Házinyúlra nem lövünk - Hét [Chanyeol]

*Ugyanaz a szombati nap*

Tizenkét óra ötven perc volt, s én a mozi előtt toporogtam idegesen, Jonginra várva. Egy órára volt megbeszélve a találkozó, a filmünk vetítése pedig fél kettőre lett meghirdetve – bár arról fogalmam sem volt, mégis mit készültünk megnézni, ugyanis amikor Jongin felsorolt néhány alternatívát, akkor önhibámon kívül is elvesztem kellemesen lágy tónusú hangjában és azokban az olvadt csokoládé szemeiben, és így

tulajdonképpen nem is tudtam, miről beszélt. Esküszöm, hogy próbáltam rá figyelni, azonban a jelenléte mindig furcsa dolgokat művelt velem – például a gyromom fájdalmasan szoros görcsbe rándult, a szívem felszokott a torkomba, s teljes mértékben képes voltam megfeledkezni magamról. Igyekeztem volna rejtélyes maradni és nem adni túlságosan is árulkodó jeleket, de azt hiszem, még a vak is láthatta, hogy szó szerint bolondultam érte. Nem tudtam kontrollálni magamat, bármennyire is szerettem volna. Ha a közelemben volt, az arcomra azon nyomban kiült a fékeveszett rajongás, s ezzel egy időben ki is vörösödtem. Soha senki nem váltott ki belőlem ilyet már csak a puszta létezésével, és pontosan ezért voltam abban ezer százalékosan is biztos, hogy Jongin különleges. Az egyedüli a számomra.

Jongin alig tíz perccel a film kezdete előtt toppant be. Nagyon aggódtam, hogy le fogjuk késni, viszont sikerült megérkeznie – megjegyzem éppen akkor, amikor már teljesen lemondtam tervezett közös programunk megvalósulásáról.

Persze amint megjelent – egy fekete póló és egy egyszerű farmer volt rajta, ami a mindenkori kedvencemnek számított egy fiún – rögtön elszállt minden haragom, sőt már arra sem emlékeztem, egyáltalán miért kéne orrolnom rá.

Egy nagy adag popcorn és két közepes üdítő társaságában ültünk be a terembe, lefoglalt székeink valahol középtájt voltak, pontosan egy zsiráf mögött. Oké, nem egy olyan zsiráf ült előttem, mint amilyet az állatkertben is látni lehet, hanem annak az emberi prototípusa. A férfi nyaka már-már szürreálisan nagy volt, a háta pedig túlontúl is széles, így nem is reménykedtem tovább abban, hogy élvezni tudom majd a vetítést.

Remek, majd a hangok alapján megpróbálom összerakni a történetet.

Még pár percig mindenféle hirdetést játszottak le – ezt is csak onnan tudtam, hogy hallottam –, aztán végre megkezdődött a filmünk. Percenként ropogott a gépfegyver, s ugyanilyen sűrűn hördült fel valaki a filmvásznon, tehát minden bizonnyal egy akciófilmet adtak.

Meredten bámultam Mr. Zsiráf tarkójára, körülbelül az életemet is eluntam, de aztán Jongin megzavarta unatkozásomat. Őt nem egy szégyenlős, hezitálós és lépni képtelen fiúként ismertem meg, s ezúttal is megerősített abban, hogy ő igenis a tettek embere. Nem játszotta el a jó öreg ásítok-és-nyújtózkodok-közben-pedig-tök-véletlen-átkarolom-a-lányt figurát, hanem mindenféle habozás nélkül átvetette vállamon a karját, és felhajtva a kartámlámat közelebb húzott magához. Orromba kúszott a pattogatott kukorica vajas illata, valamint a már jól ismert parfümének mindent átható aromája, s arcomra egy sziporkázó mosoly kúszott – csak azért, mert sötét volt, s így nem láthatta veszettül boldog ábrázatomat. Máskülönben eltakartam volna arcomat, és próbáltam volna elnyomni mosolygásomat.

Így, hogy picit arrébb húzódtam, fél szemmel ráláttam a vászonra, amin éppenséggel akkor lőttek szitává egy férfit. Hm… Hát ez… Roppant édes. Ezek után úgy döntöttem, jobb inkább a padlót fixírozni.

