Teen Top - Lovefool - 15. rész

*JungSoo szemszöge*

- Szösz? Szösz, te vagy az?

Olyan hangosan fújtam ki a levegőt, hogy szerintem azt hihette, éppen egy vihar kellős közepén voltam.

- Szösz, szólalj már meg, tudom, hogy te vagy az. Megismerem a sóhajod.

Na, igen, a közelében mást sem csináltam eddig, csak sóhajtoztam.

SangMi diadalmasan rám vigyorgott, majd miután bemutattam neki, átment a saját szobájába.

- De nem akarok.

Felültem, és beállítottam a telefont úgy, hogy már csak én halljam Chunjit, nem szerettem kihangosított készülékkel telefonálni.

- Na, végre már! Tehát megkaptad az ajándékom – vonta le gyorsan a következtetést.

- Ja.

- És tetszett?

- Nem. Határozottan nem.

- Miért?

- Ebbe szerintem ne menjünk bele, Chunji.

- Vehetek neked másikat, ha gondolod.

- Isten őrizz! – hüledeztem. – Csak saját magadnak vásárolj a mocskos kis szexboltodból.

- Szexbolt? – kérdezett vissza.

- Igen, az, jól hallottad.

Kontrollálhatatlan hahotázásban tört ki, a telefont el kellett tartanom a fülemtől, hogy ne süketüljek meg.

- Hihetetlen vagy, Szösz – kacagott. – De ha ezzel meg tudlak nyugtatni, akkor elárulom, hogy egy fehérneműüzletből vettem neked a melltartókat. Onnan szoktam venni az én…

- Ne! Hallgass el, nem akarom tudni! – vágtam szavába kétségbeesetten.

- Oké-oké, értettem – nevetett. – Egyébként felpróbáltad már? Jó rád az egyik? A szemem néha csal, és sokszor nem tudom belőni a megfelelő méretet.

Tehát ezzel azt akarta mondani, hogy már tanulmányozta a mellemet csak azért, hogy rájöjjön, mégis mekkora fehérneműt hordok.

Egyszer kerüljön a kezeim közé…

- Nem próbáltam fel, és nem is akarom soha.

- Ne csináld már. Mi lenne, ha átmennék, és előttem vennéd fel?

Egy pillanatra megakadt a levegő a tüdőmben, majd ökölbe szorult a szabad kezem.

- Hogy lehetsz ennyire gusztustalanul perverz? – mordultam fel.

- Aj, Szösz, csak hülyéskedek.

Amolyan „na, ne mondd” fejet vágtam, hiába nem látott.

- Jó, igazából nem, tényleg meglátogatlak, hogy megnézzelek benne.

- Hogy mit csinálsz?! – kérdeztem hisztérikus hangon.

- Találkozok veled, Szösz, már hiányollak.

- Én meg a hátam közepére sem kívánlak, ezért szépen veszteg maradsz.

- Sajnálom, de erről nem te döntesz.

- Mert mégis mit gondolsz, akkor jössz át hozzám, amikor csak kedved szottyan csak azért, mert híres vagy?

- Hm… Igen – vágta rá némi tétovázás után.

Felhorkantam s a szememet forgattam. Tipikus…

- Idióta vagy – közöltem vele a tényeket.

- Ettől függetlenül még átmegyek.

- Nem! – tiltakoztam. – Chunji, halál komolyan mondom, ha meglátlak… - sziszegtem vészjóslón.

- Na, mi lesz akkor?

- Hát azt… Azt még nem találtam ki, de szerintem jobban jársz, ha te sem tudod meg!

- Én azért mégiscsak szeretném kideríteni, mit csinálnál velem.

Ajtózáródás hangját hallottam.

- Mi volt ez? – ráncoltam szemöldököm.

- Bezártam a hűtőt. Megéheztem – magyarázta.

- Milyen nagy kár, hogy az ember nem tud egyszerre telefonálni és enni!

- Nem szabadulsz meg tőlem, arról ne is álmodj. Majd megoldom.

- Pedig nem is lenne olyan rossz, ha végre lekopnál…

Csilingelés ütötte meg a fülemet.

- Na és ez mi volt?

- A mikró. Megmelegítettem a tegnapi kaját.

- Aha… Értem.

- Alig várom, hogy lássalak.

Jesszusom, hogy mennyire leütném…

- Könyörgök neked, ne gyere ide.

