Teen Top - Lovefool - 27. rész

*JungSoo szemszöge*


Chunji már délután két óra után pár perccel a küszöbünkön toporgott, s addig nem volt hajlandó elemelni az ujját a csengőnkről, míg ki nem nyitottam az ajtót.
- Tudod, ha röviden megnyomod, akkor is hallom – morogtam, amint dühödten feltéptem a nyílászárót.
Elvigyorodott, majd letette a földre Meonjit – aki gyorsan beszaladt mellettem a nappaliba –, és magához szorított.
- Már úgy hiányzott ez a morcos fejed! – Felkapott, és megpörgetett, én pedig a mellkasát püföltem kacagva, hogy eresszen el. – Jaj, te – puszilta meg homlokomat gyorsan, miután a lábam újra padlót ért.
Szívemet megmagyarázhatatlan boldogság telítette meg most, hogy láthattam őt, de aztán rögtön kedvemet szegte az a tény, hogy nem meséltem el neki mindent a tegnapi napomról.
El kellett terelni a gondolataimat.
- Miért hoztad Meonjit? – böktem fejemmel az apró kutyus felé, aki máris a kanapé előtt feküdt.
- Azt mondtad, félsz a kutyáktól – juttatta eszembe, majd helyet foglalt a díványon, s maga mellé helyezte kis kedvencét is, hogy kényelmesen tudja őt simogatni.
- Ööö, aha, emlékszem – szaladt ráncba homlokom. Leültem Meonji másik oldalára. – És?
- Na, ezen most változtatunk, és legjobb barátnők lesztek a kislányommal. Kigyógyítalak – jelentette be határozottan, mindvégig a szemembe nézve.
Széles vigyorom majdhogynem szétrepesztette arcomat, s ennek két oka is volt; egy: muszáj voltam mosolyogni azon, ahogyan Meonjit a gyerekének titulálta, és kettő: meghatott, hogy ennyire szívén viselte fóbiámat.
- Chunji, ez tényleg nagyon kedves tőled, de nem hinném, hogy ettől csak úgy elmúlna a félelmem.
- De… Miért? – rágcsálta alsó ajkát.
- Mert nem mindegyik kutya olyan picike és barátságos, mint Meonji.
Láttam rajta, hogy nem tartja ésszerűnek az érvelésemet, holott teljes mértékben az volt.
- Nos, egy próbát megér, nem?
Jobbnak láttam annyiban hagyni a dolgot, mert valami azt súgta, úgysem tudnám elérni azt, hogy igazat adjon nekem, csak mondta volna a magáét.
- De – biccentettem, s még egy halovány félmosolyt is magamra erőltettem, hogy nyomatékosítsam beleegyezésemet. Könnyedén felkaptam kutyusát, és az ölembe ültettem, míg két kicsi mellső lábával megtámasztottam őt a mellkasomon. – Mit gondolsz, ő össze szeretne velem haverkodni? – Bár Chunjinak szántam a kérdést, mégis végig Meonji szemeibe néztem, aki farok csóválva pillogott vissza rám, mintha értette volna, mit mondtam. Egyszerűen imádni való volt.
- Az én kicsim, szóval le sem tudod majd őt vakarni magadról. Az apjára ütött – viccelődött.
- Azért remélem, hogy ő nem fog naponta berontani ide.
- Hát, azt majd még meglátjuk – kuncogott. – Mondjuk egyedül tuti, hogy nem fogom elengedni ide, még túl kicsike. Nem hagyom, hogy ennyire önálló legyen a kisasszony. – Nagyon szórakoztatott, hogy ennyire beleélte magát a családapa szerepébe, olyan… szívmelengető volt. – Egyébként hoztam valamit – zörgette meg a combján lévő szatyrot, ami nekem egészen idáig szemet sem szúrt.
- És el is árulod, hogy mit?
- Dobpergést kérek!
Vagy háromszor megpaskoltam combomat „dobolás” gyanánt.
- Köszönöm, ez igazán lelkes volt…
- Mondd már inkább!
Belenyúlt a szatyorba, majd hirtelen kirántott belőle három DVD tokot. – HIGH SCHOOL MUSICAL! – kiáltotta örömittasan, szemeiben földöntúli boldogság ragyogott, teljesen átszellemült.
