Teen Top - Lovefool - 11. rész

*SangMi szemszöge*


Még csak az egyik szatyor tartalmát pakoltam ki, amikor csengettek. Miután betettem a tejet a hűtőbe, egy gyors mozdulattal bezártam az ajtaját, és a bejárathoz siettem.
- Sziasztok, hát ti? - csodálkoztam, amikor ismételten a három fiúval néztem szembe.
- Itt maradt a telefonom - magyarázta L.Joe. - Megkeresnéd nekem, kérlek?
- Persze, addig gyertek be - invitáltam be őket. - Hol hagytad?
- Az egyik bevásárlószatyorba dobtam.
- Akkor megnézem, mindjárt jövök.
Visszasiettem a konyhába, s sietősen kutakodni kezdtem a maradék két szatyorban, végül pedig meg is találtam a mobilját az egyiknek az alján. Szinte futólépésben tértem vissza a nappaliba.
- Megvan.
 Byunghun tenyerébe csúsztattam a mobiltelefonját. Kezünknek csak egy icipici területe érintkezett, mégis majd’ kiugrott a szívem, s az arcom is égni kezdett. L.Joe is megtorpant egy pillanat erejéig, mélyen a szemembe nézett, aztán el is húzódott, megszakítva ezzel bőrünk kapcsolatát.
- Öhm… Izé, köszi – vakargatta tarkóját zavartan.
- Nincs mit. Ne haragudj, amiért nálam maradt.
- Az én hibám, én tettem bele.
- Oh, hát ez esetben nem történt semmi – mosolyogtam félszegen. – Nem kértek semmit, fiúk? – fordultam a két másik srác felé, akik karót nyelve, szégyenlősen ácsorogtak a nappali közepén. Most, hogy idegen környezetben tartózkodtak, nem voltak annyira hangosak, sőt tulajdonképpen meg sem nyikkantak.
Byunghun válaszolt helyettük:
- Nem, igazából csak ezért ugrottunk vissza, már megyünk is.
- Ó, oké – biccentettem.
Mind a hárman totyogva indultak meg a kijárat felé, egészen vicces látványt nyújtottak. Most komolyan ennyire zavarban lennének?
- Hát, akkor sziasztok.
- Szia, SangMi – köszöntek el kórusban.
Néhány másodpercig csak álltam a küszöbön őket figyelve, így még fültanúja lehettem annak, hogy a délutánra focizást terveztek.
Egy halk sóhaj kíséretében búcsúztam el L.Joe hátától, s visszaslattyogtam a konyhába, miközben azt a röpke másodpercet idéztem fel magamban újra és újra, mikor összeért a kezünk. Micsoda egy másodperc volt! 
Talán öt perc, ha eltelhetett, s megint csengettek.
- Na, most mit hagytatok itt? – kérdeztem, miután ajtót nyitottam a fiúknak. Ezúttal nem lepett meg, hogy őket találtam magammal szemben.
- Téged – mondta Ricky.
Döbbenten szökött fel a szemöldököm.
- Lenne kedved focizni? – érdeklődte Niel.



