Teen Top - Lovefool - 30. rész

*Sangmi szemszöge*


Épp mielőtt ténylegesen bekattantam volna, megjelent a fogadóbizottságunk Chunji és Byunghun személyében. Irigyeltem Jungsoot, amiért ő tudta, hogyan viselkedjen – csak mosolygott, majd vállon bokszolta Chunjit, aki röhögve nagyra tárta neki az ajtót, és mikor húgom befáradt előtte, hátsón is billentette őt. Az ő helyzetük olyan egyszerű volt!
Szóval, testvéreméket már el is nyelte az épület, én pedig még mindig ugyanott szobroztam, ahol eddig is, nem tudtam mozdulni. L.Joe eleinte vigyorgott, aztán furcsán nézett rám, utána meg már én is furcsán néztem rá, mert nem tudtam, hogy ő miért néz furcsán rám. Tehát néhány másodpercig csak méregettük egymást, utána egyszerre tettünk meg egy suta lépést a másik felé.
- Szia, Sangmi – köszöntött végül, majd nyomott egy gyors csókot a számra, én meg örömömben szerettem volna nyüszíteni. Bár az egész érdekesen vette volna ki magát. – Hiányoztál – mosolygott kisfiúsan, nekem pedig kedvem támadt megkérdezni tőle, nem szeretne-e feleségül venni.
Jézusom… Mi lenne, ha nem tetszene ennyire szánalmasan nagyon?
- Te is nekem, Byunghun – viszonoztam mosolyát, mikor végre valahára visszanyertem elmém épségét. Már komolyan aggódtam, hogy örökre odalett. – Meg persze ez is. – Ezúttal én csókoltam meg.
- Ah, igen, nekem is – kuncogott édesen. – El sem tudod képzelni, mennyire, de… A többiek előtt ezt ne nagyon… Mármint… – Zavarban volt.
Ezek szerint nem mesélt rólam a többieknek. Eltitkolt előlük. Csalódottság vágott mellkason, de aztán el is hessegettem az újabb nyomasztó gondolataimat. Ezzel nem volt semmi baj, elvégre én sem osztottam meg a találkozónk ezen részét Jungsooval. Mind a ketten elhallgattuk. Időre volt szükségünk.
Na, jó, de mégis mire?
- Persze, megértem – biccentettem. – Én sem avattam be húgomat a részletekbe, szóval részemről is oké így.
- Na, akkor jó. – Mintha ő is enyhén kiábrándultnak tűnt volna. – Gyere, Chunjiék már tuti, hogy fel is értek.

Amint a lakásba léptem, és L.Joe elkiáltotta magát, hogy „Srácok! Itt vagyunk!”, a fiúk rögtön megrohamoztak – meg sem várták, hogy a nappaliba érjek, már az előszobában letámadtak. Üdvözült mosollyal arcukon szorítottak magukhoz, mintha egy régen látott barátjuk lennék. Jól esett, hogy ennyire örültek érkezésemnek, bár az egész lelkesedésüket nem tudtam mire vélni. Azonnal kérdésekkel kezdtek el bombázni: Hogy vagy?, Mi újság?, Minden rendben?, Éhes vagy?, Szereted a sushit?, Kérsz valamit inni?; azt sem tudtam, melyikre válaszoljak előbb.
Byunghun mentett meg, pont mielőtt eltemettek volna a kérdéseikkel:
- Jézusom, álljatok már le! Még a végén megfullad tőletek szegény!
Megragadta a kezemet, és húzni kezdett maga után – mit sem törődve azzal, hogy Niel éppen akkor szeretett volna egy újabb baráti ölelésben részesíteni –, és meg sem állt velem a nappaliig, ahol Jungsoo és Chunji szorosan egymás mellett ülve nevetgélt valamin. Jó volt látni, hogy a húgom végre nem gyilkolta szerencsétlen fiút.
A banda többi tagja úgy döntött, visszatérnek testvéremhez, így most őt vették körbe, hogy beszédbe elegyedjenek vele. Ezúttal Jungsoo hősiesen állta a sarat: készségesen válaszolgatott a kérdésekre, és azon volt, hogy minél jobban csillapítsa a Teen Top kíváncsiságát. Chunjinak láthatólag nem tetszett, hogy társai ekkora érdeklődést tanúsítottak húgom irányába: szúrós szemekkel, összepréselt ajkakkal méregette a többieket, miközben az orrán szaporán vette a levegőt.
