Teen Top - Lovefool - 13. rész

Sziasztok! Sajnálom, hogy mostanában nincs olyan rendszerességgel fici, mint ahogy eddig volt, igyekszem majd utolérni magamat. 

És ezúttal is szeretnék még egyszer - és utólag is - nagyon sok boldog születésnapot kívánni egyik olvasómnak, JooDee Tóthnak!♥ Remélem ezzel a résszel ki tudlak engesztelni, amiért nem pont a Te napodon volt új rész. :) 

Jó olvasást mindenkinek! :)

Szeptember 28., péntek

*SangMi szemszöge*

Ki az isten csenget be hozzánk péntek este nyolckor? – ezt a kérdést hajtogattam magamban, miközben az emeletről a bejárati ajtónk felé tartottam (természetesen JungSoo meg sem mozdult volna annak érdekében, hogy megtudjuk, mégis ki a késői látogatónk. Sőt, tulajdonképpen semmilyen okból kifolyólag sem kecmergett volna ki az ágyából).

- Jövök már! – kiáltottam, amikor már a nappaliban jártam. Kezdett az agyamra menni a szaggatott csengetés, olyan érzés fogott el, mint amikor tűzriadó volt a régi iskolámban.

Mikor idegesen kinyitottam az ajtót, köpni-nyelni nem tudtam. A küszöbön… L.Joe állt. L.Joe! A mi küszöbünkön!

- Szia, SangMi – köszönt rám édesen somolyogva.

Én csak zavartan, a lehető legbénábban integettem neki – ami inkább tűnt valami idétlen légyhessegetésnek vagy valami hasonlónak. Semmit sem tudtam kinyögni, maximum annyira futotta volna tőlem, hogy „ööö”, viszont ez nem számított szónak, s nem hittem volna, hogy Byunghun olyan sok mindenhez tudott volna kezdeni három-négy „ö” hangzóval, ezért inkább ezt nem is hagytam a felszínre törni.

L.Joe nem a szokványos módon volt felöltözve – sötétkék bemelegítő volt rajta edzőcipővel, egyik kezével ásványvizes flakont tartott, a másikkal pedig egy focilabdát dobálgatott szórakozottan nem túl magasra. Mit ne mondjak, igazán döbbenetes látványt nyújtott, ahogy nekidőlt az ajtófélfának – ezt az is igazolja, hogy meg sem tudtam mukkanni, csak bénultan pislogtam rá.

- Tetszik a mamuszod – kuncogott, miután végigmért.

Lenéztem lábfejemre, s csak ekkor döbbentem rá, hogy a nagy, szőrös szörnylábra hajazó otthoni lábbelimben nyitottam ajtót.

Hát ez valami fantasztikus…

- Öhm… Izé… Nem tudtam, hogy jössz – motyogtam orrom alatt szégyenkezve.

- Nos, igazából én sem terveztem, hogy beugrok, de itt vagyok – tárta szét karjait. – Ráérsz? – kérdezte bizakodva.

- M-Most? – szökött fel a szemöldököm.

- Igen. Egész álló nap könyörögtem a srácoknak, hogy játsszanak velem, de C.A.P talán fel sem ébredt a nap folyamán, Nielt és Chunjit lekötötte a videojátékozás, Changjo végkimerülésig edzett, Ricky pedig drámákat nézett, szóval egyikük sem volt hajlandó foglalkozni velem – biggyesztette le a száját. – Nappal nem akartam elmenni egyedül a telepre, este viszont már miénk az egész város. Na?

- Oh, hát nem is tudom… - vacilláltam.

- Kérleeek, te vagy az utolsó reményem, és ritkán fordul elő ilyen, hogy teljesen magamtól választom a mozgást az alvás helyett.

Számat rágcsálva gondolkodtam.

Már lefürödtem és pizsama volt rajtam – ez szólt az ellen, hogy kimozduljak otthonról. L.Joe puszta létezése – ez volt a focizás melletti érv.

Oké, engem sikerült meggyőznie.

- Jó, benne vagyok – bólintottam rá. – De még át kell öltöznöm, addig gyere be.

- Pedig szerintem tök jól néz ki az a szörnyláb.