- Hogy mi? – röhögtem fel hangosan, egyszerűen nem hittem a fülemnek.
- High School Musical – ismételte meg ezúttal higgadtabban. – Mi a baj vele? Te nem szereted? – Olyan kiábrándult volt az arca, mint amilyen nekem lehetett, amikor hat évesen szembesültem azzal, hogy mikulás márpedig nem létezik.
- Pont ez az, hogy imádom! Hát ez valami hihetetlen – nevettem.
- Mármint micsoda?
- Hogy így ráhibáztál. Régen tele volt a szobám Zac Efron arcával.
- Jó, így már meg sem akarom nézni a filmet…
- Ne csináld már! – csattantam fel. – Most mi bajod?
- Féltékennyé tettél – fonta össze mellkasa előtt karjait.
- Ó, te hülye – csaptam vállon kacagva. – Az már régen volt, és különben is, már vagy egy éve kidobtam azokat a posztereket.
- Akkor is… Nem akarom, hogy itt ömlengj miatta…
- Nem fogok, kisujjeskü!
- Na, persze… Aztán meg nem győzném hallgatni, hogy mennyire helyes, meg vonzó, és, hogy mennyire nagyon járnál vele. Bocs, de nekem ehhez nincsen semmi kedvem, inkább csináljunk valami mást.
- Istenem, hogy tudsz ennyire ünneprontó lenni? – háborodtam fel. – Nem fogok nyáladzani, ettől nem kell tartanod. Már vissza tudom fogni magam, és nem fog sérülni a férfiúi hiúságod.
- Vagyis?
- Vagyis befogom majd a számat, még akkor is, ha szívem szerint azt üvöltözném, hogy „Zac Efron, vegyél feleségül!”.
Keskeny vonallá préselte ajkait, nyilván nem tetszett neki ez a válaszom.
- Te is helyes vagy – vigasztaltam, de amikor pajzánul elvigyorodott, gyorsan hozzátettem: - Vagyis úgy értettem, hogy valaki biztosan annak tart.
Flegmán vonta fel egyik szemöldökét. – Kösz…
- Isten tudja, hány tinilány van oda meg vissza érted, akik konkrétan a lelküket is eladnák azért, hogy csak egyetlen egyszer hozzád érhessenek. Mi kell még neked?
Lesütötte szemét, majd szólásra nyitotta a száját, de aztán valamilyen oknál fogva meggondolta magát, s csak fejét csóválva annyit mondott: - Nagyon tudlak utálni, Szösz.
- Aj, ne legyél már ilyen, csak vicceltem. Nézzük már!
- Nem.
- Megsértődtél?
- Ha tudni akarod… Meg.
- Hát ez nagyon jó… - forgattam a szemem.
- Hé, nehogy már még neked álljon feljebb, mikor az egészet te kezdted!
- Jó, oké, bocsi… Mivel engesztelhetnélek ti?
Furcsa módon most nem makacskodtam vele, egyszerűen csak meglebegtettem a képzeletbeli fehér zászlót, s beismertem, hogy én voltam a hunyó. Szokatlan volt ez az énem, de azt hiszem, éppen ideje volt már annak, hogy ne szekáljam őt a végsőkig.
- Hm… Ismerd be, hogy jól nézek ki.
- Istenem, hogy te mennyire gyerekes vagy…
- Mondd ki! – hisztizett.
- Chunji, helyes vagy – mondtam unottan.
- Jó, akkor bújj hozzám.
- Mi? Minek?
- Te kérdezted, mivel békíthetsz ki.
- Annyira béna eszközeid vannak arra, hogy hogyan kerülj közelebb hozzám – emeltem a mennyezet felé tekintetemet.
- Hát… Mégis beválik minden alkalommal – vigyorgott önelégülten. – És ez is csak azt bizonyítja, hogy te is akarod.
- Nem, én mindössze azt szeretném, ha nem vinnyognál. Ezért egyezek bele a hülyeségeidbe.
- Én nem szoktam vinnyogni!
- Hát persze… Egyébként meg – tettem kezemmel hessegető mozdulatot, jelezve, hogy ne akadjunk fenn ezen –, hogyan akarsz a barátom lenni, ha folyton nyomulsz?
