Luhan – Sweet Cheater – Első rész

Sziasztok!

Igen, a bejegyzés címét tökéletesen olvastátok el, ez valóban a Sweet Cheater egy újabb (immáron negyedik) változata, és remélhetőleg egyben az utolsó is. Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, amiért csak úgy, se szó, se beszéd töröltem ezt a fanficet, ezért úgy gondoltam, újrakezdem, átdolgozom, máshogyan állok hozzá, és felteszem. És íme! Sikerült megszülnöm. Ezúton is szeretnék bocsánatot kérni azoktól, akik szerették ezt a ficit és várták a folytatását, remélem, ezzel tudlak titeket kárpótolni.  

Bár ebben azért van egy-két változtatás (például Luhan nem híresség), de azért bízom benne, hogy így is tetszeni fog Nektek. 

Jó olvasást! :) 

Épp egy szabad asztalt törlök le, amikor kinyílik a kávézó ajtaja, s ezzel együtt megszólal a bejárat felé aggatott delfines szélcsengő – ami egyébként nem illik a kávéház bútoraihoz, de valamiért a főnök ezt nem hajlandó belátni, hiába is győzködöm. Már fel sem emelem a fejem, csak folytatom tovább a munkám egészen addig, amíg valaki rá nem fog a kezemre, hogy így késztessen megállásra. Meglepetten nézek fel, de amint meglátom, hogy ki zavart meg, arcvonásaim rögtön ellágyulnak, szám mosolyra húzódik.

- Ó, Luhan. Hát te?

- Elmaradt az egyik órám, így gondoltam, iszok egy kávét, amíg meg nem kezdődik a következő. De az egyetem automatájából hihetetlenül szart lehet kapni.

Biccentek.

- Szóval megtennéd, hogy…

- Máris hozom – szakítom őt félbe, s azzal sarkon is fordulok, hogy elkészítsem rendelését.

Nem is kell mondania, mit kér, már álmomból felkeltve is meg tudnám mondani.

Luhan törzsvendégnek számít nálunk, amióta egyetemista, minden egyes nap benéz hozzánk, hogy elfogyasszon egy kávét, esetleg az egyik sarokban meghúzódva tanuljon. Állítása szerint a kávéillat inspirálja őt, ezért is szeret nálunk megírni egy-egy beadandót.

Közel féléve vettek fel a kávézóba, így ismerkedtem meg vele. Amikor első munkanapomon a pénztárgép használatát gyakoroltam, éppen akkor toppant be, s örömmel vállalta, hogy ő lesz az első vevőm. Töretlenül mosolygott, hihetetlenül kedves volt hozzám, s nem harapta le a fejemet, amiért bénáztam. Sőt, még viccelődött is velem. 

Tehát az első napom óta vagyunk haverok. Néha eljárunk ide-oda, amikor nem kell éppen az egyetemre fókuszálnia minden idegszálával, továbbá szeretünk a másik lakásán lebzselni, ha nincs jobb dolgunk. Mindig veszekednem kell vele, hogy ne fossza ki a hűtőmet, ha felugrik hozzám.

Amikor rápattintom a pohárra a fedőt, felnézek, s roppantmód meglepődöm, ugyanis Luhan engem néz. Amikor észreveszi, hogy kérdőn pislogok rá, csak egy sejtelmes félmosolyra húzza a száját, és lesütött szemekkel elkezd dobolni az asztallapon.

Hát ez… fura.

Izgatottság kerít hatalmába.

Visszasétálok hozzá, s cserélünk: ő ideadja nekem a pénzt, én pedig átnyújtom neki a kávéját. Már sarkon is fordulnék, de megpaskolja az asztal tetejét. Megcsóválom a fejem.

- A szünetem egy óra múlva lesz, nem ülhetek le.

- Csak egy percet kérek.

Néhány pillanat erejéig hezitálok, majd kihúzom az egyik széket, és lehuppanok rá.

- Hatvan másodperc – bökök felé mutatóujjammal. – Számolom.

