Házinyúlra nem lövünk - Nyolc [Chanyeol]

Basszus. Basszus, basszus, basszus. Rohadjak meg, ha ez tényleg megtörtént. Itt helyben dögöljek meg! De… Mégis valós volt. Annak kellett lennie. Hiszen… EunMi csókját még mindig érezni véltem bizsergő ajkamon. Éreztem ízét. Egy álomnak nincs aromája, viszont a való élet nem lehet ilyen gyönyörű. Képtelenség.

Valaki törje el a bordám, hogy megbizonyosodhassak róla: ébren vagyok!

Csessze meg… Mi van, ha nem álmodtam?

Én… Én megcsókoltam EunMit. Vagy sokkal inkább felfaltam. Istenem, de nem kaptam belőle eleget. Én személy szerint készen álltam volna akár arra is, hogy magamévá tegyem őt, de nem akartam letámadni. Nehezebb volt visszafognom magam, mint kettest szerezni matekból.

Jesszusom, nem tudom elhinni.

Már legalább tízszer csíptem bele a karomba, mire felfogtam: a valóságban dekkolok. Ám a csipkedés sem segített, ugyanúgy hitetlen voltam.

Mi van, ha már annyira akarom EunMit, hogy képzelődök? Igen, csak ez lehet az egyetlen értelmes magyarázat. Bekattantam.

Hát akkor… Őrültnek lenni rohadt jó, gyerekek!

De… Ez akkor sem lehet igaz.

- Megcsókoltam őt – leheltem. Még a kimondott szavak által is szürreálisnak tűnt az egész helyzet.

Beszélnem kellett valakivel, hogy hitelesítsem az elmúlt néhány óra eseményeit.

Izgatottságtól remegő kezekkel hívtam fel Baekhyunt – mit sem törődve azzal, hogy éppenséggel haragban álltunk egymással.

- Vedd már fel, köcsög – motyogtam toporogva. Körülbelül az ötödik csöngésre fogadta hívásomat.

- Chanyeol, nincs kedve…

- Megcsókolt, haver! – vágtam szavába. A lehető legkevésbé sem érdekelt, hogy nem volt kedve dumálni velem (merthogy minden bizonnyal ezt szerette volna velem közölni, mielőtt félbe szakítottam volna). – Megcsókolt, megcsókolt, megcsókolt! – ismételgettem elvarázsolva.

- Mi?! Ki? Hol?

- Megcsókolt, Baek! Meg-csó-kolt! Engem! Csókolóztunk!

- De azt mondjad már, hogy kivel, te gyökér – förmedt rám.

- EunMivel, hát nem érted? EunMivel!

A vonal túlsó végéről csak a néma csend felelt.

- Baek? Baek, itt vagy még? – ráncoltam homlokom.

- Ma nálatok alszok, sietek.

Vigyorogva nyomtam ki a telefont, ennél mámorosabban már nem is érezhettem volna magam.

Pont akkor bukkant fel Baekhyun egy bokor mögül – fogalmam sincs, mit keresett ott, de szerintem jobb is, ha nem tudom –, amikor kulcsomat a lakásunk bejáratának a zárjába dugtam.

- Szevasz, Rómeó – paskolta meg vállamat.

- Pszt, halkan, szerintem anyáék már alszanak.

Csöndben felosontunk a szobámba, s rögtön levetettem magamat az ágyra, hogy örömömben lepedőangyalkát csináljak.

- Ladadim, ladadam – dúdoltam jókedvűen.

- Chanyeol, már öt perce nézem, hogyan vergődsz azon a matracon, szóval most már mondj valamit vagy különben kihajítalak a saját szobádból, majd hazamegyek – fenyegetőzött Baek.

- Smároltunk… Tényleg smároltunk – mondtam még egyszer, mintha még én magam sem hittem volna el.

Tulajdonképpen még mindig kételkedtem az események valódi voltában.

- És csak ennyit fogsz erről mesélni? Ezt fogod hajtogatni egész éjszaka? Otthagytam miattad Hyerint, te nyomorék! – csattant fel. – Az a minimum, hogy beavatsz a részletekbe.

- V-várj, mi az, hogy otthagytad? Nálatok aludt? – szaladt fel csodálkozva szemöldököm.

- Skype-oltunk.

- Oh.

- Oh bizony, szóval kezdj el szépen szövegelni.

- Fú, hol is kezdjem… - estem gondolkodóba.

