I need you to prove your love [Chunji]

Fenséges ruhaköltemények, gyilkosan nagy cipősarkak, mesés nyakékek, feltűnően rúzsozott ajkak, frissen vasalt öltönyök, tökéletesen megkötött nyakkendők, kifogástalanul belőtt frizurák, kristálypoharakban aranyszín pezsgők, lényegesnek tűnő, mégis felszínes beszélgetések, kamerák kereszttüzében otthonosan mozgó fontos emberek. Ez volt a TOP Media egy nyílt konferencia idején.

Az eseménynek külső szemlélője voltam. Velem – a pincérfiún kívül – nem állt le senki sem beszélgetni, nem szeretett volna senki sem egy műmosoly kíséretében üdvözölni, s megjegyezni, mennyire ragyogóan festek ma este. Nem voltam fontos, nem szúrtam szemet egy jelenlévőnek sem, az arcom elveszett a tömegben, csak mert nem csücsült a bankszámlámon több millió won, és mert a torkomból sosem szakadt fel lelket simogató hang. Tehát nem voltam befolyásos, sem ígéretes, a cégnek sok hasznot hajtó dalos pacsirta, egy szóval átlagembernek számítottam. Jelentéktelennek. Csak kortyolgattam, ízlelgettem selymes, a lehető legkiválóbb minőségű pezsgőmet (isten tudja, hányadik poharamat tartottam kezemben), és percenként elátkoztam valakit, aki nem nézett a lába elé, s nekem jött a vállával. Ha nem voltál gazdag, átnéztek rajtad. Mintha kísértet lettél volna. De legalább a szellemektől féltek vagy minimum felfigyeltek az általuk generált neszre, de az én esetemben semmiféle tettemre nem kapták fel fejüket. Még csak bocsánatot sem kértek, ha nekem ütköztek. Pedig ma nem éreztem magam annyira nagyon szürkének, mint a hétköznapokon – persze nem mondtam volna magam a legfeltűnőbb jelenségnek a teremben. Jég kék kisestélyit viseltem, fekete, nevetségesen nagy sarkakkal rendelkező magassarkúval. Bár ezek közül egyik sem volt az enyém. A barátom lepett meg velük, mondván, „ez egy fontos este, muszáj kitennünk magunkért”, és természetesen megtarthattam volna őket, de én akkor sem szerettem volna. Nem éreztem magaménak a giccsparádét. Én nem voltam mű. Egyedül én nem voltam az. Szerelmem kérésére mégis magamra húztam ezt a hacukát, nagy szájhúzogatások és szitkozódások közepette. Fodrászhoz viszont már nem voltam hajlandó elmenni. Hajamat nemes egyszerűséggel kiengedtem, s hagytam, hogy természetesen egyenes tincseim a hátamhoz simuljanak. A nők többségének kontyba volt tűzve hajuk vagy pedig durva hullámokban omlott vállukra, de én az ilyen hajviselettel sem szimpatizáltam.

Tulajdonképpen rosszul voltam az egész felhajtástól. Mégis itt voltam. Mégis tűrtem.

És vártam.

Vártam, hogy barátom méltóztassék akárcsak egy futó, ugyanakkor szeretetteljes pillantást rám vetni. Személy szerint én le sem vettem róla a szememet. Nem tudtam, képtelenségnek tartottam, vonzotta a tekintetemet.

Éppen kötelező tiszteletkörét rótta a vendégek között. Mély meghajlását az arcán felragyogó, szívemet megmelengető mosolya követte, majd mindig kényszeresen igazgatni kezdte a nyakkendőjét. Szürreálisan festett zakójában, amit még én simítottam el rajta otthon, s én szedtem le róla az utolsó kis szöszöket. Imádtam, ha kiöltözött, ugyanis látványával lehetetlenség volt betelni. Szívem szerint a bőréhez varrtam volna az elegáns darabokat – persze csak akkor, ha ez nem számított volna morbid eljárásnak.

Váltott néhány szót az adott illetővel, majd haladt is tovább. Senkinél sem időzött olyan sokat, csak elfogadta a nagykutyák hátba veregetését, és egy utolsó félmosoly kíséretében odébbállt.

