Teen Top - Lovefool - 17. rész

*JungSoo szemszöge*

Háromnegyed hét volt már, az ablakon esőcseppek peregtek, néha bevilágította a szobát egy-egy nagyobb villám, a környék csendjét pedig dörgés zavarta meg. Tehát kint égiháború volt, én meg egyedül dekkoltam a szobámban, ugyanis SangMi még mindig nem méltóztatott hazajönni, s a telefonját sem volt hajlandó felvenni. Kezdtem aggódni érte, mindemellett féltem is egymagamban a vihar közepén, még akkor is, ha tető volt a fejem fölött.

Pizsamában, mamuszban és vékony takaróba burkolózva gubbasztottam az íróasztalomnál; épp Soobinnal és a lányokkal beszélgettem Skype-on, ami némiképp megnyugtatott. Közben zenét hallgattam, és nem, véletlenül sem Teen Top dalokat, hiába hozott létre Sunny a laptopomon egy külön mappát a számaiknak.

JungSoo Parker üzenete:

Aj, már megint dörgött egyet… Komolyan kezdek félni. Még SangMi sincs sehol és el sem tudom őt érni…

Wook Soobin üzenete:

Nyugi, Soo, biztosan hamarosan otthon lesz a nővéred. :)  A vihartól meg nem kell félni, az kint van, te pedig bent. :)
Ja, igen, Soobin kitalálta, hogy mostantól Soonak fog becézni, amit egész aranyosnak találtam, s nem volt ellene semmi kifogásom sem. De egyébként vicces volt, mert akár őt is lehetett volna így szólítani.

JungSoo Parker üzenete:

Hát jó, de akkor is… Nem szeretek egyedül lenni. :(

Wook Soobin üzenete:

Menjek át esetleg? :) Megvédenélek.

Szeretetteljes mosoly terült szét lustán az arcomon.

JungSoo Parker üzenete:

Hát… Ez nem is olyan rossz ötlet. :) De szakad az eső, nem akarom, hogy megázz miattam.

Wook Soobin üzenete:

Ó, azzal ne törődj, nekem teljesen megéri. :) Meg is kérem haveromat, hogy fuvarozzon el hozzád.

JungSoo Parker üzenete:

De nem gond?

Wook Soobin üzenete:

Neeem, dehogy. :) Különben is szereti vezetni az anyjáék kocsiját.

JungSoo Parker üzenete:

 Ebben az ítéletidőben is? :D

Wook Soobin üzenete:

Mindig. :D Ha tehetné, összekötné vele az életét. :D

JungSoo Parker üzenete:

 Akkor oké, várlak. :)

Csengettek.

JungSoo Parker üzenete:

 Pill, szerintem megérkezett SangMi.

Még megvártam válaszát:

Wook Soobin üzenete:

Rendben, én meg addig elkezdek készülődni. :)

Lerobogtam az emeletről, magamra öltve legkomorabb ábrázatomat, hogy összeszidjam testvéremet, majd megölelgessem, amiért nem esett semmi baja, azonban nem ő volt az, aki bebocsátást akart nyerni a lakásba, hanem…

Chunji.

Egy csuromvizes Pamacska állt a lábtörlőnkön.

- Hát te? – kerekedett ki a szemem.

- Szööösz! – kiáltott fel boldogan, s magához is ölelt volna, ha nem taszítom el magamtól.

- Csöpög belőled a víz, én pedig pizsamában vagyok, szóval ne érj hozzám. Mit keresel itt?

- Közelebb volt a próbateremhez a te otthonod, mint az enyém, ezért arra gondoltam, bekéredzkedek hozzád estére.

- Rosszul gondoltad – fontam össze mellkasom előtt karomat.

- Na, ne csináld már – biggyesztette le a száját. – Nem dobhatsz ki ilyenkor, amikor leszakadni készül az ég. – Pont ekkor dörgött egy hatalmasat. Mintha Chunji ezt elrendelte volna. - Nem lenne túl emberi dolog tőled. Fázok is – húzta össze magát vacogva.

Oké, ebben igaza volt, nem hagyhattam, hogy tovább rója az utcákat bőrig ázva.

Lemondón sóhajtottam. – Jó, gyere be, te ázott madárka.

- Mióta becézgetsz? Ne értsd félre, nincs ellenemre, sőt – vigyorgott.

- Jaj, ne fárassz, ehhez már túl késő van – csippentettem orrnyergemet a mutató- és hüvelykujjam közé.

- Rendben van, madárkám – felelte dallamosan.

