Teen Top - Lovefool - 14. rész

Október 1., hétfő

*JungSoo szemszöge*

Éppen otthon ettem az egyetem után, kényelmesen elterülve az ágyamon – mit sem törődve a fennálló fulladásveszéllyel - mikor megcsörrent a telefonom. Kelletlenül ugyan, de feltápászkodtam, miközben nagyokat sóhajtoztam. A kijelzőn villogó telefonszám nem volt számomra ismerős, ezért eleinte nem is akartam fogadni a hívást, de aztán mégis rávett a kíváncsiságom arra, hogy megnyomjam a zöld gombot.

- Igen?

- Szia, JungSoo, Soobin vagyok.

Nagyokat pislogtam. Szinte már meg is feledkeztem róla és arról is, hogy másodjára is megadta elérhetőségét.

Elszégyelltem magam, amiért neki kellett felkeresnie engem, s amiért a legutóbbi alkalom után sem mentettem el a telefonszámát. De azon a napon annyira lekötött Chunji – akarom mondani felidegesített, mert ugye a melltartós incidens miatt még mindig mérges voltam rá –, hogy teljesen kiment a fejemből az a pizzás doboz, amire Soobin felfirkantotta számát. Ezért is Chunji a hibás. A világ összes problémájáért ő okolható!

- Ne haragudj, amiért csak így felhívlak, de kénytelen voltam kikeresni a telefonszámodat a telefonkönyvből, már nem győztem várni rád – szabadkozott.

Istenem, de édes!

- Ne hülyéskedj már, inkább te bocsáss meg azért, mert ilyen feledékeny vagyok. – Vagy inkább azt bocsásd meg, hogy egy bizonyos Lee Chanhee nevezetű személy a világon van.

- Semmi baj, megesik az ilyen. Figyelj csak… Arra gondoltam, hogy… - keresgélt a megfelelő szavak után. – Szóval… Nem futhatnánk össze valamikor? – nyögte ki végül.

- De, persze, miért ne? – kúszott enyhe mosoly az arcomra. – És mikor?

- Ma ráérnél? – kérdezte bizakodva.

Egy gyors pillantást vetettem az asztalomon gyülekező könyvekre és jegyzetekre, majd eszembe jutottak a héten esedékes beadandóim és zárt helyijeim is.

- A ma tökéletes – vágtam rá határozottan.

Az időjárás közben úgy döntött, kifordul önmagából és ocsmánnyá válik. Mikor hazafelé tartottam az iskolából, egészen kellemes idő volt, erőtlenül ugyan, de legalább sütött a nap, s csak enyhe szellő fújdogált, mostanra viszont ömlött az eső. Kicsit olyan érzésem volt, mintha még mindig Angliában lettem volna. London a szélsőséges időjárásáról volt híres, az ember sosem tudta, rétegesen vagy könnyedén öltözködjön-e vagy, hogy eleve mire számíthat a nap folyamán.

Nem tántorodtam vissza. Miután küldtem egy sms-t SangMinak – melyben az állt, hogy bekaphatja, amiért nála van háztartásunk egyetlen esernyője és, hogy Soobinnal találkozok, majd érkezek valamikor –, nekivágtam az útnak. Hosszúra nyújtott léptekkel haladtam, szinte már vágtáztam. A cipőm teljesen beázott, s egy kisebb tavacska állt belsejében – talán mégsem volt olyan jó ötlet végigtrappolni az összes tócsán, ami utamba került –, a pulóverem hozzám tapadt, a kapucni pedig egyáltalán nem védte meg hajamat az esőzéstől. A lehető legkevésbé sem fűlött a fogam ahhoz, hogy bőrig ázzak, de nem volt bőr a képemen hozzá, hogy visszamondjam a találkozót.

Szerencsére az a kávézó, amit megadott Soobin, nem volt annyira messze otthonunktól – csupán húszpercnyire kutyafuttában. Mehettem volna akár busszal is, de nem volt kedvem várakozni, valamint nem akartam nyomorogni sem. Mindemellett a taxit is választhattam volna, de nem szerettem volna feleslegesen költeni a pénzt. Még az előző taxizásomat – amikor az isten háta mögé kocsikáztattam magam SangMi miatt – sem fizette ki nővérem, hiába is fenyegettem meg mindenfélével. Tehát maradt a kutyagolás.

