Teen Top - Lovefool - 24. rész

*JungSoo szemszöge*

A Han partján, a Seongsan hídnál üldögéltünk nővéremmel egy padon, a fiúkra várva. Nyakamat behúztam, kezeimet pedig zsebre vágtam, hogy minél kevesebb hőt veszítsek. Hiába volt rajtam Chunji pulóvere és a kabát, a hideg szél miatt vacogtam, és éreztem, ahogyan a bőröm kezdett ráfagyni csontjaimra.
- Fázok – jegyeztem meg, s ezúttal nem azért, hogy affektáljak, hanem, hogy megtörjem a csendet. A várakozás még unalmasabb volt így, hogy testvéremmel meg sem szólaltunk.
- Ne panaszkodj – szólt rám, s markába lehelt, hogy melegen tartsa kezeit.
Remek, már meg sem szólalhatok anélkül, hogy rám ne förmedne…
A fagytól kékes-lilás árnyalatot öltő ujjakkal halásztam ki farmerzsebemből a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Ahogy sejtettem: nyolc óra már elmúlt; tíz perccel. Visszacsúsztattam mobilomat, és csak magamban pufogtam a két fiú pontatlansága miatt; nem akartam, hogy SangMi a torkomnak essen csak azért, mert nem tetszett, hogy a srácok késnek. Persze késedelmük nem volt felháborítóan sok, de azért már ennyi miatt is minden okom megvolt a méltatlankodásra.
- Mi van, ha nem találnak ide?
- Ha mi idetaláltunk, akkor ők is ide fognak. Tudod, ők helybeliek – mondta tudálékosan.
Szívesen megjegyeztem volna, hogy attól, hogy itteniek, még lehetnek szerencsétlenek és elveszhetnek, de tényleg nem akartam kirobbantani egy testvérháborút; nővérem érezhetően nem volt a legjobb kedvében.
Jézusom, ha ma este mindent magamban kell tartanom, ezer százalék, hogy fel fogok robbanni!
Úgy döntöttem, ha SangMi nem hajlandó velem rendesen társalogni, akkor én sem töröm magam, ezért minden figyelmemet a cipőmnek szenteltem. Viszont néhány perc múltán pilláim elnehezedtek, s komoly harcot kellett vívnom az ellen, hogy elbóbiskoljak. Megdörzsöltem szememet – direkt nem sminkeltem ki magam, mivel a sötétben, gyér utcai lámpa fényénél Chunjinak úgysem tűnne fel a natúr arcom –, és nagyot ásítottam. A következő ásításomat egy riadt kiáltás szakította félbe:
- Dong! Kan! Álljatok meg!
Egyszerre rezzentünk össze nővéremmel, és automatikusan a lépcső felé kaptuk fejünket, ahol mi magunk is lesétáltunk, hogy leülhessünk a folyó partján.
L.Joe robogott felénk lélekszakadva, előtte pedig két fehér kiskutya futott egymással versengve. Chunji csak nagy lezseren sétált le a lépcsőn, kezében egy pórázzal, melynek végén természetesen szintén egy kutyus volt. Az állatok – és itt most nem a srácokra gondolok – hiába voltak kicsik, bennem mégis felütötte fejét a szörnyű kutyafóbia, ezért reflexszerűen felhúztam a lábamat, és karommal átfontam térdeimet.
- SangMi! – szólítottam meg nővéremet kétségbeesetten, aki azonban már nem volt hajlandó rám figyelni.
L.Joe kedvencei egészen a padunkig loholtak, és farok csóválva kaparni kezdték nővérem lábszárát. Én olyan gyorsan álltam fel, mintha tűzre kapott volna alattam a lóca, testvérem pedig előbb az egyik kutyát, majd a másikat kapta fel ölébe, hogy babusgassa őket.
- Jaj, hát sziasztok, ti kis drágák! – Olyan nyájasan beszélt hozzájuk, mint ahogyan az öreg nénik szoktak a kisbabákhoz.
