Teen Top - Lovefool - 31. rész

*Jungsoo szemszöge*


Hallottam a csengőt, de csak tovább feküdtem csillagalakban az ágyamon. Ahhoz sem volt erőm, hogy oldalfrufrumat – ami a szememet szúrta – elrendezgessem.
- Jungsoo! – szűrődött be nővérem hangja.
- Nem! – nyögtem fel, és kezemmel kitapogattam magam mellett egy díszpárnát, hogy aztán beletemessem az arcomat.
Kívülről barátságtalan morgás hallatszott, de nem foglalkoztatott különösebben, hogy Sangmi éppen válogatott szitokszavakkal illetett lustaságom miatt.
- Utállak, Jungsoo!
- Puszillak! – kiáltottam vissza, majd egy félhangos „rohadj meg!” után már csak elefántlépteit hallottam, ahogyan lefelé caplatott a lépcsőn.
Néhány másodperc múlva már Chunji dallamos hangja ütötte meg fülemet.
- Hol van az én szőkeségem? – Ennek hallatán bugyuta mosolyra kunkorodott a szám. – Szööösz! Szö-Szö-Szö-Szö-Szööösz! – Ezt olyan dallammal kiáltotta, mint mikor az ember a bizonyos „pi-pi-pi-pi-pi”-vel bűvöli a szárnyas jószágokat.
Idióta…, jegyeztem meg magamban szem forgatva, továbbra is mosolyogva.
Nem kellett sokat várnom arra, hogy berobbanjon a szobámba.
Szabályosan berúgta az ajtómat, majd elkurjantotta magát:
- Szööösz!
Öt perce sem volt még a házban, mégis máris szétment tőle a fejem. De valahogy… örültem a látogatásának.
A következő pillanatban már a csípőmön ült, és elvette tőlem a párnát, hogy láthassa az arcomat. Nyöszörögve nyitottam fel pilláimat.
- Hé – mosolygott.
- Hé – törölgettem szememet.
Viccesnek tartottam, hogy mind a ketten természetesnek vettük azt, hogy éppen rajtam foglalt helyet. Engem igazából nem is nagyon zavart, hogy a testemet használta párnaként, mert különben sem lett volna elég erőm ahhoz, hogy lelökjem őt magamról.
Csak ne jutott volna eszembe erről a pozícióról az álmom…
- Mi van veled? – kérdezte kedvesen, s elseperte a frufrumat, hogy lehetőleg ne vakuljak meg.
- Csak a lustaság, semmi komoly.
- Szörnyű vagy – pöckölt orron kuncogva. – De ma én is csatlakozom hozzád.
- Miben? – ráncoltam homlokom.
- Lustálkodom veled. – S azzal el is terült mellettem, végtagjait ugyanúgy rendezte, mint én, de mivel nem volt elég hely így mind a kettőnk számára, ezért a lábát áttette az enyémen, a kezét pedig az arcomon pihentette.
A lehető legkevésbé sem zavartatta magát…
Megköszörültem a torkomat. – Megtennéd, hogy…?
- Ó, jaj, persze, bocsi – szabadkozott, és pracliját inkább a saját mellkasára helyezte. – Lássuk csak… Hogyan is szoktad te ezt csinálni? Hjaj… – sóhajtott drámaian. – Valahogy így? - picit megemelte a fejét, hogy láthassa az arckifejezésemet. – Jól csináltam?
- Annyira hülye vagy – vágtam fejen nevetve.
- Ez mit jelent? Hogy jó voltam? Esetleg próbáljam meg valahogy máshogy?
Röhögve ingattam a fejem.
- Tökéletesen csináltad, Chunji.
- Ah, akkor megnyugodtam – kacagott, majd közelebb húzódott hozzám: az oldalára fordult, lábát átvetette testemen, egyik kezével a derekamat fogta, míg fejét a nyakhajlatomra hajtotta.
- Ööö… Mit csinálsz?
- Csak kényelembe helyezem magam. Így különben is kevesebb helyet foglalunk.
- Aha… Értem. Azt hittem, megállapodtunk abban, hogy nem fogsz rám nyomulni.
Rühelltem magam, amiért magam ellen beszéltem. Szavakkal azt sugalltam neki, hogy kiütést kaptam a közelségétől, miközben az igazság az volt, hogy… nagyon is élveztem. Olyan finom illata volt…
- Néha Rickyvel is szoktam így feküdni, mégsem vagyok meleg.
Ezzel már nem tudtam vitába szállni, több ellenvetés nem jutott eszembe.

