Teen Top - Lovefool - 25. rész

*SangMi szemszöge*


- Mi az? – néztem fel Byunghunra, aki csak csendben ült mellettem, s mindvégig engem figyelt szelíden mosolyogva.
- Hm? – kérdezett vissza.
- Miért nézel így? – kíváncsiskodtam.
- Csak jó látni, hogy így kijössz a kutyákkal – rántott vállat. – Aranyosak vagytok együtt – tette hozzá szemét lesütve.
- Egyszerűen imádni valóak – vigyorogtam, és kuncogva helyeztem vissza az ölembe az egyik drágát, aki felágaskodott a mellkasomra, hogy megnyalhassa arcomat. – Mi a nevük?
- Dong és Kan. Dong a piros ruhás, Kan a sárga – magyarázta. Annyira tüneményesek voltak a kedvencei ezekben a kis pöttyös kutyaruhákban, hogy legszívesebben felvisítottam volna. – Mind a ketten fiúk, és úgy látom, pont az esetük vagy – nevetett. – Hátrább az agarakkal, srácok, hagyjatok mást is érvényesülni – szólt rájuk szórakozottan, és miután a nyakörvükbe akasztotta a pórázt, letette őket a földre, és kikötötte őket a pad karfájához. – Eleget szaladgáltak, amíg ide nem értünk. Alig bírtam őket utolérni, még az a szerencse, hogy nem ütötték el őket.
Szívesen reagáltam volna, de az volt a baj, hogy egész lényemben lefagytam, s üres tekintettel meredtem magam elé.
„Hátrább az agarakkal, srácok, hagyjatok mást is érvényesülni”. Ezt mégis hogyan értette?
- Ó, istenem, de hülye vagyok – sóhajtott. – Most biztosan azt hiszed, valami felelőtlen őrült vagyok.
- Mi? Miért hinném ezt? – ráncoltam homlokom, kirángatva magam a gondolataimból.
- Mert csak úgy hagytam, hogy a srácok szabadon szaladgáljanak – vakargatta zavartan tarkóját.
- Jaj, dehogy is, tudom, hogy sosem hagynád, hogy bajuk essen. Látszik, mennyire szereted őket. Már csak abból is, ahogyan rájuk nézel – nyugtattam.
- Akkor jó – fújta ki a levegőt megkönnyebbültem. – Tényleg imádom őket.
- Igen, tudom – somolyogtam. Irigylem is őket, tettem hozzá gondolatban. – Egyébként, hogy ment a próba?
- Changjo lerúgta a vesémet, csak azért, mert egy lépést elrontottam – panaszkodott. – Szóval minden úgy ment, mint mindig – rántott vállat kuncogva.
- És jól vagy? Fáj még? Nem akarsz inkább hazamenni és pihenni? – ütötte fel fejét aggódó énem.
- Jaj, SangMi, nyugi már – paskolta meg finoman combomat. – Édes vagy, hogy így féltesz, de nincsen semmi bajom. Elhiheted, hogy már teljesen hozzászoktam ehhez. És különben is, Changjo rosszabbul járt utána, őt talán jobban kéne sajnálnod.
- De ugye nem tettél benne maradandó károsodást?
- Hát… Biztosan be fog lilulni a gyerek egy-két helyen, de ez már megszokott.
- Rosszabbak vagytok, mint a kisgyerekek –  forgattam szememet mosolyogva.
- Igen, ezt mindig megkapjuk a menedzsertől is – biccentett aprót.
- De biztos, hogy nem akarsz hazamenni, és ledőlni? Mert én teljesen megérteném, de té…
- SangMi – vágott szavamba –, nincs szükségem arra, hogy otthon legyek. Látni akartalak már, szóval hülye lennék, ha most fognám magam, és itt hagynálak. Ha távoznék is, csak veled tenném, de mivel megígértem Chunjinak, hogy „páros randizunk” – macskakörmözött a levegőbe –, ezért maradnunk kell. Pedig szívesen hazavinnélek.
Nagyot nyeltem. Ezt nem hiszem el! Először édesnek hív, majd közli velem, hogy szíve szerint hazavinne. Valaki csípjen meg!
- Valami azt súgja – néztem húgomék felé –, hogy nem tűnne fel nekik, ha lelépnénk.
Chunji pont a mondatom végén vetette rá magát JungSoora, aki harsányan felsikított, mintha nyúzták volna. Fogalmam sem volt arról, mit műveltek, de azt hiszem, ez jól is volt így. Eszem ágában sem volt odasétálni és megnézni, mi folyik köztük.
- Igen, nekem is van egy ilyen érzésem – röhögött. – Hihetetlen, mennyire illenek egymáshoz – csóválta fejét fülig érő szájjal.
- UGYE? – kiáltottam hangosan, pedig esküszöm, hogy csak szimplán meg akartam kérdezni. De nem tehettem róla, izgatott lettem, amiért nem csak én láttam ezt így.
- Ühüm. Már szinte beteges, hogy milyen sokszor emlegeti Chunji a tesódat. Óóó, kíváncsi vagyok, mit csinálhat most Szösz! – változtatta el hangját bandatársát imitálva. – Hol van a telefonom, rá kell írnom Szöszre! Aj, miért nem válaszol Szösz? Szööösz! – Felszakadt belőlem a röhögés. – Az a legviccesebb az egészben, hogy egyáltalán nem túlzok. A hülyéje képes a mobiljával kiabálni, ha JungSoo nem válaszol azonnal. Egyszerűen reménytelen. Húgod nevét, vagyis jobban mondva becenevét már kötőszóként használja.