Egy elhagyatott, mindentől – még a civilizációtól is – távol eső füves területen kötöttünk ki. Itt-ott felbukkant egy-egy betontöredék, jelezve, hogy kitudja mikor még feltehetően egy focipálya állt itt – mindenesetre a két rozoga, rozsdás, háló nélküli focikapu erre engedett következtetni. A gyom nem nőtt túl magasra, az aljnövényzet még éppenséggel átszelhetőnek tűnt. A közelben szó szerint semmit sem láttam, ami arra utalt volna, hogy errefelé fellelhető lenne akár csak egy emberi lény is – romos épületek vettek körül minket, összefirkált, lakatlan házak.
Szöul szélén voltunk, taxival jutottunk el ide (az autóban Byunghun mellett ültem, alig győztem palástolni frusztráltságomat), s az egész környék annyira magányosnak hatott, hogy még egy kicsikét én is elárvultnak éreztem magam. Úgy tűnt, a város ezen részéről teljesen megfeledkeztek vagy egyszerűen csak nem is akartak rá emlékezni. Végül is messze volt a városközponttól, egy árva lélek sem járhatott erre, így senkit sem zavart lelakottsága, feleslegesnek tarthatták a felújítását.
- Nem tűnik a legbarátságosabb helynek, hogy őszinte legyek – motyogtam.
Nem arról volt szó, hogy féltem, mert egy az, hogy nem volt mitől, mivel rajtunk kívül sehol sem volt egy élőlény sem – eltekintve a fűben lévő rovarvirágtól -, a másik meg az, hogy ez a minden-apró-dologtól-tartó jellemvonás inkább volt húgomra jellemző, mint rám. Egyszerűen csak kényelmetlenül éreztem magam, miután már megszoktam a koreai főváros folytonos pezsgését, a temérdek ember nyüzsgését.
- Nyugi, ilyenkor a hajléktalanok a városban vannak, ott még talán össze is tudnak szedni egy kis pénzt kajára – válaszolta Niel.
Ennek hallatán egy picit kitágult a szemem.
- És nem féltek, hogy egyszer hamarabb visszajönnek, és rátok támadnak? – tudakoltam. – Nem éppen ez a legbiztonságosabb hely a játszadozásra.
- Nem igazán – csóválta a fejét Ricky. – Amióta adtunk nekik egy kis ételt, tudják, hogy tőlünk nem kell tartaniuk, nem azért vagyunk itt, hogy bántsuk őket.
- Ó, szóval szoktatok nekik adakozni? – kérdeztem meghatottan.
- Ha itt találunk valakit, odaadjuk, ami nálunk van – helyeselt Byunghun. – De ezt sosem említjük senkinek sem. A hajléktalanok nem tudják, kik vagyunk, mivel nincs honnan tájékozódniuk, és különben sem akarunk ebből hírverést csinálni. Nem azért segítünk nekik, hogy ezzel magunkra hívjuk fel a figyelmet, hanem azért, mert tényleg szeretnénk, és rászorulnak.
- Nagy ritkán még le is ülnek ide, és végignézik, hogyan focizunk. Szerintük én vagyok a legjobb – büszkélkedett Daniel.
Ricky és Byunghun egyszerre horkant fel.
- Valószínű – forgatták szemüket szinkronban.
Ezt betanulták?
Egy kisebb vita alakult ki arról, ki a sztárfocista a bandából, én pedig közben az imént hallottakat emésztgettem. Már az is meglepett és magával ragadott, hogy ennyire közvetlenek, s barátságosak voltak velem, de a tény, hogy hatalmas szívvel rendelkeztek, teljességgel letaglózott. Egyfajta büszkeség érzet öntött el, amit ugyan nem tudtam értelmezni, mégis jól esett. Már csak az is melegséggel árasztott el, hogy megismerhettem őket. Boldog voltam, amiért velük lehettem, ettől valamiért én is jobb embernek éreztem magam, holott tudtam, én semmi olyasmit nem cselekedtem, mint ők.
- Na, jól van – szakítottam félbe értelmetlen civakodásukat -, inkább mutassátok be nekem, miért is vagytok ti a legjo…
Az én mondandómba a telefonom csengőhangja szólt közbe.
- Bocsi – szabadkoztam, s pár lépéssel arrébb mentem, hogy fogadjam a hívást. – Igen? Ó, JungSoo… Nem, tényleg nem vagyok otthon, tökéletesek a meglátásaid – gúnyolódtam. Még mindig mérges voltam rá a délelőtti miatt. – Oké – sóhajtottam. – Diktálom az útvonalat, jegyzetelj.




*JungSoo szemszöge*


Ha valaki megkérte volna az egyik közeli ismerősömet, hogy jellemezzen engem egyetlen szóval, akkor az az illető gondolkodás nélkül rávágta volna, hogy „lusta”. Ezért, ha nem lettem volna dühös SangMira, tuti, hogy otthon maradok, s elnyúlok a kanapén, mintha nem lenne az égvilágon semmi dolgom sem.
Életemben először vettem igénybe telefonom GPS szolgáltatását. A hely, amit nővérem megadott, teljesen ismeretlen volt számomra, így már nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mégis hol rejtőzik, és miért.
Összesen egy utcát tettem meg a mobilom segítségével, aztán rá is untam a sétára, s inkább fogtam egy taxit. Magamban mérgelődtem az anyósülésen ülve, és már előre eldöntöttem, hogy az utazásom költségét ki fogom fizettetni testvéremmel.
Amikor közöltem úti célomat, a sofőr furcsán méregetett, aminek az okára csak később jöttem rá.