Nem sokat kellett várnom arra, hogy Jongin ismét felélessze a gyomromban lévő kis pillangókat: vállamon apró köröket írt le, s ezzel könnyűszerrel elérte, hogy a szívem meghibbanjon, és szédületes ütemben dübörögjön, majdnem széttörve csontjaimat. Aprócska csókot nyomott halántékomra, majd arccsontomra. Volt egy sanda gyanúm, hogy mire ment ki a játék, s még idejében számhoz emeltem poharamat: hangosan szörcsögve keltettem életre a hozzá mellékelt szívószálat, mire többen is lepisszegtek.

Ciki…

Ezt Jongin többször is eljátszotta, de én mégsem hagytam magam: vagy elfordítottam a fejemet, vagy bekötöttem a cipőmet – aminek mellesleg véletlenül sem volt cipőfűzője – vagy eltakartam ajkaimat.

Már nem is tudom, mióta ücsörögtem egy helyben – amiért a hátsófelem nem igazán volt hálás –, amikor megint úgy határozott, bejárja azt a kis utat a halántékomtól a számig.

Hamar kapcsoltam, és egy gyors mozdulattal egy egész maroknyi pattogatott kukoricát gyömöszöltem magamba.

- Ez iffteni – mormoltam teli pofazacskókkal.

Természetesen erre is csak újabb rosszalló pillantásokat és „Csend legyen már!”-okat kaptam.

- Mi a baj veletek emberek? Ti talán nem szeretitek a popcornt? – förmedtem rá mindenkire.

Szerencsére a játékidőből már nem volt sok hátra, így nem kellett sok időt eltöltenem abban az utálatban és feszült légkörben, ami körülvett.

Hát gyerekek, így kell elrontani egy ígéretes délutánt!

Amikor kiértünk a vetítőteremből, rá sem mertem nézni Jonginra. Tudtam nagyon jól, hogy miattam nem tudta élvezni a filmet, s ezért szégyelltem magam. Ő meg sem szólalt, csak álldogált előttem a cipőjét nézegetve – gondolom rám csakis gyűlölettel sugárzó szemekkel tudott volna tekinteni – ezért jobb ötlet híján megköszöntem neki a mozizást, és a szó szoros értelmében eliszkoltam.

Egy buszmegállóban lógattam az orrom, s azon gondolkodtam, mégis mi a jó isten üthetett belém. Otthagytam Jongint! Én! Jongint! Komolyan csak gratulálni tudok magamnak. A fiú, akiért már kilencedik óta epekedtem végre hajlandó lett volna megcsókolni – vagy legalábbis azt hiszem – de én mindent elszúrtam. Felül szerettem volna múlni az összes eddigi barátnőjét – és lássuk be, volt egy pár –, de máris az első „próbatételnél” elbuktam.

Én még… Én még sohasem csókolóztam. És bár a gimnázium első évétől kezdve arról álmodoztam, hogy majd Jongin lopja el az első csókomat, most mégsem voltam képes rá, hogy ezt megtegyem. Úgy éreztem, tapasztalatlanságomból adódóan ügyetlen lennék, ő pedig csalódott, amiért nem tudtam neki élvezetet nyújtani, így hát jobbnak láttam visszavonulót fújni… és teljesen leégetni magam.

Nos, igen, nem fontoltam meg, amikor majdnem a fél popcornos doboz tartalmát a számba lapátoltam, és ezzel egy időben magamra haragítottam az összes nézőt – talán még Jongint is.

Tennem kellett valamit, cselekednem kellett, mert tisztában voltam azzal, hogy Jongint ezért majd ki kell engesztelnem, ráadásul nem is akárhogyan.

Segítségre volt szükségem.

Mire feleszméltem, már Chanyeol házának a bejárati ajtajával szemeztem. Sokáig fontolgattam, hogy most akkor becsengessek-e vagy sem, de aztán mégis csak az előbbi győzött.

Számat rágcsálva vártam, hogy bebocsátást nyerjek, azonban amikor nyílt az ajtó, meglepődtem, ugyanis legjobb barátom helyett az anyukája nézett vissza rám.

- Ó, EunMi, kicsikém, de jó téged itt látni! – köszöntött a szokásos szeretetteljes mosolyával. – Chanyeol elment a fiúkkal labdázni, de azért gyere be.