Mire a kávéházba értem, minden porcikám átfagyott, reszketett az ajkam és vacogtak a fogaim, így hálát adtam az égieknek, amikor végre beestem a meleg üzletbe – szó szerint, ugyanis megbotlottam a küszöbben. Őszintén szólva még le is akartam borulni az alkalmazottak előtt, amiért fűtéssel és finom kávéillattal fogadtak engem, a szegény fáradt vándort, de ehelyett inkább csak helyet foglaltam az ablak mellett. Helyválasztásomnak két oka is volt; első: ott volt az egyik radiátor, második: mindig is el akartam játszani azt a tipikus filmes jelentet, amikor a főszereplő hatalmas felhőszakadás közepén betért egy kávézóba és a koffeinbombáját szürcsölgetve nézte az üvegen pergő esőcseppeket, miközben roppant elgondolkodó fejet vágva merengett az élet nagy kérdésein, és figyelte az utcán rohanó esernyős embereket. Nos, én nem sokáig töprengtem – mivel eleve semmi sem jutott eszembe, meg különben sem volt még kávém sem, így nem tudtam annyira átérezni az egészet –, hanem inkább esőversenyt rendeztem. Kiszúrtam két cseppet az ablaküvegen – el is neveztem őket Cseppecske Egynek és Cseppecske Kettőnek –, és megfigyeltem, melyik ér le előbb. Már éppen az asztallapot vertem volna két ököllel azt kántálva, hogy „Cseppecske Kettő, Cseppecske Kettő!” – ő volt az én személyes favoritom, mert nagyon szép alakja volt –, amikor a nagy semmiből felbukkanva leült velem szembe Soobin.

- Szia, JungSoo, jó téged látni – mosolygott rám.

- Szia, téged is.

De jöhettél volna egy picivel később is, hogy befejezhessem a mérkőzést!

Na jó… Lehetnék ennél gyerekesebb?

De Cseppecske Kettő akkor is számított a biztatásomra!

Egyébként Soobinnak csak egy icipicit volt nedves a haja, de még így is kifogástalanul festett vékony szövetkabátjában. Gondolom neki volt esze, és nem két lábon vágott neki az ítéletidőnek.

Másodpercről másodpercre éreztem egyre kényelmetlenebbnek azt, hogy lényemen egyszerűen képtelenség volt száraz felületet találni. A hajam is úgy nézett ki, mintha hajat mostam volna, és nem, én véletlenül sem voltam direkt cuki meg bájos vizes frizurával. Én az ázott, hontalan, bolhás kutya-fajta voltam. És ez sajna nem vicc vagy túlzás.

- Úgy látom, elkapott az eső.

- Hát sikerült alaposan megfürdenem, ami azt illeti – biccentettem.

- Legalább este már nem kell. Ez így sokkal gazdaságosabb – nevetett könnyedén.

A mosolyában volt valami, amitől a szívem kihagyott egy ütemet már akkor is, mikor önkényesen csatlakozott hozzánk a „Teen Top maratonunk” napján. Mindig kivillantak mosolygás közben a fogai, amik hibátlanok és hófehérek voltak, s ilyenkor képes voltam egy kicsit lebénulni és döbbenten pislogni rá.

Tulajdonképpen már az első pillanatban is azt gondoltam róla, hogy helyes. Dús, fényes, ébenfekete haja volt, ami csak azért kiáltozott, hogy vezessem tincsei közé ujjaimat – de komolyan, annyira selymesnek látszott, hogy mardosó kényszert éreztem rá, hogy megtapogassam.

Szimpatikusnak tartottam, viszont egy valami hibádzott: rajongott a Teen Topért. Ez nálam olyan vétségnek számított, mintha valaki megölt volna egy kiscicát, tehát fanatizmusát óriási bűncselekménynek tartottam. Ez már ok lett volna rá, hogy megszakítsak vele mindennemű kapcsolatot, ám mivel Sunny-ékkal sem tettem ezt, így neki is adtam egy esélyt. Végül is mindenkiben van valami kis gikszer, nem?

Elmélkedésemből az egyik felszolgáló rángatott vissza, akit Soobin intett asztalunkhoz, s aki éppen fel szerette volna venni rendelésünket. Mivel a szívem is már jeges vízzel elegyedett vért pumpált ereimbe, ezért én a hagyományos forró csokoládé mellett tettem le voksomat, míg ő caffè mochát kért.

- Mióta dolgozol pizzafutárként? – érdeklődtem az első – bensőmet fölolvasztó – korty után.

- Másfél éve. Jól jön az a kis plusz pénz az ösztöndíjam mellé.