Egyedül hozzám nem jött oda.

Ha idol vagy, a „magánélet” definíciójáról csak sejtésed van. Ebbe vagy beletörődsz, vagy felhagysz az egésszel, és névtelenként tengeted tovább mindennapjaidat, átlagfizetéssel, csillogás mentesen. Lee Chanhee az előbbit választotta.

Gyerekkori álma volt, hogy kieressze ország-világnak a hangját, hogy másokkal is megossza tehetségét. Én már akkor is mellette voltam, mikor még csak próbálgatta szárnyait, fejlesztette tudását, próbált kitűnni a többiek közül, s gyakornokként estéket sírt át a kényszeres megfelelni vágyása miatt. Ahelyett, hogy lebeszéltem volna, csak még jobban biztattam, és segítő kezet nyújtottam neki, amiben kapaszkodhatott, ha gyengének érezte magát. Élete talán eddigi legnehezebb szakaszán segítettem túl, s mindig hangoztatta, hogy nélkülem nem tartana ott, ahol ma. Ezt mások nem tudták. A világ csak egy fiút látott, aki vért izzadva küzdött céljai eléréséért, s aki mögött teljes vállszélességgel és büszkeségtől dagadó mellekkel állt a családja. A családja, amibe az emberek szerint nem tartozott barátnő. De igenis itt voltam, már lassan hetedik éve.

Diákszerelem volt a miénk, aztán kapcsolatunk kinőtte magát igazi, komoly párkapcsolattá. Stabilnak azonban nem lehetett mondani. Ugyebár mind tudjuk: minden egyes kapcsolat alapja a bizalom, ha akarjuk, ha nem. Ha ez nincs meg, halálra van ítélve az egész. Na, hát mi igencsak törékeny alapokra építkeztünk. Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy nem bíztam benne vagy fordítva, csak… túlontúl is féltékeny típusok voltunk. Oké, leginkább én voltam az, de azt hiszem, az én helyemben mindenki az lett volna. Chanhee nem tartozott a szende, visszahúzódó énekesek közé, amit valamikor áldásnak tartottam – sosem szerettem a túlságosan is csöndes alakokat -, viszont az esetek túlnyomó részében pokolra kívántam emiatt. Sosem utasította el egy nő közeledését, s imádott félreérthetően viselkedni. Az emberek megtévesztése a hobbijai közé tartozott, szeretett másokkal szórakozni, ingerelni az ellenkező neműeket, akik természetesen erre kaphatóak is voltak. Azaz egy jó dolog volt, hogy ő sosem kezdeményezett. Mindig mások környékezték őt meg, Chunji pedig egyszerűen csak nem visszakozott. 

Chanhee vonzó volt, ezt mindenki elismerte. Volt valami a kisugárzásában, ami nagyon is meggyőző volt, és úgy érezted: muszáj őt megszólítanod, szükséged van rá, hogy váltsatok pár szót, hogy azokkal a vidáman csillogó szemeivel egyenesen rád nézzen. Sajnos senkit sem okolhattam azért, mert rajongott barátomért. Ez tulajdonképpen természetes volt. Már azt furcsálltam, ha egy gyengébbik nem képviselője közömbösen állt hozzá. Nos, ez – gondolom, mondanom sem kell – ritkán fordult elő. Mondjuk úgy szökő évente egyszer.

Míg Chunji gyakornoki korszakában élt meg nehezebb napokat, addig én a Teen Top debütálása után kerültem mélypontra. Ő ebből semmit sem érzékelt, hiába is próbáltam sugározni felé negatív energiáimat. Túlságosan is bamba. Mindig is az volt. Ha esetleg felhoztam neki: túl sokáig felejtette a szemét egy nő arcán – vagy egyéb testrészein, khm… –, akkor ő elhülyéskedte a dolgot, homlokon csókolt, majd lerázott annyival, hogy „rémeket látsz, csak téged szeretlek”. De nekem ennyi nem volt elég. A szavak szépen lassan, de biztosan elvesztették jelentőségüket, üressé váltak. Ha azt mondta, szeret, az már nem nyugtatott meg úgy, mint régen, úgy, ahogy kellett volna. Már nem éreztem magam biztonságban a kapcsolatunkban.