Mrs. Park szerencsére nem kérdezősködött látogatásom miértje felől, inkább az iskoláról beszélgettünk Chanyeol szobájában – és természetesen lelkesen faggatott Channie teljesítményéről, meg arról, hogy szeretett kicsi fia kellően illedelmes-e a tanárokkal, és a többi. Nem fogyott ki a kérdésekből, ami máskor egy cseppet sem zavart, most viszont frusztrált állapotomat tekintve nem jött jól. Nehezen válaszoltam neki, nem olyan lendületesen, mint más alkalmakkor. Amikor megjelent Chanyeol nővére, hogy elrángassa édesanyját azzal a mondattal, hogy „Hagyd már szegény lányt, még a végén örökre elijeszted őt innen”, hálát adtam az égnek, és fejben imába foglaltam Yoora nevét.

Tehát végül egyedül gubbasztottam Yeollie ágyán a feje tetejére állt gyomrom és a remegő lábaim társaságában.

Körbejártam a szobát, s jól felmértem minden egyes zegzugát, holott már úgy ismertem a lakás ezen részét, mint a tenyeremet. Végigfuttattam a kezemet a könyvek gerincén, megnézegettem a videojátékok tokját, megnyomkodtam a plüssmackók hasát – Chanyeol világéletében hatalmas Rilakkuma rajongó volt – s végül két képkeretnél megálltam. Az egyikben Chan volt Baekhyunnal – Channie a hónalja alá szorította szerencsétlen Baek fejét – a másikban pedig én vigyorogtam Chanyeol jobbján, aki egyébként egy Rilakkuma kezeslábasban pózolt nagy büszkén (ezt vettem neki tavaly karácsonyra). Meghatottan mosolyogtam, s végigsimítottam a fényképen. 

Belefáradtam a fel-alá mászkálásban, ezért leültem, s azon kezdtem el töprengeni, hogy én valójában mit is keresek itt. Bár már ezerszer is átgondoltam ezt az egészet, mégis meggondolatlannak éreztem magam, és helytelennek azt, amit tenni készültem. Ám ez tűnt a legjárhatóbb útnak és a legkézenfekvőbb megoldásnak, lelkem azonban mégsem tudott megnyugodni.

Annyira elbizonytalanítottam magam, hogy már menni készültem, viszont amikor feltápászkodtam a matracról, kintről meghallottam Chanyeol tompa, dörmögő hangját.

Ezzel elkéstem…

Mivel nem futhattam el, ezért elhelyezkedtem úgy, ahogy eddig is voltam, s egész lényemben remegve vártam, hogy Yeollie betaláljon a saját szobájába, közben pedig a mondanivalómat próbáltam meg összerakni a fejemben.

Kisebb pánik lett úrrá rajtam, hiába igyekeztem higgadtságot erőszakolni magamra. Már az ájulás szélén álltam, mikor Chan lenyomta a kilincset.

- Szevasz, Ba… - Arcára az abszolút értetlenség ült ki. - …ek – fejezte be „Baek” köszöntését. – Hát te? – csodálkozott.

- Beszélni szeretnék veled – mondtam egy picivel komolyabban, mint ahogy szerettem volna.

Riadtan bámult rám nagyra nyílt szemekkel. Az arca sápadttá vált, s talán még akkor sem volt ilyen kétségbeesett ábrázata, amikor fizikaórán váratlanul őt szólították fel, hogy feleljen.

- T-történt valami? – dadogta idegesen. Egy gyors mozdulattal ledobta a földre a hátitáskáját, majd odasietett hozzám, s leült mellém az ágyra. Nagyot nyelt, mielőtt újból megszólalt volna. – Van valami baj, EunMi? – vizslatott. Azt hiszem, még a lélegzetét is visszafojtotta.

- Nem, nincsen semmi – tűrtem zavartan a fülem mögé egy kósza tincset.

- Akkor?

- Hogyan is fogalmazhatnám meg… - sütöttem le szememet, s a kezeimet kezdtem tördelni.

- EunMi, bökd már ki, halálra rémisztesz!

- Jó-jó, próbálom, de…

- Mondd már!

Egyre türelmetlenebb lett, az én zavarom pedig nőttön-nőtt.

- Oké, szóval… Á, mindegy, idiótának fogsz tartani – legyintettem.

- EunMi… - hangja pattogó volt, türelme pedig fogytán.

- Arra gondoltam, hogy… Izé… Tudod, mesélted, hogy volt egy lány a nyáron, akivel te… Öhm… Azt csináltad – utaltam arra, amikor Jonginnak dicsekedett szüzessége elvesztéséről. Csak remélni tudtam, hogy értette, mire céloztam, mert kerek-perec kimondani a dolgokat túlságosan is kínos lett volna.

Na, nem mintha a hebegésem nem lett volna már elég égő.

