Teen Top - Lovefool - 32. rész

*Sangmi szemszöge*

Erősen próbálkoztam a tanulással, homlok ráncolva fókuszáltam a jegyzeteimre, de minden erőfeszítésem ellenére a KakaoTalk üzenetjelző hangja kizökkentett a koncentrálásból.
Mindent félretoltam, mert volt egy olyan érzésem: L.Joe az, aki keres.
És nem is csalódtam, valóban ő volt.

Nem gondolod úgy, hogy már ideje lenne találkoznunk?

Hiányzol, de tanulnom kell…

Nincs szükséged segítségre?

Véleményem szerint csak hátráltatnál, Byunghun. :D

Nem értem, miért mondod ezt, de rosszul esik.

Elterelnéd a figyelmemet. 

Ó, igen? És mégis mivel?

Nem szedi ki belőlem!

Tudod te azt nagyon jól. 

De azt szeretném, ha elmondanád. Lehetséges, hogy tévhitben élek. 

Hát… Tudod… Nem igazán tudok másra figyelni, ha te a közelben vagy. 

Hmmm… Ez érdekes. Miért lehet ez?

Nem is tudom, talán, mert tetszel. De tényleg fogalmam sincs, csak találgatok. 

:) Mi van akkor, ha te is tetszel nekem?

Esetleg… Te sem tudsz másra figyelni rajtam kívül?

Azt hiszem, ez határozottan így van. :)

:))))

Jézusom, teljesen úgy viselkedtünk, mint a tinédzserek. Vagy sokkal inkább, mint az ovisok…
De cseppet sem bántam, olyan vidám voltam, hogy majd kibújtam a bőrömből.

Akkor tényleg nem akarod, hogy veled legyek?

Dehogynem akarom… Nem mondtam, hogy nem. 

Oké, ez esetben máris indulok. Segítek neked tanulni.

Vagyis jössz zavarni?

Pontosan. :D Tudom, hogy úgysem bánod. 

Nem, tényleg nem volt ellenemre. A lehető legkevésbé sem.

Ha szánalmas, ha nem, amíg meg nem érkezett, addig az előszobában ácsorogtam, szemeimet le sem véve a bejáratról.
Közel háromnegyed órája állhattam már egy helyben, amikor végre megszólalt a csengő.
- Juj, istenkém! – tapsikoltam vidáman. – Jó, ötig elszámolok, aztán kinyitom. Nem akarom, hogy azt higgye, végig itt szobroztam. – Mély levegőt vettem, majd kifújtam. – Egy… Kettő… – S háromra kirántottam a bejárati ajtót, de olyan vehemenciával, hogy majdnem ki is szakítottam a keretéből.
Byunghun hevességem láttán eleinte csak pislogott rám a küszöb túloldaláról, majd lassacskán elmosolyodott, az én szívem meg – már megszokott módon – kihagyott egy ütemet.
- Helló, Sangmi. – Az ő szájából olyan jól hangzott a nevem, hogy esküszöm, szerelmes lettem belé.
- Szia, Byunghun – motyogtam teljesen letaglózva, s bár egy puszival akartam őt köszönteni, mégsem tudtam megmozdulni, teljesen lebénultam.
Az meg volt beszélve, hogy meglátogat, na de arról nem volt szó, hogy ennyire nevetségesen jól fog kinézni!
És különben is, miért nem említette, hogy befestette a haját? Mióta volt fekete?
Hová tudja még fokozni azt, hogy ennyire helyes?
Közeledni kezdett felém, míg én megszeppenve hátráltam, s ezt egészen addig csináltuk, amíg L.Joe be nem ért a lakásba, s be nem csapta maga mögött az ajtót úgy, hogy közben mindvégig tartotta velem a szemkontaktust.
Már csak attól, hogy megszakítások nélkül nézett engem, rengeteg érzés szabadult fel bennem.
- Mi az, Sangmi? – biccentette oldalra a fejét, kíváncsian pislogott rám.
- A hajad… – mormogtam.
- Jaaa, igen, nemrég fodrásznál jártam. Tetszik? – Előre tudta a válaszomat, éppen ezért ért fülig a szája.
Bólintottam.
- Tetszel – mormoltam bénán.
Tovább csökkentette a köztünk lévő távolságot, majd két kezébe fogta az arcomat, s megcsókolt.
Ne ájulj el, Sangmi! Ne. Ájulj. El. 
Néhány másodperc múlva váltunk el egymástól, s úgy éreztem, madarat lehetne velem fogatni.
- Na, mutasd, mit tanulsz. – Ujjainkat összekulcsolta, így sétáltunk fel a szobámba.