A semmi közepén, szélén vagy tudom is én hol szálltam ki a kocsiból. Nagyokat pislogtam, de értetlenségemre, s rengeteg kérdésemre csak a lerobbant házak kongó üressége felelt. Hátborzongató volt. A filmekben az ilyen helyeken bonyolódtak le a drogüzletek, és a…gyilkosságok. Oké, ez a gondolat egy kicsit nagyon is nyomasztó volt.
Mielőtt még elsírtam volna magam kétségbeesésem közepette, egy éles kiáltás hasította ketté a némaságot:
- SangMi, passzolj!
A homlokomat ráncolva indultam meg a hang irányába. Utam elvezetett két rom közt, s végül egy füves övezetre értem…
És nem hittem el, amit láttam. 
Nővérem három fiúval rohangált fejvesztve a focilabda után, s mivel – sajnálatos módon – rendelkeztem némi kpop ismerettel, így fel is ismertem őket: Ricky. L.Joe és Niel szaladt testvérem után.
Mi a…?
Közelebb sétáltam hozzájuk, arcomra a totális értetlenség ült ki. De legalább Festőpamacs nem volt köztük, amiért hálát kellett adnom az égnek.
Egy kisebbfajta köhögőrohammal hívtam fel magamra a figyelmet.
- Á, JungSoo, végül idetaláltál – rohant felém SangMi.
Ő volt az egyedüli, akinek feltűnt jelenlétem, a többiek folytatták tovább a meccset, mintha nem szállt volna ki egy játékos. Milyen figyelmesek…
- Igen, de bár ne tettem volna.
Finoman meglökte a vállamat.
- Ne legyél bunkó velük, ha egy mód van rá, értve vagyok?
- Miért, különben mi lesz? – húztam az agyát.
- Nem akarod te azt megtudni – morogta.
- Hű, sikerült beijesztened – ironizáltam, mire a csúnyábbik tekintetével hozakodott elő. – Oké, tudok viselkedni, nem kell aggódnod.
- Ajánlom is. Na, gyere, bemutatlak nekik.
- Nem muszáj – hadartam, és kihúztam kezemet szorításából. – Sőt inkább haza is mennék. Ha maradnék, csak ártanék nekik is.
- Azt mondtad, tudsz viselkedni, akkor ehhez is tartsd magad – ragadta meg ismételten a csuklómat, s húzni kezdett a fiúk felé.
Karjaimat összefonva, fapofával álltam előttük, pokolra kívánva az egész kialakult helyzetet. Miután leálltak a játékkal, odasiettek hozzám, s csak némán tanulmányoztak engem behatóan, mintha én lennék egy új emberi faj első prototípusa. Meg szerettem volna tőlük kérdezni, hogy „Mégis mi a halált néztek?”, de mivel ígéretet tettem egy szem nővéremnek, ezért nyugton kellett maradnom. Ez igazán nehéz feladat volt, tekintve, hogy jelenlétük másodpercről másodpercre jobban irritált.
- Fiúk, ő itt a húgom, JungSoo Parker – konferált fel végre valahára SangMi.
Remek, most már a vezetéknevemet is tudják… Holnap az lesz az első dolgom, hogy bemegyek a hivatalba, és egy teljesen új nevet kérvényezek. Na, jó, ezt csak akkor tenném meg, ha Pamacska is hallotta volna, hogyan hívnak. Ha ő itt lenne, már tényleg bajban lennék.
- Szia – hajoltak meg együttesen, én szintúgy.
- Ismersz minket? – kíváncsiskodott Ricky.
Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, mikor testvérem közbevágott:
- Igen, de nincs kedvence, tulajdonképpen még egy dalotokat sem hallotta – mentett ki a válaszadás alól, pedig esküszöm, hogy nem tettem volna szúrós megjegyzést!
Oké, talán mégis… De nem biztos!
Gondolkozzunk, milyen kedves dolgot tudnék nekik mondani azon kívül, hogy ideje lenne felnőniük, és a zsírkrétáikat, amikkel a hajukat színezik, odaadni kisgyerekeknek, akiknek valóban szükségük lenne rájuk.
- Tényleg nincs kedvencem, de te aranyos vagy – böktem fejemmel Ricky felé.
Nővérem teljesen meghökkent válaszomtól, én magam meg nem hittem el, hogy csakugyan ezt mondtam. Jó, őszintén szólva Changhyunt ténylegesen cukinak tartottam. Bájos volt a mosolya, na.
Ricky örömében tapsikolni kezdett, Niel a száját biggyesztette, s játszotta a sértettet (nem mintha ez meg tudott volna engem hatni), Byunghun pedig nevetve vigasztalta bandatársát.
- Akkor focizunk vagy mi lesz? – tudakoltam, mert máris rájuk untam.


