hogy nem lesz egy rossz szavam sem?
- Ne ígérj olyat, amit nyilvánvalóan nem tudsz betartani…
- Nem, Szösz, hallgatni fogok. Komolyan. Csak gyere el.
- De…
- Kérlek. – Már nem csak a szavaival, hanem a szemével is kérlelt, hangja is lágyabb volt. – Jó, bevallom… Tényleg azt szeretném, hogy eljöjj. Ezért vagyok itt. Szerinted mégis miért jöttem be a szobádba, ha nem azért, hogy akár könyörögjek is neked? Szóval kérlek szépen, Szösz… Ha akarod, ha ténylegesen így akarod, akkor nem fogok hozzád szólni, esküszöm.
Meg akartam őt ölelni, a késztetés már-már fájdalmas volt.
- Pizsamában vagyok…
- Össze tudod magad kapni gyorsan, nem? Vagy tudod mit? Nem is kell sietned, csak szépen a te tempódban. Megvárlak. Bármikor megvárnálak…
Ha így folytatja, elsírom magam!
- Nem tudom, mit vehetnék fel…
- Azt akarod, hogy térden állva rimánkodjak? Hát jó.
- Jaj, nem, Chunji, ez teljesen felesleges! – hadartam, mikor már ereszkedni kezdett. – Elmegyek, oké? Máris keresek valamit.
Ő felegyenesedett, én pedig kutatni kezdtem valami felvállalható ruha után.
- Rendben, ez jó lesz – mondtam csak úgy magamnak, amikor rátaláltam egy kék-fekete csíkos kötött hosszú ujjú felsőre. – Akkor átöltözök.
- Hajrá.
Elfordultam, s már egy picit megemeltem a rövid ujjúm alját, amikor feltűnt: nem hallottam ajtózáródást.
Vállam felett néztem hátra, s Chunji valóban ott szobrozott még, ahol eddig is.
- Most mi az? – kérdezte.
- Azt mondtam, átöltözök.
- Csak tessék, ne zavartasd magad.
- Chunji!
- Mi van?
Nem igaz, hogy még így sem esik le neki…
- Zárd be az ajtót!
- Jól van, na…
Amilyen gyorsan csak tudtam, átvedlettem – mert féltem tőle, hogy Pamacs bármelyik percben benyit – utána pedig átcaplattam a fürdőszobába.
Chunji követett.
- Most mit csinálsz?
- Kifestem a szempillámat, utána meg kivasalom a frufrumat.
- Minek?
- Hogy emberi kinézetem legyen.
- Szerintem jól vagy így is. Vagy legalábbis néztél már ki hülyébben is.
Tekintetünk a tükörben találkozott.
- Ez most valami elcseszett bók lett volna? – vontam fel a szemöldököm.
- Hát… Ja – vakargatta a tarkóját. – De hé, tetszik a felsőd. Kiemeli a szemed.
- Kösz…
Elmosolyodott.

- Várj, várj, várj! L.Joe ajándéka a szobámban maradt – jutott eszembe a legfelső lépcsőfokon. – Visszaszaladok érte.
- Én addig lemegyek.

- Hol vannak a többiek? – torpantam meg a nappaliban, ahol csak Chunjit találtam.
- Már elmentek.
- Mi? Mégis miért? Nem úgy volt, hogy együtt megyünk vissza hozzátok?
- Az igazság az, hogy… nem. Végig úgy volt, hogy Byunghun meg a nővéred taxival mennek, én meg elviszlek a kocsimmal.
- Tehát összebeszéltetek a hátam mögött…
- Mondhatni…
- Tudtátok, hogy te majd rá fogsz tudni venni arra, hogy elhagyjam a házat.
- Mindannyian tisztában vagyunk a csáberőmmel, Szösz – hencegett.
Mellkason suhintottam őt.
- Inkább menjünk, te idióta.

Amint beszálltunk az autóba, frusztrálónak találtam Chunji közelségét és azt, hogy mindössze ketten ültünk a járműben.
Olyan régen voltunk már kettesben…
A beálló csend is zavart, mindenképpen meg szerettem volna törni a jeget.
- Amikor részeg voltál, azt mondtad, hogy szeretsz – bukott ki belőlem teljesen váratlanul.