Elgondolkodó fejet vágott. – Hmm… Szóval, azt akarod, hogy leálljak?
Őszintén szólva… nem. Nem vágytam erre, mert szórakoztatónak találtam próbálkozásait, de, ha ezt megmondtam volna, tuti, hogy félreérti az egészet, és megbizonyosodik róla, hogy tetszik nekem.
- Igen. – Hangomban bizonytalanság csengett.
- Tehát úgy kell elérnem, hogy belém szeress, hogy közben a barátság határain belül maradok. – Nem válaszoltam erre, úgy voltam vele: biztosan csak hangosan gondolkozik. – Jó, legyen, benne vagyok – bólintott rá, majd a kezét nyújtotta. – Íme egy újabb fogadalom. Fogadom, hogy nem fogok rád nyomulni ezentúl, szimplán csak a barátod leszek.
Összepréseltem ajkaimat. – Oké – egyeztem bele, bár még mindig nem tűnhettem magabiztosnak. – De még áll a korábbi fogadásunk?
- Hogy ki habarodik bele előbb a másikba? Természetesen – biccentett.
- És mi lesz, ha nem tudod majd magad tartani a szavadhoz? – kíváncsiskodtam.
- Ezen még nem gondolkodtam. Ötlet, esetleg?
- Fogalmam sincs igazából – csóváltam a fejem.
- Mindegy – legyintett –, ezt még ráérünk később is kitalálni.
- Oké.
- Na – csapta össze tenyerét –, akkor ez mostantól érvényes – jelentette be ünnepélyesen, s kivette az egyik DVD-t a tokjából. Önállósította magát; bekapcsolta a tévét, majd a DVD-lejátszót is, végül visszaült mellém. – Nézhetjük? A harmadik részét tettem be, az a kedvencem.
- Persze. Akkor ne bújjak hozzád? – kérdeztem félénken.
- Miért bújnál? – értetlenkedett, s ebből tudtam, hogy már valóban életbe lépett a fogadalma, tehát nem csak viccelt.
Lemondóan, halkan sóhajtottam, s enyhe csalódottságot éreztem, amit nem tudtam mire vélni.

Rögtön az első dalnál felpattantunk a kanapéról, hogy énekelve körbetáncoljuk azt. A film koreaiul volt szinkronizálva, viszont a szereplők az eredeti hangjukon, angolul daloltak, míg a dalszöveg koreaiul, a képernyő alján, feliratként jelent meg. Én hamisan, de annál magabiztosabban énekeltem, míg Chunjinak gyönyörű hangja volt, viszont meggyűlt a baja az angol szavakkal, amit aranyosan mókásnak találtam. Édes volt, ahogyan törte magát, s próbálta tartani a tempót. Fergeteges hangulat kerekedett, iszonyatosan jól éreztük magunkat; felszabadultan mozogtunk a zene ritmusára. Olyan volt, mintha még mindig Londonban, a saját szobámban lennék, ugyanis legutoljára ott tomboltam szabadon a kedvenc számaimra. Chunji felidézte tinédzserkorom napjait, ami miatt elmondhatatlanul hálás voltam neki.
A film hátralévő részében le sem ültünk, végig táncoltunk és dalolásztuk az egészet, s bár eddig is imádtam a HSM3-at, most viszont egyenesen az egyik kedvencemmé vált. Volt, mikor Meonjival a kezünkben roptuk, habár – gondolom – szegény kutyus ezt nem élvezte annyira, mint az „édesapja” és én.
Tánc közben Chunji nem érintgetett, nem ragadta meg derekamat, nem vont közel magához, s ez egyfajta űrt hagyott bennem. Talán már túlságosan is hozzászoktam a közelségéhez.

Olyan… hülye vagyok. Eddig azt kívántam, bárcsak békén hagyna, most meg azt szerettem volna, ha közeledett volna felém. Ki tudna rajtam kiigazodni?


Október 22., hétfő
*SangMi szemszöge*


Húgom már elkészülve, táskával a hátán jött be a szobámba, majd lehuppant az ágyamra, s elsimította a takaróm ráncait. Én csak forgolódtam a szekrényajtómra helyezett tükör előtt, hogy eldöntsem, a farmer, ami éppen rajtam volt, előnyös-e fenéktájékon.