Remek, most már ezt fogja hajtogatni?

Elengedtem fülem mellett a megjegyzését.

- Kérsz esetleg valamit? – tudakoltam, miután ő levetődött a kanapéra, s mielőtt még felrohantam volna a szobámba.

- Nem, köszi, menj és készülődj nyugodtan. De azért a mamuszodat magadon hagyhatod – csipkelődött továbbra is.

- Hahaha, na persze – forgattam meg szememet, de azért elnevettem magam. – Akkor mindjárt jövök, sietek.

Éppen a szekrényemben kotorásztam valami kényelmes szerelés után kutatva, mikor benyitott JungSoo.

- Ki csengetett?

- Mi az, fel tudtál kelni az ágyról? – kérdeztem vissza gunyorosan.

- Nagyon úgy tűnik. Szóval ki volt azaz elmeháborodott, aki rátapadt a csengőnkre?

- L.Joe – közöltem szenvtelen hangon, mintha teljesen normális és hétköznapi dolog lett volna az, hogy az esti órákban váratlanul a lábtörlőnkön termett egy híres banda rappere.

- Hogy kicsoda? – hangja hirtelen vált hisztérikussá. – Mit keresett itt? Miért ólálkodnak ezek a lakásunk körül? Először Chunji, majd ő… - sóhajtott. – Halál komolyan el kell most már költöznünk, SangMi, ez nem játék – fogott rá a vállamra. – Hozom is a laptopom, és keresünk valamit, oké? Felhívjuk NaeSangot is Skype-on , biztosan segít majd nekünk.

- Nem, te szépen megülsz a hátsódon, én meg elmegyek Byunghunnal focizni, és majd érkezek valamikor – toltam hátrébb. – Inkább tedd magad hasznossá, és te is keress valami kényelmes, sportolásra alkalmas szerelést, mert én semmit sem lelek meg ebben a felfordulásban.

- Na várj, szerintem félrehallottam valamit. Mit fogsz te egészen pontosan csinálni?

- Focizok. Byunghunnal. Tudod, az a labdajáték, amit lábbal játszanak – magyaráztam neki tudálékosan.

- Nagyon jól tudom, mi az a futball, te idióta – emelte a mennyezet felé a tekintetét.

- Akkor meg miért értetlenkedsz? – csattantam fel.

- Azért, mert nem értem, miért csinálnál bármit is vele.

- Mert miért ne? Komolyan, annyira ostoba kérdéseid vannak, hogy az valami hihetetlen. L.Joe a nappaliban csak rám vár, ezért örülnék neki, ha nem hátráltatnál az ilyenekkel.

- Jaj, ezer bocsánat – dobta le magát az ágyamra. – Egyébként este nyolc van, SangMi, és már szinte készen is állsz az alváshoz.

- És? – hátra sem fordultam, úgy matattam tovább szekrényemben.

- Nem ilyenkor szokás kimozdulni – okoskodott.

- Péntek van. Holnap semmi dolgom sincs. Nem értem, miért ne mehetnék el valamerre.

- Jó, akkor menj, csak ne vele.

- Miért, mi bajod van L.Joe-val? – néztem rá kissé dühösen a vállam fölött. – JungSoo, nem is ismered őket, állj már le ezzel az előítéletességgel, már az agyamra mész – replikáztam.

- De nem is akarom őket megismerni.

- Nos, az te vagy, de tudod én semmi rosszat nem látok abban, ha barátkozok másokkal.

- Szóval barátkozol – ismételte utánam.

- Igen, pont ezt mondtam. Jó az, ha több embert is ismersz egy idegen városban.

- Tetszik neked, valld csak be – mondta vádlón.

- Mi? Nem! – vágtam rá. – Most abban nincsen semmi, hogy együtt töltök vele egy kis időt.

- Aha, ha te mondod…

- Oké, nem kell elhinned, nekem aztán ugyan mindegy – hagytam rá.

- Helyesnek tartod? – puhatolózott.

- Nem csúnya – vontam vállat.

- Értem. – Hangjából ítélve tudtam, hogy nem elégedett meg válaszommal.

- Ez szerinted jó lesz? – emeltem ki szekrényemből egy szürke bemelegítő alsót, aminek a bokája gumis volt.

