Házinyúlra nem lövünk - Öt [Chanyeol]

Már közel huszonöt perce álldogáltam az iskolánk előtt, Jonginra várakozva. Feszültségem nőttön-nőtt, szinte másodpercenként megnéztem az időt telefonomon, s fel-alá kezdtem el járkálni, miközben a körmeim mellől tépkedtem-kapartam a bőrt. Ez még nagyon régen tartozott az idegesítő szokásaim közé, s már egyszer sikerült róla leszoknom, most viszont annyira frusztrált voltam, hogy egyszerűen szükségét éreztem a hámréteg eltávolításának.

Néhány pillanat múlva megállásra kényszerítettem magam, mert nem szerettem volna megizzadni, azonban már így is félő volt, hogy a sétálgatásomnak nyoma lesz ruhámon egy „szép” kis izzadtságfolt képében. Gondolatban jó erősen bokán rúgtam magam azért, amiért erre nem gondoltam előbb. Kapkodva, remegő kezekkel kerestem ki kis táskámból a vaníliás-cukrozott szilvás testpermetemet, s fújtam be vele magam – isten tudja, hanyadszorra. Megnéztem magam a kis piperetükrömben, hogy leellenőrizzem sminkemet. Hál’ istennek mindent rendben találtam. Az iskolában nem festhettük magunkat, ezért feltétlenül ki kellett használnom a hétvége nyújtotta szabadságot, s felkennem valamit – csak egy kis szempillaspirált és szemhéjtust használtam, tehát még így sem lehetett azt mondani, hogy elvesztettem a fejemet csak azért, mert most engedélyt kaptam a tipikus lányos sminkőrületem kiélésére. Tekintve, hogy még csak szeptember második hete volt, a nap jóleső melegségben fürösztötte a várost, s így nem kellett rétegesen öltözködnöm – egy szűkített szárú farmert viseltem virágos topánkával, és egy halvány rózsaszín, mintamentes rövid ujjúval. Megszámlálhatatlan alkalommal cseréltem le egész öltözékemet, és már tényleg úgy véltem: előbb fogok megőrülni, és egy gumiszobába kerülni kényszerzubbonyban, mint megtalálni a tökéletes szerelést. Nem, a véglegesen kiválasztott darabok sem számítottak a legjobbnak, de már késésben voltam, így jobbnak láttam abbahagyni a földön való vergődést és siránkozást csak azért, mert „nincs semmim, amit felvehetnék”, holott majdnem megfulladtam a szekrényemből kidobált ruhákban, amik egy egész tengert képeztek szobám padlóján.

Na, igen, engem legalább érdekelt, hogy elkések-e vagy sem, nem úgy, mint Jongint. Haragos voltam, s csalódott, mégsem tudtam magam rávenni arra, hogy hazaballagjak. Valami azt súgta, meg fog jelenni, viszont a fejemben ott motoszkált egy másik hang is, ami azt mondta, biztosan csak felültetett, és amíg én itt ácsorgok állhatatosan, addig ő még mindig otthon alszik. Szerencsétlennek éreztem magam, s ha nem Jonginról lett volna szó, akkor már az első öt perc után feladtam volna a várakozást.

Sóhajtozva számláltam a perceket, mialatt gimnáziumom öreg épületével szemeztem.

Türelem, EunMi, türelem. El fog jönni, és akkor majd mindenért kárpótol.

Már csak azzal tudna kibékíteni, ha egy jegygyűrűvel a zsebében érkezne, s köszönés helyett rögtön letérdelne elém, hogy megkérje a kezem. Véleményem szerint ez lenne a minimum azok után, hogy ennyit szobroztam miatta.

Háromnegyedóra. Ennyit kellett várnom rá összesen. Negyvenöt percig képes volt engem várakoztatni. Mégis, amikor felbukkant, az összes haragom elszállt, s tulajdonképpen még a nevemről is megfeledkeztem.

Hátracsapott fullcap, fekete póló, felette zöld-fekete kockás ing kigombolva és egy koptatott, itt-ott gyárilag kiszakasztott farmernadrág volt rajta, egyszóval mesés volt, mint mindig, és én jó szokásomhoz híven lebénultam.

