Teen Top - Lovefool - 34. rész

*Sangmi szemszöge*


L.Joe születésnapja alatt alkalmam nyílt arra, hogy megismerjem a srácok barátait. Beszélgetésünk során természetesen a szokásos témákat rágtuk át: a származásom, ittlétem oka, egyetemi tanulmányaim, mit gondolok Szöulról. Azt a kérdést, ami Byunhunnal való ismeretségemre irányult, maga L.Joe válaszolta meg: elmesélte, hogy még szeptemberben rajtakaptam, ahogyan végiglejtett az egyetemen, utána pedig útjaink mindig megtalálták a módját annak, hogy keresztezzék egymást. Changbum viccelődött azzal, hogy „a sors rendelt minket egymás mellé”, Rocky pedig hozzátette, hogy „véletlenek nincsenek”, mire mind a ketten zavartan nevetni kezdtünk, s szinte egyszerre préseltük ki magunkból, hogy „Ó, ugyan már”. Csak remélni tudtam, hogy ezzel nem árultuk el magunkat, és nem buktunk le.

Bárkivel is társalogtam, L.Joe folyton ott volt az oldalamon, sosem hagyott magamra. Ha esetleg kiszaladt valamiért a konyhába, akkor is húzott magával, hogy aztán a többiek jelenléte nélkül összebújhassunk egy rövid pillanat erejéig. Az ilyen lopott érintések és csókok éltettek.

Rémes testvér voltam, de körülbelül két óra múlva tűnt fel csak, hogy húgomat elnyelte a föld. Mióta Chunji elrángatta őt, teljesen nyoma veszett mind a kettőjüknek. Valami azt súgta, hogy behúzódtak Chunji szobájába, hogy tisztázzák a dolgokat. Éppen ideje volt, ugyanis kezdett már az agyamra menni Jungsoo fancsali képe, amivel minden egyes nap szembe kellett néznem, és a világvége hangulatát is rühelltem, főleg azért, mert sokszor képes volt rám is átragasztani. Reménykedtem benne, hogy helyre tudnak hozni mindent kettőjük között. Megérdemelték egymást.

Changjonak időközben sikerült felöntenie a garatra; amikor L.Joe-val kuncogva-ölelkezve (mint a rossz kamaszok) betántorogtunk a konyhába, hogy egy kicsit újra kettesben legyünk, belé botlottunk. Byunghun véletlenül nekiment, mire Changjo riadtan megfordult a tengelye körül, mi pedig amilyen gyorsan csak tudtunk, szétrebbentünk.
- Meglepetés! – mondta Changjo teli szájjal, ajkán fehér habbal, s a kezében lévő széttrancsírozott tortaszeletet szétszórta, mintha csak konfetti lett volna.
Egy kis darab Byunghun fehér pólóján landolt, összepréselt ajkakkal fricskázta le onnan.
- Bár lehet, hogy ezt akár ti is mondhatnátok nekem – röhögött a banda legfiatalabb tagja. Nyilván arra célzott, hogy rajtakapott minket.
Az arcom lángba borult, s lesütöttem a szememet.
- Az a torta véletlenül nem az enyém? – morogta L.Joe.
Changjo feje előrebicsaklott, gondolom bólintani szeretett volna. – Ezért mondtam, hogy meglepetés. Meglepődtél?
Odavonszolta magát Byunghunhoz, majd szélesen elvigyorodott, és szétkente az arcán a tenyerén maradt tortahabot. L.Joe ellökte őt magától, és felhördült:
- Mi a francot művelsz?!
- Én annyira szeretlek, haver. Annyira rohadtul! – És minden előzetes figyelmeztetés nélkül elsírta magát.
Byunghunnal csak értetlenül pislogtunk egymásra, hirtelen azt sem tudtuk, mihez kezdjünk a kialakult helyzettel, de aztán csak sóhajtott egyet, és magához szorította bandatársát.
