Teen Top - Lovefool - 12. rész

Szeptember 25., kedd
*JungSoo szemszöge*


Mivel SangMit halálosan megfenyegettem – konkrétan az hagyta el számat, hogy „Ha ma sem jössz az egyetemre, levágom az összes pulóvered ujját!”; ez számára nagyon megfélemlítő volt egyébként, ugyanis rengeteg olyan ruhadarabja volt, nagyon imádta őket -, ezért nem kellett egyedül végigszenvednem a napot. Persze tegnap is velem voltak a lányok, de nővérem nélkül soha semmi nem volt ugyanolyan. Talán túlságosan is ragaszkodtam hozzá.
Csak a szokásos történt: számos menetet lenyomtam Sunnyval szócsatából, amit legtöbbször döntetlennel zártunk – igazából állandóan visszavonulót kellett fújnom, mert Sunny túlságosan is ijesztő volt még számomra is. Ő nem ismert határt, ha szadizmusról és fenyítésről volt szó, ezért nem incselkedhettem vele a végtelenségig. Egyenesen a szemébe nézni olyan volt, mintha a sátánnal szemeztem volna, én mondom! De persze soha az életben nem ismertem volna be, hogy igenis féltem tőle, szerettem játszani a kemény szájkaratés szerepét -, valamint Sissy és MiMi mindig próbáltak pártatlanok maradni, ha egy vita során dönteniük kellett kettőnk közül. Testvéremnek nem volt más választása, mellettem kellett állnia vagy különben mind tudjuk, milyen sorsra jutottak volna pulcsijai.
Egyébként félreértés ne essék, szerettem Sunnyt a magam különös módján, egyszerűen csak jó szórakozás volt szívózni vele egészen addig, míg el nem fajultak a dolgok, s amíg nem akart megkötözve, egy bőröndbe csomagolva a Han folyóba vetni. Igen, képes lett volna ezt megtenni, ebben annyira biztos voltam, mint abban, hogy soha többé nem állt szándékomban összefutni az egyetlen általam ismert két lábon járó, élő festőpamaccsal.
Lelkesedésem egyik napról a másikra megcsappant. Amennyire izgatott voltam Szöulban töltendő éveink miatt, most már annyira szerettem volna egy kicsit megpihenni. Imádtam a várost, a környezetet, az embereket (igen, még Sunnyt is, és nem, Chunjit egyáltalán nem, ő volt a kivétel), csak az egyetem miatt nyűglődtem folyton. A suliban kezdett beindulni az élet, s csak akkor döbbentem rá, hogy nekem tanulni is kéne valamit, mikor hétfőn bejelentették: csütörtökön írom életem első zárthelyijét. Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy a könyveimhez vagy a jegyzeteimhez nyúljak, szívem szerint elégettem volna őket, de nem volt más választásom, bele kellett törődnöm sorsomba. A legjobbat kellett kihoznom magamból, mivel a koreai főváros szerelmese lettem, s a lehető legkevésbé sem szerettem volna itt hagyni Szöult az első félév után, csak azért, mert én lusta voltam és nem tanultam. Megfogadtam magamnak, hogy nem leszek naplopó dög, s amint hazaérek, neki is állok a tanulásnak.
De hát az ember sokat szokott esküdözni ugyebár…
Egyébként mi lesz velem a vizsgaidőszakban, ha már most, egy hónap után elegem van az egészből? Még szinte el sem kezdődött a gürizés, máris nyavalygok… 


Egyedül tartottam hazafelé – nővérem bent maradt, hogy levadássza csoporttársait, s elkérje tőlük a tegnapi órák jegyzeteit, továbbá még be is kellett ugrania a könyvtárba, hogy egy könyvből lefénymásoltasson néhány oldalt -, s még csak az út felénél tartottam, de én haladéktalanul kutakodni kezdtem zsebemben, hogy előhalásszam kulcsomat. A kulcscsomóval együtt egy kis cetlit is kirántottam farmerzsebemből, amit aztán kíváncsian forgattam kezemben. A papírfecni rongyos volt, a rajta lévő számok pedig elmosódtak. Homlokomat ráncolva, erősen fókuszálva igyekeztem kisilabizálni, mi állhatott rajta eredetileg, majd hirtelen bevillant: Soobin telefonszáma. Még ő hagyta nálunk vasárnap este, én pedig zsebre vágtam. Azóta sem hívtam őt fel. Igazság szerint világéletemben gyűlöltem telefonálni, nagyon sokszor SangMit is leráztam egy-két szavas mondatokkal, egy idegennel meg aztán végképp nem tudtam értelmes kommunikációt folytatni. Én magamtól sosem beszéltem vagy csak nagyon ritkán és nagyon keveset, így a másik félen állt vagy bukott a társalgás. (És ilyen esetekben merült fel bennem mindig a kérdés: mit keresek én média és kommunikáción?) Ezért nem is kerestem fel Soobint, hiába tartottam őt alkalmasnak az ismerkedésre. Nem szerettem volna kellemetlenül érezni magam a síri csönd miatt, ami minden bizonnyal már az első tíz másodperc után beállt volna közénk. Inkább a gondviselésre bíztam kezdetleges ismeretségünk sorsát, s reménykedtem benne, hogy valamilyen úton-módon újra összefutunk majd.