Már ahogy bekanyarodott a sarkon, pislogni is elfelejtettem. Egyszerre akartam pirulva a földet pásztázni, s megszakítások nélkül rámeredni. Végül az utóbbi győzött: figyelemmel kísértem, hogyan vonult végig az utcán úgy, mintha csak a kifutón lépdelt volna könnyedén. Még egy kis enyhe szél is a gyönyörű, sötét szín hajába tépett, s én magam még egy menő film ritmusos betétdalát is hallani véltem – bár az is lehet, hogy csak szimplán megártott nekem Jongin tökéletessége. Mert kifogástalan volt, az egyszer biztos.

Minél közelebb ért hozzám, annál inkább szerettem volna visító malac hangot hallatni, de ugyebár az elég furán vette volna ki magát, ezért inkább nyugton maradtam, és számat beharapva fojtottam vissza minden furcsaságot, ami a számat készült elhagyni. Nem akartam különös viselkedésemmel mindent elrontani már a kezdetek kezdetén, habár tudtam, hogy a Jongin közelében fellépő agyzárlatom mindenképpen meg fogja nehezíteni a helyzetem, s azon lesz, hogy én leégessem magam.

Vonulása egy örökkévalóságig tartott, úgy éreztem, legalább öt évet öregedtem, s biztos voltam abban is, hogy a hajamban már meg is jelentek az első őszhajszálak.

Alig volt már köztünk húsz méter, amikor végre rám emelte tekintetét. Az a mélybarna szempár egyenesen rám szegeződött, és én egész valómban beleborzongtam. Jonginnak már kilencedikes korunk óta megvolt az a fajta magabiztossága és kisugárzása, amivel bárkit le tudott volna venni a lábáról. Ha valahol megjelent, akarva-akaratlanul is kivívta magának a jelenlévők figyelmét, egyszerűen nem kerülhette el az ember érdeklődését a jelensége. A lányok rendszerint olvadoztak tőle, a fiúk viszont csak némán pufogtak magukban. Mindenkiből kiváltott valamiféle érzelmet – vagy rokon- vagy ellenszenvet -, olyan sosem volt, hogy valaki semlegesen állt volna hozzá.

Tartotta velem a szemkontaktust, s hiába akartam elfordítani fejemet, hogy ezredszerre is szemügyre vegyem iskolámat, ő nem hagyta. Fogva tartott, megbabonázott. Mindig ezt csinálta. Mindig képes volt elérni, hogy a másodperc tört része alatt megfeledkezzek a külvilágról, és senki mást ne lássak, csak is őt. Tulajdonképpen, ha a légzés nem lett volna feltétlen reflex, ezer százalék, hogy elfelejtek levegőt venni, és megfulladok. Mondjuk, ha ez így lenne, már kilencedik óta nem lennék az élők sorában.

Amikor elém ért, félmosolyra húzta ajkát, úgy hajolt meg.

- Szia – köszönt vidám hangon.  

- Szia – üdvözöltem somolyogva.

Ekkorra már minden dühöm szertefoszlott, képes lettem volna órákig szorosan ölelni őt, kizárva minden mást, ami körülvett minket, nem törődve semmivel sem.

- Ne haragudj, amiért késtem – szabadkozott -, csak sikeresen elaludtam. – Megdörzsölte szemét, hogy hitelesítse magát.

- Nem történt semmi – legyintettem –, a lényeg, hogy itt vagy.

Eddig sikeresen ki tudtam magamból préselni egy kerek, értelmes mondatot. Győzelem!

- Egyébként még meg sem jegyeztem, milyen csinos vagy ma – bókolt.

A fülem hegyéig lángba borultam, jól jött volna, ha valaki arcba locsol egy pohár hideg vízzel.

- Oh, köszi, te is… Akarom mondani, helyes vagy, meg…izé… - hebegtem.

Tessék, így kell mindent elrontani már a legelején.

Elnevette magát. – Igen, mindent értek. Na, gyere, sétálj ezzel a csinos fiatalemberrel egyet, ha már ilyen szép az idő.

A kezemet – mivel különben sem szerettem zsebre vágni – magam mellett lóbáltam, remélve, hogy majd Jongin szépen ráfog, és én majd elájulhatok, úgy, ahogy kell, de sajnos nem történt semmi sem. Úgy rángattam karomat előre-hátra, mintha csak a görcsöt akartam volna belőle kirázni vagy valami hasonló problémákkal küszködtem magam, s ettől kezdtem magam idiótának érezni. Ő az egészből semmit sem észlelt – vagy csak nem akart rákérdezni, mégis mi az istent művelek -, csak lazán, zsebébe süllyesztett kezekkel jött mellettem.