Ó, istenem, valaki nagyon féltékeny…
Byunghun nem szállt be a rögtönzött interjúvolásba, ezért lekucorodott mellém a földre, és kezét az én kézfejemre simította. Meglepetten emeltem rá tekintetemet, és némán a hangos társaság felé böktem, hogy eszébe juttassam: nem vagyunk egyedül. De ő csak vigyorgott, megvonta a vállát, és azt suttogta: „Nem figyelnek”. A pulzusszámom azon nyomban megkétszereződött, a vér pedig az arcomba tolult. Aztán kis híján lángra lobbantam, amikor egy villámgyors puszit nyomott az arcomra. Zavarom láttán kuncogni kezdett, véleményem szerint ő nagyon is élvezte, hogy ennyire elpirultam miatta úgy, hogy mások is voltak a szobában.
És… Valójában én magam sem bántam. Volt valami izgalmas abban, hogy bármelyik percben lebukhattunk, hogy a srácok akármikor rájöhettek: köztünk bizony van valami.
- Na, jó, elég ebből, együnk, én megéheztem – állt fel Chunji a kanapéról. Úgy látszott, eddig tűrte azt, hogy a fiúk meg akartak ismerkedni Jungsooval.
Byunghunnal szétrebbentünk, de azért még váltottunk egy cinkostársi vigyort.

A nappaliban tartottuk a közös étkezést: Ricky, Changjo, Niel és Minsoo körbeült egy kis asztalt, Jungsoo egy fotelben foglalt helyet, Chunji mellette, a karfán gubbasztott, míg mi L.Joe-val a kanapén eszegettük a sushinkat. Továbbra is megérintettük a másikat, amikor éppen nem figyelt ránk senki, és ettől úgy éreztem magam, mint egy buta kis tinédzser. De ez egy csöppet sem zavart, mert roppantmód élveztem.
Byunghun rövid időre összekulcsolta az ujjainkat, én pedig csak pirulva kacagtam egészen addig, míg meg nem éreztem: néznek minket. Rögtön felkaptam a fejemet, mire Changjo felvont szemöldökébe botlottam. Ha lehetséges, az arcom ettől csak még vörösebb lett, és olyan gyorsan húzódtam el L.Joe-tól, amilyen gyorsan csak tudtam. Changjo csak mosolyogva a fejét csóválta amolyan „hjaj, ezek a mai fiatalok” stílusban, majd elcsent egy tavaszi tekercset Rickytől, aki nemtetszésének egy harsány „Naaaaaaaa!” sikítással adott jelet.

- Nem szokott honvágyatok lenni? – kezdeményezett újra beszélgetést Niel.
Húgommal egyszerre bólintottunk. – Dehogynem.
Mielőtt még a következő kérdés elhangozhatott volna, Byunghun felszólalt:
- Nem vagytok szomjasak?
- De – érkezett az egyhangú felelet.
- Akkor hozok valamit inni. – Feltápászkodott, majd engem is felrántott a kanapéról. – Te pedig segítesz.
Minden további nélkül követtem őt a konyhába.
- Ümm, hol vannak a poharak? – álltam lábujjhegyre, hogy a felsőbb polcokon is szétnézhessek, ám válasz helyett L.Joe megfordított, és testével a konyhapultnak szorított.
A következő pillanatban már hevesen csókolt, egyik karját a derekam köré fonta, míg másikkal a hajamba túrt. Meglepettségemben fojtottan belenyögtem a csókba, majd átadtam magam az érzésnek, s még jobban hozzápréselődtem.
Elfúlva váltunk el egymástól, s ezúttal Byunghun nem tűnt félénknek, sőt! Valóssággal izzott a szeme, ahogyan végignézett rajtam, és beharapta alsó ajkát.
- Ne haragudj, de már nem bírtam tovább – szabadkozott.
Azt, hogy „semmi baj”, egy újabb csókkal mondtam el neki.
Egyszerre voltam nevetségesen boldog, ugyanakkor kissé zavart is. Valami nem hagyott nyugodni.
- Tudni akarom, mi van kettőnkkel – mondtam, mikor már csak öleltük egymást.
Eleresztett, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Mármint…? – Nyilvánvaló volt, hogy megleptem ezzel.