Visszabattyogtunk a szobámba, levetődtem az ágyamra, teljesen megfeledkezve arról, hogy eddig a számítógépet használtam, ő pedig leült az asztalomhoz.

- Miért zaklatsz folyton? – érdeklődtem őszintén. – Ráadásul a saját házamban…

- Mert, ha nem tenném, ki tudja, mikor látnálak legközelebb. Te egyértelműen tudtomra adtad már számtalanszor, hogy nem fogsz felém közeledni, ezért nekem kell lépéseket tennem. Még ha ez azzal is jár, hogy folyton át kell jönnöm ide hozzád. Más módját nem látom a haverkodásnak. Hát ezért pofátlankodok be hozzád állandóan – vallotta be kertelés nélkül.

- Tehát beismered, hogy pofátlan vagy? – vontam föl szemöldököm.

- De még mennyire, hogy az vagyok – eresztett meg felém egy sunyi mosolyt.

- Örülök neki, hogy ezzel legalább tisztában vagy, ha már az adottságaiddal nem is teljesen.

- Ezt meg miért mondod? – értetlenkedett.

 - Tudod, a múltkori kijelentésed, hogy te vagy a leghelyesebb fiú, akivel valaha is találkozhatok, a lehető legkevésbé sem fedte a valóságot – szúrtam oda.

- Nos, csak hogy tudd, igenis tisztában vagyok azzal, hogy mim van – szegte föl peckesen az állát. – Szerinted miért vagyok én a banda arca?

- Na, látod, ezen már én is gondolkodtam. Talán az a személy, aki kinevezett annak, csökkent látó volt, tényleg nem tudom.

- Haha, igazán vicces – vágott hozzám egy ceruzát. – Mondd csak ki, hogy jól nézek ki.

- Jól nézek ki.

- De nem te! – csattant fel. – Mármint te természetesen jól nézel ki, de na… - vakargatta zavartan a tarkóját. Most először láttam őt zavarban, és ez nagyon furcsa volt. – Azt akarom hallani, hogy beismered, hogy vonzó a külsőm.

- Anyukám arra tanított, hogy ne hazudjak, mert az nem szép dolog – vontam vállat könnyelműen.

- Gonosz kis bestia vagy te. – Ezúttal egy radírt dobott felém, miközben kuncogott.

- Ne dobálózz, nem otthon vagy – szóltam rá, de azért halkan kacagva visszahajítottam, amit nekem hajított.

- Fogadjunk, hogy hamarosan ez a ház olyan lesz, mintha az otthonom volna.

Fájdalmasan nyögtem fel. – Előbb költözök el innen.

- Jól van, majd meglátjuk – kacsintott rám.

A szememet kellett forgatnom. – Egyébként nem fázol azokban a vizes göncökben?

- De, de mivel nem hoztam magammal semmit sem, ezért maradok ezekben. Kizárt dolog, hogy felvegyem az egyik tangádat valami cuki pink sorttal együtt.

- Pedig simán kinézném belőled, hogy itt flangálnál bennük – vigyorogtam.

- Túl élénk a fantáziád, Szösz, de tudod mit? Addig nem bánom, amíg rólam fantáziálsz.

- Kibírhatatlan alak vagy – sütöttem le szememet.

- Mi van, csak nem zavarba jöttél?

- Nem!

- Ezek szerint tényleg szoktál rólam fantáziálni – szűrte le a következtetést.

- Maximum arról, hogyan vetnélek a Han folyóba egy ördögi kacaj kíséretében, szóval fogd be!

- Aha, és én ezt el is fogom hinni, mi?

- Gondolj, amit akarsz, Chunji, engem nem érdekel – rántottam meg vállamat. – De adok neked egy köntöst, azt magadra kaphatod. Nem akarom, hogy megfázz, mert aztán megint átjönnél ide, hogy ápolgassalak.

- Hm… Ez nem is olyan rossz ötlet. De neked feltétlenül nővérke ruhában kéne lenned – dörzsölgette állát elgondolkodva.

- Ne is álmodozz – néztem rá összeszűkített szemekkel, s felálltam, hogy a fürdőszobából behozzam neki a fürdőköpenyemet.

- Nem irányíthatsz sem engem, sem az álmaimat, Szösz! – kiáltotta utánam.

- Hm, kivel beszélgetsz te? – tudakolta, amikor visszatértem. Éppen a laptopomra meredt, aminek én hülye nem hajtottam le a fedelét. – Wook Soobin… - olvasta fel hangosan. – Ő az a pizzás srác? – fordult felém összeráncolt szemöldökkel.

