Teen Top - Lovefool - 28. rész

Ezzel az új résszel szeretnék minden kedves Olvasónak kellemes ünnepeket kívánni. :) Jó olvasást! :)

*SangMi szemszöge*

Ha kést szorítanak a torkomhoz, akkor sem tudom megmondani, mennyi ideig fonódtunk össze. Nem létezett külvilág, az időérzékem megszűnt, de akkor és ott tényleg nem számított senki és semmi más L.Joe-n kívül.
Kipirulva, szapora lélegzetvétellel húzódott el tőlem, s rögtön a tarkóját kezdte vakargatni, innen tudtam, hogy szörnyen zavarban van.
- Ne haragudj, SangMi… Én csak… Te… Nem tudom – sóhajtotta. – Nem akartam tolakodó lenni, nem tudom, mi ütött belém… Én nem vagyok ilyen, esküszöm…
Teljesen elment az esze? Képes bocsánatot kérni életem legjobb csókjáért?
- Nem, Byunghun, nem történt semmi – nyúltam keze után, hogy nyugtatólag megfoghassam. – Azaz ezt azért nem nevezném semminek – motyogtam zavartan. – Én is… Én is akartam – vallottam be, habár a szemébe nem tudtam nézni, mindvégig a pokrócot bámultam. – Nagyon akartam – egészítettem ki, bár még ez sem tükrözte a valóságot. A „nagyon” harmatgyenge kifejezése volt égető vágyamnak és perzselő vonzódásomnak. Talán az a szó még meg sem született, amivel kifejezhettem volna mindazt, amit jelenleg éreztem.
Tovább csökkentette a köztünk lévő távolságot, majd az államnál fogva emelte fel fejemet, hogy tekintetünk újra összefonódhasson. Amit láttam két szemében, az nem más volt, mint tiszta szeretet, lágy rajongás. Fogalmam sem volt, ezt mégis mivel érdemeltem ki.
Most már két kezében fogta arcomat, s én reflexszerűen simultam bele puha tenyerébe. Benedvesítette csóktól kissé duzzadt ajkát, majd enyhén rekedtes hangon azt mondta:
- Mondd ki újra.
Nagyot nyeltem. Elsőnek is iszonyatosan nehéz volt, másodjára már nem voltam biztos abban, hogy menne.
Tovább kérlelt:
- Kérlek, SangMi… Mondd ki.
Meggyötörten nézett rám, mint akinek tényleg mardosó szüksége van arra, hogy hallja: átkozottul akartam őt.
- Akartam, Byunghun – leheltem halkan, majd amint megláttam szeme csillogását, felbátorodtam: - Amióta megismertelek, arra vágytam, hogy…
Nem engedte, hogy befejezzem mondatomat, száját az enyémre illesztette, így hallgattatott el. Milyen édes módja annak, hogy megkérjen, fogjam be végre!
Ez már szenvedélyesebb volt az elsőnél, az előző olyan finomkodó volt, udvarias, új. Most viszont mélyen csókolt, karjai pedig szorosabban záródtak körém, és, ha már az első alkalommal csillagokat láttam, akkor mostanra már megjelent az egész univerzum előttem. A fejem tetejétől a kislábujjam hegyéig bizsergető érzés kerített hatalmába, és ahogyan nagyot szippantottam andalító illatából, egyvalamiben megbizonyosodtam: soha semmikor nem éreztem még magam ennyire elevennek. Ennyire… boldognak.

A nap nagy részét így töltöttük: csókolóztunk, mesélt gyerekkoráról, csókolóztunk, én is meséltem neki régi vicces történeteket, hosszasan öleltük egymást, majd megint csókolóztunk. A végére az ajkaim már úgy elzsibbadtak, hogy szinte érzéketlenné váltak, de ezt a lehető legkevésbé sem bántam.
Egyébként az sem zavart minket, hogy mindvégig L.Joe vakuja volt a fényforrásunk. Ez egyedül akkor okozott problémát, mikor lemerült a telefonja. Ekkor döntöttünk úgy, hogy ideje inkább átvonulni a szobájába, ahol aztán összebújtunk az ágyán, és egy órácskára el is szundítottunk. Még az sem érdekelt, hogy álmában motyogott, csak az számított, hogy a mellkasán feküdhettem, és hallgathattam egyenletes szívverését.
A fellegekben éreztem magam.