- Ja, gondolom. Mit szeretsz te a festett haján? – tért vissza L.Joe-ra.

- Leakadnál végre valahára erről a témáról? – kérdeztem felháborodva, miközben lecseréltem a nadrágomat.

- Nem, mert egyszerűen vérlázítónak tartom azt, ho…

- Inkább ne is mondd tovább, nem vagyok rá kíváncsi. Már végighallgattam a méltatlankodásodat ezerszer, kezdem sokallni most már – vágtam fennkölt szónoklatába ingerülten.

- Csak azért véded őt ennyire, mert oda meg vissza vagy érte – fonta össze mellkasa előtt a két karját.

- Ennyi erővel te meg azért cseszteted folyton Chunjit, mert csak a gyerekes csipkelődéseddel tudod kifejezni azt, hogy mennyire kedveled őt – vágtam vissza.

Hisztérikus, szörnyen erőltetett, már-már ijesztő hahotázásban tört ki. Amíg ő hétrét görnyedve viháncolt és a matracot csapkodta öklével, én addig magamra kaptam egy rózsaszín atlétát és egy – az alsómhoz illő – szürke cipzáros és kapucnis pulóvert, s lófarokba kötöttem a hajamat.

- Oké, most már igazán befejezhetnéd, kezdesz megrémíteni. Nem hinném, hogy ennyire vicces lett volna, amit mondtam. – Főleg, hogy komolyan is gondoltam, tettem hozzá gondolatban.

A szemét törölgette. – Tudod, néha igazán jó a humorérzéked. De csak nagy ritkán.

Fásultan fújtam ki a levegőt. – Örülök, hogy jól szórakoztál, én viszont elkészültem – tártam szét karjaimat.

- Jól van, menj csak, engem meg nyugodtan hagyj itt egyedül ebben a nagy lakásban.

- Ha most azt akarod elérni, hogy megsajnáljalak, és itthon maradjak, akkor csak úgy megsúgnám, hogy nem fog összejönni.

- És ha csinálok neked vacsorát? – ajánlkozott.

Húgom soha az életben nem volt hajlandó még magát sem megetetni, ezért ez az ajánlata nagyon meglepett, ám mégsem késztetett maradásra. Byunghun engem várt a mi kanapénkon, csak ez lebegett a szemem előtt.

- Bár tudom, hogy ezt soha többé nem fogod felkínálni, de akkor is el kell, hogy utasítsalak, Byunghunnal ezt már lebeszéltük.

- Byunghunnal ezt már lebeszéltük, blablabla – utánzott eltorzított hangon. – Ennyit számít neked a testvéri kötelék?

- Ne fárassz már, könyörgöm.

- Azt hittem, a családod mindig is fontosabb lesz egy fiúnál – szűkítette össze a szemét.

- Elmentem, szia – intettem neki, s bezártam magam után az ajtót.

Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy végignézzem a szappanoperába illő drámáját, csak azért mert én „cserben hagytam őt”. Mindig is felnagyította a dolgokat, s nem volt ahhoz erőm, hogy megvárjam, míg kitagad ezért a családból.

Már éppen a harmadik lépcsőfoknál tartottam, amikor utánam kiabált:

- Nagyot csalódtam benned, SangMi Young!

Nála fárasztóbb féltestvért nem is szánhattak volna nekem a teremtő…

Inkább vissza sem szóltam neki, csak panaszosan sóhajtottam egyet.

- Mehetünk – álltam meg L.Joe előtt, aki még mindig a szófán terpeszkedett.

- És mi volt ez az előbbi? – pislogott rám nagyra nyílt szemekkel.

- Milyen előbbi? – értetlenkedtem.

- Hát az… Izé – mutogatott sután az emelet felé.

- Jaaa, a húgomra gondolsz? – Bólintással felelt. – Csak rájött az öt perc – legyintettem. – Ez nála teljesen megszokott.

- Ó, akkor oké – tápászkodott fel a díványról. – Egyébként csinos vagy – jegyezte meg mintegy mellékesként, nekem pedig lángba borult az egész arcom.