- Mondjuk az elején!

- Oké-oké, türelem – csitítottam. – Tehát… Khm – köszörültem meg torkomat, s igyekeztem higgadtan belevágni különleges történetembe. – Amikor hazajöttem kosarazás után, EunMi már itthon várt rám.

- Mit akart?

- Csókolózni, baszki, de várd már ki a végét!

- Jól van, bocs.

- Na, szóval. Amikor megkérdeztem, hogy mit keres itt, akkor halál komoly arccal azt mondta, „Beszélni szeretnék veled” – próbáltam utánozni legjobb barátnőm vékony hangját.

- Hidd el, Chan, hogy anélkül is el tudom képzelni a jelenetet, hogy majmolnád őt.

- Most mondd azt, hogy nem játszom jól EunMi szerepét!

- Nem játszod jól EunMi szerepét – felelte unottan.

- Kapd be, amiért nem tudod értékelni nagyszerű színjátékomat – öltöttem rá nyelvet.

- Inkább folytasd már – sóhajtott.

- De sok bajod van – méltatlankodtam. – Ha nem tévedek, ott jártam, hogy teljesen rám hozta a frászt azzal az egy mondattal, hogy beszélni szeretne velem. Azt hittem, hogy valami rosszat tettem, de lepörgettem magamban az elmúlt heteket, és emlékeim szerint nem csináltam semmi illegálist, ezért egy picit megkönnyebbültem, de hát EunMi még mindig úgy nézett rám, mintha megöltem volna a kismacskáját, szóval emiatt nem voltam sokkal nyugodtabb.

- A lényegre, Chanyeol – forgatta szemét.

- Nagy nehezen kibökte, hogy azt szeretné, ha megtanítanám őt csókolni, merthogy nem akar beégni Jongin előtt amiért még sosem csókolózott, ellenben Jongin végigdugta már fél Szöult, ahogy azt mindannyian nagyon jól tudjuk, és ugye EunMi úgy tudja, hogy én már nem vagyok szűz mert tudod, ezt hazudtam szeptember elején annak a baromnak, de ezt az egész osztály hallotta vagyis EunMi is, na igen, szóval megkért rá, hogy segítsek neki, én meg belementem, mert hát miért is ne egyeztem volna bele, amikor totálisan bele vagyok esve – hadartam el egy szuszra.

Baek másodpercenként körülbelül tízet pislogott, és olyan ostobán meredt rám, mint ahogy én szoktam egy megoldandó matekfeladatra.

- Mi a bánat… - motyogta elképedve.

- Mit nem értesz?

- Ha jól értettem, EunMi arra használt fel téged, hogy tapasztalatot szerezzen még Jongin előtt.

- Nem felhasznált, szimplán a segítségemet kérte.

- Kihasznált téged, ember. 

Kikerekedett szemekkel néztem rá, ő pedig összepréselt szájjal meredt vissza rám. Ideges volt.

- A barátok nem tesznek ilyet egymással – erősködtem.

- Ezek szerint ő nem a barátod.

- Ne merészelj ilyet mondani! – szegeztem felé mutatóujjamat. – Hihetetlen, hogy mennyire le tudod lombozni az embert… Nem örülnél legalább egy kicsit a kedvemért? – háborodtam fel.

Arra számítottam, hogy majd szétbokszolja a vállamat, amiért végre nekem is összejött valami, így kifejezve, mennyire boldog miattam, de ehelyett persze, hogy elkezdett akadékoskodni…

Ünneprontó.

- Én csak jót akarok neked, de te ezt sem vagy hajlandó belátni, mert teljesen megvakultál attól az átkozott csóktól.

- Azzal akarsz jót, hogy elrontod az idáig tökéletes hangulatomat?

- Nem, hanem azzal, hogy ráébresztelek, mekkora egy naiv barom vagy, amiért ebbe belementél.

- Te vissza tudtál volna utasítani egy ilyen ajánlatot? Képes lettél volna azt mondani, hogy nem? – néztem rá kétkedve.

- Igen, Chanyeol, én elküldtem volna őt a francba, és neked is azt kellett volna tenned. Gondolkozz már, azzal a csöpp agyaddal! A szemedbe mondta, hogy nem akar beégni Jongin előtt.

- És?

