Teen Top - Lovefool - 16. rész

*SangMi szemszöge*

Már percek óta bámultam a kezemben szorongatott cetlit, amit Chunji lezseren besétálva nyújtott át „ajándék Byunghuntól” címszó alatt. Már akkor nagyon meglepődtem, amikor a Teen Top vokalistája úgy fáradt be a szobámba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, de amikor átadta nekem a fecnit, totális elmezavar állt be nálam. Chunji mit sem törődött cintányér nagyságú szememmel és meglepettségemtől a plafont verdeső szemöldökömmel, csak visszament testvéremhez a másik szobába – vagy legalábbis azt hiszem, ezt tette. Ha nem lettem volna teljesen letaglózva a ténytől, hogy L.Joe teljesen magától küldte át Chunjival a KakaoTalk felhasználónevét, biztos, hogy húgom hálószobájának az ajtaja előtt hallgatóztam volna, hogy kiderítsem Chanhee ittlétének okát.
Na, nem mintha nem sejtettem volna, hogy Chunjinak bizony bejött JungSoo nyers stílusa, de azért mégis csak kíváncsi voltam, hogy mit keres itt. Már megint.
Szóval nagyokat pislogtam a kisméretű papírdarabra, amin Byunghun viszonylag szép kézírása ékeskedett. Már a telefonomat is magamhoz vettem, azonban még mindig nem tudtam elég bátorságot gyűjteni ahhoz, hogy rá is írjak. Féltem, hogy zavarnám őt vagy, hogy csak szimplán nem szeretne velem beszélni, de… Akkor meg sem adta volna az elérhetőségét, ha nem akarna velem csevegni, nem?
Az utóbbi mondatot addig mondogattam magamban, míg rá nem vettem magam a beszélgetés megkezdésére.
Remegő kezekkel pötyögtem be első üzenetemet.

 Szia.

Amint elküldtem, rögtön meg is bántam. Hiszen… Annyira közhelyes voltam! A világon majdnem mindenki sziával köszön! Nem is tudom, hogy képzelhettem azt, hogy így indítom el chatelésünket.
A szívem olyan hevesen dobogott, hogy attól tartottam, másodperceken belül belefárad az iramba és egészen egyszerűen megáll, de nem tudtam kontrollálni izgatottságomat, majd’ szétvetett az izgalom, amíg várakoztam a válaszára.
Amikor egy hangocska jelzést adott, egy aprócska sikoly szakadt fel belőlem, és majdnem elejtettem készülékemet. Mielőtt elolvastam volna, mit írt, többször is mély levegőt vettem, hogy elkerüljem az ájulás veszélyét.
Ki vagy?
Oké, ha erre nem válaszolok, akkor el is felejthetjük a klisének számító köszönésemet, és ha esetleg valamilyen csoda folytán újra látjuk egymást, és rákérdez erre az esetre, akkor mindent letagadhatok.
Görcsösen szorongattam mobilomat, kiguvadt szemekkel bűvöltem a képernyőt, amíg nem tudtam dűlőre jutni, de aztán győzött a szívem, és ujjaimat ismét a betűknek feszítettem.

SangMi. Chunji most adta át a felhasználóneved.

Elfelejtettem mosolygós smiley-t írni! Lőjetek le!
Biztos azt fogja hinni, hogy rossz kedvemben vagyok vagy, hogy egy bunkó némbernek sikerült megadnia Kakaotalkját.
Ezek szerint nem hagyta el a fecnit, amit odaadtam neki. :D Örülök, hogy megkaptad. Egyébként mizu?:)
Tessék, ő persze nem feledkezett meg a smiley-k fontosságáról!

Nincsen semmi, épp sorozatot készültem nézni, mikor Chunji betoppant. Veled? :) 

Nem hiszem el, két mosolygós fejet kellett volna küldenem! De… Lehet, hogy az túl nyomulós lett volna? Ezt az egyet viszont kevésnek éreztem… Istenem, segíts meg!
Ricky épp a nyakamba próbál mászni. :D
Ráncba szaladt a homlokom.