Látni őt szebbnél szebb nők társaságában, nehezebb és szívszorítóbb volt, mint azt bárki is gondolta volna. Ha szerepelt a tévében, s ott volt mellette egy énekesnő is, akaratomon kívül is elképzeltem őket együtt, egy párként. Összeillettek, bárki is állt az oldalán. Mert ők sikeresek voltak, különleges szépségek, kitűnő alakkal és lehengerlő kisugárzással. És itt voltam én, a jellegtelen iskolás lány, aki még mindig azért tanult egy szöuli egyetemen, hogy valami vagy valaki lehessen belőle a jövőben. Majd egyszer. Talán. És azt a gondolatot, hogy a hétköznapibbnál is hétköznapibb vagyok, és nem passzolok Chunjihoz, ez az egész átkozott konferencia csak még jobban belém sulykolta.

Nagyon sokszor nézegettem magam a tükörben, s nem azért, mert hiú voltam. Szemügyre vettem minden vonásomat, saját anatómiámat már fejből is vissza tudtam volna mondani. Mustrálgatásaim során mindig csak egy kérdés motoszkált fejemben, melyre próbáltam életem minden napján választ találni: „Vajon mit láthat bennem?”. Sosem tudtam, mégis mi kötötte őt hozzám, hogy miért volt velem. Persze már nem egyszer elmagyarázta nekem lassan, szájba rágósan, hogy számára igenis különleges és pótolhatatlan vagyok, s hogy nálam tökéletesebb barátnőt nem is találhatna, de ezt már kezdtem sablonosnak érezni. Klisének tartottam.  Voltaképpen ezt már úgy mondta, mintha betanulta volna. Mintha csak azért nyugtatgatna ezzel, mert egy barátnak ez a dolga, és nem azért, mert így is gondolja.

Mindenben kételkedtem. Benne, a kapcsolatunkban, magamban. És ez napról napra rosszabbodott.

Az igazgatóság és a Teen Top másik öt tagja is tudott rólunk, másnak viszont nem beszélhettünk kettőnkről. Aláírtunk egy szerződést, melyben megfogadtuk, hogy titokban tartjuk mindazt, mi köztünk van. Egy nyamvadt papírlappal tettek lakatot a szánkra! Nevetséges. Nekem nem erre volt szükségem. Nem korlátokra meg idióta szabályokra. Nem arra, hogy Chanhee éjfélkor fusson át hozzám, a lakásomra (illetve lakásunkra, csak ugye ő nem volt valami sűrűn otthon), majd kora hajnalban rohanjon vissza a dormba a fiúkhoz, csak azért, hogy ne kapják őt lencsevégre a paparazzik. Milyen élet ez?

Kézen fogva szerettem volna sétálni vele az utcán, büszkén elújságolni mindenkinek, hogy egy gyönyörű hangú, szörnyen tehetséges fiúval járok már lassan hetedik éve, akit jobban szeretek, mint egy embert valaha is szabadna, a szabadban akartam vele kikapcsolódni, ölelkezni a padon, a park harmatos füvében feküdni és kémlelni az eget. S legfőképpen azt szerettem volna, ha minden lehetséges ember tudta volna a Földön: Lee Chanhee igenis az enyém. A felsoroltak ennyire nagy kérések lettek volna?

Persze nem mondhattam azt Chunjinak, hogy mondjon fel és éljünk boldogan, de azért igazán a sarkára állhatott volna.

Már, ha egyáltalán akart volna…

Börtönbe zárva éreztem magam, s bár tudtam, hogy meg volt kötve a keze a titoktartási szerződés miatt, mégis úgy éreztem, szándékosan nem akart felvállalni. Szégyellt.

Egyre kevésbé tartottam magam méltónak arra, hogy a barátnője legyek, egyre kevesebb pozitívumot találtam magamban. A magabiztosságom holtpontra jutott, és igen komoly kisebbségi komplexusban szenvedtem.