- Óóó, de aranyos – hatódtam meg.
- Sokkal inkább idegesítő. Mármint persze örülök neki, hogy végre talált egy olyan lányt, akiért rajonghat, csak na… Azért egy idő után sok.
- Igen, megértem. Képzeld, JungSoo meg le sem vette Chunji pulcsiját, mióta Chunji nekiadta. Teljesen hozzánőtt. Sőt, pár napja láttam, hogy szagolgatta – árultam el neki.
- Egyem a szívüket, de menthetetlenek – kuncogott.
- Hallottál az idióta fogadásukról?
- Hogy melyikőjük fog hamarabb belezúgni a másikba? Igen, mesélte Chunji.
- Szerinted ki veszített előbb? – Direkt használtam múltidőt jövőidő helyett.
- Chunji, ez egyértelmű. Már akkor oda meg vissza volt húgodért, amikor az egyetemen kiszúrta őt. Már aznap is emlegette őt, csak akkor még a-lány-akinek-fogkrémes-volt-a-felsője-és-olyan-édesen-jött-zavarba volt a neve.
Mik ki nem derülnek!
- Vicces, hogy már akkor elbukták ezt az egész fogadást, mikor még meg sem kötötték.
- És, hogy ezt nem hajlandóak belátni – tette hozzá.
- Szörnyűek.
- A legszörnyűbbek – javított ki. – Tudod, örülök, hogy mi nem vagyunk ilyenek – jegyezte meg mintegy mellékesként, és én ismételten ledermedtem, a mai este folyamán fogalmam sincs, hanyadszorra. – Basszus… - motyogta orra alatt, mikor rádöbbent, mit mondott.
Szóval… Ez azt jelentette, hogy kettőnkre is úgy tekintett, mint jövendőbeli párra? Vagy csak túl sokat képzelek a dolgok mögé? 
Miért nincs a fiúkhoz valami kéziszótár? 
- Khm… –  köszörülte meg a torkát. – Valamiről még beszélni akartam – bámulta az ölébe ejtett kezeit zavartan. – Bár ez is kínos lesz…
Görcsbe rándult a gyomrom. – Miről lenne szó? – ösztönöztem beszédre, feszengve fészkelődve a padon.
Pár pillanat erejéig még hallgatott, majd végre valahára hozzálátott: - Nos, tudod, amikor mind a ketten betegek voltunk, és átmentem hozzátok, és valamilyen úton-módon elaludtunk egymás mellett, akkor… – halt el a hangja.
- Akkor…?
Tudtam, mit akart tisztázni, de azt szerettem volna, ha ő mondja ki.
Orrnyergét két ujja közé csippentette, és mély levegőt vett. – Szóval, mikor felébredtem, a kezem… A kezem a fenekeden volt. – Nem mert rám nézni, kerülte a tekintetemet. Istenkém, mennyire édes, hogy így zavarba jött! – Nem tudom, hogy észrevetted-e.
- Nem – vágtam rá határozottan. Azt csak nem felelhettem, hogy „Ó, igen, észrevettem, és nem tettem ellene semmit sem isten tudja, hány órán keresztül, és tudod, mit? Még élveztem is!”. Nem akartam, hogy esetleg rossz véleménnyel legyen rólam.
- Hát… Akkor ezek szerint ezt feleslegesen vallottam be, és feleslegesen égettem le magam – nevetett erőltetetten. – Na, most már mindegy. De ezzel csak azt akartam mondani, hogy sajnálom, nem volt tudatos. Iszonyatosan szégyenlem magam, ezért is nem kerestelek az elmúlt napokban. Nem volt hozzá képem ezek után.
Olyan kivert kutya ábrázata volt, hogy meghasadt érte a szívem, s égető szükségét éreztem annak, hogy magamhoz szorítsam őt. Eleinte meg volt lepődve, majd ő is körém zárta karjait, és megtámasztotta fejét az enyémen.
- Nincsen semmi baj, Byunghun, nem haragszom, tényleg.
- Esküszöm, hogy nem akartalak letapizni. Nem akarom, hogy azt hidd, olyan srác vagyok – sóhajtotta.
- Te lennél az utolsó fiú, akiről rosszat feltételeznék – nyugtattam.
- Én csak szeretném, ha minden rendben lenne köztünk, és tisztességesen közelednénk egymáshoz, mert én… Én tényleg nagyon kedvellek, SangMi.
A szívem akkorát dobbant erre, hogy attól tartottam, még őt is mellkason vágta.
- Minden a lehető legnagyobb rendben van köztünk, nekem elhiheted.
- Te is kedvelsz? – érkezett a kicsit butácska kérdés, ami megmosolyogtatott.
Nem tudtam, hogy arra értette-e, hogy tetszik-e, vagy csak szimplán szimpatizálok vele, de mindegy is volt.
- Hát persze, hogy kedvellek, Byunghun. Nagyon is.
Válasz gyanánt csak még erősebben ölelt, és azt hiszem, a világ akár darabjaira is eshetett volna, én azt sem vettem volna észre, mert csak rá tudtam koncentrálni.