? :D

Niel ma vett neki egy automatából egy ragacsos kis akármit, amit addig dobált, amíg fel nem ragadt a plafonra. Így hát most létra híján rajtam keresztül próbálja meg elérni…

Ó, azokat én is nagyon szerettem még kiskoromban. :D De sajna az enyémek is mindig a mennyezeten végezték… Vagy a kukában, ha apa ráunt arra, hogy folyton próbáltam az arcára ragasztani őket… :(

Valahogy teljesen meg tudom érteni az apukádat… Ricky már az agyamra megy ezzel az izével, állandóan a hajamba akarja tenni…

Hát ne hagyd neki. :D

De hiába verem meg, öt perc múlva újra próbálkozik. Mint például most is… Egy pill, csak megölöm.
Kuncognom kellett, ahogy elképzeltem a szituációt.

Csak nyugodtan.:)

Két perc múlva jelzett a hang.
Na, vagyok, bocsi.:)

Sikerült? :D

Fogjuk rá. Már a fél lába a nyakamban volt, de leráztam magamról, ezért akkorát zuhant, hogy még azóta is a parkettán nyöszörög.

Akkor senki sem segít neki, hogy levegye a kis barátját a plafonról?:(

Még szép, hogy nem! Örülök, hogy megszabadult tőle.

Biztosan szomorú lehet most Ricky.

Elhiheted, hogy ez most a lehető legkevésbé sem érdekel, amikor már teljesen kikészített a nap folyamán. Ó, jaj ne…

Hm?

Pár perc múlva érkezett válasz.
Ez az idióta egy partvissal leszedte azt a takonyállagú valamit, és ráejtette a fejemre…

Ezzel bosszulta meg, hogy nem segítettél neki?

Nem, ez most teljesen véletlen volt, de ettől függetlenül még nem ússza meg a verést.

Sok sikert hozzá. :D De azért ne okozz benne akkora kárt, ha lehet.

Majd próbálom visszafogni magam. De mindegy, majd később rárontok. Vagy lehet, hogy majd alvás közben, akkor teljesen védtelen. De most inkább veled beszélgetek. :)

:)

Most komolyan képes voltam neki leírni egyetlen mosolygós fejet? Honnan szalajtottak engem, hogy ekkora szerencsétlen vagyok?!
És különben is, azaz egyetlen rohadt smiley közel sem fejezte ki eléggé, mennyire boldog voltam, amiért engem választott a revans helyett.
Milyen sorozatot akartál nézni?:)

Pretty Little Liars, de nem hinném, hogy ismered. 

Hm, igazad van, tényleg nem. Miről szól? :D 

Ezek után hosszasan beszélgettünk, és fel sem tűnt, hogy az a fene nagy zavarom időközben tovaszállt. Fesztelenül nyomogattam a képernyőmön lévő billentyűt, nem agyaltam sokat a válaszüzeneteimen, és száz százalékosan is kiélveztem Byunghun társaságát még úgyis, hogy nem volt velem fizikai valójában.
Kezdett későre járni, a szemem is ragadt már le, viszont nem akartam tőle elbúcsúzni, még annak ellenére sem, hogy a fáradtságtól már bandzsítottam. Minden egyes percet meg akartam ragadni, amit az L.Joe-val való csevegésre fordíthattam.
Én hiába küzdöttem az álomba zuhanás ellen, ő mégis takarodót hirdetett, ezzel teljesen elkeserítve engem.
Azt hiszem, lassan feküdni kéne.

Ja, én is mindjárt bealszok.

Figyelj csak, mi lenne, ha találkoznánk valamikor? :)
Ezúttal tényleg kiejtettem kezeim közül a mobiltelefont, de szerencsére a párnán landolt. Miután egy tompa puffanással becsapódott, kapkodva vettem újra magamhoz, hogy őrületes tempóban nyomkodjam a betűket. Komolyan, szerintem még a szám is habzott egy kicsit, amiért ennyire felpörögtem.

Oké, én benne vagyok, de mégis mikor?:)

Istenem, még jó, hogy benne vagyok!
Nekem végül is mindegy, holnap még összegyűlünk a fiúkkal a próbateremben, de nem fogjuk magunkat túlhajtani, mivel a hét további napjára pihenőt kaptunk. Szerencsére egy időre leállhatunk az őrületes hajtással. Szóval akkor… Mit szólnál a holnaphoz? :)

De hát nem próbáltok? Vagyis… Azt mondtad, a próbateremben lesztek.

