Teen Top - Lovefool - 29. rész

Úgy gondoltam, karácsony alkalmából duplázok, ezért gyorsan összedobtam még egy részt. :) Szóval kellemes ünnepeket, ismételten! :) 
(És ugye tegnap is feltettem egy részt. Csak azért szólok, hogy nehogy elkerülje a figyelmeteket.)
Jó olvasást!

*JungSoo szemszöge*


 Tenyerét tarkómra szorította, fejemet így tartotta magához a lehető legközelebb. Nyelvével édesen ingerelte az enyémet, a csók mégis szenvedélyes volt, testem összes centije lángolt, amiért felszította lelkem – nagyon is mámorító – poklát. Beletúrtam hajába, s fészkelődni kezdtem az ölében, mire csak fojtott hangon felnyögött, és hevesebben kezdett el csókolni, miközben az egyik keze becsúszott a pólóm alá, és végigsimított csupasz, tűzforró bőrömön. Ahogyan simogatni kezdett, a gerincem mentén jóleső borzongás futott végig. 
Kezdtem elalélni. Ha valaki akkor rákérdezett volna a nevemre, csak ostobán kuncogtam volna, és megrántottam volna a vállamat, hogy fogalmam sincs, de nem is számít. Mert ténylegesen nem volt lényeges semmi sem, negédes csókján és bódító illatán kívül. Amíg a közelében voltam, nem nagyon tudtam másra koncentrálni, és ezt teljesen rendben találtam. Eszem ágában sem állt ezen változtatni, szerettem kábult lenni. Egyenesen imádtam. 
Nagy nehezen feltápászkodott velem, s, hogy megkönnyítsem a dolgát, lábaimat törzse köré fontam, aztán pedig óvatosan lefektetett engem a kanapéra, és fölém tornyosult. Egyik kezével a fülem mellett támaszkodott, míg a másikkal az arcomat simogatta, ami hihetetlenül jól esett. Imádtam, ha cirógatott, érintéseitől mindig szeretve éreztem magam. 
Mert szeretett. 
Nedves kis puszikat hagyott testem szabad felületein: az orromon, az államon, a torkomon, a nyakamon – amit kicsit meg is szívott –, a kulcscsontomon, majd miután felhúzta a felsőmet a hasamról, ott is. 
Úgy éreztem, menten felrobbanok. Egészen közel álltam hozzá, a végletekig kínzott engem. 
Az állánál fogva húztam vissza magamhoz, hogy folytathassuk a csókcsatát, mert perzselő szükségem volt arra, hogy ajkát újra ajkamhoz szorítsa. 
Közelebb akartam érezni magamhoz, ezért hátsózsebébe csúsztattam kezemet. Ő persze rögtön vette a célzást; csökkentette a köztünk lévő távolságot, s rám helyezte testsúlya túlnyomó részét. De élveztem. Jelen esetben azt sem bántam volna, ha agyonnyom. 
Megragadtam rövid ujjújának az alját, és ügyetlenül megpróbáltam feljebb rángatni. 
Nevetve húzódott el tőlem. 
- Ejnye, Szösz – pöckölt orron fülig érő szájjal –, ne ilyen hevesen, mégiscsak a nappaliban vagyunk. A nővéred bármelyik percben lejöhet – bökött fejével az emelet felé, ahol SangMi éppen a szobájában volt. 
Láttam, hogy mozgott a szája, azonban mégsem jutott el a tudatomig a mondanivalója. Kizárólag csóktól kissé duzzadt ajkaira tudtam koncentrálni, amik most is olyan kétségbeesetten hívogattak. 
Vagy csak én vágytam rájuk kétségbeesetten.
Homlokráncolva meredtem rá, s próbáltam visszaemlékezni arra, mégis mit mondott. 
Aztán pedig arra akartam rájönni, hogy mégis mit kerestem itt. 
Mit keresett itt Chunji. 
Most már én magam voltam kétségbeesett. 