- És hol tanulsz?

- Wandosan Egyetemen vagyok, a természettudományi karon. Vegyész szeretnék lenni.

Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy én is abban az iskolában tengetem heteim túlnyomó részét. Amikor végre megvilágosodtam, csodálkozva, ugyanakkor vigyorogva kiáltottam fel:

- Na ne!

- Hm? – szökött fel szemöldöke. – Esetleg te is?

Fülig érő szájjal bólogattam megállás nélkül, mintha megkergültem volna.

- Jézusom! – jutott el neki is az agyáig. – Hát ez tök jó – mosolygott töretlenül. Ó, Jézus Mária, az a mosoly!  - Érdekes, mert még sosem láttalak – támasztotta meg öklén az állát. – Melyik karon vagy?

- Bölcsészettudományi.

- Oh, igen, így már világos – biccentett csak úgy magának. – Akkor javarészt a másik épületben vagy.

- Ezek szerint.

- Kár – vágott fancsali képet.

- Hát... Attól még összefuthatunk néha – szaladt ki a számon.

Ezzel még saját magamat is megleptem. Sosem voltam az a kezdeményezős fajta vagy olyan, aki csak úgy lazán megérdeklődte, hogy „Ó, figyelj csak, ráérnél ekkor meg ekkor?”. Még a barátaimat sem invitáltam el soha sehová vagy csak tényleg nagyon ritkán, mert mindig tartottam tőle, hogy rámenősnek és levakarhatatlannak fognak tartani, rám unnak egy idő után, tolakodásnak meg zargatásnak veszik közeledésemet. Inkább megvártam, hogy valaki tegyen lépéseket felém, és sokaknak ez az érdekes magatartásom nem tetszett. Ridegnek és távolságtartónak könyveltek el. Ezért soha nem is volt rengeteg barátom, SangMin kívül csak néhány ember volt, aki hozzá tudott szokni a fura szokásaimhoz, s ők is csak fiúk voltak. Az, hogy itt Szöulban három lány barátnőm is volt – nővéremet leszámítva –, furcsa és szokatlan volt, de nem volt ellenemre. Örültem is, hogy Sissy és MiMi ránk találtak, és sokszor még az a hibbant Sunny is boldoggá tudott tenni.

Ööö… Egy kicsit elkanyarodtam.

Néhány pillanat erejéig csak rebegtette azokat a természetesen szép és sűrű szempilláit, majd újból arcán ékeskedett az a szívet melengető félmosolya.

- Én benne vagyok. És te, kis bölcsészpalánta, mit keresel ebben a nagyvárosban? Honnan jöttél?

- Londonból a nővéremmel. Amióta összeköltöztünk és összemelegedtünk, azt tervezgetjük, hogy visszatérünk ide. Tudod, ez amolyan „ismerjük meg a gyökereinket” dolog.

A homlokát ráncolta. – Összeköltöztetek és összemelegedtetek? – kérdezett vissza. – Tehát egy ideig külön éltetek a testvéreddel?

- Mivel csak azután lett a féltesóm, hogy anya hozzáment az ő apjához, így igen.

- Hm, értem. És mire céloztál azzal, hogy meg akarod ismerni a gyökereidet? – faggatózott tovább.

- Az apai nagymamám koreai volt, utána kaptam a nevemet is. A nővérem, SangMi pedig koreai, csak Londonban nevelkedett. Mindig is kötődtünk ehhez az országhoz, ezért döntöttünk úgy, hogy kiköltözünk ide, és itt tanulunk tovább.

Halkan hümmögött egyet, mielőtt feltette volna újabb kérdését. – És a szüleitek mit szóltak hozzá?

- Anya eleinte nem nagyon díjazta az ötletemet, de aztán belátta, hogy ez az álmom, szóval támogatott.

Mielőtt még folytathattam volna, gyorsan közbeszólt: - És mit mondott az apád?

Mivel valahogy éreztem, hogy nem a nevelőapámra gondolt, ezért csak lehajtottam a fejemet, és úgy motyogtam:

- Nincs apám…

- O-oh… - lehelte zavartan.

Nem kíváncsiskodott ennek oka felől, én pedig nem kötöttem az orrára. Bár már régen elvesztettem vér szerinti édesapámat, mégis fájó volt róla beszélni, és csak nagyon ritkán tettem meg. Hiába kedveltem Soobint, mégsem éreztem úgy, hogy feltétlen meg kéne vele osztanom életem ezen részét. Már az is bőven elegendő volt, hogy ennyit megtudott rólam.

