2014. június 27., péntek

Házinyúlra nem lövünk - Nyolc [Chanyeol]

Basszus. Basszus, basszus, basszus. Rohadjak meg, ha ez tényleg megtörtént. Itt helyben dögöljek meg! De… Mégis valós volt. Annak kellett lennie. Hiszen… EunMi csókját még mindig érezni véltem bizsergő ajkamon. Éreztem ízét. Egy álomnak nincs aromája, viszont a való élet nem lehet ilyen gyönyörű. Képtelenség.
Valaki törje el a bordám, hogy megbizonyosodhassak róla: ébren vagyok!
Csessze meg… Mi van, ha nem álmodtam?
Én… Én megcsókoltam EunMit. Vagy sokkal inkább felfaltam. Istenem, de nem kaptam belőle eleget. Én személy szerint készen álltam volna akár arra is, hogy magamévá tegyem őt, de nem akartam letámadni. Nehezebb volt visszafognom magam, mint kettest szerezni matekból.
Jesszusom, nem tudom elhinni.
Már legalább tízszer csíptem bele a karomba, mire felfogtam: a valóságban dekkolok. Ám a csipkedés sem segített, ugyanúgy hitetlen voltam.
Mi van, ha már annyira akarom EunMit, hogy képzelődök? Igen, csak ez lehet az egyetlen értelmes magyarázat. Bekattantam.
Hát akkor… Őrültnek lenni rohadt jó, gyerekek!
De… Ez akkor sem lehet igaz.
- Megcsókoltam őt – leheltem. Még a kimondott szavak által is szürreálisnak tűnt az egész helyzet.
Beszélnem kellett valakivel, hogy hitelesítsem az elmúlt néhány óra eseményeit.
Izgatottságtól remegő kezekkel hívtam fel Baekhyunt – mit sem törődve azzal, hogy éppenséggel haragban álltunk egymással.
- Vedd már fel, köcsög – motyogtam toporogva. Körülbelül az ötödik csöngésre fogadta hívásomat.
- Chanyeol, nincs kedve…
- Megcsókolt, haver! – vágtam szavába. A lehető legkevésbé sem érdekelt, hogy nem volt kedve dumálni velem (merthogy minden bizonnyal ezt szerette volna velem közölni, mielőtt félbe szakítottam volna). – Megcsókolt, megcsókolt, megcsókolt! – ismételgettem elvarázsolva.
- Mi?! Ki? Hol?
- Megcsókolt, Baek! Meg-csó-kolt! Engem! Csókolóztunk!
- De azt mondjad már, hogy kivel, te gyökér – förmedt rám.
- EunMivel, hát nem érted? EunMivel!
A vonal túlsó végéről csak a néma csend felelt.
- Baek? Baek, itt vagy még? – ráncoltam homlokom.
- Ma nálatok alszok, sietek.
Vigyorogva nyomtam ki a telefont, ennél mámorosabban már nem is érezhettem volna magam.

Pont akkor bukkant fel Baekhyun egy bokor mögül – fogalmam sincs, mit keresett ott, de szerintem jobb is, ha nem tudom –, amikor kulcsomat a lakásunk bejáratának a zárjába dugtam.
- Szevasz, Rómeó – paskolta meg vállamat.
- Pszt, halkan, szerintem anyáék már alszanak.
Csöndben felosontunk a szobámba, s rögtön levetettem magamat az ágyra, hogy örömömben lepedőangyalkát csináljak.
- Ladadim, ladadam – dúdoltam jókedvűen.
- Chanyeol, már öt perce nézem, hogyan vergődsz azon a matracon, szóval most már mondj valamit vagy különben kihajítalak a saját szobádból, majd hazamegyek – fenyegetőzött Baek.
- Smároltunk… Tényleg smároltunk – mondtam még egyszer, mintha még én magam sem hittem volna el.
Tulajdonképpen még mindig kételkedtem az események valódi voltában.
- És csak ennyit fogsz erről mesélni? Ezt fogod hajtogatni egész éjszaka? Otthagytam miattad Hyerint, te nyomorék! – csattant fel. – Az a minimum, hogy beavatsz a részletekbe.
- V-várj, mi az, hogy otthagytad? Nálatok aludt? – szaladt fel csodálkozva szemöldököm.
- Skype-oltunk.
- Oh.
- Oh bizony, szóval kezdj el szépen szövegelni.
- Fú, hol is kezdjem… - estem gondolkodóba.
- Mondjuk az elején!
- Oké-oké, türelem – csitítottam. – Tehát… Khm – köszörültem meg torkomat, s igyekeztem higgadtan belevágni különleges történetembe. – Amikor hazajöttem kosarazás után, EunMi már itthon várt rám.
- Mit akart?
- Csókolózni, baszki, de várd már ki a végét!
- Jól van, bocs.
- Na, szóval. Amikor megkérdeztem, hogy mit keres itt, akkor halál komoly arccal azt mondta, „Beszélni szeretnék veled” – próbáltam utánozni legjobb barátnőm vékony hangját.
- Hidd el, Chan, hogy anélkül is el tudom képzelni a jelenetet, hogy majmolnád őt.
- Most mondd azt, hogy nem játszom jól EunMi szerepét!
- Nem játszod jól EunMi szerepét – felelte unottan.
- Kapd be, amiért nem tudod értékelni nagyszerű színjátékomat – öltöttem rá nyelvet.
- Inkább folytasd már – sóhajtott.
- De sok bajod van – méltatlankodtam. – Ha nem tévedek, ott jártam, hogy teljesen rám hozta a frászt azzal az egy mondattal, hogy beszélni szeretne velem. Azt hittem, hogy valami rosszat tettem, de lepörgettem magamban az elmúlt heteket, és emlékeim szerint nem csináltam semmi illegálist, ezért egy picit megkönnyebbültem, de hát EunMi még mindig úgy nézett rám, mintha megöltem volna a kismacskáját, szóval emiatt nem voltam sokkal nyugodtabb.
- A lényegre, Chanyeol – forgatta szemét.
- Nagy nehezen kibökte, hogy azt szeretné, ha megtanítanám őt csókolni, merthogy nem akar beégni Jongin előtt amiért még sosem csókolózott, ellenben Jongin végigdugta már fél Szöult, ahogy azt mindannyian nagyon jól tudjuk, és ugye EunMi úgy tudja, hogy én már nem vagyok szűz mert tudod, ezt hazudtam szeptember elején annak a baromnak, de ezt az egész osztály hallotta vagyis EunMi is, na igen, szóval megkért rá, hogy segítsek neki, én meg belementem, mert hát miért is ne egyeztem volna bele, amikor totálisan bele vagyok esve – hadartam el egy szuszra.
Baek másodpercenként körülbelül tízet pislogott, és olyan ostobán meredt rám, mint ahogy én szoktam egy megoldandó matekfeladatra.
- Mi a bánat… - motyogta elképedve.
- Mit nem értesz?
- Ha jól értettem, EunMi arra használt fel téged, hogy tapasztalatot szerezzen még Jongin előtt.
- Nem felhasznált, szimplán a segítségemet kérte.
- Kihasznált téged, ember. 
Kikerekedett szemekkel néztem rá, ő pedig összepréselt szájjal meredt vissza rám. Ideges volt.
- A barátok nem tesznek ilyet egymással – erősködtem.
- Ezek szerint ő nem a barátod.
- Ne merészelj ilyet mondani! – szegeztem felé mutatóujjamat. – Hihetetlen, hogy mennyire le tudod lombozni az embert… Nem örülnél legalább egy kicsit a kedvemért? – háborodtam fel.
Arra számítottam, hogy majd szétbokszolja a vállamat, amiért végre nekem is összejött valami, így kifejezve, mennyire boldog miattam, de ehelyett persze, hogy elkezdett akadékoskodni…
Ünneprontó.
- Én csak jót akarok neked, de te ezt sem vagy hajlandó belátni, mert teljesen megvakultál attól az átkozott csóktól.
- Azzal akarsz jót, hogy elrontod az idáig tökéletes hangulatomat?
- Nem, hanem azzal, hogy ráébresztelek, mekkora egy naiv barom vagy, amiért ebbe belementél.
- Te vissza tudtál volna utasítani egy ilyen ajánlatot? Képes lettél volna azt mondani, hogy nem? – néztem rá kétkedve.
- Igen, Chanyeol, én elküldtem volna őt a francba, és neked is azt kellett volna tenned. Gondolkozz már, azzal a csöpp agyaddal! A szemedbe mondta, hogy nem akar beégni Jongin előtt.
- És?
- Hát te hülyébb vagy, mint gondoltam… Tényleg ennyire nem látod át az egészet? Azért kellettél neki, hogy bevágódhasson Jonginnál. Eddig félt őt megcsókolni, de hála neked most már magabiztosan fog kezdeményezni.
- És mi van akkor, ha ez az egész csak egy fedősztori volt? Ha valójában így akarta tudtomra adni, hogy ő is ugyanúgy érez irántam, mint én iránta, csak mivel nagyon szégyenlős, ezért muszáj volt kitalálnia egy történetet? Mindig te hajtogatod, hogy a lányok sosem azt mondják, amit ténylegesen gondolnak.
- De ez pont nem egy olyan eset, értsd már meg!
- Miért lenne pontosan ez kivétel?
- Mert EunMiről van szó, aki soha a büdös életben nem állna össze veled, és csak az vezérli, hogy Jongin ágyába jusson, baszki!
- Ezt most azonnal fejezd be – sziszegtem.
- Fáj az igazság? – vonta föl szemöldökét.
- Baek, túl messzire mész – figyelmeztettem.
- Muszáj, mert különben nem jut el a borsó nagyságú agyadig, hogy te csak egy fok voltál neki a Jonginhoz vezető létráján.
- Ez nem igaz.
- Akkor miért pont most talált rád EunMi, hm? Miért nem környékezett meg eddig? Miért akkor kért meg ilyesmire, amikor alakulóban van neki Jonginnal a kapcsolata?
- Mert… Eddig nem volt fedőtörténete. Ez pedig pont kapóra jött.
- Ó, igen, és Jonginnal meg csak féltékennyé akar tenni, mi? Ne nevettess, Chanyeol.
- Az sincs kizárva – fontam össze mellkasom előtt karjaimat.
- Kérlek szépen fogd fel, hogy ez egy halott ügy, haver. Nem akarlak megbántani, és nem akarom, hogy rossz legyen neked, éppen ezért világosítalak fel, hogy nehogy a fellegekben járj a semmiért, mert utána csak még nagyobbat fogsz koppanni. És nem akarom, hogy a legjobb barátomat kihasználják. Én csak védeni próbállak, oké? Nem én vagyok az ellenség, hanem jelen esetben az a lány, akit már-már betegesen szeretsz. És ne értsd félre, nem szeretném bántani EunMit sem, mert tudod, hogy szeretem őt, mint barátot, de amit tett, az nagyon csúnya dolog volt tőle, és igazából ki sem néztem volna belőle. Csalódtam benne. Felhasznált a saját céljaira, csak azért, hogy nagyobb esélye lehessen Jonginnál. Mást sem lát, csak őt, és ezzel a gondolattal meg kell barátkoznod, hiába is fáj piszkosul, Chan. Ki kell belőle szeretned, és ha engem kérdezel, ez az eset tökéletes ok arra, hogy kiábrándulj belőle. Különben is, házinyúlra nem lövünk, nem igaz? Az osztálytárs kapcsolatoknak sosincs jó vége. Más tavakban próbálj meg halat fogni, ezt az egyet pedig ereszd el. És jöjj végre rá, hogy én csak a javadat akarom. De ha ezek után sem látod be a dolgokat, akkor feladom. De később ne mondd, hogy én nem szóltam.
Az információk lassacskán szivárogtak be elmémbe, s még lassabban kezdtem el felfogni a dolgokat. Amikor a szívem végre elnémult és a józan eszemmel kezdtem gondolkodni, kitisztult a kép. Amit Baekhyun mondott, nem is volt hülyeség, sőt…
Szerettem volna mondani valamit, meg szerettem volna védeni legjobb barátnőmet, fel akartam magam menteni a vád alól, miszerint naiv és becsapható vagyok, de a szavak félúton megakadtak a torkomon, és semmit sem tudtam kinyögni. Folyamatosan csak az kavargott a fejemben, amit Baek mondott, újra és újra lejátszottam magamban monológját, mintha csak megakadt volna a lemez. EunMi kihasznált. Csak Jongint látja, senki mást. Soha a büdös életben nem állna össze velem.
Ökölbe szorult a kezem és összeszorítottam a számat, hogy ajkam remegése alább hagyjon. Baek szavai jéghideg marokkal fogtak rá szívemre, majd ezernyi darabra robbantották azt. Lebénultam. Csak pillogtam magam elé bambán, kerülve Baekhyun atyáskodó, mégis aggódó tekintetét.  
Amennyire biztos voltam a dolgokban, most annyira éreztem magam bizonytalannak és lelkileg instabilnak. Minden, mit igaznak hittem… EunMinek nem jelentett semmit, nekem pedig magát a világot. Tulajdonképpen olyan voltam neki, mint a kispárnája, annyi különbséggel, hogy én vissza is csókoltam. És mindezt Jonginért tette. Mindent felemésztő gyűlöletet éreztem Jongin iránt, és utáltam magamat is, amiért elvakultan bíztam EunMiben. Hogy őt rühelltem-e? Nem. Csak csalódottságot éreztem, több sebből vérző szívem nem tudott haragot táplálni, mikor róla volt szó. Még ezek után sem. Mindössze elárulva éreztem magam. Meggyalázva. Olyan volt, mintha én a kezemet nyújtottam volna legjobb barátnőm felé, ő pedig készségesen felmutatta volna középső ujját. Pokoli érzés járta át testem minden szegletét, remegtem a dühtől és a magamba fojtott érzelmektől. Szoros ökölben tartottam kezemet, a számat görcsösen harapdáltam, s orromon keresztül szaporábban vettem levegőt. A hab a tortán már csak az volt, mikor megéreztem az égető könnyeket a szememben. Nem akartam sírni, eszem ágában sem volt bömbölni, mint valami sértett óvodás, de úgy tűnt, a feszültség ezt a módját választotta a kitörésnek. Pedig szívesebben ütöttem volna szét valamit, minthogy bőgjek. Leginkább Jongin képét vertem volna felismerhetetlenségig.
- Hé, Chan – szólított meg lágyan Baek. – Haver – mellém lépett, és nyugtatóan a vállamra tette a kezét, majd meg is szorította. – El ne kezdj már nekem sírni, ember. – De ekkor már túl késő volt, éppen akkor szántott végig egy forró könnycsepp az arcomon. – Basszus… - sóhajtotta. – Minden rendben lesz, oké? Tudom, hogy nekem fogalmam sem lehet arról, hogy te most mit érzel, de jönnek majd még jobb napok, Chanyeol. És tudod mit? Jobb is, hogy EunMi még most kimutatta a foga fehérjét. Megérdemlik egymást Jonginnal.
Megremegtek szívem szilánkjai.
- De én szeretem őt, Baek – néztem rá könnyes szemekkel. – Szeretem…
- És én ezt nagyon jól tudom, haver, meg azzal is tisztában vagyok, hogy ezek ellenére sem utálod őt, de be kell látnod, hogy ennek véget kell vetni. Mert ha nem, akkor megszívod. Egyedül te fogod meginni a levét. Engedd őt el, egy idő után jobb lesz.