- De-de.

Emberi nyüzsgés szűrődött be a telefonba.

- És ezt mivel magyarázod? – utaltam a zsibongásra.

- Megérkeztek a srácok. Aj, Daniel, fogd már be! – szólt rá csapattársára.

Tovább veszekedtünk arról, hogy most akkor ugorjon-e át hozzám vagy sem, közben pedig egy újabb ajtócsapódást hallottam, majd végre elcsendesedett Pamacska környezete.

- Ah, végre valahára bementek a szobájukba. Így már nyugodtan tudok készülődni.

- Felesleges, mert nem foglak beengedni.

- Aha, csak megfeledkezel arról, hogy a múltkor is bejutottam.

- Akkor egész egyszerűen elmegyek itthonról. Úgy nem tudsz meglátogatni, ha otthon sem vagyok.

- Túl lusta vagy ahhoz, hogy megmozdulj.

A francba, teljesen igaza volt. Még mindig a parkettán ücsörögtem.

További lehetőségesen törtem a fejem, azonban nem jutott semmi sem az eszembe.

- Szóval mi lenne, ha valami különleges fogadtatással készülnél?

- Egy lángszóró megfelel?

- Azzal sem tudnál elijeszteni.

- Rosszabb vagy, mint egy pióca.

- Ezt bóknak veszem.

- Nem szoktam bókolni.

- Akkor majd én megtanítalak rá.

Aj, de nagyon utálom őt.

Már legalább félórája vitatkoztunk – egyébként halvány lila gőzöm sem volt arról, miért nem nyomtam őt ki már az első öt perc után.

- Chunji, utoljára mondom el neked, te értelmi fogyatékos, hogy nem akarom, hogy idejöjj, nem akarlak sem látni, se megölelni téged – (merthogy már ezt is felajánlotta) –, fehérneműbemutatót meg végképp nem szeretnék neked tartani, szóval maradj meg a hátsódon és boldogítsd tovább a srácokat.

Ajtócsukódás, majd zsivaj hallatszott a háttérben.

- Aj, visszatértek a fiúk.

- Akkor foglalkozz velük. Elhiheted, hogy nem foglak hiányolni.

Több percen keresztül nem válaszolt.

- Itt vagy?

Hosszasan csengettek.

- Hallottad ezt? Itt az ideje, hogy befejezzük a beszélgetést.

- Küldd el azt, aki az ajtó előtt van, aztán folytathatjuk – szólalt meg végre.

- Nem te mondod meg, mit csináljak.

Lefelé battyogtam a lépcsőn, de mégsem szakítottam meg a hívást.

Most komolyan, mi a fene ütött belém? Miért nem dobtam el rögtön a telefont?

- Na, egy picit akkor hallgass el, megnézem, ki jött.

Amikor ajtót nyitottam, másodpercenként körülbelül húszat pislogtam, ugyanis Chunji nézett vissza rám a küszöb másik oldaláról, mobilját a füléhez szorítva.

Mi a…?

Abban a hitben éltem, hogy valóban otthon volt. Mi az isten történt? Tuti, hogy valami ufószerű lény, aki tud teleportálni.

- Hát te… Te meg… Izé… Te… Mi ez? – tettem fel a lehető legértelmesebb kérdést.

- Jaj, Szösz! – kiáltott fel örömittasan, s már meg is tett egy lépést felém kitárt karokkal, ám félbeszakítottam vidám köszöntését:

- Távozz, sátán, távozz! – hőköltem vissza, és már csaptam is volna be az ajtót, azonban megakadályozott.

Déjà vu…

Szabályosan belökte a nyílászárót, de olyan erővel, hogy még rendesen meg is ijedtem, s riadtan hátrébb is ugrottam. 

- Úgy örülök, hogy látlak – ölelt magához nagy hevesen, mintha már évek óta nem láttuk volna egymást.

Fúj…

Úgy éreztem, menten le kell magamról mosnom mindazt a mocskot, amit ő ezzel az öleléssel rám ragasztott.

- Oké, engedj el – emeltem a mennyezet felé a tekintetem.

- És akkor beengedsz?

- Már bent vagy, te marha.

Eleresztett, látványosan körbekémlelt, majd egy büszke mosollyal arcán ismét rám pillantott.

- Hát… Ez könnyebb volt, mint gondoltam.