Most komolyan nem jutott eszembe jobb téma?
Néhány másodpercig hallgatott, a feszültség tapinthatóvá vált. A kocsiból való kiugrás gondolatával kezdtem barátkozni.
- Ezt miért mondod úgy, mintha bűnt követtem volna el, vagy megsértettelek volna?
Összefonódott a tekintetünk; felvont szemöldökkel meredt rám, és csak azzal, ahogyan rám pillantott, elérte, hogy elszégyelljem magam.
Lesütöttem a szememet, nem válaszoltam.
Megköszörülte a torkát.
- Történt esetleg még más is, amire nem emlékszem?
- Nem.
Biccentett. – Akkor jó.
- Nézd, Chunji, sajnálom – nyögtem ki nagy nehezen.
- Hogy azt mondtam, szeretlek?
- Nem, nem azt… Ezt az egészet. Hogy nem is beszéltünk közel egy hónapig.
- Ez az én hibám is, én sem kerestelek.
- De én sem törtem magam, ami azt illeti…
Bólintott. – Semmi baj, mind a ketten hülyék voltunk. És nekem is hiányoztál, Szösz – vigyorgott.
Hát persze, hogy tudta, hogy hiányoltam őt, anélkül, hogy ezt bevallottam volna!
Rámosolyogtam, ő pedig a legközelebbi piros lámpánál magához húzott, hogy aztán a hajamba pusziljon. A szívem is beleremegett.
- Miért vettél Byunghunnak ajándékot, ha úgy voltál vele, hogy miattam nem fogsz eljönni?
Belepirultam a válaszba. – Mert reménykedtem benne, hogy időközben felkeresel, és kibékülünk…
- Ó… De nem tettem...
- De nem tetted… – értettem egyet.
- Jesszusom, én akkora marha vagyok, Szösz, kérlek, ne haragudj. Tényleg túlreagáltam ezt az egészet. Beszélnem kellett volna veled, nem pedig elfordulni tőled.
- Legalább már itt vagy – kezemet a térdére helyeztem. – Ez is boldoggá tesz.
- Nos, nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyeneket fogsz mondani. – A szája fülig ért. – De határozottan elégedett vagyok.
- Nekem is szoknom kell még ezt az énem, hogy őszinte legyek – kuncogtam.
Amikor a következő kérdését nekem szegezte, már nem tűnt túl vidámnak:
- Akkor te… meg Soobin… Szóval…
- Nem vagyunk együtt – vágtam rá villámgyorsan, ami még engem is meglepett. Döbbenten, ugyanakkor valamennyire megkönnyebbülten rám pislogott, utána újra az útra figyelt. – Soha nem is voltunk.
- Én teljesen mást hittem… Basszus, tényleg végig kellett volna téged hallgatnom. Tehát csak találkozgattok?
Beharaptam a számat. – Nem fogsz kiakadni?
- Miért tenném?
- Ígérd meg, hogy nem fogsz kihajítani a kocsiból!
- Jézusom, Szösz, sosem csinálnék ilyesmit…
- Ígérd meg! – erősködtem.
- Jó, jó, ígérem, csak mondd már!
- Csókolóztam vele… – Szinte suttogtam.
- Mi?
- Csókolóztunk – ismételtem el, valamennyivel hangosabban.
Ujjai a kormányra feszültek, ajka vékony vonallá préselődött.
- Chunji, most békültünk ki… – juttattam eszébe. – Azt mondtad, neked is hiányoztam. Kérlek, ne…
- Rendben – szakított félbe. – Rendben van.
- Micsoda?
- Elfogadom. – Arckifejezése arról árulkodott, hogy vívódik magával. – A te életed, a te döntéseid, én pedig a barátod vagyok. – A homlokomat ráncoltam. – De akkor miért nem jártok?
- Nem tudom, nem igazán szeretnék. Én… többre vágyom.
- Jézusom, te azt akarod, hogy egyenesen az oltár elé vezessen?!
- Neeem, nem így értettem. Hanem egy kapcsolattól várnék többet. Meg Soobin különben sem olyan, akivel igazán el tudnám magam képzelni.
- Miért, mi bajod van vele?