Neki ez nem tűnt fel.

Ahogy az sem, hogy én is a teremben tartózkodtam, és figyelemmel követtem minden rezdülését.

Hogy mit kerestem egy TOP Media rendezvényen, mikor nem vállaltuk fel szerelmünket? Chunji kiharcolta, hogy jelen lehessek. Én próbáltam róla lebeszélni, s tiltakoztam, mondván: semmi szükség erre, de őszintén szólva azért mégis csak nyugodtabb voltam így, hogy egy légtérben voltam vele, nem pedig otthon gubbasztottam a kanapén a kikapcsolt tévé képernyőjére bámulva meredten. Az igazgatóság ezért kinevezett engem a „banda sminkesének az asszisztensének az asszisztensének” az este erejéig. Hű, ez aztán a magasztos cím. Egyáltalán létezik ilyen?

Így aztán első sorból nézhettem végig, hogyan flörtölte végig a női sereget barátom.

Ennyit a nyugodtságról.

A pezsgőspoharam nyakát elfehéredő ujjakkal szorítottam, a lehető legkevésbé sem izgulva azon, hogy vajon sikerül-e kettéroppantanom vagy sem. Pattanásig feszült idegekkel rágcsáltam szám belsejét, összehúzott szemekkel meredtem Chunjira.

Négy-öt lány zárta őt gyűrűbe, amit szemmel láthatóan felettébb élvezett. Tudtam, hogy csak a barátaival beszélgetett – arcról felismertem őket, bár a nevük nem jutott eszembe –, de ez engem akkor sem nyugtatott meg. Chanheenak mindig is rengeteg nőnemű erősítette baráti társaságát. Sokszor perlekedtünk is ezért, de sosem tudtam azt elérni, hogy csökkentse a velük töltött órák számát. Az ő álláspontja az volt, hogy ebben nincs semmi kivetnivaló sem, ez teljesen rendben van, ezen nincs mit változtatni. Persze amikor én találkoztam egy gyerekkori haverommal, én voltam a világ legrosszabb embere. Még rendhagyó szabadnapot is kért aznap csak azért, hogy otthon tudjon virrasztani, s hogy szemtanúja lehessen annak, hogyan viszem szobára régi jó ismerősömet. Röviden: hűtlenséggel vádolt teljesen alaptalanul. Talán az volt az eddigi legkomolyabb vitánk.

Szóval Chunji remek beszélgetőpartnereket talált magának. Most nem érezte égető szükségét annak, hogy néhány kedves szó után továbbálljon, mint ahogy azt a fejesekkel tette. Maradt, és elérte, hogy perceken belül az ő társaságuk legyen a leghangosabb. Chanhee csak kinyitotta száját, s a lányok máris vidáman viháncoltak. Gyomorforgató látvány volt, az eddigi selyem finomságú pezsgő keserű és torokmardosó lett.

Flörtöltek. Az egyik csaj merészebb és rámenősebb volt, mint a többi: ő állt barátomhoz a legközelebb, s a fülébe súgott valamit.

A ribanc.

A harag átláthatatlan köde telepedett elmémre, szívem szerint mocskosabbnál mocskosabb jelzőkkel illettem volna ordibálva azt a fiatal nőt, de ehelyett csak sűrűn pislogtam, hogy elűzzem a kitörni készülő könnyeket. A düh és a féltékenység veszélyes méreg volt már külön-külön is, együtt pedig leküzdhetetlenek voltak. Ilyenkor már nem tudtam lecsillapodni egyik pillanatról a másikra, mintha semmi sem történt volna. Muszáj volt kiadnom magamból az indulatokat, úgy éreztem, felrobbanok. A látottak szétfeszítettek belülről.

Ha ez nem lett volna elég, a lány megpuszilta szerelmemet, valahol a fülcimpája alatt.

Hallani véltem, ahogy szívem ripityára tört.

Chunji nem tolta őt el, nem távolodott el tőle, nem kérte meg, hogy soha többé ne tegyen ilyet, nem mondta meg neki, hogy van egy barátnője, akit szeret. Egy barátnője, aki nem mellesleg jelen volt, mindent látott, s aki úgy érezte magát, mintha szíven döfték volna egy sósavba mártott tőrrel.