- Igen, ő, de ehhez semmi közöd, és akadj le a laptopomról, ha jót akarsz magadnak. Tessék, inkább vedd fel ezt – hajítottam a fejére a rózsaszín itthoni ruhadarabomat.

- Uh, mi az isten ez? – szörnyülködött. – Ez most komoly? – méregette elborzadva.

- Vagy ez, vagy a vizes cuccaid és a felfázás, választhatsz.

- Oké – sóhajtott –, akkor felveszem. Nincs véletlen egy olyan rövidnadrágod, amit már soha az életben nem akarsz felvenni?

- Öhm… Talán akad, miért?

- Mert kéne egy másik bokszer…

- Nem! Nem, nem, nem! – tiltakoztam hevesen.

- Látod, ezért mondtam, hogy olyat kérek, amit már soha nem akarsz hordani.

- Jó, végül is, ha már úgyis neked adom… Legyen – adtam be a derekamat. – Keresek valamit – léptem oda gardróbomhoz.

- Imádlak, Szösz, remélem, tudod.

- Csak a baj van veled – nyűglődtem.

- Byunghun is mindig ezt mondja – válaszolta jókedvűen.

- Nesze – dobtam meg egy fekete sorttal.

- Örök hálám.

Áthúzta fején a pólóját.

- T-te… Mit csinálsz? – hűltem el.

- Átvedlek, minek tűnik?

- D-de itt? – hebegtem.

- Hát… Ja. Amúgy is láttál már felső nélkül, most mi van ebben?

- Jaaa, végül is… Semmi, semmi…

Na jó, mi van velem?

Amikor felfedte felsőtestét, inkább elfordultam.

- Ugye az alsódat nem itt szándékozol átcserélni? – kérdeztem vékony hangon, nagyot nyelve.

- Ha elfordulva maradsz, akkor tökmindegy, nem?

- Mondhatjuk…

- De felőlem nézhetsz is, tudod nagyon jól, hogy nem vagyok szégyenlős.

- Chunji, állj le!

Elnevette magát.

- Jaj, Szösz, ne legyél már ilyen szemérmes. A természetességben nincs mit szégyellni. Büszkének kell lennünk arra, amivel megáldott a teremtő.

- Akkor te miért vagy festett, ha olyan nagyon büszke vagy a természetes adottságaidra?

- Jogos kérdés – adott nekem igazat. – De elhiheted, hogy nem én akartam megváltoztatni a hajamat. Sőt, hiányzik az eredeti színe.

- Tényleg?

- Tényleg. Miért, mit gondoltál, hogy a saját kedvtelésemre változtatom rendszeresen az egész frizurámat?

- Nem is tudom, mit gondoltam… - motyogtam. – Nézhetek már?

- Nézhetsz.

Megperdültem tengelyem körül, s tekintetem először Chunji pőre mellkasába ütközött. Éppen akkor kötötte össze a köntöst félmeztelen valóján.

Eltakartam szememet a két kezemmel.

- Azt mondtad, hogy nézhetek! – csattantam fel.

- Aj már, Szösz, ez csak a tökéletes felsőtestem, most mit vagy úgy oda?

- Én csak… Nem akarlak látni, ennyi az egész. A fiúknak játszd a nudistát, ne nekem.

Hangosan szakadt fel belőle a nevetés.

- Jól van, most már nézhetsz. Esküszöm.

Elvettem szemem elől a kezemet, de amit láttam, annak sem örültem.

- A mellkasod még mindig kint van.

- Igen, mivel a köntösödön nincsen gomb, csak ez az egyetlen pamutöv.

- És… Nem fázol így?

- Egyelőre jó ez így, köszi.

- Add ide a holmidat, felteszem a szárítóra.

Mire visszatértem, már megint a gépemet bújta.

- Soo? Most komolyan Soonak hív?

- Mi bajod van ezzel? Te meg Szösznek becézel.

- Igen, és az sokkal jobban hangzik! – háborodott fel.

- Szerintem meg ostobán, de már én sem teszem ezt szóvá, szóval örülnék, ha te sem kritizálnád Soobint. Egyébként is illetlenség másnak az üzeneteit olvasgatni, Chunji.

- Miután feltúrtam a fehérneműs fiókod és szétszakítottam egy melltartódat, nem tökmindegy, hogy mit csinálok?

- Nem! Na, állj fel onnan.