Vigyorogva bólint.

- Meddig vagy ma?

- Négyig.

- Tökéletes, fél négykor van vége az utolsó órámnak. Összefuthatnánk utána. Feltéve, ha nincs valamilyen programod.

A szívem makacs módon kihagy egy ütemet.

Nem is gondolkodom, úgy vágom rá:

- Nekem jó. – Próbálok nyugodtnak látszani, de vékony hangom elárul. Mi a franc van velem? – Hol találkozunk?

- Itt leszek, mire végzel.

- Megbeszéltük. – Felállok, de még nem sétálok el. – Ennyit akartál?

- Egyelőre igen.

Egyelőre? Mit akar ez jelenteni?

Mesterkélt mosolyából tudom, hogy hiába kérdeznék rá, nem válaszolna egyenesen, ezért ráhagyom. Majd elmondja később, feltéve, ha addig nem öl meg a kíváncsiság.

Akaratlanul is az órán tartom a szememet, és várva várom, hogy leteljen a műszakom. Tudni akarom, mit tervez Luhan délutánra, de a belső hangom elkeserít: tuti nem olyat, amilyenre én gondolok.

Luhannak barátnője van, juttatom az eszembe századjára is. Tisztában vagyok vele, hogy már réges-rég elhidegültek egymástól, viszont ettől függetlenül még mindig együtt vannak. Nincs nála esélyem.  

Négy óra után pár perccel jövök ki az öltözőből, Luhan az egyik asztalnál ülve vár rám, kávét kortyolgat. Menthetetlen koffeinfüggő.

Amikor megpillantom, hirtelen köpni-nyelni sem tudok.

Ez már nevetséges.

Komolyan, mindjárt felröhögök, olyan jól néz ki.

Napszemüveg van rajta – amit mondjuk nem is értek, mivel épületen belül van –, s vékony, csíkos széldzsekit visel, ami piszkosul jól áll neki. Úgy fest, mint egy híresség, a látványa bántja a szívemet.

Felfigyel a jelenlétemre, és a feje tetejére tolja a napszemüvegét, hogy aztán ránézhessen a karórájára. Megütögeti a számlapját, és a fejét rázza.

- Négy órát beszéltünk meg. Kereken.

- Ha ilyen vagy, el sem megyek veled sehová – morgom.

- Akkor kénytelen leszek a hátamon cipelni téged, akkor is, ha nem akarod.

- Inkább emeld fel azt a nagy hátsódat, és induljunk.

Feláll, az üres poharát a szemetesbe dobja. Mielőtt még elhagyhatnám a kávézót, fenékbe billent:

- Tudod, kinek van nagy hátsója, te…

A sörözőbe belépve megcsap a cigaretta már jól ismert szaga, amely keveredik az alkoholéval, de ez engem egy cseppet sem zavar. Láncdohányosként úgy gondolom, az egy helyben álló füstnek is megvan a sajátos hangulata.

Mások ezért furcsának tartanak.

A hely úgy néz ki, mint egy kalózhajó fedélzete, és mivel még csak délután van, ezért nincsenek olyan sokan.

Határozottan tetszik.

- Kérsz valamit? – Luhan fejével a csapos felé bök.

Körbenézek, s meglátom a hátrébb lévő biliárdasztalokat.

- Inkább fogadjunk – villantom rá a sántikálok-valamiben mosolyomat. – Biliárdozzunk. Aki nyer az fizeti a köröket, amíg itt vagyunk.

Közelebb lép hozzám, testünk között alig van pár centi. Szemem az ajkával esik egy magasságba, de kényszerítem magam arra, hogy felvegyem vele a szemkontaktust.

Kihívóan mered rám, s ebből már tudom, hogy állni fogja a fogadást.

- Ugye tudod, hogy Szöul egyik legjobb biliárdosával van dolgod?

Nevetésem kitöréssel fenyeget, de visszafojtom.

Azt hiszi, elverhet. Igazán aranyos.