- Én is téged, ember – paskolta meg a hátát. – Csak ne lennél ennyire idegesítő… – tette hozzá halkan, hogy Changjo ne hallhassa őt meg.
Kerítettem néhány darab papír zsebkendőt, hogy letörölhessem Byunghun arcáról a torta maradékát, és felszáríthassam Changjo könnyeit.
- Köszönöm – formálta ajkával a barátja válla felett, én pedig rámosolyogtam.
Addig a konyhában maradtunk, amíg Changjo meg nem nyugodott, utána pedig betámogattuk őt a szobájába, hogy ágyba dugjuk és betakargassuk. Számára véget ért az ünneplés.
- Idióta… – morogta L.Joe, miután halkan bezárta maga mögött az ajtót. – Pedig jól bírja a piát – csóválta a fejét.
- Gondolod, hogy…?
- Nem fogja elmondani a többieknek, hogy látott minket. Szerintem emlékezni sem fog rá.
Hangosan kifújtam a levegőt. – Akkor jó.
Visszamentünk a konyhába, hogy megnézzük, mennyi maradt a tortából. Szerencsére Changjo csak egy kisebb részét pusztította el a két kezével, így a maradékot még meg lehetett menteni, s fel lehetett szolgálni.
- Szólsz Chunjiéknak, hogy méltóztassanak kifáradni most már hozzánk? Ha húzni fogják a szájukat, mondd meg nekik azt is, hogy nem fognak kapni tortát, az majd hatni fog rájuk.
Bekopogtam Chunji szobájának ajtaján, de mivel nem érkezett semmiféle felelet, ezért benyitottam.
Amit láttam, az rendesen megdöbbentett.
Mind a ketten a szoba közepén aludtak, fejük alatt egy-egy ruhakupaccal, s közben egymás kezét fogták. Mint az óvodában a gyerekek alvás idő közben… A látvány Chunji kutyája, Meonji miatt csak még aranyosabb volt, a fiú kedvence ugyanis Jungsoo hasára hajtotta a fejét, s úgy szunyókált.
Lábujjhegyen beljebb sétáltam, s közben kihúztam a zsebemből a telefonomat, hogy megörökítsem az utókor számára ezt a történelmi pillanatot. Ám amikor rájuk fókuszáltam, Chunji mocorogni kezdett: az oldalára feküdt, közelebb húzódott testvéremhez, arcát pedig húgom hajába temette.
S így el is készíthettem a tökéletes fotót.
Amiért Jungsoo majd ki fog csinálni, de nem számít.
- Kiütötték magukat – értesítettem L.Joe-t, aki a torta felszeletelésével foglalatoskodott.
- Legalább több jut majd nekünk.
- De ezt nézd meg. – Felé fordítottam a mobilom kijelzőjét, hogy megmutathassam neki az imént lőtt képet.
Őszintén szakadt fel belőle a nevetés.
- Istenem, mint az ötévesek. Egyem a kis szívüket.

Hajnali kettő felé járhatott az idő, ekkorra már elcsendesedett a lakás, s véget ért a fiúk karaokepartija (mert mi mást is csinálhatna egy csapat énekes srác…), már csak ketten voltunk ébren Byunghunnal. A nappaliban lévő kanapén gubbasztottunk, hátammal a mellkasának dőltem, ő pedig a hajamat simogatta. Csak egy kislámpa volt felkapcsolva a helyiségben, hogy ne zavarjuk meg Jonghwant, aki a parkettán horkolt.
- Még ki sem bontottad az ajándékomat – sutyorogtam.
- Ne haragudj, teljesen lekötötted a figyelmemet – szabadkozott, s ezzel el is érte, hogy a szívem pacává olvadjon.
- Szeretném látni a reakciódat.