Igen, de végül is bejöhetnél hozzánk, majd elbaromkodunk a fiúkkal. :D
„A fiúkkal”. Tehát ez nem egy randi. Rendben, semmi baj, jobb az ilyeneket már az elején tisztázni.

Oh. És hogyan jutnék be?

Ümm… Szerintem becsempészlek hátul. :D

Mi lesz, ha lebukunk?

A srácokkal annyi mindent csináltunk már, és sosem buktunk le. Nyugi, SangMi.:)

Hát… Jól van, legyen.

Nem, ennél lelkesebb nem tudtam lenni, mert bár örültem neki, hogy találkozhatok vele, mégis csalódtam, amiért nem csak ketten leszünk.
Szuper, mikorra tudnál odaérni? :)

Fú, most így hirtelen fogalmam sincs.

Akkor legyen úgy, hogy majd jössz valamikor, és rám írsz Kakaon, ha itt vagy, és kimegyek eléd. Jó lesz így?

Persze.

Remek, akkor majd látlak.  Aludj jól. :)

Te is. :)

Azt hittem, ez volt a végszó, de aztán végezetül küldött még egy üzenetet:
Puszi.

Szélesen mosolyogva aludtam el.


*Október 2., kedd*

Az egész napot igazi kis energiabombaként húztam le, s ezáltal megértetettem, mit érezhet Sunny élete összes percében. Oké, én nem fenyegettem meg senkit, nem néztem rá csúnyán senkire, nem szorítottam hátra senki kezét sem, és nem tudta a testvéremén kívül senki más életrajzát, tehát mégsem mondhattam azt, hogy Sunny mása voltam egy iskolanap erejéig.
A lányok furán méregettek, egyedül húgom forgatta a szemét letörölhetetlen vigyorom miatt. Ő tudta egyedül, hogy túláradó boldogságom oka a Byunghunnal való délutáni találkozó, és természetesen ő nem osztozott örömömön, ugyanis már annak sem örült, ha egy „festékvödörbe esett tini nyomorultat” emlegettem.  (Egyébként ez egy elég érdekes név volt, nem is értettem, hogy a fiúk miért nem ezt vették fel a Teen Top helyett…)
Dél körül járhatott már az idő, amikor az egyik padnál eszegettük az otthonról hozott szendvicsünket.
- Mitől van ilyen jókedved, Young? – Sunny ezt olyan hangsúllyal kérdezte, mintha bűn lett volna a boldogságom.
JungSoo már nyitotta is volna a száját, hogy megválaszolja helyettem a kérdést, ám egy sokatmondó pillantással belefojtottam a szót.
- Hát – rántottam meg a vállamat – végül is semmitől sem.
- Aha… - Tudtam, hogy ezzel nem sikerült meggyőznöm őt, de hát csak nem árulhattam el, hogy látni fogom ma L.Joe-t, mert tuti, hogy elájult volna itt a helyszínen a sokktól. Ha egyáltalán hitt volna nekem…
Szerencsére nem feszegettük a témát, annyiban viszont mindannyian egyetértettek, hogy fiú van a dologban, és hozzátették még azt is, hogy bármikor bemutathatom nekik az illetőt, mert a világ összes kincséért sem happolnák el előlem a kiszemeltemet. Csak elpirulva bólogattam, de egyébként gőzöm sem volt arról, mégis miért jöttem zavarba. Mármint… Oké, elismertem, hogy Byunghun helyes volt, és a közelében furcsán éreztem magam, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Végül is… Ő híres, én meg nem, ezért nem volt abban semmi rendkívüli, hogy így éreztem, nem? De azért mégis érdekesnek találtam azt, hogy amint L.Joe-t olyan fiúként emlegették, aki tetszett nekem, rögtön elöntötte arcomat a pír.