Szégyen, nem szégyen, néhány órát Baekhyun vállán töltöttem, elsiratva az EunMivel együtt töltött éveket. Baek nem szólt egy szót sem, a továbbiakban nem tartott beszédet, csak némán vigasztalt, s támaszt nyújtott nekem. Mérhetetlenül hálás voltam neki, amiért mellettem maradt és tartotta bennem a lelket; egyedül fogalmam sincs, mihez kezdtem volna.

- Na, elég most már, Chan, még a végén én is sírni kezdek – tolt el magától, s megtörölte a szemét.  – Akarod, hogy gitározzak neked?
Mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy rémesen játszott a pengetős hangszeren.
Bágyadt mosoly terült el arcomon.
- Inkább ne – dörgöltem meg szememet. –Különben is, késő van már ehhez, nem akarom anyáékat felébreszteni. – Lebiggyesztette a száját. – De azért kösz, értékelem – veregettem őt hátba. – Mi lenne, ha inkább arról mesélnél, hogy mi van közted és Hyerin között?
Terelni akartam a témát, mert bár magamba voltam zuhanva, azt azért beláttam, hogy azzal nem leszek előrébb, ha minduntalan felidézem a csókunkat EunMivel – ami nem mellesleg nem csak az ő első alkalma volt, hanem az enyém is. Valamivel muszáj volt lekötnöm a figyelmemet, s mivel a késő óra miatt nem tehettem meg, hogy a bennem felgyülemlett bánatot, sértettséget, haragot és fájdalmat dallammá konvertáljam egyetlen hű gitárom segítségével, ezért Baekkel kellett csevegnem. Különben sem akartam, hogy az ő életkedve tovább apadjon az én besavanyodott képem miatt.
Pajkosan megcsillant a szeme.
- Hát… Fú – túrt bele hajába. – Alakulóban van a dolog. Azt hiszem – mosolygott.
- Nem te mondtad pár órája, hogy házinyúlra nem lövünk? – vontam fel szemöldökömet.
- De, igen, én… - vakargatta zavartan tarkóját. – De nem tudom, Chanyeol, ez… más. Erre nem érvényes ez az íratlan szabály.
- Ó, hát persze, hogy nem.
- Ne izélj már – bökött oldalba. – Az se biztos még, hogy összejövünk.
- Teljesen rá vagytok állva a másikra, akkor miért ne lenne ebből semmi?
- Hát… Nem is tudom. Egyszerűen csak nem szeretném elbízni magam. Nem élem magam bele semmibe. De… Kedvelem őt. Úgy igazán. És ez tök furcsa. Gondolom érted, hogy értem.
Hosszú órák óta először kuncogtam.
- Te vagy a furcsa, Baek.


Habozás nélkül nyomtam számat Jonginéra, amikor alvástól kócosan, álmosságtól homályosan látva ajtót nyitott nekem vasárnap délelőtt. Most az egyszer nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Ezt találtam a legjobb ötletnek azt illetően, hogyan békítsem őt ki az előző napi bénázásom miatt.
A kezdeti meglepettségét leküzdve visszacsókolt, keményen és birtoklón, pont úgy, ahogyan arra számítottam. Teljesen más volt, mint Chanyeol, de élveztem. Nagyon is. A lábam megremegett, s ha Jongin nem tartott volna erősen a derekamnál fogva, ezer százalék, hogy hanyatt vágódok. Hozzá simulni a világ legtermészetesebb dolga volt, hiába most préseltem magam hozzá először, s tudtam, hogy soha többé nem szeretnék kiszakadni az öleléséből. Olyan volt… mintha otthonra leltem volna két karja közt. Beszívtam bőrének tusfürdő illatát és puha hajába vezettem ujjaimat, míg az ő tenyere a fenekemre siklott.
Hirtelen felkapott, majd bevitt a lakásába, s meg sem állt velem a roppant kényelmes bőrkanapéjukig. Lefektetett a hátamra, majd a fején áthúzta a pólóját, és immáron félmeztelenül fölém kerekedett. Falta ajkaimat, simogatta oldalamat, s én eközben a fellegekben jártam a boldogságtól.
Amikor a hasamra nyomott édes kis puszikat, eszembe jutott Chanyeol és az a nagy-nagy szeme, amivel olyan szeretetteljesen nézett rám, miközben ő is ugyanezt csinálta és… fel kellett ülnöm. Nem tudom, mi bajom volt, mi történt vagy, hogy egyáltalán miért jutott eszembe legjobb barátom, mialatt az a fiú, akit mindig is meg akartam szerezni magamnak becézgetett az ajkával, de úgy éreztem, egy szusszanásnyi szünetre van szükségem.
Jongin zavartan pislogott rám, nyilvánvalóan nem értette, mi folyik. Ahogyan én sem.
- Szüleid? – kérdeztem az emelet felé bökve fejemmel. Valamivel muszáj volt elterelnem a témát.
- Dolgoznak.
- Még vasárnap is? – csodálkoztam, mire csak egy apró biccentéssel felelt.
- EunMi…
- Hm? – kaptam fel fejem riadtan.
- Ezt eredetileg nem így akartam megkérdezni, mert ez így tök béna, meg tudom, hogy nem túl romantikus, de… - vakargatta tarkóját.
- D-de? – hebegtem.
- De lennél a barátnőm?
Lefagytam. Konkrétan kővé dermedtem, és fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhattam, mivel teljes sokk hatása alá kerültem, de mire föleszméltem, Jongin már ismét rajtam volt, és hevesen csókolóztunk. Az agyam teljesen kikapcsolt. Csak ő volt, akit láttam, éreztem, hallottam, s úgy éreztem, végre valahára teljes vagyok. Az enyém volt. Az enyém, és én az övé. Elértem célomat, tényleg sikerült. Annyira… szürreális volt az egész, s bár képtelenség volt felfognom, de meg kellett barátkoznom a ténnyel, hogy Kim Jongin immáron az én barátom. Csakis az enyém. Többet és jobbat nem is kívánhattam volna.


Hétfőn kézen fogva sétáltam be Jonginnal az iskolába, ami nagyon furcsa volt, de a fenébe is, majd’ kicsattantam a boldogságtól. Még annak ellenére is, hogy rengeteg lány bámult meg minket árgus szemekkel, s látványosan össze is súgtak, ha megláttak együtt. Az egyedüli dolog, ami mellbe vágott, az legjobb barátnőm, Hyerin szemforgatása volt. Ő nem osztozott örömöm, sőt amikor felhívtam őt vasárnap, még le is teremtett, amiért így bántam Chanyeollal. Azzal vádolt, hogy kihasználtam őt. Hiába is magyaráztam neki, hogy Yeollienak kerek perec megmondtam, mit szeretnék és miért, és ő ebbe készségesen bele is egyezett, holott simán el is utasíthatott volna, nem érdekelte őt. Így most haragudott rám, és lövésem sem volt arról, mégis mivel engesztelhetném őt ki. Talán annak örült volna a legjobban, ha szakítottam volna Jonginnal, de biztosítottam róla, hogy ez semmi esetben sem fog megtörténni. Soha többet nem szerettem volna külön lenni tőle. Soha.
 Sem Chanyeolt, sem Baekhyunt nem láttam a nap folyamán, leszámítva a tanórákat. Miután kicsengettek, felszívódtak, s csak becsengő után jelentek meg újra. Chan rám sem nézett, mikor bejött a terembe, Baek pedig csak néha küldött felém nem túl kedves pillantásokat, amiket nem tudtam hogyan értelmezni. Szerettem volna odamenni Channie-hoz, hogy elújságoljam neki kapcsolatomat valamint, hogy köszönetet mondjak neki a segítségéért, mert nélküle tuti, hogy nem lett volna bennem annyi bátorság, hogy magamtól megcsókoljam Jongint, de egy az, hogy sosem találtam őt szünetekben, kettő pedig az, hogy nem mertem őt megszólítani. Nem tudtam, ezek után hogyan viszonyuljak hozzá, és ez megrémített. Az az este ugyan nem jelentett semmit sem, az első csókomat mégiscsak vele ejtettem meg, és ez fura érzéseket váltott ki belőlem. Mert élveztem, amikor csókolóztunk, talán a kelleténél egy kicsivel jobban is, pedig arra számítottam, hogy olyan… semleges lesz majd. De nem volt szabad erre gondolnom, mivel nekem ott volt Jongin, és különben is, Chanyeollal csak barátok voltunk. Biztosan csak megzavarodtam. Túlságosan is eseménydús volt ez a hétvége, biztos megártott, amiért ilyen gondolataim voltak.

Testnevelésórán azzal az ürüggyel maradtam az öltözőben, hogy éppen azoknak a napoknak a kellős közepén vagyok, de természetesen nem rostokoltam sokáig a levetett iskolai egyenruhák közt, inkább megnéztem, mit csinálnak a fiúk. Vagyis Jongin. Egyedül ő érdekelt.
Helyet foglaltam a lelátón, s intettem barátom felé, mikor észrevett, ő pedig széles mosollyal arcán visszaintegetett, és dobott felém egy puszit is. De édes! Rögtön el is pirultam, egy nap alatt nem tudtam hozzászokni ahhoz, hogy mostantól összetartoztunk. Chanyeol kifejezéstelen arccal volt szemtanúja a mi kis jelenetünknek, s mikor ráeszmélt, hogy nézem őt, rögtön elfordította a fejét, és ismét a futballnak szentelte figyelmét.
Mikor kicsengettek, Jongin felcaplatott hozzám, majd futva lerángatott a lépcsőn, s egészen a fiúöltözőig húzott. Nem értettem, mi lelte őt, amíg a falnak nem nyomott. Feltornázta lábaimat a törzse köré, és szenvedélyesen falni kezdte ajkaimat. Megszűnt a külvilág, a vér a fülemben dübögött, a szívem megveszett, s végre igazán éreztem, hogy élek. Ez az érzés semmi máshoz nem volt hasonlítható.
Csak a légszomj miatt váltunk el zihálva egymástól. Miután a lábam földet ért és megigazgattam a hajamat, tekintetem egy döbbent, ugyanakkor bánatos szempárba ütközött, ami Chanyeolhoz tartozott. Úgy látszott, mintha mondani akart volna valamit, de inkább becsukta a száját, s beviharzott az öltözőbe, hangosan bevágva maga mögött az ajtót. 