Zihálni kezdtem, de ezúttal nem az izgatottságtól. Chunji is észrevette rajtam a hangulatváltozásomat.
- Szösz? Mi a baj? – pislogott rám aggódva. – Szösz?

Hirtelen kipattant a szemem, én pedig felültem. A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, légszomjam volt. Belekerült néhány másodpercbe, amíg hozzászoktam a sötétséghez, és ráébredtem, hogy a szobámban voltam. Az ágyamban. Chunji nélkül.
Az egész csak egy álom volt.
Ezek szerint elaludtam.
Megnéztem a komódomon álló digitális órát, ami fél tizenkettőt mutatott. Hogy tudtam ilyen rövid idő alatt ennyi baromságot összeálmodni?
Szédülve kászálódtam ki az ágyból, s nagy nehezen kibotorkáltam a fürdőszobába, hogy hideg vizet locsoljak az arcomba. Megtámaszkodtam a mosdókagylón, majd belenéztem a tükörbe: holtsápadt voltam, és igazából nem is éreztem magam jól, a fejem iszonyatosan zúgott.
Miért van rám ekkora hatással? Egyáltalán miért álmodtam ilyet?
Zajosan fújtam ki a levegőt, ahogyan eszembe jutott, hogy még mindig haragudott rám. Konkrétan nem is akart velem beszélni! Az ő esetében még sosem fordult ez elő. Mindig ő volt az, akinek szembe kellett néznie az elutasítással, s ez a hirtelen szerepcsere nem hagyott nyugodni, dühített. Azt hiszi, hogy csak úgy rám csaphatja a telefont? Hogy majd szó nélkül fogom hagyni, hogy ennyire goromba volt velem? Hát, tévedett.
Haladéktalanul beszélni akartam vele, hogy jól lekiabálhassam a fejét, és ezt mindenképpen személyesen akartam megtenni.
Mivel még mindig az utcai ruhámban voltam, ezért nem kellett bajlódnom az átöltözéssel. Csak megigazítottam elaludt hajamat, majd visszasiettem a szobámba, hogy elrakhassam telefonomat és a pénztárcámat, végül pedig magamra kaptam a kabátomat és a cipőmet, és elhagytam a lakást. Rögtön tárcsázni kezdtem az általam ismert egyetlen taxitársaság telefonszámát, és pontosan a házunk elé rendeltem egy autót. Öt percen belül meg is érkezett.
Az anyósülésen gubbasztva, végig az ablakon kimeredve azon gondolkodtam, mit kéne Chunji fejéhez vágnom először.
„Iszonyatosan csókolsz… Iszonyatosan jól”, ötlött fel bennem rögtön, de azonnal el is hessegettem a gondolatot. Jézusom, hiszen ez meg sem történt! És soha nem is fog, ezt garantálhatom.
Panaszosan tolult ki a levegő a tüdőmből.
- Minden rendben, kisasszony? – kérdezte udvariasan a sofőr, s amikor ránéztem, kedvesen mosolygott rám.
Hogyne, csak azt sem tudom, hol áll a fejem, és még mindig nem jut eszembe a saját nevem, de egyébként minden a lehető legnagyobb rendben, válaszoltam gondolatban.
Na, jó, nem akartam vele ilyen mogorva lenni, elvégre ő nem tehetett semmiről.
Megeresztettem felé egy halvány félmosolyt, s biccentettem:
- Persze. Csak egy picit fáradt vagyok, ennyi az egész – legyintettem.
Közel hat percen belül megállt a kocsi, én kifizettem a fuvart, a taxisofőr további szép estét kívánt, én viszont, s végül kiszálltam.
Nagyokat pislogtam az impozáns épületre, a panelre, ahol a Teen Top lakott, s egyszerre minden bátorságom az inamba szállt.
Mit keresek itt? Mi a francért nem tudtam én otthon maradni, és visszaaludni? Mégis mit gondoltam, mikor majdnem éjfélkor elhagytam a házat?!