Mint akit ágyúból lőttek ki, úgy száguldottam hazafelé, hogy gyorsan ledobjam cuccomat, és induljak is a próbateremhez. Komolyan, még meg is lepődtem, amiért nem állítottak meg gyorshajtásért – bár igaz, hogy csak gyalog voltam, és nem kocsival. Azon is csodálkoztam, hogy nem sodortam le senkit sem a járdáról, amiért olyan nagy sebbel-lobbal közlekedtem. Húgomat fényévekre lehagytam, mert semmiképpen sem volt kedve velem lóhalálában haladni, és ezért inkább a saját tempójában cammogott haza.
Ő még sehol sem volt, amikor én már bedobtam pár falatot, amit aztán leöblítettem egy kis vízzel, majd fogat is mostam, ezért úgy döntöttem, nem várom őt meg, inkább útnak indulok; úgyis tudta, hol leszek a délután hátralévő részében.
Hátamra kaptam egy vékony bőrkabátot, és már loholtam is tovább.
Mire odaértem a TOP Mediához, teljesen kipurcantam. Úgy éreztem, most azonnal el kell terülnöm a betonon, hogy visszanyerjem erőmet, de előttem lebegett a cél – vagyis Byunghun –, és ez hajtott tovább.
Megkerestem a hátsó bejáratot, körülnéztem, hogy lézeng-e itt akárki is, majd mikor nyugtáztam, hogy szerencsére tiszta a levegő, ráírtam L.Joe-ra.

Megjöttem. :) 

