Házinyúlra nem lövünk - Négy [Chanyeol]

- Először is álljatok párba! – hangzott az utasítás a rövid bemutatkozás után.
Egy középkorú, izmos, mégsem nagydarab férfi figyelt minket elgondolkodva, egyik kezével az állát dörzsölgetve, szemét összeszűkítve, mintha valami megoldandó matekpéldák lettünk volna.
Ez volt az első táncpróbánk. A mi gimnáziumunk tartotta legutoljára a szalagavatóját a városban, ami január közepén került megrendezésre, így nem kezdtünk el már tizenegyedik végén táncolni, ráértünk utolsó évünk első hónapjaiban. Azonban még csak szeptember második hete volt, és én még ugyanúgy nem értettem, minek kell máris nekifogni. A lányok teljesen be voltak zsongva, a fiúk viszont orruk alatt dünnyögtek. Én sem tettem másként, egyszerűen nem fűlött a fogam az idétlen táncikáláshoz. Hosszú végtagjaimat és nyúlánk testalkatomat képtelenség volt harmóniába hozni a zenével.
Tekintetemmel egyből EunMit kezdtem el keresgélni, ám amikor megláttam, hogy Jongin felé szökdécselt, az összes életkedvem és reményem elszállt.
Persze, feledkezz meg a legjobb barátodról, mi sem természetesebb… - nyűglődtem magamban.
Alig hallhatóan felhorkantam, s inkább hátat is fordítottam nekik, közben pedig a fejemben ezer módját találtam ki annak, hogyan tennék kárt Jongin arcában.
Alig telt el fél perc, megütögették a vállamat.
- Hm? – fordultam hátra.
Arra számítottam, hogy egy osztálytársnőm lesz az, hogy megkérjen, legyek az ő partnere, vagy hogy a tánctanár jön majd oda hozzám, hogy kezdjek végre magammal valamit, ne csak álljak mindennek és mindenkinek háttal, mint valami sarokba állított óvodás, de legnagyobb meglepetésemre EunMival találtam szemben magam.
- Hát te? – csodálkoztam. – Nem Jongin mellett kéne lenned? – böktem fejemmel az emlegetett majom felé.
- Azt mondta, már van párja – motyogta lehorgasztott fejjel. – Táncolnál velem? – kérdezte félszegen.
Ha nincs ló, jó a szamár is…
- Igen – válaszoltam fülig érő mosollyal.
A szívem és az eszem erős kontrasztban állt egymással. Ha az utóbbira hallgattam volna, gondolkodás nélkül elküldtem volna őt a francba, viszont ezt az a pulzáló kis nyamvadt izé nem engedte. Ki kellett használnom az alkalmat, végül is csak egyetlen egyszer végzős az ember fia-lánya – feltéve persze, ha nem bukik meg az illető -, és különben sem tudtam volna elviselni, ha EunMi derekát valaki más fogta volna.
- Oké – csapta össze a tenyerét a tánctanár, Jungseok -, megvagyunk? – nézett végig rajtunk. – Neked meg miért nincs párod? – mutatott Jonginra, aki egyedül ácsorgott.
- Eggyel több fiú van az osztályban – rántotta meg a vállát. Na, igen, ezért kéne elhúznod innen a fenébe… - Majd hozok egy külsőst. – EunMi teljes lényében megfeszült. – Az unokatestvéremet – magyarázta.
Legjobb barátnőm hangosan fújta ki a levegőt. Nyilvánvalóan azt hitte, a gyökér beújított magának egy újabb csajt. A szememet kellett forgatnom.
- Ó, értem – biccentett Jungseok. – Akkor a következő próbára már legyen itt, kérlek.
- Mindenképp, uram – bólintott Jongin.
- Jól van, most pedig helyezkedjetek el a társatokkal szétszórtan, úgy, hogy senki se akadályozza a másikat a mozgásban.
Mi Baekhyun és EunMi barátnője, Hyerin mellé keveredtünk, természetesen elegendő távolságot hagyva magunk közt. Baek pisszegett párat, hogy magára vonja figyelmemet. Mikor rápillantottam, rábökött Hyerinre, majd csípőjét előre-hátra kezdte mozgatni, közben a száját beharapta. Ezt Hyerin észrevette, s erősen mellkason vágta haveromat, mire Baekhyunnal fojtott nevetésben törtünk ki – nem akartuk magunkra felhívni a figyelmet…annyira.
