It's midnight and I love you - Jackson

Ezzel a one shottal szeretnék minden kedves Olvasónak sikerekben gazdag, nagyon boldog új évet kívánni! :) Nagyon szépen köszönöm azt a sok kommentárt és kedves szót, amit kaptam Tőletek ebben az évben! :)

 - Hé, mi a terved szilveszterre?
Felnéztem az éppen olvasott könyvemből, s rögtön Jackson kíváncsiságtól tágra nyílt szemeibe ütköztem. Nagyokat pislogott, szája vékony vonal volt, így teljesen úgy festett, mint egy kiskutya.
És én szerettem a kiskutyákat.
A padomhoz húzta a székét, és rákönyökölt az asztallapra. Történelemóra lett volna, azonban a tanárnő hiányzott. Ezért beküldtek egy helyettesítő tanárt, aki viszont legnagyobb örömünkre volt olyan rendes, és áldását adta a szabad foglalkozásra.
- Otthon fogok lenni, mégis mi lenne? – vontam vállat, majd szemeimmel megkerestem azt a sort, ahol abbahagytam az olvasást. Én ezzel lezártnak tekintettem a témát.
- Mit szólnál, ha elmennénk valahová? Mondjuk összegyűlhetnénk valakinél..
- Mégis kinél? – kérdeztem vissza.
- Mit tudom én, becsengetünk csak úgy valakihez, hátha beenged minket.
- Te hülye vagy? – ráncoltam homlokom.
- Aj, Yun, ne csináld már, csak hülyülök – vigyorodott el. – Úgy értettem, hogy szervezhetnénk egy házibulit például… Marknál. Vagy akár fel is nézhetnénk a városba.
- Ugye tudod, hogy most a legantiszociálisabb barátodat hívtad el bulizni? – vontam fel szemöldökömet.
- Ne legyél már ilyen, egyszer egy évben te is kimozdulhatsz – nógatott.
- Nem is tudom, Jackson… Hívtál még valakit?
Már akkor tudtam a választ, mikor fel sem tettem neki a kérdést, mégis tőle akartam hallani.
- Persze. Lássuk csak… Yugyeom, Mark, Bambam, Jinyoung, Jaebum – számlálta az embereket az ujjain, majd néhány másodperc erejéig gondolkodóba esett. – Ja, meg Youngjae – jutott eszébe az utolsó láncszem. Hatalmas kő esett le a szívemről, amiért nem sorolt fel lányokat. – De majd még szólok néhány osztálytársunknak. Te akarsz valakit, hogy ott legyen?
- Nem, mivel úgysem fogok elmenni.
Durcás arcot vágott, ajkait sértetten biggyesztette le. Ilyenkor annyira imádni való ábrázata volt, hogy a szívem rögtön kettéhasadt.
 – Ha így nézel rám, akkor sem – acéloztam meg magam, nem akartam, hogy lássa, igenis hatással volt rám.
Összefonta teste előtt karjait, s mikor észrevette, hogy ezzel tényleg nem tud rábírni semmire sem, taktikát váltott:
- Yuuuuuuuuun! – hisztizett, még a lábával is toppantott egyet.
A helyettesítő tanár felnézett a magazinból, amit elmélyülten lapozgatott, de mivel nem tudta ki volt a zaj forrása, ezért mindenkire rászólt:
- Csendesebben, gyerekek!
Karon csaptam Jacksont: - Hallottad? Ne nyafogj!
- De azt szeretném, ha ott lennél…
Olyan szomorú fejet vágott, hogy megsajnáltam őt.
Viharosan fújtam ki a levegőt:
- Jó, alszok rá egyet, oké? És még meg kell kérdeznem anyát is.
- Jaj, de jó, imádlak! – pattant fel hirtelen, s a fejem búbjára nyomott egy gyors puszit.
- Fantasztikus, és most hagyjál olvasni – tettem a kezemmel hessegető mozdulatot, és arcomat a könyvembe temettem, de csupán csak azért, hogy az a majom ne láthassa: azzal az egyetlen hülye puszival elérte, hogy a fülem hegyéig piros legyek.
- Már itt sem vagyok! – teljesítette kérésemet, és elviharzott, maga után húzva székét, ezzel hatalmas lármát csapva.
Ez a gyerek, komolyan mondom… 