Néhány pillanaton belül már meg is érkezett a válasz.
Rohanok!
Mosolyogva csúsztattam mobiltelefonomat a hátsózsebembe.
Ahogy ígérte, tényleg rövid időn belül megjelent az ajtóban.
- Bár ma nincsenek bent olyan sokan, de azért amilyen csendben csak tudunk, fellopódzunk a harmadikra, oké?
Némán biccentettem, és szorosan Byunghun nyomában járva követtem őt. Más választásom különben sem volt, ugyanis megfogta kezemet, és húzott maga után, hogy tudjam tartani a tempót.
Hál’ Istennek senki sem kapott el minket, bár azért a kihalt folyosók ellenére is levert a víz.
Abba a táncterembe mentünk, amit már a csapat videóiból ismertem. Nem túl tágas, mégis elegendő tér, leparkettázott padló, egy-két szék, hifitorony, kicsi hűtő a frissítőknek és néhány szendvicsnek, valamint egy hatalmas, földtől plafonig tartó tükör.
- Srácok, meghoztam SangMit – hívta fel ránk a figyelmet L.Joe, én pedig úgy éreztem magam, mint egy doboz pizza. Úgy értem… Azt szokták így felkonferálni, nem?
A fiúk felálltak a talajról és rögtön körbevettek engem, olyan őszinte érdeklődéssel, mintha egy kiskutyát vittek volna be egy csapat kiscsoportos óvodás közé.
- Szia, örülök, hogy találkoztunk, Minsoo vagyok – hajolt meg tisztelettudóan a vezető, akit bár ismertem (a Teen Topot bálványozó barátnőim miatt), mégsem találkoztam még vele személyesen (eltekintve az egyetemi előadásuktól).
- Helló, SangMi, Changjo vagyok, és már sokat hallottam rólad – villantott rám egy pajkos mosolyt, mire Byunghun zavartan lehajtotta a fejét, Chunji pedig röhögve vállba vágta.
Ööö… Oké, ez pontosan mit is jelentsen?
A banda legfiatalabb tagjának sikerült nem csak L.Joe-t, de engem is zavarba hoznia, a fejem úgy égett, mint egy karácsonyi égősor.
Eleinte kissé kínos volt a hangulat, de amikor a fiúk elkezdtek hülyéskedni, még én is teljesen feloldódtam.
Nem is kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a hasamat fogva, könnyekkel a szememben elterüljek a padlón hahotázva. A fiúk először teljesen komolyan el akarták táncolni nekem a Miss Rightot, de aztán Changjo lerúgta Rickyt, mert állítása szerint Changhyun elrontotta a koreográfiát, mire CAP nyakon vágta Jonghyunt, aki ezáltal megfejelte Nielt, akit végül Chunji rúgott oldalba, akire pedig Byunghun vetődött rá és terített le. Utána már nem is tudtam nyomon követni az eseményeket, mert mindenki püfölt mindenkit ott, ahol csak ért, miközben a lehető leghangosabban kiabáltak egymással. Egyszerűen hihetetlenek voltak. Az egyik percben átéléssel adták elő a legújabb sikerszámukat, a másikban pedig már még nagyobb átéléssel birkóztak a földön. Szabályosan záporoztak a könnyeim, és ahogyan Changjo Ricky hátára vetette magát, hogy ő most akkor is meg fogja a szőrén ülni a bandatársát, csak még jobban rákezdtem. Jonghyun Changhyun fülét használta kormányzásra. Szegény szerencsétlen „ló” rémült malac módjára sikított, és mivel lerázni nem tudta magáról a fiút, ezért nemes egyszerűséggel a hátára vetette magát, abban reménykedve, hogy így agyon tudja nyomni Changjot. A végén már olyan véresen komolyan bunyóztak, mintha profi ketrecharcosok lennének, s emiatt Minsoo meg is próbált közéjük lépni, azonban Changjo csak taszított rajta egyet, hogy maradjon ki ebből. A leader tudomásul vette, hogy nincs rá szükség, és magára hagyva az idiótákat, csendben elvonult a sarokba aludni.