A zárral babráltam, amikor hirtelen a semmiből rám ijesztett Chunji.
- Hé, Szösz! – fogott rá karomra.
Riadtan pördültem meg tengelyem körül, s egyenesen a két szemébe bámultam, ugyanis nagyon közel volt hozzám. Hátrálni nem tudtam, a hátam már így is az ajtónak feszült.
- A szívbajt hoztad rám – kaptam szívemhez. -  Egyébként meg mi a fenét keresel itt? – kérdeztem homlok ráncolva, majd két ujjal hátrébb toltam őt a mellkasánál fogva.
- Hozzád jöttem – vont vállat.
- Egészen biztos vagy benne, hogy nem betörni készültél ide? – vontam kérdőre, ugyanis fekete pulóvert viselt, a kapucni a fejére volt húzva, valamint napszemüveg is volt rajta. Ha egy kendő is lett volna a szája elé kötve, úgy nézett volna ki, mint egy bandita.
- Azért vagyok itt, hogy haverkodjunk – vigyorgott.
- Hogy mit csináljunk? – szaladt fel a szemöldököm.
- Barátkozni akarok veled, Szösz, fogd már fel azzal a csöpp agyaddal – pöckölt homlokon, mire morcosan elhessegettem kezét.
- Te meg értsd meg végre, és törődj is bele, hogy a hátam közepére sem kívánlak. Menj el szépen, nincs nekem rád időm.
- Hadd menjek be. Jól fogjuk magunkat érezni, majd meglátod.
- Ja, na persze – horkantam fel. – Mert a te társaságod annyira szórakoztató, és mert egyáltalán nem vagy idegesítő – ironizáltam.
- Pontosan – bólintott magabiztosan. – Tegnap is örültél annak, hogy velem lehettél, valld csak be.
- Nem, a tegnapot szívem szerint meg nem történtté nyilvánítanám, és legszívesebben visszamennék az időben, hogy veled soha ne találkozzak, és hogy sose tudd meg, hol lakom.
- Már megint nagyon barátságtalan vagy – biggyesztette le vékony ajkait.
- Nem már megint, hanem még mindig az vagyok, ezért nem is kell nekünk közelebbről megismerkednünk – érveltem.
- Azért tegyünk egy próbát.
- Ki van zárva. Én most bemegyek a lakásba nélküled – böktem vállon -, és tanulok a zh-mra, te meg nézegetheted magad tovább a tükrödben valahol máshol. A lényeg, hogy az a bizonyos „máshol” távol legyen az otthonomtól.
Kinyitottam a bejáratot, de megragadta kezemet.
- Szösz, ha nem engedsz be, akkor addig fogo…
- Jó, oké – vágtam szavába, majd becsaptam az ajtót.
Ennyit a fenyegetőzéséről.
Mégis hogy jön ő ahhoz, követelőzzön, és a saját házamnál zaklasson? 
Azonnali hatállyal el kell innen költöznöm.
Még csak le sem rúgtam lábamról cipőmet, ő máris a csengőre tapadt, s szakadatlanul nyomta, az ujját egyetlen másodpercre sem volt hajlandó elemelni.
Kezeimet rászorítottam füleimre, és dalolászni kezdtem, hátha ezzel el tudom nyomni az általa generált rohadtul idegesítő és hangos zajt, de természetesen nem sikerült. Az első tizenöt másodperc után szét akart robbanni a fejem, s világgá akartam menni.
Nyugi van, JungSoo, egyszer csak megunja majd, és akkor elmegy innen. 