- JungSoo, labda! – szólt rám SangMi.
A focilabda egyenesen felém gurult, viszont sem kedvem, sem erőm nem volt ahhoz, hogy megmozduljak, ezért csak hagytam, hogy elhaladjon mellettem. A fejemmel követtem útját, majd unott ábrázattal testvérem felé fordultam:
- Mi van vele?
A srácok ezt viccesnek tartották, nővérem már nem annyira. Gyilkos pillantásokat lövellt felém, azt sugallva, ha tőle függ, nem érem meg a holnapot.
- Semmi, nincs vele semmi sem – fújtatott.
- Akkor oké – vontam vállat. Imádtam, ha az agyára tudtam menni.
Közel öt percig még a „pályán” szobroztam élettelen bójaként, majd meguntam a játékot – amiben persze én vettem részt a legaktívabban -, s helyet foglaltam a fűben, ott, ahová a cuccaink voltak helyezve. Szörnyen unatkoztam, bár néha azért szórakoztattak a többiek – például amikor Ricky kigáncsolta Nielt, majd meg is rugdosta a földön fekvő szerencsétlent, az egészen élvezhető műsor volt.

Éppen a telefonom fülhallgatóját bogozgattam, mikor az egyik táska tetején csörögni kezdett valakinek a mobilja.
- Ó, ez az enyém lesz – kiáltotta Changhyun, miután felismerte saját csengőhangját. – JungSoo, ki keres?
A képernyő fölé hajoltam, s mikor megláttam a rajta villogó nevet és fotót, hátrahőköltem.
Chunji volt az.
- Festőpa… Úgy értem, Chunji az – javítottam ki magam.
- Kérlek vedd már fel, és mondd meg neki, hogy itt vagyunk a pályán. Ebből érteni fogja.
Mondja meg az, akinek hat anyja van…
- Jó – sóhajtottam. Úgy nyúltam a mobiltelefonhoz, mintha fertőzött volna.
- Ricky, hol a fenében vagytok? – förmedt rám, azaz „Rickyre”, egyből, ahogy rányomtam a fogadás gombra.
- Neked is szia, de nem Ricky vagyok.
- Mi a… Akkor… Szösz?
Túlontúl is gyorsan esett le neki.
- Mondtam már, hogy nem vagyok Szösz – forgattam a szememet -, de amúgy igen.
- Szóval nem vagy Szösz, de azért mégis. Minden tiszta. – Hangja derűs volt, ami engem roppantmód dühített. – Tehát hol vannak a srácok? Mit keres nálad Ricky telefonja? És a legfontosabb: te mit keresel ott? – faggatott.
- Túl sok a kérdésed.
- Hol vagytok? Odamegyek.
- Meg ne merd tenni! – csattantam fel.
- Szösz, ne szórakozz már, áruld el.
- Ki van zárva – tiltakoztam töretlenül.
- Akkor add oda a telefont Rickynek – utasított.
- Nem, mert akkor elmondja, hogy hol tartózkodunk, te pedig ide fogod tolni a képedet, amire én most a legkevésbé sem vágyom, szóval nem, nem fogom neki odaadni, te szépen ott maradsz, bárho…
- A pályán vagyunk, várunk! – kiabálták teli torokból egyszerre mind a négyen, ezzel teljesen meglepve – és felidegesítve – engem.
Ilyenkor tudtam nagyon sajnálni, hogy tekintettel nem lehetett ölni.
Ha nem Ricky telefonja lett volna a kezemben, tuti, hogy összeroppantom mérgemben a készüléket.
A torkomra forrt a szó, nem tudtam egy hangot sem kinyögni a dühtől, csak néztem őket mérgesen, ők pedig vigyorogva pislogtak vissza rám.
A szemetek, végig hallgatóztak… 
- Hamarosan találkozunk, Szösz – nevetett Chunji.
Lőjetek le. 
Dühödten szakítottam meg a hívást.
- Hát, akkor én haza is mennék, helló – szedtem össze saját cókmókomat gyors mozdulatokkal, de még mielőtt felegyenesedhettem volna, SangMi a vállaimnál fogva nyomott vissza.
- Sajnálom, de nem engedem.
Ezúttal nem hagytam magam, igyekeztem kikerülni szorító karjai közül, így közelharcot vívtunk a fűben hemperegve. A fiúk persze nagyon is élvezték a kis műsorunkat, a „cicaharc” kifejezést nem győzték üvölteni. Idióták.
Világéletemben a rossz tulajdonságaim közé tartozott lassúságom, és fáziskésésem, ezért nem is kérdéses, ki nyert.
Igen, sajnos nem én.
Nővérem lebilincselte lábaimat a sajátjával, amivel elérte, hogy mozgásképtelen legyek.
Sorsom megpecsételődött. 