                                                                            ✧✧✧

Egész nap az ajánlatán kattogott az agyam. A józan eszem rögtön rávágott volna egy határozott nemet, és egy percig sem bánta volna. Mert, valljuk be őszintén, én nem voltam az a bulizós fajta, esténként sosem mozdultam ki, s, ha nem kellett volna iskolába járnom, valószínűleg az utcára sem tettem volna ki lábamat. Remekül megvoltam a négy falon belül, könyveket olvasva, írók által kitalált emberek életét megélve, az enyémmel meg nem igazán törődve. Nagyon ritkán futottam össze Jacksonnal és néhány haverjával sulin kívül, de akkor is szigorúan csak délután – az éjszakai élet taszító volt számomra. Az ágyam esténként mindig is hívogatóbbnak tűnt, mint néhány állott szagú, túlzsúfolt klub. Én határozottan nem voltam olyan, mint a mai tinédzserek túlnyomó része, de valahogy ezt nem is bántam, elvégre nem kell mindig a tömeget követni. Attól, mert a többség hétvégenként partizott, nekem még nem volt kötelező hozzájuk csapódnom.
Viszont ott volt a szívem, az az idegesítő, állandóan pulzáló izé, amit Jackson birtokolt – bár erről ő nem is tudott. Valahogyan, valamiért elfelejtettem őt informálni… Hoppá. Szóval, szívem szerint azonnal, gondolkodás nélkül elfogadtam volna a meghívást. Egy teljes éjszaka Jacksonnal… Nem is tudom, hogy hangzott-e már valaha valami ennyire jól. Már csak a gondolattól is izgatott lettem, a pulzusom is az egekbe szökött.
Ahogyan elcsitítottam az eszemet, s hagytam végre, hogy a szívem is érvényesüljön, rájöttem, hogy Jacksonnak igaza volt. Talán egy görbe estét még én is megengedhetek magamnak. Egyetlen egyet, nem többet. Csak nem fog megártani, nemde? Ráadásul Jackson is mindvégig mellettem lesz, ő biztosan vigyázni fog rám. Ez az, semmi bajom nem eshet mellette. De…
Utáltam, hogy mindig minden után odatettem azt, hogy „de”, hogy csak elcsendesíteni tudtam az eszemet, de soha nem kikapcsolni.
Szerettem volna kikapcsolódni Jacksonnal, ugyanakkor el is akartam őt utasítani.
Fogalmam sem volt, mégis mit tegyek, éreztem, ahogyan belül két részre szakadtam.

✧✧✧

Anya négy óra után ért haza a munkából, a konyhában ücsörögve vártam rá.
- Szia, kicsim – nyomott egy gyors puszit a fejem tetejére, aztán letette a nehéz bevásárlószatyrait a konyhapultra. – Segítenél kipakolni?
- Persze – biccentettem.
Éppen egy doboz tejet tettem a hűtőbe, mikor újból megszólított:
- Mi történt ma az iskolában?
- Nem volt semmi különös – vontam vállat – azon kívül, hogy Jackson elhívott bulizni szilveszterkor. – Csak így, bele a közepébe.
Nagyokat pislogott rám, ahogyan visszafordultam hozzá.
- Bulizni? Mégis hová? És kikkel? – Persze, hogy rögtön felütötte fejét az anyai aggodalma.
- Fogalmam sincs, azt még ő sem tudta pontosan. De amúgy a haverjaival mennénk, tudod, a fiúkkal… Mark, Bambam, meg a többiek.
- Te lennél az egyedüli lány?
Tudtam, hogy nem tetszik neki az ötlet.
- Gondolom, nem. Esetleg… Elmehetnék? – kérdeztem félve.
Megcsóválta a fejét. – Nem, Yun, sajnálom, de nem. Nem szeretném, ha elmennél. Ki tudja, mi történne veled…
Alsó ajkamat rágcsálva bólintottam, hogy elfogadtam a döntését. Végül is mi mást is csinálhattam volna? Ennyi miatt teljesen felesleges lett volna földhöz vágnom magam, hogy aztán hisztizzek.
Egyszerre voltam csalódott és megkönnyebbült, de ugyanakkor boldog is, mert legalább nem nekem kellett kimondanom a végítéletet.

✧✧✧

Másnap, mikor besétáltam az osztályterembe még első óra előtt, Jackson már a padjánál ült, és lélekszakadva másolta a matekházit valaki másnak a füzetéről – a nagy sietség közepette még azt is elfelejtette, hogy a nyelvét visszahúzza a szájába.
- Sziasztok – köszöntem egységesen mindenkinek, majd levágódtam saját helyemre.
Jackson felkapta a fejét a hangomra, s ott hagyott csapot-papot, csak, hogy odacaplasson hozzám.
- Yuuuun! – üdvözölt boldogan, és hátulról egy nagy medveölelésben részesített, az én szívem meg hirtelen elfelejtette, hogyan is kell szívként viselkednie. – Na, mit álmodtál meg? – tudakolta, amint leguggolt mellém, és reménykedve pislogott fel rám.
- Nem mehetek, Jackson – sütöttem le szememet. – Anyu nemet mondott.
- Tényleg? – Hangjában hitetlenkedés csengett.
- Nem hiszel nekem? – vontam fel a szemöldökömet.
- Én ezt egy szóval sem mondtam…
A szívem fölé szorítottam jobb kezemet, míg a balt a levegőbe emeltem. – Esküszöm, hogy rákérdeztem otthon.
- Oké-oké, ha te mondod – visszakozott. – Azért sajnálom – biggyesztette ajkait.
- Ja, én is. – Már amennyire, tettem hozzá gondolatban.
- Na, de megyek vissza, még nem vagyok kész a matekkal teljesen – hadarta, és ott is hagyott.
Viharosan fújtam ki a levegőt, s enyhén el voltam keseredve. Nagyobb csalódottságra számítottam a részéről, de nyilvánvalóan hülye voltam, hogy bármiben is reménykedtem.