Megindultam az emelet felé, hogy minél távolabb lehessek a bejárattól, ám még el sem értem az utolsó lépcsőfokig, máris visszatrappoltam, hogy elrugdossam Chunjit a lábtörlőről.
Sosem a türelmemről voltam híres. 
Feltéptem a nyílászárót, mire rögtön abbahagyta a csengetést, s vidáman emelte rám tekintetét.
- Ha még egyszer ilyet mersz tenni, letöröm az ujjaidat, és oda dugom fel őket, ahová nem süt a nap – fenyítettem őt be már-már habzó szájjal.
- Én szóltam előre – tárta szét karjait. – Addig fogom ezt csinálni, míg meg nem enyhülsz.
Mogorván összefontam kezeimet mellkasom előtt, úgy gondolkodtam, mitévő legyek.
- Feljelentelek – szűkítettem össze szemeimet.
- Nem tudsz rám ijeszteni, sajnálom.
- Akkor… Akkor… - hebegtem.
- Akkor mi? – vonta föl kihívóan szemöldökét.
- Akkooor…  - gondolkodtam. Legnagyobb sajnálatomra semmi sem jutott eszembe.
- Aj, ugyan már, Szösz, nem fogsz belehalni, ha együtt töltünk egy kis időt.
- És ebben miért vagy te olyan biztos?
Nevetve forgatta meg a szemét. – Még senki sem halt bele abba, ha velem volt.
- Akkor talán én leszek az első.
- Talán?
- Biztosan. Nyelvbotlás volt, na. Tuti, hogy el fogok pusztulni – erősködtem.
- Olyan képtelenségeket tudsz mondani, hogy az valami hihetetlen. Akarsz tanulni vagy sem?
- Mint már mondtam, akarok – biccentettem.
- Akkor engedj be, és hamarabb megszabadulsz tőlem.
- De…
- Nagyon jól tudod, mit fogok csinálni, ha megint bezárod előttem az ajtót – vágott a szavamba. – Ne szenvedjünk itt tovább, csak húzzuk egymás idejét.
- Ha elsétálnál, akkor…
- Szösz – szakított félbe megint, kissé haragos pillantásokkal illetve.
Csatát vesztettem. 
- Jó – sóhajtottam -, gyere be.

A kanapén ültem, kényelmesen hátra dőlve, szemem elé emelve az egyik füzetemet. Igyekeztem tudomást sem venni Chunjiról, aki mellettem gubbasztott, ám nagyon is megnehezítette dolgomat.
- Szösz – szólított meg. Egész egyszerűen ignoráltam őt. – Szööösz – nyújtotta el nevemet. Továbbra is levegőnek néztem, és erősebben fókuszáltam a sorokra. Közelebb húzódott hozzám, a vádliját a combomra helyezte, így próbálta felhívni magára még jobban a figyelmet. – Szööööösssz!
Elemeltem arcom elől a füzetet, mire az ő két nagy szemével találtam szemben magam.
- Jééézusom – hökkentem meg. – Mi bajod van már megint? – förmedtem rá.
- Éhes vagyok, és te nem foglalkozol velem – panaszolta, mint egy kisgyerek.
- A konyhában találsz kaját, szolgáld ki magad, oké? – ráztam le.
- De én pizzát akarok – fonta össze karját.
- Nincs itthon pizza – közöltem vele a sajnálatos hírt.
- Hát akkor rendeljünk.
- Vasárnap ettem pizzát, most nem kívánom.
-A pizzát hogy nem lehet kívánni? Életem végéig is elélnék rajta.
- Az te vagy.
Miért nem tudja befogni a száját?
- Kérlek, rendeljünk.
- Nem. Keress valami mást.
- Naaa – nyávogott.
- Jó, akkor rendelj istenem, mit bánom én – morogtam.
Ismét jegyzeteimre koncentráltam. Ő leemelte a lábát rólam, majd felállt, és fogalmam sincs, mit csinált, ugyanis nem láttam őt füzetemtől, meg tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt. Amíg csendben volt, semmi sem számított.
Visszamászott mellém, és a képembe nyomta telefonomat.
Bosszúsan néztem rá. – Minek ez?
- Hívj fel egy pizzériát.
- Miért pont én? Te nem tudsz beszélni? – értetlenkedtem.
- Az én hangomat felismerik. Tudod, énekes vagyok – magyarázta.