- És ennek most örülnöm kéne? – kérdeztem, miközben bezártam a bejáratot. - Amúgy meg nem te mondtad, hogy küldjem el azt, aki csengetett?

- De, de hát nem árulhattam el, hogy én vagyok az.

- Tehát végig úton voltál.

- Bizony.

- Nem volt semmiféle hűtőajtó bezárás, kajamelegítés, Nielék hangoskodása.

- De nem ám. A két ajtócsapódás az a lift meg a kocsim ajtaja volt. A lift csilingelt, és a járókelők hangzavarát hallottad.

- És amikor rászóltál Nielre, akkor…

- Akkor egy ártatlan embert szóltam meg, aki értetlenül pislogott rám – biccentett. – De szerencsére nem ismert fel az öltözékem miatt.

- Ja, igen, mondani is akartam, hogy most már igazán levehetnéd a kapucnit meg a napszemüveget.

- Értettem, főnökasszony. Egyébként hol van a nővéred?

- Fent az emeleten, a szobájában. Miért?

- Csak mert hoztam neki egy ajándékot.

- Neki is? – kerekedett ki a szemem. – Mi van, ő kapja meg a szetthez járó combfixet?

- Nem, azt majd te fogod később – kacsintott. – Ezt Byunghun küldi neki, én csak a kézbesítő vagyok.

- Oh, értem, hát akkor menj fel, add át neki. Én addig a szobámban leszek.

Öt percen belül már csatlakozott hozzám.

- Hol van, amit tőlem kaptál?

 - Ott – mutattam a sarokba. – El is viheted, nekem nem kell.

- Ajándékot nem illik sem visszautasítani, sem visszaadni.

- Ezúttal nem érdekel az illem.

Odasétált a dobozhoz, s kivette az első keze ügyébe eső melltartót.

- Miért nem tetszik neked? – forgatta kezében.

- Na, szerinted? Túl szajhás.

- Hmm… Szerintem szexi.

- Ki gondolta volna…

- Nem próbálod fel?

- Magadnál vagy? Még jó, hogy nem.

- Naaa, a kedvemért – biggyesztette ajkát.

- A te kedvedért szó szerint semmit sem tennék meg, szóval nem.

- Pedig egy divatbemutató reményében jöttem ide – nézett rám szomorkásan.

- Akkor távozhatsz is, tudod, merre van a kijárat.

- Aj, ne csináld már, Szösz – ült le mellém az ágyra, majd átkarolta vállamat. – Csak hülyülök, ne legyél már ilyen merev.

- Tudod, Chunji, nem értem, mégis mit vársz tőlem és miért.

- Azt, hogy elfogadd a közeledésemet, és hajlandó legyél velem haverkodni. Mert nekem szimpatikus vagy. Nagyon.

- Igazán sajnálom, de ez nem kölcsönös.

- Majd még ez változni fog, ne aggódj.

- Haha, na persze.

- Jól van, majd meglátjuk, ki nevet a végén – szorított magához még jobban. – Mindegy, erre visszatérünk később. Szóval nem akarsz egy kis műsort csinálni?

- Eltaláltad.

Lapos mellkasához illesztette a kezében szorongatott melltartót, és gondolkodó fejet vágott.

- Van egy ötletem.

- Hm?

- Ne legyen nálad telefon, se fényképezőgép.

- Miért? – értetlenkedtem.

- Szégyenlős vagyok – kacsintott, s kiment a szobából.

Persze, ő meg a szégyenlősség… Véleményem szerint volt akkora perverz, hogy gond nélkül végigsétált volna Szöul belvárosában egy szál ádámkosztümben, ha az arca nem lett volna közismert.

Eleinte csak összeráncolt homlokkal meredtem a bezárt ajtómra, aztán már a ráncaimon is ráncok gyülekeztek, ugyanis…

Ugyanis félmeztelenül, melltartót viselve lejtett be a helyiségbe.

Mi a jó…

Tökéletesen játszotta a modell szerepét, kecsesen járkált fel s alá, komoly arccal pózolt a „kameráknak”, riszálta hátsófelét, és úgy csinálta a „showt”, mintha már gyakorlata lett volna az ilyesmiben.

Igyekeztem visszafojtani a kitöréssel fenyegető nevetésemet, de amikor csücsörített, s összenyomta a „melleit”, egyből elröhögtem magam. Kissé meglepetten vetett rám egy pillantást, mivel nem volt megszokott, hogy kacagtam a hülyeségén, de aztán visszahelyezte kifutómodell maszkját, s folytatta a műsort.