✧✧✧

Iskola után beugrottam a könyvtárba, hogy visszavigyem az egyik könyvet, amivel már végeztem, és, hogy kiválasszak egy másikat. Hosszú ideig bolyongtam a polcok között, elidőzve egy-egy soron, alaposan megvizsgálva a kínálatot. Ha könyvtárban jártam, a döntés sosem ment egyszerűen, és nem is szerettem elkapkodni a dolgot.
Néhány óra elteltével meg is találtam a nekem megfelelő olvasmányt – Jojo Moyes Mielőtt megismertelek című könyvét –, amit boldogan le is kaptam a polcról, aztán pedig gyorsan futottam vele a könyvtáros nőhöz, hogy minél hamarabb hazaroboghassak vele, s elkezdhessem olvasni.
Mivel már délután négy is elmúlt, úgy gondoltam, anyát már otthon fogom találni.
- Anyu, megjöttem! – kiáltottam el magam, amint átléptem a lakásunk küszöbét, viszont választ már nem kaptam.
Gyorsan kibújtam cipőmből, majd letettem a táskámat is, s csak ekkor ütötte meg a fülemet anyám kuncogásának hangja. Homlok ráncolva indultam a halk nevetés irányába, ami egyenesen a nappaliba vezetett engem. A helyiségbe érve megtorpantam, lábaim a földbe gyökereztek, és megszólalni sem tudtam.
Mi a…?
Csak torokköszörülésre voltam képes, szavakat még mindig nem találtam.
Jelenlétemre először Jackson figyelt fel, aki anya mellett terpeszkedett a kanapén, isten tudja, milyen okból kifolyólag.
Vigyora még jobban kiszélesedett.
- Ah, Yun, jó, hogy jössz, már vártunk.
Vártak? Mégis mióta voltak így együtt kettesben? És miért?
Jackson felpattant, hogy a kezeimnél fogva beljebb húzzon, mintha ő lett volna otthon, s nem én, majd pontosan anya előtt megállított engem, és átkarolta a vállamat.
Oké, Yun, lélegezz mélyeket! Nagy levegő! 
Sikerült megint elvörösödnöm, s már majdnem ki is múltam zavaromban, mikor anyu rám mosolygott:
- Elengedlek.
A szemöldököm egyenesen a plafonig szökött fel.
- Mi? Mégis hová?
Jackson erősített a szorításán, mire kis híján megfulladtam.
- Bulizni. Velem – magyarázta barátom.
A szívem kihagyott egy ütemet.
Ezek ketten a vesztemet akarják?!
- Jackson átjött, és meggyőzött arról, hogy vigyázni fog rád. Megbízom benne, szóval nyugodtan elmehetsz. Biztosan jól fogtok szórakozni. – Anya és Jackson ekkor cinkosul összenevetett.
Hát persze, hogy még az anyám is jobban kijött vele, mikor NEKEM tetszett. Jellemző.
Csak döbbenten – és kissé duzzogva – pislogtam rájuk.
- Nem is örülsz? – kérdezte anya meglepetten.
- De… De, nagyon is. Köszönöm, anyu – húztam apró félmosolyra számat.
- Szörnyen jól fogod érezni magad, majd meglátod – húzott még ennél is közelebb magához Jackson, és én már tényleg nem kaptam levegőt.
- Aha – erőltettem magamra egy nagyon is mű, arcrepesztő vigyort. – Beszélhetnék veled, kérlek? – tudakoltam fojtottan, hogy anya (aki már a tévére meredt) ne halljon ebből semmit.
- Mondhatod itt is.
Lehámoztam magamról a karját, és megtaszítottam őt hátulról.
- Indíts!
Egészen a szobámig lökdöstem őt, ahol aztán automatikusan elterült az ágyamon. Hasra fordult, és a két könyökén támaszkodva nézett rám kíváncsian várva, mit akarok neki mondani.
- Mi volt ez az egész?
- Nagyon szívesen – vigyorgott töretlenül.
- Hogy tudtad erre rávenni őt?
- Nos, tudod, ha valaki már ilyen fiatalon is ennyire jó kiállású, mint én, akkor a nők egyszerűen nem tudnak neki nemet mondani – hencegett tenyérbe mászó módon.
- Az anyámról van szó, te seggfej! – csattantam fel felháborodva.
Harsányan tört fel belőle a nevetés. – Jól van, na, csak vicceltem.
- Ja, tényleg vicces volt… - forgattam a szememet. – Szóval? Mit mondtál neki?
- Az maradjon az én titkom – kacsintott rám. – De mit számít? A lényeg, hogy eljöhetsz velünk. – Feltápászkodott, odasétált hozzám, s a derekamra csúsztatva a kezét a hajamba puszilt. – Hogy velem leszel aznap este. – Ezt már lágyabb hangon búgta, engem pedig kirázott a hideg. – Most pedig, ha megbocsátasz, hazamegyek, még sok a tanulnivalóm.
- O-Oké – hebegtem lányos zavaromban, s kedvem támadt a föld alá süllyedni.
- Majd találkozunk – intett, és elhagyta a szobámat.
Még ahhoz is túl kába voltam, hogy kapcsoljak, és kikísérjem őt a kijáratig, bár nem mintha nem ismerte volna nálunk a járást.