- Hát te hülyébb vagy, mint gondoltam… Tényleg ennyire nem látod át az egészet? Azért kellettél neki, hogy bevágódhasson Jonginnál. Eddig félt őt megcsókolni, de hála neked most már magabiztosan fog kezdeményezni.

- És mi van akkor, ha ez az egész csak egy fedősztori volt? Ha valójában így akarta tudtomra adni, hogy ő is ugyanúgy érez irántam, mint én iránta, csak mivel nagyon szégyenlős, ezért muszáj volt kitalálnia egy történetet? Mindig te hajtogatod, hogy a lányok sosem azt mondják, amit ténylegesen gondolnak.

- De ez pont nem egy olyan eset, értsd már meg!

- Miért lenne pontosan ez kivétel?

- Mert EunMiről van szó, aki soha a büdös életben nem állna össze veled, és csak az vezérli, hogy Jongin ágyába jusson, baszki!

- Ezt most azonnal fejezd be – sziszegtem.

- Fáj az igazság? – vonta föl szemöldökét.

- Baek, túl messzire mész – figyelmeztettem.

- Muszáj, mert különben nem jut el a borsó nagyságú agyadig, hogy te csak egy fok voltál neki a Jonginhoz vezető létráján.

- Ez nem igaz.

- Akkor miért pont most talált rád EunMi, hm? Miért nem környékezett meg eddig? Miért akkor kért meg ilyesmire, amikor alakulóban van neki Jonginnal a kapcsolata?

- Mert… Eddig nem volt fedőtörténete. Ez pedig pont kapóra jött.

- Ó, igen, és Jonginnal meg csak féltékennyé akar tenni, mi? Ne nevettess, Chanyeol.

- Az sincs kizárva – fontam össze mellkasom előtt karjaimat.

- Kérlek szépen fogd fel, hogy ez egy halott ügy, haver. Nem akarlak megbántani, és nem akarom, hogy rossz legyen neked, éppen ezért világosítalak fel, hogy nehogy a fellegekben járj a semmiért, mert utána csak még nagyobbat fogsz koppanni. És nem akarom, hogy a legjobb barátomat kihasználják. Én csak védeni próbállak, oké? Nem én vagyok az ellenség, hanem jelen esetben az a lány, akit már-már betegesen szeretsz. És ne értsd félre, nem szeretném bántani EunMit sem, mert tudod, hogy szeretem őt, mint barátot, de amit tett, az nagyon csúnya dolog volt tőle, és igazából ki sem néztem volna belőle. Csalódtam benne. Felhasznált a saját céljaira, csak azért, hogy nagyobb esélye lehessen Jonginnál. Mást sem lát, csak őt, és ezzel a gondolattal meg kell barátkoznod, hiába is fáj piszkosul, Chan. Ki kell belőle szeretned, és ha engem kérdezel, ez az eset tökéletes ok arra, hogy kiábrándulj belőle. Különben is, házinyúlra nem lövünk, nem igaz? Az osztálytárs kapcsolatoknak sosincs jó vége. Más tavakban próbálj meg halat fogni, ezt az egyet pedig ereszd el. És jöjj végre rá, hogy én csak a javadat akarom. De ha ezek után sem látod be a dolgokat, akkor feladom. De később ne mondd, hogy én nem szóltam.

Az információk lassacskán szivárogtak be elmémbe, s még lassabban kezdtem el felfogni a dolgokat. Amikor a szívem végre elnémult és a józan eszemmel kezdtem gondolkodni, kitisztult a kép. Amit Baekhyun mondott, nem is volt hülyeség, sőt…

Szerettem volna mondani valamit, meg szerettem volna védeni legjobb barátnőmet, fel akartam magam menteni a vád alól, miszerint naiv és becsapható vagyok, de a szavak félúton megakadtak a torkomon, és semmit sem tudtam kinyögni. Folyamatosan csak az kavargott a fejemben, amit Baek mondott, újra és újra lejátszottam magamban monológját, mintha csak megakadt volna a lemez. EunMi kihasznált. Csak Jongint látja, senki mást. Soha a büdös életben nem állna össze velem.

Ökölbe szorult a kezem és összeszorítottam a számat, hogy ajkam remegése alább hagyjon. Baek szavai jéghideg marokkal fogtak rá szívemre, majd ezernyi darabra robbantották azt. Lebénultam. Csak pillogtam magam elé bambán, kerülve Baekhyun atyáskodó, mégis aggódó tekintetét.  