- Ez egyértelmű, Byunghun, ezen nem is tudok mit magyarázni. Mi van veled és velem? Mi van köztünk?
A homlokát ráncolta. – Most honnan jött ez a kérdés? Van valami baj? – Kutakodva vizslatott, majd aztán olyan fejet vágott, mint akinek eszébe jutott valami. – Megbántad, igaz?
Nem hittem füleimnek.
- Mi? Nem, dehogy, nem is értem, hogyan gondolhatsz ilyet. Mondtam, hogy akartam azt a csókot, és ez azóta sem változott.
Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
- Akkor jó.
- Én csak nem tudom, hogy te mit szeretnél. Úgy értem… Nem is mesélted el a fiúknak, hogy mi történt köztünk…, csak akkor érsz hozzám, ha ők ezt nem láthatják, most pedig…
- Te sem mondtad húgodnak – szakított félbe.
- De most rólad beszélünk. Te vagy az, akit nem tudok megfejteni, mert te pontosan tudod az én szándékaimat.
Homlokát az enyémnek támasztotta.
- És mik a szándékaid, Sangmi?
Ó, édes istenem, nem kényszeríthet rá, hogy kimondjam. 
Az államnál fogva emelte meg fejemet, így késztetve arra, hogy felvegyem vele a szemkontaktust.
Az arcom lángolt, attól tartottam, spontán fel fogok gyulladni.
- Hallani szeretném, Sangmi.
Nagyot nyeltem, hogy leküzdjem a torkomban lévő gombócot.
- Kedvellek, Byunghun… – motyogtam teljesen kipirulva, és újra lesütöttem szememet. – Szeretek veled lenni.
Ezzel pont nem a feltett kérdésre válaszoltam, de nem foglalkoztatott. Jelen pillanatban nem tudtam mást kinyögni.
- És azt hiszed, én nem kedvellek téged?
- Nem tudom, mit higgyek – vontam vállat, mintha nem is számítana az egész, közben pedig majdnem összeestem.
- Talán az előbbi csók nem volt elég meggyőző? – vonta fel szemöldökét.
- Te mit szeretnél, Byunghun? – Direkt tértem ki a válaszadás alól.
Sóhajtott, majd a hüvelykujjával végigsimított a számon. – Újra megcsókolni téged – mosolygott kisfiúsan.
- Konkrétabban?
- Szóval… A kapcsolatunkról szeretnél beszélni? – Végre, hogy leesett neki! – Úgy érzed, csak szórakozok veled?
- Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben…
- Sajnálom, ha összezavartalak, nem akartam. Komolyan gondolom ezt az egészet, tényleg.
- Akkor miért…
- Azért nem mondtam el a srácoknak, mert még nem vagyunk együtt – fojtotta belém a szót. – Azt szeretném, ha majd együtt közölnénk velük. De még… Várni szeretnék. Kérlek ne érts félre… Minden vágyam, hogy végre valahára a barátnőm legyél, de úgy érzem, hogy túl gyors lenne a tempó. Egy picit szeretnék lassítani. Nem vagyunk már kapkodó tinédzserek, akik rögtön az első csók után összejönnek, és örök hűséget fogadnak egymásnak. Ne siessük el a dolgokat, jó? Még… Randizgassunk. Legyünk együtt sokat.
A szívverésem meglódult, és szívesen agyoncsipkedtem volna magamat, hogy megbizonyosodjam róla: nem csak álmodom.
Fel sem tűnt, hogy nem válaszoltam neki, ő emlékeztetett arra, hogy végig csendben voltam:
- Vagy… Jesszus, ez nagyon hülyén hangzott?
- Nem, egyáltalán nem, Byunghun – csóváltam a fejem erőtlenül. – Pont ellenkezőleg.
- Csak tudod, az a helyzet, hogy még sosem… Sosem volt komolyabb kapcsolatom, és egy picit… Félek. Nem szeretném elrontani a dolgokat már rögtön az elején.
Puszit nyomtam a szája szélére. – Rendben van, Byunghun. Tetszik az ötlet.
- Nekem pedig te tetszel – vigyorgott, majd édesen megcsókolt. – Örülök, hogy megbeszéltük.
Hát még én! 

Két kétliteres ásványvizes flakonnal, és nyolc pohárral tértünk vissza a nappaliba, ahol meglepő módon már egyáltalán nem volt olyan fesztelen a hangulat, mint távozásunk előtt.