Amint megérkezett Chunji, folytatták a focimeccset, viszont legnagyobb sajnálatomra ő nem csatlakozott a többiekhez. Leült mellém, s nyíltan bámulni kezdett. Próbáltam őt ignorálni, ezért eleinte nem is vettem fel vele a szemkontaktust, csak magam elé meredtem, de aztán már nem tűrtem tovább, felé kellett fordulnom:
- Mi a franc van?
- Ma különösen bájos vagy – kuncogott.
- Ja, igyekszem a legjobb formámat hozni – ironizáltam. – De örülnék neki, ha nem néznél.
- Ha az emberek beszélgetnek, akkor általában egymás szemébe néznek, tudod, ezt így illik – oktatott ki.
Meg kéne végre fojtanom. 
- Ezúttal megengedem, hogy eltekintsünk az illemszabályoktól. Vagy akár be is foghatod, és el is sétálhatsz innen, és akkor nem kell ilyenekkel bajlódnunk – tanácsoltam.
- Miért nem mész el te?
- Mert én túl lusta vagyok hozzá – vallottam be őszintén.
- Képzeld, én is.
- Ó, micsoda véletlen. Ki gondolta volna?
- Még mindig nem értem, hogy miért vagy velem ellenséges.
- Nincs különösebb oka – rántottam meg vállamat -, csupán az, hogy létezel.
Hahotázni kezdett, én meg a homlokomat ráncoltam.
- Nem tudom, miért élvezed ennyire, hogy sértegetlek.
- Mert vicces vagy – törölgette szemét.
- Ezt mások inkább bunkónak neveznék.
- De aranyosan vagy bunkó.
- Ó, jaj, csak ezt ne – sóhajtottam fásultan. – Ne kezdj el nekem bókolni, oké? Felfordul a gyomrom.
- Csak a tényeket közlöm.
- Tudod, elég közhelyes tudsz lenni. Körülbelül a Föld minden második fiúja ezzel a szöveggel indítana.
- De ha jobban megismersz, akkor rájössz, hogy nem olyan vagyok, mint a többi fiú – kacsintott rám.
Nagyokat pislogtam rá. – Gratulálok.
- Mihez? – értetlenkedett.
- Ténylegesen sikerült felfordítanod a gyomrom. – Látványosan nagyot nyeltem, mintha csak egy nagy gombócot küszködtem volna le a torkomon.
- Nehéz lesz téged megtörni, Szösz – karolt át.
Teljes lényemben megdermedtem.
- Ha tudni akarod, teljességgel lehetetlen, ezért ne is próbálkozz. És vedd le rólam a kezed, amíg hasba nem könyököllek – mondtam fenyegetőzve.
Röhögve húzódott el tőlem.
- Mikor fogsz majd nekem esélyt adni arra, hogy elbeszélgethessek veled? – érdeklődött.
- Nem is tudom, még majd meg kell néznem a naptáramat, de nem hinném, hogy beférnél az elkövetkezendő ötven évembe.
- Hm… Úgy látom, egy igencsak elfoglalt emberrel van dolgom.
- De még mennyire – vigyorogtam.
Amint rájöttem, hogy a szám mosolyra görbült, rögtön rendeztem vonásaimat.
- Láttam, hogy mosolyogtál – bökött vállon.
- Akkor keress fel egy szemészt – morogtam.
- Kedvelsz, valld csak be.
- Nem, nem kedvellek.
- De igeeen – felelte dallamosan.
- A lehető legkevésbé sem.
- Aha, na persze.
- Komolyan.
- Oké.
- Esküszöm, hogy nem bírlak.
- Jól van, Szösz, ezt mondd annak, aki elhiszi neked.
- De sajnos csak te vagy a társaságom.
- Valójában nagyon is örülsz annak, hogy itt vagyok veled.
- Egyáltalán nem.
- Akkor már réges-rég elmentél volna – okoskodott.
- Először is, amikor megtudtam, hogy idejössz, el akartam húzni, de nővérem nem engedett, másodszor pedig, már mondtam neked, hogy lusta vagyok, nem tudom, ezen mit nem tudsz felfogni.
- Annyira tudálékos tudsz lenni.
- Nem is! – háborodtam fel, majd finoman meglöktem őt.
Fogalmam sincs, mi késztetett arra, hogy megérintsem őt, utólag meg is bántam.
- De bizony. Egyébként meg nem hiszek neked. Te akaratosabb vagy annál, minthogy a tesód itt tudjon téged tartani.
- Viszont ő erősebb nálam – motyogtam.
Kiröhögött.
- Ó, a kicsi Szöszt simán elveri mindenki – gúnyolódott. – Szegény picike – borzolta össze a hajamat.
- Még egy ilyen, és eltöröm a kezed – böktem felé fenyegetőzve.
- Még talán meg is ijednék, ha nem lennél gyenge  – csipkelődött tovább.
Most fogom kikaparni a szemét...
Inkább már nem is válaszoltam neki, tudtam: az a legjobb megoldás, ha figyelmen kívül hagyom.
- Jaj, Szösz, mihez kezdjek veled? – ölelt magához fél karral ismételten.
- Például eressz el – sziszegtem.