2014. június 26., csütörtök

K-Culture Festival

Sziasztok! :) A segítségeteket szeretném kérni. :) Bár nem én szereplek a videóban, mégis szeretném, ha segítenétek a barátaimnak még több lájkot szerezni. Nagyon fontos lenne. Előre is köszönöm a szavazatokat! ♥

Teen Top - Lovefool - 17. rész

*JungSoo szemszöge*


Háromnegyed hét volt már, az ablakon esőcseppek peregtek, néha bevilágította a szobát egy-egy nagyobb villám, a környék csendjét pedig dörgés zavarta meg. Tehát kint égiháború volt, én meg egyedül dekkoltam a szobámban, ugyanis SangMi még mindig nem méltóztatott hazajönni, s a telefonját sem volt hajlandó felvenni. Kezdtem aggódni érte, mindemellett féltem is egymagamban a vihar közepén, még akkor is, ha tető volt a fejem fölött.
Pizsamában, mamuszban és vékony takaróba burkolózva gubbasztottam az íróasztalomnál; épp Soobinnal és a lányokkal beszélgettem Skype-on, ami némiképp megnyugtatott. Közben zenét hallgattam, és nem, véletlenül sem Teen Top dalokat, hiába hozott létre Sunny a laptopomon egy külön mappát a számaiknak.
JungSoo Parker üzenete:
Aj, már megint dörgött egyet… Komolyan kezdek félni. Még SangMi sincs sehol és el sem tudom őt érni…
Wook Soobin üzenete:
Nyugi, Soo, biztosan hamarosan otthon lesz a nővéred. :)  A vihartól meg nem kell félni, az kint van, te pedig bent. :)
Ja, igen, Soobin kitalálta, hogy mostantól Soonak fog becézni, amit egész aranyosnak találtam, s nem volt ellene semmi kifogásom sem. De egyébként vicces volt, mert akár őt is lehetett volna így szólítani.
JungSoo Parker üzenete:
Hát jó, de akkor is… Nem szeretek egyedül lenni. :(
Wook Soobin üzenete:
Menjek át esetleg? :) Megvédenélek.
Szeretetteljes mosoly terült szét lustán az arcomon.
JungSoo Parker üzenete:
Hát… Ez nem is olyan rossz ötlet. :) De szakad az eső, nem akarom, hogy megázz miattam.
Wook Soobin üzenete:
Ó, azzal ne törődj, nekem teljesen megéri. :) Meg is kérem haveromat, hogy fuvarozzon el hozzád.
JungSoo Parker üzenete:
De nem gond?
Wook Soobin üzenete:
Neeem, dehogy. :) Különben is szereti vezetni az anyjáék kocsiját.
JungSoo Parker üzenete:
 Ebben az ítéletidőben is? :D
Wook Soobin üzenete:
Mindig. :D Ha tehetné, összekötné vele az életét. :D
JungSoo Parker üzenete:
 Akkor oké, várlak. :)
Csengettek.
JungSoo Parker üzenete:
 Pill, szerintem megérkezett SangMi.
Még megvártam válaszát:
Wook Soobin üzenete:
Rendben, én meg addig elkezdek készülődni. :)

Lerobogtam az emeletről, magamra öltve legkomorabb ábrázatomat, hogy összeszidjam testvéremet, majd megölelgessem, amiért nem esett semmi baja, azonban nem ő volt az, aki bebocsátást akart nyerni a lakásba, hanem…
Chunji.
Egy csuromvizes Pamacska állt a lábtörlőnkön.
- Hát te? – kerekedett ki a szemem.
- Szööösz! – kiáltott fel boldogan, s magához is ölelt volna, ha nem taszítom el magamtól.
- Csöpög belőled a víz, én pedig pizsamában vagyok, szóval ne érj hozzám. Mit keresel itt?
- Közelebb volt a próbateremhez a te otthonod, mint az enyém, ezért arra gondoltam, bekéredzkedek hozzád estére.
- Rosszul gondoltad – fontam össze mellkasom előtt karomat.
- Na, ne csináld már – biggyesztette le a száját. – Nem dobhatsz ki ilyenkor, amikor leszakadni készül az ég. – Pont ekkor dörgött egy hatalmasat. Mintha Chunji ezt elrendelte volna. - Nem lenne túl emberi dolog tőled. Fázok is – húzta össze magát vacogva.
Oké, ebben igaza volt, nem hagyhattam, hogy tovább rója az utcákat bőrig ázva.
Lemondón sóhajtottam. – Jó, gyere be, te ázott madárka.
- Mióta becézgetsz? Ne értsd félre, nincs ellenemre, sőt – vigyorgott.
- Jaj, ne fárassz, ehhez már túl késő van – csippentettem orrnyergemet a mutató- és hüvelykujjam közé.
- Rendben van, madárkám – felelte dallamosan.
Visszabattyogtunk a szobámba, levetődtem az ágyamra, teljesen megfeledkezve arról, hogy eddig a számítógépet használtam, ő pedig leült az asztalomhoz.
- Miért zaklatsz folyton? – érdeklődtem őszintén. – Ráadásul a saját házamban…
- Mert, ha nem tenném, ki tudja, mikor látnálak legközelebb. Te egyértelműen tudtomra adtad már számtalanszor, hogy nem fogsz felém közeledni, ezért nekem kell lépéseket tennem. Még ha ez azzal is jár, hogy folyton át kell jönnöm ide hozzád. Más módját nem látom a haverkodásnak. Hát ezért pofátlankodok be hozzád állandóan – vallotta be kertelés nélkül.
- Tehát beismered, hogy pofátlan vagy? – vontam föl szemöldököm.
- De még mennyire, hogy az vagyok – eresztett meg felém egy sunyi mosolyt.
- Örülök neki, hogy ezzel legalább tisztában vagy, ha már az adottságaiddal nem is teljesen.
- Ezt meg miért mondod? – értetlenkedett.
 - Tudod, a múltkori kijelentésed, hogy te vagy a leghelyesebb fiú, akivel valaha is találkozhatok, a lehető legkevésbé sem fedte a valóságot – szúrtam oda.
- Nos, csak hogy tudd, igenis tisztában vagyok azzal, hogy mim van – szegte föl peckesen az állát. – Szerinted miért vagyok én a banda arca?
- Na, látod, ezen már én is gondolkodtam. Talán az a személy, aki kinevezett annak, csökkent látó volt, tényleg nem tudom.
- Haha, igazán vicces – vágott hozzám egy ceruzát. – Mondd csak ki, hogy jól nézek ki.
- Jól nézek ki.
- De nem te! – csattant fel. – Mármint te természetesen jól nézel ki, de na… - vakargatta zavartan a tarkóját. Most először láttam őt zavarban, és ez nagyon furcsa volt. – Azt akarom hallani, hogy beismered, hogy vonzó a külsőm.
- Anyukám arra tanított, hogy ne hazudjak, mert az nem szép dolog – vontam vállat könnyelműen.
- Gonosz kis bestia vagy te. – Ezúttal egy radírt dobott felém, miközben kuncogott.
- Ne dobálózz, nem otthon vagy – szóltam rá, de azért halkan kacagva visszahajítottam, amit nekem hajított.
- Fogadjunk, hogy hamarosan ez a ház olyan lesz, mintha az otthonom volna.
Fájdalmasan nyögtem fel. – Előbb költözök el innen.
- Jól van, majd meglátjuk – kacsintott rám.
A szememet kellett forgatnom. – Egyébként nem fázol azokban a vizes göncökben?
- De, de mivel nem hoztam magammal semmit sem, ezért maradok ezekben. Kizárt dolog, hogy felvegyem az egyik tangádat valami cuki pink sorttal együtt.
- Pedig simán kinézném belőled, hogy itt flangálnál bennük – vigyorogtam.
- Túl élénk a fantáziád, Szösz, de tudod mit? Addig nem bánom, amíg rólam fantáziálsz.
- Kibírhatatlan alak vagy – sütöttem le szememet.
- Mi van, csak nem zavarba jöttél?
- Nem!
- Ezek szerint tényleg szoktál rólam fantáziálni – szűrte le a következtetést.
- Maximum arról, hogyan vetnélek a Han folyóba egy ördögi kacaj kíséretében, szóval fogd be!
- Aha, és én ezt el is fogom hinni, mi?
- Gondolj, amit akarsz, Chunji, engem nem érdekel – rántottam meg vállamat. – De adok neked egy köntöst, azt magadra kaphatod. Nem akarom, hogy megfázz, mert aztán megint átjönnél ide, hogy ápolgassalak.
- Hm… Ez nem is olyan rossz ötlet. De neked feltétlenül nővérke ruhában kéne lenned – dörzsölgette állát elgondolkodva.
- Ne is álmodozz – néztem rá összeszűkített szemekkel, s felálltam, hogy a fürdőszobából behozzam neki a fürdőköpenyemet.
- Nem irányíthatsz sem engem, sem az álmaimat, Szösz! – kiáltotta utánam.
- Hm, kivel beszélgetsz te? – tudakolta, amikor visszatértem. Éppen a laptopomra meredt, aminek én hülye nem hajtottam le a fedelét. – Wook Soobin… - olvasta fel hangosan. – Ő az a pizzás srác? – fordult felém összeráncolt szemöldökkel.
- Igen, ő, de ehhez semmi közöd, és akadj le a laptopomról, ha jót akarsz magadnak. Tessék, inkább vedd fel ezt – hajítottam a fejére a rózsaszín itthoni ruhadarabomat.
- Uh, mi az isten ez? – szörnyülködött. – Ez most komoly? – méregette elborzadva.
- Vagy ez, vagy a vizes cuccaid és a felfázás, választhatsz.
- Oké – sóhajtott –, akkor felveszem. Nincs véletlen egy olyan rövidnadrágod, amit már soha az életben nem akarsz felvenni?
- Öhm… Talán akad, miért?
- Mert kéne egy másik bokszer…
- Nem! Nem, nem, nem! – tiltakoztam hevesen.
- Látod, ezért mondtam, hogy olyat kérek, amit már soha nem akarsz hordani.
- Jó, végül is, ha már úgyis neked adom… Legyen – adtam be a derekamat. – Keresek valamit – léptem oda gardróbomhoz.
- Imádlak, Szösz, remélem, tudod.
- Csak a baj van veled – nyűglődtem.
- Byunghun is mindig ezt mondja – válaszolta jókedvűen.
- Nesze – dobtam meg egy fekete sorttal.
- Örök hálám.
Áthúzta fején a pólóját.
- T-te… Mit csinálsz? – hűltem el.
- Átvedlek, minek tűnik?
- D-de itt? – hebegtem.
- Hát… Ja. Amúgy is láttál már felső nélkül, most mi van ebben?
- Jaaa, végül is… Semmi, semmi…
Na jó, mi van velem?
Amikor felfedte felsőtestét, inkább elfordultam.
- Ugye az alsódat nem itt szándékozol átcserélni? – kérdeztem vékony hangon, nagyot nyelve.
- Ha elfordulva maradsz, akkor tökmindegy, nem?
- Mondhatjuk…
- De felőlem nézhetsz is, tudod nagyon jól, hogy nem vagyok szégyenlős.
- Chunji, állj le!
Elnevette magát.
- Jaj, Szösz, ne legyél már ilyen szemérmes. A természetességben nincs mit szégyellni. Büszkének kell lennünk arra, amivel megáldott a teremtő.
- Akkor te miért vagy festett, ha olyan nagyon büszke vagy a természetes adottságaidra?
- Jogos kérdés – adott nekem igazat. – De elhiheted, hogy nem én akartam megváltoztatni a hajamat. Sőt, hiányzik az eredeti színe.
- Tényleg?
- Tényleg. Miért, mit gondoltál, hogy a saját kedvtelésemre változtatom rendszeresen az egész frizurámat?
- Nem is tudom, mit gondoltam… - motyogtam. – Nézhetek már?
- Nézhetsz.
Megperdültem tengelyem körül, s tekintetem először Chunji pőre mellkasába ütközött. Éppen akkor kötötte össze a köntöst félmeztelen valóján.
Eltakartam szememet a két kezemmel.
- Azt mondtad, hogy nézhetek! – csattantam fel.
- Aj már, Szösz, ez csak a tökéletes felsőtestem, most mit vagy úgy oda?
- Én csak… Nem akarlak látni, ennyi az egész. A fiúknak játszd a nudistát, ne nekem.
Hangosan szakadt fel belőle a nevetés.
- Jól van, most már nézhetsz. Esküszöm.
Elvettem szemem elől a kezemet, de amit láttam, annak sem örültem.
- A mellkasod még mindig kint van.
- Igen, mivel a köntösödön nincsen gomb, csak ez az egyetlen pamutöv.
- És… Nem fázol így?
- Egyelőre jó ez így, köszi.
- Add ide a holmidat, felteszem a szárítóra.
Mire visszatértem, már megint a gépemet bújta.
- Soo? Most komolyan Soonak hív?
- Mi bajod van ezzel? Te meg Szösznek becézel.
- Igen, és az sokkal jobban hangzik! – háborodott fel.
- Szerintem meg ostobán, de már én sem teszem ezt szóvá, szóval örülnék, ha te sem kritizálnád Soobint. Egyébként is illetlenség másnak az üzeneteit olvasgatni, Chunji.
- Miután feltúrtam a fehérneműs fiókod és szétszakítottam egy melltartódat, nem tökmindegy, hogy mit csinálok?
- Nem! Na, állj fel onnan.
Próbáltam lelökni őt a székről, de megmakacsolta magát, és még csak meg sem tudtam őt mozdítani; így a két lába közt ülve kötöttem ki, míg ő a fejét megtámasztotta a vállamon.
Kirázott a hideg a közelségétől.
Visszatekertem a Soobinnal való beszélgetésemet, és csak akkor láttam, hogy már több üzenetet is elküldött, amire én nem válaszoltam.
Wook Soobin üzenete:
Na, a nővéred jött meg?
Soo?
Hahó!
Itt vagy?
Akkor menjek?
Soo, kérlek, válaszolj, én már elkészültem.
Kezdesz megijeszteni.
Na, jó, én elindulok, megnézem, mi van veled.
Majd találkozunk, puszi.
- Majd találkozunk, puszi – olvasta fel gunyorosan Chunji.
- Jesszusom, Soobin már úton van!
- És?
- És te is itt vagy.
- És?
- Meg fog látni, te idióta! Most mihez kezdjek veled?
- Küldd el azt a srácot, egyáltalán minek jön ide? Itt vagyok neked én – fonta körém karjait, kezeit pedig összekulcsolta a hasamon.
- Eressz el, Chunji – morogtam.
Kihámoztam magam öleléséből, és fel-alá kezdtem el járkálni.
- És mégis mit mondjak neki, miért nem jöhet be?
- Játszd el, hogy beteg vagy.
- De hát nem vagyok az!
- Éppen ezért mondtam, hogy játszd el – sóhajtott fáradtan.
- És mi lesz, ha feljön a szobába?
- Ne engedd neki.
- És ha mégis? El kell bújnod, Chunji.
Hosszasan csengettek.
- Itt van! – kiáltottam kétségbeesetten. – Bújj el, bújj már el!
Habozva nézett körül a szobában, majd kelletlenül ugyan, de bemászott az ágyam alá.
- Ezért sokkal jössz nekem, Szösz – dünnyögte.
Gyorsan lesiettem az emeletről, de mielőtt még ajtót nyitottam volna, összegörnyedtem, a gyomromra tapasztottam kezemet, s próbáltam a lehető leghihetőbben alakítani a beteg szerepét.
- Ah, Soobin, szia – köszöntem neki bágyadtan.
- Van valami baj, Soo? – nézett végig rajtam aggódva, és tett felém egy lépést.
- Ne, ne gyere közelebb! Talán fertőzök is.
- Mi történt?
- Az előbb… hánytam. Fogalmam sincs, mi lelt engem, amikor beszéltünk, még teljesen rendben voltam.
Aztán bejött ide Chunji, és minden elromlott.
- Szegénykém – mondta szomorkásan.
- Ne haragudj, amiért ide kellett jönnöd csak azért, hogy lásd a sápadt képem, de nem találtam a telefonomat, hogy értesítselek, hogy rosszul vagyok.
- Akkor ezért nem vetted fel nekem sem a mobilt. De természetesen nem haragszom, nem te tehetsz róla. Skype-on gondolom, már nem leszel elérhető ma.
- Nem, megyek és lefekszem, hátha el tudok aludni.
- Értem, pihenj sokat – simított végig arcomon. – Majd látlak valamikor? – kérdezte bizakodva.
- Persze – mosolyogtam.
- Hát… Akkor jobbulást és jó éjszakát.
- Jó éjt.
Kissé ingerülten csörtettem vissza a hálószobámba, ugyanis dühített, hogy Soobinnak hazudnom kellett, valamint látnom kellett a csalódott arcát.
- Előjöhetsz, Chunji.
Lassan mászott ki hason kúszva, majd felpattant, s leporolta magát.
- Na, elment az a barom?
- Az egyetlen barom, akit ismerek, az te vagy, de igen, el. Miattad.
- Ó, de sajnálom – ironizált.
- Iderángattam őt ilyen időben, és most meg el kellett küldenem!
- Kérte valaki is, hogy hívd őt ide? Mert szerintem nem, szóval saját magadra haragudj, ne rám.
- Amióta megismertelek, haragszom rád, ez ellen nem tudok tenni.
- Mert nem is akarsz. Csak azt nem értem, miért protestálsz ellenem annyira. Fogadok, hogy azzal a Soobin gyerekkel nem vagy ilyen elutasító.
- Nem, vele tényleg nem vagyok ilyen. De titeket össze sem lehet hasonlítani, Chunji. Te egy kibírhatatlan barom vagy, ő meg…
- Ő meg a szőke herceg fehér lovon, mi? – fejezte be gondolatomat, bosszúsan forgatva a szemét.
- Nem ezt akartam mondani, de mindegy. Zárjuk le ezt a beszélgetést, jó? Különben sem kéne így beszélned róla, mikor ő az egyik rajongód.
- Szeret minket? – csodálkozott.
- Igen, bár én sem értem, miért.
- Hát… Nem számít – vont vállat –, mivel folyton körülötted legyeskedik, ezért ellenszenves marad, és kész.
- Semmi közöd ahhoz, hogy ki környékez meg engem és ki nem.
- De igenis van.
- Ó, igen, és mégis miért? Hallgatlak.
- Mert… Mert a barátod vagyok, Szösz, vagy legalábbis próbálnék az lenni, csak te rohadtul megnehezíted a dolgomat azzal, hogy állandóan vastag falakat húzol fel közénk.
- Tudod, talán nem lennék ilyen, ha nem próbálnál meg mindig nyomulni.
- Nem nyomulok, ilyen a természetem!
Egyre dühösebben válaszolt, ami meglepett, ugyanis még sosem kapta fel a vizet csak azért, mert nem voltam vele barátságos.
- Akkor változtass rajta!
- Jó, akkor tudod mit? Írj egy használati utasítást magadhoz, mert rajtad képtelenség eligazodni! Vagy mondd meg, hogy mégis mi az istenhez kezdjek veled, mert ebbe már kezdek beleőrülni!
- Rendben, talán meg is írom! – fontam össze ellenségesen a karomat magam előtt. – De egyáltalán nem vagyok olyan bonyolult, ahogyan azt te hiszed. Csak beszélgetned kéne velem értelmes ember módjára!
- Oké, akkor beszélgessünk! – dörrent. – Főzz teát, én meg addig veszek egy forró fürdőt, és aztán úgy elbeszélgetünk, mint még soha senki azelőtt! – kiáltotta.
- Jól van!