- Remélem, tudod, hogy ez nem helyes – motyogta.
- Egy nap nem a világ vége – rántottam vállat, de egy másodpercre sem szakítottam el tekintetemet a tükörképemről.
- Középiskolából sosem lógtál.
- Tudom – mondtam szenvtelen hangon.  – Szerinted ebben a gatyában nagy a hátsóm? – fordultam hátra hozzá.
A szemét forgatva sóhajtozott. – Nem, csinos vagy. És ezt nem csak azért mondom, mert már elegem van abból, ahogy itt tollászkodsz – tette hozzá, mikor kétkedve pislogtam rá. – Nagyon tetszik neked? – A név kimondására nem volt szükség, tudtam, kire célzott.
Beharaptam alsóm ajkamat, s lesütöttem szememet. – Igen, azt hiszem. – biccentettem aprót. – Nem is tudom… Megfogalmazni már nem tudnám, egyszerűen csak… Érzek valamit, amikor vele vagyok. Már akkor is megindul bennem valami, ha csak egy sms-t küld, vagy ír nekem KakaoTalkon – hebegtem lányos zavaromban.
- Nem lehet, hogy ezt csak valami romlott étel teszi? – fintorgott, de rögtön el is nevette magát. – Jaj, te, látnod kéne magad. Tényleg látszik, hogy odavagy érte – mosolygott.
- Én nem… Vagyis hát… Nem tudom… Talán – dadogtam bénán. – Te nem bánnád?
- Mit? Ha összejönnétek?
- Ühüm.
- Ne legyél már idióta, miért lenne ellenemre? Esküszöm, boldoggá tett, mikor együtt láttalak titeket. Aranyosak voltatok, és halál komolyan beszélek, összeilletek.
Az arcom egyre jobban lángolt.
- Csak azt hittem, nem bírod Byunghunt.
- Végül is hiába szidtam párszor az egész Teen Topot, egyedül Chunji volt az, aki szúrta a szemem. Na, ő viszont nagyon. De azt hiszem, most már határozottan kijelenthetem, hogy azaz időszak is elmúlt. Szóval megnyugodhatsz, nincs L.Joe-val semmi bajom sőt, rendes fiúnak tartom. Talán még egyetlen srácot sem láttam úgy lányra nézni, mint ahogy ő nézett rád.
A szívem boldogan dobbant egy nagyot, s szívesen megjegyeztem volna, hogy Chunji szemei is drágakőként ragyognak, akárhányszor csak ráemeli JungSoora a tekintetét, de inkább csendben maradtam.
- Tudod, amikor legutoljára nálunk volt, akkor elaludtunk egymás mellett.
- Aha, mesélted.
- Azt viszont nem mondtam, el, hogy… Ráfogott a fenekemre.
Félelmetes őrültséggel csillant fel szeme. – Naaa, végre valami fejlemény!
- Én ekkor ébren voltam, ő viszont nem.
- Szóval te most komolyan elhiszed, hogy ezt véletlenül csinálta? – vonta fel szemöldökét.
- Igen, mivel aludt.
- Jaj, naiv, naiv kicsi SangMi! – csóválta a fejét. – Egyértelmű, hogy szándékos volt, és csak színlelte, hogy nincs tudatánál.
- De…
- Nekem van igazam. Álmában miért fogott volna rá a hátsódra?
Kérdésére még jobban elpirultam. – Jó, jó, most nem is ez a lényeg – tettem hessegető mozdulatot kezemmel –, bár akkor sem értek veled egyet. Szóval… Amikor felébredt – meséltem tovább –, mivel ugyebár ALUDT – ezt a szót direkt kihangsúlyoztam, mire csak morgott egyet –, olyan gyorsan húzódott el tőlem, mintha valami fertőző beteg lettem volna. Én persze végig úgy tettem, mintha én is aludtam volna, ezért nem is tettem szóvá neki, hogy letaperolt, de aztán ő maga hozta fel az esetet a páros randin. Bocsánatot kért, és azt mondta, nagyon szégyenli magát.