Próbáltam lelökni őt a székről, de megmakacsolta magát, és még csak meg sem tudtam őt mozdítani; így a két lába közt ülve kötöttem ki, míg ő a fejét megtámasztotta a vállamon.

Kirázott a hideg a közelségétől.

Visszatekertem a Soobinnal való beszélgetésemet, és csak akkor láttam, hogy már több üzenetet is elküldött, amire én nem válaszoltam.

Wook Soobin üzenete:

Na, a nővéred jött meg?

Soo?

Hahó!

Itt vagy?

Akkor menjek?

Soo, kérlek, válaszolj, én már elkészültem.

Kezdesz megijeszteni.

Na, jó, én elindulok, megnézem, mi van veled.

Majd találkozunk, puszi.

- Majd találkozunk, puszi – olvasta fel gunyorosan Chunji.

- Jesszusom, Soobin már úton van!

- És?

- És te is itt vagy.

- És?

- Meg fog látni, te idióta! Most mihez kezdjek veled?

- Küldd el azt a srácot, egyáltalán minek jön ide? Itt vagyok neked én – fonta körém karjait, kezeit pedig összekulcsolta a hasamon.

- Eressz el, Chunji – morogtam.

Kihámoztam magam öleléséből, és fel-alá kezdtem el járkálni.

- És mégis mit mondjak neki, miért nem jöhet be?

- Játszd el, hogy beteg vagy.

- De hát nem vagyok az!

- Éppen ezért mondtam, hogy játszd el – sóhajtott fáradtan.

- És mi lesz, ha feljön a szobába?

- Ne engedd neki.

- És ha mégis? El kell bújnod, Chunji.

Hosszasan csengettek.

- Itt van! – kiáltottam kétségbeesetten. – Bújj el, bújj már el!

Habozva nézett körül a szobában, majd kelletlenül ugyan, de bemászott az ágyam alá.

- Ezért sokkal jössz nekem, Szösz – dünnyögte.

Gyorsan lesiettem az emeletről, de mielőtt még ajtót nyitottam volna, összegörnyedtem, a gyomromra tapasztottam kezemet, s próbáltam a lehető leghihetőbben alakítani a beteg szerepét.

- Ah, Soobin, szia – köszöntem neki bágyadtan.

- Van valami baj, Soo? – nézett végig rajtam aggódva, és tett felém egy lépést.

- Ne, ne gyere közelebb! Talán fertőzök is.

- Mi történt?

- Az előbb… hánytam. Fogalmam sincs, mi lelt engem, amikor beszéltünk, még teljesen rendben voltam.

Aztán bejött ide Chunji, és minden elromlott.

- Szegénykém – mondta szomorkásan.

- Ne haragudj, amiért ide kellett jönnöd csak azért, hogy lásd a sápadt képem, de nem találtam a telefonomat, hogy értesítselek, hogy rosszul vagyok.

- Akkor ezért nem vetted fel nekem sem a mobilt. De természetesen nem haragszom, nem te tehetsz róla. Skype-on gondolom, már nem leszel elérhető ma.

- Nem, megyek és lefekszem, hátha el tudok aludni.

- Értem, pihenj sokat – simított végig arcomon. – Majd látlak valamikor? – kérdezte bizakodva.

- Persze – mosolyogtam.

- Hát… Akkor jobbulást és jó éjszakát.

- Jó éjt.

Kissé ingerülten csörtettem vissza a hálószobámba, ugyanis dühített, hogy Soobinnak hazudnom kellett, valamint látnom kellett a csalódott arcát.

- Előjöhetsz, Chunji.

Lassan mászott ki hason kúszva, majd felpattant, s leporolta magát.

- Na, elment az a barom?

- Az egyetlen barom, akit ismerek, az te vagy, de igen, el. Miattad.

- Ó, de sajnálom – ironizált.

- Iderángattam őt ilyen időben, és most meg el kellett küldenem!

- Kérte valaki is, hogy hívd őt ide? Mert szerintem nem, szóval saját magadra haragudj, ne rám.

- Amióta megismertelek, haragszom rád, ez ellen nem tudok tenni.

- Mert nem is akarsz. Csak azt nem értem, miért protestálsz ellenem annyira. Fogadok, hogy azzal a Soobin gyerekkel nem vagy ilyen elutasító.

- Nem, vele tényleg nem vagyok ilyen. De titeket össze sem lehet hasonlítani, Chunji. Te egy kibírhatatlan barom vagy, ő meg…

- Ő meg a szőke herceg fehér lovon, mi? – fejezte be gondolatomat, bosszúsan forgatva a szemét.