- Ya, srácok, viselkedjetek! – szólt ránk a tánctanár. Befogtuk a szánkat, hogy eleget tegyünk kérésének, bár nagyon nehéz volt visszatartani a feltörni készülő újabb nevetéshullámot. – Leköteleztek – grimaszolt. – Szóval, kezdjük!


A test- és kéztartást, valamint a legalapvetőbb tánclépéseket tanította meg először, amik még úgy-ahogy mentek is, én mégis egy idétlen bohócnak éreztem magam. Szerencsére nem egyedül bénáztam. Jót röhögtem Baekon, aki képes volt a saját lábában megbotlani, viszont jókedvemnek hamar véget vetett EunMi fancsali képe.
- Ne legyél már miatta szomorú – simogattam meg az arcát, elemelve ezzel a kezemet a derekáról. Fogalmam sincs, honnan volt annyi bátorságom, hogy megérintsem őt, általában kerültem a testi kontaktust, mert az arcom ilyenkor mindig a legélénkebb piros színben pompázott, amit nagyon égőnek tartottam, de úgy éreztem, meg kellett tennem ezt az apró gesztust.
Engem meg valakinek pofon kellett volna vágnia egy jó nagy pácolt hallal. Még komolyan én vigasztalom őt csak azért, mert Jongin a rokonával fog táncolni, és nem vele? Megáll az eszem.
Gratulálunk, Park Chanyeol, épp most nyerte meg az Év Leggyökerebb Embere-díjat. 
A francért van nekem ekkora szívem, ha róla van szó…
- Majd táncoltok máskor. Ott lesz még a bankett is – nyugtattam meg.
Oké, tényleg nem hiszem el, hogy ezt mondtam.
Kedvem támadt a fejemet a falba verni.
- De olyan jó lett volna… - mormogta lehajtott fejjel.
Jaj, bele ne halj…
- Elhiszem. De semmi sincs még veszve – biztattam.
Jól van, most már igazán tarkón lőhetne valaki!
- Azt mondod? – nézett rám reménytől csillogó szemekkel.
- Azt – bólintottam.
- Te vagy a legjobb, Yeollie – ölelt magához, félbeszakítva ezzel béna lépegetésemet (minden erőmmel azon voltam, hogy leutánozzam a tanár mozdulatait, de a testem ellenszegült, nem akart együtt működni).
Ja, és mire megyek ezzel? – mérgelődtem.
Néha sokkal jobban jött volna, ha egy bunkó, szívtelen féreg lettem volna. Mint Jongin. Na, igen, ő tökéletes példa volt erre. Nem is értem, mit eszik rajta EunMi… 


- Istenem, ne legyél már ilyen – öleltem át hátulról EunMit. Mivel a padjánál ült, így mélyen le kellett hajolnom hozzá, hogy átfonhassam körülötte karjaimat. Önszántamból nem sűrűn ölelgettem őt, de ezúttal nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. – Nem jött el a világvége.
- De már annyira beleéltem magam, Chanyeol. Nekem ráadásul meg sem magyarázta, hogy miért nem táncol velem. Csak lerázott annyival, hogy „már van párom, bocs”. Olyan… Nem is tudom… Rideg volt.
- Inkább egy paraszt – guggoltam le asztala mellé, hogy úgy folytassuk tovább a beszélgetést. - Nézd, EunMi, szerintem ezzel semmit sem vesztettél. Jongin egy csicska, egy csicska miatt pedig nem érdemes szomorkodni – mondtam nagy bölcsen.
- Bocs, haver, de a csicska el szeretne itt menni – szólt közbe Jongin váratlanul. Összerezzentem, s csak lassan emeltem rá a tekintetemet.
Ciki...
Gúnyos grimasszal arcomon álltam el az útjából, ám mielőtt még tovább haladt volna, visszafordult hozzánk.
- Ó, és EunMi, ne haragudj rám, egyszerűen csak nem akartam vitát az osztályban, ezért bevállaltam, hogy majd én hozok egy személyt táncpartnerként.
Nézzenek oda, micsoda nemzeti hős, nevezzünk el róla egy közteret, de most azonnal!
- Szeretnék bocsánatot kérni – folytatta. – Én is sajnálom, hogy nem táncolhatunk együtt, de tényleg nem akartam veszekedést. Esetleg kiengesztelhetnélek valamivel?