- Olyan… furcsa. Nem igazán törődik velem, ami azt illeti.
- Csak ágyba akar vinni, mi?
- Aj, de hülye vagy – csaptam a vállára. – Még sosem próbálkozott be.
- Az a szerencséje… – dünnyögte az orra alatt, de olyan halkan, hogy egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy valóban ez hagyta el a száját. – Na, megjöttünk.

Chunji kitárta előttem az ajtót, s amint a lakásba értem, Ricky a hajamba szórt két maréknyi konfettit, Niel pedig a kezembe nyomott egy „Boldog születésnapot!” feliratú léggömböt.
- Végre újra itt vagy, Jungsoo – paskolt finoman háton Minsoo.
- Azt hittük, már nem is fogsz eljönni. De örülök, hogy nem így lett – mosolygott rám Changjo.
- Ah, Jungsoo, hát idetaláltatok - üdvözölt L.Joe is, akinek az oldalán ott vigyorgott nővérem.
- Boldog szülinapot, Byunghun - nyújtottam át neki egy ajándékszatyrot, mire megölelt.
- Gyere, bemutatlak a többieknek – ragadta meg a kezemet Ricky, s egyenesen a nappaliig húzott.
- Jól van, Ricky, elengedheted őt, tud ő menni segítség nélkül is – morogta a hátunk mögül Chunji, de nem törődtünk vele.

Hét ismeretlen szempár pillogott rám, s hirtelen nagyon is hülyének éreztem magam konfettis hajjal. Éppen ezért, amikor Ricky eleresztett, ráfogtam Chunji praclijára, aki erősítette szorítását, s még közelebb állt hozzám.
- Oké, szóval… Ő itt Rockhyun, Changbum, Jonghwan, Minwoo, Chanyong, Hyukjin és Sanghoon – hadarta el Ricky, én pedig természetesen egyetlen nevet sem tudtam megjegyezni. – A 100% nevű banda tagjai, ők is a Top Mediánál vannak – osztott meg velem még több információt. – Fiúk, ő itt…
- Jungsoo, az egyik legjobb barátom – szakította őt félbe Chunji. – Örül, hogy találkozhatott veletek, de ha most megbocsátotok, elrabolom a hölgyeményt, mert szükségem van rá. – S azzal már ott sem voltunk.
Egyenesen a szobájáig kormányzott engem, ahol aztán ránk zárta az ajtót.
Leültem az ágya szélére, és haragosan néztem rá.
- Most mi az? – értetlenkedett.
- Megint ki akarsz magadnak sajátítani. Ennyi erővel maradhattunk volna nálunk is, és akkor nem kellett volna lecserélnem a pizsamámat – zsörtölődtem.
- Egy hónapig nem láttalak, Szösz. Sajnálom, ha ezek után nem vagyok hajlandó nélkülözni téged.
Ennek hallatán meglágyultam.
- Ez esetben oké, megengedem, hogy elrabolj.
- Hahó, már megtettem.
- Egyébként – néztem körbe – felrobbant a szekrényed?
- Miért kérded?
- Mi ez a felfordulás?
Amerre néztem, ruhákat láttam, egyik gönc a másik hátán, mintha hurrikán söpört volna végig a hálószobán.
- Ja, csak rendet raktunk a házban, hogy a srácok ne szólhassanak meg minket a rendetlenség miatt.
- Vagyis mindent behajigáltatok ide, remélve, hogy ezt a szobát majd elkerülik?
- Pontosan.
- Nem mondanám, hogy ez lenne a legjobb módja a takarításnak.
- De attól még így is beválik – vont vállat. – Várj, hozok valamit.
Amint Chunji elhagyta a szobát, Meonji előmászott egy földön hagyott fekete pulóver alól.
- Jaj, hát szia – köszöntöttem, ahogyan farok csóválva odaszaladt a lábamhoz. Azonnal az ölembe emeltem őt. – Te is hiányoztál ám, nem csak az apukád. – Mintha értette volna, mit mondok, válaszul boldogan megnyalta a kezemet, én pedig kuncogni kezdtem.
Chunji épp ezt a pillanatot választotta a visszatérésre.
- Szeretem látni, hogy ilyen jól kijössz vele. Aranyosak vagytok együtt.