- Ne már, te most komolyan… Komolyan tanulni akarsz?
Egymás mellett feküdtünk, mind a ketten a hasunkon, csak ő egy párnán pihentette a fejét, míg én könyökölve olvasgattam egy könyvet.
Lehajtottam mellé a fejemet, hogy szemeink egy vonalba kerüljenek egymással.
- Te – böktem finoman orron – lehet, hogy megélsz a hangodból és az arcodból, de nekem – mutattam saját magamra – tanulnom kell, hogy vigyem bármire is az életben. Kérlek, értsd meg.
Hangosan sóhajtva a hátára fordult.
- Oké, igazad van. Nem ronthatod le a teljesítményedet csak azért, mert vágyom rád. – Ennek hallatán kikerekedett a szemem. Vágyik rám?! – Bocsi, hogy önző vagyok. Azért egy csókot kaphatok?
- Kérned sem kell – kuncogtam, s odahajoltam hozzá.
Miután elhúzódtam tőle, megsimogatta az arcomat.
Előző életemben biztosan valami eget rengetően jót cselekedhettem, amiért most ezt kiérdemeltem. 

Körülbelül négy percig voltunk csendben, utána mozgást észleltem.
- Sangmi – szólított meg.
Felkaptam fejemet, s csak ekkor láttam, hogy már ülőhelyzetbe tornázta magát.
- Hm?
- Gyere ide – paskolta meg a combját. – Kényelmesebb, mint támaszkodni.
Vigyorogva biccentettem, majd úgy tettem, ahogy kérte: a hátamra feküdtem, a fejemet pedig az ölébe hajtottam, így tanultam tovább.

A hajamat simogatta, néha lehajolt hozzám egy csókért, s mindvégig rajtam tartotta a szemét.
Felpillantottam rá, s csak ekkor vettem észre, hogy ráncok gyülekeznek a homlokán.
- Mire gondolsz? – érdeklődtem.
- Semmi, semmiség – csóválta meg a fejét alig észrevehetően.
- A homlokodat ráncolod. Tudom, hogy nyomaszt valami. Kérlek, mondd el.
- Csak… Azon agyalok, hogy… Á, mindegy, felejtsük el, hülyeség.
- Byunghun…
- Nem tudom, hogy ez meddig fog neked megfelelni.
- Mármint micsoda?
- Hát, hogy… Tudod, azt mondtam, még jó lenne találkozgatni és nem elsietni a dolgokat.
- Aha… És hová akarsz ezzel kilyukadni?
- Nem fogsz így rám unni?
- Tényleg nem értelek. Már miért tenném?
- Velem nem mehetsz el csak úgy sétálni, nem ülhetünk be valahová, de még csak moziba sem vihetlek el.
- És?
- Maximum este mutatkozhatunk együtt, mert akkor senki sem kaphat lencsevégre minket, de nem akarom, hogy miattam aludj kevesebbet. Én már hozzá vagyok szokva az éjszakai életmódhoz, viszont neked attól még kijár az alvás. Tehát maradt a négy fal közt való randizás. De… Ha véget ér a pihenő időszakunk, akkor még ennél is kevesebb idő fog majd rád jutni, bármennyire is szeretnék folyton veled lenni.
- …És?
- Tudom, hogy ez neked így nem lesz jó… Még csak rövidtávon sem. Hamar unalmassá fog válni, hogy mindig ugyanott…
A szájára tapasztottam a tenyeremet.
- Jesszusom, te mindig ennyit aggodalmaskodsz?
Csak bólintani tudott a szájzára miatt.
- Akkor ne tedd – somolyogtam. – Nem tudom, hogy nem jutott még el az agyadig, Byunghun, amikor szerintem túlságosan is egyértelmű jeleket adok neked, de tényleg nagyon kedvellek. És ebből az okból kifolyólag a találkozóink helyszíne teljesen mindegy, a lényeg, hogy te velem legyél. Szóval ne törd a fejed ilyen hülyeségeken, mert teljes mértékben felesleges. Ezzel csak azt fogod elérni, hogy hamarabb elkezd majd őszülni az a gyönyörű hajad.
Ellágyultak a vonásai, én pedig felszabadítottam a száját.
- Örülök, hogy rád találtam – mondta, majd egy újabb édes csókban részesített.