A hangulat kissé feszültté vált, ami elég kellemetlen volt. Nem szólaltunk meg, csak csendben iszogattuk tovább italunkat, és kerültük egymás pillantását. Percről percre egyre kínosabbá vált a szituáció, de annak ellenére, hogy törtem a fejemet valamilyen beszédtémán, nem jutott eszembe semmi sem.

Amikor végeztem a forró csokimmal, a pohár peremén köröztem lassan ujjaimmal, közben pedig az égiekhez fohászkodtam, hogy végre valahára feloldódjon köztünk a légkör. Olyan jól el tudtunk beszélgetni, miért kellett így belerondítani? Persze nem hibáztattam őt, mivel nem tudott rólam és a családomról semmit sem, de… Mindegy.

Kinéztem az ablakon; az eső már elállt. Már én is száradófélben voltam, egyedül a cipőmben éreztem magam kényelmetlenül: a zoknim az összes vizet felszívta, és egész egyszerűen rühelltem, ha az akár csak egy picit is nedves volt.

Soobin megköszörülte a torkát, ezzel elérve, hogy elszakítsam tekintetem az ablaküvegről.

- Mi lenne, ha felmennénk hozzám?


Áldottam őt a váratlan ötletéért, ugyanis út közben végre megtört a jég: először az egyetemről kezdtünk el társalogni, majd kitértünk mindenféle témára, mialatt nevetve átgázoltunk minden egyes pocsolyán – mert nem volt eddig eléggé elázva a lábam, ugyebár…

Egy emeletes ház harmadik emeletére lépcsőztünk fel, s mielőtt még Soobin kinyitotta volna a folyosóajtót, szembe fordult velem:

- Mielőtt bemennénk ide, tudnod kell, hogy két fiúval lakok együtt.

- Oké – biccentettem.

- Valószínűleg itthon vannak.

- Nekem nincsen ezzel problémám. – Nem is értettem, hogy miért kifogásolhatnám ezt.

- Fogalmam sincs, milyen állapotban lehet most a lakás.

- Soobin, nagyon is hozzá vagyok szokva a rendetlenséghez, engem semmi sem tud megdöbbenteni. Gimnazista koromban fiúkkal haverkodtam, szóval elhiheted, hogy sok ocsmányságot láttam már – nyugtattam meg.

Zajosan fújta ki a levegőt. – Akkor oké.

- Megjöttünk! – kiáltotta el magát, amikor végre átléptük a küszöböt.

Az icipici előszobában lerúgtuk magunkról cipőnket, majd tovább haladtunk a nem túl tágas nappaliba, amiben egyetlen két személyes kanapé, egy kisebb tévé, és egy apró dohányzóasztal volt.

A kopottas fekete bőrszófán egy ébenfekete felzselézett hajú srác ült, aki a lábát hanyagul az asztalkára lökve unott ábrázattal figyelte a televíziót, mialatt chipset evett.

- Hé, Sung – szólította őt meg Soobin.

A fiú ránk emelte két álmosnak tűnő szemét, majd meglepetten pattant fel eddigi ülőhelyéről, a morzsák így leperegtek felsőjéről.

- Ó, sziasztok – hajolt meg illedelmesen.

Amíg Soobin be nem mutatott minket egymásnak, addig nagyra nyílt szemekkel pislogott rám.

- JungSoo, ő itt Kwang Sung, Sung, ő itt JungSoo Parker. Nem rég ismertem őt meg, amikor pizzát vittem ki neki. 

- Örülök, hogy megismerhetlek – intézett felém egy félénk félmosolyt Sung.

- Én is.

- Jaewook hol van?

- Bent tanul a szobájában – felelte Sung.

- Oh, oké. Hát, mi akkor be is megyünk filmet nézni.

- Jól van, én meg szerintem elugrok a boltba, elfogyott a kajám – mutatott a díványon lévő zacskóra.

- Megszáradtál már teljesen, vagy adjak valamilyen ruhát? - tudakolta Soobin.

- Hát, ami azt illeti, a zoknim teljesen átázott – mormogtam.

- Semmi gond, akkor adok egyet, a tiédet meg akkor tedd a radiátorra, oké?

- Köszönöm, kedves tőled – mosolyogtam félszegen.