Snapbackét az arcára helyezte, úgy feküdt le, és kételkedtem benne, hogy ebben a ricsajban álomba tudna szenderülni, azonban minden kétségem ellenére sikerült neki; amikor Byunghun körülbelül öt perccel később megbökte őt, csak egy horkantással felelt.
Miután kellőképpen lefárasztották magukat, letelepedtek körém, és a parkettán elfeküdve lélegeztek mélyeket. Szusszanásnyi idő kellett csak, és vissza is nyerték erejüket: be sem állt a szájuk, folyton szóval tartottak, aminek örültem is, mert úgy éreztem, egyáltalán nincs ellenükre az, hogy itt vagyok. 
A srácok sorra mentek el a mosdóra vagy hova (sajna túlságosan is lekötött Byunghun szemlélése, ezért nem nagyon tudtam figyelni másra), s mire észbe kaptam volna, már csak Chunjival és L.Joe-val voltam a teremben.
- Szóval… Szösz hol maradt? – érdeklődött Chanhee.
- Szerintem otthon van – vontam vállat.
- Miért nem jött el? – biggyesztette a száját. – Szívesen láttuk volna őt is.
Igen, azt mindjárt gondoltam – gondoltam magamban somolyogva.
- Hm, hát nem tudom, biztosan lefárasztotta az egyetem. Gondolom most is pihen.
- Vagy azzal a másik sráccal van, aki megadta neki a telefonszámát… - motyogta orra alatt.
Kérdőn néztem rá, hogy jól hallottam-e, amit csak úgy magának eldörmögött, de leintett:
- Semmiség, ne is törődj vele. Tudjátok mit, inkább én is kimegyek a mosdóba – mondta, s fel is pattant, magunkra hagyva minket. Kettesben.
Megérkezésem óta érdekelt valami, és ez volt a lehető legmegfelelőbb alkalom arra, hogy rákérdezzek:
- Byunghun…
- Mondd – nézett rám érdeklődve.
- Miért mondta azt Jonghyun, hogy már sokat hallott rólam? – tudakoltam félszegen.
Riadtan kerekedett el az a gyönyörű barna szeme, majd lehajtotta a fejét, és egy láthatatlan pont körül kezdett el körözni mutatóujjával a parkettán.
- Hát öhm… Izé… - vakarta meg tarkóját. – Tudod, mondtam neki ezt-azt.
- Ezt-azt? – kérdeztem vissza.
- Ühüm – biccentett aprót.
- És mi tartozik bele ebbe az „ez-az”-ba? – érdeklődtem.
Igazából lövésem sem volt, honnan volt bátorságom faggatózni, de nem akartam megválaszolatlanul hagyni a kérdéseimet.
- Csak… Megemlítettem, hogy megismerkedtem egy lánnyal, aki nagyon… – nagyot nyelt – szimpatikus.
- Oh – csak ennyit tudtam kinyögni.
- Oh – ismételte utánam, bár fogalmam sem volt róla, ezzel mégis mi volt a célja.
- Értem – bólintottam. – Csak, hogy tudd, annak a lánynak is nagyon szimpatikus vagy – böktem vállba, mire szégyenlős, de annál káprázatosabb mosolyt villantott felém.
Egy nagy koppanást hallottunk meg az ajtó felől, és ijedten kaptuk oda tekintetünket. A bejáraton volt egy ablak, amin keresztül most a Teen Top négy tagja leselkedett (Byunghun ugye velem beszélgetett, Minsoo pedig még mindig az igazak álmát aludta). Próbáltak hallgatózni, és Ricky véletlen beverte a fejét az üvegbe, ez járt azzal a nagy zajjal – és mindezt onnan tudtam, hogy Changhyun a homlokát masszírozta, ott, ahol beütötte.
Byunghun a mennyezet felé szegezte szemét.
- Nyomorékok – pufogott. – Feltűnhetett volna, hogy mindannyian elmentek, de vissza már nem jöttek – sóhajtott, s felállt, hogy betaszigálja a többieket a próbaterembe.
Én próbáltam volna a szituáción legalább kuncogni, de az volt a probléma, hogy túlságosan is zavarban voltam – a mai nap folyamán már kitudja, hanyadszorra.