Amikor a cukrot adagoltam a lábosban gőzölgő teához, csak akkor gondolkodtam el rajta, hogy mégis mennyire idiótán viselkedtünk Pamaccsal. Csak kiabáltunk egymással, mint két eszement, még azokat a mondatokat is felkiáltó módban használtuk, amiket simán lehetett volna kijelentőben, és olyan… ostobának éreztem magam. Továbbá furcsa érzés kerített hatalmába. Chunjit először láttam ilyenek, egészen idáig tökéletesen tudta kezelni rideg, vagy sokkal inkább gunyoros stílusomat, amiért valamilyen formában csodáltam őt. Tudtam, hogy hozzám nagyon sok türelem kellett – főleg akkor, mikor úgy viselkedtem, ahogyan vele is minden áldott alkalommal –, s éppen ezért bálványoztam birkatürelméért – még ha ezt csak magamban is tettem, és soha senkinek nem vallottam volna be. De végre nála is betelt a pohár és kicsivel feljebb emelte a hangját, aminek örültem. Normális dolog az, hogy boldog voltam, amiért végre-valahára sikerült őt kihoznom a béketűrésből? Végre nem azt láttam rajta, hogy szórakoztatom, hanem azt, hogy dühítem őt, és ez számomra egyfajta elégtétel volt. Amióta megismertem, azóta szerettem volna magamra haragítani őt, még ha ez szemétségnek is számított. Azonban mégsem voltam felhőtlenül vidám, mert csak most jutott el a tudatomig, hogy megvolt életünk olyan első veszekedése, ami kétoldalú volt – tehát nem csak én szapultam őt, ő meg tűrt, hanem már neki is kinyílt a szája, s ez olyan… különös volt. Nem tudtam, hogyan értelmezzem ezt vagy, hogy mit kéne ezzel kapcsolatosan éreznem.
Mire elzártam a tűzhelyt, megjelent Chunji az élénk rózsaszín fürdőköpenyemben, ami alól szinte világított mellkasának fehér bőre. A haja nyirkos volt, a tincseket egy laza túrással egyengette el; a lábán pedig az én zoknim volt – gondolom, saját magát szolgálta ki a fiókomból.
- Pont készen lett a tea. Mézzel vagy méz nélkül kéred? – Ezúttal barátságosabb hangot ütöttem meg.
- Mézzel jó lesz, köszi. Figyelj csak, Szösz – motyogta.
- Hm? – Egy gyors mozdulattal egy másik kis korongra húztam a forró lábost, majd ledobva a konyharuhát, amivel a két fülét fogtam, szembe fordultam vele, a konyhapultnak támaszkodva.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni, amiért kiabáltam. Nagyon hülyén viselkedtem.
- Mind a ketten hülyék vagyunk, Chunji – mondtam békítően.
- Akkor nem haragszol? – nézett rám meglepetten.
- Nem. Tulajdonképpen meg is értelek. Én is utálnám magamat – vallottam be őszintén.
- De hát én nem utállak! – ölelt magához habozás nélkül, amit most kivételesen viszonoztam. – A lehető legkevésbé sem. Ha így lenne, itt sem lennék, Szösz, ne butáskodj már. Csak feszült voltam, ennyi az egész.
- Akkor jó – sóhajtottam megkönnyebbülten.
Oké, ez a túlságosan is normális énem kezd megijeszteni.
- Na, akkor beszélgetünk?
- Persze.

A kellemesen meleg teánkkal a kezünkben befészkeltük magunkat az ágyamba, amit egyik oldalról a fal határolt. A takaró két végében helyezkedtünk el egymással szemben, vállunkat és fejünket a tapétának támasztva. Chunji a lábaimat a sajátjára tette, mert állítása szerint a takaró nem volt elég vastag, ezért kölcsön kellett vennie az én testem melegét is. A hangos dörgések és az ablaküvegen kopogó kövér esőcseppek szolgáltatták a háttérzajt, az asztali lámpám pedig gyér fényben úsztatta szobámat.
- Szeretnélek jobban megismerni, Szösz – mondta egy nagy korty után.
- És mi az, amit tudni szeretnél?
- Hm… Nem is tudom, hol kezdhetnénk.
Ki sem fogyott a kérdésekből, amikre én készségesen válaszoltam, de valamilyen oknál fogva nem bántam, hogy be sem állt a szája. Nekem nem is kellett faggatnom, magától osztott meg részleteket az önéletrajzából, s ezt jó néven vettem. Amikor az éneklésről magyarázott nekem, félreérthetetlenül csillogott a szeme, és még a hangja is egészen máshogy csengett. Ki sem kellett mondani, magamtól is rájöttem, hogy ez a szenvedélye. Az, hogy megoszthatja másokkal is a tehetségét, hogy egy banda vokalistája lehet, a lehető legnagyobb, legfontosabb dolog volt az életében a családja mellett – amiről szintén áhítattal csevegett. Azt hiszem, egész ismeretségünk alatt akkor volt a legszimpatikusabb, amikor a megszállottságáról beszélt; még sosem láttam őt ilyen nagy átéléssel fecsegni, s ez némiképp engem is boldoggá tett.