Még csak el sem pirult – nem volt az a fajta –, csak nagy vígan mosolygott a szajhára, mintha azzal a kis csókocskával bearanyozta volna a napját. Meg is simogatta a lány csupasz felkarját – ruhája ujjatlan volt –, s mélyen a szemébe nézett, tekintete szenvedélyes volt. 

Csak akkor tűnt fel, hogy könnycseppjeim hangtalanul szántottak végig arcomon, mikor az egyik fiatal pincér megszólított:

- Minden rendben van, kisasszony? Kér esetleg egy zsebkendőt?

Kikaptam kezéből az orrfújót, és olyan vehemensen viharoztam a női mellékhelyiség irányába, hogy majdhogynem fellöktem szerencsétlent, aki csak segíteni akart nekem.

- Hé, kisasszony! – kiáltott fel meglepetten a pincérfiú, ezzel magára hívva a figyelmet.

De én csak futottam tovább, ahogyan csak magassarkús, reszketeg lábaim bírták, nem álltam meg, hogy elnézést kérjek tőle. Menekülés közben még elkaptam Chunji döbbent pillantását.

Utam az egyik fülkébe vezetett. Magamra zártam az ajtót, majd leültem a fal mentén. A kő jéghideg volt, de nem érdekelt, tűrtem. Az emberek moraja és a zene ide is behallatszott, bár nem annyira hangosan, mintha a teremben lettem volna.

Vigasztalanul zokogtam. Bár lelkiállapotomat még a legnagyobb jóindulattal sem lehetett kiegyensúlyozottnak mondani, könnyzáporra mégsem számítottam. Én inkább az a csapkodós, hangosan méltatlankodós fajta voltam, s nem az, aki szétbőgte a fejét, ha rosszra fordultak a dolgok. Talán nem kellett volna annyi pohár pezsgőt meginnom. Az alkohol mindig is felerősítette érzéseimet, ami jelen esetben nem más volt, mint a keserűség, csalódottság és a végtelen magány.

Vállam rázkódott, szememet csípték a könnyek, de mégsem tudtam megdörzsölni azt, mert egy törléssel teljesen tönkretettem volna sminkemet. Így sem éreztem magam komfortosan a megszámlálhatatlan gyönyörű énekesnő között, ezért nem akartam úgy kinézni, mint Frankenstein felesége, hogy aztán az önbecsülésem még mélyebbre süllyedjen.

Kivágódott a mellékhelyiség ajtaja, a váratlan zaj miatt riadtan rezzentem össze. Számra harapva igyekeztem visszafojtani a pityergéssel járó neszt, hogy az újonnan érkezőnek ne tűnjek fel.

- Yun! – Szólított meg lágyan a világ legismertebb hangja. A szívem hevesen kezdett el dobogni, de nem adtam jelet magamról. Túlságosan is haragudtam rá ahhoz, hogy megszólaljak. – Yun, van valami baj? Láttam, hogy befutottál ide. – Lassan lépdelt, közben bekopogott a többi fülkébe, hogy megbizonyosodjon róla: magunk vagyunk. – Válaszolnál? Vagy rosszul vagy? – Ezt a kérdést kissé riadtan tette fel. Ismertem már annyira, hogy tudjam: arra gondolt, éppen a terhességgel járó rosszullét tört rám a „fergeteges buli” közepén. Ahhoz sem volt kedvem, hogy megnyugtassam: még nem most kell megbarátkoznia az apaság gondolatával. – Yun, kérlek, mondj valamit. Látom a lábad és a feneked.

Felhúztam lábaimat, s összekulcsoltam köröttük karjaimat – bár tudtam, hogy ettől függetlenül még mindig látható voltam a számára.

Szívesen megjegyeztem volna, hogy illetlenség bekukucskálni egy zárt vécébe, de inkább csendben maradtam.

Ismét rám tört a sírás, mert az, hogy itt volt velem, roppantmód felkavart. Egyszerre akartam őt magamhoz szorítani, s felképelni.

