Teen Top - Lovefool - 33. rész

November 23.
*Jungsoo szemszöge*


Reggelizés közben csak az asztallapot bámultuk nővéremmel szótlanul, feltehetőleg ő is azon agyalt, mint én.
Végül megtörte a csendet, s megköszörülte a torkát:
- Ma van L.Joe…
- Tudom – szakítottam félbe.
Byunghun ezen a napon ünnepelte a születésnapját, s mind a ketten hivatalosak voltunk a bulijába. Körülbelül másfél hete kaptuk meg meghívóinkat egy KakaoTalk-üzenet formájában.
- És… Akkor…?
- Nem megyek. Nagyon kínos lenne. – Ezzel arra utaltam, hogy nem érezném magam jól Chunji társaságában. Vagyis… Örültem volna a viszontlátásnak, mert iszonyatosan hiányzott már, de hirtelen nem tudtam volna neki mit mondani, s ettől az egész szituáció égő lett volna. Mind a ketten elrontottuk volna az emberek hangulatát a kettőnk közt lévő feszültséggel.
Biccentett. – Hát jó. – S nem is vitatkozott tovább, tudta: nincs értelme.
Ismerte a helyzetemet, tisztában volt azzal, hogy éreztem. Elvégre már hetek óta nézhette kedvtelen képemet.
- Viszont van egy rossz hírem.
- Chunji máris talált egy másik szerencsétlent, akit zaklathat?
- Mi? Nem, nem erről van szó. Már beszéltem L.Joe-val, és azt mondta, értünk jönnek a fiúkkal.
- Mégis minek?
- Igazából fogalmam sincs – vont vállat –, csak felajánlották, én meg igent mondtam.
- Jó, majd akkor közlöd velük, hogy nem tartok veletek.
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Nem… – motyogtam. – De egy szülinapi parti nem a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy tisztázzuk a dolgokat.
- Az is igaz…
- Majd megleszek itthon. Vagy lehet, hogy…
- Ne, kérlek, ne hívd át Soobint – fojtotta belém a szót, mire meglepetten pislogtam rá. – Nem tudom, pontosan mi van köztetek, de annyiban biztos vagyok, hogy te ettől nem vagy boldog.
- Nos, ő legalább foglalkozik velem.
- Aha…
- Tényleg! – Hangom bizonytalanul csengett, amivel rögtön elárultam magam.
- Egyszer már elpanaszoltad nekem, hogy nem képes veled még csak beszélgetni sem.
Miért nem tudtam magamban tartani a problémáimat?
- Meddig akarod még vele… elütni az időt?
- Nem tudom. Nem gondolkodtam még ezen. Igazából nem is számít.
- Nem tetszik, amit csinálsz, Jungsoo. Szemét dolog. Nem csak Soobinnal, de saját magaddal szemben is.
- Miért is?
- Őt kihasználod, magadat meg kiszipolyozod lelkileg. Miért jó ez neked?
- Így nem kell Chunjival törődnöm – vallottam be őszintén.
- Nem hiszem el, hogy nem találtál jobb megoldást.
- Nem is kerestem megoldást, ez csak úgy… jött. Belekeveredtem.
- Sokkal inkább te kevertél bele mindenkit.
Ez a kijelentése rendesen mellbe vágott, de leginkább azért, mert tudtam: igaza van.
- Ja… Ez már így alakult.
- De ez nem jelenti azt, hogy így is kell maradnia. Csak dönts helyesen – paskolt háton, és ott hagyott.
Mi? Mégis mit kéne tennem? Miben kéne döntést hoznom?
Egy nagy-nagy kérdőjelként ültem tovább a helyemen, bénultan magam elé pislogva.
A testvéremmel rohadtul ki lettem segítve, mit ne mondjak…

Kétségbeesetten próbáltam elterelni a figyelmemet a szekrényemben való rendrakással, de nagyon is nehezen ment, ugyanis mindent hallottam, ami a nappaliban történt: először a csengőszót, majd az üdvözléseket, és Byunghun kellemes nevetését. Még az is megütötte a fülemet, ahogyan Chunji Sangminak szegezte a „Szösz merre van?” kérdését, s ettől rögtön görcsbe rándult a gyomrom.
Koncentrálj, Jungsoo!