Délután hazakísért, s egészen a bejárati ajtónkig jött velem.
- Nem szeretnél bejönni esetleg? – kérdeztem mosolyogva, s átfontam a nyaka körül karjaimat, hogy így vonjam őt közelebb magamhoz.
- Sajnálom, de megígértem a srácoknak, hogy visszaérek háromra – biggyesztette le ajkait.
- De hát már négy is elmúlt – pislogtam rá nagyokat.
- Igen, pont ez az – kuncogott, majd egy gyors puszit nyomott a számra. – Majd legközelebb, jó?
Istenem, mennyi kimondatlan ígéret egyetlen egy kérdésbe sűrítve! Máris izgatott voltam.
- Jó – mosolyogtam.
- Akkor majd… hívlak – lehelt csókot homlokomra.
- Várom már – vigyorogtam töretlenül, és addig figyeltem őt, míg vissza nem szállt a taxiba.

Később felbukkant a szobámban JungSoo.
- Bocsi, eddig tanultam – vetődött le az ágyamra. – Na, történt valami?
- Csak gyerekkori emlékeket elevenítettünk fel – vontam vállat. – Nem nagy dolog.
- Aha, és ettől van ilyen kicsattanó jókedved? – méregetett engem gyanakvóan.
Utáltam, hogy ilyen jó szeme volt.
- Csak örülök, hogy közel engedett magához – magyaráztam.
Valamilyen oknál fogva nem akartam neki elmesélni a részleteket. Addig nem, míg én magam sem tudtam, hányadán állunk Byunghunnal.
- Ennyi? – vonta fel kérdőn szemöldökét. Még mindig nem hitt nekem.
- Ennyi – bólintottam határozottan. – És megölelt, mikor elköszönt tőlem – tettem hozzá, hátha így már szavahihetőbb leszek.
- Ah, nehogy elájulj itt nekem egyetlen öleléstől – forgatta szemét, és inkább úgy döntött, magamra hagy.
Ó, ha tudná, hogy több is volt annál…

Már éppen aludni készültem, mikor jelzett a KakaoTalk. A szívem nagyot dobbant, amint eljutott a tudatomig, hogy L.Joe írt nekem.

A fiúk meg akartak nyúzni, amiért ennyit késtem, de az sem érdekelt volna, ha tényleg megteszik. Nekem teljesen megérte. :)

Széles vigyorom kis híján szétrepesztette arcomat, ahogyan válaszoltam neki.

Én pedig nem tudtam, hogy iskolakerülőnek lenni ennyire élvezetes is tud lenni. :D

Na, és mikor látlak legközelebb? Hiányzol. :(

Miután ezt elolvastam, pacává olvadtam.

Van egy olyan érzésem, hogy rád mindig tudnék időt szakítani… Tehát csak tőled függ, mikor találkozunk újra. :)

Ha tehetném, most rögtön átmennék…

Hát… Én nem akadályozlak meg semmiben sem, abban biztos lehetsz. :) 

Tényleg jó lenne, de videojátékoznom kell a fiúkkal. Nem hagyhatom őket így itt, főleg, hogy még mindig haragszanak rám a késésem miatt…

Csalódottság szorította össze szívemet.

Persze, megértem. 

Na, majd legközelebb. :)

Ámen! :D

Figyelj csak, mennem kell, mert már hisztiznek ezek a majmok… Szép álmokat. :) 

Aludj jól, Byunghun. :) 

Aznap este a párnámat szorongatva aludtam el, és fogadni mertem volna rá, hogy még álmomban is ott volt azaz idegesítően vidám mosoly az arcomon.