✧✧✧

A hátramaradt két hét olyan gyorsan elszaladt, mintha az egész mindössze két napból állt volna. Mondhatni óráról órára izgatottabb lettem, s erre még Jackson is rátett egy lapáttal: minden egyes nap küldött nekem üzenetet (még a karácsonyi vacsora alatt is kaptam tőle egy sms-t), hogy emlékeztessen: együtt fogjuk tölteni a szilvesztert. Együtt. Szerettem ezt a kifejezést.
Aznap délután épp a szekrényem előtt szobroztam, azon vacillálva, mégis mit viseljek este, mikor anyu kopogott a szobám ajtaján, majd rögtön be is dugta a fejét.
- Bejöhetek? Hoztam neked valamit.
- Persze.
Belépett, és egy ruhazsákot nyomott a kezembe.
- Ez amolyan újévi ajándék – mosolygott.
- Nekem vetted?
- Csakis neked, kicsim – simogatta meg arcomat. – Remélem, tetszeni fog. – S azzal magamra is hagyott.
Izgatottan húztam le a zsák cipzárját, és amit benne találtam, az kis híján előcsalogatott belőlem egy örömittas sikolyt.
A fekete ruha egyszerűen mesés volt, rögtön az első látásra beleszerettem. A rövid ujja és a mellrésze csipkéből állt, a szoknya alja fodrozott volt, a derekán pedig egy barna öv volt. Rögtön levetettem pizsamámat, hogy magamra kaphassam ezt a picivel térd fölé érő csodát, s amikor a tükörbe néztem, igazán elégedett voltam. Gyorsan előkerestem szekrényemből a platformos bokacsizmámat, valamint a fekete blézeremet, s amikor már ezek is rajtam voltak, csak úgy magamnak bólintottam egyet elismerésképpen. Végre… csinosnak éreztem magam. Alig vártam, hogy Jackson meglásson ebben.
A sminkemet nem bonyolítottam túl: mindössze egy kis szempillaspirált vittem fel, ezen kívül pedig szemhéjtussal húztam ki a szememet, de szigorúan csak vékonyan. Sem szájfénnyel, sem rúzzsal nem bajlódtam, nem akartam a klubban foltot hagyni a poharakon.

                                                                             ✧✧✧

Anya fél hétkor kopogott be megint hozzám.
- Megjöttek a fiúk, drágám.
- Mondd meg nekik, hogy máris megyek.
Gyorsan a válltáskámba dobáltam a fontosabb dolgaimat – mint például telefon, pénztárca, személyi igazolvány, bérlet, zsebkendő – és még egy leheletnyi parfümöt is fújtam magamra.
A nappalihoz közeledve hallottam, ahogyan anyám próbált a fiúkba diktálni néhány muffint, amit ő maga sütött még délután, de a srácok nem kértek belőle, és udvariasan visszautasították őt.
- Gyerekek, ne sértsetek meg engem!
Erre csak pusmogva elvettek egyet-egyet a tálcáról – vagyis gondolom, ez történhetett, mivel egy szót sem szóltak.
Aztán végül én is a helyiségbe léptem, s ahogyan sejtettem – mindnyájan muffint ettek.
- Sziasztok – köszöntem, mire a szobában lévők mind felém kapták fejüket.
Hirtelen csend támadt, mindenki nagyokat pislogva vizslatott, de azt hiszem, Jacksonnak volt a legmegdöbbentebb az arckifejezése. Nem értettem reakciójukat, s enyhe pánik kerített hatalmába.
Mi az, máris elkenődött volna a sminkem? Vagy esetleg túlzásba vittem volna? Te jó ég, mi van, ha a szoknyámon kívülre vettem fel a bugyimat?
Vetettem magamra egy gyors pillantást, de legnagyobb szerencsémre ruhatéren minden a legnagyobb rendben volt.
De akkor mégis miért bámultak még mindig ugyanúgy?
Először anya tért magához – ő büszkén elmosolyodott –, majd Jackson, aki hatalmasat nyelt, aztán pedig a kézfejével letörölte a cukormázat a szájáról.
- Hű, Yun, te aztán… Hű… - motyogta.
- Gyönyörű vagy, kislányom – mondta meghatottan anyu.
- Én is… Én is ezt akartam – mormogta Jackson, s újból nyelt egyet.
Jaebum összecsapta a tenyerét.
- Na, akkor mehetünk?
Bólintottam.
Jackson odasietett a kanapéhoz, melynek a karfáján hevert a kabátom – minden bizonnyal anya készítette oda.
- Várj, segítek.
Nem hittem el, hogy képes volt rám adni a dzsekimet. Rögtön pacává olvadtam kedves gesztusától, majd nagy nehezen kipréseltem magamból egy köszönömöt.
Anya egészen az ajtóig kísért minket.
- Érezzétek jól magatokat, és vigyázzatok egymásra! – kiáltotta utánunk a küszöbről.