Teljesen elment az eszem. Erről már csak egy orvosi papírt kellett volna szereznem, s hivatalossá vált volna.
De… Ezek után már nem mehettem haza csak úgy. Az istenért, még pénzt is költöttem arra, hogy elfuvarozzanak idáig! Most már muszáj volt találkoznom Chunjival.
Előkotortam telefonomat.
Most hívjam fel? Küldjek neki sms-t? Mi van, ha alszik, és felkeltem, aztán meg még jobban magamra haragítom őt? Á, amilyen hülye, úgyis még mindig a laptopját bújja, és valamilyen idióta játékkal szórakozik, nyugtattam magam.
Félve küldtem neki egy rövid üzenetet:

A dorm előtt vagyok. 

Idegesen toporogtam, amíg meg nem érkezett a válasz:
Oké.

Oké?! „Oké, legyél csak, kit érdekel”, vagy „Oké, máris megyek, várj meg”? Nem tudtam értelmezni őt, viszont nem mertem még egyszer írni neki.
Az idegölő várakozás közben feltűnt, mennyire nagyon hideg van. Összefontam karjaimat mellkasom előtt, nyakamat is behúztam, hogy minél kevesebb hőt veszítsek, és egyik lábamról átálltam a másikra, hogy mozgásban tartsam magam. Közben azért imádkoztam, hogy Chunji mihamarabb tolja ide a képét.
Türelmem fogytán volt, s iszonyatosan bántam, hogy indulatból cselekedtem. Tényleg nem kellett volna itt lennem.
Nyílt a bejárati ajtó, és mivel pont mellette álltam, ezért Chunji majdnem képen törölt vele. A szívem olyan szabálytalanul kezdett el verni, hogy úgy gondoltam, talán azzal csak jót tett volna velem Pamacs, ha erőből az arcomba vágja az ajtót, én pedig eszméletemet vesztem.
Megállt velem szemben, és kérdőn vizslatni kezdett, homlokán ráncok gyülekeztek. Egyáltalán nem tűnt álmosnak, ezért megnyugodhattam, hogy legalább nem zavartam őt meg álmában.
Álom.
Eszembe jutott az enyém, s éreztem, ahogyan az összes vér az arcomba tolult.
- Szösz? – vonta fel szemöldökét, s kabátzsebébe süllyesztette a kezét. Kabátja nem volt összecipzárazva, ennek láttán kirázott a hideg.
- Chunji – biccentettem felé bizonytalanul.
Míg úton voltam, azt terveztem, hogy mindent a fejére olvasok majd, most meg itt ácsorogtam, mint egy szerencsétlen, és meg sem tudtam szólalni.
A föld alá akartam süllyedni.
- Alvajáró vagy?
- Mi? Nem, nem erről van szó – kuncogtam zavartan.
- Akkor miért vagy itt? – Na, ez az, amit már én magam sem tudtam. – Mondtam, hogy nem akarok veled beszélni.
- Azt is mondtad, hogy talán majd holnap. – Felmutattam neki a telefonomat, hogy jól láthassa a pontos időt. – Már elmúlt éjfél.
Csak pillogott rám, aztán, mikor végre leesett neki, ellágyult a tekintete.
- Szösz…
- Ne haragudj rám, Chunji – fojtottam belé a szót. – Sajnálom… Nem akartalak elkerülni, csak… Egy kis egyedüllétre volt szükségem – füllentettem. – Egy picit sétálgattam egyedül, ennyi volt az egész. Besokalltam az egyetemtől – magyarázkodtam.
Körém zárta karjait, s a hajamba puszilt. Idegesített, hogy mindezt teljesen természetesnek vettem, de mégis annyira… jól esett.
- Semmi baj, Szösz, csak máskor szólj, oké?
Bólintottam. – Akkor nem haragszol?
- Képes voltál kivárni az éjfélt, hogy aztán személyesen felkeress, és bocsánatot kérj tőlem. Mégis hogyan tudnék haragtartó lenni ezután, szerinted?