Október 17., szerda
*JungSoo szemszöge* 


Soobin üzenete:
Szia, Soo, régen beszéltünk már. :)

Panaszosan sóhajtottam, ahogy a Skype ikonja sárgára váltott. A Café Daniban lévő randevúnk óta teljesen megfeledkeztem róla. Nem kerestem őt, nem kértem bocsánatot, amiért csak úgy elviharoztam a kávézóból. Tulajdonképpen az utóbbi napokban csak telefonon voltam elérhető, az internetet mindössze arra használtam, hogy anyagot gyűjtsek a beadandóimhoz. Muszáj voltam egy picit eltűnni, mert szorított az idő, és mindenképpen szerettem volna mindennel elkészülni, így hát önkéntes száműzetésbe vonultam. Szombat óta most először, szerda este néztem fel netre.
Oké, azért nem veszett teljesen nyomom; például KakaoTalkon minden nap üzengettünk egymásnak Chunjival, de rajta és a nővéremen kívül nem beszéltem senkivel sem.

JungSoo üzenete:
Szia, igen, sajnos az egyetem minden időmet elveszi.

Na, meg Chunji is. Pamacs olyan volt, mint az iskola: kitöltötte a napjaimat, és sokszor (szinte állandóan) az idegeimre ment. Jó, azt azért be kellett vallanom, hogy örültem annak, hogy a házi dolgozatok megírása közben sem hagyott nekem nyugtot; nélküle talán már kikészültem volna. Chunji meg tudott nevettetni akkor is, mikor már a hajamat téptem volna, és ha megláttam, hogy írt nekem, rögtön jobb kedvre derültem. Persze a KakaoTalk idegesítő hangjelzése hallatán mindig a szememet forgattam, de aztán csak boldogan sóhajtottam egyet, és mindent félretoltam, hogy válaszolni tudjak neki.

Soobin üzenete:
Haragszol rám?

Remek, azt hiszi, besértődtem valamiért.

JungSoo üzenete:
Ja, nem, dehogy, miből gondolod?

Soobin üzenete:
Olyan gyorsan köddé váltál szombaton, és azóta sem jelentkeztél. Azt hittem, csináltam valami rosszat.

JungSoo üzenete:
Ne haragudj, tényleg csak arról van szó, hogy el vagyok havazva mostanában.