- Jaj, hogy oda ne rohanjak – emeltem tekintetem a mennyezet felé, majd kikaptam kezéből mobilomat. – De akkor nem érdekel, milyet szeretnél, én döntök – szegeztem felé mutatóujjamat.
Olyan kedves tudok lenni. 


- Ne bámulj már.
Letettem a tanulásról, ugyanis Chunji mellett ez egyenesen lehetetlennek tűnt. Csak beszélt és beszélt, mit sem törődve azzal, hogy mást is csinálnék azon kívül, hogy eltűröm őt a közelemben.
A rendelésünkre várva pihentünk a díványon, és feltűnően meresztette rám a szemeit, ami engem nagyon de nagyon irritált.
- De unatkozom. Beszélgessünk.
- Veled nem lehet – makacskodtam.
- Meg sem próbáltad.
Törökülésbe vágta magát, szembe fordult velem, és nyíltan vizslatott engem. Szerintem még csak nem is pislogott.
- Mi a kedvenc színed?
Felé fordultam, kérdőn pislogtam rá. – Te most komolyan erről akarsz beszélni? Mi lesz a következő kérdésed? Hogy melyik a kedvenc filmem? – gúnyolódtam.
- Nem értem, miért nem tudsz valami felett átsiklani anélkül, hogy ne tennél csípős megjegyzéseket – méltatlankodott. – Olyan kibírhatatlan tudsz lenni.
- Még én vagyok kibírhatatlan?! – háborodtam fel. – Ki zaklat kit és kinek a lakásán?
- Az mindegy – legyintett. – Szóval, válaszolna őkegyelme?
- Nem – csóváltam fejemet, és én is hasonlóképpen helyezkedtem el, mint ő, így egymással szemben voltunk.
- Miért, mi van abban, ha tudom, a kedvenc színedet?
- Ez plusz egy információ rólam.
- És? Ne legyél már ennyire paranoiás, Szösz.
- Még hogy ne legyek?! – csattantam fel. – A nappalimban ülsz, csak mert tegnap megtudtad a lakcímemet, még jó, hogy az vagyok!
- Békés szándékkal érkeztem.
- Ufó vagy? – ráncoltam homlokom.
Kuncogni kezdett. – Veled tényleg nem lehet bánni. Volnál szíves értelmesen elbeszélgetni velem? – Látván vonakodásomat még hozzátette: - Kérlek szépen drága pici Szösz.
Oké, ez már azért túlzás volt, de mégsem szóltam érte.
- Kék.
- Micsoda?
Hogy lehet ilyen idióta, édes istenem? – sóhajtoztam magamban.
- A kedvenc színem a kék.
- Óóó – jutott el az agyáig, majd egy szeretetteljes mosoly terült szét arcán. – Na, látod, nem is volt olyan nehéz ezt kinyögni.
- Azt te csak hiszed… - motyogtam.
Picit lökött egyet a vállamon. – Hihetetlen egy lány vagy te.
Már éppen visszalöktem volna, amikor csengettek.
- Pizza! – kiáltott fel örömittasan.
- Menj a konyhába – utasítottam, majd feltápászkodtam.
- Miért? – kérdezte.
- Mert híres vagy, te fogyatékos. Itt nem láthatnak meg.
- Ó, tényleg! – kapott észbe, és elsietett.
Idióta…
Kivettem pénztárcámat a hanyagul földön hagyott táskámból, és kinyitottam az ajtót. Kisebbfajta szívinfarktust kaptam, mikor Soobin tartotta a kezében a rendelt kajánkat.
- Soobin, szia! – hajoltam meg félénken somolyogva.
Kicsusszantam a bejáraton, és beljebb is hajtottam, hogy ne lehessen belátni a lakásba. Nem szerettem volna, hogy meglássa Chunjit bent mozogni, ha esetleg annak a marhának megint kimenne a fejéből, hogy közismert.
- JungSoo, micsoda meglepetés! – kerekedett ki a szeme. – Oké, igazából egyáltalán nem az, amikor a főnök kimondta a lakcímeteket, rögtön elvállaltam, hogy majd én kihozom ide a rendelést – vallotta be őszintén, könnyedén kacagva.
Mélybarna szemei édesen csillogtak, én pedig nem győztem leplezni lányos zavaromat.
Mi van velem…?
- Nem hívtál… - mondta kissé elkeseredetten.