Némán figyeltük tovább a három fiút és testvéremet, s néha egyszerre röhögtük el magunkat rajtuk. Ilyenkor Chunji mindig felém kapta a fejét, csak azért, hogy elkapjon nevetés közben, de mindig kapcsoltam, s a mosoly leghalványabb jelét is eltüntettem arcomról, fapofával követtem figyelemmel a további eseményeket.
Végül is nem volt annyira idegesítő Festőpamacs jelenléte, de mégis jobb lett volna, ha egyszerűen sehol sem lett volna. Ha megszűnt volna.


- Nem! – protestáltam a lehető leghangosabban. – Csakis a holt testemen keresztül! Kizárólag a hullám utazhat Chunjival egy taxiban!
- Annyira morbid tudsz lenni sokszor – mormogta SangMi.
- Akkor sem fogok vele együtt hazamenni. Inkább itt alszok, de az biztos, hogy nem fogok vele utazni.
- Szösz, én is hallak, csak úgy mondom – szólt közbe Festőpamacs.
- Csak úgy mondom, hogy tudok róla, és nem, egyáltalán nem érdekel. Nem akarom, hogy tudd, hol lakom, már az is elegendő, hogy a nevemről tudomást szereztél, sőt még túlságosan is sok. Szóval nem. Ti szépen mentek egy taxival, mi meg a másikkal. Itt és most kettéválnak útjaink, és sosem látjuk egymást újra.
- Na, abban azért ne legyél olyan biztos.
- Nem, kizárt, hogy még egyszer összefussak veled, annyira szerencsétlen még én sem lehetek. Szóval, nem igazán örülök, hogy megismertelek, szia. – Tőle külön elköszöntem. – Sziasztok fiúk, miattatok azért boldogabb vagyok – búcsúztam el tőlük, és sétálni kezdtem, hogy arrébb várjam meg a saját taximat.


- Utálok mindenkit – dünnyögtem az autó hátsó ülésén, középen terpeszkedve. Balomon Pamacs volt, jobbomon pedig SangMi.
Alig tehettem meg pár métert, mikor mind a ketten utánam futottak, lefogtak, majd amikor megérkezett a kocsi, egész egyszerűen begyömöszöltek az utastérre.
Ezért fel fogom őket jelenteni. 
Byunghun az anyósülésen ült a sofőr mellett, s jót nevetett rajtam, pediglen egyáltalán nem vicceltem, tényleg mindenkit rühelltem. Nővérem lepaktált a sátánnal (Chunjival), Festőpamacs meg csak egyszerűen létezett, ezzel pedig máris kivívta haragomat.
Pufogva töltöttem az út hátralévő részét, nem szóltam hozzá senkihez sem, még akkor sem, ha kérdeztek vagy szólongattak.


- Szia, Szösz, még látlak.
- Ja, persze – horkantam fel, majd becsaptam a taxi ajtaját, s meg sem várva SangMit, besiettem a házunkba.
Otthon, édes otthon. 


Két, egyszer sem használt evőpálcika közé fogtam a felsőmet, amit a nap folyamán viseltem, és messze tartva magamtól siettem vele a fürdőszoba felé.
- Hát te meg mit csinálsz? – állított meg nővérem.
- A hosszú ujjúmnak Chunji szaga van, mert annyit karolgatott, hogy rajtam maradt a bűze – panaszoltam. – Muszáj most azonnal kimosnom. Ha nem lenne a kedvenc darabom, akkor talán még el is égetném.
- Menthetetlen vagy, JungSoo, komolyan mondom – masszírozta meg orrnyergét, miközben elhaladt mellettem.