Hát ez valami fantasztikus…
- Helló, JungSoo – mosolygott rám Byunghun, én csak egy biccentéssel feleltem, s összefontam mellkasom előtt karomat. – Bocsánat, hogy így lerohantak titeket a gyerekek, nem lett volna szabad elengednem őket – szabadkozott, s helyet foglalt SangMi mellett, hogy beszálljon háziállatainak szeretgetésébe.
Így együtt teljesen olyanok voltak, mint egy család, és még az én kemény szívem is megolvadt a látványuktól. Nővérem rögtön szót értett a kutyákkal, fáradhatatlanul simogatta és becézgette őket, ők pedig ezt egy arcon nyalással köszönték meg. L.Joe hol a kutyusokat cirógatta, hol pedig testvéremet figyelte. Tekintete lágy volt, és valami megmagyarázhatatlan szeretet csillogott benne, s azt hiszem, ezzel némán mindent be is vallott SangMinak, noha nővérem ebből nem vett észre semmit sem. Byunghun csak mosolygott rá, de úgy, ahogyan én még nem láttam fiút lányra mosolyogni, olyan tiszta és édes módon, hogy azt kívántam, bárcsak nekem is lenne egy ilyen srác az életemben, aki már csak a szemeivel is az egekig magasztal.
- Szióka, my one and only Szösz – köszönt Chunji dallamosan, félig koreaiul, félig angolul. 

Na, igen, nekem csak ilyen fiú jutott...
Panaszosan sóhajtottam, s szememet forgatva fordítottam irányába fejemet, pedig még igazán elnézegettem volna az L.Joe – SangMi párost.
- Azt hittem, sosem érsz ide. Lassabban nem tudtál volna sétálni? – támadtam rá, és próbáltam tudomást sem venni a kutyájáról, aki bőszen szaglászta a lábamat.
Ne sikíts fel és ne szaladj világgá, JungSoo, bírd ki!
- Egy újabb nap, mikor Szösznek csodálatos kedve van. Milyen szép is az élet! – ironizált.
- Jó, na… Neked is szia. Nem is tudtam, hogy ilyen jó az angolod – mímeltem elismerést, még hümmögtem is.
- Hát, úgy látszik, én erre születtem – tárta szét karjait.
- Egészen eddig azt hittem, az éneklésre – piszkálódtam.
- Arra is. Tudod, én már csak ilyen többfunkciós vagyok. Egy igazi sztár – hencegett.
Felröhögtem. – Jézusom, de undorítóan egoista vagy – csóváltam fejem hitetlenkedve, de aztán hirtelen lefagytam, ugyanis Chunji kedvence fogta magát, és helyet foglalt a cipőmön. Egyszerűen csak lefeküdt rá, és kényelmesen el is fért, olyan pici volt. Nem értettem túlságosan a kutyafajtákhoz, de ha jól tippeltem, akkor ő egy chihuahua volt. – Ööö… Elfáradt? – néztem le.
- Szerintem már is megkedvelt – kuncogott. – Csak azokra szokott ráfeküdni, akiket szeret – magyarázta.
- Oh… - leheltem meglepetten.
- Nem ülünk le?
- De, nem akarok itt ácsorogni – biccentettem.
Karjába vette pöttöm háziállatát, hogy felszabadítsa a lábaimat, és testvéreméktől három paddal arrébb foglaltunk helyet.
Amint leültünk, a kutya megint birtokba vette cipőmet, amitől kissé feszengtem. Persze nem gondoltam azt, hogy ez a pici kutyus bármikor is kárt tudna bennem tenni, de azért jobb szerettem volna megtartani a három lépés távolságot.
- Mi a baj? – kérdezte Chunji, nyilván látszott rajtam, hogy nem éreztem magam komfortosan.
- Semmi, semmi… - hárítottam. Az égvilágon semmiért sem vallottam volna be neki, hogy tartottam az apró jószágától, aki egyértelműen még a légynek sem tudott volna ártani. – Egyébként – tértem másik témára gyorsan – miféle „páros randi” ez? – macskakörmöztem a levegőbe.
- Hogy érted?
- Azt hittem, együtt fogunk csinálni valamit, ha már így négyen vagyunk, erre itt ülünk méterekkel arrébb L.Joe-éktól.
- Miért, szeretnél velük lenni?