*JungSoo szemszöge*


Lábaim Soobin combján voltak keresztbe vetve, karomat pedig nyaka köré fontam, hogy így tudhassam őt minél közelebb magamhoz, miközben lágyan csókolt. Egyik percről a másikra jutottunk el idáig.
Nem is olyan régen csengetett be hozzánk egy szál rózsával a kezében, majd egy arcra puszival jutalmaztam a kedves gesztust – hiába nem voltam odáig a virágokért. Mármint nem kell félreérteni, szépek voltak meg minden, de engem valahogy egy tábla csokoládéval jobban le lehetett venni a lábamról –, és beljebb tessékeltem őt. A kanapén foglaltunk helyet, váltottunk néhány szót, majd elvesztünk egymás szemében, végül pedig megcsókolt. S ezúttal nem húzódott el, és én nem szakítottam meg ajkaink kapcsolatát, sőt úgy határoztam, ideje kikapcsolni az agyamat, ezért lassan szétváltak párnáim, hogy Soobin aztán rátalálhasson nyelvével az enyémre.
Próbáltam megfogadni SangMi tanácsát, és igyekeztem nem rágörcsölni mindenre, nem agyalni annyit a dolgokon. Végül is miért ne engedtem volna Soobinnak, hogy megcsókoljon? Szimpatizáltunk egymással, ez nyílt titok volt mind a kettőnk számára, és egyikünk sem élt párkapcsolatban. Még. Egyetlen egy észérvet sem tudtam volna felsorolni ellene. Nem volt egy sem.
Végre hagytam, hogy elengedjem magam. Mind a ketten vágytunk rá, nem volt értelme visszakozni. És, ha nem ismertem még őt annyira jól? Majd fog ez változni idővel, ahogyan SangMi is mondta. Most csak annyi volt a lényeg, hogy szörnyen jól éreztem magam a karjai közt, ahogyan a hátamat simogatta, és ujjaival a hajammal játszadozott.
Aztán, mikor elfúlva húzódtunk el egymástól és kezdett eltűnni az elmémet fedő bódultságfelleg, ez a bizonyos „szörnyen jó” átváltozott szimplán „szörnyűvé”.
Egy újabb dolog, amit nem fogok elmondani Chunjinak, jutott eszembe keserűen. Egy újabb titok, ami nyomasztani fogja a lelkemet. 
Lelki szemeim előtt megjelent durcás ábrázata, és hirtelen… bűnösnek éreztem magam.
De hát nem is követtem el semmi rosszat!, kezdtem el perlekedni vele gondolatban, aztán rájöttem, hogy amit éppen csinálok, az könnyen lehet egy komoly mentális betegség előjele. Talán Chunji miatt valóban be fogok golyózni előbb vagy utóbb, ki tudja.
Ki akartam őt verni a fejemből, de valamilyen oknál fogva minden gondolatom körülötte forgott. Minden. Egyes. Rohadt. Kis. Gondolatom.
Utáltam magam, amiért a jelen sem lévő Chunjival foglalkoztam ahelyett, hogy a bizsergő ajkaimra, és arra a szuper édes srácra fókuszáltam volna, aki éppen az ölében pihentetett lábaimat simogatta kisfiúsan mosolyogva.
Megráztam a fejem, most tényleg nem szabad Chunjira összpontosítanom.
Beletúrtam Soobin hajába, hátrasimítottam a puha tincseket, majd elengedtem őket, s hagytam, hogy visszarendeződjenek úgy, ahogyan eredetileg is voltak. Erre egy széles vigyorral felelt, aztán finom puszit nyomott a szám szélére, és végigsimított arcomon. Máris imádtam ezeket az apró érintéseket.
Magamhoz öleltem őt, valamiért szükségét éreztem annak, hogy az ölelésében legyek. Néhány szívmelengető pillanat erejéig így maradtunk, aztán hátrafogta hajamat, és nyakamba csókolt, végül pedig újra ajkaimra talált. Most szenvedélyesebb volt, mint az előbb, még a pulzusom is az egekbe szökött, és szaporábban vettem a levegőt.
Tudta, hogyan kell csókolni, annyi biztos volt.
„Csak, hogy tudd: az ajkam is puha.”, jutott eszembe Chunji egy korábban elejtett mondata, majd az is felrémlett, ahogyan alig néhány centire volt az arcunk egymástól, mikor ki akart belőlem provokálni egy csókot.
Ismét rossz érzés kerített hatalmába, az adott pont, ahol Soobin megcsókolta a nyakamat, vétkesen égni kezdett.
Idegesített, hogy nem tudtam Chunjit kiverni a fejemből, jelen esetben irritált személyének már csak a puszta gondolata is, és dühített, hogy nem tudtam, mi az oka annak, hogy folyton rajta agyalok.
Erősebben simultam Soobinhoz, remélve, hogy ha hevesebben csókolom, akkor Chunji majd csak úgy megszűnik létezni.
Megcsörrent a telefonom. Morogva szakadtam ki Soobin öleléséből, és vettem elő a zenélő készüléket a zsebemből. Amint ránéztem a képernyőre, elment az összes életkedvem is.
Chunji volt az.
Nagyon is létezett…
Fújtatva, gondolkodás nélkül utasítottam el hívását, most egyszerűen nem tudtam volna vele beszélni. Ezer százalék, hogy rákérdezett volna arra, hogy jelenleg mit csinálok, én pedig nem akartam neki hazudni. Majd később…
Ráadásul dühös is voltam rá, noha ez teljes mértékben hülyeség volt. Elvégre én voltam az, aki rossz barátként viselkedett, és titkolózott előtte, ő mindössze annyiban volt „bűnös”, hogy a gondolataim túlnyomó részét uralta. Mindegy, akkor is mérges voltam.
- Ki volt az? – kérdezte Soobin, ahogy hozzábújtam.
- Nem fontos – legyintettem. Pedig nagyon is az volt, nyugodni sem hagyott, majd megvesztem a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, mit akart Chunji.
Chunji nem adta fel, a telefonom újból dalra fakadt.
- Nos, úgy látszik, hogy a hívó félnek az – kuncogott Soobin. – Miért nem veszed fel?
- Mert tényleg nem számít. – Ezzel inkább saját magamat akartam meggyőzni.
Nemes egyszerűséggel kikapcsoltam a telefonomat, hogy ne zaklathasson tovább, ám tudtam, hogy ezzel nem lett elintézve semmi sem; percek kérdése, és Chunji az ajtónk előtt fog toporogni. Éppen ezért ragadtam meg Soobin kezét, ezzel késztetve arra, hogy álljon fel a kanapéról.
- Mi lenne, ha elmennénk egy kicsit sétálni? – ajánlottam fel.
- Remek ötlet – mosolygott vidáman.
Mindenképpen el akartam kerülni azt, hogy Chunjival szembe kelljen néznem.