*JungSoo szemszöge*


Miután nővéremék otthagyták a társaságunkat, egyedül kellett válaszolgatnom a kérdésekre, ami egészen addig jól is ment, amíg Changjo magához nem vette a szót.
- És egyébként van valami munkátok? – Ezzel kezdte.
- Nincs. Úgy döntöttünk, hogy majd csak az első szemeszter után próbálunk meg keresni valami diákmelót.
- Akkor hogyan tartjátok fent magatokat?
Az arcomra fagyott a mosoly, és reflexszerűen lesütöttem a szememet. Nem tudtam válaszolni, a szívem túlságosan is összeszorult ahhoz, hogy bárminemű feleletet is ki tudjak nyögni. Csak a torkomat köszörültem kínomban, s próbáltam összeszedni magam.
A nappalira csend telepedett, minden szempár rám szegeződött, én pedig úgy éreztem magamat, mint egy őzike az autó első lámpáinak fényében, a tragikus elgázolás pillanata előtt.
- Hát… – motyogtam egy örökkévalóság után. – A szüleink… Ők támogatnak minket.
A beszéd talán még soha nem esett ennyire nehezemre.
A légkör érezhetően kínossá vált, ezért Ricky megpróbálta megmenteni  a hangulatot:
- Mi lenne, ha videókat nézegetnénk? Tudjátok, amiket még mi vettünk fel. Máris hozom a laptopom!
Gyorsan beszaladt a szobájába, hogy kihozza onnan a gépét, majd miután újra felbukkant, visszaült a helyére, a többiek pedig közelebb húzódtak hozzá. Ott voltak egymás nyakán – egyesek esetében szó szerint kell ezt érteni, ugyanis Changjo megpróbálta átvetni a lábait Niel vállán, de bandatársa morogva lerázta magáról – míg én csak mozdulatlanul gubbasztottam ugyanott, ahol eddig is.
Valamiért… Elment a kedvem mindentől.
Oké, igazából nagyon is tudtam, mi volt az oka kedvtelenségemnek.
Changjo azzal az egy kérdéssel felkavart bennem mindent, ami már le volt ülepedve, s amit már oly régóta nem bolygattam meg. Okkal. Persze Changjo nem tudhatott róla, nem is haragudtam rá kíváncsisága miatt, csak szimplán boldogabb lettem volna, ha ez a téma sosem hozódik fel. Nem szerettem erről beszélni, mert még így, több, mint tíz év elteltével is az elevenembe hasítottak az emlékek és a veszteség fájdalma.
Könnyek gyűltek a szemembe, de nem engedtem, hogy kicsorduljanak. Isten ments, hogy most itt mindenki előtt elsírjam magam.
Valaki megérintette a vállamat, mire riadtan rezzentem össze. Gyorsan megtöröltem szemeimet, s ekkor Chunji leguggolt mellém.
- Hé, minden rendben? – Hangja halk volt, nem akarta, hogy mások is hallják.
Lehajtott fejjel, némasággal feleltem.
Sóhajtott. – Gyere. – Megragadta a kezemet, felállított, és bevezetett a szobájába.
Az ágyára mutatott, hogy helyezzem magam kényelembe, míg ő – amilyen csendben csak tudta – bezárta az ajtót. Helyet foglaltam a kényelmes matracon, ő pedig térdre ereszkedett előttem, majd a sarkára ült. Combomra simította a kezét, érintése nyugtató volt.
- Mi a baj, Szösz? – Olyan aggódva kérdezett, hogy összefacsarodott a szívem. Még mindig nem tudtam megszólalni. – Changjo bántott meg valamivel? – Megráztam a fejem. – Akkor?
A szemébe néztem, míg ő rászorított a kezemre, ezzel ösztönözve beszédre. Csak ekkor jutott el az agyamig, hogy Chunji valóban a barátom volt, hogy ő tényleg komolyan gondolta azt, hogy számítok neki. Törődött velem. Szeretett, mint embert. Én meg… Szörnyű voltam hozzá, titkolóztam előtte. Nem érdemeltem meg őt. Ez a gondolatom csak még inkább lehangolt.