Felállt, majd a kis csomagommal a kezében tért vissza. Leült mellém, s lecincálta a csomagolópapírt. Amikor meglátta a meglepetésemet (egy kemény fedeles könyvecske, aminek a borítóján egy körülbelül két hetes közös képünk volt), szeretetteljes mosoly terült szét lustán az arcán.
- Hogy tetszik?
- Sangmi…
- Arra gondoltam, ezentúl írhatnád ebbe a dalszövegeket, legalább egy helyen lennének a jegyzeteid, és nem össze-vissza, a ház különböző pontjain.
Nem olyan rég panaszkodott, hogy mindig csak fecnikre körmöli le a gondolatait, de azok állandóan elhajlódnak, ezért szerettem volna megoldani a problémáját.
- Imádom. Annyira köszönöm! – Száját az enyémre tapasztotta.
Már éppen mélyítettük volna a csókot, amikor durva torokköszörülés zavart meg minket. Halálra rémülve váltunk el egymástól.
Changjo nézett ránk hunyorogva, egyik szemöldökét felvonva.
Fantasztikus…
- Csak inni jöttem ki, ne is zavartassátok magatokat.
Byunghun zavarában a tarkóját vakargatta, majd utána szólt:
- Ha alkoholhoz mersz nyúlni, kihajítalak!
- Erre már tuti emlékezni fog… – dünnyögtem L.Joe pólójába, ahogyan égő arcomat mellkasába fúrtam.


*Jungsoo szemszöge*


Újból a szobámban voltunk, és az ágyamon heverésztünk Chunjival, s ettől olyan nyugodtnak éreztem magam, mintha a világon minden rendben lett volna – és nem kellett volna ezerrel készülnöm a közelgő vizsgámra.
Persze tudatában voltam annak, hogy muszáj lenne tanulnom, de ugyanakkor szem előtt kellett azt is tartanom, hogy Chunjival egy hónapot töltöttünk külön, és sok volt a pótolnivalónk. Azt a megközelítőleg harminc napot már soha nem kaphattuk vissza, s nem akartam ezentúl huzamosabb ideig mellőzni őt. A távol töltött idő bebizonyította, hogy igenis szükségem van rá – és ezt végre valahára bevallottam magamnak. Részegen meg neki is.
Eszembe jutott, hogy egy hónappal ezelőtt itt, a szobámban romlott el minden, s ettől hirtelen egy láthatatlan kő nehezedett mellkasomra. Nem akartam, hogy megint kisétáljon az életemből, és a lehető legkevésbé sem szerettem volna ismételten Soobinnal betölteni az utána maradt űrt. Nem engedhetem meg magamnak, hogy többször elcsesszem a dolgokat. Nem fogok többet hibázni, fogadtam meg magamnak.
Mivel sötét gondolatok gyötörtek, jobbnak láttam elkezdeni beszélni. Le kellett kötni a figyelmemet.
- Szerintem sosem fogok többet inni. – Az oldalamra fordultam, bal kezemet fejem alá tettem, hogy ne kelljen párnát használnom, s így néztem egyenesen Chunji szemébe, aki szintén oldalvást feküdt, velem szemben.
- Már mondtad. – Szája szegletében mosoly bujkált, s meg kellett jegyeznem, hogy ezzel a barna hajjal kifejezetten helyes volt. Persze hangosan egy szót sem ejtettem a külsejéről.
- Tudom, de még mindig kísért a másnaposság emléke.
- Alig ittál valamit, ne izélj már – bökött vállon. – Én legalább kétszer annyi pezsgőt pusziltam be.
- Jó, de te már hozzá vagy ehhez szokva.
- Hát, nem tagadom – kuncogott.
- Neked nem akart szétrobbanni a fejed, mikor nálunk aludtál?
- Dehogynem. Jézusom, akkor nagyon szétcsaptam magam. Igazából nem is értem, hogyan jutottam el hozzátok. Fú, aznap egy vagyont költöttem piára. Tudod te, milyen sokba fáj az nekem, ha tisztességesen be akarok rúgni?