- Jó, ez unalmas.
Három perc. Három percig bírta.
- Azt hittem, szeretsz így lenni. Elvégre te magad helyezkedtél el így.
- Igen, ez így van, de…
- Azt hittem, szeretsz velem lenni – fojtottam belé a szót.
Magam sem értettem, hogy ezt mégis miért mondtam, és miért hangzottam annyira nagyon sértetten.
Megemelte felsőtestét, hogy a szemembe nézhessen.
- Persze, hogy szeretek, Szösz, ne legyél már hülye. Egyáltalán nem erről van szó.
- Azt mondtad, ez unalmas. Unsz engem és a társaságomat.
- Te tényleg nem vagy normális. Csak nem szeretek csendben lenni egyfolytában, ennyi az egész.
- Nos, tudod, lehet, hogy valaki más nagyon is tudná élvezni velem a csendet – hánytam a szemére.
Ha valaki megkérdezné, mi bajom van, csak szimplán megrántanám a vállam, és azt fellelném „talán még az égiek sem tudják”. 
- Szösz… – sóhajtotta fáradtan, és folytatta is volna, ha a telefonom nem szakítja félbe őt.
Előhalásztam mobilomat a melegítőnadrágom zsebéből, s csak ekkor láttam, hogy üzenetem érkezett Soobintól.
A lehető legjobb időzítés, mit ne mondjak…
- Ki az? – kíváncsiskodott.
Halkan felsóhajtottam. – Soobin…
- És mit akar?
Na, kezdődik…
- Azt kérdi, mikor érek rá legközelebb – motyogtam kelletlenül.
- L-Legközelebb? Te még mindig találkozgatsz vele?
Nem csak erről nem tudott, hanem a számtalan csókunkról sem, és máris szörnyen éreztem magam. Rögtön elpirultam, és elfordítottam a fejemet.
- Ó, ne… Van köztetek valami, Szösz?
Hallgattam, s sajnos ezzel mindent elárultam.
Idegesen ült fel. – Szóval van… – hangjából csak úgy csöpögött a csalódottság.
Ülőhelyzetbe tornáztam magam, de ő felállt.
A keze után kaptam.
- Chunji, kérlek, ne menj el!
Ajkait összepréselte, megvetően nézett vissza rám a válla felett.
- Azt hittem, szeretsz velem lenni – mondta halkan, majd kisétált a szobámból, az ajtó hangosan csapódott be mögötte, mire összerezzentem.
Ennél még az is jobb lett volna, ha gyomorszájba vág…
Nem mentem utána, mert tisztában voltam vele, hogy csak akkor tudtam volna maradásra késztetni, ha azt mondom, minden szálat elvágtam, ami Soobinhoz kötött. De ezzel nyilván nem hozakodhattam elő, mivel nem volt igazságalapja, én pedig nem akartam hazudni.
Ököllel az ágyra csaptam.