Időközben hazaért nővérem is, aki benyitott szobámba, majd döbbenten sarkon is fordult, mikor meglátta, hogy társaságom van. Másnap tuti, hogy ezernyi kérdéssel fog sorjázni…
Egészen… idilli volt ez az egész. Nem gondoltam volna, hogy Chunjival ilyen üdítően is el lehet ütni az időt, de örültem, hogy kellemesen csalódtam. Számtalanszor sikerült megnevettetnie, s épp egy ilyen alkalommal csúszott ki olyan a számon, amiről nem hittem volna, hogy valaha is önszántamból fogom kimondani:
- Tudod, Chunji, nem is vagy olyan rémes alak. Sőt, jól érzem veled magam.
- Te pedig meglepő módon el tudod nyomni az undok éned. – A szememet forgattam. – Mindig is tudtam, hogy tudsz kedves is lenni.
- Én viszont nem gondoltam volna, hogy egy nap majd anélkül fogok veled órák hosszat beszélgetni, hogy ki akarnám tekerni a nyakad. De örülök, hogy megtörtént. Egyébként volt valami abban a teában, hogy folyamatosan kimondom azokat a dolgokat, amiket valójában gondolok?
- Hm… Nem tudom – nézett bele bögréjébe. – Tetszem neked?
- Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Hát… Ezek szerint, ha volt is benne, akkor minden bizonnyal még nem hatott.
Nevetve csaptam rá fedetlen lábszárára a takaró alatt.

Éjfél körül lementünk a konyhába nassolni, majd egészen hajnali háromig beszélgettünk. Chunji ütötte ki magát először, békésen szuszogott az ágyamban.
Mennyivel szeretni valóbb így, hogy alszik!

Miközben figyeltem kisimult arcát, egy valamiben megbizonyosodtam… méghozzá abban, hogy nem leszek képes egyetemre menni, olyan hulla fáradt leszek reggel. 

2014. június 20., péntek

Teen Top - Lovefool - 16. rész

*SangMi szemszöge*

Már percek óta bámultam a kezemben szorongatott cetlit, amit Chunji lezseren besétálva nyújtott át „ajándék Byunghuntól” címszó alatt. Már akkor nagyon meglepődtem, amikor a Teen Top vokalistája úgy fáradt be a szobámba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de amikor átadta nekem a fecnit, totális elmezavar állt be nálam. Chunji mit sem törődött cintányér nagyságú szememmel és meglepettségemtől a plafont verdeső szemöldökömmel, csak visszament testvéremhez a másik szobába – vagy legalábbis azt hiszem, ezt tette. Ha nem lettem volna teljesen letaglózva a ténytől, hogy L.Joe teljesen magától küldte át Chunjival a KakaoTalk felhasználónevét, biztos, hogy húgom hálószobájának az ajtaja előtt hallgatóztam volna, hogy kiderítsem Chanhee ittlétének okát.
Na, nem mintha nem sejtettem volna, hogy Chunjinak bizony bejött JungSoo nyers stílusa, de azért mégis csak kíváncsi voltam, hogy mit keres itt. Már megint.
Szóval nagyokat pislogtam a kisméretű papírdarabra, amin Byunghun viszonylag szép kézírása ékeskedett. Már a telefonomat is magamhoz vettem, azonban még mindig nem tudtam elég bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy rá is írjak. Féltem, hogy zavarnám őt vagy, hogy csak szimplán nem szeretne velem beszélni, de… Akkor meg sem adta volna az elérhetőségét, ha nem akarna velem csevegni, nem?
Az utóbbi mondatot addig mondogattam magamban, míg rá nem vettem magam a beszélgetés megkezdésére.
Remegő kezekkel pötyögtem be első üzenetemet.
 Szia.
Amint elküldtem, rögtön meg is bántam. Hiszen… Annyira közhelyes voltam! A világon majdnem mindenki sziával köszön! Nem is tudom, hogy képzelhettem azt, hogy így indítom el chatelésünket.
A szívem olyan hevesen dobogott, hogy attól tartottam, másodperceken belül belefárad az iramba és egészen egyszerűen megáll, de nem tudtam kontrollálni izgatottságomat, majd’ szétvetett az izgalom, amíg várakoztam a válaszára.
Amikor egy hangocska jelzést adott, egy aprócska sikoly szakadt fel belőlem, és majdnem elejtettem készülékemet. Mielőtt elolvastam volna, mit írt, többször is mély levegőt vettem, hogy elkerüljem az ájulás veszélyét.
Ki vagy?
Oké, ha erre nem válaszolok, akkor el is felejthetjük a klisének számító köszönésemet, és ha esetleg valamilyen csoda folytán újra látjuk egymást, és rákérdez erre az esetre, akkor mindent letagadhatok.
Görcsösen szorongattam mobilomat, kiguvadt szemekkel bűvöltem a képernyőt, amíg nem tudtam dűlőre jutni, de aztán győzött a szívem, és ujjaimat ismét a betűknek feszítettem.
SangMi. Chunji most adta át a felhasználóneved.
Elfelejtettem mosolygós smiley-t írni! Lőjetek le!
Biztos azt fogja hinni, hogy rossz kedvemben vagyok vagy, hogy egy bunkó némbernek sikerült megadnia Kakaotalkját.
Ezek szerint nem hagyta el a fecnit, amit odaadtam neki. :D Örülök, hogy megkaptad. Egyébként mizu?:)
Tessék, ő persze nem feledkezett meg a smiley-k fontosságáról!
Nincsen semmi, épp sorozatot készültem nézni, mikor Chunji betoppant. Veled? :) 
Nem hiszem el, két mosolygós fejet kellett volna küldenem! De… Lehet, hogy az túl nyomulós lett volna? Ezt az egyet viszont kevésnek éreztem… Istenem, segíts meg!
Ricky épp a nyakamba próbál mászni. :D
Ráncba szaladt a homlokom.
? :D
Niel ma vett neki egy automatából egy ragacsos kis akármit, amit addig dobált, amíg fel nem ragadt a plafonra. Így hát most létra híján rajtam keresztül próbálja meg elérni…
Ó, azokat én is nagyon szerettem még kiskoromban. :D De sajna az enyémek is mindig a mennyezeten végezték… Vagy a kukában, ha apa ráunt arra, hogy folyton próbáltam az arcára ragasztani őket… :(
Valahogy teljesen meg tudom érteni az apukádat… Ricky már az agyamra megy ezzel az izével, állandóan a hajamba akarja tenni…
Hát ne hagyd neki. :D
De hiába verem meg, öt perc múlva újra próbálkozik. Mint például most is… Egy pill, csak megölöm.
Kuncognom kellett, ahogy elképzeltem a szituációt.
Csak nyugodtan.:)
Két perc múlva jelzett a hang.
Na, vagyok, bocsi.:)
Sikerült? :D
Fogjuk rá. Már a fél lába a nyakamban volt, de leráztam magamról, ezért akkorát zuhant, hogy még azóta is a parkettán nyöszörög.
Akkor senki sem segít neki, hogy levegye a kis barátját a plafonról?:(
Még szép, hogy nem! Örülök, hogy megszabadult tőle.
Biztosan szomorú lehet most Ricky.
Elhiheted, hogy ez most a lehető legkevésbé sem érdekel, amikor már teljesen kikészített a nap folyamán. Ó, jaj ne…
Hm?
Pár perc múlva érkezett válasz.
Ez az idióta egy partvissal leszedte azt a takonyállagú valamit, és ráejtette a fejemre…
Ezzel bosszulta meg, hogy nem segítettél neki?
Nem, ez most teljesen véletlen volt, de ettől függetlenül még nem ússza meg a verést.
Sok sikert hozzá. :D De azért ne okozz benne akkora kárt, ha lehet.
Majd próbálom visszafogni magam. De mindegy, majd később rárontok. Vagy lehet, hogy majd alvás közben, akkor teljesen védtelen. De most inkább veled beszélgetek. :)
:)
Most komolyan képes voltam neki leírni egyetlen mosolygós fejet? Honnan szalajtottak engem, hogy ekkora szerencsétlen vagyok?!
És különben is, azaz egyetlen rohadt smiley közel sem fejezte ki eléggé, mennyire boldog voltam, amiért engem választott a revans helyett.
Milyen sorozatot akartál nézni?:)
Pretty Little Liars, de nem hinném, hogy ismered. 
Hm, igazad van, tényleg nem. Miről szól? :D 

Ezek után hosszasan beszélgettünk, és fel sem tűnt, hogy az a fene nagy zavarom időközben tovaszállt. Fesztelenül nyomogattam a képernyőmön lévő billentyűt, nem agyaltam sokat a válaszüzeneteimen, és száz százalékosan is kiélveztem Byunghun társaságát még úgyis, hogy nem volt velem fizikai valójában.
Kezdett későre járni, a szemem is ragadt már le, viszont nem akartam tőle elbúcsúzni, még annak ellenére sem, hogy a fáradtságtól már bandzsítottam. Minden egyes percet meg akartam ragadni, amit az L.Joe-val való csevegésre fordíthattam.
Én hiába küzdöttem az álomba zuhanás ellen, ő mégis takarodót hirdetett, ezzel teljesen elkeserítve engem.
Azt hiszem, lassan feküdni kéne.
Ja, én is mindjárt bealszok.
Figyelj csak, mi lenne, ha találkoznánk valamikor? :)
Ezúttal tényleg kiejtettem kezeim közül a mobiltelefont, de szerencsére a párnán landolt. Miután egy tompa puffanással becsapódott, kapkodva vettem újra magamhoz, hogy őrületes tempóban nyomkodjam a betűket. Komolyan, szerintem még a szám is habzott egy kicsit, amiért ennyire felpörögtem.
Oké, én benne vagyok, de mégis mikor?:)
Istenem, még jó, hogy benne vagyok!
Nekem végül is mindegy, holnap még összegyűlünk a fiúkkal a próbateremben, de nem fogjuk magunkat túlhajtani, mivel a hét további napjára pihenőt kaptunk. Szerencsére egy időre leállhatunk az őrületes hajtással. Szóval akkor… Mit szólnál a holnaphoz? :)
De hát nem próbáltok? Vagyis… Azt mondtad, a próbateremben lesztek.
Igen, de végül is bejöhetnél hozzánk, majd elbaromkodunk a fiúkkal. :D
„A fiúkkal”. Tehát ez nem egy randi. Rendben, semmi baj, jobb az ilyeneket már az elején tisztázni.
Oh. És hogyan jutnék be?
Ümm… Szerintem becsempészlek hátul. :D
Mi lesz, ha lebukunk?
A srácokkal annyi mindent csináltunk már, és sosem buktunk le. Nyugi, SangMi.:)
Hát… Jól van, legyen.
Nem, ennél lelkesebb nem tudtam lenni, mert bár örültem neki, hogy találkozhatok vele, mégis csalódtam, amiért nem csak ketten leszünk.
Szuper, mikorra tudnál odaérni? :)
Fú, most így hirtelen fogalmam sincs.
Akkor legyen úgy, hogy majd jössz valamikor, és rám írsz Kakaon, ha itt vagy, és kimegyek eléd. Jó lesz így?
Persze.
Remek, akkor majd látlak.  Aludj jól. :)
Te is. :)
Azt hittem, ez volt a végszó, de aztán végezetül küldött még egy üzenetet:
Puszi.

Szélesen mosolyogva aludtam el.


*Október 2., kedd*

Az egész napot igazi kis energiabombaként húztam le, s ezáltal megértetettem, mit érezhet Sunny élete összes percében. Oké, én nem fenyegettem meg senkit, nem néztem rá csúnyán senkire, nem szorítottam hátra senki kezét sem, és nem tudta a testvéremén kívül senki más életrajzát, tehát mégsem mondhattam azt, hogy Sunny mása voltam egy iskolanap erejéig.
A lányok furán méregettek, egyedül húgom forgatta a szemét letörölhetetlen vigyorom miatt. Ő tudta egyedül, hogy túláradó boldogságom oka a Byunghunnal való délutáni találkozó, és természetesen ő nem osztozott örömömön, ugyanis már annak sem örült, ha egy „festékvödörbe esett tini nyomorultat” emlegettem.  (Egyébként ez egy elég érdekes név volt, nem is értettem, hogy a fiúk miért nem ezt vették fel a Teen Top helyett…)
Dél körül járhatott már az idő, amikor az egyik padnál eszegettük az otthonról hozott szendvicsünket.
- Mitől van ilyen jókedved, Young? – Sunny ezt olyan hangsúllyal kérdezte, mintha bűn lett volna a boldogságom.
JungSoo már nyitotta is volna a száját, hogy megválaszolja helyettem a kérdést, ám egy sokatmondó pillantással belefojtottam a szót.
- Hát – rántottam meg a vállamat – végül is semmitől sem.
- Aha… - Tudtam, hogy ezzel nem sikerült meggyőznöm őt, de hát csak nem árulhattam el, hogy látni fogom ma L.Joe-t, mert tuti, hogy elájult volna itt a helyszínen a sokktól. Ha egyáltalán hitt volna nekem…
Szerencsére nem feszegettük a témát, annyiban viszont mindannyian egyetértettek, hogy fiú van a dologban, és hozzátették még azt is, hogy bármikor bemutathatom nekik az illetőt, mert a világ összes kincséért sem happolnák el előlem a kiszemeltemet. Csak elpirulva bólogattam, de egyébként gőzöm sem volt arról, mégis miért jöttem zavarba. Mármint… Oké, elismertem, hogy Byunghun helyes volt, és a közelében furcsán éreztem magam, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Végül is… Ő híres, én meg nem, ezért nem volt abban semmi rendkívüli, hogy így éreztem, nem? De azért mégis érdekesnek találtam azt, hogy amint L.Joe-t olyan fiúként emlegették, aki tetszett nekem, rögtön elöntötte arcomat a pír.