A közénk telepedett csönd zavaró volt és kínos, de semmi mesélni való sem jutott eszembe. Abban bíztam, hogy majd ő megmenti a hangulatot, viszont nem úgy nézett ki, mint akinek annyira beszélhetnéke lett volna.

Halkan, panaszosan sóhajtottam, mire felém fordította a fejét. Szemöldökét kicsit megemelte, úgy méregetett. Beszorítottam számat, s picit lejjebb hajtottam fejemet. Nem akartam, hogy meghallja sóhajtásomat…

Váratlanul átvetette a vállamon a karját, és közelebb húzott magához.

- Mondjad, mi volt ez a sóhaj? – kíváncsiskodott aranyosan.

Az, hogy ennyire közel volt hozzám, s körbelengett leírhatatlanul kellemes illata, szinte lesokkolt.

Megköszörültem a torkom. – Öhm… Csak kifújtam a levegőt – magyaráztam.

- Szóval csak kifújtad a levegőt – ismételte utánam. Tudtam, hogy nem hiszi el nekem, már csak a hangja is árulkodó volt.

- Igen, ki – biccentettem.

Egy gyors puszit nyomott fejem búbjára, amivel majdhogynem megállította a szívemet.

Kitágult szemekkel pislogtam magam elé. Fogadni mertem volna rá, hogy arcom kilencven százaléka csak szemből állt.

- Bocsi, ez kellett.

- Ööö… Semmi baj, nyugodtan – motyogtam bénán.

Kuncogni kezdett, nekem pedig a szívem azon munkálkodott, hogy minél előbb átszakítsa mellkasomat.

Mi a fene volt ez?

Egy közeli park padjára telepedtünk le, szorosan egymás mellé, így még levegőt is alig mertem venni. Rajtunk kívül viszonylag sokan tartózkodtak még a ligetben, legfőképpen kisgyermekes családok múlatták itt szabadidejüket. Egyedül azért volt jó érzés az, hogy nem voltunk teljesen magunk, mert így legalább nem volt síri csönd, a többi ember moraja szolgált háttérzajként, viszont nem bántam volna, ha csak ketten lettünk volna.

Ölembe ejtett kezeimet kezdtem el tanulmányozni, mintha annyira érdekfeszítőek lettek volna, csak azért, hogy zavaromat palástoljam.

Elő kell hozakodnom valamilyen témával, mert ez így nagyon gáz.

Alig két perce ücsörögtünk a lócán, mikor Jongin meglepetten kiáltott fel, s húzott még közelebb magához:

- Nézd, egy mókus! – mutatott az egyik fára, ami néhány méterrel volt előttünk.

Követtem ujja vonalát, majd a számhoz kaptam: - Ó, de aranyos!

- Már el is tűnt – mondta kissé csalódottan.

Miután a „látványosságnak” nyoma veszett a fa lombja közt, vissza szerettem volna helyezkedni eredeti ülőpozíciómba, de Jongin nem hagyta, a vállamat szorítva tartott veszteg. Na, nem mintha olyan nagy ellenállást tanúsítottam volna. Amint rájöttem: ott akar tartani majdhogynem az ölében, nem akartam távolabb kerülni tőle. Sőt, olyat tettem, amivel még magamat is megleptem: a mellkasának dőltem, s fejemet nyakhajlatára hajtottam. Elégedett sóhaj hagyta el a száját, s állát az én fejemen támasztotta meg. Hallottam szívének dörömbölését, mely kicsivel szaporábban vert az átlagosnál. Mosolyogva nyugtáztam, hogy mindez miattam volt.

- Ki gondolta volna, hogy egyszer majd így leszünk – merengett el.

- Én reménykedtem benne – bukott ki belőlem.

- Szépen elmentünk egymás mellett három éven át.

Vagyis ezzel azt akarja mondani, hogy végre egymásra találtunk? Hogy ezek után nem csak osztálytársi viszony lesz majd köztünk? Ez azt akarja jelenteni, hogy tetszem neki?

Annyi kérdés merült fel bennem, hogy hirtelen nem is tudtam, melyiket boncolgassam, fejtegessem magamban, hangosan feltenni őket viszont nem mertem.

- Őszintén szólva én azt hittem, nem is tudsz a létezésemről – vallottam be.