Pontosan ettől tartottam. Nagyon jól tudtam, hogy így fog reagálni, ha egyszer felhozódik ez a téma. Végig sem hallgat, megsértődik, majd elviharzik. Mint valami óvodás! Chunji a barátom volt, ezt ő maga is megmondta. Akkor mégis mi a francért akadt ki azon, hogy közöm van egy fiúhoz? Szívem joga azzal tölteni az időmet, akivel csak szeretném, ahogyan csak szeretném. Neki egyszerűen nincsen ebbe beleszólása. Tanácsot, azt adhat, mivel haverok vagyunk, de utána megint csak rajtam áll, hogyan döntök.
Ahogyan elterültem a matracon és behunytam a szemem, megelevenedett előttem kiábrándult, ugyanakkor dühös pillantása, és hirtelen a legszörnyűbb embernek éreztem magam. De mégis miért lennék bűnös csak azért, mert vonzódom Soobinhoz? Mi rossz van ebben? Chunjinak miért kell ennyire mellre szívnia az egészet? Nem érettem, hogy a Soobinnal való kapcsolatom mégis miért lenne negatív hatással a Chunjival ápolt barátságomra. A kettő két különböző dolog, de azt hiszem, meg tudnám oldani, hogy mind a két fiúra jusson az időmből. Chunjinak semmi oka azért aggódni, hogy miatta elveszíthet engem. Nem cserélném le őt, az istenért! Ő az én hülyegyerekem, ezt miért nem tudja felfogni? Miért akar mindenáron csak és kizárólag magának tudni? Miért ilyen védelmező? Vagy akár mondhatnám rá azt is, hogy önző… Kétségkívül az. Én nem csak egy rohadt tárgy vagyok, amit egyszerre csak egy ember birtokolhat!
Kezdtem mérges lenni Chunjira, ugyanakkor még mindig rémesen éreztem magam.
Miért volt ilyen nehéz bánni vele?
Vagy… Én lettem volna kettőnk közül a nehezebb eset?
Rengeteg kérdés kavargott a fejemben, ami ennek hatására meg is fájdult.
Kopogtak a szobám ajtaján, mire izgatottan felültem.
- Igen?
- Sangmi vagyok, bejöhetek?
Csalódottan sóhajtottam.
Hát, ezek szerint mégsem Chunji tért vissza, hogy megbeszéljük a történteket… 
- Gyere…
- Chunji máris elment? – kérdezte mikor leült mellém.
- Ja, nagyon úgy tűnik…
- Csapkodást hallottam. Összevesztetek?
- Valami olyasmi.
- Mi történt?
- Megtudta, hogy Soobin meg én… Szóval, hogy… Még mindig találkozgatunk.
- Ó, jaj…
- Ja… Bevágta a durcit, mint valami kisgyerek és elment.
- Tuti, hogy holnap már megint itt fog toporogni az ajtóban.
- Furán hangzik ez pont az én számból, de remélem…
Átkarolt és magához húzott.
- Végül csak megtörtél.
A szememet forgattam.
- Mintha lett volna más választásom. – Ezzel arra utaltam, hogy Chunjit sosem tudtam levakarni magamról, ezért muszáj voltam megbarátkozni vele, hogy így – valamennyivel – elviselhetőbb legyen a társasága.
- Na, igen, Chunji ért ehhez – kuncogott.
- Meg ahhoz is, hogy kikészítsen.
Együtt érzőn megpaskolta a hátamat.