Egyre jobban élveztem, hahotázásom hangereje nőttön-nőtt, és szokatlan volt az, hogy szórakoztatott Chunji. Máskor mindig levetettem volna őt egy hegy tetejéről, most viszont nem volt ellenemre társasága.

Közel öt perc kellett ahhoz, hogy realizálódjon bennem: Pamacska fél pucéron illegette magát előttem. Egy pillanatra lefagytam, s alaposan szemügyre vettem őt. Nem volt kigyúrt, kidolgozott teste, csupán néhány kockája látszott érzékien halványan, látványa mégis elérte, hogy elakadjon a szavam. Nem, egyáltalán nem tetszett meg vagy valami, csak…

Megint felém tekintett – gondolom feltűnt neki, hogy nagy hirtelen elhallgattam –, s kíváncsian méregetett. Mikor meglátta dermedt vonásaimat, gonosz mosoly kúszott arcára, majd dobott felém egy puszit; ezáltal ismét feloldódtam és kuncogni kezdtem, bár zárójelesen megjegyezném, kissé elpirulva kacagtam tovább.

Körülbelül negyedóráig játszotta a fejét, aztán elfáradt, s megpihent mellettem az ágyon.

- Na, hogy tetszett? – vonta föl szemöldökét.

- Fantasztikus volt. A párizsi divathéten is szerepelned kéne.

- A testem is fantasztikus volt, mi? – vigyorgott.

Most fogom kitörni az ágyam lábát, és átdöfni azt azon a „fantasztikus” testén.

- Láttam az arcod, Szösz, nem is kell mondanod semmit – bökte meg a vállamat.

Válasz gyanánt csak a szememet tudtam forgatni.

- Öltözz már fel, frusztrál, hogy nincs rajtad felső – morogtam.

- Nagy a kísértés? – húzogatta szemöldökét.

- Mármint? – kérdeztem vissza.

- Hogy rám vesd magad. Vagy legalább megérints.

Felhorkantam. – Ha te lennél az utolsó férfi a Földön, akkor sem nyúlnék hozzád még csak bottal sem.

Amolyan „aha, na persze” arckifejezése volt, s egy szó nélkül befészkelte magát az ölembe.

- Mit művelsz már megint?! – csattantam fel.

- Most is hozzám érsz. Összeér a combunk.

Lehetne ennél gyerekesebb…?

- Hát ez valami csodálatos – ironizáltam. – Mássz le rólam, sózsák.

Nem hallgatott rám, ehelyett két vállamnál fogva nyomott le a matracra, fölém tornyosulva.

- Ch… Chunji – hebegtem.

- Hozzád fogom érinteni a fedetlen hasam. 

Basszus... Miért kell belőle az ilyeneket kiprovokálnom? 

- Ezt vegyem fenyegetésnek?

- Akár.

Idegölő lassúsággal közelíteni kezdte felém testét, mire a szívem megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag kétszer olyan gyorsan kezdett dobogni.

Nem akartam, hogy rám feküdjön, mint valami szörfdeszka, ezért mielőtt még beterített volna, két kezemmel a mellkasának feszültem, hogy távol tartsam őt magamtól. Pontosabban fogalmazva rámarkoltam melltartójára.

Mégis melyik fiú mászik rá egy lányra női fehérneműben…?

- Tetszik a didkóm is, ugye?

Már maga az idióta kérdése is röhögőgörcsöt váltott ki belőlem, viszont a halál komoly arcával a könnyeimet is előcsalta. A halántékomon folytak könnycseppjeim, s úgy rázott a nevetés, hogy Pamacs sikeresen legurult rólam.

Miután abba tudtam hagyni a hahotázást, felfigyeltem rá, hogy furcsán méreget engem.

- Mi van?

- Érdekes vagy.

- Hogy érted ezt?

- Itt vagyok előtted így – mutatott végig magán –, és mégsem dobod el az agyad. Más ezért konkrétan ölni tudna.

- Azért nem dobom el, mert nincs miért – vontam vállat.

- Vagy talán mert nincs mit eldobnod – vágott vissza.

Vállon bokszoltam. – Ez nem igaz.

- Dehogynem.

- Nézd, Chunji, csak azért, mert szép hangod van, nem fogok oda meg vissza lenni érted.