- Hát… Igazából nem, nővérem nyűgös, és már akkor sem akart velem beszélni, mikor még nem voltatok itt. Szóval szerintem jobb külön, még a végén megfojtanánk egymást, vagy valami.
- Nem értem, hogy ha nem is akarsz velük lenni, akkor miért jártatod a szádat.
- Muszáj volt valamiért panaszkodnom, SangMi egyik nyűgömet sem hallgatta meg, meg kell értened!
- Hihetetlen vagy – kacagott. – De oké, tessék, panaszkodj nekem, én meghallgatlak – dőlt hátra, mint aki ténylegesen felkészült a várható siránkozásáradatra.
- Hmm… - estem gondolkodóba. – Lecsúszott a cipzáram – vettem észre, amint kabátomra pillantottam.
- És most komolyan ez a bajod? – nevetett. – Ezt nem volt hajlandó meghallgatni az a csúnya, gonosz SangMi? – csücsörített.
Fú, de tudtam őt ilyenkor utálni, mikor a véremet szívta.
- Neeem, erre csak most figyeltem fel – szabadkoztam, és feljebb húztam a kis fémet.
- Várj, jól láttam, hogy az én pulóverem van rajtad?
- Nem – vágtam rá olyan gyorsasággal, amivel egyből elárultam magam.
- Nem hiszek neked, mutasd meg.
- Szóval hazugnak nevezel?
- Szösz, cipzárazd ki a kabátodat.
- Nem! Különben is, hideg van, nem akarok miattad megfagyni.
- Szösz… - sziszegte vészjóslón.
- Nem, Chunji.
- Hát jó – rántott vállat, és letámadott.
Közelharcot vívtunk, s kis híján majdnem le is zuhantam a padról, de aztán megadtam neki magam, így ő fel tudta fedni a dzsekim alatt található ruhadarabot, ami valóban az övé volt.
- Oké, most tekintsünk el attól, hogy tudnálak még tovább is vetkőztetni, de…
- Chunji! – csaptam rá haragosan. – Akkora egy tapló tudsz lenni.
- Te meg át akartál verni! Miért nem akartad beismerni?
- Mit tudom én… - motyogtam orrom alatt, lesütött szemmel.
- Tetszik neked?
- Kényelmes – biccentettem.
- És jó az illata is, mi? – vonta fel provokálóan a szemöldökét.
Tud olvasni a gondolataimban, vagy mi a fene?
- Annyit mondtam, hogy kényelmes. Szeretek pulcsikat hordani.
- Főleg az enyémet.
Csak hallgattam, és ezzel sajna többet mondtam minden szónál.
- Megtarthatod.
- Mi?
- Neked adom, ha már ennyire hozzád nőtt. Fogadok, hogy azóta le sem vetted. De azért néha mosd ki, jó? Nem túl igényes, ha mindig ugyanaz az egy gönc van rajtad – fintorgott. – Ha kell, akkor majd minden mosás után befújom a parfümömmel, hogy megmaradjon rajta az illatom – ajánlotta fel.
Micsoda nagylelkű fiatalemberrel van dolgom, odanézzenek! 
- Köszönöm – húztam félénk mosolyra a számat. – Úgy látom, már nem is vagyok kényelmes – biggyesztettem ajkaimat, amikor mozgást észleltem a lábamnál. Chunji kutyusa fészkelődött a cipőmön. – Mi a neve?
- Meonji. Várj, megszabadítalak tőle.
Felvette az ölébe Meonjit, és picit megemelte az állát, hogy a kutyus a szemébe nézzen. Szeretetteljes mosoly tetszett az ajkán, s valahol mélyen belül meghatott azaz imádat, amely Chunji arcán tükröződött.
- Úgy látom, nagyon szereted őt – mosolyogtam, és egy ujjal megsimítottam Meonji apró tappancsát.
Jézusom, hozzáértem egy kutyához! Önszántamból!
Gyors puszit nyomott kedvence feje búbjára, és rám emelte csillogó szemeit. – Mintha a kislányom lenne – biccentett, s halkan kuncogott a hasonlaton. – Mondjuk szerencsém, hogy ő nem fog átmenni a lázadó kamasz korszakon – vigyorgott. – Azt hiszem, őt már nem tudnám elviselni. Bőven elég nekem Changjo.