Tehát a találkozóink helyszíne a lakásunkra szűkült vagy, ha nem a szobámban élveztük egymás társaságát, akkor este nyolc-kilenc után róttuk az utcákat céltalanul. Ilyenkor mindig kézen fogva andalogtunk, s lépten-nyomon megálltunk, hogy magához öleljen, vagy csak szájon pusziljon. S bár az ilyen sétálások közben rendszerint álmos voltam – a késői órák révén – mégsem bántam egy percig sem, hogy őt választottam az alvás helyett. Minden egyes ébren, vagy fáradtan töltött percet megért nekem, ha az ujjaimat összekulcsolhattam az övével, és láthattam szívmelengető mosolyát.


*Jungsoo szemszöge*


Azt hittem, az ominózus estét követő reggelen minden rendbe fog majd jönni. Abban bíztam, hogy tisztázhatjuk a dolgokat, egy öleléssel hitelesíthetjük kibékülésünket, végül pedig jót nevethetünk Chunji részegségén. De nem így lett.
Egyedül ébredtem a kanapén nyakatekert pozícióban. Egy nagy ásítást és jóleső nyújtózkodást követően keresni kezdtem Chunjit, hogy megkérdezzem, másnapossága mennyire gyötri őt, de sehol sem bukkantam rá. Biztosan hagyott maga után üzenetet, gondoltam naivan, amikor rádöbbentem, hogy már elment. Azonban újfent csalódnom kellett: hiába forgattam fel a nappalit, hiába néztem át a ház összes létező zegzugát, nem leltem egyetlen fecnit sem, amelyen az ő kézírása állt volna.
Csak ültem a szófán, amelyen rendetlenül hevertek a díszpárnák, és frusztráltan a hajamba túrtam.
- Lelépett… – motyogtam magamnak, miközben egy képzeletbeli pontra meredtem a parkettán. – Lelépett…
Itt a vége, Szösz, alkohollal átitatott szavai visszhangot vertek fejemben, s csak ekkor realizálódott bennem, hogy mindent, amit mondott, komolyan is gondolt, még annak ellenére is, hogy szeszes italt fogyasztott.
A részeg ember szavai a józan ember gondolatai. 
Tehát tényleg ezt akarta… Hogy véget vessünk a barátságunknak.
Egyszerre voltam kiábrándult és dühös.
Ennyire volt szoros köztünk a kapcsolat? Ennyit számítottam neki? Hogy képes ilyen kis semmiség miatt eldobni magától?
Elfojtottan szitkozódtam, miközben a telefonomat keresgéltem – amit végül a kanapé egy kis résében találtam meg.
Megnyitottam a KakaoTalkot, s ujjaim alatt izzani kezdett a mobilom billentyűzete.

Szóval ennyi lenne? Akad egy kis problémánk (vagyis jobban mondva csak neked van bajod), és te rögtön eltűnsz? Ezért zaklattál annyit? Ezért törted úgy magad? Ezért erőltetetted rám magad minden egyes alkalommal? Ezért érted el, hogy végre valahára megkedveljelek és elviseljelek? Kedvellek, érted? Nem fogod fel? Képes vagy ezek után megfutamodni? Azt hiszed, csak úgy elhajíthatsz, mintha soha nem is lett volna közünk egymáshoz, csak azért, mert valami olyat tettem, ami neked nem tetszik? Mit gondolsz, irányíthatod az életemet? Hogy van bármiféle beleszólásod is? Igen, még mindig találkozgatok Soobinnal, tudd meg! És várj, van még ennél jobb is: csókolóztam vele! Nem is egyszer! Na, ehhez mit szólsz? Remélem ezért már tényleg a pokolban fogok elégni! Végül is ekkora vétek miatt az a minimum, nincs igazam? És egyébként, ha már itt tartunk, elárulnád, mégis mi bajod van ezzel az egész helyzettel? Mert az ittas kirohanásod igen kíváncsivá tett engem, szóval szívesen meghallgatnálak. 

Mielőtt még a küldés gombra nyomhattam volna, az ujjam megállt a levegőben, és megráztam a fejemet.
A telefont az ölembe ejtettem.
Ezt nem tehetem meg…
Ez az üzenet csak olaj lenne a tűzre, és ténylegesen összevesznénk.
Jobb volt a békesség. S ez azzal járt, hogy nem léptem kapcsolatba Chunjival.