Olyan naiv voltam, hogy tényleg egész nap azt vártam, hogy megkeressen és beszéljen velem. Kezdtem aggódni érte, hallani akartam a hangját, látni a morcos arcát. Már az sem számított volna, ha hisztizik és kiabál velem, csak azt szerettem volna, hogy velem legyen.
Azon kaptam magam, hogy azt kívántam, bárcsak ne csókolóztam volna Soobinnal. Így visszanézve már rettenetes ötletnek találtam az egészet, s ráadásul csak a bajt hozta rám. Már kezdtünk jól kijönni Chunjival, aztán most romba dőlt minden. Csakis miattam.
Akkora egy idióta vagyok!
Hívogattam őt, nem vette fel a telefonját. Üzentem neki nem egyszer, nem kétszer, nem válaszolt. Sangmi rákérdezett L.Joe-nál, ő azt mondta, amióta átjött hozzánk, azóta nem látta őt, tehát nem ment vissza a dormba. Felszívódott.
Sosem hittem volna, hogy valaha is ki tud majd belőlem érzelmeket váltani – az utálaton kívül –, de féltettem őt. Bármit megadtam volna azért, hogy még mindig itt heverjen mellettem, hogy még mindig az ölelésében feküdjek.
Néhány óra telt el, de hiányzott. Tényleg.
SMS-ek hadával bombáztam őt.