A ruhásszekrényem előtt ültem törökülésben, úgy rámoltam ki belőle mindent. Egyesével vettem ki a ruhadarabokat, hogy aztán szépen összehajtogassam, vagy vállfára akasszam őket.
Addig pakolásztam, míg a kezembe nem akadt Chunji pulóvere. Nagyot sóhajtottam, és fájó szívvel meredtem rá. Közel egy hónapja volt rajtam utoljára, mióta Chunji kisétált az életemből, nem voltam hajlandó hordani.
Mennyi minden változott azóta, hogy nekem adta…
Megszagoltam, azonban csalódottan kellett nyugtáznom, hogy már egyáltalán nem volt Pamacs illata. A lehető legkevésbé sem.
Ennyit az ígéretéről, miszerint be fogja fújni minden egyes mosás után a parfümével, hogy mindig úgy illatozzon, ahogyan ő is…
Újabb panaszos sóhajt hallattam, majd a szívemhez szorítottam a pulcsit.
Idilli pillanatomat durva torokköszörülés zavarta meg.
Riadtan kaptam fejemet az ajtóm irányába, s konkrétan levegőt venni is elfelejtettem, amikor Chunjiba botlott a tekintetem.
Rengeteget változott, mióta nem láttam. A haja már nem vattacukorszínű, hanem barna volt, s bár azt a képtelen árnyalatot is szerettem, ettől egyenesen elállt a lélegzetem. Olyan selymesnek látszott, hogy legszívesebben felpattantam volna, hogy ujjaimat tincsei közé vezessem.
De persze meg sem moccantam, a viszontlátás annyira letaglózott, hogy mozdulni sem bírtam.
Basszus, nem emlékszem, hogy ennyire helyes lett volna már ezelőtt is…
Az ajtófélfának támaszkodott, karját összefonta teste előtt, kifejezéstelen arccal nézett rám.
Összeszorult a torkom.
Azt sem bántam, hogy nem kopogott és kérdés nélkül nyitott be a szobámba, az viszont nagyon bántott, hogy nem hangzott el a régebben megszokott „Szööösz!” kiáltása, s nem zárt a két karja közé.
Ő volt az, aki megszakította a kínos szemkontaktust, most már a pulóverére pislogott, amit még mindig magamhoz öleltem.
A francba…
Amilyen gyorsan csak tudtam, visszahajítottam a szekrénybe a ruháját, s éreztem, ahogyan arcom lángba borult.
- Szóval tényleg nem fogsz eljönni? – Hangja szenvtelen volt.
- Nem…
Amikor újból ránéztem, enyhe csalódottság tükröződött az arcán, de azonnal rendezte a vonásait.
- Miattam?
Hallgattam.
- Tehát miattam…
- Azt ne mondd, hogy ez meglepett.
- Ne csinálj úgy, mintha nem te lennél az oka annak, hogy így alakultak a dolgok.
Hogy mi?!
- Most azért jöttél ide, hogy veszekedj velem?
Lesütötte a szemét.
- Nem…
- Pedig nekem nagyon úgy tűnik.
- Jó, bocsi… Szeretném, ha eljönnél – motyogta.
- Micsoda? – kérdeztem vissza. Nem voltam benne biztos, hogy tisztán értettem. – Mármint te?
- Ööö – vakargatta a tarkóját –, úgy értettem, hogy szeretnénk. A fiúkkal. Persze leginkább ők akarják… Teljesen beleélték magukat abba, hogy láthatnak.
- Ó, értem. Mondd meg nekik, hogy sajnálom.
- Jobb lesz itthon unatkozni?
- Legalább nem lesz, aki vitatkozzon velem.
- Mit ártott neked Byunghun?
- Mi? – ráncoltam homlokom.
Felálltam, bezártam a szekrényem ajtaját, és fél vállal nekitámaszkodtam, hogy szemben legyek Chunjival.
- Mit gondolsz, nem esik neki rosszul, hogy visszamondod a meghívást?
- Ha nem jönne be neki Sangmi, engem sem hívott volna meg. Jól meglesztek nélkülem is.
Összeszorított állkapoccsal bólintott.
- Úgy látom, nem jutott el az agyadig, hogy azt mondtam, a srácok találkozni szeretnének veled.
- Nézd, Chunji, nincs ehhez kedvem.