Mint akit ágyúból lőttek ki, úgy száguldottam hazafelé, hogy gyorsan ledobjam cuccomat, és induljak is a próbateremhez. Komolyan, még meg is lepődtem, amiért nem állítottak meg gyorshajtásért – bár igaz, hogy csak gyalog voltam, és nem kocsival. Azon is csodálkoztam, hogy nem sodortam le senkit sem a járdáról, amiért olyan nagy sebbel-lobbal közlekedtem. Húgomat fényévekre lehagytam, mert semmiképpen sem volt kedve velem lóhalálában haladni, és ezért inkább a saját tempójában cammogott haza.
Ő még sehol sem volt, amikor én már bedobtam pár falatot, amit aztán leöblítettem egy kis vízzel, majd fogat is mostam, ezért úgy döntöttem, nem várom őt meg, inkább útnak indulok; úgyis tudta, hol leszek a délután hátralévő részében.
Hátamra kaptam egy vékony bőrkabátot, és már loholtam is tovább.
Mire odaértem a TOP Mediához, teljesen kipurcantam. Úgy éreztem, most azonnal el kell terülnöm a betonon, hogy visszanyerjem erőmet, de előttem lebegett a cél – vagyis Byunghun –, és ez hajtott tovább.
Megkerestem a hátsó bejáratot, körülnéztem, hogy lézeng-e itt akárki is, majd mikor nyugtáztam, hogy szerencsére tiszta a levegő, ráírtam L.Joe-ra.
Megjöttem. :) 
Néhány pillanaton belül már meg is érkezett a válasz.
Rohanok!
Mosolyogva csúsztattam mobiltelefonomat a hátsózsebembe.
Ahogy ígérte, tényleg rövid időn belül megjelent az ajtóban.
- Bár ma nincsenek bent olyan sokan, de azért amilyen csendben csak tudunk, fellopódzunk a harmadikra, oké?
Némán biccentettem, és szorosan Byunghun nyomában járva követtem őt. Más választásom különben sem volt, ugyanis megfogta kezemet, és húzott maga után, hogy tudjam tartani a tempót.
Hál’ Istennek senki sem kapott el minket, bár azért a kihalt folyosók ellenére is levert a víz.
Abba a táncterembe mentünk, amit már a csapat videóiból ismertem. Nem túl tágas, mégis elegendő tér, leparkettázott padló, egy-két szék, hifitorony, kicsi hűtő a frissítőknek és néhány szendvicsnek, valamint egy hatalmas, földtől plafonig tartó tükör.
- Srácok, meghoztam SangMit – hívta fel ránk a figyelmet L.Joe, én pedig úgy éreztem magam, mint egy doboz pizza. Úgy értem… Azt szokták így felkonferálni, nem?
A fiúk felálltak a talajról és rögtön körbevettek engem, olyan őszinte érdeklődéssel, mintha egy kiskutyát vittek volna be egy csapat kiscsoportos óvodás közé.
- Szia, örülök, hogy találkoztunk, Minsoo vagyok – hajolt meg tisztelettudóan a vezető, akit bár ismertem (a Teen Topot bálványozó barátnőim miatt), mégsem találkoztam még vele személyesen (eltekintve az egyetemi előadásuktól).
- Helló, SangMi, Changjo vagyok, és már sokat hallottam rólad – villantott rám egy pajkos mosolyt, mire Byunghun zavartan lehajtotta a fejét, Chunji pedig röhögve vállba vágta.
Ööö… Oké, ez pontosan mit is jelentsen?
A banda legfiatalabb tagjának sikerült nem csak L.Joe-t, de engem is zavarba hoznia, a fejem úgy égett, mint egy karácsonyi égősor.
Eleinte kissé kínos volt a hangulat, de amikor a fiúk elkezdtek hülyéskedni, még én is teljesen feloldódtam.
Nem is kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a hasamat fogva, könnyekkel a szememben elterüljek a padlón hahotázva. A fiúk először teljesen komolyan el akarták táncolni nekem a Miss Rightot, de aztán Changjo lerúgta Rickyt, mert állítása szerint Changhyun elrontotta a koreográfiát, mire CAP nyakon vágta Jonghyunt, aki ezáltal megfejelte Nielt, akit végül Chunji rúgott oldalba, akire pedig Byunghun vetődött rá és terített le. Utána már nem is tudtam nyomon követni az eseményeket, mert mindenki püfölt mindenkit ott, ahol csak ért, miközben a lehető leghangosabban kiabáltak egymással. Egyszerűen hihetetlenek voltak. Az egyik percben átéléssel adták elő a legújabb sikerszámukat, a másikban pedig már még nagyobb átéléssel birkóztak a földön. Szabályosan záporoztak a könnyeim, és ahogyan Changjo Ricky hátára vetette magát, hogy ő most akkor is meg fogja a szőrén ülni a bandatársát, csak még jobban rákezdtem. Jonghyun Changhyun fülét használta kormányzásra. Szegény szerencsétlen „ló” rémült malac módjára sikított, és mivel lerázni nem tudta magáról a fiút, ezért nemes egyszerűséggel a hátára vetette magát, abban reménykedve, hogy így agyon tudja nyomni Changjot. A végén már olyan véresen komolyan bunyóztak, mintha profi ketrecharcosok lennének, s emiatt Minsoo meg is próbált közéjük lépni, azonban Changjo csak taszított rajta egyet, hogy maradjon ki ebből. A leader tudomásul vette, hogy nincs rá szükség, és magára hagyva az idiótákat, csendben elvonult a sarokba aludni.
Snapbackét az arcára helyezte, úgy feküdt le, és kételkedtem benne, hogy ebben a ricsajban álomba tudna szenderülni, azonban minden kétségem ellenére sikerült neki; amikor Byunghun körülbelül öt perccel később megbökte őt, csak egy horkantással felelt.
Miután kellőképpen lefárasztották magukat, letelepedtek körém, és a parkettán elfeküdve lélegeztek mélyeket. Szusszanásnyi idő kellett csak, és vissza is nyerték erejüket: be sem állt a szájuk, folyton szóval tartottak, aminek örültem is, mert úgy éreztem, egyáltalán nincs ellenükre az, hogy itt vagyok. 
A srácok sorra mentek el a mosdóra vagy hova (sajna túlságosan is lekötött Byunghun szemlélése, ezért nem nagyon tudtam figyelni másra), s mire észbe kaptam volna, már csak Chunjival és L.Joe-val voltam a teremben.
- Szóval… Szösz hol maradt? – érdeklődött Chanhee.
- Szerintem otthon van – vontam vállat.
- Miért nem jött el? – biggyesztette a száját. – Szívesen láttuk volna őt is.
Igen, azt mindjárt gondoltam – gondoltam magamban somolyogva.
- Hm, hát nem tudom, biztosan lefárasztotta az egyetem. Gondolom most is pihen.
- Vagy azzal a másik sráccal van, aki megadta neki a telefonszámát… - motyogta orra alatt.
Kérdőn néztem rá, hogy jól hallottam-e, amit csak úgy magának eldörmögött, de leintett:
- Semmiség, ne is törődj vele. Tudjátok mit, inkább én is kimegyek a mosdóba – mondta, s fel is pattant, magunkra hagyva minket. Kettesben.
Megérkezésem óta érdekelt valami, és ez volt a lehető legmegfelelőbb alkalom arra, hogy rákérdezzek:
- Byunghun…
- Mondd – nézett rám érdeklődve.
- Miért mondta azt Jonghyun, hogy már sokat hallott rólam? – tudakoltam félszegen.
Riadtan kerekedett el az a gyönyörű barna szeme, majd lehajtotta a fejét, és egy láthatatlan pont körül kezdett el körözni mutatóujjával a parkettán.
- Hát öhm… Izé… - vakarta meg tarkóját. – Tudod, mondtam neki ezt-azt.
- Ezt-azt? – kérdeztem vissza.
- Ühüm – biccentett aprót.
- És mi tartozik bele ebbe az „ez-az”-ba? – érdeklődtem.
Igazából lövésem sem volt, honnan volt bátorságom faggatózni, de nem akartam megválaszolatlanul hagyni a kérdéseimet.
- Csak… Megemlítettem, hogy megismerkedtem egy lánnyal, aki nagyon… – nagyot nyelt – szimpatikus.
- Oh – csak ennyit tudtam kinyögni.
- Oh – ismételte utánam, bár fogalmam sem volt róla, ezzel mégis mi volt a célja.
- Értem – bólintottam. – Csak, hogy tudd, annak a lánynak is nagyon szimpatikus vagy – böktem vállba, mire szégyenlős, de annál káprázatosabb mosolyt villantott felém.
Egy nagy koppanást hallottunk meg az ajtó felől, és ijedten kaptuk oda tekintetünket. A bejáraton volt egy ablak, amin keresztül most a Teen Top négy tagja leselkedett (Byunghun ugye velem beszélgetett, Minsoo pedig még mindig az igazak álmát aludta). Próbáltak hallgatózni, és Ricky véletlen beverte a fejét az üvegbe, ez járt azzal a nagy zajjal – és mindezt onnan tudtam, hogy Changhyun a homlokát masszírozta, ott, ahol beütötte.
Byunghun a mennyezet felé szegezte szemét.
- Nyomorékok – pufogott. – Feltűnhetett volna, hogy mindannyian elmentek, de vissza már nem jöttek – sóhajtott, s felállt, hogy betaszigálja a többieket a próbaterembe.
Én próbáltam volna a szituáción legalább kuncogni, de az volt a probléma, hogy túlságosan is zavarban voltam – a mai nap folyamán már kitudja, hanyadszorra.