- Pedig mindig is nagyon csinosnak tartottalak – simította meg arcomat.

Olyan rémülten bámultam magam elé, mintha szellemet láttam volna.

Ő? Engem? Csinosnak? Annak tartott? Mindig is? Jééééézusom!

Előbb vagy utóbb, de eszméletemet fogom veszteni.

Mivel csak szapora lélegzetvétellel feleltem, elnevette magát.

- Mi lenne, ha elmennénk biliárdozni? – ajánlotta fel. – Majd én megtanítalak, hogyan kell fogni a…dákót – fejezte be zavartan.

Lefagyva néztem rá, nagyot nyeltem.

- Istenem, látnod kéne a fejedet – hahotázott. – Csak játszunk, EunMi – ragadta meg kezemet, s felállított a padról. – Megtanítanak játszani, ha esetleg nem tudnál.

- O-oké… – dadogtam.

- Baszki… - sziszegte Baekhyun, s idegesen a hajába túrt.

A bár az én méltatlankodásom és Baek morgása miatt volt hangos már közel tíz perce. Megállás nélkül szidtam haveromat, aki a világ legrémesebb biliárdjátékosa volt, s már tényleg azon gondolkodtam, hogy mérgemben feldugom neki a dákómat. Mármint nem azt a dákómat! Kizárólag azt, amit a játékhoz használtam!

A vendégek nem igazán törődtek velünk – meg különben sem voltak sokan -, akik szombatonként megfordultak itt, azaz már törzsvendégnek számítottak, már hozzászoktak zajos csapatunkhoz. Az osztálytársakkal sokszor ugrottunk le ide hétvégenként, hogy egy picit lazítsunk, s együtt hülyüljünk. Jól esett a hosszú hetek végén kikapcsolódni, így mikor Kris rám csörgött (általában mindig ő telefonált körbe a társaságon), hogy megkérdezze, ráérnék-e, azonnal igent mondtam. Bár imádtam a kávézónkat, mégsem szerettem állandóan ott időzni, és valahogy most gitározgatni sem volt kedvem a szobám falai közt.

- Te nyomorék, hányszor akarod még elcseszni? – csattantam fel. –Te direkt csinálod, Baek?

- Nem, csak…

- Na, jó, gyerekek, én ezt nem bírom tovább – vágtam szavába. – Ha nem lehetek Taoval egy csapatban, én kiszállok – fenyegetőztem nagy komolyan.

- Veszíteni is tudni kell, Chanyeol – vigyorgott rám önelégülten Kris.

Luhan és Minseok, akik biliárdjátékunknak csak a szemlélői voltak, röhögni kezdtek.

- Haha, nagyon vicces – grimaszoltam -, csak bele ne fojtsalak titeket a kólátokba, köcsögök – mutattam üvegpoharuk felé, amiből szívószállal szürcsölgették a szénsavas üdítőitalt.

-  Gyere, Chan, lecseréllek. Csak fogd meg a piám – nyomta kezembe poharát Luhan.

- Bármit megteszek, csak mentsetek meg ettől a szerencsétlentől – céloztam Baekhyunra.

- Nyertünk, mi nyertünk! – ujjongott Luhan és Baek, majd igazi melegek módjára ölelkezni kezdtek. Az egész hely tőlük zengett.

Nagyokat pislogtam. A gyökerek tényleg megcsinálták. Legyőzték Krist és Taot, akik ellen a mi párosunk csúnyán kikapott volna.

Mi a…?

- Látod, Chanyeol, így kell ezt csinálni – fordult felém diadalittasan Luhan, majd átkarolta legjobb haveromat.

- Lehet, hogy nem is én vagyok a béna – húzta pimasz félmosolyra száját Baek.

Most akkor melyiket verjem meg előbb?

- Jól van, le lehet rólam szállni – morogtam barátságtalanul.

- Fáj a vereség, mi? – incselkedett tovább Baekhyun.

- Én senki ellen nem vesztettem, Baek. Kiszálltam, ha nem emlékeznél rá.

- Mert gyáva vagy.

A mennyezet felé emeltem tekintetem. – Te meg iszonyatosan gyerekes.

Megindultam asztalunk felé – csak azért volt a miénk, mert a félig megevett pizzáinkat ott hagytuk -, de mielőtt még leülhettem volna, csilingelve kinyílt a bár ajtaja. Automatikusan a bejárat felé kaptam fejemet, hogy vessek egy pillantást az újonnan érkező(k)re, ám amint odanéztem, még az ütő is megállt bennem.