Elrendezzük az asztalon a golyókat, magunkhoz ragadunk két dákót, s mielőtt még bármelyikünk is lökne, megegyezünk abban, hogy kinek melyik golyót kell a zsebekbe juttatnia; az enyémek a csíkosak. Naivan engedi, hogy én kezdjem a játékot, de úgy döntök, megadom neki azt az örömet, hogy bénának láthat, s direkt elszúrom. Még hangosan óbégatok is mellé.

A nevetés harsányan szakad fel belőle.

- Remélem van nálad elég pénz.

Nyeregben érzi magát.

Várja csak ki a végét…

Ő következik, és be is talál. Szép lökés, azt el kell ismerni, de azért a technikáján még lehetne csiszolni.

Három golyót tüntet el az asztalról, majd hibázik.

- Direkt volt – mondja azonnal, nehogy véletlenül egy percig is azt higgyem, egy amatőrrel állok szemben. – Tudod, nem akarom, hogy rögtön eldőljön, ki a nyertes. Abban nem lenne semmi szórakoztató.

- Aha, értem. – Hamisan mosolygok, csak így tudom elérni, hogy ne fintorogjak hencegése miatt.

Hihetetlen, mekkora arca van a gyereknek!

Kinézek magamnak egy golyót, s az asztal azon részéhez sétálok, ahol Luhan is áll, majd bedőlök, hogy bemérhessem a szöget. Mielőtt még bármi mást csinálnék, felnézek, s elégedetten nyugtázom, hogy Luhan a hátsómat bámulja leplezetlenül. Teszek rá még egy lapáttal: majdhogynem ráfekszem az asztallapra, az ő szeme pedig elkerekedik.

Megköszörülöm a torkom, mire összerezzen, s – nehezen ugyan, de – elszakítja tekintetét a fenekemről.

- Örülnék neki, ha inkább arra figyelnél, hogyan rúgom szét a segged.

Elpirul, mert nyilvánvalóvá válik a számára, hogy rajtakaptam őt.

- Na, persze… – motyogja, de aztán a szava elhal, mert igenis sikerül úgy meglöknöm a fehér golyót, hogy egyszerre két csíkosat is a lyukba varázsoljak. – Mi a…? – meglepődöttségében csak ennyi telik tőle.

Jó látni, hogy le van döbbenve.

- Kezdők szerencséje, vagy mi – vonok vállat, igyekszem elővenni a legártalmatlanabb ábrázatomat.

Összeszűkíti a szemét, tudom, hogy nem hisz nekem.

- Te tudsz játszani… – morogja, s helytelenítőn a fejét csóválja.

- Mit gondolsz, elég vastag a pénztárcád? – Direkt húzom az agyát, élvezem, hogy cukkolhatom.

- Nem annyira, mint a bőr a képeden – vág vissza, mire őszintén felröhögök.

Szegényt csúnyán elverem, s már kezdem megsajnálni őt, azonban tagadhatatlanul viccesnek találom, ahogyan megállás nélkül átkozódik az orra alatt.

A szitkozódását egy négytagú társaság szakítja félbe, szinte mindannyian egyszerre üdvözlik a fiút.

- Szépen ellátták a bajod, ember – vigyorog az egyik colos kárörvendőn.

Luhan felsóhajt, s lesüti a szemét.

- Már csak ez hiányzott…

- Végignéztük, hogyan szenveded végig ezt a játékot, és haver… ez már nekem fájt – szólal meg egy másik.

Nem győzöm megállni, hogy ne vigyorogjak diadalmasan. Még ki is húzom magam, a mellkasom csak úgy dagad a büszkeségtől.

Oldalba bököm Luhant, aki fejlehorgasztással próbálja meg kibírni a fiúk ugratását.

- Nem akarsz bemutatni minket egymásnak? – kérdem.

A szemét forgatja, majd kelletlenül teljesíti kérésemet:

- Min, ő itt Chanyeol, Jongdae, Minseok és Sehun. Az egyetemen ismerkedtem meg velük. Srácok, ő itt Min.