- Akkor jó – fúrtam arcomat megkönnyebbülten a pulóverébe, és letüdőztem az illatát.
- Ugye tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz? Hogy mindenről panaszkodhatsz?
- Elvégre barátok vagyunk, nem? – kérdésére kérdéssel feleltem, és felnéztem vidáman csillogó szemébe.
Aztán az a csillogás eltorzult, Chunji arcán pedig átsuhant valami, de az egész csak néhány másodpercig tartott, utána pedig ugyanolyan derűsnek festett, mint azelőtt.
- De még mennyire – borzolta össze a hajamat, s ezzel kiérdemelt tőlem egy mellkason csapást.
Felszabadultan nevetett, az én mellkasomat pedig rossz érzés szorította össze.
Voltak dolgok, amikről nem beszéltem neki.
Soobint nem akartam megemlíteni. Feldühítettem volna.
Az álmomról nem lett volna értelme fecsegni. Kiröhögött volna.
Csapnivaló egy barát voltam.
Mégis kinek vannak ilyen zavarba ejtő álmai a haverja főszereplésével? És ki titkolózik előtte?
Csakis én.
Utáltam ezt. Utáltam magam.
Miért nem tudom kiverni a fejemből, ahogyan…
Nem. Elég.
Más vizekre kellett eveznem gondolatban.
- És egyébként miért kerestél? – kíváncsiskodtam.
- Jaaa, csak lenne egy ötletem.
- Hú, ez nem kezdődik valami jól…
- Elmész te a… - Haragos pillantásom hatására elharapta a mondat végét, majd megköszörülte a torkát. – Oké, szóval… Mi lenne, ha tartanánk egy közös ebédet? Vagy akár vacsorát, nekem mindegy.
- Egészen pontosan mit értesz közös alatt? – értetlenkedtem.
- Te, a nővéred, és mi.
- Ti? Fogalmaznál egy picit pontosabban, ha kérhetem?
- Befejeznéd az affektálást, ha kérhetem? – utánzott, még a hangját is elvékonyította. Jó erősen vállba bokszoltam. – Jól van, jól van, folytatom tovább. Szóval, a mi alatt természetesen magamat és a srácokat értem.
- Oh. – Hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni.
- Ez nem válasz.
- De… Miért? És hol? Meg mikor?
- Mert te például – pöckölt orron pontosan ugyanúgy, mint a rohadt álmomban – még nem ismersz mindenkit a bandából.
- És?
- És azt akarom, hogy megismerkedj a családom ezen részével.
Elmosolyodtam, és bólintottam, hogy ez esetben teljes mértékben benne vagyok.
- Később pedig a másik felével is – tette hozzá.
Úristen, egy találkozó Chunji szüleivel? Erre határozottan nem álltam készen. Az anyukája tuti, hogy leolvasná rólam, hogy valamit eltitkolok az ő kicsi fia elől, aztán ott az egész család előtt eltiltaná Chunjit tőlem, és ezzel teljesen megszégyenítene. Az anyáknak megvolt ezeknek a kiszaglására az orruk, én pedig nem akartam totálisan megsemmisülni Chunji családtagjai előtt.
- Nyugi már, Szösz, nem azt mondtam, hogy most rögtön ugorjunk fel a szüleimhez – kuncogott. – Biztosan sápadt képet vágtam a magam elé vizionált rémképtől, ezért nevetett rajtam. – Egyébként meg válaszolva a többi kérdésedre: összegyűlhetnénk akár a dormban is, a dátumot majd közösen lefixáljuk.
- A dormban? Ez engedélyezett?
- Maximum majd azt kamuzzuk, hogy Minsoo nővérének a barátai vagytok, így tuti feljöhettek majd. Nem lesz gond, ne aggódj.
- Hát… Nem is tudom…
- Ez az egyszerűbb megoldás. Nyilvános helyen nem mutatkozhatunk, elmenni hozzátok az egész bandával pedig szintén feltűnő lenne.