Hogy mi van?!
EunMi arca bíborvörössé változott a másodperc tört része alatt, én pedig csak álltam ott megsemmisülve, ökölbe szorított kezekkel, hevesen dübörgő szívvel. Nagyon jól tudtam, hogy Jongin miben mesterkedett, s azzal is tisztában voltam, hogy ő is tudatában volt annak, mit művel legjobb barátnőmmel.
Hogy rohadna meg most már. 
- Nem hinném, ho…
- Nem haragszom egyébként – vágott szavamba EunMi -, de azért persze, mármint nem kell kibékíteni, de csinálj, amit akarsz, mármint izé, úgy értem hogyne, béküljünk ki, vagyis ez nem is számít annak, ha nem is haragszom rád, de… Na szóval mindegy, érted, igaz? – hadarta levegővétel nélkül.
Már azt hittem, a végére elájul a légszomj miatt, azonban sikerült túlélnie.
Jongin elnevette magát, EunMi lehajtotta égő fejét, én meg ennél jobban nem is tudtam volna forgatni a szememet.
- Aranyos vagy – törölgette a szemét Jongin.
Oké, szerény véleményem szerint EunMi kirohanása inkább volt szánalmas, mintsem vicces. Szerény véleményem szerint csak én tarthatom EunMit aranyosnak. Szerény véleményem szerint meg kéne fejeltetnem a padot Jonginnal.
Legjobb barátnőm arca még vörösebb lett – noha nem hittem volna, hogy ez még lehetséges.
- Mit szólnál hozzá, ha elmennénk sétálni a hétvégén? – ajánlotta fel.
Mit szólnál hozzá, ha beverném a képedet? 
- A hétvége az tökéletes, mindig ráérek hétvégén, megfelelő, nagyon jó lesz – helyeselt EunMi.
Még helyette is elszégyelltem magam. Hogyan képes ennyire átlátszó lenni? A vak is megmondta volna, hogy oda meg vissza volt ezért a bájgúnárért. A gyomromat is felfordították.
Nem mellesleg pedig EunMi szinte sosem ért rá hétvégén, mindig tanult, a könyvek mellől csak nagyon ritkán volt hajlandó felállni. De természetesen egy találka Jonginnal egyből a fontossági listája első helyét érdemelte, ez azt hiszem, teljesen magától értetődő volt.
A részletekre már nem voltam kíváncsi, csatát vesztve a helyemre kullogtam. Képes voltam ennyiben hagyni az egészet, kettesben hagyni őket, engedni, hogy enyelegjenek becsengőig. Szerettem volna egy fejszével hátba simogatni saját magamat.

Órán figyelni sem tudtam, az agyam azon kattogott, hogy éppen most vesztettem el a legjobb barátnőmet. Jó, végül is csak egy találkozót beszéltek le, és ez még nem jelentett semmit sem, én mégis úgy éreztem, itt a vége mindennek. EunMi viselkedése egyértelművé tette, hogy akár most azonnal összeházasodna, s elköltözne valami trópusi szigetre Jonginnal, hogy aztán egy szép nagy családot alapítsanak, engem pedig teljesen elfelejtsenek, mintha soha nem is léteztem volna. Tulajdonképpen máris elfeledettnek éreztem magam. Pótolhatónak.


Iskola után átugrottam Baekhyunhoz, hogy ne csak a szobám - vagy a kávézónk - falát bámuljam mereven, azon agyalva, mi játszódhatott le a mai nap folyamán EunMi fejében.
Baek szinte teljesen elmerült szüleinek már-már szürreálisan nagy gardróbjában. Másodpercenként dobott felém valamit – számtalan magassarkú, zakó, rövid ujjú, nadrág, vagyis mindenféle ruhanemű és kiegészítő vett körül, a fejem már alig látszott ki.
- Találkozni fognak szombaton – meséltem. – Vagy vasárnap. De az is lehet, hogy pénteken. Végül is már az is hétvége, nem? – morfondíroztam. Válasz gyanánt a fejemen landolt egy rózsaszínű csipkés melltartó. Gyors mozdulattal, elborzadt arckifejezéssel ráztam le magamról. Képes volt rám hajítani az anyja csöcskantárját! Jesszusom! – Haver, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdeztem felháborodva.