A kávézós esetet direkt nem magyaráztam meg neki, szimplán ignoráltam, remélve, többet nem emlegeti.

Soobin üzenete:
Akkor megnyugodtam. :) És egyébként, mi újság?

Az előbb mondtam, hogy elfoglalt vagyok, akkor szerinte mégis mi lehetne…?
Na, jó, ezt a bunkó kérdést nem tehetem fel neki.

JungSoo üzenete:
Semmi, másból sem állok ki, csak a beadandókból. :( És veled? :)

Basszus… Basszus, basszus, basszus, Chunjinak tényleg igaza volt; Soobinnal visszafogottabb voltam. Pamacsnak erre a hülye kérdésre ezer százalék, hogy affektálva válaszoltam volna, Soobin viszont még egy mosolygós fejet is kapott tőlem.
Ó, jaj, bajban vagyok.
De csak nem kezdhettem el vele bunkózni csak úgy hirtelen, mindössze azért, hogy megcáfolhassam mindazt, amit Chunji mondott.

Soobin üzenete:
Velem is hasonló a helyzet, na meg ugye ott a meló is… Én is kezdek már kifulladni, de arra gondoltam, találkozhatnánk valamikor. :) Persze csak akkor, ha neked is oké.

A hét utolsó napjain pihenni akartam – bár biztos voltam benne, hogy Chunji betervez nekem valamit –, de… Csak nem utasíthattam vissza az ajánlatát, ha már egyszer olyan hülyén viselkedtem vele a legutóbbi alkalommal.

JungSoo üzenete:
Hétvégére felszabadítom magam. :) Van már konkrét terved?

Soobin üzenete:
Elmehetnénk moziba, biztos adnak valami jó filmet. :)

JungSoo üzenete:
Oké, én benne vagyok. :)

Közben jelzett a KakaoTalkom is; természetesen Chunji volt az.

Mizu? 

Szombaton valószínűleg találkozok Soobinnal. 

Ezúttal hová visz? Pizzázóba? Moziba? Esetleg újra a Café Daniba? Amilyen ötletes, kinézném belőle.

Ó, de jó, kezdődik…

Chunji, ne kezdjük ezt megint. 

Ezek csak ártatlan kérdések voltak. 

Aha, persze. 

Esküszöm! Szóval?

Fú, de utáltam őt! De főleg azért, mert ráhibázott, és igaza volt.

Moziba megyünk… 

Hah, tudtam! Jósnak kéne mennem. Esetleg van valami, amit meg akarsz tudni a jövődből, drága Szösz?

Hát ez hülye…

Le fogsz kopni valaha?

Soha. Az a nap egyszerűen nem fog eljönni, hiába is várod. 

Oké, azt hiszem, már kezdek beletörődni sanyarú sorsomba. 

Nagyon helyes. Más választásod amúgy sincs. 

Ja, tudom. 

Mi a helyzet a vasárnappal?

Mi lenne? 

Ráérsz?

Gondolom, nem.

Hm?

Veled leszek, ha jól sejtem.

De még mennyire, hogy jól! De jaj, egy percig már kezdtem aggódni, hogy ezen a héten nem is láthatlak. 

Számítottam rá, hogy egy napot rád kell áldoznom. 

Egy igazi kis boszorkány vagy, akit sosem hagynak cserben a megérzései. De legalább már nem ellenkezel. Ez egy jó jel! 

Azaz igazság, hogy már hiányolom a hülye fejedet. Jó lesz veled kikapcsolódni egy kicsit, kezd az agyamra menni az egyetem. 

Óóó, szóval valaki hiányoool… 

Fejemben hallottam idegesítő, dallamos hangját, és gondolatban vállon bokszoltam.

Kizárólag barátilag, gyökér. 

Aha, véleményem szerint lassan meglesz a fogadásunk nyertese. 

Csak kár, hogy senkit sem érdekel a véleményed. :( 

Oké, el kell ismernem, hogy ez szép visszavágás volt, még mosolyogtam is. Nagy tapsot Szösznek! 

A virágokat az öltözőbe kérem. 

Ő hiányzik?

Kicsoda?

Soobin. 

Jé, megjegyezted a nevét!

Szóval?

Akár hazudhattam is volna, de Chunji esetében ez nem volt ajánlott. Szerintem úgyis átlátott rajtam, és már akkor tudta a kérdésére a választ, amikor még csak le sem írta nekem.