Mind az öten meghajlunk.

- Miért nem említetted, hogy a barátnőd ilyen jó biliárdjátékos? – tudakolja Sehun.

- Egyáltalán miért titkoltad el azt a tényt, hogy összejöttél valakivel? – Chanyeol összepréseli az ajkait, így próbálja jelét adni annak, hogy nem tetszik neki az, hogy a barátja elhallgatta előle a párja kilétét.

Na, de álljon meg a menet! Mi csak barátok vagyunk! Honnan veszik ezek, hogy több is van köztünk?

Értetlenül pislogok Luhanra, ő zavartan mered vissza rám. Már épp szólásra nyitom a számat, hogy tisztázzam a félreértéseket, azonban Luhan megakadályoz ebben. Átkarolja a derekamat, közelebb húz magához, s erőltetetten nevet:

- Ha elmeséltem volna nektek, milyen csodálatos csajom van, le akartátok volna csapni a kezemről.

Ráfagy az arcomra a mosoly.

Hogy mi?!

- Hát az igaz, hogy ritkán lehet ilyen jó lányjátékost látni – bólogat Minseok.

- Fantasztikus vagy, igaz, kicsim? – Felém fordítja a fejét, hogy szemével megkérjen rá: szálljak be a színjátékba.

Nem értem, mire jó ez, de mi mást tehetnék?

- Az ezer százalék, hogy nálad jobb vagyok, picim – pöckölöm orron, ő pedig még közelebb von magához, erősebben szorít, már-már olyan erővel, hogy szükségét érzem annak, hogy bokán rúgjam.

A többiek egyszerre kezdenek hahotázni, mire Luhan gyilkos pillantásokkal illet.

- Ezért még számolunk – formálja ajkával.

- Abban biztos lehetsz – súgom vissza.

- Öregem, már most meg tudom mondani, hogy nagy mázlista vagy. – Sehun olyan szeretetteljesen néz ránk, mint ahogyan csak a nagymamák tudnak az unokáikra.

Remek, áldását adja ránk, miközben igazából együtt sem vagyunk.

- Hé, Min, akarsz játszani egyet? – ajánlja Jongdae.

- Persze, máris, csak előbb a kedves barátom vesz nekem egy italt. Máris visszajövünk, oké? Addig rendezd el a golyókat.

Luhant egyenesen a pulthoz húzom, s ott leülünk egy-egy bárszékre.

- Mégis mi a franc volt ez? – csattanok fel. – Miért mondtad azt, hogy a barátnőd vagyok?

- Nem tudom, bepánikoltam.

- Bepánikoltál? – vonom fel a szemöldököm amolyan na-ne-mondd stílusban. – Most tényleg?

- Ez csak egy aprócska hazugság, Min, nincsen ebben semmi.

- De hát neked van barátnőd, idióta! Egy igazi! Ennek az egésznek nincs semmi értelme… Őt eddig nem mutattad be a haverjaidnak, engem viszont rögtön a csajodként állítasz be.

- Megértem, hogy dühös vagy rám.

Várom, hogy folytassa, hogy mondjon még valamit, azonban csak hallgat.

- És? – Ösztönzöm beszédre.

- Nincs semmi és – tárja szét karjait. – Megértelek. Ennél többet nem tehetek.

- Istenem, bárcsak én is megértenélek téged…

Amint az utolsó golyó is begurul a lyukba, Chanyeol izgatottan felpattan a helyéről, s odaugrik Luhanhoz, hogy aztán vállon veregesse őt.

- Luhan, én… Azt hiszem, beleszerettem a barátnődbe.

Mindenki nevet, kivéve Jongdae, aki csak úgy füstölög a veresége miatt.

- Eddig én is úgy terveztem, hogy kihívlak egy menetre, de most valamiért meggondoltam magam – mondja Minseok. – Minden elismerésem a tiéd, Min.

Látványosan pukedlizek, Luhan hangosan pufog.