Jongin volt az és…EunMi.

A fiú keze lazán át volt vetve legjobb barátnőm vállán, s mondott neki valamit, mire EunMi arca felragyogott, s szégyenlősen elnevette magát.

Teljesen lefagytam, a szívverésem pedig meglódult.

Baekhyun is felfigyelt rájuk, rögtön felvette velem a szemkontaktust. Nagy szemeiből azt tudtam kiolvasni, hogy ő maga sem tudta, mi a fenét keresnek ők ketten pontosan itt.

Aztán belém hasított a felismerés: ma volt az a bizonyos találkozójuk, ami miatt EunMi még értelmesen beszélni is elfelejtett.

Ó, jaj, hogy oda ne rohanjak…
EunMi szépsége egyenesen letaglózott. Ki volt sminkelve, így szemei olyanok voltak, mint egy gyönyörű macskáé, s én köpni-nyelni nem tudtam. Lélegzetelállító volt, szavakkal ki sem lehetne fejezni, mit éreztem abban a pillanatban, mikor megpillantottam. Minden egyes alkalommal képes volt elérni, hogy egy kicsivel jobban belehabarodjak, de most... Képes lettem volna a lelkemet eladni azért, hogy megérintsem. Nem, ez egyáltalán nem túlzás! Minden egyes porcikám vágyakozott az érintésére, már-már fizikai fájdalommal járt egy légtérben tartózkodni vele.
A francba, hogy lehet valakinek már csak a létezése is ennyire bámulatos?
És miért leszek egyből nyálas buzi, ha rágondolok?
Elmélkedésemből Minseok hangja zökkentett ki:

- Hé, Jongin! – szólt oda neki.

Azonnal kiszúrtak minket mind a ketten. EunMi arcára egy széles mosoly kúszott, ahogy találkozott a tekintetünk, de én nem tudtam ezt viszonozni, csak valami keserű fintorra telt tőlem.

Habozás nélkül megindultak felénk.

Nem! Nem, nem és nem! Ne merészeljetek idejönni! – parancsoltam rájuk magamban.

Míg közelítettek, addig én is visszasétáltam a fiúkhoz, hogy ne csak ácsorogjak az asztalunk előtt, mint valami világtalan. 

- Sziasztok – köszöntünk mindannyian egyszerre - én kevésbé olyan lelkesen, mint a többiek.

- Nem úgy volt, hogy nem tudsz jönni? – vonta kérdőre Jongint Kris.

- Úgy volt, hogy egyedül nem tudok jönni. De itt vagyunk – húzta magához még közelebb EunMit.

Szívem szerint tőből kiharaptam volna a karját, mint valami kutya.

Egyébként meg mi a fene ütött Krisbe? Képes lett volna meghívni ezt a majmot is? Rajtam kívül van valakinek is egy csöppnyi esze?

Szívesen közbeszóltam volna, hogy ez egy fiúdélutánnak indult, de nem állt szándékomban megbántani EunMit, ezért inkább csak fejben pufogtam tovább.

- Pont jókor jöttetek, épp most vertük el Krist és Taot – mesélte vidáman Luhan. – Kiálltok ellenünk?

- EunMi? – kérdezte Jongin. – Te benne vagy?

- Naná! – vágta rá gondolkodás nélkül.

Baekhyunnal szem forgatva pillantottunk egymásra, majd a szánkkal EunMit imitálva tátogtuk utána, hogy „naná”. El is röhögtük magunkat, amiért ennyire összhangban voltunk.

Nem sokáig szobroztam a biliárdasztal mellett, inkább leültem az asztalunkhoz, és a kitudja ki által meghagyott száraz pizzát kezdtem el rágcsálni, miközben dühösen meredtem a gerlepárra. Jongin nem is tudott volna ennél egyértelműbben és gusztustalanabbul nyomulni EunMire. Ha a lány picit bedőlt, hogy megfelelő szögben találhassa el a biliárdgolyót, az a barom kiguvadt szemekkel, pislogás nélkül bámult barátnőm fenekére. Meg kell hagyni, EunMinek tényleg fenséges hátsója volt abban a farmernadrágban, de azért az, hogy ennyire meresztette rá a szemét, nem kicsit számított pofátlanságnak. Vagy ha éppen EunMi bénázott (oké, mindig azt csinálta, tényleg rémesen játszott), akkor Jongin készségesen mögé sietett, hozzá simult hátulról, s a fülébe suttogva segített neki lökni.