- Nem ezt akartam mondani, de mindegy. Zárjuk le ezt a beszélgetést, jó? Különben sem kéne így beszélned róla, mikor ő az egyik rajongód.

- Szeret minket? – csodálkozott.

- Igen, bár én sem értem, miért.

- Hát… Nem számít – vont vállat –, mivel folyton körülötted legyeskedik, ezért ellenszenves marad, és kész.

- Semmi közöd ahhoz, hogy ki környékez meg engem és ki nem.

- De igenis van.

- Ó, igen, és mégis miért? Hallgatlak.

- Mert… Mert a barátod vagyok, Szösz, vagy legalábbis próbálnék az lenni, csak te rohadtul megnehezíted a dolgomat azzal, hogy állandóan vastag falakat húzol fel közénk.

- Tudod, talán nem lennék ilyen, ha nem próbálnál meg mindig nyomulni.

- Nem nyomulok, ilyen a természetem!

Egyre dühösebben válaszolt, ami meglepett, ugyanis még sosem kapta fel a vizet csak azért, mert nem voltam vele barátságos.

- Akkor változtass rajta!

- Jó, akkor tudod mit? Írj egy használati utasítást magadhoz, mert rajtad képtelenség eligazodni! Vagy mondd meg, hogy mégis mi az istenhez kezdjek veled, mert ebbe már kezdek beleőrülni!

- Rendben, talán meg is írom! – fontam össze ellenségesen a karomat magam előtt. – De egyáltalán nem vagyok olyan bonyolult, ahogyan azt te hiszed. Csak beszélgetned kéne velem értelmes ember módjára!

- Oké, akkor beszélgessünk! – dörrent. – Főzz teát, én meg addig veszek egy forró fürdőt, és aztán úgy elbeszélgetünk, mint még soha senki azelőtt! – kiáltotta.

- Jól van!

Amikor a cukrot adagoltam a lábosban gőzölgő teához, csak akkor gondolkodtam el rajta, hogy mégis mennyire idiótán viselkedtünk Pamaccsal. Csak kiabáltunk egymással, mint két eszement, még azokat a mondatokat is felkiáltó módban használtuk, amiket simán lehetett volna kijelentőben, és olyan… ostobának éreztem magam. Továbbá furcsa érzés kerített hatalmába. Chunjit először láttam ilyenek, egészen idáig tökéletesen tudta kezelni rideg, vagy sokkal inkább gunyoros stílusomat, amiért valamilyen formában csodáltam őt. Tudtam, hogy hozzám nagyon sok türelem kellett – főleg akkor, mikor úgy viselkedtem, ahogyan vele is minden áldott alkalommal –, s éppen ezért bálványoztam birkatürelméért – még ha ezt csak magamban is tettem, és soha senkinek nem vallottam volna be. De végre nála is betelt a pohár és kicsivel feljebb emelte a hangját, aminek örültem. Normális dolog az, hogy boldog voltam, amiért végre-valahára sikerült őt kihoznom a béketűrésből? Végre nem azt láttam rajta, hogy szórakoztatom, hanem azt, hogy dühítem őt, és ez számomra egyfajta elégtétel volt. Amióta megismertem, azóta szerettem volna magamra haragítani őt, még ha ez szemétségnek is számított. Azonban mégsem voltam felhőtlenül vidám, mert csak most jutott el a tudatomig, hogy megvolt életünk olyan első veszekedése, ami kétoldalú volt – tehát nem csak én szapultam őt, ő meg tűrt, hanem már neki is kinyílt a szája, s ez olyan… különös volt. Nem tudtam, hogyan értelmezzem ezt vagy, hogy mit kéne ezzel kapcsolatosan éreznem.

Mire elzártam a tűzhelyt, megjelent Chunji az élénk rózsaszín fürdőköpenyemben, ami alól szinte világított mellkasának fehér bőre. A haja nyirkos volt, a tincseket egy laza túrással egyengette el; a lábán pedig az én zoknim volt – gondolom, saját magát szolgálta ki a fiókomból.

- Pont készen lett a tea. Mézzel vagy méz nélkül kéred? – Ezúttal barátságosabb hangot ütöttem meg.

- Mézzel jó lesz, köszi. Figyelj csak, Szösz – motyogta.

- Hm? – Egy gyors mozdulattal egy másik kis korongra húztam a forró lábost, majd ledobva a konyharuhát, amivel a két fülét fogtam, szembe fordultam vele, a konyhapultnak támaszkodva.