                                                                            ✧✧✧

Első úti célunk a metró volt, az állomásig sétálva mentünk.
Jackson a kezemnél fogva húzott egy picit hátra, hogy lemaradjunk a többiektől.
Szembefordult velem, mire csak értetlenül pillogtam rá. A kezemet még mindig nem eresztette el.
- Szeretném, ha ma végig mellettem lennél. – Erőtlenül bólintottam. – Bár, ha te nem akarnál velem lenni, akkor sem vakarhatnál le magadról – vigyorgott bárgyún. – Ebben a ruhában… Meg amúgy is… Hát… Képes vagyok mindenkit leállítani, aki a kegyeidbe akar férkőzni.
Gőzöm sem volt arról, mégis miről hadovált.
- Mikor ittál, Jackson? – ráncoltam homlokom.
- Nem vagyok részeg – nevetett. – És egy korty alkohol sem csúszott le a torkomon. Még – tette hozzá vidáman. – De komolyan beszélek, kérlek, ne vessz el.
- Elhiheted, hogy nem állt szándékomban.
- Esetleg… Megfoghatnám a kezed? Tudod, hogy bebiztosítsam magam…
- Már most is fogod, nem? – mosolyogtam félénken.
- De… De, érted… Izé…
Nem értettem, mégis miért volt zavarban, elvégre ő volt Jackson Wang, a fiú, akinek mindig hatalmas volt a szája, és aki akkor sem hallgatott el, mikor egyszerre hatan üvöltöttek rá, hogy fogja be most már a száját. Ezer százalékig biztos voltam abban, hogy ezelőtt már ivott egy kicsit.
- Jó, ha ez téged megnyugtat, akkor legyen – bólintottam rá hevesen dobogó szívvel, s csak remélni mertem, hogy nem tűnt fel neki, mennyire is örültem az ajánlatának. Konkrétan majdnem szétvetett az öröm, felrobbanni készültem.
Biccentett, majd a halántékomra lehelt egy csókot. – Köszönöm.
Rá akartam vágni, hogy „Nem, mert én köszönöm!”, de inkább csendben maradtam, s gondolatban azt kívántam, bárcsak elég hideg lenne ahhoz, hogy az ajka hozzám fagyjon. Mondjuk, elég érdekes látványt nyújtanánk visszavonhatatlanul összetapadva…

Mikor megérkezett a metró, egy gyors „nem” szaladt ki a számon. Rengetegen voltak rajta, konkrétan heringparti volt, számtalan fiatal, bulizni készülő zsúfolódott be, s én nem szándékoztam a nyomortengerbe vetni magamat.
Csak, hogy ezt nem én döntöttem el, hanem a srácok, így a következő pillanatban már én is az embertömegben kapkodtam levegő után. Talán semmit sem utáltam jobban annál, ha sokan voltunk viszonylag kis helyen, azonnal feszengeni kezdtem. Ráadásul még csak kapaszkodót sem találtam! Legszívesebben kimásztam volna az ablakon.
- Ne aggódj, foglak – súgta fülembe Jackson, majd maga elé fogott, és a bal karjával átkarolta a derekamat, hogy ne essek el minden egyes fékezés alkalmával.
Sokkal jobban éreztem magam így, hogy fejemet a mellkasának dönthettem, s, hogy tudatában voltam annak, hogy ő nem engedné, hogy esetleg belezuhanjak egy olyan ember ölébe, akinek sikerült helyet találnia.
Szorongásom is enyhült, és meglepő módon ki tudtam zárni azt a rengeteg embert, aki körülvett. Csak Jacksonra koncentráltam, arra, hogy mennyire jól esett ennyire közel lenni hozzá, mennyire örültem annak, hogy vigyázni akart rám.

✧✧✧

A metróról leszállva újból sétálnunk kellett még legalább tizenöt percet, hogy eljuthassunk a fiúk által kiválasztott szórakozóhelyig, ami a Playground nevet viselte. Mivel nem voltam jártas klubok terén, így fogalmam sem volt arról, mire kell számítanom a temérdek tinédzseren és fiatal felnőttön kívül.
A viszonylag rövid úton a fiúk megállás nélkül viccelődtek, másodpercenként röhögtek fel harsányan, majd egymás vállába bokszoltak, s azon morfondíroztak, ki hány lánnyal fog kavarni az éjszaka folyamán. Bár Jackson nem szállt be a találgatásba, és továbbra is az én kezemet fogta, mégis… rosszul éreztem magam. Nem akartam, hogy rámozduljon másokra, még csak azt sem, hogy akár csak egy lánnyal is szemezzen. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy első sorból nézzem végig a hajtóvadászatát. Ha már mindenképpen flörtölni akar, akkor tegye, mikor nem vagyok mellette.
Haza akartam menni. Tudtam, hogy otthon lenne a helyem.
- Mi a baj? – húzott egy picivel közelebb magához Jackson, a vállunk összeért. – Feltűnően csendben vagy.
- Nincsen semmi – csóváltam meg fejemet, majd hangosan felsóhajtottam, amint Bambam azt kiáltotta: „Figyeljétek meg, hogy még éjfél előtt öt csajt is felszedek!”.
Jackson aggódva mustrált. – Én melletted leszek.
- Mi? – Nem értettem, ezt mégis miért mondta.
- Mondtam, hogy vigyázok rád, nem? Nem fogok… Én nem fogok csajozni.  Ha ettől tartanál, nos… nem kell.
- Oh… - Hirtelen csak ennyit tudtam kipréselni magamból. – De nem akarom, hogy miattam ne érezd jól magad. Nem azért vagyok itt, hogy visszafogjalak, vagy bármi…
- Én döntöttem így, Yun.
Mivel nem volt ellenemre az elhatározása, nem is firtattam tovább a dolgot.