- Nem, mert sajna kimostam a telefonszámodat a nadrágommal együtt – mentegetőztem. – Csak a nevedet tudtam elolvasni, a számot nem.
- Oh, hát ez esetben megadnám még egyszer, rendben? Mármint persze csak akkor, ha szeretnéd… - vakargatta tarkóját édesen.
- Szeretném! – vágtam rá határozottan.
Szélesen vigyorgott. – Hová írhatom? – érdeklődött.
- Ümm… Nem is tudom… - morfondíroztam. – Írd az egyik pizzás dobozra – jutott eszembe a fenomenális ötlet. – Azt legalább nem vágom zsebre, és mosom rongyossá.
- Oké, máris – bólintott, s kivett egy tollat a hátsózsebéből, majd gyors csuklómozdulattal lefirkantotta a telefonszámát. – Parancsolj.
- Köszi, és ne haragudj.
- Nem történt semmi.
Néhány pillanat erejéig csak néztünk egymás szemébe, majd szinte egyszerre hajtottuk le fejünket, hogy a földet pásztázzuk.
- Öhm… Izé… Mennem kell vissza dolgozni. Majd akkor hívj valamikor, oké?
- Persze, mindenképp – somolyogtam.
- Jó étvágyat a pizzához.
- Köszönöm, szia! – köszöntem el tőle.
Egy aprócska, boldog sóhaj hagyta el számat, és amint eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül, Pamacs keresésére indultam széles mosollyal arcomon – amit persze nem ő érdemelt ki. Bementem a konyhába, azonban ott se híre, se hamva nem volt. Homlok ráncolva kutakodtam tovább, s közben azt kívántam, bárcsak felszívódott volna.
Bekopogtam a földszinti fürdőszobába.
- Itt vagy, te barom? – kérdeztem annyira bájosan, amennyire csak tőlem telt. Nem érkezett válasz. – Bent vagy vagy sem? – dübögtem. – Jó, benyitok, de ha pucér leszel, te perverz állat, komolyan mondom, hogy vízbe fojtalak!
Benyitottam a helységbe, de nem találtam szemben magam vele sem felöltözve, sem meztelen – az utóbbi miatt hálát adtam az égnek. Az, hogy sokszor égve hagytuk a lámpát, elég megtévesztő tudott lenni – na meg persze költséges is a villanyszámla szempontjából.
Még megnéztem őt a kanapé alatt és a díszpárnák mögött – most komolyan, mi a fene ütött belém, hogy azt hittem, Festőpamacs távirányító nagyságú, és befér a rések közé? – majd fellépcsőztem az emeletre. Valami azt súgta, a szobámban fogom őt megtalálni, bár reméltem, hogy a fejemben susogó kis hangnak nincsen igaza.
- Nem szeretek bújócskázni – nyitottam be saját fészkembe –, szó… Te meg mi az anyám kínját csinálsz?! – ejtettem ki a pizzás dobozokat kezemből a hirtelen ért sokkhatás miatt.
A gardróbom nyitott fiókjánál ácsorgott, és az egyik melltartómat szorította az ő lapos mellkasához, miközben csücsörítve mustrálta saját magát.
Mi a jó…?!
- Chunji! – Hangom nagyon magasan csengett, fogadni mertem volna rá, hogy ő énekes létére sem tudta volna ezt a hangszintet megütni.
Megfordult, hogy lásson engem, majd a lehető legpimaszabb módon rám vigyorgott:
- Hm… Csinos darab.
- Jézusom, hogy volt ehhez merszed, te… te… - dadogtam a dühtől.
Már megfelelő jelzőt sem találtam rá, mivel a „hülye köcsög pofátlan rohadék” nem volt eléggé kifejező.
Buldózer módjára odacaplattam hozzá, s megragadtam fehérneműmet, hogy kiszabadítsam mocskos kis ujjai közül, viszont ő makacsul ragaszkodott hozzá.
- Nem fogod megköszönni, amit tőlem fogsz kapni, ha nem engeded el! – fenyegetőztem. Igyekeztem a legharagosabb fejemet vágni, hogy ráijesszek, bár nem is kellett annyira erőlködnöm, tényleg nagyon dühös voltam, és ilyenkor arcom automatikusan eltorzult.
- De úgy tetszik! – dacolt.
- Te teljesen meg vagy húzatva – szörnyülködtem.
Addig civakodtunk a melltartómon, míg el nem szakítottuk. Mikor két darabra vált, a padlón kötöttem ki, s fenekem – kifejezve nemtetszését – sajogni kezdett.
