Házinyúlra nem lövünk - Hat [Chanyeol]

Nagyszünetben lementünk az iskola ebédlőjébe Baekkel, s miután megvettük a szokásos ebédünket – az ő részéről hot dog, az enyémről hamburger –, letelepedtünk a szokványos helyünkre. Oké, igazából csak most, tizenkettedikben vált törzshelyünkké az a bizonyos asztal, ahonnan be lehetett látni az egész menzát. Ezt „örököltük” a tavalyi végzősöktől. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a kilencedikesek vagy a szemetes mellett verhettek tanyát, vagy pedig ott, ahol mindig nagy volt a forgalom, és állandóan be kellett húzódniuk majdhogynem az asztal alá, hogy egyesek elférjenek mögöttük, s hogy ne akadályozzanak meg senkit sem a mozgásban. Saját bőrömön tapasztaltam, milyen borzalmas is első évesnek lenni.

Már épp a hamburgerem felénél jártam, mikor szemet szúrt egy egyedül üldögélő lány, aki történetesen nem más volt, mint EunMi. A büfé felé pillantgatott: legjobb barátnőjét, Hyerint várta, aki éppen sorban állt.

Ki kellett használnom az alkalmat, ugyanis EunMit ritkán lehetett már Jongin nélkül látni, ezért letettem az asztalra kajámat, és megtöröltem a számat a hozzá mellékelt szalvétával.

- Odamegyek EunMihez, mindjárt jövök – paskoltam meg Baekhyun vállát.

Barátnőm csak akkor nézett fel rám, amikor már vele szemben ültem, s megköszörültem a torkomat.

- Szia – köszöntem rá, fogalmam sincs, miért. Végül is már négy tanórát lehúztunk együtt a mai nap folyamán. Mindegy, fő az illendőség.

- Szia, Yeollie – somolygott rám, mosolya azonban mégsem tűnt őszintének. Kissé mintha szomorkás lett volna.

- Nem baj, hogy csatlakoztam hozzád? – érdeklődtem. Hihetetlen, hogy ezt kell megkérdeznem a legjobb barátnőmtől, akivel nem is olyan rég még minden egyes ebédszünetet együtt töltöttem…

- Nem, dehogy, maradj csak.

- És mi újság? – kezdeményeztem beszélgetést.

- Semmi sincs. – Átnézett vállam fölött, majd halkan sóhajtott egyet.

Magam mögé pillantottam, mert kíváncsi voltam, minek a látványa nyomasztotta őt. Nos, Jongin volt az, aki négy lánnyal beszélgetett egy nem is olyan messze lévő asztalnál. A fiúnak be sem állt a szája, a csajok pedig csillogó szemekkel, magukról teljesen megfeledkezve kacagtak rajta. Nem is akartam tovább Mr. Merevedés háremének szemtanúja lenni – már így is felfordult a gyomrom, s szerettem volna Jongint száműzni a Földről –, inkább előrefordultam. EunMi csüggedten körözött ujjával az asztallapon.

Ki kell találnom valamit, amivel elterelhetem a figyelmét. Gondolkozz, Chanyeol, gondolkozz!

- Mit gondolsz, Hyerinnek tetszik Baekhyun? – Ez volt az első dolog, ami az eszembe jutott.

- Hm? – emelte rám bágyadt tekintetét. – Hogy Hyerinnek? – Biccentettem. – Hát… Szerintem igen. Ne mondd vissza Baeknek, de Hyerin sokat szokott róla beszélni.

- Tényleg? – vontam föl meglepetten szemöldököm. – Említette már a tánctudását is?

- A tánctudását? – értetlenkedett, mire csak bólintottam. – Nem, azt nem. Miért?

- Csak mert az a hülye kitalálta, hogy megtanul szambázni. Állítólag az anyjáék Brazíliában ismerkedtek meg egy szamba esten – meséltem.

- Szóval a tánc erejét akarja bevetni? – vonta le a következtetéseket.

- Valami olyasmi. Képzeld, amikor náluk voltam, elő is szedte az apja ősrégi gönceit, hogy megnézze bennük magát, és…

- Hé, EunMi – vágódott le hozzánk Jongin, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy éppen beszéltem.

Legjobb barátnőm izgatottan nézett – az én szemszögemből – a betolakodóra, arcán már nyoma sem volt a búskomorságnak.

Mérgesen szorítottam össze számat.

Hogy van ehhez pofája?

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk holnap moziba, mit szólsz?