Nagyon úgy tűnt: őt sem igazán izgatja, hogy velem éppenséggel mi van. Nem keresett, nem toporgott egyszer sem a lábtörlőnkön, nem írt rám KakaoTalkon és nem is hívott fel.
Egyáltalán nem hiányzik, mondogattam magamnak egészen két napon át. Na, jó, talán egy kicsit, ismertem be a harmadik napon, s végül, egy újabb reggelt köszöntve szembe kellett néznem a ténnyel, miszerint igenis hiányolom Chunjit.
Túlságosan is.
Hangosan persze sosem vallottam be, és nővéremnek sem beszéltem az érzéseimről. Bár volt egy olyan sanda gyanúm, hogy magától is tudta, mi játszódik le bennem, elvégre testvéremként jobban ismert engem, mint én saját magamat, továbbá citromba harapott ábrázatom, amellyel mindennap találkozhatott, többet mondott minden szónál.
Többször is megfordult a fejemben, hogy bocsánatot kérek Chunjitól – noha nem éreztem magam bűnösnek csak azért, mert kedveltem egy fiút –, de amint felemeltem a telefont, vészcsengőként közbeszólt a büszkeségem.
Nem volt okom könyörögni neki azért, hogy végre hagyjon fel a gyerekes duzzogással, és méltóztasson szóba állni velem. Eszem ágában sem állt térden csúszva a színe elé járulni, és elsírni magam, hogy meglágyítsam kőkemény szívét. Így hát továbbra sem rendeződtek a dolgaink.
Sosem tudod, mid van, amíg el nem veszíted, így van? De még mennyire, hogy így! Soha még csak nem is sejtettem volna, hogy valaha is azzal a gondolattal fogok felkelni reggel, hogy „remélem, ma már láthatom őt”. Azonban amióta felszívódott, azóta ebben bíztam minden percben. Ki hitte volna, hogy egy nap majd ennyire fogok a társaságára vágyni? Mert az igazság az volt, hogy égető szükségét éreztem annak, hogy halljam a hangját, belélegezzem illatát, és a szememet forgassam minden egyes idióta megjegyzése után.
Fogalmam sem volt róla, mikor alakult ki közöttünk egyfajta függés, de… Ez így volt. Függtem tőle. Vagy… Nem is én magam, sokkal inkább a hangulatom.
Mióta nem tartottuk a kapcsolatot, elhagyott a jókedvem. Persze addig sem voltam az a folyton sugárzó, energetikus személyiség, az állandó mosolygás helyett a csípős kommentárok elejtése volt rám jellemző, de most… rosszabb volt a helyzet, mint valaha. Nem is beszéltem, csak morogtam az emberekkel; már engem is idegesített, mennyire zsémbes voltam.
Próbáltam javítani a hangulatomon: elővettem a kedvenc könyveimet, hogy újraolvassam őket, azonban az első oldalak után mindig félretoltam őket. Vígjátékokat néztem, de maximum mosolygásra futotta, nevetni már nem voltam hajlandó. Voltam olyan kétségbeesett, hogy képes voltam viccek után nézni az interneten, de természetesen ez a kísérletem is kudarcba fulladt, mint ezután minden más is.
Tudtam, hogy csak akkor lehetne visszavarázsolni az életkedvemet, ha Chunjival kibogoznánk a kapcsolatunk gubancait, viszont erre sajnos nem láttam esélyt.
Semennyit sem.
Azt hiszem, igazán nem lehet azért okolni, amiért Soobinnál kerestem vigaszt.
Szabadidőm nagy részét ugyanis vele töltöttem, s ennek – bármennyire is utáltam magam ezért – egyetlen oka volt: nem akartam, hogy legyen időm agyalni, Chunjira gondolni. Le kellett foglalnom magam, ezért vagy az egyetemmel foglalatoskodtam, vagy Soobinnal.
Pontosabban fogalmazva a szájával.
Mert Soobin, miután megtudta, hogy én is kedvelem őt, már nem volt hajlandó ismerkedni, elcsevegni velem, csakis egy dolgot akart találkozóink során: kifulladásig csókolni.
Rövid időn belül ráébredtem: ez így nagyon nincs rendben. Mármint… Kifogástalanul csókolt, és az illata is mindig andalítóan finom volt, de ettől én nem éreztem jobban magam. A lelkem ugyanúgy nehéz volt, mint egy kő, s Soobinnak még csak fel sem tűnt, hogy valami bánt engem. Habár honnan is tudhatta volna, hogy bajom van? Elvégre nem is ismert, az égadta egy világon semmit sem tudott rólam.