Amennyire biztos voltam a dolgokban, most annyira éreztem magam bizonytalannak és lelkileg instabilnak. Minden, mit igaznak hittem… EunMinek nem jelentett semmit, nekem pedig magát a világot. Tulajdonképpen olyan voltam neki, mint a kispárnája, annyi különbséggel, hogy én vissza is csókoltam. És mindezt Jonginért tette. Mindent felemésztő gyűlöletet éreztem Jongin iránt, és utáltam magamat is, amiért elvakultan bíztam EunMiben. Hogy őt rühelltem-e? Nem. Csak csalódottságot éreztem, több sebből vérző szívem nem tudott haragot táplálni, mikor róla volt szó. Még ezek után sem. Mindössze elárulva éreztem magam. Meggyalázva. Olyan volt, mintha én a kezemet nyújtottam volna legjobb barátnőm felé, ő pedig készségesen felmutatta volna középső ujját. Pokoli érzés járta át testem minden szegletét, remegtem a dühtől és a magamba fojtott érzelmektől. Szoros ökölben tartottam kezemet, a számat görcsösen harapdáltam, s orromon keresztül szaporábban vettem levegőt. A hab a tortán már csak az volt, mikor megéreztem az égető könnyeket a szememben. Nem akartam sírni, eszem ágában sem volt bömbölni, mint valami sértett óvodás, de úgy tűnt, a feszültség ezt a módját választotta a kitörésnek. Pedig szívesebben ütöttem volna szét valamit, minthogy bőgjek. Leginkább Jongin képét vertem volna felismerhetetlenségig.

- Hé, Chan – szólított meg lágyan Baek. – Haver – mellém lépett, és nyugtatóan a vállamra tette a kezét, majd meg is szorította. – El ne kezdj már nekem sírni, ember. – De ekkor már túl késő volt, éppen akkor szántott végig egy forró könnycsepp az arcomon. – Basszus… - sóhajtotta. – Minden rendben lesz, oké? Tudom, hogy nekem fogalmam sem lehet arról, hogy te most mit érzel, de jönnek majd még jobb napok, Chanyeol. És tudod mit? Jobb is, hogy EunMi még most kimutatta a foga fehérjét. Megérdemlik egymást Jonginnal.

Megremegtek szívem szilánkjai.

- De én szeretem őt, Baek – néztem rá könnyes szemekkel. – Szeretem…

- És én ezt nagyon jól tudom, haver, meg azzal is tisztában vagyok, hogy ezek ellenére sem utálod őt, de be kell látnod, hogy ennek véget kell vetni. Mert ha nem, akkor megszívod. Egyedül te fogod meginni a levét. Engedd őt el, egy idő után jobb lesz.

Szégyen, nem szégyen, néhány órát Baekhyun vállán töltöttem, elsiratva az EunMivel együtt töltött éveket. Baek nem szólt egy szót sem, a továbbiakban nem tartott beszédet, csak némán vigasztalt, s támaszt nyújtott nekem. Mérhetetlenül hálás voltam neki, amiért mellettem maradt és tartotta bennem a lelket; egyedül fogalmam sincs, mihez kezdtem volna.

- Na, elég most már, Chan, még a végén én is sírni kezdek – tolt el magától, s megtörölte a szemét.  – Akarod, hogy gitározzak neked?

Mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy rémesen játszott a pengetős hangszeren.

Bágyadt mosoly terült el arcomon.

- Inkább ne – dörgöltem meg szememet. –Különben is, késő van már ehhez, nem akarom anyáékat felébreszteni. – Lebiggyesztette a száját. – De azért kösz, értékelem – veregettem őt hátba. – Mi lenne, ha inkább arról mesélnél, hogy mi van közted és Hyerin között?

Terelni akartam a témát, mert bár magamba voltam zuhanva, azt azért beláttam, hogy azzal nem leszek előrébb, ha minduntalan felidézem a csókunkat EunMivel – ami nem mellesleg nem csak az ő első alkalma volt, hanem az enyém is. Valamivel muszáj volt lekötnöm a figyelmemet, s mivel a késő óra miatt nem tehettem meg, hogy a bennem felgyülemlett bánatot, sértettséget, haragot és fájdalmat dallammá konvertáljam egyetlen hű gitárom segítségével, ezért Baekkel kellett csevegnem. Különben sem akartam, hogy az ő életkedve tovább apadjon az én besavanyodott képem miatt.

Pajkosan megcsillant a szeme.