- Igen, csak meg akarok találni valamit. De egyébként figyelek, becsszó.
- Ja, azt vettem észre – morogtam. – Na mindegy. – Legyintettem volna, ha két karom nem lett volna egy ruhahalom alatt. – És látnod kellett volna EunMit! – folytattam tovább zavartalanul. – Teljesen átszellemült, vagyis inkább meghülyült, csak azért, mert Jonginnal beszélt – sóhajtottam. – Ennél szánalmasabb dolgot még soha nem láttam, esküszöm. De Baek, mi a jó istent csináljak, hogy megállítsam Jongint? Vagyis pontosabban fogalmazva a farkát…
- Jézusom, megtaláltam! – kiáltott fel mámorosan.
- Mit? – ráncoltam homlokom.
- Csukd be a szemed! Ki ne merd nyitni!
- Ne is törődj azzal, hogy kérdeztem valamit, tényleg – zsörtölődtem, de azért úgy tettem, ahogy kérte.
- Ne merj lesni! – szólt rám még utoljára.
Néhány tompa puffanást hallottam, s egyre kíváncsibb lettem, mégis mire készült.
- Oké, nézhetsz.
- Rajtad meg mi a halál van? – szörnyülködtem megdöbbenve, amint megszűnt átmeneti vakságom.
Fekete, testhez simuló nadrág volt rajta, felül egy szemérmetlenül mélyen dekoltált, élénkpiros színben pompázó hosszú ujjú, fején pedig egy szintén piros tollakkal kicicomázott fejdíszt viselt.
- Te transzvesztitának készülsz vagy mi a franc?
- Miért, nem tetszik? – fordult egyet tengelye körül.
- Baszki, megvakultam. – Ezzel arra utaltam, hogy pici, kerek feneke, amit a nadrág külön kiemelt, örökre az emlékezetembe vésődött és nem, ennek egyáltalán nem örültem. Legszívesebben kivájtam volna szemeimet vagy agymosást hajtottam volna végre saját magamon.
A rémálmaimban Baek segge fog kergetni engem, ez már fix. 
- Mégis minek öltöztél fel így, ember? Fellépésed lesz a helyi buzibárban? – Továbbra is próbáltam ésszerű magyarázatot lelni arra, hogy miért kellett őt így látnom.
- Szerintem nem rossz – nézegette magát a szekrény ajtaján lévő tükörben.
- Fogalmam sincs hogy tudtad eddig eltitkolni előlem, hogy nem vagy hetero. Mármint nincs semmi baj a másságoddal, csak érted… Erről tudnom kellett volna.
- Idióta - pufogott, s megdobott egy keze ügyébe akadó kabáttal, ami elől ügyesen elhajoltam (nem úgy, mint a melltartó elől, brr). – Egész egyszerűen csak arról van szó, hogy kedvet kaptam a táncoláshoz.
- Aha, ez nagyon jó, és mondd, mégis mikor ment el a maradék eszed is? Nem mellesleg meg honnan vannak ilyen gönceitek?
- Apa és anya Brazíliában találkoztak, egy szamba esten – adott magyarázatot.
Na, igen, gondoltam, hogy az ősei már korábban is nagy világjárók voltak. De mégis hogyan tetszhettek meg egymásnak azokban a rongyokban? Elképzelhetetlen.
- Ha már így szóba jöttek a szüleid… Nem fognak megölni azért, amiért így felforgattad a szobájukat?
A helyiség leginkább egy háborús övezetre hasonlított. A földön még csak lábujjhegyen sem lehetett közlekedni anélkül, hogy az ember rá ne taposott volna valamire. Még a csilláron is volt egy félpár zokni.
- Későn érnek haza mind a ketten, van még időm rendet rakni – vont vállat nemtörődöm stílusban.
- Rám aztán ne számíts. Te kotortad ki az összes cuccot a szekrényből, nem én.
- Akkor viszont táncolnod kell velem.
- Hogy mit csinálni? – kérdeztem vissza, hátha csak félrehallottam.
- Megtanulunk szambázni – adta elő eget rengető ötletét. – Tessék, tiéd lehet anyám fejdísze – hajította felém a tollas kiegészítőt.
- Persze, még mit nem! – ellenkeztem. – Kettőnk közül te vagy a meleg, ezt ne felejtsd el.
- Mint már mondtam, nem vagyok meleg, te fogyatékos – morgolódott.