- Csak bocsánatot szeretnék kérni, amiért kiabáltam. Nagyon hülyén viselkedtem.

- Mind a ketten hülyék vagyunk, Chunji – mondtam békítően.

- Akkor nem haragszol? – nézett rám meglepetten.

- Nem. Tulajdonképpen meg is értelek. Én is utálnám magamat – vallottam be őszintén.

- De hát én nem utállak! – ölelt magához habozás nélkül, amit most kivételesen viszonoztam. – A lehető legkevésbé sem. Ha így lenne, itt sem lennék, Szösz, ne butáskodj már. Csak feszült voltam, ennyi az egész.

- Akkor jó – sóhajtottam megkönnyebbülten.

Oké, ez a túlságosan is normális énem kezd megijeszteni.

- Na, akkor beszélgetünk?

- Persze.

A kellemesen meleg teánkkal a kezünkben befészkeltük magunkat az ágyamba, amit egyik oldalról a fal határolt. A takaró két végében helyezkedtünk el egymással szemben, vállunkat és fejünket a tapétának támasztva. Chunji a lábaimat a sajátjára tette, mert állítása szerint a takaró nem volt elég vastag, ezért kölcsön kellett vennie az én testem melegét is. A hangos dörgések és az ablaküvegen kopogó kövér esőcseppek szolgáltatták a háttérzajt, az asztali lámpám pedig gyér fényben úsztatta szobámat.

- Szeretnélek jobban megismerni, Szösz – mondta egy nagy korty után.

- És mi az, amit tudni szeretnél?

- Hm… Nem is tudom, hol kezdhetnénk.

Ki sem fogyott a kérdésekből, amikre én készségesen válaszoltam, de valamilyen oknál fogva nem bántam, hogy be sem állt a szája. Nekem nem is kellett faggatnom, magától osztott meg részleteket az önéletrajzából, s ezt jó néven vettem. Amikor az éneklésről magyarázott nekem, félreérthetetlenül csillogott a szeme, és még a hangja is egészen máshogy csengett. Ki sem kellett mondani, magamtól is rájöttem, hogy ez a szenvedélye. Az, hogy megoszthatja másokkal is a tehetségét, hogy egy banda vokalistája lehet, a lehető legnagyobb, legfontosabb dolog volt az életében a családja mellett – amiről szintén áhítattal csevegett. Azt hiszem, egész ismeretségünk alatt akkor volt a legszimpatikusabb, amikor a megszállottságáról beszélt; még sosem láttam őt ilyen nagy átéléssel fecsegni, s ez némiképp engem is boldoggá tett.

Időközben hazaért nővérem is, aki benyitott szobámba, majd döbbenten sarkon is fordult, mikor meglátta, hogy társaságom van. Másnap tuti, hogy ezernyi kérdéssel fog sorjázni…

Egészen… idilli volt ez az egész. Nem gondoltam volna, hogy Chunjival ilyen üdítően is el lehet ütni az időt, de örültem, hogy kellemesen csalódtam. Számtalanszor sikerült megnevettetnie, s épp egy ilyen alkalommal csúszott ki olyan a számon, amiről nem hittem volna, hogy valaha is önszántamból fogom kimondani:

- Tudod, Chunji, nem is vagy olyan rémes alak. Sőt, jól érzem veled magam.

- Te pedig meglepő módon el tudod nyomni az undok éned. – A szememet forgattam. – Mindig is tudtam, hogy tudsz kedves is lenni.

- Én viszont nem gondoltam volna, hogy egy nap majd anélkül fogok veled órák hosszat beszélgetni, hogy ki akarnám tekerni a nyakad. De örülök, hogy megtörtént. Egyébként volt valami abban a teában, hogy folyamatosan kimondom azokat a dolgokat, amiket valójában gondolok?

- Hm… Nem tudom – nézett bele bögréjébe. – Tetszem neked?

- Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül.

- Hát… Ezek szerint, ha volt is benne, akkor minden bizonnyal még nem hatott.

Nevetve csaptam rá fedetlen lábszárára a takaró alatt.

Éjfél körül lementünk a konyhába nassolni, majd egészen hajnali háromig beszélgettünk. Chunji ütötte ki magát először, békésen szuszogott az ágyamban.

Mennyivel szeretni valóbb így, hogy alszik!

Miközben figyeltem kisimult arcát, egy valamiben megbizonyosodtam… méghozzá abban, hogy nem leszek képes egyetemre menni, olyan hulla fáradt leszek reggel.