- Te sírsz? – kérdezett rá „tapintatosan”.

Szipogással feleltem – csak ennyi telt tőlem.

- Ne csináld már, Yun, nagyon megijesztesz. Áruld el szépen, mi történt. – Pár másodpercig csend állt be. – Nem jössz ki? – A logikus gondolkodás sosem tartozott az erősségei közé. Panaszosan sóhajtott fel. – Oké, akkor beszélgessünk így. – Az ajtó alatti kis résen megláttam szövetnadrágba bújtatott lábszárait. – Bár eléggé frusztráló, hogy éppen egy női mosdó padlóján ülök, mivel tudod… Férfi vagyok – próbált jó pofizással szóra bírni. Sikertelenül.

Egyébként meg… Férfi?! Ez vicces. Azt hiszem, rosszul ejtette ki azt, hogy „nagyra nőtt óvodás”.

- Fel fogsz fázni, kicsim – aggodalmaskodott. Ez még meg is melengette volna a szívemet, ha nem lettem volna irtó pipa rá. – Inkább állj fel, és gyere ki ide, hogy meg tudjalak ölelni.

Öleld meg inkább azt a riherongyot, fortyogtam magamban.

Erre a gondolatra még szaporábban potyogtak könnyeim.

Széljegyzet magamnak: soha ne igyak túl sok alkoholt, vagy különben kontrollálhatatlanná válnak érzelmeim.

- Picim, könyörgöm neked, szólalj meg, mert megőrülök. Ki bántott? – faggatózott.

- Te – préseltem ki nagy nehezen magamból.

Nem húzhattam tovább makacs hallgatagságomat, előbb vagy utóbb el kellett kezdenünk ezt a beszélgetést. Különben is, egyre jobban vágytam rá, hogy kitölthessem rajta haragomat, ami már kezdte legyűrni szomorúságomat.

Ezt teszi velem a szeszes ital: csapongok a felerősödött érzések között.

- Én? – lepődött meg. – Rendben, mit követtem el már megint? Ránéztem egy lányra? Esetleg váltottam is vele néhány szót?

Gúnyolódott rajtam, ez egyértelmű volt.

Ezzel csak még dühösebbé tett, olaj volt a tűzre.

- Láttam, amit láttam, Chanhee.

- Fogalmam sincs, ezzel mire célzol, örülnék, ha felvilágosítanál.

Tudtam, hogy lélekben már felkészítette magát a közeledő – számára teljesen felesleges és indokolatlan – féltékenységen alapuló kirohanásomra, melynek már érezte az előszelét.

- Arra, hogy random nőcskével hetyegsz a nagy publikum előtt, velem viszont nem.

- Ó, szóval Saejinre gondoltál. Nézd, picim, nem hetyegtünk, hogy a te szavaiddal éljek, nem történt köztünk semmi sem. – Forgatta a szemét. Nem láttam őt, de biztos voltam benne, hogy azt csinálta. Úgy ismertem őt, mint a tenyeremet.

- Chanhee, az a nő tálcán kínálta fel magát neked, és nem sok kellett ahhoz, hogy te el is fogadd. Ne is próbáld letagadni.

- Csak beszélgettünk, mivel barátok vagyunk, ezt te is nagyon jól tudod.

- Nem, Chunji, én egyedül azt tudom, hogy ez így rohadtul nincs rendben. Nekem kéne melletted bájolognom idegenekkel, és nem hatezer másik lánynak. Tudtommal én vagyok a barátnőd, de szólj, ha ezt rosszul tudom.

- Ezt már annyiszor megbeszéltük, Yun… - motyogta.

- És?! – csattantam fel.

- Tisztában vagy vele, mi áll a szerződésben. Nem szeghetjük meg az előírtakat.

- Nem hallod, hogy ez mennyire nevetségesen hangzik? Hogy mennyire röhejes az, hogy ostoba szabályokkal irányítják az életed? Komolyan képes vagy hagyni, hogy korlátok közé szorítsanak? Tudod, én azt hittem, a mi szerelmünk többet ér holmi szerződésnél.