- És megéri?
- Sokszor meg. Különben nem csináltam volna belőle rendszert.
- Azt ne mondd, hogy alkoholista vagy – hüledeztem.
- Jaj, dehogyis – nevetett. – Csak szimplán szeretem az alkoholt, segít kikapcsolódni, ha éppen arra van szükségem. Ez nem bűn.
- Majd akkor is ezt mondd, ha beduglak az elvonóra – morogtam.
- Ugyan már, én nem vagyok klinikai eset.
- Még.
Felkönyökölt, és rám mosolygott.
- Most mi az?
- Valaki aggódik értem – vigyorgott.
- És mi van akkor, ha így van? – förmedtem rá. – A szeszes ital nem játék, te barom. Nem kéne sportot űznöd a lerészegedésből.
- Majd próbálom észben tartani.
- Chunji! – suhintottam őt mellkason, mire röhögve a hátára omlott. – Komolyan beszélek, nem akarom, hogy bármi bajod essen. Kivéve, ha én teszek benned kárt – tettem hozzá. – Igen, féltelek. Akkor is halálra izgultam magam, amikor ittas voltál és felhívtál, aztán meg nem voltál hajlandó elmondani, hogy mégis merre vagy. Rengeteg olyanról hallottam már, amikor az alkohol miatt történt haláleset. Veled is akármi történhetett volna, annyira kiütötted magad. Még az a szerencse, hogy nem ültél olyan állapotban volán mögé. Belegondolni sem merek, mi lett volna, ha… – Elharaptam a mondat további részét. – Nem szeretnék több embert elveszíteni…
Tessék, el akartam terelni a gondolataimat valami vidámabb irányba, erre pontosan én voltam az, aki ezt a borús témát boncolgatta, veszteségről és halálról beszélt.  Így nem csak a saját kedvemet lomboztam le, de valószínűleg még Chunjiét is.
Felült, s a vállaimnál fogva engem is ülőhelyzetbe tornázott. Szorosan magához ölelt, a nyakamba fúrta arcát.
- Istenem, Szösz – sóhajtotta –, nem ilyen komoly a helyzet. Csak szeretek szórakozni. De vissza fogom magam innentől kezdve, oké? Nyugodj meg, én mindig itt leszek, hogy idegesítselek – puszilt a nyakhajlatomba, mire a szívem a torkomba szökött, s egész lényemben megfeszültem. Eddig csak az arcomra vagy a homlokomra kaptam tőle gyors csókokat; a nyakamat mindig is intimebb területnek tartottam, de mégsem szóltam rá, hogy állítsa le magát.
- Nem olvastam még el apám levelét – vallottam be hirtelen.
Remek, feszegessünk csak egy még fájdalmasabb témát! Tanítanom kéne, hogyan legyen az ember tökéletes hangulatgyilkos.
Eltávolodott tőlem, hogy felvehesse velem a szemkontaktust. Nagyra nyílt szemekkel pislogott rám.
- Miért nem?
- Féltem… Félek. Mára már megtanultam együtt élni a veszteséggel, és nem hinném, hogy képes lennék felszakítani a sebeimet.
Akkor most miért készülök mégis erre?! 
Megsimogatta az arcomat, s ahogy visszahúzta a kezét, bőröm azonnal gyászolni kezdte érintésének hiányát. – Ez érthető.
- De én akkor is rosszul érzem magam. Ő ezt több, mint egy évtizede írta, én meg már több, mint egy éve megkaptam, és mégsem bontottam még fel. Mintha semmibe venném.
- Csak óvni próbálod magad a fájdalomtól, Szösz, ettől nem vagy rossz ember. Apud is tudja, hogy ettől függetlenül nagyon szereted őt, és hiányzik neked.
Könny lepte el szememet, sűrűn pislogtam, hogy eltűnjön.
- Gondolod, hogy megértené?