Elképedve, tátogva néztem hol a kezemben szorongatott cafatot, hol pedig Chunjit, aki megúszta esés nélkül az incidenst.
Nem tudtam, hogy sírni lenne-e kedvem kínomban vagy nevetni.
Behunytam szememet, vékony vonallá préseltem ajkaimat, és elszámoltam magamban tízig, pluszban még mélyeket is lélegeztem, remélve, hogy ettől majd jobban érzem magam. De semmi sem segített, mert az imént történteket nem lehetett visszavonni, s mert Pamacska még mindig a szobámban tartózkodott a fehérneműm másik felét birtokolva.
Nem hiszem el, hogy mindez velem történik. Mivel érdemeltem ki ezt a sorscsapást? Mivel?!
- Chunji… - Nevét végtelen haraggal hangomban ejtettem ki.
Felpattantak pilláim, s egyenesen rámeredtem. Most először láttam őt ijedtnek a dühödt pillantásom hatására.
- Sz-Szösz – hebegte. – N-Ne haragudj. Nem akartam, esküszöm. - Nem mondtam semmit, csak tovább bámultam rá. - Nagyon mérges vagy? – érkezett a felettébb ostoba kérdés. Nem volt felelet a részemről. – Veszek neked egy másikat, jó? Pár napon belül megkapod, ígérem.
Egy szó sem hagyta el a számat. Csak ültem a földön, s némán, magamban átkoztam őt el. Továbbá magamat is szidtam. Minek kellett őt beengednem? Miért álltam vele szóba? Miért nem állítottam őt le őt már a legeslegelső alkalommal? 
Ő is leereszkedett a padlóra, lassan, véletlenül sem tett semmilyen hirtelen mozdulatot, és hátát az ágyamnak támasztotta. Mikor végre rájött, hogy bűnbánó, kivert kutya szemei nincsenek rám hatással, s nem is fog vele szóra bírni, lehajtotta fejét, és száját rágcsálva nézegette az ölébe helyezett fehérneműmaradékot.
 - Tényleg sajnálom – motyogta pár perc eltelte után.
Viharosan fújtam ki a levegőt, feltápászkodtam, megragadtam a két doboz pizzát, majd elhagytam a szobát.
Üvölteni lett volna kedvem, s szétmarcangolni őt, de azt hiszem, jobban tettem, hogy nem eresztettem ki féktelen mérgemet. Így legalább nem tapadt egy híresség vére az én kezemhez. 
Leültem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Ki akartam kapcsolódni, elfelejteni, hogy Chunji egyáltalán a világon van, de mivel már hallottam is léptei neszét a lépcső felől, így ez valahogy nem jött össze.
A számba gyömöszöltem az első pizzaszeletet, s úgy bambultam még mindig magam elé, mintha láttam volna a képernyőt, ő pedig nem állt volna közvetlenül előttem.
- Ne haragudj már rám, Szösz – guggolt le elém, és a kezét a térdemre helyezte.
Unottan hunyorogtam rá.
- Menj el. Szűnj meg, kérlek.
Döbbent, kicsit bánatos ábrázattal tartotta velem a szemkontaktust néhány pillanat erejéig, aztán egy apró biccentés kíséretében felállt, s elsétált. Már csak azt hallottam, ahogyan a cipőjével szöszmötölt. Tényleg komolyan gondolta szavaimat, és – isten tudja, miért -, de hirtelen megsajnáltam.
- Várj már – szóltam utána. – Még meg sem etted a pizzádat.
Visszafordult, sietősen visszajött a nappaliba, majd hátulról átkulcsolta nyakamat. Nagyokat pislogtam, de mivel tenyere nem a mellemen landolt, ezért nem löktem le magamról, csak fásultan sóhajtoztam egyet, mialatt szememet forgattam.
- Akkor nem haragszol?
- Nem.
- Ez nem hangzott valami meggyőzően.
Talán azért, mert még mindig fel tudnálak gyújtani… 
- Pedig tényleg nem haragszom – mondtam szárazon.
- Nem hiszek neked.
Rá akartam vágni, hogy „te bajod”, de aztán meggondoltam magam:
- És mit kéne tennem ahhoz, hogy elhidd?
- Ölelj meg te is! – vágta rá gondolkodás nélkül.
Véleményem szerint ő ezt már előre kitervelte.