- Istenem, de drága! – tapsikolt jót derülve testvérem. – Hát, az ilyen normális fiúk manapság már kihalófélben vannak.
- Chunji is rendes.
Kontrollálhatatlanul szakadt fel belőle a nevetés, s ezzel egy időben a könnyei is potyogni kezdtek.
- Chunji! Rendes! Még, hogy ő! Hát ez nagyon jó! – hahotázott fékeveszetten, mintha épp az imént sütöttem el volna az év poénját.
- Komolyan mondtam.
- Ah, már fáj a hasam – jajveszékelt még mindig vihogva, hétrét görnyedve.
- Aj, JungSoo… - fújtattam.
- Jó, oké, bocsi… Bocsi, összeszedem magam – törölgette pulóverének ujjával könnyáztatta arcát.
- Kimostad már valaha azt a pulcsit? – kérdeztem finnyásan. Még mindig Chunji ruhaneműje volt rajta.
Elkomorodott az arca. – Ezt úgy mondod, mintha éjjel-nappal ez lenne rajtam.
- Mivel ez így is van!
- Tegnap is mást viseltem – védte magát.
- Gondolom, akkor volt a mosásban. Legalábbis remélem.
- …Igen – vallotta be nagy nehezen.
- Istenem, de menthetetlen vagy…
- Jól van, na! Megszerettem.
- Na de ennyire?
- Nagyon úgy tűnik – biccentett feszengve.
- Nincs köze ahhoz, hogy tetszik neked Chunji?
- Nincs. Ha csak úgy megvettem volna ezt a pulcsit, és nem Chunjitól kaptam volna, akkor is ilyen sűrűn látnád rajtam.
Felhívtam volna arra a figyelmét, hogy véletlenül elfelejtette letagadni, hogy – komolyabb értelemben véve – kedveli Chunjit, de inkább csak hagytam, hogy szimplán elhaladjunk emellett.
Eddig is tudtam, hogy van a fiú és közte néminemű kémia, de mostanra már még biztosabb voltam ebben; ráadásul JungSoo kezdett egyre gyanúsabbá válni…
- Hát jó – hagytam rá ennyivel. – Nem fogsz elkésni?
Megnyomott a combján heverő telefonja oldalán egy gombot, hogy megnézhesse az időt. – Hú, basszus! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Rohannom kell. Jól van, majd jössz valamikor, érezd jól magad – hadarta el sietősen, és már ott sem volt, így nyugodtan folytathattam tovább a készülődést.


- Na, merre megyünk? – kíváncsiskodtam már egy taxi hátsó ülésén ülve.
Byunghun felém fordította fejét, és kedvesen elmosolyodott.
- Hallottad a címet, mikor mondtam, nem? – vonta fel szemöldökét.
- De, de hahó! Én csak augusztusban költöztem ide, nekem egy utcanév nem mond semmit.
- Hát, akkor várnod kell addig, míg oda nem érünk – rántotta meg vállát könnyelműen, s szívesen rácsaptam volna finoman a combjára, hogy így csaljam ki belőle a választ.
- Nem fair, amit csinálsz – biggyesztettem duzzogva számat.
- Ne haragudj, de azt szeretném, ha meglepetés lenne – pislogott rám bocsánatkérő kölyökkutya szemekkel.
- Nem haragszom – somolyogtam vissza rá. Hogyan is tudtam volna, mikor így nézett rám?
- Nincs messze, hamarosan megtudod – fogott rá az ölemben pihentetett kézfejemre, s ezáltal az összes vér az arcomba tolult.

- Ümm… Mi ez a ház? Mi van itt? – kérdezősködtem, amint kiszálltunk az autóból, és egy kikövezett kis utacskán ácsorogtunk, ami egészen az előttünk álló kétemeletes épület bejárati ajtajáig vezetett. Az ösvényt végig apró tuják határolták, s ez az otthoni lakásunkra emlékeztetett; honvágy szorította össze szívemet.
- Itt lakom. Gyere, körbevezetlek – intett, és kezét a derekamra vezette, hogy így ösztökéljen mozgásra.