Milyen kis segítőkész, egyem meg azt a csöpp kis szívét, jaj a kis cukorfalat, hogy rohadna meg!

Az elfogyasztott pizza ilyenkor nagyon erősen gondolkodott rajta, hogy most felszínre törjön-e vagy inkább maradjon a gyomromban. Egyenesen visszataszítóak voltak együtt. Nem is beszélve arról, hogy EunMi látványosan megjátszotta magát. Hangosan, feltűnően vihogott, hosszabb ideig dőlt be, mint ahogy szükséges lett volna, s túlságosan is sokszor lángolt az egész feje. Egyedül az vigasztalt, hogy amikor Jongin túl közel merészkedett a szájához, visszavonulót fújt, s eltávolodott tőle. Ezért igazán megajándékoztam volna egy…pónival. Nem tudom, biztosan örült volna neki.

Baekhyun, miután befejezte a játékot, leült velem szembe, s csak ekkor vettem észre, hogy már legalább öt szalvétát cincáltam apró darabokra mérgemben.

- Csak játszanak – próbált vigasztalni.

- Csak játszanak?! – háborodtam fel. – Nincs szemed? Majdnem megdugja ruhán keresztül!

- Halkabban már – csapott rá kézfejemre -, még a végén meghallanak.

- Szarok bele – rántottam vállat. – Utálom őket. Nézd meg most is, mit csinálnak! – mutattam rájuk.

Jongin EunMi hasán összekulcsolta karjait, a fejét pedig a nyakába fúrta, ezzel vinnyogó hangot kiváltva legjobb barátnőmből.

Jézusom…

- Oké, igazad van – sóhajtott Baek. – Megint olyan, mintha csak azt mondaná, hogy „óóó, Jongin, dugj meeeg” – nyávogott.

- Ne. Ne kezd ezt megint – temettem arcomat két tenyerembe.

- Csak próbálom elterelni a figyelmedet a tökéletes humorommal.

- Rémes a humorod, és ettől nem is érzem jobban magam. 

- És akkor most mit akarsz csinálni? Csak itt fogsz ülni, mint valami számkivetett, és sajnáltatod magad?

- Mi mást csinálhatnék? – tártam szét karomat.

- Mondjuk beszállhatnál a játékba.

- Minek? EunMinek még úgy sem tűnne fel, hogy létezem.

- Mert így, hogy csak gubbasztasz a félórája megkeményedett pizzád felett, minden sokkal jobb lesz, igaz?

- Jó, akkor tudod mit? Inkább hazamegyek – megragadtam pulóveremet, s felálltam. – Nincs nekem már ehhez az egészhez gyomrom. Jössz vagy maradsz?

Száját rágcsálva mérlegelt magában, majd panaszosan fújta ki a levegőt.

- Mind a hárman ünneprontók vagytok – mormogta.

Elköszöntünk a többiektől; EunMin én Jonginon kívül mindenki vissza is köszönt. A két jómadarat túlságosan is elfoglalta a viháncolás.

Ha lány lettem volna, ezer százalék, hogy sírva fakadok, s hazaérve egy teljes bödön fagyit kanalazok magamba. De mivel ellenkező nemű voltam, ezért csak magamban nyűglődtem, és igyekeztem elfojtani keserűségemet.

Pótolható vagyok és láthatatlan, ezzel a gondolattal meg kell barátkoznom. Még akkor is, ha rohadt nehéz.

Hogy fordulhatott ki ennyire magából EunMi mindössze két hét leforgása alatt?

Lemondóan sóhajtottam, majd arrébb rúgtam egy kavicsot.

- Meg akarsz tanulni elgitározni egy új dalt, tökfej? – löktem oldalba Baekot, aki némán kullogott mellettem.

A szeme drágakőként ragyogott rám.

- Igeeen! Igen, igen, igen! – ugrándozott, miközben a karomat rángatta.

Sosem volt kedvem ahhoz, hogy Baekkal szenvedjek, mert a hangszerekhez sem értett, most viszont úgy gondoltam, rajtam már csak a zene segíthet, s az, ha Baekhyun nem hagy magamra a gondolataimmal.