Most ő ütött meg engem, bár ő finomabban tette, mint én. – Nem csak egy szép hang vagyok.

Visszacsaptam. – Te engem ne ütögess. Különben meg most az egyszer mondtam rád valami pozitívat, ezért örülnöd kéne, nem pedig vergődnöd.

- Én nem vergődök – csípett belém.

- Hé!

A következő körülbelül félórát egymás mardosásával töltöttük, rosszabbak voltunk, mint két óvodás, akik összevesztek a színes ceruzákon.

- Megéheztem – lihegte csatánk végeztével.

- Te mindig éhes vagy?

- Mondhatni.

- Jól van, menj és szolgáld ki magad, csak találsz valamit egyedül is.

- Benyúlhatok a hűtőbe?

- Mivel már a gardróbomban is matattál engedély nélkül, ezért persze.

Szemtelenül mosolygott az emlékre. – Akkor gyere le velem.

- Ramen jó lesz? – nézett hátra válla fölött, mialatt a frigóban kutakodott.

- Nekem teljesen mindegy, a lényeg, hogy ne én főzőcskézzek.

- Nem tudsz főzni?

- A-a.

- Túlságosan is el vagy kényelmesedve ahhoz, hogy megtanulj?

- Valahogy úgy.

- Ennyire lusta még te sem lehetsz, Szösz.

- Ezek szerint mégis.

- Mi lenne, ha megtanítanálak?

- Hát… Nem is tudom. Te tudsz?

- Nem, Szösz, azért ajánlottam fel, mert még a vízforraláshoz is sötét vagyok.

- Már nem azért, de kinézném belőled.

- Kösz – motyogta mérgesen. – Na, jó, inkább kezdjük. Feltennél egy kis vizet?

- Muszáj? – húztam számat.

- Kötelező.

- Csak nem bekeményítettél?

- De bizony, úgyhogy jobban jársz, ha azt teszed, amit mondok – vágott rá fenekemre egy konyharuhával.

- Még egy ilyen, és megharaplak.

- Én nem bánnám – kacsintott.

- Hmm, ez nem is lett rossz – nyammogott Chunji. – Sőt kifejezetten finom.

- Mert én is segédkeztem – feleltem nagy büszkén.

- Nehogy azt hidd, hogy csak azért, mert kétszer megkavargattad a rament, máris mesterszakács vagy.

- Tanítanod kéne, hogyan törjük le mások lelkesedését.

- Még te beszélsz? Egyszer nem volt hozzám egy szép szavad.

- Khm, emlékeztetnélek, hogy megdicsértem a hangodat.

- Jézusom, tényleg! Mondtál valami jót rólam! Ezt meg kell ünnepelnünk! – emelte fel a tányérját.

- Mit csinálsz?

- Koccintani akarok veled.

- Egy tál ramennel? – értetlenkedtem.

- Hát… Ja.

Kuncogni kezdtem, de azért teljesítettem kívánságát.

- Az első kedves szavadra!

Nyolc óra felé járhatott már az idő, amikor úgy döntött: ideje távoznia.

Mielőtt kilépett volna  az ajtón, fejére húzta kapucniját, s felhelyezte napszemüvegét is.

- Látod, nem is volt olyan rossz ez a délután így együtt.

- Hát…

- Naaa, valld be, hogy még te is jól érezted magad.

- Oké, elismerem, hogy most egészen kibírható voltál.

- Ennyi? „Egészen kibírható”? Ennyit tudsz mondani azok után, hogy sírva röhögtél rajtam? – méltatlankodott.

Fásultan sóhajtottam egyet. – Rendben, tényleg jó volt veled lenni.

- Így már egy fokkal jobb. Ezért megérdemelnék egy ölelést, nem?

Az ég felé emeltem tekintetem. – Ne rontsd el ezt az egészet.

- Pont te vagy az, aki elrontja.

- Jól van, akkor gyere ide, te hülye gyerek – zártam két karom közé.

- Annyira bájos tudsz lenni, ha akarsz. De úgy szeretem az illatod – fúrta fejét nyakamba.

Erre nem tudtam mit felelni, csak meredten bámultam a semmibe, miközben azon agyaltam, miért nem fojtottam őt meg addig, amíg kedvem volt hozzá. Mert most valahogy úgy éreztem, jó, hogy életben hagytam őt, ami valljuk be, igazán furcsa volt. Több, mint furcsa.