Az államat a padlóról kellett fölkaparnom. Most komolyan képes volt azért idejönni, hogy a fülem hallatára hívja el őt randevúra?!

A szívem hevesen kezdett el dobogni, mintha engem invitált volna találkozóra, s én lettem volna oda meg vissza érte, holott csak ideges voltam, és ilyenkor a pulzusom az egekbe szökött.

- H-Holnap? – kérdezett vissza EunMi.

Jaj, ne, csak ne gyere megint a dadogással…

- Igen, holnap szombat van. Vagy van esetleg valami más programod a hétvégére?

- Neeem, a szombat tökéletes lesz, szeretem a szombatokat, ki ne szeretné őket, úgy értem én teljes mértékben benne vagyok, de még mennyire, hogy benne!

A homlokomon ráncok gyülekeztek még a ráncokon is. Ez még számomra is égő volt.

Miért lesz zárlatos, ha ennek a majomnak a közelébe kerül? Komolyan, mintha meghibásodna benne valami. Mondjuk abban teljesen biztos voltam, hogy a szemével és az agyával történhetett valami, mivel nem volt képes átlátni Jonginon, amikor ennél átlátszóbb már nem is lehetett volna.

- Na, ha szereted a szombatokat – Ez csak szerintem hangzott röhejesen? –, akkor meg is beszéltük. Már csak azt kéne eldöntenünk, mit nézzünk meg. Ha velem jössz fel az osztályterembe, akkor akár ezt meg is tárgyalhatjuk útközben.

- Megyek! – pattant fel EunMi, a széke pedig fülsüketítően nyikorogva lökődött hátrébb vehemenciájától.

A következő pillanatban már teljesen egyedül találtam magam. Képes volt engem itt hagyni. Miatta. Voltaképpen teljességgel megfeledkezett rólam, mintha soha nem is lett volna hozzám köze.

Ez felért egy jól irányzott gyomron rúgással.

- Tök jól elcsevegtünk, persze, hagyj csak faképnél, már kérni is akartam, a beszélgetést majd folytatjuk máskor, hát hogyne, puszika – morogtam orrom alatt dühösen.

Az egyik kilencedikes megállt, hogy kérdő pillantást vessen rám. Nos, igen, gondolom teljesen őrültnek nézett, amiért magamban beszéltem egy tök üres asztalnál.

- Mit nézel, nincs jobb dolgod, taknyos? – fontam össze karomat magam előtt, s dühödten meredtem rá.

Szerencsétlen fülét-farkát behúzva iszkolt el. Bár nem rá voltam mérges – szegénynek még csak a nevét sem tudtam –, mégis jól esett durvának lenni vele, holott ez nem vallott rám. Azt szerettem volna, ha Jonginnal is így ment volna. Mindennél jobban meg akartam menteni EunMit mocskos karmai közül, de akárhányszor lett volna erre lehetőségem, én mindannyiszor megfutamodtam. Egyszerűen, ha megzavart minket Jongin, én lebénultam, s onnantól kezdve olyan volt, mintha csak a külső megfigyelője lettem volna az eseményeknek. Mintha a lelkem kiszállt volna a testemből. Mintha nem fájt volna, hogy a háttérbe szorultam. Ismét. Mindig magatehetetlennek éreztem magam, és tudtam, hogy mindez az én hibám. Mert Jongin nem volt sérthetetlen vagy legyőzhetetlen, én mégis önhibámon kívül azzá tettem. Hagytam, hogy felülkerekedjen rajtam minden átkozott nap, amikor csak akart.

Nála jobban csak saját magamat utáltam.

Miután hangosan sóhajtottam egyet, visszakullogtam Baekhez, s levetődtem mellé egy székre.

- Hát ez kemény volt, haver – szorította meg vállamat együtt érzőn.

- Mindent láttál?

- Mindent.

- Fantasztikus – temettem tenyerembe arcomat.

- Mondj le róla végre, Chanyeol, ez nem fog menni, te is látod.

- Nem adhatom fel ezt az egészet csak úgy, főleg nem ennyi idő után. Négy éve várok már rá, érted ezt? Négy rohadt éve!

- Akkor meg cselekedj, ne csak várd, hogy minden az öledbe pottyanjon.

- De nem tudom, hogy mit ké… Várjunk csak – vágtam saját szavamba. – Hol van a hamburgerem? Én idetettem – böktem az asztallap egy pontjára.

Baekhyun kerülte a tekintetemet, s lehajtott fejjel próbálta tettetni az ártatlant és a mit sem tudót. Pontosan ezzel árulta el magát a legjobban.