Soobin a laptopján ügyködött valamit, míg én az ágyán ülve tanulmányoztam a saját kis odúját. A helység nem volt zsúfolt, se nem túl kupis – még éppen az elfogadható kategóriában volt. Az egyetlen dolog, ami szúrta a szememet, az a falon éktelenkedő óriás Teen Top poszter volt. Hátborzongató volt, ahogy Festőpamacs az ajkát beharapva roppant „szívdöglesztően” bámult rám. Felfordult tőle a gyomrom, és inkább a takarót kezdtem el vizsgálgatni, de azért a tudat, hogy Chunji „meresztette rám szemeit”, felkavaró volt.

- Na, találtam egy jó…

Nem tudta befejezni mondatát, ugyanis nyílt az ajtó, és berobbant a másik lakótársa, a nem rég említett Jaewook.

- Soobin! – üvöltötte örömittasan egy dobozt szorongatva a kezében.

Amikor észrevette, hogy Soobin nincs egyedül, riadtan meredt rám, mintha csak szellemet látott volna.

- Szia, Jaewook – köszöntötte őt Soobin. – Jó, hogy jössz, egyébként is be akartam neked mutatni JungSoot. Szóval Jaewook, ő itt JungSoo Parker, JungSoo, ő itt Kwang Jaewook, Sung öccse.

Meghajoltunk, majd Jaewook visszanyerte eredeti boldog énjét:

- Boldog vagyok, amiért itt vagy, JungSoo, legalább így izgalmasabb lesz a társasjáték – helyezkedett el velem szemben a matracon törökülésben.

Soobin hevesen tiltakozott, meg is próbálta őt kitoloncolni a szobából, azonban nem járt sikerrel, így hát Jaewook maradt és… És valóban társasjátékoztunk.

Ha esetleg SangMinak támadt volna eme mesés ötlete, nemes egyszerűséggel faképnél hagytam volna, mert csak nagyon ritkán voltam olyan kedvemben, hogy képes voltam órákat elütni idióta csoportos játékokkal, de mivel a két fiút nem ismertem annyira, hogy gond nélkül kifejezhessem nekik nemtetszésemet, ezért nyugton kellett maradnom.

Közel öt perc után le tudtam szúrni, hogy Jaewook iszonyatosan gyerekes, de ez szórakoztató is tudott lenni, viszont néha igazán a szájába gyömöszöltem volna egy kispárnát. Egy órát szenvedtünk a Ki nevet a végén játékkal, amit egyébként Soobin nyert, mivel azonban Jaewook besértődött, ezért ő kapta meg a nyertesnek járó elismerést az utolsó pohár Coca-Cola képében.

Négy órakor úgy döntöttem, hazaballagok, mert kezdett bűntudatom lenni, amiért hozzá sem nyúltam a beadandóimhoz. Gyorsan elköszöntem a ház lakóitól – Soobin még meg is ölelt engem. Ismétlem, megölelt! –, és távoztam.

- Szia, hugi, ez neked jött – nyomott kezembe SangMi egy közepes méretű barna dobozt, amint hazaértem. – Nincs rajta a feladó, fogalmam sincs, ki küldhette. De meséld el, mi történt Soobinnal!

Leültem a kanapéra, ölembe helyeztem csomagomat, és a felbontásával kezdtem el bajlódni.

- Hát… Felhívott, megkérdezte, lenne-e kedvem találkozni vele, én igent mondtam, így hát összefutottunk egy kávézóban, és… Mi az isten?! – kérdeztem hisztérikus hangon, félbe szakítva saját magamat.

Már a nyitott dobozt néztem, aminek a belsejében öt darab… Öt darab melltartó volt. Jézusom!

- Mit kaptál? – kíváncsiskodott nővérem.

Válasz gyanánt kiemeltem az egyik fehérneműt, ami fekete volt tűzvörös csipkével. Járt hozzá egy hozzá illő tanga is, és ez a szett olyan kihívó volt, hogy még bele is pirultam. Mind az öt ugyanúgy nézett ki, viszont más-más méretűek voltak.

- M-Mi a… - hebegte elképedve.

Megforgattam kezemben a ruhadarabot, és csak akkor vettem észre, hogy a kosarába volt ragasztva egy sárga kis cetli.

Összeráncolt szemöldökkel kezdtem el hangosan olvasni, mi állt rajta: - Ha megkaptad ezt a kis ajándékot, kérlek, hívj fel, a számom a lap hátulján van. Nem tudtam a méreted, ezért vettem többfélét. Ne haragudj rám a múltkoriért. Chunji.