- Nem mondhatok ellent a vezetőség utasításának. Nincs szabad akaratom.

- Az a baj veled, hogy nem is akarod, hogy legyen. Hagyod magad elnyomni. Ez a legkiábrándítóbb, tudsz róla? Hogy engeded, hogy eltapossanak. Talán még az sem kiábrándítóbb ennél, hogy nem akarsz engem és a kapcsolatunkat felvállalni.

- Ezt feje…

- Nem, Chanhee, teljességgel igazam van, és nem fogom befogni – fojtottam belé a szót. – Ha annyira szeretnél, kimutatnád ország-világnak, dicsekednél velem, nem pedig másokkal őgyelegnél egy olyan rendezvényen, amin nem mellesleg én is jelen vagyok. Hogy volt ehhez pofád? Kezdem elveszíteni a beléd vetett hitemet, és te ezt még csak észre sem veszed. Neked minden jól van így, én pedig magasról le vagyok szarva. Könnyű azzal takarózni, hogy nem lázadhatsz a fejesek ellen, ugye? Ez csak kifogás, Chunji, ráadásul harmatgyenge. Ha szeretsz valakit, kiállsz érte bárkivel vagy bármivel szemben. Olyankor nincs olyan, hogy meg van kötve a kezed, mert egyszerűen csak nem hagyod, hogy megbéklyózzanak. Te sem vagy tehetetlen, csak szimplán gyáva. És még te vagy mindig felháborodva, amiért féltékenykedem, igaz? Szerinted ez teljesen alaptalan? Az előbb is mit műveltél, hm? Megmondani már nem tudnád, mi? Egyre kevésbé hiszek abban, hogy szeretsz engem. Mert nem kapok megerősítést, nekem viszont szükségem van arra, hogy bebizonyítsd: ami köztünk van, az valódi. Melletted csak sérülök, de neked ez sem szúrt szemet. Mert én téged akarlak, de mindenki más többet kap belőled, mint én. És tudod, egyre kevésbé vagyok abban biztos, hogy nekünk ezt így folytatnunk kéne. Talán nem is passzolunk egymáshoz, és ez az egész hét év csak illúzió volt. Úgy érzem, nem illek bele a világodba, mert nem is hagyod, hogy beilleszkedjek. Nem ilyen egy rendes kapcsolat, Chunji, hát nem fogod fel? Az igaz szerelmet nem szabad és nem is lehet szabályokhoz kötni. Nem élet az ilyen. Ez nem… Ez nem szerelem. A te részedről semmiféleképpen sem. Nem tudom, mégis mi az istentől tartasz. A főnököd nem rúgna ki, ha ez fordult meg elsőként a fejedben. Véleményed szerint el mernének bocsátani, és szembe mernének nézni a dühöngő rajongókkal, akik visszakövetelnének téged? Ekkorát nem kockáztatnának, neked biztos helyed van a cégnél és a bandában. Vagy esetleg az emberek véleményétől félsz? Aggódsz, hogy mit fognak szólni a hírhez, hogy van egy barátnőd? Egy idő után elfogadnák. Mennyi idolnak van már párkapcsolata, és láss csodát: mégsem robbant ki a harmadik világháború, és megbocsáss, de nem hinném, hogy pontosan miattad törne mégis ki. De én csak arra tudok gondolni, hogy szégyellsz engem. Nem akarsz velem mutatkozni. Erről van szó, igazam van?

Hosszadalmas monológom végére könnyeim patakzottak, visszatartani már nem tudtam őket, képtelenség volt.

Ekkor éreztem úgy, hogy kapcsolatunk már nagyon a végét járja, s ez a gondolat jeges rémülettel töltött el. Minden összeomlani látszott.

- Én szeretlek, Yun, ne beszélj butaságokat. – Hangja békítő volt, kicsit rekedtes.

Reméltem, hogy ő is érzékelte: ezen a beszélgetésen áll vagy bukik minden.  

- Egy ember nem így viselkedik, ha szeret valakit! – ütöttem rá ököllel az ajtóra.