Én próbálkoztam. Ha incselkedni akartam vele, esetleg megcsiklandozni őt, csak lefogta a kezemet, és megcsókolt. Ha beszélni szerettem volna, a szájával fojtotta belém a szavakat. Elnyomva éreztem magam, és ez egyáltalán nem tetszett.
De mit tehettem volna ellene? Beletörődtem. Mert ő legalább szánt rám időt.
Mondjuk, azt be kell vallani, hogy Soobin pocsék Chunji-pótlék volt – bár tisztában voltam azzal, hogy Pamacs nem olyasvalaki, akit csak úgy helyettesíteni lehet.
Ha minden úgy alakult volna, ahogyan én azt elterveztem, akkor Soobinnal még közelebb kerültünk volna egymáshoz, új emlékeket szereztem volna vele, s ezáltal minden, ami Chunjihoz kötődött, kitörlődött volna az emlékezetemből. Sőt, arról is megfeledkeztem volna, hogy Pamacs egyáltalán a világon van.
De persze semmi sem történt így.
Amilyen szerencsétlen voltam, Soobin nemhogy segített volna, épp ellenkezőleg: folyton eszembe juttatta Chunjit – még úgyis, hogy erről ő nem is tudott, nem tudatosan csinálta.
Abban reménykedtem, hogy majd Soobin enyhíteni tudja a fájdalmamat, elfeledteti, hogy nemrég még Chunji mellkasának dőlve bőgtem, miközben ő szüntelenül nyugtatott engem.
Olyan naiv voltam!
Soobin ölelt engem, mégis eszembe jutott a létező összes alkalom, amikor Chunji magához szorított. Simogatta a hajamat, s ekkor azt képzeltem el, hogy Chunji játszadozik a tincseimmel. Letepert a kanapén, amitől rögtön megelevenedett lelki szemeim előtt az álmom. Azaz idióta, teljes mértékben indokolatlan és értelmetlen álmom.
Minél jobban akartam Chunjival lenni, minél kegyetlenebbül kísértett engem a gondolataimban, annál kétségbeesettebben kapaszkodtam Soobinba, annál erősebben szorítottam össze szememet, s csókoltam őt hevesebben.
Tényleg az voltam.
Kétségbeesett.
És tisztességtelen.
Képes voltam megcsalni Soobint Chunji emlékével, mégis Pamacsot sajnáltam.
Szörnyű vagyok, igaz?
Bár a megcsalás erős szó volt, hiszen együtt sem voltunk Soobinnal. Mindössze összejártunk, lezsibbasztotta a számat, majd mind a ketten mentünk tovább a saját dolgunkra. Nem mondtuk ki egyszer sem, hogy „na, mi akkor mostantól egy párt alkotunk”. Csak annyit tisztáztunk, hogy bejövünk egymásnak, aztán örültünk ennek a ténynek, mint majom a farkának.
Bár az én lelkesedésem kezdett alábbhagyni.
Igen, elismertem, hogy Soobin jóképű fiú. És ennyi is volt a számomra. Egy helyes arc, kellemes illat, szép mosoly. De mindez nem váltott ki belőlem semmit – nem is olyan régen még talán azt a pillangók-vannak-a-hasamban hatást keltette, azonban ez időközben megváltozott.
Ő nem dühített fel a nagy szájával, nem nevettetett meg szimplán azzal, hogy mennyire idióta, nem nyújtott támaszt, nem éreztem úgy, hogy igazán meg akarna ismerni. Vele nem lehetett szívózni, őt nem üthettem meg akkor, amikor csak akartam – akár volt rá okom, akár nem. Őt nem hívhattam Pamacsnak, nem volt nevetségesen képtelen hajszíne, nem volt pofátlan, és nem kellett neki semmi baromságot sem elnéznem – mert nem is csinált semmit sem.
Éppen ez volt a probléma.
Belőle hiányzott mindaz, ami Chunjiban megvolt. A két fiú ég és föld volt, s bár egészen eddig Soobint tartottam a jobb végletnek, most már valahogy… megváltozott az álláspontom.
A francba is, hiányzott az a majom. Jobban, mint azt valaha is gondolni mertem volna, vagy be mertem volna ismerni.
Már senki sem hívott Szösznek, s ez egyfajta űrt hagyott bennem. Soobin „Soo” becézésével nem voltam kibékülve, nem éreztem magaménak a megszólítást, úgy tartottam, nem illik hozzám.
Én már Szösz voltam. Chunji Szőkesége.
El volt cseszve minden.
Elrontottam mindent.
Nem tudtam, mit csináljak.
Még csak arról sem volt fogalmam, hányadán állok önmagammal.