- Öhm… Köszi – tűrtem fülem mögé egy kósza tincset, s hatalmas zavarom közepette megbotlottam a saját lábamban, így Byunghun karjában kellett megkapaszkodnom.

- Óvatosan – mosolygott rám, mialatt segített visszanyerni egyensúlyomat.

Az utcán sötét volt, elvétve akadt egy-egy halványan pislákoló lámpa. Bár L.Joe azt mondta, „este miénk az egész város”, ez azért mégsem volt teljesen igaz.

Sejthettem volna…

Elkerültük Szöul este is forgalmas területeit, ezért a városközponttól távol eső utcácskán sétálgattunk, majdhogynem vakon. A szemem persze egy idő után hozzászokott a sötétséghez, de azért mégis csak kellemetlenül éreztem magam, amiért nem volt kivilágítva tisztességesen az út. Nagyon a lábam elé kellett néznem, ami nem mindig sikerült.

- Úgy tudom, JungSoo nem nagyon bír minket – kezdeményezett beszélgetést.

- Hát nem is az, hogy nem kedvel titeket, csak… - kerestem a megfelelő szavak után. – Nos, ő nehezen enged magához közel bárkit is, maradjunk ennyiben.

- És Chunjival mi a helyzet? – érdeklődött.

- Hm… Ő teljesen má… - Befejezni már nem tudtam, ugyanis arcom egyre közelebb került a betonhoz, ám mielőtt még ténylegesen elhasaltam volna, Byunghun visszarántott, így még időm sem volt felfogni, hogy majdnem összetörtem a képem. Tenyerem a mellkasának préselődött, s kisebbfajta sokkhatás ért, amiért váratlanul ennyire közel volt hozzám. Kikerekedett szemekkel bámultam rá, megfeledkezve a rendszeres levegővétel fontosságáról, és igyekeztem nem eszméletemet veszteni. Körbelengett édes illata, s most az egyszer hálát adtam az égieknek, amiért bénának állítottak be előtte – a mai nap folyamán már másodjára.

- Miért akarod ma mindenáron összetörni magad? – kérdezte fogalmam sincs, mennyi perc múltán, és lazított szorításán.

- Nagyon jó kérdés – mormoltam már-már suttogva. Ha nem lett volna alig tíz centire tőlem, ezer százalék, hogy meg sem hall engem.

Nyelt egyet – még sosem láttam ilyen közelről egy ádámcsutka mozgását! – majd eleresztett.

- Jobban kéne vigyáznod magadra.

- Hát… Igyekszem.

Amíg meg nem érkeztünk egy csendes lakótelep mögötti futballpályára, nem szólaltunk meg. Én magamban emésztgettem a történeket, újra lejátszottam elmémben azt az isten tudja mekkora időintervallumot, ő pedig lövésem sincs, min agyalt.

- Itt volnánk.

A focipályát egyetlen villanyoszlop fürösztötte gyér fényben, így például az egyik kaput sötétség fedte.

Nos, az biztos, hogy nem itt fognak nemzetközi futballmérkőzéseket rendezni.

Byunghun a kivilágított focikapu mellé tette az ásványvizes flakonját, s ledobta a labdáját a földre.

- Honnan ismered ezt a helyet?

- Még iskoláskoromból. Az egyik haverom itt lakott régebben, néha lógtunk itt együtt.

- Á, értem.

- Tetszik?

- Nem rossz. Mondjuk egy picit ijesztő ez a félig sötétség.

- Nem kell félned, itt vagyok – ajándékozott meg egy biztató félmosollyal.

Kapura rúgósat játszottunk. Ha egyikünk „kihagyta”, tehát nem tudott gólt szerezni, akkor lecserélte a kapust. Habár úgy fogtunk bele a játékba, hogy L.Joe nagy dicsőn felkiáltott, hogy „Majd én megmutatom, hogyan kell ezt csinálni!”, mégis én álltam jobban. A legtöbb esetben majdhogynem az ellenkező irányba rúgta a lasztit, amit én örömmel nevettem ki.

Még szerencse, hogy rappernek állt, és nem focistának.