- Miért?
- Még kérded? Egész idő alatt fújnánk egymásra. Ennek én nem látom értelmét.
- És, ha megígérem, hogy nem lesz egy rossz szavam sem?
- Ne ígérj olyat, amit nyilvánvalóan nem tudsz betartani…
- Nem, Szösz, hallgatni fogok. Komolyan. Csak gyere el.
- De…
- Kérlek. – Már nem csak a szavaival, hanem a szemével is kérlelt, hangja is lágyabb volt. – Jó, bevallom… Tényleg azt szeretném, hogy eljöjj. Ezért vagyok itt. Szerinted mégis miért jöttem be a szobádba, ha nem azért, hogy akár könyörögjek is neked? Szóval kérlek szépen, Szösz… Ha akarod, ha ténylegesen így akarod, akkor nem fogok hozzád szólni, esküszöm.
Meg akartam őt ölelni, a késztetés már-már fájdalmas volt.
- Pizsamában vagyok…
- Össze tudod magad kapni gyorsan, nem? Vagy tudod mit? Nem is kell sietned, csak szépen a te tempódban. Megvárlak. Bármikor megvárnálak…
Ha így folytatja, elsírom magam!
- Nem tudom, mit vehetnék fel…
- Azt akarod, hogy térden állva rimánkodjak? Hát jó.
- Jaj, nem, Chunji, ez teljesen felesleges! – hadartam, mikor már ereszkedni kezdett. – Elmegyek, oké? Máris keresek valamit.
Ő felegyenesedett, én pedig kutatni kezdtem valami felvállalható ruha után.
- Rendben, ez jó lesz – mondtam csak úgy magamnak, amikor rátaláltam egy kék-fekete csíkos kötött hosszú ujjú felsőre. – Akkor átöltözök.
- Hajrá.
Elfordultam, s már egy picit megemeltem a rövid ujjúm alját, amikor feltűnt: nem hallottam ajtózáródást.
Vállam felett néztem hátra, s Chunji valóban ott szobrozott még, ahol eddig is.
- Most mi az? – kérdezte.
- Azt mondtam, átöltözök.
- Csak tessék, ne zavartasd magad.
- Chunji!
- Mi van?
Nem igaz, hogy még így sem esik le neki…
- Zárd be az ajtót!
- Jól van, na…
Amilyen gyorsan csak tudtam, átvedlettem – mert féltem tőle, hogy Pamacs bármelyik percben benyit – utána pedig átcaplattam a fürdőszobába.
Chunji követett.
- Most mit csinálsz?
- Kifestem a szempillámat, utána meg kivasalom a frufrumat.
- Minek?
- Hogy emberi kinézetem legyen.
- Szerintem jól vagy így is. Vagy legalábbis néztél már ki hülyébben is.
Tekintetünk a tükörben találkozott.
- Ez most valami elcseszett bók lett volna? – vontam fel a szemöldököm.
- Hát… Ja – vakargatta a tarkóját. – De hé, tetszik a felsőd. Kiemeli a szemed.
- Kösz…
Elmosolyodott.

- Várj, várj, várj! L.Joe ajándéka a szobámban maradt – jutott eszembe a legfelső lépcsőfokon. – Visszaszaladok érte.
- Én addig lemegyek.

- Hol vannak a többiek? – torpantam meg a nappaliban, ahol csak Chunjit találtam.
- Már elmentek.
- Mi? Mégis miért? Nem úgy volt, hogy együtt megyünk vissza hozzátok?
- Az igazság az, hogy… nem. Végig úgy volt, hogy Byunghun meg a nővéred taxival mennek, én meg elviszlek a kocsimmal.
- Tehát összebeszéltetek a hátam mögött…
- Mondhatni…
- Tudtátok, hogy te majd rá fogsz tudni venni arra, hogy elhagyjam a házat.
- Mindannyian tisztában vagyunk a csáberőmmel, Szösz – hencegett.
Mellkason suhintottam őt.
- Inkább menjünk, te idióta.

Amint beszálltunk az autóba, frusztrálónak találtam Chunji közelségét és azt, hogy mindössze ketten ültünk a járműben.
Olyan régen voltunk már kettesben…
A beálló csend is zavart, mindenképpen meg szerettem volna törni a jeget.