A szemeim tányér nagyságúra kerekedtek, s az állam a földet súrolta. Kerestem a megfelelő szavakat, azonban az összes a torkomra forrt, hang nem tudta elhagyni számat, csak tátogtam, mint egy hal, és nem akartam elhinni, hogy képes volt nekem elküldeni egy ilyen… Ilyen borzadályt.

- Azt hiszi, hogy ribanc vagyok?! – akadtam ki, és visszadobtam a melltartót a dobozba.

- Várj, még van itt más is – túrt bele a „meglepetésbe” testvérem. – Jé, egy parfüm!

- Ez egy célzás arra, hogy büdös vagyok?! Komolyan megáll az eszem, hogy van ehhez pofája?

Annyira felhúztam magam, hogyha itt lett volna, ezer százalék, hogy a pacsuliját megitatom vele, aztán pedig megfojtom őt az egyik bugyival.

SangMi viháncolni kezdett; láthatóan számára ez szörnyen vicces volt.

- Fogd be! – szóltam rá. – Fogd be vagy leütlek! – léptem fel erélyesebben.

- Jó-jó, bocsi – törölgette a szemét. – De szerintem nincs miért háborognod. Ez tök aranyos dolog volt tőle.

- Aranyos? Ez neked aranyos? Elment a maradék eszed is?

- Jaj, JungSoo, ne legyél már vele ellenséges, inkább fogd meg a telefonszámát és hívd fel, hogy megköszönhesd.

- Szerinted ezt én meg akarom köszönni? Egészen véletlenül nem várod el tőlem, hogy leboruljak a lábai elé, csak mert bement miattam egy szexboltba, amire nem mellesleg senki sem kérte őt meg?

- Istenem, ne túlozz már, biztos, hogy csak egy szimpla és ártatlan fehérneműboltból vásárolt be neked.

- Na, látod, én ezt erősen kétlem – makacskodtam.

- Hívd fel – erősködött. – Szépen megkért rá, szóval tedd meg.

- Nem, kizárt dolog.

- Ne akard, hogy én hívjam fel helyetted – mondta fenyegetőzve.

- Úgysem teszed meg – fontam össze testem előtt karjaimat.

- Igazán? – vonta föl szemöldökét, majd előhalászta zsebéből az ő telefonját.

Mire észbe kaptam volna, már a papírlapocska a kezében volt, s pötyögte is a számokat.

- SangMi, ne tedd ezt velem! Könyörgöm ne! – hangom félelmet tükrözött. – Ha szeretsz engem, akkor nem teszed meg! – próbáltam a szívére hatni.

- Már kicseng – vigyorgott rám gonoszan, majd kihangosította a készülékét. – Tessék, fogd – átnyújtotta volna nekem, azonban feltápászkodtam, és amilyen gyorsan csak tudtam, az emelet felé kezdtem iszkolni.

Nem hagyta annyiban a dolgot, rohant utánam a mobiljával.

- JungSoo állj meg, és beszélj vele! – kiáltott utánam.

- Előbb innék sósavat!

- Igen, tessék? – hallottam meg Chunji kissé torzított hangát a hátam mögül.

Ettől valamiért annyira megzavarodtam, hogy nem is figyeltem a szobám küszöbénél – ami egyébként a szokásosnál egy kicsivel magasabb volt, s amire mindig fokozottan ügyeltem –, és így sikeresen elvágódtam. Egy riadt sikoltás után elterültem a parkettán, miközben fájdalmasan jajgattam, ugyanis a lábujjaimat bevertem – vagy eltörtem, ezt nem tudtam volna még megállapítani.

- Haló? Van ott valaki? – Pamacska hangja egyre közelebbről hallatszott.

El szerettem volna rejtőzni, de olyan fájdalmaim voltak, hogy meg sem tudtam moccanni.

A sátán gyermeke, vagyis a nővérem kapva kapott az alkalmon, és miután utolért engem, leguggolt mellém, majd jó hangosan azt mondta:

- Tessék JungSoo, beszélj – s letette a fülemhez a mobiltelefonját.

A levegő a lehető legpanaszosabban szakadt fel mellkasomból, és gondolatban elátkoztam minden élőt és élettelent.

Tudtam, hogy innen már nem volt menekvés.

Miért mindig én vagyok az, aki csatát veszt?

- JungSoo? – kérdezett vissza Chunji, megerősítést várva, hogy jól hallotta nevemet. – Szösz? Szösz, te vagy az?