Hogy őszinte legyek… Nem igazán. 

Teljesen megfeledkeztél róla. 

Mondhatjuk így is. 

Akkor semmi okom féltékenynek lenni. Ez esetben érezd jól magad. 

Ööö… Kösz… 

Na, mennem kell, főzök valamit a kölyköknek. Majd találkozunk vasárnap. 

Mikor jössz értem, és mik a terveid? 

Hm, hát tervem az van sok, ami azt illeti. 

Miért látom magam előtt a pajzán vigyorod?

Azért, mert pajzánul vigyorgok. 

Chunji…

Haha.

Na, válaszolj már. 

A meglepetés erejével fogok élni. 

Félnem kéne? 

Majd meglátjuk. De bármivel is készülök, tuti, hogy jobban fogod élvezni a mozinál. 

Öntelt…

Csak a tényeket közlöm. Na, de tényleg lépek, Ricky mindjárt sírva fakad, mert „kilyukad a gyomra”. Vigyázz magadra, Szösz, majd beszélünk. 

Jó éjt. 

Álmodj rólam. 

Jaj, ne, csak azt ne. 

Haha.


Október 18., csütörtök
*SangMi szemszöge*

- Jó, oké, bocsi, tényleg elhanyagoltunk titeket mostanában – szabadkozott húgom.
- Kicsit összejöttek a napokban a dolgok – tettem hozzá, s ezzel a Teen Top bizonyos két tagjára utaltam, de persze hangosan már nem mondhattam ki nevüket. – De hétvégén összegyűlhetnénk, és elmehetnénk valahová – ajánlottam fel, hogy enyhítsem Sunny felháborodását.
Az egyetem előtt ültünk egy padon hárman, mert a másik két lánynak, MiMinek és Sissynek éppen órája volt.
JungSoo a bordáimba könyökölt, hogy jelezze: neki nem tetszik az ötletem. Csak egy bosszús pillantással válaszoltam neki.
- Hááát… Nem is tudom – fonta össze mellkasa előtt karját.
- Na, ne kéresd már magad. Megbeszéljük, kinek mikor jó, é…
- Mindjárt jövök – szakított félbe testvérem, felpattant, és odaszaladt egy fiúhoz, aki éppen akkor jött ki az egyetem főajtaján. Csak néhány pillanattal később döbbentem rá, hogy Soobin volt az.
- Az ott… Az a pizzás fiú? – tudakolta Sunny.
- Aha. Nem gondoltam volna, hogy emlékszel rá.
- Jaj, kicsi naiv Young, én mindenre emlékszem. – A „minden” szót külön megnyomta. – Szóval Parker össze fog vele jönni?
- Csak találkozgatnak.
- Aha, hát persze, tudom én. Már akkor is láttam, hogy van köztük valami, mikor kihozta a kaját. De miért nézed őket ilyen szúrósan?
Rendeztem vonásaimat. – Nem néztem őket sehogy.
- Valamit nagyon próbálsz elsunnyogni, és ez nekem nem tetszik. De úgyis rá fogok jönni, hogy mit rejtegetsz.
Ettől még a hideg is kirázott. Sunny néha igazán ijesztő tudott lenni.
- Nem bírod a gyereket?
- Nem erről van szó – ráztam fejemet.
- Akkor miről?
Sóhajtottam. – Rosszul fogalmaztam, bocs. Nincs semmiről sem szó, nem tudom, te mit láttál, de nem néztem őket szúrósan.
- Hát jó, titkolózz csak, amíg tudsz, Young – paskolt vállon. – Na, itt jön már Júliánk – bökött fejével húgom felé, aki felénk sétált.
- Mi volt? – érdeklődtem, amint visszahuppant mellém.
- Sajnálom, de a szombaton foglalt, moziba megyek Soobinnal.
- Akkor vasárnap fogunk elmenni valahová – jelentette ki határozottan Sunny. JungSoo szólásra nyitotta volna a száját, de barátnőnk belé fojtotta a szót: - Nem, Parker, nem fogadok el semmilyen kifogást, ne is törd magad.
- D-de….
- Nem – vágta rá Sunny.
Testvérem sértetten fújtatott egyet, összefonta karját mellkasa előtt, és hátradőlt; többet nem volt hajlandó hozzánk szólni.
Szegénykém, az ő akarata sosem érvényesülhet.