A bejáratnál kifizettük a nem túl drága belépőjegyet, megvártuk, míg feltették a csuklónkra a rikító narancssárga karszalagokat, majd bementünk. Rögtön a ruhatárban találtuk magunkat, ahol lepasszoltuk a kabátunkat.
- Jézusom, Yun… Te még mindig olyan… Hű. – Dicsért meg Jackson újból. Vagyis… Ez ugye az volt? Egy – aranyosan béna – dicséret?
Mindenesetre áldottam anyát, amiért volt olyan rendes, és meglepett ezzel a ruhával.
- Ezzel csak azt akarja mondani, hogy nagyon csinos vagy – súgta oda Mark, hogy készségesen kisegítse barátját, s egyúttal nekem is segítsen megfejteni a zavart hebegését.
Fülig vörösödtem, s örömömben szívesen arcon pusziltam volna Markot.
Az igazi buli egy emelettel feljebb volt, ahová egy hosszú lépcső vezetett fel. A zene hangereje lépcsőfokról lépcsőfokra fülsüketítőbbé vált, ha Jackson nem fogott volna engem a derekamnál fogva, száz százalék, hogy hátra arcot vágok, és kimenekülök.
- J-Jézusom… - motyogtam elhűlten, amint felértünk.
Az, hogy „rengetegen” voltak, enyhe kifejezés volt. Úgy tűnt, mintha mindenki itt szerette volna megérni az új esztendőt. Mindenki, kivéve engem. Én haza akartam szaladni.
- Fogd a kezem jó erősen. – Ahogyan Jackson szája majdnem a fülemhez ért, azt hittem, ott helyben elájulok.
Úgy szorítottam rá a praclijára, mintha az életem függött volna tőle, fogadni mertem volna rá, hogy még az ujjperceim is elfehéredtek. Csodálkoztam, hogy nem szisszent fel.
- Buli vaaaan! – kiáltotta Yugyeom, és az ő vezetésével belevetettük magunkat a tömegbe.
Könyökök fúródtak a bordámba, folyton ráléptek a lábamra, s időről-időre fejbe vágtak azok, akik csápolva táncoltak. Közel tíz perce voltunk bent, de nekem máris elegem volt az egészből. Egyértelműen nem volt itt a helyem, mert engem – a fiúkkal ellentétben – nem szórakoztatott, ahogyan mozgástól izzadt testek között nyomorogtam.
Egészen a pultig küzdöttük el magunkat, ahol aztán Jackson felszabadított két bárszéket; az egyikre engem segített fel, míg a másikat saját maga foglalta el. A többi srác szétszóródott mellettünk.
- Két kóla lesz – adta le a rendelését Jackson, mire Jinyoung vállon csapta.
- Kóla? Ez most komoly?
- Elázva hogyan tudnék vigyázni Yunra?
Jinyoung vetett rám egy gyors pillantást, majd megértően biccentett, s mosolyogva megpaskolta Jackson hátát.
Bárcsak tudtam volna, mit jelentett a mosolya…
A többi fiú kikért magának egy-egy sojut, majd nagyot kortyolva az üvegükből elvesztek a szemünk elől. Gondolom, máris kezdetét vette a lányhajszájuk.
- Minden rendben lesz velük? – kérdeztem aggódva, miután kivettem szívószálamat a számból.
- Persze, nagyfiúk már – vont vállat. – Ha meg valami baj lenne, megvan nekik a számom, majd csörögnek.
Bólintottam.
- Neked lenne kedved táncolni? – vonta fel szemöldökét.
Éreztem, ahogyan az arcomba tolult a vér.
- N-Nekem?
- Szerintem hozzád beszélek – kunkorodott mosolyra a szája.
- Hát… Miért is ne?
Most ő biccentett.
Kiittuk a poharunkat, majd Jackson rögtön a kezét nyújtotta.
- Nos, akkor… Hölgyem?
- Örömmel – kuncogtam.