A felgyülemlett érzelmek hatására az idióta könnycseppjeim utat tudtak maguknak törni, hogy aztán végigszánthassanak az arcomon. Chunji ennek láttán rémülten pattant fel, és telepedett le mellettem, majd rögtön a karjaiba vont, és a hajamat simogatta, mialatt ringatni kezdett. Reszketve szívtam be finom illatát, és bármennyire is szomorú voltam, testének melege örömet okozott.
Néhány percig így tartott, aztán azt suttogta:
- Nem akarom erőltetni, Szösz, de szeretném, ha elmondanád, mi bánt. Nem szabad mindent elfojtanod magadban. Tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz.
Pont ez az, hogy nem osztottam meg vele mindent…
Utáltam magam.
Ezt el kell neki mondanom. Muszáj. Talán még jobban is fogom tőle érezni magam. 
- A-Az apámról van szó – nyögtem ki nagy nehezen.
- Mi történt vele?
- Meghalt, Chunji… Meghalt. – S ekkor zokogni kezdtem, mire Chunji még szorosabban ölelt engem hátulról.
- Annyira sajnálom, Szösz. – Készségesen letörölte könnyeimet.
- Három éves voltam – folytattam. – Majdnem négy. Más nem nagyon tudja felidézni a gyerekkorát, de én tisztán emlékszem. Mármint… Jó, nem minden dologra, de egy-két esemény megmaradt bennem. Főleg az a nap… – A sírás egy újabb hullámban tört rám, pár percre abba kellett hagynom a mesélést, de Chunji csak türelmesen cirógatott. – Személyesen értesítették arról anyát, hogy apa meghalt, később levelet is kaptunk. Taposóaknára lépett. Tengerészgyalogos volt – mondtam, mielőtt még rákérdezett volna. – Hát… Innen van pénzünk. Apa halála után kártérítést kaptunk a Brit Királyi Haditengerészettől. Mintha ezzel pótolni lehetne egy apukát… – szipogtam. – Születésem óta spóroltak és félretettek nekem anyáék, hogy abban az iskolában tanulhassak majd, amelyikben csak akarok, ahol csak akarok. Szóval a „vigaszdíjat” is elzárta anya a szekrénybe, és sosem nyúlt hozzá, még akkor sem, ha szorult helyzetben voltunk. Tehát… Mondhatjuk, hogy apa miatt vagyok itt. Csak miatta… – A vállam rázkódott a csillapíthatatlan sírástól, Chunji karjai pedig szorosabban zárultak körém.
Időről időre elhintett egy puszit a fejem búbján, és tovább ringatott, miközben azt mormolta, nincsen semmi baj. Elmondani sem tudtam volna, mennyire hálás voltam, amiért egyben tartott engem, ezért jobb híján elzokogtam neki hálámat. Mondjuk tuti, hogy nem értette meg rejtett üzenetemet, de nem tudtam mást tenni: ezután a szavak elakadtak félúton, és kizárólag könnycseppek formájában voltak hajlandók előtörni belőlem.
- Biztos vagyok benne, hogy apukád örül annak, hogy eljutottál ide. És biztosan vigyáz rád fentről. – Az arcomat törölgette, majd zsebkendőt nyomott a kezembe. – Csodálatos lány vagy, Szösz. Büszke rád.
Ekkor olyan vehemenciával öleltem őt magamhoz, hogy szegényt szabályosan megijesztettem.
Pontosan azt mondta, amit hallani akartam. Jelen időben jelentette ki, hogy apa büszke rám, nem pedig feltételes módban beszélt, hogy „büszke lenne rád, HA”. Ez mélyen megérintett, és sikerült elérnie, hogy valamivel jobb kedvem legyen. Ebben a pillanatban állt a lehető legközelebb hozzám, úgy éreztem, igazán szeretem őt.
- Köszönöm, Chunji. – Még mindig a nyakán csüngtem, és soha nem is akartam őt elengedni. – Köszönöm.
Addig maradtunk így, amíg sírásom halk szipogássá nem csitult.