Határozottan bólintott. – Persze.
- De biztosan szeretné, ha elolvasnám…
- Nyilvánvalóan nem azért írta meg, hogy érintetlen maradjon, de minden okod megvan arra, hogy olvasatlanul hagyd.
- Én tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi állhat benne, csak… Tartok a reakciómtól. Már nagyon sokszor a kezembe vettem, de aztán rögtön el is tettem.
- Kísért a tudat, hogy nem tudod, mit üzent. – Ez inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.
Átültem közvetlenül mellé, hogy a vállára hajthassam fejemet. Oldalról nekidőltem – csak úgy tudott mind a kettőnket megtartani, hogy megtámaszkodott a tenyerén.
- Minden egyes nap gyötör.
- Tudom, hogy az előbb azt mondtam, hogy megértelek, de Szösz… Nem félhetsz örökké. Nem futhatsz el mindig. Fájni fog piszkosul, de azt ne mondd, hogy az nem bánt téged életed minden napján, hogy eddig még csak a borítékjára vetettél egy pillantást. Minél többet vársz, annál rosszabb.
- De…
- A fájdalom sem örök – szakított félbe. – És én itt vagyok neked, ezt se felejtsd el. Együtt átvészeljük, Szösz. Segítek neked, ígérem. Ha félsz is, én majd fogom a kezed.
A meghatódottság, a hála és a szomorúság könnyei egyszerre gördültek le arcomon.
- Segíts.
- Bármiben, Szösz.
- Nem, úgy értem, hogy most. Segíts nekem.
- Miben?
- Nyissuk ki együtt.
Mivel összeért a testünk, ezért éreztem, hogy megfeszült.
- Mármint ketten?
- Igen, közösen. Úgy érzem, hogy veled könnyebben menne. Rád támaszkodhatok.
- Itt van nálad?
Biccentettem. – Természetesen magammal hoztam.
- Hülye kérdés volt.
Lekászálódtam az ágyról és az íróasztalomhoz léptem, melynek a legfelső fiókját kihúzva rögtön a kezembe akadt a halvány rózsaszín boríték, benne a levéllel.
Visszamásztam hozzá, de vele szemben ültem le ezúttal, s a kezébe adtam.
- Inkább te.
- Én olvassam fel?
- Kérlek.
A levélborítékból óvatosan csúsztatta ki a papírlapot, mintha attól tartana: egyetlen óvatlan mozdulattal akár meg is semmisítheti. Megmelengette a szívemet, hogy azzal a dologgal, ami nekem nagyon sokat jelentett, ilyen finoman bánt.
Még utoljára vettem egy mély lélegzetet, s a legutolsó pillanatban megpróbáltam felkészülni a felkészülhetetlenre. Még a szememet is lehunytam.
Chunji megköszörülte a torkát.
- Szösz, ez így nem lesz jó. Apukád angolul írt, én pedig nem beszélem azt a nyelvet.
Ennek hallatára felpattantak pilláim.
- Neked kell megcsinálni.
Láthatta rajtam, hogy hezitálok, a számat rágcsálva meredtem magam elé. - Itt vagyok, Szösz. Itt is maradok. Menni fog.
Elvettem tőle a papírt, és a jobb kezemben tartottam, míg a balt a tenyerébe csúsztattam. Azonnal összekulcsolta az ujjainkat, és közelebb hajolt hozzám, hogy a homlokomra leheljen egy puszit.
- Menni fog – ismételte meg biztatóan.
- Menni fog – mondtam utána, ő pedig bátorító félmosolyra húzta ajkát, s erősebben fogta a kezemet.