- Te megzabáltad a kajámat? – fakadtam ki. – Ezt nem hiszem el, hogy lehetsz ekkora paraszt, ember? – förmedtem rá.

- Megéheztem a műsor közben, ezért igazán nem okolhatsz – mentegetőzött.

- Szóval az egész neked csak egy műsor volt? És legalább jól szórakoztál? Jó érzés volt kiröhögni a legjobb barátod nyomorát, hm? – hangom egyre pattogóbbá vált, képes lettem volna őt megfojtani.

- Chan…

- Fogd be! – fojtottam belé a szót. – Hogy lehetsz te ekkora érzéketlen dög? Hihetetlen – nevettem gunyorosan. – Miért nem vagy inkább Jongin haverja? Biztosan jól kijönnétek egymással. – Ez volt a végszavam, s ezzel ott is hagytam őt.

Alig vártam már, hogy kicsengessenek utolsó óráról, és kezdetét vegye a hétvége. Hatalmas szükségem volt egy kis egyedüllétre, és egy kis időre EunMi, Baekhyun és Jongin nélkül. Egyiküket sem kívántam volna a hátam közepére sem, s ha a mai nap felajánlották volna nekem, hogy osztályt válthatok, én hezitálás nélkül megtettem volna.

Baekra ugyanúgy haragudtam, hiába lepett meg rögtön az ebédet követő szünetben egy másik hamburgerrel. Nagyon jól tudtam, hogy ő az egész ügyemet jelentéktelen tinidrámaként kezelte, és ez egy igazán fájópont volt számomra. Szerettem volna, ha megért engem és komolyan vesz, de hát Baekhyun az Baekhyun volt, tőle nem is számíthattam másra. Viszont ez nem akadályozott meg abban, hogy haragudjak rá. Igenis dühös voltam, és látni sem akartam őt.

Miután a csengő zajosan szabadságot hirdetett, egyedül távoztam az iskolából. Nem vártam meg Baeket, s nem reménykedtem abban sem, hogy EunMi beugrik velem a kávézónkba. Már erőm sem volt ahhoz, hogy foglalkozzak velük.

Mikor hazaestem, rögtön belebotlottam anyába.

- Szia, kicsikém – köszöntött a tipikus anyai szeretettel teli mosolyával. – Egyedül vagy? – csodálkozott.

Az évek alatt már hozzászokott, hogy vagy Baekhyunnal, vagy EunMivel, vagy pedig mind a kettejükkel tértem haza péntek délután.

- Egyedül – feleltem morcosan, és mentem is tovább szobám felé.

Nem akartam, hogy kérdezősködjön, nem akartam magyarázkodni, nem akartam semmit sem, csak azt, hogy magamra maradhassak. Végül is ideje volt megbarátkoznom a magányossággal, mert úgy tűnt, a továbbiakban ő lesz az egyetlen társam. És ha már a barátom lesz, kell neki egy név is. Szerintem a Bob tökéletes lesz.

Oké, egy tízes skálán mennyire beteges, hogy elneveztem a magányomat?

Hanyagul ledobtam magamról a táskámat és megszabadítottam magamat az egyen nyakkendő fojtogatásától is, majd elterültem az ágyon. Egy ideig csak a plafont pásztáztam gyászosabbnál gyászosabb gondolataimba feledkezve, majd arra a következtetésre jutottam, hogy nekem márpedig zene kell.

Már éppen nyúltam volna a gitárom után, mikor sms-em érkezett. Amikor megláttam a feladót, a szememet kellett forgatnom. Baekhyun volt az.

Ne hisztizz már, haver, tudod, hogy én melletted állok.

Rövid, viszont annál lényegre törőbb választ írtam neki:

Anyád.

Nem kell, hogy mellettem álljon. Így semmi szükségem rá. Különben is, itt van nekem Bob. Bob a legkirályabb arc.

 Épp az erkélyemen gitározgattam - a szabad levegőn zenélni a létező legmegnyugtatóbb tevékenység a számomra -, mikor kinyílt az ajtó. Nem pillantottam fel, csak tovább pengettem a húrokat. Annyira haragban álltam az egész világgal, hogy az sem érdekelt volna, ha az Atyaúristen látogat el hozzám. 

Amikor Baekhyun guggolt le elém, hogy látóterembe kerüljön, kis híján szívinfarktust kaptam. 

- Te meg mit keresel itt? - hőköltem hátra. 