Merre vagy?

Chunji, beszéljük meg. 

Kérlek…

L.Joe azt mondta, nem mentél haza.

Könyörgöm, válaszolj…

Komolyan megijesztesz… 

Beszélj már velem! 

Ennyiért nem haragudhatsz rám…

Azt hittem, barátok vagyunk.

Válaszolj!!!

!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Írj már vissza!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

CHUNJI!

Hadd tegyem jóvá, jó?

A legutóbbit én magam sem értettem. Hogyan tehettem volna jóvá a csókokat? Miért kellett volna bármit is helyrehoznom? Nem is vétkeztem, hát nem igaz!
Nem volt maradásom. Ablaktól ajtóig, ajtótól ablakig sétáltam a szobában, hangosan sóhajtozva, a telefonomat szuggerálva, hátha végre megszólal, jelezve: Chunji hajlandó jelet adni magáról. De persze a mobilom néma maradt, a torkomban lévő gombóc pedig csak dagadt és dagadt.
Mindent elcsesztem egyetlen perc alatt, hajtogattam magamban.
Miért nem reagál? Nem utálhatott meg egyik pillanatról a másikra!
Ismét Sangmi kopogása zavart meg.
- Nem vagy éhes? – dugta be a fejét. – Már hat óra is elmúlt.
Remek, már esteledik, de még mindig semmi hír róla…
- Nem tudom, nem hinném, hogy tudnék enni.
- Még mindig semmi?
Megráztam a fejem. – Ignorál.
- L.Joe-val sem beszélt azóta.
- Hát ez nagyon jó…
- Nyugi már, Jungsoo. – A vállaimnál fogva nyomott le az ágyra. – Rossz nézni, ahogyan itt görcsösen járkálsz fel-alá. Tényleg próbálj meg lehiggadni. Biztosan nincs semmi baja. Szerintem szimplán egyedüllétre vágyik.
- De miért nem hagyta, hogy megmagyarázzam?
- És mit tudtál volna neki mondani? Részletesen elmesélted volna a kis csókcsatádat Soobinnal, remélve, hogy így majd nem fog kiakadni?
- Nem… Igazából nem is tudom… Én csak… Nem gondoltam volna, hogy ez lesz belőle.
- Ó, dehogynem. Okkal nem beszéltél előtte Soobinról, ezt te is tudod. Chunji ilyen. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő azt szeretné, akkor bedühödik.
- Ezt hogy érted? – szűkítettem össze a szememet.
- Tetszel neki, JungSoo, ez a napnál is világosabb, és szegénykém nem számolt a konkurenciával. Hiba csúszott a számításaiba.
- Aj, ne fárassz már az idióta összeesküvés-elméleteiddel, nincs ehhez most semmi kedvem – morogtam. – Barátok vagyunk, ennyi. Csak elfelejti, hogy nem tárgyiasíthat – forgattam szememet.
- Hát jó, ha te mondod. – S azzal magamra hagyott.

Gondoltam, hogy nem fog válaszolni, de azért mégis megpróbáltam őt elérni még így utoljára. Rögtön, miután bebújtam a takaró alá pizsamában, frissen lefürödve, és kényelmesen elhelyezkedtem a párnán, pötyögni kezdtem neki az utolsó üzenetemet.

Kérlek, beszéljünk… Aggódom érted. Hol vagy?

Éppen, hogy csak rányomtam a küldés gombra, a mobilom kicsúszott a kezeim közül, és egyenesen az arcomnak csapódott. Válogatott szitokszavak kíséretében szisszentem fel.
Tuti, hogy ezt Chunji rendelte el.
Nehéz szívvel – és fájó arccal – próbáltam meg álomba vergődni magam, de egyáltalán nem jártam sikerrel. Egyik oldalamról fordultam a másikra, panaszosabbnál panaszosabb sóhajaimmal töltöttem meg a fülsüketítő csendet, mialatt az agyam fáradhatatlanul kattogott. Gondolataim – amik persze csakis Chunjiról szóltak – nem hagytak nekem megnyugvást, megszakítások nélkül gyötörtek, egy percre sem hagytak magamra, s könyörtelenül kiűzték az álmot a szememből.