Kézen fogva húzott keresztül a házon, egyik helyiségből át a másikba, egy pillanatra meg sem állva, s közben fékeveszetten hadarva: ez itt a konyha, kérlek, hunyj szemet a rengeteg mosatlan felett…, ó, igen, a nappali… vegyük úgy, hogy nincsenek itt a koszos zoknijaim…, ez a szobám, és esküszöm, hogy be szoktam ágyazni… évente legalább ötször…, íme a fürdőszoba, talán az egyetlen rendezett pontja a lakásnak, és rögtön mellette megtalálod a vécét is. Követni is alig tudtam őt, ha nem fogta volna szorosan a kezemet, ezer százalék, hogy lemaradok tőle, s amilyen izgatott volt – fogalmam sincs, mi miatt –, biztosan észre sem vette volna, hogy idővel eltűntem mellőle.
Végállomásunk a padlás volt; belépve L.Joe rögtön villanyt kapcsolt. A padlásszoba bár kellően poros volt, mégis mentes volt a pókhálóktól – s ezért elmormoltam magamban egy „köszönöm, istenem”-et. Nem voltam az a mindentől félős fajta, de a pókokkal nem voltam kibékülve.
Rengeteg doboz volt elszórva, közel a felének az oldalán Byunghun neve állt, míg a maradék a testvéréhez, Kyunghunhoz tartozott.
Valahonnan elővarázsolt egy barna kockás pokrócot, s leterítette oda, ahol még volt szabad terület.
- Nyugi, ez nem koszos, nyugodtan leülhetsz rá. Én készítettem ide. Gondoltam, nem lenne valami kényelmes órákon át ácsorogni.
Biccentéssel feleltem, és lehuppantam a takaróra, majd törökülésbe rendeztem lábaimat.
- Mi célból vagyunk itt? – kíváncsiskodtam.
- Várj – emelte fel mutatóujját, és keresgélni kezdett a dobozok között.
Amikor megtalálta, amit szeretett volna, megragadta, s letette elém, aztán leült velem szemben.
- Nézzük, ebben mi van – nyitotta fel a fedelét. – Ó, képek – csillant fel a szeme boldogan.
Kivett egy baba kék színű fotóalbumot, s ráfújt egy nagyot, hogy eltűnjön a felületéről a por. Kinyitotta, és kicsúsztatta a legelső képet a nejlontokjából.
- Figyelj, ez én vagyok – adta kezembe a fényképet, amin a pici L.Joe két pofára tömte a születésnapi tortáját, s éppen ezért fülig csokis volt. Annyira aranyos volt, hogy még a szemem is könnybe lábadt, és ekkor fogtam fel, mi volt az itt létem oka: meg szerette volna velem osztani az életének egy részét, azt akarta, hogy ismerjem a valódi énjét, a csillogásmentes, hétköznapi Byunghunt.
- Istenkém… - motyogtam meghatottan.
- Hát, akkoriban nem tudtam, hogyan kell viselkedni az asztalnál – vakargatta a tarkóját.
- Miért, most már tudod? – vontam fel szemöldökömet.
Én is közel szerettem volna őt engedni magamhoz, s ehhez az kellett, hogy elkezdjek vele barátságosan csipkelődni.
- Haha, nagyon vicces – forgatta a szemét. – Ne keverj össze Rickyvel. Hidd el, ő tényleg rosszabb, mint egy három éves.

Az összes fotóját megmutatta nekem, így az apró Byunghun rengeteg arcát láthattam: a játszótéren, homokevés közben, a karácsonyfa alatt ajándékot bontva, az etetőszékben tetőtől talpig maszatosan, a testvérével összeölelkezve, boldogan vigyorogva a kamerába – L.Joenak ekkor hiányzott az első két tejfoga. Nála édesebb kisfiút talán még nem is láttam életemben.
Előszedte a régi játékait – megismerkedhettem a legelső plüssmackójával, Brumival, bemutatta nekem a babáját (édesanyja szerette őt kislányként kezelni, legalábbis elmondása szerint), de a kezembe vehettem az ősrégi játékpuskáját is. Mindegyik tárgyhoz volt egy vicces kis története, miközben mesélt, a szeme vidáman ragyogott, teljesen beleélte magát a regélésbe. Kiváltságosnak éreztem magam, amiért mellette lehettem, miközben újraélte gyermekkori emlékeit.