A tánctérre vezetett, s hiába játszottak pörgős számokat, ő ezzel mit sem törődött, csak átkarolta a derekamat, én pedig összekulcsoltam karjaimat a nyaka körül. Közel vont magához, s a saját ütemünkre kezdtünk el ringatózni. Megszakítások nélkül néztem csillogó szemébe, és sehogy sem fért a fejembe, hogy miért választott pont engem a sok másik lány és a pia helyett.
Halványan elmosolyodott.
- Tudod, nagyon örülök, hogy végül eljöttél. – Hogy túlharsoghassa a zenét, közel hajolt a fülemhez, s ettől automatikusan kirázott a hideg.
- Nem hagytál más választást. – Ezzel arra céloztam, hogy saját maga beszélte rá anyámat arra, hogy elengedjen.
Kuncogni kezdett. – Igen, ez így van. Bánod?
- Nem. – Megcsóváltam a fejem. – Szeretek veled lenni, Jackson – szaladt ki a számon, s ezzel még saját magamat is megleptem.
Biccentett, s megtámasztotta a fejét az enyémen, hogy így ringasson tovább.
Idő közben felfedeztem kicsiny társaságunk többi tagját is; mindannyian egy-egy lánnyal táncoltak, s látszott rajtuk, hogy teljes mértékben kizárták a külvilágot. Még a csendes Mark is egy csinos, szőke hajú csajnak a nyakára hintett érzéki csókokat. Boldog voltam, hogy jól érezték magukat, és ilyen rövid idő alatt találtak valakit maguknak, akivel akár majd meg is ejthetik azt a bizonyos éjféli csókot.
Jackson váratlanul megfordított, így háttal a mellkasához simultam, ő pedig átfonta a hasamon a karját. Testem összes porcikája bizseregni kezdett, és ahogyan megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nyakhajlatomba puszilt, hirtelen nagyon is meleg lett a klubban. Csípője együtt ringott az enyémmel, közben pedig morgott valamit, de a nagy zaj miatt semmit sem hallottam belőle. Nem kérdeztem rá, mit mondott, mert teljesen lefoglalt az imádkozás: kérlek, hadd ne gyulladjak fel spontán, könyörgöm, csak most ne essek holtan össze… 
A következő szám hamarabb jött el, mint ahogyan én azt szerettem volna, s ekkor Jacksonnal ritmusra ugrálni kezdtünk. Egyre jobban szórakoztam, vigyorom letörölhetetlen volt arcomról, és én is az emberekkel együtt sikítoztam. Jackson boldognak tűnt, amiért végre elengedtem magam, és ő is felszabadultan kiabált, miközben a mennyezet felé csápolt. Az ugrálás hatására izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokán, és mivel a sok mozgástól kimelegedett, ezért kigombolta felül a piros kockásingjét. Lélegzetelállítóan festett – komolyan beszélek, egy pillanatra teljesen megfeledkeztem a folytonos levegővétel fontosságáról. Résnyire nyílt száján keresztül lélegzett, s gyönyörűnek találtam, ahogyan a különféle színű neonlámpák megvilágították az arcát. Égető szükségét éreztem annak, hogy hozzá érjek, egyszerűen csak éreznem kellett bőrét a bőrömön, ezért elkaptam a kezét, közelebb rántottam magamhoz, és mielőtt még jól meggondolhattam volna tettemet, adtam neki egy puszit, valahol az ajka közelében. Pár másodperc erejéig csak döbbenten pislogott rám, aztán csak vidáman elmosolyodott, s miután a tömeggel együtt felkiáltott, táncoltunk tovább.
A negyedik dal után már nem is számoltam azokat a számokat, amiket végig ugráltunk. Mivel kezdtem kifulladni, ezért a fejemmel intettem Jacksonnak a bárpult felé. Rögtön értette, hogy  megszomjaztam, ezért rákulcsolta ujjait az enyémre, és kivezetett a sokaságból.
- Kóla?
- Kóla.
Mikor a rendelésünket elénk rakták, olyan gyorsan hörpintettem fel a pohár tartalmát, mintha életemben most ittam volna először.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jól tudsz táncolni – pöckölt vállon.
- Hát, nem híresztelem.
- Jó látni, hogy jól szórakozol.
- Én pedig hálás vagyok, hogy elrángattál ide.
- Ah, akkor oké – kapott mellkasához megkönnyebbülten. – Azt hittem, utálni fogsz, amiért rád erőltettem ezt az egészet.
- Azt utálnám, ha nem lennél velem – vallottam be.
Mi a franc van velem ma, hogy ilyeneket mondok neki?  
- Azt én is.
Hogy mi?!
Megköszörültem a torkom.
- Ki kell mennem a mosdóba.
- Elkísérlek, még a végén elvesznél.
A mellékhelyiségben rendbe szedtem magam; az ujjaimmal átfésültem kócos hajamat, valamint megigazítottam a sminkemet, ugyanis sikerült leizzadnom magamról, itt-ott el volt kenődve. Gyors fixálásom után máris jobban éreztem magam, és újból jókedvűen léptem ki az ajtón.
Jackson a falnak támaszkodva várt rám, nekem viszont nem tűnt fel először, s simán elhaladtam volna mellette, ha nem ránt vissza, és présel a falhoz, kezeimet leszorítva, hogy ne tudjak szabadulni.
Izgatottság kerített hatalmába.
- Mi az, csak nem meg akartál szökni?
Ajka veszélyesen közel volt enyémhez, a szemeimet nem tudtam elvenni halványrózsaszín párnáiról.
- Nem, tényleg nem, én csak… Nem láttalak – motyogtam.
- Ühüümm… - Az ő tekintete is elidőzött a számon, s csak ekkor éreztem meg a kettőnk között lévő feszültséget. Levegő után kellett kapkodnom, annyira frusztrált közelsége és az, ahogyan kóla és mentol illatú lehelete csiklandozta arcomat, de, ha mindez nem lett volna elég, még a homlokát is az enyémnek támasztotta. Megnyalta alsó ajkát, s már azt hittem, tényleg meg fog csókolni, mikor viharosan kifújta a levegőt, és elhúzódott tőlem. – Gyere, táncolni akarok még veled.
Ezúttal csak félórát táncoltunk – feltéve, ha időérzékem nem csalt –, és nem tudtam nem felfigyelni arra, ahogyan több lány is Jacksont méregette. Féltékenység tört rám, amit nem tudtam mire vélni. Elvégre Jackson nem volt a barátom, pusztán haverok voltunk, és, ha félre akart volna húzódni egy lánnyal, abba nekem semmi beleszólásom sem lehetett volna. Mégsem akartam, hogy lecseréljen egy vadidegenre.
Legnagyobb szerencsémre ő nem törődött senkivel sem, csakis velem, és minden egyes mosolyát csak nekem szánta. Különlegesnek éreztem magam ettől.
Újból a pultnál kötöttünk ki; a rengeteg mozgástól szörnyen szomjas voltam.
Ahogyan a kólámat iszogattam, jobb oldalról valaki megkocogtatta a vállam, ezért kíváncsian fordultam meg.
- Fizethetek neked egy italt, cica? – tudakolta egy nagyon is illuminált állapotban lévő srác, akinek már a szemei is keresztben álltak a sok alkoholtól.
Jackson odasétált mellém, és átkarolta a derekamat.
- Bocs, haver, de a hölgy velem van. – Majd vállat vont amolyan „ilyen az élet” stílusban.
- De…
- Mit nem értesz ezen? – förmedt rá.
- Én csak meg akartam hívni, egy…
- Igen, ez mind szép és jó – szakította őt félbe –, csak kár, hogy nem kér belőle.
- De…
Jackson fáradtan sóhajtott fel.
- Istenem, ember, add már fel – forgatta a szemét.
- De…
Na, jó, ez már engem is idegesített.
- Szia – integetett neki Jackson, és húzni kezdett maga után.
- Várj már, hová megyünk? – ütögettem meg a hátát, hogy végre figyeljen rám.
- A teraszra, hamarosan éjfél lesz.