Tizenegy körül lehetett már, amikor váratlanul megszólalt a telefonom, a csengőhangom belehasított az éjszakába.
Olyan gyorsan ültem fel, mintha arról értesültem volna, hogy kigyulladt a ház, s közben sutyorogva azért fohászkodtam, hogy Chunji legyen a hívó fél.
- Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek…
Kitapogattam az ágy melletti komódon a zenélő mobilomat, és amikor megpillantottam a képernyőn világító nevet, a szívem a torkomba szökött.
Ő volt az!
Annyira izgatott lettem, hogy még a torkom is összeszorult, a tenyerem meg izzadt.
- Chunji, istenkém! – kiáltottam a hívás fogadása után az örömtől önkívületi állapotban. – Úgy örülök, hogy hívsz, el sem tudod képzelni. Kér…
- Sssssssssssssh – szakított félbe, mire meglepetten pislogtam magam elé. – Most én beszélek, Szösz! – szólt rám félig-meddig határozottan, bár némileg érthetetlenül.
Elcsigázottan beszélt, nyelve alig forgott a szájában, és ebből tudtam, hogy alkoholt fogyasztott.
Na, már csak ez hiányzott…
- Chunji, te it…
- Ssssssssssssssssssssssssh – szólt megint közbe, s ezzel akaratlanul is megválaszolta a fel sem tett kérdésemet.
Azt hittem, sosem fogja abbahagyni az idétlen csitítgatást.
- Most csak én… Most csakis én… – Komoly harcot vívott a szavak kiejtésével, ha nem remegett volna a kezem az izgatottságtól, talán még nevettem is volna rajta. – Tudod… Rothadtul… Rohadt… Rohadtul magadra haragítottál. Csalódtam benned. De még mennyire, hogy csalódtam! Csalódtam, csalódtam, csalódtam. Csaaa-lóóód-taaam!
Jézusom, ez a gyerek…
- Felfogtam, Chunji…
- Azt hittem, számítok neked valamit… Hogy te meg én… Hogy te meg én… Hogy te… De nem! Mert hoppácska! Te kavarsz azzal a… Izével. Tudod, a te kis hogyishívjákod! Ó, drága kis hogyishívják! – A homlokomon még a ráncokon is ráncok gyülekeztek. – Szóval nagy tapsot Szösznek! Így van! Megérdemled!
- Chunji…
- Ssssssssssssssssssssssssssh!
Na, jó, ha még egyszer lepisszeg, telefonon keresztül fogom őt megfojtani…
Bár tudtam, hogy nem kapható értelmes beszélgetésre, azért mégis tettem egy kísérletet:
- Mondd el, hol vagy. Érted megyek, nem akarom, hogy bajod essen ilyen állapotban.
- Nem! Nincs szükségem rád. Rohadtul nincs rád szükségem, te kis… Te… Na!
Csak sóhajtani tudtam.
- Kérlek…
- Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek… Mégis hányszor írtad már le ezt a szót ma? És mit érdekel az engem, hogy te mire kérsz? Téged érdekel az én kívánságom? Hát nem! Átvertél. Nagyon csúnyán. Elhallgattad előlem a kis viszonyodat.
Kezdett elegem lenni belőle, holott tudatában voltam annak, hogy igaza volt. Részben.
- Látod, éppen ezért húztam addig, ameddig csak lehetett. Tudtam, hogy úgy fogsz viselkedni, mint egy idióta. És jé, igazam lett!
- Ne merészelj… – sziszegte, de nem hagytam, hogy végigmondja:
- Miért, szerinted érett felnőttként viselkedtél? Kiviharoztál a szobámból, és utána nem voltál hajlandó beszélni velem! Ha nem lennél részeg, most sem hívtál volna fel.
- Nehogy már még te legyél felháborodva!
- De, igenis mérges vagyok rád, te hülyegyerek, mert túlreagálod az egészet! Ennyiért nem haragudhatsz rám.
- És mi van akkor, ha haragszom? Mit akarsz csinálni, hm?
Viharosan fújtam ki a levegőt.
- Majd akkor beszéljünk, ha józan vagy. Addig nem vagyok hajlandó veled tárgyalni.
- Nehogy azt hidd, hogy másnap lesz hozzád kedvem. Itt a vége, Szösz. – S azzal kinyomott.
- Chunji! Chunji, hallasz? – kiabáltam a süket telefonnal.
Üveges tekintettel, lesújtottan meredtem a semmibe.
Itt a vége? Milyen vége? És egyáltalán minek?
Ő most… Most komolyan kijelentette, hogy megszakítja velem a kapcsolatot? Ez azt jelenti, hogy már nem vagyunk barátok? Ezt nem hiszem el… Miért kell ennyire túldramatizálni ezt a dolgot?
Csak a pia beszélt belőle, nyugtattam magam, azonban a szívemet mégis a veszteség keserű fájdalma szorította össze.
A párnám alá löktem a telefonomat, s csak ekkor jutott az eszembe, hogy nem válaszoltam Soobin SMS-ére. Vállat vontam.
Nem érdekel.
Csúnya dolog volt ez, főleg azok után, hogy csókokkal hitegettem őt, de kisebb gondom is nagyobb volt annál. Jelenleg csak a dühömre és szomorúságomra voltam képes összpontosítani. Ki akartam tekerni Chunji nyakát, ugyanakkor magamhoz akartam őt szorítani.
Most mégis mihez kezdjek?
Tehetetlenül, nyöszörögve omlottam vissza a párnámra, habár tudtam: az alvásról le kell mondanom mára. Kizárt, hogy a történtek után álomba tudnék merülni.
Remek, Chunji miatt nem csak ideges és letargikus vagyok, de mindemellett még hullafáradt is leszek.
Nem tudtam, mi hiányzott…
Ingerülten hánykolódtam, még csak kényelmes pozíciót sem találtam magamnak, és ez már tényleg több volt a soknál.
Üvölteni lett volna kedvem.