- Ahaaa…
- Oké, válassz: vagy szambázol, vagy takarítasz.
Néhány másodperc erejéig csend telepedett közénk. Mérlegeltem: vagy buzeránst csinálok magamból, és Baekhyun csaja leszek vagy órákig szedegetem a szétdobált holmikat. Egyik sem tűnt a legjobb délutáni elfoglaltságnak, ami azt illeti, de az utóbbi opció még mindig jobban hangzott.
- Jó, akkor felnyalom ezt a helyet, de anyud fehérneműihez akkor sem nyúlok hozzá, ha az életem múlik rajta!


Mire eljött a péntek, EunMi két személyiségre szakadt: volt egy depressziós énje, ami mindig a táncpróbákon tört elő belőle (minden áldott nap próbáltunk, ami külön a lányok kérése volt, csak azért, hogy „a szalagavatóra a tökéletesebbnél is tökéletesebbek legyünk”), s egy vidám, élettel teli személye, aki Jongin mellett jött a felszínre.  Eszméletlenül féltékeny voltam. Szünetekben sokat beszélgettek, legjobb barátnőm boldog viháncolása töltötte be a termet, s ilyenkor kedvem lett volna világgá menni. Nem tudtam EunMit megkörnyékezni, lehetetlen küldetésnek tartottam, ezért inkább mindig a távolból figyeltem őket a kezeimet tördelve. Baekhyun nem ért rá arra, hogy a lelkemmel foglalkozzon, túlságosan is lekötötte a figyelmét Hyerin. A fejébe vette, hogy ideje megállapodnia, s keresnie magának egy barátnőt. Nem is kutakodott sokáig, szinte rögtön beugrott neki, hogy a táncpartnere szabad, csinos és még ráadásul szép is. Most mindenki hülye, amiért hirtelen elkezdték a párválasztó korszakukat élni vagy én vagyok szerencsétlen? 
Előző héten még minden rendben volt, EunMi velem jött haza, a szokásos mosolygós módján beszélgetett velem, Baek pedig nem akart mindenáron párzási táncot lejteni Hyerinnel (aki mellesleg minderre vevő volt, hiába is akarta játszani a nehezen kaphatót). Mostanra viszont az egész világom a feje tetejére állt (bár az is lehet, hogy én dramatizáltam túl a helyzetet), Jongin és EunMi elválaszthatatlan volt (legalábbis nekem nagyon annak tűntek), Baekot meg elkezdte a farka vezérelni ahelyett, hogy a szívére hallgatott volna (vagyis nem hagyott volna engem magamba fordulni). Így hát egyedül maradtam, s külsőleg szemléltem, hogyan cuppant rá Jongin EunMira, hogyan akaszkodott rá, és bájolgott vele nyájasan, gyomorforgatóan. Megakadályozhattam volna, magammal húzhattam volna EunMit, vagy akár magamhoz is láncolhattam volna őt, de egy az, hogy az elég hülyén nézett volna ki, ha a hátamhoz lett volna erősítve, kettő pedig az, hogy Jongin bűvköréből így sem tudtam volna kiszakítani. Csüngött minden szaván, ha csak meglátta őt, a szeme máris látványosan csillogott, s ilyenkor egyetlen épkézláb mondatot sem tudott magából kicsikarni. Csak vihogott, mint egy buta csitri, és ezért még én éreztem magam kellemetlenül. Teljesen megváltozott, ha vele volt, és ezt nem tudtam mire vélni. Mármint oké, hogy tetszett neki (könyörgöm, mégis miért?!), de azért nem kellett volna ennyire odaadónak lennie. Akárhányszor rájuk pillantottam (jó, igazából mindig őket bámultam, figyelmem egy percre sem lankadt), Jongin karja mindig legjobb barátnőm vállán pihegett, amiért nagyon szívesen megajándékoztam volna egy csinos kis gipsszel. Ne nyúljon hozzá, ne szólítsa meg, ne közelítse őt meg, ne nevettesse meg, ne karolja át, sőt még csak rá se nézzen. 
Mégsem tettem semmit sem annak érdekében, hogy kevesebb időt töltsenek együtt. Nem tudtam, mit kéne cselekednem, EunMi változása szíven vágott, elkeseredett voltam, s úgy éreztem, meg van kötve a kezem.
Semmi sem volt így jól.