Soobinnal fél nyolckor váltak el útjaink – egészen addig egy közeli parkban ütöttük el az időnket –, de valamiért még nem mentem haza. Visszautasítottam Soobin ajánlatát, és nem hagytam, hogy hazakísérjen. Egyedüllétre volt szükségem, az utcákat akartam róni céltalanul, ki akartam szellőztetni a fejemet.
Mindvégig azon agyaltam, hogy mégis hogyan kéne elmondanom Chunjinak, hogy kezdenek a dolgok komolyabbra fordulni Soobinnal. Aztán azon morfondíroztam, hogy miért is félek annyira felhozakodni ezzel a témával. Végül is… Chunji csak nem haragudna meg rám, nem? Barátok vagyunk, akkor beszélhetek vele ilyenekről, ugye? UGYE?!
A sétám nem használt semmit, a friss levegő ellenére is megfájdult a fejem, ezért közel kilenc órakor úgy döntöttem, ideje hazamenni. A hazafelé vezető úton végig azért imádkoztam, hogy ne találjam Chunjit a házunkban. Másrészt viszont… Egy részem nagyon is akarta, hogy a szobámban várjon rám.
Nem értettem magamat.
SangMi már rögtön az ajtóban letámadott:
- Itt járt Chunji. – Már csak a neve említésére is nagyot dobbant a szívem, amit nem tudtam mire vélni. – Téged keresett. – Ki gondolta volna? – Nagyon dühös volt, amiért kétszer is kinyomtad. Azt mondta, mindenképpen hívd fel, ha hazaérsz.
- Oké – biccentettem.
- Miért nem akartál vele beszélni?
- Soobinnal voltam. Csak nem fogadhattam a hívását úgy, hogy ő mindvégig mellettem volt – tártam szét karomat.
- Jó, az igaz… De akkor most hívd fel, tényleg nagyon pipa rád.
Hát ez fantasztikus… 
- Oké.
Felcammogtam a szobámba, és fáradtan bújtam be az ágyamba.
Hívjam? Ne hívjam?
Az utóbbit választottam.
Helyette inkább megnyitottam a KakaoTalkot, hogy üzenjek neki.

Élek. 

Tudtam, hogy ezzel csak még jobban fel fogom őt bőszíteni.

Csörögni kezdett a telefonom. Ő volt az. Ezúttal felvettem, de félve.
- Hallgatlak – sóhajtottam.
- Élek? Csak ennyit tudsz mondani azok után, hogy ma leráztál, és egyértelműen próbáltál engem elkerülni? Mi a franc ütött beléd? Tudod te, mennyire aggódtam érted? Megint bajod van velem? Mit követtem már el megint, hogy haragszol rám, és nem is akarsz hallani felőlem? Kezd elegem lenni a folytonos hangulatingadozásaidból. Olyan vagy, mint a rohadt tenger, vagy mint az időjárás, vagy én már nem is tudom, mihez hasonlíthatnálak, Szösz! Kiborító vagy! Kiborítottál!
- Sajnálom…
- Sajnálhatod is! Tudod, mit? Most inkább nem is akarok veled beszélni, tényleg haragszom rád. Majd talán holnap. Szia. – És azzal ki is nyomott.
Csak nagyokat pislogtam a telefonomra. Oké, azt megértettem, hogy mérges volt rám, na, de ennyire? Nem volt ez egy kicsit túlzás?
Mégis bántam, hogy ma ignoráltam őt, és szívem szerint felkerestem volna őt, hogy megöleljem, és bocsánatot kérjek tőle.
Tényleg fogalmam sem volt arról, mi történik velem.