- Jó, igaz…
- Kérlek, mondj igent, Szösz – megragadta a kezemet, hátha a testi kontaktus miatt fogékonyabb leszek az ajánlatára. – Esküszöm, hogy meg fogod szeretni a srácokat. Jó, mondjuk azért ne szeresd meg őket túlságosan is, mert akkor féltékeny leszek. Szóval, mielőtt átjönnél hozzánk, jól vésd az eszedbe, hogy te az én barátom vagy, értve vagyok?
Szalutáltam. – Igenis, uram. De nehogy azt hidd, Chunji, hogy birtokolhatsz, mint valami tárgyat. A haverod vagyok, és véletlenül sem a tulajdonod, ezt pedig te vésd az eszedbe.
- Jó-jó, felfogtam. Én csak nem akarom, hogy lecserélj valakire, ennyi az egész.
Elmosolyodtam. – Nem foglak, hülyegyerek.
- Senki nem tudja olyan szeretetteljesen mondani azt a szót, hogy hülyegyerek, mint te.
Elnevettük magunkat.
- Na, akkor? Mi a válaszod?
- A fiúk mit szóltak hozzá?
- Örültek neki, de tényleg. Alig várják, hogy megismerhessenek, sokat meséltem már nekik rólad.
Valamilyen oknál fogva az arcom égni kezdett.
- Remélem, nem írtál le nekik mindenféle kiállhatatlan nőszemélyként…
- Hát, ami azt illeti…
- Nem tehetted ezt meg velem! – löktem őt meg a vállánál fogva sértődötten.
- Csillapodj már le, Szösz! – röhögött harsányan. – A srácok csak annyit tudnak, hogy van egy iszonyatosan édes barátom, akivel sokat találkozok.
„Iszonyatosan édes”. Ó, jaj…
- Hát… jó – sütöttem le szememet. – Akkor így már benne vagyok – motyogtam, ő pedig még mindig nevetve magához ölelt.


*SangMi szemszöge*


Egy taxi hátsóülésén terpesztettem húgom mellett, éppen úton voltunk a Teen Top laktanya felé. A szívem máris hevesebben vert a megszokottnál, a tenyerem izzadt, s a hasamban keletkezett csomó percről percre feszesebb lett.
Úgy éreztem, menten kimúlok.
Kezemet tördeltem idegesen, közben a számat rágcsáltam, és folyton megigazítottam a hajamat. Körülbelül ezerszer végigmértem magamat, s páni rémület fogott el minden egyes alkalommal. Jól leszek így? Nem gáz, hogy kockás ingben jöttem, alatta egy fekete atlétával és egy egyszerű farmerban? Fogok így tetszeni L.Joe-nak? Mit fog gondolni, mikor meglát? Csinosnak fog tartani?
Egyáltalán hogyan kell neki köszönnöm a történtek után? Öleljem meg? Esetleg csókoljam meg mindenki szeme láttára? Vagy fogjak vele kezet? De hülye vagyok, mégis mi a bánatért tennék ilyet? Nem vagyok fiú!
Ezt észben kell tartanom.
Nem vagy fiú, SangMi.
Nem vagy az.
Te lány vagy.
Na, jó, én tényleg begolyóztam.
Vajon Byunghun mesélt rólam a többieknek? Elmondta nekik, hogy megcsókolt? Mi van, ha mindannyian tudnak róla, és a társaságban egyedül JungSoo lesz az, aki tájékozatlanul fog ott ülni? Jézusom, ha megtudja, hogy egy ilyen kaliberű dolgot elhallgattam előle, ott helyben fog engem felkoncolni! Mégis miért nem árultam el neki rögtön akkor, mikor rákérdezett arra, hogy mi történt köztünk? Miért?!
A nap végére halott ember leszek. A saját testvérem keze által fogok pusztulni. Micsoda kegyetlen világban élünk!
Nos, legalább abban a tudatban halok meg, hogy L.Joe-nak tetszek. Tetszettem. Múlt idő. Amíg éltem. Mert ugye ma ki fognak nyírni. Utána már nem fogok élni.