Folytattam volna szónoklatomat, amiben a szerelem mindent elsöprő erejét dicsőítettem volna, de kívülről közbeszólt egy testetlen hang:

- Khm, kaphatnék egy kis figyelmet? Köszönöm. Szóval mind tudjuk, hogy ma azért gyűltünk így egybe, hogy megünnepeljük a Teen Top sikeres világ körüli turnéját, ami a High Kick név alatt futott.

A szememet kellett forgatnom. Nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom erre.

- Mennem kell – mondta, majd ki is viharzott.

- Persze, hagyj csak magamra! Megint! – üvöltöttem utána, s ismét belevágtam az ajtóba.

- Fiúk, megkérnélek titeket, hogy fáradjatok fel a színpadra – szűrődött be a mosdóba.

Hallottam az üdvrivalgást, és nem kívántam mást, csakhogy eltűnhessek innen. Fel akartam szívódni, haragban álltam az egész világgal, ugyanakkor arra is vágytam, hogy a többiekkel örülhessek kint, hogy a srácok beszéde utána magamhoz szoríthassam nyilvánosan barátomat.

- Köszönet mindenkinek, aki eljött ma – kezdett bele beszédébe Chanhee. – Mielőtt még összefoglalnánk a turnét, szeretnék bejelenteni valamit. Az a helyzet, hogy középiskolás koromban megismerkedtem a világ leggyönyörűbb lányával. Azt hiszem, már akkor beleszerettem, amikor az iskola menzáján teljesen véletlenül rátaposott a lábamra. – Könnyedén elnevette magát, s még az én bágyadt képemre is mosoly kúszott az emlék hatására. Úgy döntöttem, előmászok rejtekhelyemről, és kimegyek a terembe, hogy „átvehessem" ajándékomat, amivel békíteni próbált. – Már lassan hetedik éve annak, hogy egy párt alkotunk. – Ekkor már az egyik falat támasztottam, ami szemben, ugyanakkor távol volt a színpadtól. Mikor realizálódott bennem, hogy újra emberek közt vagyok, gyors mozdulatokkal megtörölgettem arcomat, remélve, hogy ezzel el tudtam tüntetni a szemfestékem maradékát. A fényképezőgépek vadul kattogtak, az újságírók veszettül jegyzeteltek, hogy Chunji minden szavát papírra vethessék. – És bár tudom, hogy előbb kellett volna ezt megtennünk, de most jutottunk el odáig, hogy nyilvánosságra is hozzuk szerelmünket. – Összetalálkozott tekintetünk. Szélesen mosolygott, ettől arca sokkal bájosabb lett. Jóleső melegség árasztotta el a testem, az öröm majd’ szétvetett. Képes volt megtenni azt, amire már nagyon régóta vártam. Hajlandó volt leküzdeni a félelmét. Miattam. – Ő volt az, aki mindvégig támogatott és mellettem volt, biztatott, hogy küzdjek az álmaimért, és egészen biztos vagyok benne, hogyha ő nincs, akkor én ma nem is állnék itt ezen a színpadon. – Könnyfátyol borította be szememet, de ez esetben nem azért, mert a kedvem mínuszban volt, hanem azért, mert büszke voltam rá. – Az a lány, akiről beszélek, pont ott áll – mutatott irányomba. – Igen, ő az, aki a falnak dől éppen, és meghatottan zokog. Ugye, milyen gyönyörű még így is? - Minden jelenlévő egy emberként fordult felém, én pedig hirtelen megszeppentem. Csak pislogtam rájuk, majd sután felemeltem a kezemet, hogy integessek. Ezúttal én kerültem a kamerák kereszttüzébe, ami több volt, mint kellemetlen. Feszengtem, égett az arcom, ugyanakkor boldog voltam, amiért végre kiálltunk a nagyközönség elé. Olyan volt, mintha kiengedtek volna a kalitkából, amibe hosszú idők óta be voltam zárva. – Ő az, akinek nagyon-nagyon hálás vagyok, és akit mérhetetlenül szeretek. Hölgyeim és uraim, Cho Yun, a barátnőm!