Sűrűn pislogott rám, teljesen ledermedve, sütött róla, hogy az égadta egy világon semmit sem ért.

- Tudoood.

- Amikor én… Lefeküdtem valakivel?

Biccentettem, ő pedig nagyot nyelt.

- Jaj, ne értsd félre, nem erről akarok beszélni – nyugtattam meg hadarva, ugyanis képe hirtelen falfehérré vált. – Arra szerettem volna kitérni, hogy te akkor már nyilvánvalóan átestél az első csókon.

- Öh… I-igen. Miért?

- Én még nem – vágtam rá.

Kérdőn nézett rám.

- Most teljesen hülyének fogsz nézni… - motyogtam lehajtott fejjel.

- M-mondd nyugodtan. - Hangja ekkorra már elvesztette mélységét, vékonyabb volt, mint általában.

Biztosan zavarban volt, mert kínos témát feszegettünk, de hát én sem voltam könnyű helyzetben. Biztos voltam benne, hogy nálam idiótábban senki sem éreztem magát az egész Földön.

- Azért jöttem, hogy…

- Hogy?

Néhány pillanatig csak hallgattam, aztán kínkeservesen kibukott belőlem:

- Hogy megtaníts. – Szinte vért izzadtam a szavakkal.

- Gitározni?

Bárcsak arról lenne szó…

- Nem, Channie… Csókolózni. – Ráemeltem tekintetem, s megállapítottam, hogy az ő arca a legrémültebb az egész világon. Szája résnyire nyílt, ajkai kissé megremegtek, de nem szólalt meg. Magyarázatra várt. – Nem akarok beégni Jongin előtt – itt arcvonásai picit megkeményedtek – azért, mert tapasztalatlan vagyok, ezért arra gondoltam, hogy te megmutathatnád, hogyan kell ezt csinálni. Na, jó, ez szörnyen hülyén hangzik, de… Mindegy, máshogy nem tudom megfogalmazni. Úgyis régóta vagyunk már barátok, ráadásul legjobbak, ezért szerintem ebben nem lenne semmi sem. Mintha meg sem történt volna. De, ha neked más a véleményed, akkor…

- Csináljuk! – kiáltott közbe.

Hevessége miatt megszeppentem, s az is meglepett, hogy beleegyezett. Totális elutasításra és arra számítottam, hogy páros lábbal fog kirúgni.

- Akarom mondani… Ha ezt szeretnéd, akkor segíthetek – mondta ezúttal higgadtabban.

- Komolyan megtennéd értem?

- Persze. – Arcán egy széles, szívet melengető mosoly ékeskedett, s végre visszanyerte a színét is, már nem volt sápatag.

- Istenem, annyira hálás vagyok – öleltem őt magamhoz. – Sokat jelent.

- Tudod nagyon jól, hogy bármikor számíthatsz rám.

Miután elengedtük egymást, közelebb ültünk a másikhoz, s mélyen egymás szemébe néztünk. Az övé csillogott, földöntúli boldogságot tudtam belőle kiolvasni. A légkör érezhetően megváltozott köztünk, s ettől összerándult a gyomrom.

Szinte egyszerre nyaltuk meg kiszáradt szánkat.

- Hát akkor…

- Akkooor… - tette hozzá ő is.

Ez amolyan „ – Kezdhetjük? / - Aha.” párbeszéd volt, azt hiszem.

Hát… Lássunk neki.

Oldalra fordítottam fejemet, mire ő is.

- Ööö, másik oldal – mondta zavartan.

- Bocsika – mormogtam, és megváltoztattam fejem helyzetét.

Kínunkban kuncogni kezdtünk.

- Biztos, hogy akarod? – kérdezte.

- Egészen biztos – bólintottam határozottan.

Nagyot nyelt (az elmúlt néhány percben már nem is tudom, hanyadszorra), majd idegölő lassúsággal közelíteni kezdett felém. Görcsösen rámarkoltam az alattam lévő lepedőre, amint a szívem őrületes iramot kezdett el diktálni. Amikor már csak pár milliméter volt közöttünk, lehunytam szememet, várva várva, hogy ajkaink egymásra találjanak.

Elsőnek csak a szám sarkára nyomott egy gyengéd puszit, majd elhúzta a fejét.

Riadtan pattant ki a szemem.

- Mi a baj? Miért húzódtál el?

- Mi lesz, ha megbánod?