- Hát… Fú – túrt bele hajába. – Alakulóban van a dolog. Azt hiszem – mosolygott.

- Nem te mondtad pár órája, hogy házinyúlra nem lövünk? – vontam fel szemöldökömet.

- De, igen, én… - vakargatta zavartan tarkóját. – De nem tudom, Chanyeol, ez… más. Erre nem érvényes ez az íratlan szabály.

- Ó, hát persze, hogy nem.

- Ne izélj már – bökött oldalba. – Az se biztos még, hogy összejövünk.

- Teljesen rá vagytok állva a másikra, akkor miért ne lenne ebből semmi?

- Hát… Nem is tudom. Egyszerűen csak nem szeretném elbízni magam. Nem élem magam bele semmibe. De… Kedvelem őt. Úgy igazán. És ez tök furcsa. Gondolom érted, hogy értem.

Hosszú órák óta először kuncogtam.

- Te vagy a furcsa, Baek.

Habozás nélkül nyomtam számat Jonginéra, amikor alvástól kócosan, álmosságtól homályosan látva ajtót nyitott nekem vasárnap délelőtt. Most az egyszer nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Ezt találtam a legjobb ötletnek azt illetően, hogyan békítsem őt ki az előző napi bénázásom miatt.

A kezdeti meglepettségét leküzdve visszacsókolt, keményen és birtoklón, pont úgy, ahogyan arra számítottam. Teljesen más volt, mint Chanyeol, de élveztem. Nagyon is. A lábam megremegett, s ha Jongin nem tartott volna erősen a derekamnál fogva, ezer százalék, hogy hanyatt vágódok. Hozzá simulni a világ legtermészetesebb dolga volt, hiába most préseltem magam hozzá először, s tudtam, hogy soha többé nem szeretnék kiszakadni az öleléséből. Olyan volt… mintha otthonra leltem volna két karja közt. Beszívtam bőrének tusfürdő illatát és puha hajába vezettem ujjaimat, míg az ő tenyere a fenekemre siklott.

Hirtelen felkapott, majd bevitt a lakásába, s meg sem állt velem a roppant kényelmes bőrkanapéjukig. Lefektetett a hátamra, majd a fején áthúzta a pólóját, és immáron félmeztelenül fölém kerekedett. Falta ajkaimat, simogatta oldalamat, s én eközben a fellegekben jártam a boldogságtól.

Amikor a hasamra nyomott édes kis puszikat, eszembe jutott Chanyeol és az a nagy-nagy szeme, amivel olyan szeretetteljesen nézett rám, miközben ő is ugyanezt csinálta és… fel kellett ülnöm. Nem tudom, mi bajom volt, mi történt vagy, hogy egyáltalán miért jutott eszembe legjobb barátom, mialatt az a fiú, akit mindig is meg akartam szerezni magamnak becézgetett az ajkával, de úgy éreztem, egy szusszanásnyi szünetre van szükségem.

Jongin zavartan pislogott rám, nyilvánvalóan nem értette, mi folyik. Ahogyan én sem.

- Szüleid? – kérdeztem az emelet felé bökve fejemmel. Valamivel muszáj volt elterelnem a témát.

- Dolgoznak.

- Még vasárnap is? – csodálkoztam, mire csak egy apró biccentéssel felelt.

- EunMi…

- Hm? – kaptam fel fejem riadtan.

- Ezt eredetileg nem így akartam megkérdezni, mert ez így tök béna, meg tudom, hogy nem túl romantikus, de… - vakargatta tarkóját.

- D-de? – hebegtem.

- De lennél a barátnőm?

Lefagytam. Konkrétan kővé dermedtem, és fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhattam, mivel teljes sokk hatása alá kerültem, de mire föleszméltem, Jongin már ismét rajtam volt, és hevesen csókolóztunk. Az agyam teljesen kikapcsolt. Csak ő volt, akit láttam, éreztem, hallottam, s úgy éreztem, végre valahára teljes vagyok. Az enyém volt. Az enyém, és én az övé. Elértem célomat, tényleg sikerült. Annyira… szürreális volt az egész, s bár képtelenség volt felfognom, de meg kellett barátkoznom a ténnyel, hogy Kim Jongin immáron az én barátom. Csakis az enyém. Többet és jobbat nem is kívánhattam volna.