A következő doboznál örömittasan kiáltott fel.
- Úristen! Pedig azt hittem, anya kidobta! Nééézd, nézd, nézd, nézd! – szaladt vissza hozzám izgatottan, egyik kezében egy legalább másfél méter hosszú plüss pandát szorongatott, míg a másikban egy ütött-kopott könyvecske volt. – Régen mindig ezt öleltem, és úgy aludtam el, még párnát sem használtam ezen kívül. Pandi a neve.
- Milyen ötletes – hümmögtem elismerést mímelve, de rögtön kuncogni kezdtem.
- Jól van, na, lehettem vagy öt éves, mikor elneveztem – védekezett.
- Mi az a kis könyvecske? – böktem a másik kezére.
- Jaaa, a naplóm.
Kikerekedett a szemem. – És azt is meg akarod nekem mutatni?
- Miért ne? – vont vállat. – Általános iskolás koromban írtam, tuti nincsen benne semmi olyan, amiről te ne tudhatnál.
- Hát… oké.
Nagyon meglepett, hogy még ebbe is hagyja, hogy betekintést nyerjek, de majd szétvetett tőle az öröm. Kezdtem őt egyre közelebb érezni magamhoz, s talán soha semminek nem örültem még ennyire.
- Mi lenne, ha lefeküdnénk?
Sokkolva meredtem rá.
Mi…? Mármint…? Hogy most…? MI?! 
Zavarodottan pislogott vissza rám, nyilván nem értette, miért nem válaszolok neki, de aztán néhány másodperc múlva leesett neki:
- Jaaaj, Jézusom, félreértettél – nevetett elpirulva. – Úgy értettem, hogy a pokrócra. Lehetne Pandi a párnánk, tényleg nagyon kényelmes – magyarázkodott.
- Jaaa, ne haragudj, egy idióta vagyok – sütöttem le szememet. Most komolyan, mégis hogyan gondolhattam, hogy…
Mindegy, felejtsük el.
- Én voltam félreérthető – szabadkozott, majd eligazgatta a pokrócon a plüssállatát, és a hátára feküdt. – Na, jössz? – paskolta meg maga mellett a helyet. – Röhögjük ki együtt az általános iskolás Byunghunt.
Elhelyezkedtem mellette, s az oldalamra fordultam, hogy tökéletesen láthassam az arcát, ami ilyen közelről annyira lélegzetelállító volt, hogy a saját nevemről is megfeledkeztem.
Ő maradt a hátán, és a levegőbe emelte a naplóját.
- Kíváncsi vagyok… - motyogta, és kinyitotta. Megköszörülte a torkát, hogy olvasni kezdjen: - Kedves naplóm… - S rögtön a megszólítás után lekapcsolódott a villany.
- Byunghun! – Ültem fel kétségbeesetten. – Ez te voltál? Ne szórakozz már!
- Már hogy lettem volna én? Itt feküdtem végig melletted! Szerintem csak szimplán kiégett a körte, már ezer éve nem volt kicserélve itt – sóhajtozott. – Várj, csinálok fényt. – Ahogyan feltornázta magát ülőhelyzetbe, sikeresen szájba vágott, még a fogaim is összekoccantak.
- Ah, ez fájt – jajdultam fel.
- Jaj, ne haragudj, SangMi, esküszöm, nem direkt volt! Én tényleg nem akartam, csak nem látok semmit sem. Bocsi…
- Semmi baj, Byunghun. – A sötétben megkerestem a combját, és rásimítottam kezemet. A testi kontaktussal is azt akartam sugallni, hogy valóban nem haragszom rá.
Végre rátalált a telefonjára, s miután bekapcsolta a vakut, ismét láthattuk egymást. Letette kettőnk közé a mobilját, így a fény egyenlő részben ért minket. Még így félhomályban is gyönyörű volt – még ha ez furcsa jelző is, tekintve, hogy fiúról beszéltünk. De mégis… csodaszépnek tartottam őt.
- Hol ütöttelek meg, mutasd. – Aggódó szemekkel kezdte el mustrálni az arcomat, bántalmazás jelei után kutatva.