Talán hajnali egyig bírtam, utána már rosszul voltam az álmatlanságtól és a végeláthatatlan forgolódástól, ezért magamhoz vettem a takarómat, és lecammogtam a nappaliba, hogy bekapcsoljam a tévét. Abban reménykedtem, hogy találok majd valami műsort, ami képes lesz lekötni legalább egy icipicit, s talán még az álom is elnyom, de csalódnom kellett: csatornáról csatornára váltottam, azonban ilyenkor az adókon üresjárat volt – olyan műsorokat adtak, amik senkit sem lettek volna képesek lefoglalni.
Végül csak megállapodtam az egyiknél, s bár unottan bámultam rá, mégsem fogtam fel, mi történik. Folyamatosan Chunjin kattogott az agyam, a fejem is kezdett már belefájdulni az állandó töprengésbe.
Képtelen voltam elhinni, hogy valóban véget akart vetni mindennek.
Nem teheti meg!
Fel fogom őt hívni délután, határoztam el magamban.
Lépteket hallottam a lépcső irányából, nem sokkal később pedig felbukkant Sangmi. Amikor észrevett, csodálkozva pillogott rám.
- Mit keresel itt?
- Csak nem tudtam aludni.
- Chunji?
- Chunji.
Hát persze, hogy ő volt ennek is az oka!
Együtt érzőn felsóhajtott.
- Majd csak előkerül.
- Igazából nemrég felhívott… Hogy aztán kinyomjon. Részeg volt.
Nem akartam őt a történet részleteivel terhelni, biztos voltam benne, hogy úgysem értené meg kómásan a mesémet.
- Oh… – Megveregette a vállam. – Ki fogtok békülni.
- Remélem…
Még utoljára megsimogatta a fejem, aztán otthagyott.
- Megyek inni.
Biccentettem, bár már rég háttal volt nekem.
A következő pillanatban csengettek. A csengő hosszan szólt, én pedig halálra rémültem; ijedtemben még a tévét is kikapcsoltam, és két lábra pattantam.
Sangmi gyorsan visszasietett a nappaliba, és riadtan pislogott rám.
- Mi a…? – kérdeztük egyszerre.
Nem tudtuk, mit tegyünk, ezért csak tanácstalanul meredtünk egymásra.
Hívatlan látogatónk dübögni kezdett, majd kiabálni:
- Szösz! Nyisd ki, hallod?! Szööösz!
Az arcom eltorzult, félelem helyett haragot lehetett leolvasni róla.
- Na, már elő is került – motyogta Sangmi, és elindult a lépcső felé. – Engedd őt be – szólt még vissza.
Nem akartam. Vagyis… Szerettem volna, de…
A levegő zajosan tolult ki tüdőmből.
Amint kinyitottam az ajtót, Chunji a karjaimba zuhant. Teljes testtömegét rám helyzete, s kis híján összerogytam súlya alatt. Bűzlött a szeszes italtól, a szag még parfümének finom illatát is elnyomta, facsarta az orromat.
- Jézusom, Chunji… – nyögtem fel.
- Sssssssssssssssh – tette mutatóujját az ajkamra, miközben a képembe hunyorgott.
Sejtettem, hogy nehezére esett az arcomra fókuszálni, biztosan kettős látása volt illuminált állapota miatt.
- Még mindig… Még mindig haragszom rád – csuklotta. – De olyan édes az illatod. Miért van neked mindig ennyire jó illatod? Hmmmmm? – nyújtotta el a kérdést, majd a nyakhajlatomba fúrta az arcát. Nem tudtam, hogy most azért, mert ismét elájult, vagy mert így akart megszagolni.
- Gyere, feküdj le – mormoltam fülig pirulva, és a kanapéhoz ügyetlenkedtem vele.
- Szóval le akarsz fektetni? – nevetett. – Így akarod jóvá tenni? Hogy megcsalod velem a kis barátodat?
Szívem szerint képen töröltem volna, de inkább nem bántottam őt. Majd megveri őt reggel a fejfájása, az éppen elég büntetés lesz a számára.
Erősen fonta körém karjait, ezért csak úgy tudtam őt a díványra ültetni, hogy szó szerint ellöktem magamtól. Halkan, ugyanakkor fájdalmasan nyöszörögve érkezett a hátsójára, s rögtön utána el is dőlt. Picit beljebb toltam, hogy le tudjak mellé ülni.
- Azt mondtad, nem vagy rám kíváncsi.
- Nem is vagyok, csak… Szeretlek. 
A szívem kihagyott egy ütemet, a szemem pedig cintányérnagyságúra kerekedett ki.
Hogy mit mondott?! 
- Szóval… Ezzel azt akarod mondani, hogy még mindig barátok vagyunk?
Nem válaszolt, s csak ekkor vettem észre, hogy elszundított.
Fantasztikus…
Megragadtam egy díszpárnát, és óvatosan a feje alá nyomtam, hogy, ha esetleg rosszul lenne az éjszaka folyamán, akkor ne fulladjon meg a saját hányásában. Szerencsére nem ébredt fel, csak magában motyogott valamit, így megkönnyebbülten lélegezhettem fel. Utána betakartam őt azzal a pokróccal, amelyikbe még én bugyoláltam magam tévénézés közben nem is olyan régen, legvégül pedig kisimítottam a haját a homlokából, és egy lágy puszit nyomtam oda.
Nem mentem vissza a szobámba, mindvégig mellette maradtam, és figyeltem, ahogyan mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, majdhogynem pislogás nélkül gyönyörködtem kisimult, békés arcában.
Iszonyatosan boldog voltam, amiért átjött hozzánk, ugyanakkor valamiért levertnek is éreztem magam.
Megkerestem a kezét, hogy összekulcsolhassam ujjainkat. Szükségem volt az érintésére.
Mihez kezdjek most veled, Chunji?