Kicsi Királylány, 

Még mindig emlékszem arra a napra, amikor megismertem édesanyádat: a gimnáziumunk tornatermében történt, amikor véletlenül ugyan, de képen dobott egy röplabdával. A labda olyan erővel csapódott bele az arcomba, hogy perceken át vérzett az orrom, de anyád volt olyan rendes, és mindvégig mellettem maradt, miközben nem győzött bocsánatot kérni, én meg csak nevettem, és legyintettem, hogy semmiség, meg sem kottyant. Persze ezzel nem mondtam igazat, mivel úgy éreztem, mintha nem is labdával, sokkal inkább egy kalapáccsal ütöttek volna meg, de ezt semmi pénzért nem árultam volna el neki. És szeretném, ha te sem tennéd, szóval a gyengeségem maradjon csak a kettőnk titka, rendben? Örülnék neki, ha az anyád emlékezetében továbbra is az a kemény, jó kiállású férfi maradnék, aki mindig is voltam a számára. 
Tehát édesanyád ápolgatott engem, és ahogy ültünk ott két zsámolyon, az akkor már kiürült tornateremben, valami azt súgta: ez a lány különleges. Mondhatnám, hogy szerelem volt első csepp vérre? Akár, bár ez picit morbidan hangzik, ugye? Még akkor délután telefonszámot cseréltünk, a hétvégén pedig elvittem őt moziba. 
Tudod, minél több időt töltöttem el vele, annál jobban szerettem őt. Ő tényleg más volt, mint a többiek, ha ő a közelemben volt, izzadt a tenyerem, holott én voltam a nyugodtság mintaképe. Más lányokkal sosem volt ez így. Elárulom neked, Jungsoo, apád nagy szívtipró volt gimis korában, sokat váltogatta a barátnőit, és egyik kapcsolatát sem vette komolyan. Aztán jött az anyád, és alapjaiban megrengette a világomat. Miatta voltam először féltékeny, ő volt az egyedüli, aki miatt nem tudtam aludni az este, és ő volt az egyetlen nő, akiért valaha sírtam. Bizony, sokszor voltak hullámvölgyeink, de valahogyan mindig kitartottunk egymás mellett. Mert inkább vesztettem volna el a fél karomat, mint őt, és azt hiszem, ezzel ő is így volt. 
Életem egyik legszebb napja volt az esküvőnk, még mindig emlékszem, mennyire gyönyörű volt abban a hófehér ruhában, ami egyébként egy vagyonba került, de teljességgel megérte rááldozni a félretett pénzünk nagy részét. Édesanyád csak úgy ragyogott, és bevallom, a meghatódottságtól majdnem el is sírtam magam ott a két család szeme láttára, amikor nagyapád az oltár elé vezette őt. Leírni sem tudom, mit éreztem akkor, mit éreztem mindig is, mikor anyáddal voltam. Nem vagyok a szavak embere, nézd el nekem, kislányom. 
Életem másik legszebb napja akkor volt, amikor végre valahára a kezemben tarthattalak. Már attól a pillanattól kezdve várva vártalak, mikor édesanyád közölte velem, hogy várandós. Először nem is mertelek a kezembe venni. Féltem, hogy összetörlek, mert olyan picike voltál, olyan apró, törékeny és védtelen, hogy akár még a széltől is bajod eshetett volna. Rettenetesen sírtál, amikor megfogtalak, de még nyöszörögve-kiabálva, kipirultan is te voltál a legszebb baba az egész világon. És nekem mindig az is maradsz. 
Bánom, hogy a hivatásom miatt nem tudok veletek eltölteni annyi időt, amennyit csak szeretnék, de remélem, hiszel nekem, amikor azt mondom, titeket szeretlek a legjobban az egész világon. Munka közben csak rátok tudok gondolni, ti adtok nekem erőt, miattatok érdemes harcolnom minden erőmmel. 