- Ebből elég legyen, a végén még a fejébe száll a dicsőség.

Összefonom a mellkasom előtt a karomat.

- Nem az lenne a dolgod, hogy megdicsérj? – Még az ajkamat is lebiggyesztem.

Odasétál hozzám, elveszi tőlem a dákót, s az asztalra helyezi. Amit a következő másodpercben tesz, arra késztet, hogy egész lényemben megfeszüljek: magához ölel, és egy lágy csókot hint a homlokomra.

- Tudod, hogy szeretlek.

A srácok „húúú”-gatni kezdenek, én pedig fülig pirulok.

Továbbra is jól szórakozunk, azonban az a bizonyos mondata visszhangot ver a fejemben, egyszerűen nem tudok megfeledkezni róla, ezért kissé olyan vagyok, mintha nem is lennék magamnál.

„Tudod, hogy szeretlek”.

Luhan akkor toppan be, amikor épp ebédszünetre megyek, s mikor meglátom őt, a szívem hevesebben kezd el verni.

- Beszélünk? – szegezi nekem a kérdést köszönés helyett.

- Gyere hátra.

A kávézó mögött van a dohányzásra kijelölt hely. A falnak vetem a hátamat, s rágyújtok. Nézi, ahogyan az imént kifújt füst a semmibe vész, majd – mintha mi sem lenne természetesebb – kiveszi ujjaim közül a cigarettát, és saját ajkához emeli. Beleszív, mélyen letüdőzi, s kiereszti; az én szavam pedig eláll. Még egy slukkot megenged magának, aztán önelégült vigyorral arcán visszaadja nekem, de közben nem mond semmit. Még csak meg sem köszöni, hogy egyáltalán hagytam, hogy – kis időre ugye, de – elcsórja a cigimet.

Pofátlan.

És… dögös.

Nem szeretem ezt a kifejezést használni, de rá már nem tudok mit mondani.

- Szóval… Mit szeretnél? – Nehezemre esik rátalálni a hangomra ezek után.

- Bocsánatot kérni a tegnapiért.

- Igazából nem harag…

- De szeretném, ha továbbra is eljátszanád, hogy a barátnőm vagy – szakít félbe.

- Hogy mi?!

- Chanyeol meghívott a szülinapjára. Mind a kettőnket.

- Nem – csóválom a fejem. – Ez nem helyes, Luhan.

- Nem mehetek nélküled, az feltűnő lenne.

- Mondd meg nekik, hogy hazudtunk.

Már csak a tekintetével is azt sugallja: ez teljességgel ki van zárva.

- Akkor vidd el a barátnődet. A valódit.

- Akkor is rájönnének, hogy átvertük őket. Továbbá a barátnőm, az igazi – ezt a szót külön megnyomja – mindenkit kiábrándítana.

- Köztük téged is.

Hallgat, tehát némán helyesel.

Még engem is elkeserít, hogy inkább az egyik haverját hívja meg egy partiba, s nem azt a lányt, akit állítólag szeret.

- Nézd, nekem ez nagyon sokat jelentene, és a fiúk is megkedveltek. Chanyeol megfogadta, hogy nélküled be sem enged a lakásba.

Hezitálok.

Megfogja azt a kezemet, amiben nem a cigit tartom.

- Kérlek, Min… Akár fizetek is érte, esküszöm, csak gyere el.

Zajosan fújom ki a levegőt.

- Nem kell a pénzed.

- Akkor ezt azt jelenti, hogy…

- Igen, ott leszek – fojtom belé mondata további részét. – De ez az utolsó ilyen, értve vagyok? Nem vagyok hajlandó a továbbiakban a piszkos húzásaidhoz asszisztálni.

- Esküszöm, hogy nem lesz több ilyen – hadarja, és magához szorít. Karjaim automatikusan körbefonnák testét, de a cigaretta miatt ezt nem tehetem meg. – Annyira köszönöm, Min – puszil a hajamba.

- Nem mondom, hogy szívesen – dünnyögöm.