A fiúk részéről folytatódott tovább a munka, nekem meg csak annyi volt a dolgom, hogy ámulva nézzem őket. Azaz L.Joe-t, merthogy le sem tudtam róla venni a szememet. Folyton őt figyeltem, magamba ittam mozdulatait, gondolatban pedig ódákat zengtem tánctudásáról. Azt beismertem, hogy Changjo volt a csapat dancing machine-ja, de azért Byunghunnak is volt érzéke a mozgáshoz.
Épp a Missing you felénél tartottak (ami nekem személyes kedvencem volt), amikor hirtelen nagyot dörrent az ég. Mindnyájan összerezzentünk, s Niel odarohant a hifihez, hogy leállítsa a zenét, mialatt Chunji kinézett az ablakon.
- Esni fog az eső – állapította meg. – Ideje lenne menni, mielőtt leszakadna az ég – tanácsolta.
Amilyen gyorsan csak tudtuk, összeszedtük a cuccainkat, és miután bezártuk a tánctermet, futottunk is a lifthez.
Megérkezett a felvonó, amibe én szálltam be előbb (a fiúk voltak olyan illedelmesek, hogy előreengedtek), majd utánam jött Byunghun, őt követte Chunji, s végül Niel. Amikor Ricky is betette volna a lábát, Daniel felcsattant:
- Ember, ez négy személyes!
- És? Byunghun úgyis olyan pici, hogy emberszámba sem lehet venni, szóval már is van egy plusz embernek hely. Attól a kimaradt két embertől meg nem hinném, hogy leszakadna a lift.
- Ha hazaértünk, ezért kivégezlek, gyökér – szűrte fogai közt L.Joe.
 - Na, adjatok helyet, pórnép – zsúfolta be magát hozzánk Changjo, Rickyvel és Minsooval karöltve.
Teljesen a személyfelvonó hátsó falához préselődtem, míg testem összes centije Byunghunhoz nyomódott. Megszeppenve pislogtam fel, s ő is ugyanolyan riadt ábrázattal nézett le rám. Olyan közel volt hozzám, hogy egy gombostűt sem lehetett volna közénk ejteni; a kialakult helyzet egyszerre volt kellemetlen, mégis bizsergetően jó érzés. Amikor tudatosult benne is, hogy voltaképpen a testünk eggyé vált, nagyot nyelt, és végignyalt kiszáradt száján.
- Egy kissé… szűkösen vagyunk – lehelte. Ajkai körülbelül szemmagasságban mozogtak, s én nem tudtam semmi másra sem koncentrálni, csak azokra a telt, rózsaszín párnákra.
Az ő tekintete is rátalált a számra, és félig lehunyt pilláin keresztül mustrálgatta.
A szívem megbolondult, hiába is próbáltam csitítani, s félő volt, hogy vérezni kezd az orrom a váratlanul ért izgatottság miatt. Mindent körbelengett L.Joe illata, elnyomta a többi srácét, én pedig szédülni kezdtem. Túlságosan is édes volt, túlságosan is közel volt hozzám, túlságosan is jól hallottam az ő szíve dobogását, túlságosan is közel volt a keze a csípőmhöz, és én túlságosan is nagy szükségét éreztem annak, hogy fejemet a mellkasára hajtsam.
Fogalmam sem volt arról, mégis honnan jöttek az efféle érzések, és teljesen megzavarodtam. Távolabb kellett kerülnöm Byunghuntól annak érdekében, hogy kitisztulhasson a fejem, de a lift még csak el sem indult.
- Nyomja már meg valaki azt az istenverte gombot! – dörrent Chunji.
- Azt sem tudom, hol a kezem! – panaszkodott Niel.
- Hé, valaki megfogta a seggem! – rikoltotta Ricky.
- Ja, akkor már meg is találtam… - mormolta Daniel.
- Te perverz disznó! – méltatlankodott Changhyun.
Istenem, ezek a gyerekek, komolyan mondom…
CAP forgolódni kezdett, amivel csak annyit ért el, hogy minket még ennél is jobban egymáshoz gyűrt – például L.Joe szája a hajamban landolt, a szempilláim pedig az ő pólóját csapdosták pislogáskor.
- Földszintre megyünk, igaz? – kérdezte Minsoo.
- Hova máshová mennénk?! – háborodott fel Changjo.
- Jól van már – morogta CAP, s végre megnyomta a gombot, mi pedig elindultunk lefelé.
A harmadik emelet és a földszint közötti időintervallum felért körülbelül két életnyi idővel, így, hogy rá voltam tapadva Byunghunra; ez alatt az idő alatt levegőt is alig mertem venni.
A fiúk nagy nehezen kikászálódtak a felvonóból, mi viszont a külvilágot kizárva még mindig egymásra pillogtunk meglepetten.
- Gyertek már, majd gyönyörködtek máskor egymásban – zavart meg minket Chanhee. – El fog minket kapni az eső.
Elléptünk egymástól; én egy tincset gyömöszöltem a fülem mögé, ő a tarkóját vakargatta, s kiszálltunk a liftből.
Az ég koromfekete volt, annyira be volt borulva, s e mellé még erős szél is fújt. Hiába szedtük lábainkat, csak a TOP Media melletti virágosig értünk el, amikor eleredt az eső, de úgy, mintha dézsából öntötték volna. Mivel nem akartunk bőrig ázni, ezért behúzódtunk az eresz alá, és ott vártuk, hogy elcsendesedjen az idő.
A srácok persze nem bírtak magukkal, ezért kilökdösték egymást a pavilon ernyője alól. Először szegény Daniel volt az áldozat, majd sorra mentek mindenkin. Mindig csak addig élvezték ezt az egész játékot, amíg nem került rájuk a sor. Nekem is tetszett, amit csináltak, mert legalább elütöttük az időt, ezért Byunghun mögé lopakodtam, s taszítottam egyet rajta.
Azonban ő mindvégig tudta, hogy a háta mögött álltam, és így fel tudott készülni támadásomra, ezért is volt képes megragadni a karomat, s kirántani magával az ömlő esőbe. Egy vékony sikoly szakadt fel belőlem, a következő pillanatban pedig már a mellkasának feszültem a két karommal, míg ő a könyökömnél fogva tartott.
- Kis szemét – vigyorgott rám.
- Csak játszani akartam – vontam vállat könnyelműen, viszonozva mosolyát.
- Szóval csak játszani? Na, gyere csak ide, te – mondta egyszerre vészjóslón és játékosan, majd a térdhajlatomnál átkulcsolta a karját, s felemelt, hogy megpörgethessen.
- Én elmentem, gerlepár, sziasztok – kiáltotta oda hozzánk Chunji, de mi nem törődtünk vele, Byunghun csak forgott velem és forgott, amíg én felszabadultan kacagtam, majd’ szétrobbanva a földöntúli boldogságtól, amit éreztem.