Remélem, soha nem kell majd ezt a levelet elolvasnod, és bízom abban is, hogy csak felesleges időpocséklás volt ezt megírnom. Mert szeretném látni, hogyan cseperedsz fel, hogyan válsz olyan gyönyörű nővé, mint az édesanyád. Ott akarok lenni a ballagásodon, a diplomaosztódon, és szeretnélek az oltár elé vezetni, ha eljön majd a Te nagy napod. Továbbá szándékomban áll elvinni téged Dél-Koreába, hogy megmutassam a fővárost, ahol felnőttem. Biztos vagyok benne, hogy imádnád. 
Ha mégiscsak úgy hozná az élet minden imám ellenére is, hogy át kell magad rágnod ezen a levélen, akkor szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom, Hercegnőm. Illetve azt is szeretném, ha nem sírnál értem. Tudod nagyon jól, hogy nekem mindig szép vagy, de mégiscsak akkor vagy a leggyönyörűbb, amikor nevetsz. Szóval ne tagadd meg a világtól a mosolyodat! Hadd tudja meg mindenki, milyen elbűvölő kislányom van. Gondolj a szép emlékekre! Ha eszedbe jutok, csak mosolyogj, én pedig majd fentről mosolygok vissza rád. 
Ha édesanyád ezek után rátalál valakire, ne legyél rá dühös. Nem töltheti el úgy az élete hátralévő részét, hogy engem sirat, igenis megérdemli a boldogságot. Ti ketten mindent megérdemeltek, ami jó. Tehát nem szeretném, ha majd egy férfi miatt az ajtódat csapkodnád, és nem állnál szóba anyáddal. Tudom, hogy sosem fog engem elfelejteni, örökre a szívébe zárt, éppen ezért neked sem kell attól tartanod, hogy édesanyád esetleg kitöröl engem az emlékezetéből. Mindig ott leszek veletek.
Már akkor meg tudtam rólad mondani, hogy a jég hátán is meg tudsz élni majd, amikor elsőnek megláttalak a kórházban. Emiatt nem is aggódom érted, tisztában vagyok vele, hogy sikerül majd mindig a helyes utat választanod. De szeretném, ha szívből élnél! Az eszed az iskolába való, az élethez szív kell. 
Fogadok, hogy mostanra már eleged van a kéréseimből, de azért itt van még egy utolsó: ha valami nem tesz boldoggá, legyen szó iskoláról, állásról, tárgyról vagy emberről, szabadulj meg tőle. Sose érd be akármivel vagy akárkivel. 
Bármit is hozzon a sors, rendben leszel. A fájdalom sem tart örökké, te pedig egy roppant erős lány vagy. 
Büszke vagyok rád! Nálad csodálatosabb kislányt egy apa sem kívánhatna. 
Örökké szeretlek és vigyázok rád. 

Apa

A levél végére patakzottak könnyeim, semmit sem láttam tőlük. Leeresztettem a kezemet, s előre dőltem, remélve, hogy Chunji mellkasának fogok ütközni, és így is lett. Azonnal a karjaiba zárt, én pedig viszonoztam ölelését, kétségbeesetten kapaszkodtam belé, a hátán markolásztam pólóját. Testem csillapíthatatlanul rázkódott, keserves zokogásom nem akart halk szipogássá csitulni, olyan volt, mintha a testemen belül csőtörés lett volna, s az összes víz a szememen keresztül tört volna a felszínre.
- Megcsináltad, Szösz. Sikerült.
Bár a lelkem zsibbadt, mégis megkönnyebbültem. Végre ténylegesen megkaptam apu üzenetét.
Hála Chunjinak.
És most már megbizonyosodhattam arról, hogy a lehető legjobb helyen voltam: Szöulban, ahová apa is el akart hozni. Tudtomon kívül is teljesítettem a vágyát, és ettől több voltam, mint boldog. Tudtam, hogy ő is örül annak, hogy ide jelentkeztem egyetemre.
Büszke volt rám. 
- Itt leszek veled. Minden rendben lesz, Szösz.
Ebben én is biztos voltam. Amíg ő ölelt engem, és egyben tartott, bármivel meg tudtam küzdeni.