Byunghun megpróbálta elrúgni a focilabdát, azonban ez nem jött össze neki, helyette inkább rálépett, majd látványosan arcra zuhant. Nem tudtam megállni, muszáj volt hagynom, hogy felszakadjon belőlem a röhögés. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim, a hasamat fogtam, és ahhoz sem volt erőm, hogy odamenjek hozzá, s megkérdezzem, nem ütötte-e meg magát valahol. Amint alább hagyott volna az egész testemet rázó nevetéshullám, újra eszembe jutott magas, kétségbeesett kiáltása, és ismét elkapott a röhögőgörcs.

- Ya, ez nem vicces! – csattant fel felháborodva. – Ez nagyon is fájt! Ne nevess már, SangMi! – parancsolta.

Szegényt kezdtem megsajnálni, azonban a hahotázást még mindig nem tudtam visszafojtani.

- Hát jó, akkor ne játsszunk többet – mondta sértetten, majd eltűnt a pálya azon részén, amit teljes sötétség fedett.

Ekkor már úrrá tudtam lenni saját magamon, és megtörölgettem szememet.

- Oké, sajnálom, Byunghun, előjöhetsz.  – Semmi felelet nem érkezett. – Byunghun! – szólítottam meg megint. – Sajnálom, hallod? Gyere már, folytassuk – noszogattam. Semmilyen neszt nem hallottam az irányából. – Byunghuuun – nyújtottam el nevét. – Naaa, kérlek, ne haragudj rám. – Passzolom a labdát, rúgd vissza, jó? – Válasz nem volt. Hunyorítottam, hogy kivegyem alakját a feketeségben, de sajnos semmit sem láttam. – Megy, figyelj! – meglendítettem a lábamat, s picivel erősebben küldtem meg a focilabdát.

Ahelyett, hogy a bőr visszagurult volna, csak egy fájdalmas nyögést hallottam.

- Byunghun? Minden rendben? – tudakoltam aggódva.

- N-Nem igazán – nyöszörögte.

Befutottam én is a sötétbe, és szerencsétlent csak úgy tudtam megtalálni, hogy belerúgtam a hátába.

- Ó, hát itt vagy! – guggoltam le hozzá. Ő a földön feküdt magzatpózban – ezt csak azután tudtam megállapítani, miután hozzászoktam a fénymentességhez.

- Nagyon úgy tűnik – morogta.

- Mid fáj?

- Hát… Öhm… - hezitált.

Kezét az ágyékára szorította, ezzel vált egyértelművé, mit is műveltem vele teljesen véletlenül.

- Oh – csak ennyit tudtam kipréselni magamból.

Nem tudtam, mihez kéne kezdenem vele, amíg ő kínok közt fetrengett a betonon, ezért csak esetlenül simogatni kezdtem a hátát. Persze nem gondoltam azt, hogy neki ettől majd jobb lesz ott lent, de mégsem akartam csak úgy mellette gubbasztani tétlenül.

Az egész szituáció rémesen kínos volt, legszívesebben a föld alá süppedtem volna.

Mi van, ha maradandó károsodást okoztam egy hírességnek? Miért vagyok sokszor egy két lábon járó katasztrófa?

- Ne haragudj – mormogtam, miközben tovább cirógattam őt.

Még úgy körülbelül tíz percen keresztül ringatta magát, s utána az én segítségemmel felállt.

- Jobb már valamennyivel? – érdeklődtem félszegen.

- Fogjuk rá.

Mivel még mindig görnyedten állt, ezért szó nélkül átvetettem karját a vállamon, és a focipálya világos oldalára támogattam, hogy ott leültessem.

- Tessék, igyál – nyújtottam át neki a palackját.

Fogalmam sem volt róla, mi mást tehetnék, ezért jónak találtam azt az ötletemet, hogy megitatom őt. Nem voltam fiú, hogy tudjam, az ilyesfajta fájdalmak esetén mitévőnek kell lenni, na.

- Tényleg nem akartam, bocsi – fogtam rá a combjára szégyenlősen.

- Nem haragszom, csak még mindig… Hogy is mondjam… Kellemetlen.

- Igen, megértem – motyogtam.

Már hogy érteném meg, mikor engem sosem bikáztak lágyékon?

- De tényleg nincs harag – szorított rá kezemre, megerősítve ezzel mondandóját. Így már elhittem neki.