- Anyukád engedett be. Bocsánatot akarok kérni. 

- Ó, igazán? - vontam föl szemöldökömet. 

- Igen. Tudom, hogy egy kiállhatatlan seggfej vagyok, de azért szeretném, ha nem haragudnál rám. Én szeretlek, Chanyeol - ölelt magához szorosan. 

Nagyokat pislogtam, de azért én is köré fontam karjaimat. Néhány másodperc erejéig így tartottuk egymást, majd ő törte meg a csöndet:

- Ugye ez nagyon buzis? 

- Ami azt illeti... Eléggé. 

Olyan gyorsan engedtük el a másikat, amilyen gyorsan csak lehetett. 

- Haverok? 

- Még szép, te barom - ráztam vele kezet. 

- Passzold!

Krisnek dobtam a kosárlabdát, majd úgy terültem el a betonon, mint egy kinyúlt béka.

- Kipurcantam – sóhajtottam panaszosan, ahogy izzadt hajamba túrtam.

Ömlött rólam a víz, leszakadt a tüdőm, alig kaptam levegőt, s porzott a vesém is. Akárhányszor összegyűltünk a srácokkal kosarazni a hétvégén, úgy éreztem magam, mint akin átment egy tehervonat.

- Vizet… Vizet – nyöszörögtem rekedtesen.

- Puhány vagy, Yoda – közölte velem a „tényeket” Baekhyun.

Fogalmam sem volt róla, honnan feleselt, de túlságosan is fáradt voltam ahhoz, hogy feltápászkodjak, így hát maradtam fekve, s figyelmen kívül hagytam beszólását.

Lehunytam szememet, és orrnyergemet kezdtem el masszírozgatni, ugyanis az izomlázat még ott is érezni véltem. Lényem minden egyes porcikája pihenésért és kényeztetésért kiáltozott.

Mire felnyitottam pilláimat, Baek már felettem állt, két lábával közrefogta testemet, s egy ásványvizes palackot szorongatva kezében vigyorgott rám.

- Mi van? – mordultam fel. Szája még szélesebbre húzódott. – Ne nézz már ilyen idiótán, inkább add ide azt a vizet – nyújtottam fel ólomsúlyú karomat.

- Ó, ezt szeretnéd? – vont föl szemöldökét, és tekintetét átvezette a flakonra. – Nos, tessék, itt van – mondta, majd nemes egyszerűséggel képen locsolt fél liter ásványvízzel.

Olyan gyorsan ültem fel, mintha rugó lett volna a hátamhoz erősítve, és egy hirtelen mozdulattal a pólómba töröltem arcomat. Baekhyun persze ekkor már távol volt tőlem, és hétrét görnyedve röhögött Krisszel, Yixinggel, Taoval és Jongdaevel együtt.

- Mi a fasz volt ez, te rohadék? – üvöltöttem.

Válaszként csak még hangosabb hahotázást kaptam.

- Na jól van, várj csak… - sziszegtem vészjóslón. – Agyonverlek, hülye gyerek – fenyegetőztem, miközben tekintetemmel szikrákat szórtam.

Felpattantam, s Baek után eredtem, aki ekkor már fülsértően magas frekvencián visítva futott el tőlem a lehető legmesszebb. Útközben felkaptam egy két literes, még érintetlen palackot, és úgy rohantam, mintha engem kergettek volna, s nem pont én lettem volna a bosszúra szomjazó üldöző.

Baekhyun úgy iszkolt előlem, hogy közben riadt malachangon vinnyogott, ami roppant idegesítő volt.

- Állj már meg, te köcsög! – kiabáltam. – Állj meg, vagy kinyírlak!

- Hajrá, Chan! – kurjantotta Jongdae hangosan tapsolva.

Az volt a hatalmas mázlim, hogy Baek világi szerencsétlen lévén megbotlott a saját lábában, és férfi voltát meghazudtolva fejhangon sikított egyet, mikor hasra zuhant. Rávetettem magam, s hiába erőszakoskodott, kapálózott, nem engedtem szorításomon, nem hagytam, hogy ő kerekedjen felül rajtam.

A hasán ültem, és amilyen gyorsan csak tudtam, letekertem a kupakot a flakonról.

- Chanyeol, nem kapok levegőt – panaszolta. – Mássz le rólam, oké? Beszéljük meg ezt érett férfiak mód…

- Ó, kussolj már – vágtam szavába, és pofán öntöttem mind a két literrel.