A fiúk részéről folytatódott tovább a munka, nekem meg csak annyi volt a dolgom, hogy ámulva nézzem őket. Azaz L.Joe-t, merthogy le sem tudtam róla venni a szememet. Folyton őt figyeltem, magamba ittam mozdulatait, gondolatban pedig ódákat zengtem tánctudásáról. Azt beismertem, hogy Changjo volt a csapat dancing machine-ja, de azért Byunghunnak is volt érzéke a mozgáshoz.
Épp a Missing you felénél tartottak (ami nekem személyes kedvencem volt), amikor hirtelen nagyot dörrent az ég. Mindnyájan összerezzentünk, s Niel odarohant a hifihez, hogy leállítsa a zenét, mialatt Chunji kinézett az ablakon.
- Esni fog az eső – állapította meg. – Ideje lenne menni, mielőtt leszakadna az ég – tanácsolta.
Amilyen gyorsan csak tudtuk, összeszedtük a cuccainkat, és miután bezártuk a tánctermet, futottunk is a lifthez.
Megérkezett a felvonó, amibe én szálltam be előbb (a fiúk voltak olyan illedelmesek, hogy előreengedtek), majd utánam jött Byunghun, őt követte Chunji, s végül Niel. Amikor Ricky is betette volna a lábát, Daniel felcsattant:
- Ember, ez négy személyes!
- És? Byunghun úgyis olyan pici, hogy emberszámba sem lehet venni, szóval már is van egy plusz embernek hely. Attól a kimaradt két embertől meg nem hinném, hogy leszakadna a lift.
- Ha hazaértünk, ezért kivégezlek, gyökér – szűrte fogai közt L.Joe.
 - Na, adjatok helyet, pórnép – zsúfolta be magát hozzánk Changjo, Rickyvel és Minsooval karöltve.
Teljesen a személyfelvonó hátsó falához préselődtem, míg testem összes centije Byunghunhoz nyomódott. Megszeppenve pislogtam fel, s ő is ugyanolyan riadt ábrázattal nézett le rám. Olyan közel volt hozzám, hogy egy gombostűt sem lehetett volna közénk ejteni; a kialakult helyzet egyszerre volt kellemetlen, mégis bizsergetően jó érzés. Amikor tudatosult benne is, hogy voltaképpen a testünk eggyé vált, nagyot nyelt, és végignyalt kiszáradt száján.
- Egy kissé… szűkösen vagyunk – lehelte. Ajkai körülbelül szemmagasságban mozogtak, s én nem tudtam semmi másra sem koncentrálni, csak azokra a telt, rózsaszín párnákra.
Az ő tekintete is rátalált a számra, és félig lehunyt pilláin keresztül mustrálgatta.
A szívem megbolondult, hiába is próbáltam csitítani, s félő volt, hogy vérezni kezd az orrom a váratlanul ért izgatottság miatt. Mindent körbelengett L.Joe illata, elnyomta a többi srácét, én pedig szédülni kezdtem. Túlságosan is édes volt, túlságosan is közel volt hozzám, túlságosan is jól hallottam az ő szíve dobogását, túlságosan is közel volt a keze a csípőmhöz, és én túlságosan is nagy szükségét éreztem annak, hogy fejemet a mellkasára hajtsam.
Fogalmam sem volt arról, mégis honnan jöttek az efféle érzések, és teljesen megzavarodtam. Távolabb kellett kerülnöm Byunghuntól annak érdekében, hogy kitisztulhasson a fejem, de a lift még csak el sem indult.
- Nyomja már meg valaki azt az istenverte gombot! – dörrent Chunji.
- Azt sem tudom, hol a kezem! – panaszkodott Niel.
- Hé, valaki megfogta a seggem! – rikoltotta Ricky.
- Ja, akkor már meg is találtam… - mormolta Daniel.
- Te perverz disznó! – méltatlankodott Changhyun.
Istenem, ezek a gyerekek, komolyan mondom…
CAP forgolódni kezdett, amivel csak annyit ért el, hogy minket még ennél is jobban egymáshoz gyűrt – például L.Joe szája a hajamban landolt, a szempilláim pedig az ő pólóját csapdosták pislogáskor.
- Földszintre megyünk, igaz? – kérdezte Minsoo.
- Hova máshová mennénk?! – háborodott fel Changjo.
- Jól van már – morogta CAP, s végre megnyomta a gombot, mi pedig elindultunk lefelé.
A harmadik emelet és a földszint közötti időintervallum felért körülbelül két életnyi idővel, így, hogy rá voltam tapadva Byunghunra; ez alatt az idő alatt levegőt is alig mertem venni.
A fiúk nagy nehezen kikászálódtak a felvonóból, mi viszont a külvilágot kizárva még mindig egymásra pillogtunk meglepetten.
- Gyertek már, majd gyönyörködtek máskor egymásban – zavart meg minket Chanhee. – El fog minket kapni az eső.
Elléptünk egymástól; én egy tincset gyömöszöltem a fülem mögé, ő a tarkóját vakargatta, s kiszálltunk a liftből.
Az ég koromfekete volt, annyira be volt borulva, s e mellé még erős szél is fújt. Hiába szedtük lábainkat, csak a TOP Media melletti virágosig értünk el, amikor eleredt az eső, de úgy, mintha dézsából öntötték volna. Mivel nem akartunk bőrig ázni, ezért behúzódtunk az eresz alá, és ott vártuk, hogy elcsendesedjen az idő.
A srácok persze nem bírtak magukkal, ezért kilökdösték egymást a pavilon ernyője alól. Először szegény Daniel volt az áldozat, majd sorra mentek mindenkin. Mindig csak addig élvezték ezt az egész játékot, amíg nem került rájuk a sor. Nekem is tetszett, amit csináltak, mert legalább elütöttük az időt, ezért Byunghun mögé lopakodtam, s taszítottam egyet rajta.
Azonban ő mindvégig tudta, hogy a háta mögött álltam, és így fel tudott készülni támadásomra, ezért is volt képes megragadni a karomat, s kirántani magával az ömlő esőbe. Egy vékony sikoly szakadt fel belőlem, a következő pillanatban pedig már a mellkasának feszültem a két karommal, míg ő a könyökömnél fogva tartott.
- Kis szemét – vigyorgott rám.
- Csak játszani akartam – vontam vállat könnyelműen, viszonozva mosolyát.
- Szóval csak játszani? Na, gyere csak ide, te – mondta egyszerre vészjóslón és játékosan, majd a térdhajlatomnál átkulcsolta a karját, s felemelt, hogy megpörgethessen.
- Én elmentem, gerlepár, sziasztok – kiáltotta oda hozzánk Chunji, de mi nem törődtünk vele, Byunghun csak forgott velem és forgott, amíg én felszabadultan kacagtam, majd’ szétrobbanva a földöntúli boldogságtól, amit éreztem.

2014. június 10., kedd

Házinyúlra nem lövünk - Hét [Chanyeol]

*Ugyanaz a szombati nap*


Tizenkét óra ötven perc volt, s én a mozi előtt toporogtam idegesen, Jonginra várva. Egy órára volt megbeszélve a találkozó, a filmünk vetítése pedig fél kettőre lett meghirdetve – bár arról fogalmam sem volt, mégis mit készültünk megnézni, ugyanis amikor Jongin felsorolt néhány alternatívát, akkor önhibámon kívül is elvesztem kellemesen lágy tónusú hangjában és azokban az olvadt csokoládé szemeiben, és így
tulajdonképpen nem is tudtam, miről beszélt. Esküszöm, hogy próbáltam rá figyelni, azonban a jelenléte mindig furcsa dolgokat művelt velem – például a gyromom fájdalmasan szoros görcsbe rándult, a szívem felszokott a torkomba, s teljes mértékben képes voltam megfeledkezni magamról. Igyekeztem volna rejtélyes maradni és nem adni túlságosan is árulkodó jeleket, de azt hiszem, még a vak is láthatta, hogy szó szerint bolondultam érte. Nem tudtam kontrollálni magamat, bármennyire is szerettem volna. Ha a közelemben volt, az arcomra azon nyomban kiült a fékeveszett rajongás, s ezzel egy időben ki is vörösödtem. Soha senki nem váltott ki belőlem ilyet már csak a puszta létezésével, és pontosan ezért voltam abban ezer százalékosan is biztos, hogy Jongin különleges. Az egyedüli a számomra.

Jongin alig tíz perccel a film kezdete előtt toppant be. Nagyon aggódtam, hogy le fogjuk késni, viszont sikerült megérkeznie – megjegyzem éppen akkor, amikor már teljesen lemondtam tervezett közös programunk megvalósulásáról.
Persze amint megjelent – egy fekete póló és egy egyszerű farmer volt rajta, ami a mindenkori kedvencemnek számított egy fiún – rögtön elszállt minden haragom, sőt már arra sem emlékeztem, egyáltalán miért kéne orrolnom rá.
Egy nagy adag popcorn és két közepes üdítő társaságában ültünk be a terembe, lefoglalt székeink valahol középtájt voltak, pontosan egy zsiráf mögött. Oké, nem egy olyan zsiráf ült előttem, mint amilyet az állatkertben is látni lehet, hanem annak az emberi prototípusa. A férfi nyaka már-már szürreálisan nagy volt, a háta pedig túlontúl is széles, így nem is reménykedtem tovább abban, hogy élvezni tudom majd a vetítést.
Remek, majd a hangok alapján megpróbálom összerakni a történetet.
Még pár percig mindenféle hirdetést játszottak le – ezt is csak onnan tudtam, hogy hallottam –, aztán végre megkezdődött a filmünk. Percenként ropogott a gépfegyver, s ugyanilyen sűrűn hördült fel valaki a filmvásznon, tehát minden bizonnyal egy akciófilmet adtak.
Meredten bámultam Mr. Zsiráf tarkójára, körülbelül az életemet is eluntam, de aztán Jongin megzavarta unatkozásomat. Őt nem egy szégyenlős, hezitálós és lépni képtelen fiúként ismertem meg, s ezúttal is megerősített abban, hogy ő igenis a tettek embere. Nem játszotta el a jó öreg ásítok-és-nyújtózkodok-közben-pedig-tök-véletlen-átkarolom-a-lányt figurát, hanem mindenféle habozás nélkül átvetette vállamon a karját, és felhajtva a kartámlámat közelebb húzott magához. Orromba kúszott a pattogatott kukorica vajas illata, valamint a már jól ismert parfümének mindent átható aromája, s arcomra egy sziporkázó mosoly kúszott – csak azért, mert sötét volt, s így nem láthatta veszettül boldog ábrázatomat. Máskülönben eltakartam volna arcomat, és próbáltam volna elnyomni mosolygásomat.
Így, hogy picit arrébb húzódtam, fél szemmel ráláttam a vászonra, amin éppenséggel akkor lőttek szitává egy férfit. Hm… Hát ez… Roppant édes. Ezek után úgy döntöttem, jobb inkább a padlót fixírozni.
Nem sokat kellett várnom arra, hogy Jongin ismét felélessze a gyomromban lévő kis pillangókat: vállamon apró köröket írt le, s ezzel könnyűszerrel elérte, hogy a szívem meghibbanjon, és szédületes ütemben dübörögjön, majdnem széttörve csontjaimat. Aprócska csókot nyomott halántékomra, majd arccsontomra. Volt egy sanda gyanúm, hogy mire ment ki a játék, s még idejében számhoz emeltem poharamat: hangosan szörcsögve keltettem életre a hozzá mellékelt szívószálat, mire többen is lepisszegtek.
Ciki…
Ezt Jongin többször is eljátszotta, de én mégsem hagytam magam: vagy elfordítottam a fejemet, vagy bekötöttem a cipőmet – aminek mellesleg véletlenül sem volt cipőfűzője – vagy eltakartam ajkaimat.
Már nem is tudom, mióta ücsörögtem egy helyben – amiért a hátsófelem nem igazán volt hálás –, amikor megint úgy határozott, bejárja azt a kis utat a halántékomtól a számig.
Hamar kapcsoltam, és egy gyors mozdulattal egy egész maroknyi pattogatott kukoricát gyömöszöltem magamba.
- Ez iffteni – mormoltam teli pofazacskókkal.
Természetesen erre is csak újabb rosszalló pillantásokat és „Csend legyen már!”-okat kaptam.
- Mi a baj veletek emberek? Ti talán nem szeretitek a popcornt? – förmedtem rá mindenkire.
Szerencsére a játékidőből már nem volt sok hátra, így nem kellett sok időt eltöltenem abban az utálatban és feszült légkörben, ami körülvett.
Hát gyerekek, így kell elrontani egy ígéretes délutánt!
Amikor kiértünk a vetítőteremből, rá sem mertem nézni Jonginra. Tudtam nagyon jól, hogy miattam nem tudta élvezni a filmet, s ezért szégyelltem magam. Ő meg sem szólalt, csak álldogált előttem a cipőjét nézegetve – gondolom rám csakis gyűlölettel sugárzó szemekkel tudott volna tekinteni – ezért jobb ötlet híján megköszöntem neki a mozizást, és a szó szoros értelmében eliszkoltam.

Egy buszmegállóban lógattam az orrom, s azon gondolkodtam, mégis mi a jó isten üthetett belém. Otthagytam Jongint! Én! Jongint! Komolyan csak gratulálni tudok magamnak. A fiú, akiért már kilencedik óta epekedtem végre hajlandó lett volna megcsókolni – vagy legalábbis azt hiszem – de én mindent elszúrtam. Felül szerettem volna múlni az összes eddigi barátnőjét – és lássuk be, volt egy pár –, de máris az első „próbatételnél” elbuktam.
Én még… Én még sohasem csókolóztam. És bár a gimnázium első évétől kezdve arról álmodoztam, hogy majd Jongin lopja el az első csókomat, most mégsem voltam képes rá, hogy ezt megtegyem. Úgy éreztem, tapasztalatlanságomból adódóan ügyetlen lennék, ő pedig csalódott, amiért nem tudtam neki élvezetet nyújtani, így hát jobbnak láttam visszavonulót fújni… és teljesen leégetni magam.
Nos, igen, nem fontoltam meg, amikor majdnem a fél popcornos doboz tartalmát a számba lapátoltam, és ezzel egy időben magamra haragítottam az összes nézőt – talán még Jongint is.
Tennem kellett valamit, cselekednem kellett, mert tisztában voltam azzal, hogy Jongint ezért majd ki kell engesztelnem, ráadásul nem is akárhogyan.
Segítségre volt szükségem.

Mire feleszméltem, már Chanyeol házának a bejárati ajtajával szemeztem. Sokáig fontolgattam, hogy most akkor becsengessek-e vagy sem, de aztán mégis csak az előbbi győzött.
Számat rágcsálva vártam, hogy bebocsátást nyerjek, azonban amikor nyílt az ajtó, meglepődtem, ugyanis legjobb barátom helyett az anyukája nézett vissza rám.
- Ó, EunMi, kicsikém, de jó téged itt látni! – köszöntött a szokásos szeretetteljes mosolyával. – Chanyeol elment a fiúkkal labdázni, de azért gyere be.