- Igazából… A szám fáj…
- Oh… - lehelte, s ráncok gyülekeztek homlokán, ahogyan ajkaimat szuggerálta, és – feltehetőleg – azon morfondírozott, hogyan tegye jóvá „bűnét”.
Néhány másodperc elég volt ahhoz, hogy feszengve kezdjem érezni magam amiatt, amiért megszakítások nélkül nézett engem, így hát jobbnak találtam visszatérni eredeti témánkhoz:
- Na, akkor olvasol nekem?
Alig láthatóan megrázta a fejét, hogy magához térjen: - Az a baj, hogy tuti nem tudnám elolvasni a régi macskakaparásomat ebben a rossz fényben. Mi lenne, ha inkább csak úgy sztorizgatnánk? – vetette fel.
- Mármint?
- Elmeséljük a régi emlékeinket.
- Oké, én benne vagyok – biccentettem.
- Akkor akár kezdhetnéd is. Elvégre a lányoké az elsőbbség, vagy mi.
- Hmm… Miről akarsz hallani?
- Mondjuk arról, hogyan lettetek egy család JungSooval.
- Oh, ez egy egyszerű kis történet. Az apám akkor ismerte meg JungSoo anyját, mikor egyszer véletlen egymásnak ütköztek egy kereszteződésben. Mondhatni, hogy szerelem volt első látásra. Telefonszámot cseréltek, majd elkezdtek randizgatni, végül úgy gondolták, ideje összebútorozni.
- Már az első perctől kezdve jól kijöttetek a húgoddal?
- Nem – csóváltam a fejem –, ő eléggé… magának való volt eleinte. Sosem szólt hozzám, sőt úgy nagyon senkihez sem. Csendes gyerek volt, ezért nekem kellett nyitnom felé, és csak így tudtam elérni, hogy megváltozzon, hogy ne forduljon annyira magába. Aztán most nézd meg, mekkora szája van… Azt hiszem, a világra szabadítottam egy szörnyeteget – kuncogtam.
- Bár még mindig olyan… furcsa. Vagyis úgy értem, hogy eléggé mások vagytok.
- A személyisége kialakításában fontos szerepet játszott az, hogy gyerekkorában elvesztette az apukáját… - mormoltam.
- Oh, sajnálom… Nem akartam tapintatlan lenni, vagy bármi…
- Semmi baj, nem tudhattad.
- És… ha nem túl személyes a kérdés… Mármint oké, ez az, de… Mi van a te anyukáddal?
- Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs – tártam szét karomat- - Megszült, aztán apára hagyott. Apu azt mondta, így próbálta meg kezelni a szülés utáni depresszióját. Soha még csak egy képet sem láttam róla, apa kidobta az összes fotót, amit igazából meg is értek. De… valamiért nem fáj. Végül is nem ismertem őt soha. Oké, persze rossz volt, mikor óvodában az anyák napi műsorra is apa jött el, de… idővel hozzászoktam. És különben is, apu remekül megállta a helyét anyaként is, sosem volt okom panaszra – mosolyogtam.
- Nem is szeretnéd tudni, ki az anyukád?
- Nem – ráztam a fejem. – Ha őt nem érdekli, hogy én ki vagyok, akkor én sem törődöm vele, ez ilyen egyszerű. Felesleges lenne egy olyan ember megkeresésére vesztegetnem az energiámat, aki nem is akarja, hogy megtalálják. És már egyébként is teljes a családom, JungSoo anyukája az én teljes értékű anyum is. – Nem felelt, csak elgondolkodva bámult rám. – De beszéljünk most már inkább valami másról… Van valami, amit meg szeretnél velem osztani? – kíváncsiskodtam.
Bénultan pislogott rám nagyokat, s nyelvével benedvesítette a száját.
- Hű… Hát… Ezek után… Nem is tudom – vakargatta tarkóját. – Bár igazából lenne egy dolog…
Mivel elhallgatott, nekem kellett beszédre ösztökélnem:
- És mégis mi lenne az?
- SangMi, szeretném jóvá tenni, hogy véletlenül szájba vágtalak.
- I-Igen?
- Muszáj jóvá tennem – jelentette ki határozottan, s haladékot nem tűrve ajkait az enyémre tapasztotta.

Akkor és ott, a poros padlásszoba félhomályában atomjaimra robbantam.