- Két olyan emlékem van róla, amire színtisztán emlékszem, a többi csak halvány töredék – kezdtem el a mesélést. Szükségét éreztem annak, hogy többet is megosszak vele. Bár már eleresztettem őt, mégis ragaszkodott hozzá, hogy háttal a mellkasának dőljek, és a hajamat simogassa. – Az egyik az, amikor hazajött az ünnepekre. Mikulásjelmezben érkezett meg, majd mikor levette a szakállát, felismertem őt, és visítva a nyakába ugrottam. Talán az volt az egyik legboldogabb karácsonyom. Mindennap szánkóztunk egy közeli dombon, aztán szilveszterkor kimentünk a Times Square-re megnézni a tűzijátékot. A nyakába ültetett, mert rengetegen voltak. – Mosolyogtam, de a szememet ismét könny futotta el. – A másik az három hónappal a szülinapom előtt volt, március elején, mikor hazaengedték őt három rövid napra. Együtt sütöttünk sütit, és akkor sem kiabált velem, amikor magamra borítottam a lisztet. Csak nevetett, és ő is összemaszatolta az arcát, hogy így érje el, hogy abbahagyjam a sírást. Nos, bevált. Apa tényleg értett hozzám. Az volt az utolsó találkozásom vele. Májusban hunyt el. Azt bánom a legjobban, hogy el sem köszönhettem tőle.
- Ő nem hagyott esetleg neked egy levelet?
- De – bólintottam. – A tizennyolcadik születésnapomon adta át nekem anya. Apa valamiért azt akarta, hogy akkor olvassam el. De honnan tudsz erről?
- Csak gondoltam – vont vállat. – Én is ezt tenném. Mármint… Előre megírnám a búcsúlevelemet, ha tudnám, hogy bármikor… Khm… Szóval érted.
Biccentettem. – Az volt a legszörnyűbb – folytattam tovább –, hogy anyát szenvedni láttam. Ugye kiskoromban kis tudatlan voltam, és nem fogtam fel a dolgokat. Anyától folyton kérdezgettem, hogy mikor jön legközelebb haza apa, mire mindig az volt a válasz, hogy apu már felment az angyalokhoz, és soha nem fog visszajönni. Nekem ez nem mondott semmit persze.  Csak akkor értettem meg, mi történt, amikor már kisiskolás koromban kitisztult a fejemben ez az egész angyalos történet. Anya akkor komolyabban el is beszélgetett velem, és mindent elmesélt. Rettenetesen sírt. Tudod… Tényleg nagyon szerette apát. Őszinte szerelem volt az övék, mondhatnám azt is, hogy irigylésre méltó. Anyut teljesen összetörte a halálhír. Miután tisztázta velem a dolgokat, előttem is felvállalta a könnyeit. Rengeteget kellett vigasztalnom… Legtöbbször vele együtt sírtam. Mindig azon gondolkodtam, mivel tudnám boldoggá tenni őt, mert nagyon ritkán volt hajlandó mosolyogni. Bármit megadtam volna azért, hogy újra vidámnak láthassam őt, de sajnos sosem sikerült teljesen felvidítanom. A szeme mindig olyan üresen csillogott. Egészen addig, míg meg nem ismerkedett SangMi apjával, Naesanggal. Utána mintha kicserélték volna, rá sem ismertem, állandóan pörgött. Váratlanul ért a változás, és picit mérges is voltam, amiért csak úgy megfeledkezett apáról, csak azért, mert találkozott egy új férfival. De utána rá kellett magam ébresztenem arra, hogy végre megkaptam, amit akartam: anyu boldog volt. Igazán. Így hát elfogadtam az új helyzetet.
 - És így kaptál egy nővért.
- A legjobb testvért a világon – mosolyogtam. – SangMi az egyik legjobb dolog, ami apa halála után történt velem.
- A másik pedig én vagyok – kuncogott.
Megmelengette a szívemet, hogy hülyéskedéssel akart felvidítani.
- A másik pedig te vagy – ismételtem utána, és tényleg így is gondoltam. – Köszönöm, hogy meghallgattál, Chunji.
- Tudod, hogy hozzám bármikor jöhetsz.
- Igen, tudom.
Éppen a homlokomat puszilta meg, amikor kitárult szobájának az ajtaja.
- Mi va… Ó! – szakította félbe saját magát L.Joe. – Ó, jaj! Bocsi, gyerekek, nem tudtam, hogy magányra vágytok.
Chunji fújtatva a szemét forgatta.
- Nem erről van szó.
- Hát… Oké. Csak gondoltam megkérdezem, hogy van-e kedvetek csatlakozni hozzánk. Épp azt a videót nézzük, amikor a fejedre ragadt Ricky bokszere.
Chunji kérdőn nézett rám.
- Azt hiszem, ezt nem hagyhatom ki – mosolyodtam el, és magam után húztam Chunjit.