- Amikor részeg voltál, azt mondtad, hogy szeretsz – bukott ki belőlem teljesen váratlanul.
Most komolyan nem jutott eszembe jobb téma?
Néhány másodpercig hallgatott, a feszültség tapinthatóvá vált. A kocsiból való kiugrás gondolatával kezdtem barátkozni.
- Ezt miért mondod úgy, mintha bűnt követtem volna el, vagy megsértettelek volna?
Összefonódott a tekintetünk; felvont szemöldökkel meredt rám, és csak azzal, ahogyan rám pillantott, elérte, hogy elszégyelljem magam.
Lesütöttem a szememet, nem válaszoltam.
Megköszörülte a torkát.
- Történt esetleg még más is, amire nem emlékszem?
- Nem.
Biccentett. – Akkor jó.
- Nézd, Chunji, sajnálom – nyögtem ki nagy nehezen.
- Hogy azt mondtam, szeretlek?
- Nem, nem azt… Ezt az egészet. Hogy nem is beszéltünk közel egy hónapig.
- Ez az én hibám is, én sem kerestelek.
- De én sem törtem magam, ami azt illeti…
Bólintott. – Semmi baj, mind a ketten hülyék voltunk. És nekem is hiányoztál, Szösz – vigyorgott.
Hát persze, hogy tudta, hogy hiányoltam őt, anélkül, hogy ezt bevallottam volna!
Rámosolyogtam, ő pedig a legközelebbi piros lámpánál magához húzott, hogy aztán a hajamba pusziljon. A szívem is beleremegett.
- Miért vettél Byunghunnak ajándékot, ha úgy voltál vele, hogy miattam nem fogsz eljönni?
Belepirultam a válaszba. – Mert reménykedtem benne, hogy időközben felkeresel, és kibékülünk…
- Ó… De nem tettem...
- De nem tetted… – értettem egyet.
- Jesszusom, én akkora marha vagyok, Szösz, kérlek, ne haragudj. Tényleg túlreagáltam ezt az egészet. Beszélnem kellett volna veled, nem pedig elfordulni tőled.
- Legalább már itt vagy – kezemet a térdére helyeztem. – Ez is boldoggá tesz.
- Nos, nem gondoltam volna, hogy valaha is ilyeneket fogsz mondani. – A szája fülig ért. – De határozottan elégedett vagyok.
- Nekem is szoknom kell még ezt az énem, hogy őszinte legyek – kuncogtam.
Amikor a következő kérdését nekem szegezte, már nem tűnt túl vidámnak:
- Akkor te… meg Soobin… Szóval…
- Nem vagyunk együtt – vágtam rá villámgyorsan, ami még engem is meglepett. Döbbenten, ugyanakkor valamennyire megkönnyebbülten rám pislogott, utána újra az útra figyelt. – Soha nem is voltunk.
- Én teljesen mást hittem… Basszus, tényleg végig kellett volna téged hallgatnom. Tehát csak találkozgattok?
Beharaptam a számat. – Nem fogsz kiakadni?
- Miért tenném?
- Ígérd meg, hogy nem fogsz kihajítani a kocsiból!
- Jézusom, Szösz, sosem csinálnék ilyesmit…
- Ígérd meg! – erősködtem.
- Jó, jó, ígérem, csak mondd már!
- Csókolóztam vele… – Szinte suttogtam.
- Mi?
- Csókolóztunk – ismételtem el, valamennyivel hangosabban.
Ujjai a kormányra feszültek, ajka vékony vonallá préselődött.
- Chunji, most békültünk ki… – juttattam eszébe. – Azt mondtad, neked is hiányoztam. Kérlek, ne…
- Rendben – szakított félbe. – Rendben van.
- Micsoda?
- Elfogadom. – Arckifejezése arról árulkodott, hogy vívódik magával. – A te életed, a te döntéseid, én pedig a barátod vagyok. – A homlokomat ráncoltam. – De akkor miért nem jártok?
- Nem tudom, nem igazán szeretnék. Én… többre vágyom.
- Jézusom, te azt akarod, hogy egyenesen az oltár elé vezessen?!
- Neeem, nem így értettem. Hanem egy kapcsolattól várnék többet. Meg Soobin különben sem olyan, akivel igazán el tudnám magam képzelni.