- Yeollie, én kértelek meg erre. Nem lesz bennem semmiféle megbánás.

Panaszosan felsóhajtott. – Úgy legyen.

- Úgy lesz. Most pedig ismételd meg, amit az előbb tettél – kértem meg félénken.

Biccentett, s hirtelen, mindenféle hezitálás nélkül a számhoz préselte sajátját. A szívem akkorát dobbant, hogy félő volt, kiugrik a helyéről. Sokáig voltunk így, a helyzet egyszerre volt idegtépő és kellemes. Lassan váltak szét ajkai, nyelvével pedig átfurakodott az enyémhez, érzéki táncra invitálva azt. Nagy tenyerét a hátamra simította, így vont magához közelebb, s én elengedtem a lepedőt, hogy összefonhassam karjaimat nyaka körül. Arcom lángba borult, bőröm tüzelt, és egész testemet átjárta a mindent felemésztő boldogság; olyan érzés volt, mintha pici dolgos hangyák mászkáltak volna a bőröm alatt. A gyomromban érezni véltem egy súlyos követ – olyat, mint még soha ezelőtt, mint még Jonginnal sem. Mint még soha semmikor senkivel sem.

Csókunk lassacskán szenvedélyessé vált, annyira vágytam közelségére és arra, hogy még többet kapjak belőle, hogy ölébe fészkeltem magamat, s amennyire csak tudtam, hozzápréseltem magam.

Kezeit átvezette combomra, bőre még farmerom anyagán keresztül is égette enyémet, a forróság minden pontomat átjárta. Markolt és simogatott, megőrjített, és hatalmas erőfeszítések árán tudtam megtartani emberi valómat, s megakadályozni azt, hogy pacává olvadjak.

Ha tudtam volna, hogy ilyen fenségesen csókol, talán hamarabb is hozzáfordulok.

Édes volt, édesebb, mint bármelyik édesség, melyet valaha is kóstoltam, csókja olyasvalami volt, amit semmi sem tudott felülmúlni.

Megrészegített. Kótyagosnak éreztem magam, ugyanakkor a felhők közt jártam, és nem akartam, hogy ennek valaha is vége szakadjon.

Óvatosan ledöntött az ágyra, lábaim közé fészkelte magát, felém tornyosult, két karjával füleim mellett támaszkodott. Csókolta a homlokom, arcom, orrom, ajkam, torkom, nyakam és kulcscsontom, mohón és olyan hevesen, mint ahogy hosszú idők óta szomjazó vándor iszik az első útjába eső kútból.

Boldog voltam. Igazán.

Kifulladásig csókolóztunk, levegő után kapkodva húzódtunk el egymástól. Néhány pillanatig csendben voltunk, ez idő alatt próbáltuk szabályozni lélegzetvételünket.

Amikor már nem éreztem légszomjat, megszólaltam:

- Köszönöm, Yeollie. Köszönöm, hogy vagy nekem.

- Hát… Igazán nincs mit megköszönnöd.

Ezután nem volt beszédtémánk, némaságba burkolóztunk, amit kicsit kínosnak éreztem. Nem tudtam, mi mást mondhatnék még a történtek után vagy, hogy hogyan kéne viselkednem, ezért jobbnak láttam összeszedni a sátorfámat.

- Későre jár, szerintem én megyek is – tápászkodtam fel az ágyról.

A lábaim még mindig remegtek az izgatottságtól.

Miért nem említette meg senki sem ezelőtt, hogy csókolózni ilyen felemelő érzés?

- Hazakísérlek.

- Nem szükséges, hazatalálok.

- Mint ahogy te is mondtad, késő van, és nem szeretném, ha bajod esne. Szóval megyek veled.

Az úton sem váltottunk egyetlen szót sem, csak szótlanul ballagtunk a gyéren megvilágított utcákon. Kezünk néha egymásnak ütközött, ami csak még kellemetlenebbé tette az egész szituációt.

Amikor már a házunknál álltunk, megkönnyebbülten lélegeztem fel.

- Köszönöm, hogy eljöttél velem. 

- Jó éjszakát, EunMi - lehelt finom csókot homlokomra. 

- Neked is, Yeollie. -Megeresztettem felé egy szégyenlős félmosolyt, majd halkan beslisszoltam a lakásba. 

Lábujjhegyen beosontam a szobámba - nem szerettem volna felkelteni nagymamámat -, és levetettem magamat az ágyamra. Fejemre húztam párnámat, s átgondoltam az... az egész életem.