Hétfőn kézen fogva sétáltam be Jonginnal az iskolába, ami nagyon furcsa volt, de a fenébe is, majd’ kicsattantam a boldogságtól. Még annak ellenére is, hogy rengeteg lány bámult meg minket árgus szemekkel, s látványosan össze is súgtak, ha megláttak együtt. Az egyedüli dolog, ami mellbe vágott, az legjobb barátnőm, Hyerin szemforgatása volt. Ő nem osztozott örömöm, sőt amikor felhívtam őt vasárnap, még le is teremtett, amiért így bántam Chanyeollal. Azzal vádolt, hogy kihasználtam őt. Hiába is magyaráztam neki, hogy Yeollienak kerek perec megmondtam, mit szeretnék és miért, és ő ebbe készségesen bele is egyezett, holott simán el is utasíthatott volna, nem érdekelte őt. Így most haragudott rám, és lövésem sem volt arról, mégis mivel engesztelhetném őt ki. Talán annak örült volna a legjobban, ha szakítottam volna Jonginnal, de biztosítottam róla, hogy ez semmi esetben sem fog megtörténni. Soha többet nem szerettem volna külön lenni tőle. Soha.

 Sem Chanyeolt, sem Baekhyunt nem láttam a nap folyamán, leszámítva a tanórákat. Miután kicsengettek, felszívódtak, s csak becsengő után jelentek meg újra. Chan rám sem nézett, mikor bejött a terembe, Baek pedig csak néha küldött felém nem túl kedves pillantásokat, amiket nem tudtam hogyan értelmezni. Szerettem volna odamenni Channie-hoz, hogy elújságoljam neki kapcsolatomat valamint, hogy köszönetet mondjak neki a segítségéért, mert nélküle tuti, hogy nem lett volna bennem annyi bátorság, hogy magamtól megcsókoljam Jongint, de egy az, hogy sosem találtam őt szünetekben, kettő pedig az, hogy nem mertem őt megszólítani. Nem tudtam, ezek után hogyan viszonyuljak hozzá, és ez megrémített. Az az este ugyan nem jelentett semmit sem, az első csókomat mégiscsak vele ejtettem meg, és ez fura érzéseket váltott ki belőlem. Mert élveztem, amikor csókolóztunk, talán a kelleténél egy kicsivel jobban is, pedig arra számítottam, hogy olyan… semleges lesz majd. De nem volt szabad erre gondolnom, mivel nekem ott volt Jongin, és különben is, Chanyeollal csak barátok voltunk. Biztosan csak megzavarodtam. Túlságosan is eseménydús volt ez a hétvége, biztos megártott, amiért ilyen gondolataim voltak.

Testnevelésórán azzal az ürüggyel maradtam az öltözőben, hogy éppen azoknak a napoknak a kellős közepén vagyok, de természetesen nem rostokoltam sokáig a levetett iskolai egyenruhák közt, inkább megnéztem, mit csinálnak a fiúk. Vagyis Jongin. Egyedül ő érdekelt.

Helyet foglaltam a lelátón, s intettem barátom felé, mikor észrevett, ő pedig széles mosollyal arcán visszaintegetett, és dobott felém egy puszit is. De édes! Rögtön el is pirultam, egy nap alatt nem tudtam hozzászokni ahhoz, hogy mostantól összetartoztunk. Chanyeol kifejezéstelen arccal volt szemtanúja a mi kis jelenetünknek, s mikor ráeszmélt, hogy nézem őt, rögtön elfordította a fejét, és ismét a futballnak szentelte figyelmét.

Mikor kicsengettek, Jongin felcaplatott hozzám, majd futva lerángatott a lépcsőn, s egészen a fiúöltözőig húzott. Nem értettem, mi lelte őt, amíg a falnak nem nyomott. Feltornázta lábaimat a törzse köré, és szenvedélyesen falni kezdte ajkaimat. Megszűnt a külvilág, a vér a fülemben dübögött, a szívem megveszett, s végre igazán éreztem, hogy élek. Ez az érzés semmi máshoz nem volt hasonlítható.

Csak a légszomj miatt váltunk el zihálva egymástól. Miután a lábam földet ért és megigazgattam a hajamat, tekintetem egy döbbent, ugyanakkor bánatos szempárba ütközött, ami Chanyeolhoz tartozott. Úgy látszott, mintha mondani akart volna valamit, de inkább becsukta a száját, s beviharzott az öltözőbe, hangosan bevágva maga mögött az ajtót.