Mrs. Park szerencsére nem kérdezősködött látogatásom miértje felől, inkább az iskoláról beszélgettünk Chanyeol szobájában – és természetesen lelkesen faggatott Channie teljesítményéről, meg arról, hogy szeretett kicsi fia kellően illedelmes-e a tanárokkal, és a többi. Nem fogyott ki a kérdésekből, ami máskor egy cseppet sem zavart, most viszont frusztrált állapotomat tekintve nem jött jól. Nehezen válaszoltam neki, nem olyan lendületesen, mint más alkalmakkor. Amikor megjelent Chanyeol nővére, hogy elrángassa édesanyját azzal a mondattal, hogy „Hagyd már szegény lányt, még a végén örökre elijeszted őt innen”, hálát adtam az égnek, és fejben imába foglaltam Yoora nevét.
Tehát végül egyedül gubbasztottam Yeollie ágyán a feje tetejére állt gyomrom és a remegő lábaim társaságában.
Körbejártam a szobát, s jól felmértem minden egyes zegzugát, holott már úgy ismertem a lakás ezen részét, mint a tenyeremet. Végigfuttattam a kezemet a könyvek gerincén, megnézegettem a videojátékok tokját, megnyomkodtam a plüssmackók hasát – Chanyeol világéletében hatalmas Rilakkuma rajongó volt – s végül két képkeretnél megálltam. Az egyikben Chan volt Baekhyunnal – Channie a hónalja alá szorította szerencsétlen Baek fejét – a másikban pedig én vigyorogtam Chanyeol jobbján, aki egyébként egy Rilakkuma kezeslábasban pózolt nagy büszkén (ezt vettem neki tavaly karácsonyra). Meghatottan mosolyogtam, s végigsimítottam a fényképen. 
Belefáradtam a fel-alá mászkálásban, ezért leültem, s azon kezdtem el töprengeni, hogy én valójában mit is keresek itt. Bár már ezerszer is átgondoltam ezt az egészet, mégis meggondolatlannak éreztem magam, és helytelennek azt, amit tenni készültem. Ám ez tűnt a legjárhatóbb útnak és a legkézenfekvőbb megoldásnak, lelkem azonban mégsem tudott megnyugodni.
Annyira elbizonytalanítottam magam, hogy már menni készültem, viszont amikor feltápászkodtam a matracról, kintről meghallottam Chanyeol tompa, dörmögő hangját.
Ezzel elkéstem…
Mivel nem futhattam el, ezért elhelyezkedtem úgy, ahogy eddig is voltam, s egész lényemben remegve vártam, hogy Yeollie betaláljon a saját szobájába, közben pedig a mondanivalómat próbáltam meg összerakni a fejemben.
Kisebb pánik lett úrrá rajtam, hiába igyekeztem higgadtságot erőszakolni magamra. Már az ájulás szélén álltam, mikor Chan lenyomta a kilincset.
- Szevasz, Ba… - Arcára az abszolút értetlenség ült ki. - …ek – fejezte be „Baek” köszöntését. – Hát te? – csodálkozott.
- Beszélni szeretnék veled – mondtam egy picivel komolyabban, mint ahogy szerettem volna.
Riadtan bámult rám nagyra nyílt szemekkel. Az arca sápadttá vált, s talán még akkor sem volt ilyen kétségbeesett ábrázata, amikor fizikaórán váratlanul őt szólították fel, hogy feleljen.
- T-történt valami? – dadogta idegesen. Egy gyors mozdulattal ledobta a földre a hátitáskáját, majd odasietett hozzám, s leült mellém az ágyra. Nagyot nyelt, mielőtt újból megszólalt volna. – Van valami baj, EunMi? – vizslatott. Azt hiszem, még a lélegzetét is visszafojtotta.
- Nem, nincsen semmi – tűrtem zavartan a fülem mögé egy kósza tincset.
- Akkor?
- Hogyan is fogalmazhatnám meg… - sütöttem le szememet, s a kezeimet kezdtem tördelni.
- EunMi, bökd már ki, halálra rémisztesz!
- Jó-jó, próbálom, de…
- Mondd már!
Egyre türelmetlenebb lett, az én zavarom pedig nőttön-nőtt.
- Oké, szóval… Á, mindegy, idiótának fogsz tartani – legyintettem.
- EunMi… - hangja pattogó volt, türelme pedig fogytán.
- Arra gondoltam, hogy… Izé… Tudod, mesélted, hogy volt egy lány a nyáron, akivel te… Öhm… Azt csináltad – utaltam arra, amikor Jonginnak dicsekedett szüzessége elvesztéséről. Csak remélni tudtam, hogy értette, mire céloztam, mert kerek-perec kimondani a dolgokat túlságosan is kínos lett volna.
Na, nem mintha a hebegésem nem lett volna már elég égő.
Sűrűn pislogott rám, teljesen ledermedve, sütött róla, hogy az égadta egy világon semmit sem ért.
- Tudoood.
- Amikor én… Lefeküdtem valakivel?
Biccentettem, ő pedig nagyot nyelt.
- Jaj, ne értsd félre, nem erről akarok beszélni – nyugtattam meg hadarva, ugyanis képe hirtelen falfehérré vált. – Arra szerettem volna kitérni, hogy te akkor már nyilvánvalóan átestél az első csókon.
- Öh… I-igen. Miért?
- Én még nem – vágtam rá.
Kérdőn nézett rám.
- Most teljesen hülyének fogsz nézni… - motyogtam lehajtott fejjel.
- M-mondd nyugodtan. - Hangja ekkorra már elvesztette mélységét, vékonyabb volt, mint általában.
Biztosan zavarban volt, mert kínos témát feszegettünk, de hát én sem voltam könnyű helyzetben. Biztos voltam benne, hogy nálam idiótábban senki sem éreztem magát az egész Földön.
- Azért jöttem, hogy…
- Hogy?
Néhány pillanatig csak hallgattam, aztán kínkeservesen kibukott belőlem:
- Hogy megtaníts. – Szinte vért izzadtam a szavakkal.
- Gitározni?
Bárcsak arról lenne szó…
- Nem, Channie… Csókolózni. – Ráemeltem tekintetem, s megállapítottam, hogy az ő arca a legrémültebb az egész világon. Szája résnyire nyílt, ajkai kissé megremegtek, de nem szólalt meg. Magyarázatra várt. – Nem akarok beégni Jongin előtt – itt arcvonásai picit megkeményedtek – azért, mert tapasztalatlan vagyok, ezért arra gondoltam, hogy te megmutathatnád, hogyan kell ezt csinálni. Na, jó, ez szörnyen hülyén hangzik, de… Mindegy, máshogy nem tudom megfogalmazni. Úgyis régóta vagyunk már barátok, ráadásul legjobbak, ezért szerintem ebben nem lenne semmi sem. Mintha meg sem történt volna. De, ha neked más a véleményed, akkor…
- Csináljuk! – kiáltott közbe.
Hevessége miatt megszeppentem, s az is meglepett, hogy beleegyezett. Totális elutasításra és arra számítottam, hogy páros lábbal fog kirúgni.
- Akarom mondani… Ha ezt szeretnéd, akkor segíthetek – mondta ezúttal higgadtabban.
- Komolyan megtennéd értem?
- Persze. – Arcán egy széles, szívet melengető mosoly ékeskedett, s végre visszanyerte a színét is, már nem volt sápatag.
- Istenem, annyira hálás vagyok – öleltem őt magamhoz. – Sokat jelent.
- Tudod nagyon jól, hogy bármikor számíthatsz rám.
Miután elengedtük egymást, közelebb ültünk a másikhoz, s mélyen egymás szemébe néztünk. Az övé csillogott, földöntúli boldogságot tudtam belőle kiolvasni. A légkör érezhetően megváltozott köztünk, s ettől összerándult a gyomrom.
Szinte egyszerre nyaltuk meg kiszáradt szánkat.
- Hát akkor…
- Akkooor… - tette hozzá ő is.
Ez amolyan „ – Kezdhetjük? / - Aha.” párbeszéd volt, azt hiszem.
Hát… Lássunk neki.
Oldalra fordítottam fejemet, mire ő is.
- Ööö, másik oldal – mondta zavartan.
- Bocsika – mormogtam, és megváltoztattam fejem helyzetét.
Kínunkban kuncogni kezdtünk.
- Biztos, hogy akarod? – kérdezte.
- Egészen biztos – bólintottam határozottan.
Nagyot nyelt (az elmúlt néhány percben már nem is tudom, hanyadszorra), majd idegölő lassúsággal közelíteni kezdett felém. Görcsösen rámarkoltam az alattam lévő lepedőre, amint a szívem őrületes iramot kezdett el diktálni. Amikor már csak pár milliméter volt közöttünk, lehunytam szememet, várva várva, hogy ajkaink egymásra találjanak.
Elsőnek csak a szám sarkára nyomott egy gyengéd puszit, majd elhúzta a fejét.
Riadtan pattant ki a szemem.
- Mi a baj? Miért húzódtál el?
- Mi lesz, ha megbánod?
- Yeollie, én kértelek meg erre. Nem lesz bennem semmiféle megbánás.
Panaszosan felsóhajtott. – Úgy legyen.
- Úgy lesz. Most pedig ismételd meg, amit az előbb tettél – kértem meg félénken.
Biccentett, s hirtelen, mindenféle hezitálás nélkül a számhoz préselte sajátját. A szívem akkorát dobbant, hogy félő volt, kiugrik a helyéről. Sokáig voltunk így, a helyzet egyszerre volt idegtépő és kellemes. Lassan váltak szét ajkai, nyelvével pedig átfurakodott az enyémhez, érzéki táncra invitálva azt. Nagy tenyerét a hátamra simította, így vont magához közelebb, s én elengedtem a lepedőt, hogy összefonhassam karjaimat nyaka körül. Arcom lángba borult, bőröm tüzelt, és egész testemet átjárta a mindent felemésztő boldogság; olyan érzés volt, mintha pici dolgos hangyák mászkáltak volna a bőröm alatt. A gyomromban érezni véltem egy súlyos követ – olyat, mint még soha ezelőtt, mint még Jonginnal sem. Mint még soha semmikor senkivel sem.
Csókunk lassacskán szenvedélyessé vált, annyira vágytam közelségére és arra, hogy még többet kapjak belőle, hogy ölébe fészkeltem magamat, s amennyire csak tudtam, hozzápréseltem magam.
Kezeit átvezette combomra, bőre még farmerom anyagán keresztül is égette enyémet, a forróság minden pontomat átjárta. Markolt és simogatott, megőrjített, és hatalmas erőfeszítések árán tudtam megtartani emberi valómat, s megakadályozni azt, hogy pacává olvadjak.
Ha tudtam volna, hogy ilyen fenségesen csókol, talán hamarabb is hozzáfordulok.
Édes volt, édesebb, mint bármelyik édesség, melyet valaha is kóstoltam, csókja olyasvalami volt, amit semmi sem tudott felülmúlni.
Megrészegített. Kótyagosnak éreztem magam, ugyanakkor a felhők közt jártam, és nem akartam, hogy ennek valaha is vége szakadjon.
Óvatosan ledöntött az ágyra, lábaim közé fészkelte magát, felém tornyosult, két karjával füleim mellett támaszkodott. Csókolta a homlokom, arcom, orrom, ajkam, torkom, nyakam és kulcscsontom, mohón és olyan hevesen, mint ahogy hosszú idők óta szomjazó vándor iszik az első útjába eső kútból.
Boldog voltam. Igazán.


Kifulladásig csókolóztunk, levegő után kapkodva húzódtunk el egymástól. Néhány pillanatig csendben voltunk, ez idő alatt próbáltuk szabályozni lélegzetvételünket.
Amikor már nem éreztem légszomjat, megszólaltam:
- Köszönöm, Yeollie. Köszönöm, hogy vagy nekem.
- Hát… Igazán nincs mit megköszönnöd.

Ezután nem volt beszédtémánk, némaságba burkolóztunk, amit kicsit kínosnak éreztem. Nem tudtam, mi mást mondhatnék még a történtek után vagy, hogy hogyan kéne viselkednem, ezért jobbnak láttam összeszedni a sátorfámat.
- Későre jár, szerintem én megyek is – tápászkodtam fel az ágyról.
A lábaim még mindig remegtek az izgatottságtól.
Miért nem említette meg senki sem ezelőtt, hogy csókolózni ilyen felemelő érzés?
- Hazakísérlek.
- Nem szükséges, hazatalálok.
- Mint ahogy te is mondtad, késő van, és nem szeretném, ha bajod esne. Szóval megyek veled.

Az úton sem váltottunk egyetlen szót sem, csak szótlanul ballagtunk a gyéren megvilágított utcákon. Kezünk néha egymásnak ütközött, ami csak még kellemetlenebbé tette az egész szituációt.
Amikor már a házunknál álltunk, megkönnyebbülten lélegeztem fel.
- Köszönöm, hogy eljöttél velem. 
- Jó éjszakát, EunMi - lehelt finom csókot homlokomra. 
- Neked is, Yeollie. -Megeresztettem felé egy szégyenlős félmosolyt, majd halkan beslisszoltam a lakásba. 
Lábujjhegyen beosontam a szobámba - nem szerettem volna felkelteni nagymamámat -, és levetettem magamat az ágyamra. Fejemre húztam párnámat, s átgondoltam az... az egész életem.