- Miért, mi bajod van vele?
- Olyan… furcsa. Nem igazán törődik velem, ami azt illeti.
- Csak ágyba akar vinni, mi?
- Aj, de hülye vagy – csaptam a vállára. – Még sosem próbálkozott be.
- Az a szerencséje… – dünnyögte az orra alatt, de olyan halkan, hogy egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy valóban ez hagyta el a száját. – Na, megjöttünk.

Chunji kitárta előttem az ajtót, s amint a lakásba értem, Ricky a hajamba szórt két maréknyi konfettit, Niel pedig a kezembe nyomott egy „Boldog születésnapot!” feliratú léggömböt.
- Végre újra itt vagy, Jungsoo – paskolt finoman háton Minsoo.
- Azt hittük, már nem is fogsz eljönni. De örülök, hogy nem így lett – mosolygott rám Changjo.
- Ah, Jungsoo, hát idetaláltatok - üdvözölt L.Joe is, akinek az oldalán ott vigyorgott nővérem.
- Boldog szülinapot, Byunghun - nyújtottam át neki egy ajándékszatyrot, mire megölelt.
- Gyere, bemutatlak a többieknek – ragadta meg a kezemet Ricky, s egyenesen a nappaliig húzott.
- Jól van, Ricky, elengedheted őt, tud ő menni segítség nélkül is – morogta a hátunk mögül Chunji, de nem törődtünk vele.

Hét ismeretlen szempár pillogott rám, s hirtelen nagyon is hülyének éreztem magam konfettis hajjal. Éppen ezért, amikor Ricky eleresztett, ráfogtam Chunji praclijára, aki erősítette szorítását, s még közelebb állt hozzám.
- Oké, szóval… Ő itt Rockhyun, Changbum, Jonghwan, Minwoo, Chanyong, Hyukjin és Sanghoon – hadarta el Ricky, én pedig természetesen egyetlen nevet sem tudtam megjegyezni. – A 100% nevű banda tagjai, ők is a Top Mediánál vannak – osztott meg velem még több információt. – Fiúk, ő itt…
- Jungsoo, az egyik legjobb barátom – szakította őt félbe Chunji. – Örül, hogy találkozhatott veletek, de ha most megbocsátotok, elrabolom a hölgyeményt, mert szükségem van rá. – S azzal már ott sem voltunk.
Egyenesen a szobájáig kormányzott engem, ahol aztán ránk zárta az ajtót.
Leültem az ágya szélére, és haragosan néztem rá.
- Most mi az? – értetlenkedett.
- Megint ki akarsz magadnak sajátítani. Ennyi erővel maradhattunk volna nálunk is, és akkor nem kellett volna lecserélnem a pizsamámat – zsörtölődtem.
- Egy hónapig nem láttalak, Szösz. Sajnálom, ha ezek után nem vagyok hajlandó nélkülözni téged.
Ennek hallatán meglágyultam.
- Ez esetben oké, megengedem, hogy elrabolj.
- Hahó, már megtettem.
- Egyébként – néztem körbe – felrobbant a szekrényed?
- Miért kérded?
- Mi ez a felfordulás?
Amerre néztem, ruhákat láttam, egyik gönc a másik hátán, mintha hurrikán söpört volna végig a hálószobán.
- Ja, csak rendet raktunk a házban, hogy a srácok ne szólhassanak meg minket a rendetlenség miatt.
- Vagyis mindent behajigáltatok ide, remélve, hogy ezt a szobát majd elkerülik?
- Pontosan.
- Nem mondanám, hogy ez lenne a legjobb módja a takarításnak.
- De attól még így is beválik – vont vállat. – Várj, hozok valamit.
Amint Chunji elhagyta a szobát, Meonji előmászott egy földön hagyott fekete pulóver alól.
- Jaj, hát szia – köszöntöttem, ahogyan farok csóválva odaszaladt a lábamhoz. Azonnal az ölembe emeltem őt. – Te is hiányoztál ám, nem csak az apukád. – Mintha értette volna, mit mondok, válaszul boldogan megnyalta a kezemet, én pedig kuncogni kezdtem.
Chunji épp ezt a pillanatot választotta a visszatérésre.
- Szeretem látni, hogy ilyen jól kijössz vele. Aranyosak vagytok együtt.