Hogy elkerüljük a továbbiakban a kisebb-nagyobb baleseteket és sérüléseket, letettünk a labdarúgásról, ezért a fejünkre húztuk pulóvereink kapucniját, és hanyatt feküdtünk.

- Telihold van – állapította meg.

- Szegény húgom ilyenkor sosem tud aludni. Bár szerintem most nem is nagyon mer lefeküdni.

- Ennyire fél egyedül?

- Igen, sokszor rosszabb, mint egy kisgyerek. Pedig jó lenne már, ha lassan elkezdene felnőni. Ideje lenne.

- Én is mindig ezt mondom Rickynek – kuncogott –, de nem hallgat rám.

Hosszasan elbeszélgettünk, mindig akadt témánk és, ha volt is csend, az csak néhány másodpercig tartott, s nem volt kínos. Olyan volt, mintha már több éve ismernénk egymást, és mintha ő egy teljesen átlagember lenne. Egy percig sem éreztette azt soha, hogy ő híres, s ezáltal csak még inkább megkedveltem őt. Azt kívántam, bárcsak testvérem is itt lenne, hogy saját maga bizonyosodjon meg róla: Byunghun igenis érdemes arra, hogy összebarátkozzunk vele.

Egymás mellett heverészni, az eget pásztázni, és közben fesztelenül elcsevegni fontos és lényegtelen dolgokról egyaránt a legmegnyugtatóbb dolog volt, melyet valaha megértem.

Az idő múlásával L.Joe egyre álmosabb lett, nyelve már lassabban forgott szájában, mint általában, s mivel félő volt, hogy bealszik mellettem a szabad ég alatt, ezért úgy döntöttem: ideje hazatérni. Sajnos.

- Byunghun – ráztam meg a vállát. A szemei már le voltak hunyva, a szája pedig résnyire nyílt, hogy orra helyett ott vegye a levegőt. Igazán szívmelengető látványt nyújtott, de kénytelen voltam őt felébreszteni.

- Huh? – riadt fel.

Kábán nézett rám; ködös tekintete csak még édesebbé tette őt.

- Gyere, menjünk haza.

- Nem muszáj elkísérned.

- De én elszeretnélek – erősködött.

- Biztos? – vontam föl szemöldököm felé fordulva.

- Egészen biztos, SangMi.

Akárhányszor a nevemen szólított, furcsa bizsergés járt át, és egyfajta boldogságérzet töltött el.

- Megérkeztünk – fordultam vele szembe a bejárati ajtónk előtt.

- Kár – biggyesztette le a száját. – Még beszélgettem volna, de majd akkor legközelebb. – Azt hiszem, a szívem önhibáján kívül kihagyott egy ütemet. – Menj csak nyugodtan aludni, biztosan fáradt vagy már.

- Kettőnk közül te voltál az, aki majdnem elszundított – juttattam eszébe.

- De azóta már újra friss vagyok – nyújtózkodott. – Remélem azért nem baj, hogy kimozdítottalak otthonról.

- Nem, dehogyis, ne butáskodj már. Örültem, hogy gondoltál rám.

Oké, ez csak szerintem hangzott furán?

A cipőjét pásztázva aranyosan elmosolyodott.

- Nos, akkor aludj jól – szorított váratlanul magához. – És köszönöm, hogy szántál rám egy kis időt.

Döbbenten öleltem őt vissza, hirtelen azt sem tudtam, melyik nembe tartozom.

- Nincs mit megköszönnöd – nyögtem ki nehézkesen, miután kontrolláltam meglepettségemet.

Eleresztett, és picit hátrébb lépett. – Majd még dumálunk, oké?

- Oké – biccentettem zavartan.

- Akkor szia, légy jó – integetett, mialatt lefelé tartott a négyfokos lépcsőnkön.

- Te pedig el ne aludj hazafelé.

- Igyekszem, jó éjszakát.

- Jó éjt – küldtem felé egy félénk mosolyt még utoljára.

Mámoros állapotban tértem be a lakásba, mire JungSoo egyből letámadott (szerintem végig az előszobában várt rám):

- Szóval ott tartottam, mielőtt még faképnél hagytál volna, hogy…