- Te viszont szörnyű gazda vagy! – förmedtem rá. – Tudod, honnan jött elő? Egy pulcsi alól! Fogadok, hogy voltál olyan figyelmetlen, és te dobtad rá!
Megszeppenve pislogott, majd letett egy pezsgős üveget és két poharat a komódjára, és odasietett hozzánk.
- Ne haragudj rám, kicsim, nem volt szándékos – puszilta fejen kedvencét, amit én meghatódva néztem végig.
- Azt miért hoztad? – böktem az ital felé.
- Hogy megünnepeljük a kibékülésünket.
- Nem igazán szeretem az alkoholt – fintorogtam.
- Ne csináld már!
- Komolyan nem.
- Kérlek, igyál a kedvemért – szuggerált kiskutyaszemekkel.
- Jó, legyen – adtam be derekamat.


Nekem már néhány pohár is elég volt ahhoz, hogy viccesen zúgni kezdjen a fejem, míg Chunjinak másfél üveg kellett ahhoz, hogy meginogjon józansága. Nagyon is jól bírta a piát, azt meg kell hagyni.
A padlón feküdtünk egymás mellett, fejünk alatt egy-egy ruhakupaccal, és egyáltalán nem vicces dolgokon hahotáztunk.
- És én végig azt hittem, hogy ti ketten jártok Soovi… Soobi… Soobinnal. Ezért mentem el, és ittam le magam csatak részegre! – Úgy röhögött, hogy még a könnye is kicsordult. – Csak ittam és ittam és ittam és ittam és ittam… Na meg persze ittam – csuklotta. – Aztán meg átmentem hozzád, és ugye azt mondtam, hogy szeretlek. Hát ez nagyon jó! Egyszerűen csúcs vagyok! – bokszolt a levegőbe.
- Sssssssssh, én még nem meséltem el valamit – tettem mutatóujjamat az ajkára. – Egyszer azt álmodtam, hogy csókolóztunk. Letepertél a kanapén – kacagtam.
Nagy nehezen feltornázta magát, oldalvást fordult, és megtámaszkodott a könyökén, hogy rám nézhessen.
- Na neeee! Te most csak szívatsz engem, Szösz – fricskázott homlokon, de olyan zsibbadt voltam, hogy meg sem éreztem.
- Esküszöm, hogy így volt! Esküszöm! Mire esküdjek? Megesküdök a… A… Zoknimra!
Nevetve omlott vissza a ruhahalomra.
- Istenem, nem bírom! – a hasát fájlalta a nevetéstől. – Jaj, Szösz… Mi olyan… Olyan nagyon menthetetlenek vagyunk. Nézz csak ránk! Egyébként én is szoktam ám veled álmodni. Hasonlóan jókat. – Beharapta az alsó ajkát, de a röhögés még így is kitört belőle. – Hé. – Megint felügyeskedte magát támaszba. – Mi lenne, ha valóra váltanánk azokat az álmokat?
- Mi? – hunyorogtam. – Te most meg akarsz engem csókolni?
- Mind a ketten ezt akarjuk.
- Juj, Chunji, szerintem túl sokat ittunk – kuncogtam.
- Na, gyerünk, Szösz. Ne hagyjuk, hogy az álmok beteljesületlenül maradjanak.
Megcsíptem az arcát.
- Sose tegyél olyat, amit másnap megbánnál, Chunji fiú.
- Hm?
- Holnap felébrednél, aztán máris megbánnád, hogy megcsókoltál. Mert én én vagyok. Tartogasd a csókjaidat a csinos kis énekesnőknek, őket nem akarod majd később letagadni. De tudod mit? Bújjunk össze! – fekvő helyzetbe nyomtam őt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet, lábamat pedig átvetettem a testén. – Szeretek veled lenni, Chunji. Eddig nem is tudtam, mennyire. Ne hagyj el többet, oké? Kérlek, ne hagyj el… – suttogtam, s ittas könnyeim utat törtek maguknak. – Nagyon... nagyon-nagyon hiányoztál.
- Te is nekem, Szösz – mondta, s közben a karomat cirógatta. – És mivel részeg vagyok, ezért elmondom újra, hogy szeretlek.