- Te viszont szörnyű gazda vagy! – förmedtem rá. – Tudod, honnan jött elő? Egy pulcsi alól! Fogadok, hogy voltál olyan figyelmetlen, és te dobtad rá!
Megszeppenve pislogott, majd letett egy pezsgős üveget és két poharat a komódjára, és odasietett hozzánk.
- Ne haragudj rám, kicsim, nem volt szándékos – puszilta fejen kedvencét, amit én meghatódva néztem végig.
- Azt miért hoztad? – böktem az ital felé.
- Hogy megünnepeljük a kibékülésünket.
- Nem igazán szeretem az alkoholt – fintorogtam.
- Ne csináld már!
- Komolyan nem.
- Kérlek, igyál a kedvemért – szuggerált kiskutyaszemekkel.
- Jó, legyen – adtam be derekamat.


Nekem már néhány pohár is elég volt ahhoz, hogy viccesen zúgni kezdjen a fejem, míg Chunjinak másfél üveg kellett ahhoz, hogy meginogjon józansága. Nagyon is jól bírta a piát, azt meg kell hagyni.
A padlón feküdtünk egymás mellett, fejünk alatt egy-egy ruhakupaccal, és egyáltalán nem vicces dolgokon hahotáztunk.
- És én végig azt hittem, hogy ti ketten jártok Soovi… Soobi… Soobinnal. Ezért mentem el, és ittam le magam csatak részegre! – Úgy röhögött, hogy még a könnye is kicsordult. – Csak ittam és ittam és ittam és ittam és ittam… Na meg persze ittam – csuklotta. – Aztán meg átmentem hozzád, és ugye azt mondtam, hogy szeretlek. Hát ez nagyon jó! Egyszerűen csúcs vagyok! – bokszolt a levegőbe.
- Sssssssssh, én még nem meséltem el valamit – tettem mutatóujjamat az ajkára. – Egyszer azt álmodtam, hogy csókolóztunk. Letepertél a kanapén – kacagtam.
Nagy nehezen feltornázta magát, oldalvást fordult, és megtámaszkodott a könyökén, hogy rám nézhessen.
- Na neeee! Te most csak szívatsz engem, Szösz – fricskázott homlokon, de olyan zsibbadt voltam, hogy meg sem éreztem.
- Esküszöm, hogy így volt! Esküszöm! Mire esküdjek? Megesküdök a… A… Zoknimra!
Nevetve omlott vissza a ruhahalomra.
- Istenem, nem bírom! – a hasát fájlalta a nevetéstől. – Jaj, Szösz… Mi olyan… Olyan nagyon menthetetlenek vagyunk. Nézz csak ránk! Egyébként én is szoktam ám veled álmodni. Hasonlóan jókat. – Beharapta az alsó ajkát, de a röhögés még így is kitört belőle. – Hé. – Megint felügyeskedte magát támaszba. – Mi lenne, ha valóra váltanánk azokat az álmokat?
- Mi? – hunyorogtam. – Te most meg akarsz engem csókolni?
- Mind a ketten ezt akarjuk.
- Juj, Chunji, szerintem túl sokat ittunk – kuncogtam.
- Na, gyerünk, Szösz. Ne hagyjuk, hogy az álmok beteljesületlenül maradjanak.
Megcsíptem az arcát.
- Sose tegyél olyat, amit másnap megbánnál, Chunji fiú.
- Hm?
- Holnap felébrednél, aztán máris megbánnád, hogy megcsókoltál. Mert én én vagyok. Tartogasd a csókjaidat a csinos kis énekesnőknek, őket nem akarod majd később letagadni. De tudod mit? Bújjunk össze! – fekvő helyzetbe nyomtam őt, én pedig a mellkasára hajtottam a fejemet, lábamat pedig átvetettem a testén. – Szeretek veled lenni, Chunji. Eddig nem is tudtam, mennyire. Ne hagyj el többet, oké? Kérlek, ne hagyj el… – suttogtam, s ittas könnyeim utat törtek maguknak. – Nagyon... nagyon-nagyon hiányoztál.
- Te is nekem, Szösz – mondta, s közben a karomat cirógatta. – És mivel részeg vagyok, ezért elmondom újra, hogy szeretlek.