A gondolataimnak nincsen semmi értelme.
Egyébként meg… Valóban kedvelt engem Byunghun? Mi van, ha csak áltatott? Vagy csak azért csókolt meg, mert unatkozott?
Ez mekkora baromság, mégis ki csókolna meg bárkit is azért, csak mert éppen nincsen izgalmasabb elfoglaltsága?
Byunghun.
Na, jó, mégis miért kezdtem el rosszat feltételezni róla?
Tegyük fel, hogy csak heccből volt az egész. Mondjuk fogadtak a fiúkkal, hogy úgysem mer ennyire közel kerülni hozzám, aztán meg, ha mégis megteszi, pénzjutalmat kap. Vagy kaját. Szereti a kaját.
Istenem, ki ne szeretné a kaját?!
Kezdek bekattanni.
De mi van akkor, ha tényleg így volt, ahogyan magamban felvázoltam? Biztosan azóta is ezen röhögnek…
Jézusom, nem akarom, hogy kinevessenek! Nem akarok közröhej tárgyává válni!
Ki akartam vetni magam a mozgó járműből.
Csalódtam Byunghunban.
Basszus, miket hordok itt össze, hiszen semmi sem biztos, csak találgatok.
Csókunk óta nem találkoztunk, ezért voltam ennyire megzavarodva. Nem tudtam, mi merre hány méter, s kezdtem elveszíteni az ép elmém maradékát is.
Volt egyáltalán még maradék?
Erősen kétlem.
Ránéztem JungSoora, aki a telefonján nyomkodott valamit. Nem is tudta, hogy nem voltam vele őszinte. Én vagyok a legborzalmasabb nővér a világon! Meg sem érdemlem, hogy a testvérének nevezzen! Hirtelen még a szemem is könnybe lábadt.
Egy szörnyeteg vagyok!
- Mi? Miért lennél az? – emelte rám kérdő tekintetét, én meg csak megszeppenve pislogtam vissza rá. – Miért lennél szörnyeteg?
Nem hiszem el, hogy ezt hangosan is kimondtam! Át akartam magam ütlegelni a túlvilágra.
Annyira nagyon hülye vagyok!
Mégis mit mondjak? Mi a fenével hozakodjak elő? Áruljam el neki? Vigyem a titkomat a sírba? Elvégre ma úgyis meg fog fojtani, szóval nem kéne túl sokáig szenvednem emiatt. De… Tuti nem kerülnék a mennyországba, ha nem lennék hozzá őszinte. Bepánikoltam.
Nem akarok pokolra jutni ennyi miatt! Én jó ember vagyok!
El kellett neki mondanom.
- Figyelj, JungSoo… - kezdtem, de a taxi abban a pillanatban meg is állt.
Húgom kifizette a fuvart, majd kiszálltunk az autóból.
- Igen? – kérdezte, ahogyan gyalog folytattuk tovább az utunkat az épület felé. Szerencsére csak pár méterre volt. – Folytathatod.
Csakhogy ekkorra már nem volt hozzá bátorságom.
Ez van, pokolra fogok jutni. Beletörődtem sorsomba.
- Csak… Nem mosogattam el, pedig azt ígértem, megcsinálom… Ne haragudj.
Vállba veregetett: - A mosatlan akkor is ott lesz, mikor majd hazaérünk, szóval még mindig lesz rá esélyed, hogy elmosogass, emiatt ne aggódj. – Közben megérkeztünk a panelhez, s rögtön elő is vette a telefonját. – Chunji azt mondta, csörgessem őt meg, ha a ház előtt vagyunk.
Szívem szerint kirúgtam volna a kezéből a mobilt, majd addig ugráltam volna rajta, amíg milliónyi darabra nem zúztam volna, aztán pedig fogtam volna egy kutyát, hogy lepisiltessem és elásassam vele a föld alá a törmeléket, de ehelyett csak a számat rágcsálva biccentettem.
Világgá akartam szaladni.