A plafon felé emeltem tekintetem. – Legyen – adtam be derekam.
Ebbe végül is nem halhatok bele, ugye? Ugye?!
- Huhú! – örvendezett.
Nagy nehezen felkeltem a kanapéról. Rögtön rám vetette magát, és szorosan tartott karjai közt.
- Az úgy nem ölelés, ha te nem fonod körém a karjaidat.
- De sok problémád van – morogtam, de azért megtettem, amire várt.
Attól, hogy ennyire közel volt hozzám – konkrétan egy gombostűt sem lehetett volna leejteni közénk, annyira magához szorított – felfordult a gyomrom. Halál komolyan émelyegni kezdtem.
Természetesen én eresztettem őt el először.
- Na, akkor te most szépen megeszed a pizzádat csöndben, én pedig tanulok. Értve vagyok? – szögeztem mellkasának mutatóujjamat.
Szalutált, majd biccentett. – Igen, uram!
Felvontam szemöldökömet.
- Akarom mondani, igen, hölgyem! – korrigálta magát.
- Mindjárt jobb – pöcköltem orron, mire fintorgott egyet, majd visszatértem odúmba, hol az ágyamra vetve magam fejest ugorhassak a jegyzeteimbe.
- Hé, Szösz, mi ez a telefonszám? – jött be utánam a szobámba.
- Ja, az csak Soobiné. Majd ne dobd ki, le kell mentenem a telefonomba. – Úgy válaszoltam, hogy fel sem pillantottam jegyzeteimből.
- Ki az a Soobin? – kíváncsiskodott.
- A pizzafutár.
- És?
- Mi és?
- Miért van meg neked a száma?
- Mert megadta? – kérdeztem vissza.
- Jó, de miért? – faggatott.
- Hogy fel tudjam hívni később?
- Miért hívnád fel?
- Hogy találkozzunk esetleg?
- Nagyon idegesítő, hogy kérdéssel válaszolsz, fejezd be – parancsolt rám mogorván.
- Akkor te meg ne kérdezz hülyeségeket.
- Ezek nem hülyeségek, igenis érdekeltek. Szóval találkozni fogsz azzal a Soobin gyerekkel? – vallatott továbbra is.
- Talán.
- Talán?
- Minden bizonnyal.
- Oh.
Mivel elhallgatott, felnéztem, hogy megtudakoljam, mégis miért némult el. Ritkán zárta össze a száját, ezért is furcsálltam a csendet.
- Most mi az?
- Semmi, semmi… - A kezével hessegető mozdulatot tett. – Mit tanulsz?
Bemászott mellém az ágyba, ő is hasra feküdt, majd teljesen hozzám simult oldalról, s közelről kezdte el vizsgálgatni a kezemben tartott lapot.
- Tanulunk együtt?
- Ha annyira szeretnéd… Csak maradj csendben.
- Hallgatok, mint a sír.
- És ne lihegj ilyen közelről a nyakamba.
- Bocsánat – szabadkozott, és egy picikét arrébb húzódott.
- Na, így jó.
Teljesen jól viselkedett, legnagyobb örömömre meg sem nyikkant, így az anyag akadálytalanul szivároghatott be elmémbe. Legnagyobb meglepetésemre ő is olvasta azt, amit én, és mikor lapozni szerettem volna, de ő még nem volt kész, rám szólt, hogy picikét várjak még.

Fogalmam sincs, mikor, de benyitott SangMi.
- JungS… Ó, szia Chunji – torpant meg a küszöbön. Arcáról leolvasható volt a végtelen döbbenet.
- Szia – integetett Chunji, azonban nem kapta el tekintetét a füzetemről.
Nővérem homlokán egymás után sorakoztak a ráncok a rengeteg megválaszolatlan kérdése miatt, de annyira meglepte őt az általunk nyújtott látvány, hogy megszólalni sem tudott.
Na, igen, még számomra is furcsa volt, hogy egy ágyon feküdtem ezzel a nyomorulttal, mégsem akartam őt kihajítani az ablakon.
- Bocsi, SangMi, de tanulunk. – Ezzel arra utaltam, hogy hagyja el a hálószobám.
Értette a célzást. – Oké, nem is zavarok, megyek én is jegyzeteket másolni.
Egy nagyon leheletnyi mosollyal arcomon fordultam vissza saját tanulnivalóm fölé, és teljességgel élveztem a nyugalmat. Chunjival.
Ez több, mint furcsa.