Mivel még beszélt, így került belőle a szájába is, ezért köhögni kezdett.

- Te… Mocsok – nyögte ki nagy nehezen két fuldoklás közben.

Fülig érő mosollyal megpaskoltam arcát, majd mint aki jól végezte dolgát, lekecmeregtem róla, s visszasétáltam a többiekhez.

- Nagy voltál, haver – pacsizott le velem Jongdae.

- Mindig egy élmény veletek lógni – veregetett vállba Kris.

- Jössz nekem két liter vízzel – mondta Tao.

Jóleső érzés árasztott el, amiért meg tudtam torolni Baekhyun szemétkedését, s mert én voltam az, aki utoljára nevetett. Igazán büszke voltam magamra.

Baek is visszakullogott hozzánk, és azt hiszem, ennél csúnyábban, sértettebben, mérgesebben már nem is meredhetett volna rám. Úgy festett, mint egy dühödt óvodás, aki végül nem kapta meg azt a kisautót, amit kinézett magának.

- Egy picit vizes vagy, mi történt? – érdeklődtem ártatlan képet vágva. – Nehogy megfázz itt nekem.

- Hahaha, nagyon vicces, marha – forgatta szemét.

Ezek után Baek fújt rám, és nem volt hajlandó velem szóba állni… vagy egyáltalán normálisan viselkedni. Többször is hozzám vágta a labdát – persze „teljesen véletlenül” -, ha elhaladt mellettem, nekem jött a vállával, és állandóan rajtam tartotta villámokat szóró szemeit. Egyértelműen haragudott rám – bár őszintén szóval nem is számítottam másra -, de nem foglalkoztatott különösebben. Majd megbékél, ha akar, végül is ő kezdte az egészet. Az lenne jogos, ha én viselkednék tapló módjára. Mindegy, ő mindig is egy méregzsák volt, nem lehetett ezzel mit kezdeni.

Egyedül indultam haza, Baekhyun még csak el sem köszönt tőlem. Tényleg nagyon magára vette megtorlásomat, véleményem szerint túl is reagálta. Viszont az, hogy ennyire érzékeny volt, már igazán nem az én hibám volt.

Alig vártam, hogy átlépjem lakásunk küszöbét. Útközben cifrábbnál cifrább átkokat szórtam magamra, amiért sem pénztárcámat, sem pedig a bérletemet nem hoztam magammal, így kénytelen-kelletlen hazagyalogoltam.

Szinte már kilógott a nyelvem is, amikor végre valahára bedugtam a kulcsomat a bejárati ajtónk zárjába. Semmi másra nem vágytam, csak az izmaimat kényeztető forró fürdőre, s a puha ágyamra.

Anya már az előszobában fogadott:

- Azt hittem már sosem jössz haza, kisfiam – tette csípőre a kezét. Ez volt a haragszom-rád-gyermekem póza. – Azért van a telefonod, hogy ne vedd fel, ha kereslek? – ripakodott rám.

- Hívtál?

- Egészen pontosan tizenhétszer!

- Ne haragudj, anya, biztos a táskám alján maradt a mobilom – pusziltam őt homlokon kiengesztelésképpen. – Legközelebb majd jobban figyelek.

Enyhe mosollyal arcán sóhajtott egyet – ez volt a jele annak, hogy megbocsátott.

- Egyébként vendéged van. Siess, mert már régóta vár rád.

- Vendégem? – lepődtem meg.

Biccentett. – Szedd a lábad, ne várasd őt tovább.

Kíváncsian indultam meg az emelet felé, ahol a szobám volt, közben egy kisméretű törölközővel dörzsölgettem a picit még mindig nyirkos hajamat.

Mi az, Baek ideteleportált csak azért, hogy a négy fal közt nyugodtan tudjon velem üvöltözni a történtek miatt?

Már-már félve léptem be saját fészkembe – na, nem mintha tartottam volna a „nagy” Byun Baekhyun haragjától, csak… Mindegy.

- Szevasz, Ba… - Végig sem tudtam mondani, ugyanis megpillantottam EunMit az ágyon ücsörögve. EunMit! Hirtelen azt hittem, rossz lakásba tértem be, még annak ellenére is, hogy találkoztam anyával. - …ek – fejeztem be megkezdett köszöntésemet zavartan. – Hát te? – A szemöldököm a plafont verte, a szemeim pedig tányérnagyságúra kerekedtek.

Halálosan komoly ábrázattal felelt kérdésemre: - Beszélni szeretnék veled.