Megfagytam. Szabályosan reszkettem, mivel idekint csak úgy repkedtek a mínuszok, rajtam pedig nem volt kabát, csak a vékony ruhám és a blézerem.
A korlátnál álltunk meg; szerencsére a szórakozóhely ezen része nem volt tömve.
Jackson észrevette testem remegését, ezért a két karjába zárt.
- Ne haragudj, ha lenne rajtam pulóver, tuti, hogy rád adnám.
- Nem, semmi baj, jól megvagyok így is – füllentettem.
- Figyelj csak, Yun… Lenne valami, amit el szeretnék mondani még az újév előtt.
- I-Igazán?
Elengedett, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Igazából már a mosdóknál kikívánkozott belőlem, de mindenképpen most akartam ezt megbeszélni.
- Úristen, Jackson, megijesztesz.
- Kérdezted, hogy mivel tudtam rávenni anyudat arra, hogy elengedjen.
- Igen, ez még mindig érdekelne.
- Nos, bevallottam neki.
- Mi? Mégis mit?
Félénken elmosolyodott, majd a fülem mögé simított egy tincset.
- Hogy kedvellek.
A homlokomat ráncoltam. – Ezt eddig is tudtam. Barátok vagyunk – juttattam eszébe.
Miért ilyen furcsa? Jézusom, valaki belekevert volna valamit a kólájába?
- Nem úgy értettem, hanem úgy, hogy tetszel, Yun.
És ekkor fulladásos köhögésben törtem ki, ugyanis meglepődöttségemben félrenyeltem a nyálam, valamint elharaptam a nyelvemet is.
Gázabb nem is lehettem volna.
- Úristen, jól vagy? – simogatta a hátamat aggódva.
Felmutattam neki mutatóujjamat, jelezve, hogy csak egy percet kérek, és máris rendbe jövök.
A föld alá akartam süllyedni.
- Oké… Oké, bocsi, mondhatod, minden rendben.
Egy szót sem szólt, csak pislogott rám.
- Ezzel most mindent elrontottam, ugye? – kérdeztem félve.
Elnevette magát. – Nem, semmit sem rontottál el – csóválta a fejét. – Csak… Azt hittem, megfulladsz. Megijesztettél.
- Semmi bajom, Jackson. Kérlek, folytasd.
- Oké, szóval… Anyud először nekem is nemet akart mondani, de aztán benyögtem, hogy tetszel nekem. Attól tartottam, ki fog dobni, de legnagyobb meglepetésemre nagyon is örült neki, és meggondolta magát.
Akkor ezért vette nekem azt a ruhát is…, gondoltam magamban.
Közben egyre többen lettünk a teraszon, s a körülöttünk lévők elkezdték a visszaszámlálást.
Tíz… Kilenc…
- Mondhatni, áldását adta ránk. El sem tudom mondani, mennyire vártam ezt a napot, hogy végre veled legyek. Azon gondolkodtam, hogy már karácsonykor átmegyek hozzátok, és bevallok mindent, de nem akartam megzavarni a családi vacsorát.
Annyira elgyengültem szavaitól, hogy nem is éreztem már a lábaimat.
- Igazából már régóta el akartam mondani, hogy én… Hogy…
Öt… Négy… 
- Hogy te?
Három… Kettő…
- Szeretlek, Yun.
És amikor az emberek a bűvös „egyhez” értek, hezitálás nélkül tapasztottam számat az övére, hogy így mondjam el saját érzéseimet. Eleinte csak mozdulatlanul állt, majd átkarolt, közelebb vont magához, és mélyítette a csókot. Nyelve rátalált az enyémre, érzékien ingerelte, s hirtelen már nem is fáztam annyira. Körülöttünk mindenki sikítozott, a sötét égre pedig a hangosan ropogó tűzijáték varázsolt színeket.
Ennél boldogabban még sosem léptem át az újévbe.