- Hogy került hozzád? – érdeklődtem.
- Changjo? – vonta fel szemöldökét. – Hát ő is jelentkez…
- Meonjira gondoltam – vágtam szavába.
- Jaaa – esett le neki. – Egy nap besétáltam egy kisállat-kereskedésbe, mert szerettem volna otthonra egy állatkát.
- Miért, azaz öt nem volt elég? – utaltam a Teen Top többi tagjára.
Harsány nevetésben tört ki. – Úgy látszik, én már csak ilyen telhetetlen vagyok – vont vállat szórakozottan. – Komolyra fordítva a szót: mindig is irigyeltem Byunghunt amiért voltak neki a kutyák. Folyton játszott velük, szeretgette őket, és ilyenkor olyan… felszabadultnak látszott. Szavakkal el sem mondható, mekkora boldogságforrást jelentenek ezek a kis dögök – simított végig Meonji hátán.
- Én félek tőlük – bukott ki belőlem.
Nem hiszem el, hogy bevallottam! Mi van velem?!
Felkapta a kutyát, és az arcomba tolta. – Hogy tudsz félni ettől a drágától?
Meonji megerősítette szeretni való voltát egy arcon nyalással, mire csak halkan kuncogtam, majd Chunji visszaeresztette őt az ölébe.
- Hogyan alakult ki ez a fóbiád? – kíváncsiskodott.
- Csalódtam egy kutyában.
- Csalódtál? – kérdezett vissza, beharapva alsó ajkát, hogy visszafojtsa a kitöréssel fenyegető nevetését.
- Ühüm – bólintottam komolyan, s ekkor már neki is elpárolgott jókedve. – A szomszéd kisfiúnak volt egy kutyája, akivel nagyon sokat játszottam. Akkoriban imádtam a kutyusokat.
- Aztán egyszer bevadult játszadozás közben – folytatta magától, mintha ismerné a történetet.
- Így van – értettem egyet. – Megugatott, majd morogva és vicsorogva a falhoz szorított.
- De ugye nem bántott? – nyílt tágra aggódva a szeme.
- Nem, szerencsére pont kijött a fiú anyukája az udvarra, és elkergette őt.
- Hány éves voltál?
- Olyan négy. Vagy öt. Nem emlékszem már pontosan.
Visszahelyezte Meonjit a földre, majd még közelebb csúszott hozzám, és átkarolta a vállam. – Szegény picikém – simogatta a karom. – Így már érthető – sóhajtotta hajtincseim közé. – De többet ilyen nem fog előfordulni, már itt vagyok neked én.
Szörnyülködve, összeráncolt homlokkal pislogtam rá. – Oké, rendes vagy, Chunji, de nem kell azt hinned, hogy te vagy Superman vagy valami. Nincs semmi ilyesmire szükségem.
- Miért, szerinted nem néznék ki jól egy piros bugyival a nadrágomon? – vonta fel szemöldökét.
Hogy képes ilyen idióta kérdéseket feltenni ilyen tökéletes fapofával?
Kuncogtam. – Hát, ha kívül hordanád az alsódat, akkor sem néznél már ki hülyébben. Neked már minden mindegy – incselkedtem vele.
- Már megint mi bajod a külsőmmel? – háborodott fel, s azt hiszem, ezúttal sértettségét nem csak színlelte.
- Még kérdezed? Szerinted az normális, ha egy felnőtt embernek vattacukor haja van?
- Ó, helyben vagyunk – fonta össze teste előtt a karját, és összehúzott szemekkel meredt maga elé. – Szóval a hajam az örökké zavarni fog téged, vagy mi? Miért akaszt ez téged ki ennyire? Szerinted én nem szeretném, ha mondjuk barna lehetne a hajam? Mit gondolsz, én kértem, hogy fessék ilyenre?
Oké, tehát ezúttal tényleg sikerült őt felhúznom. Aj, de idióta vagyok.
Ráfogtam a combjára. – Ne haragudj, tényleg nagyon bunkó vagyok, én csak viccelődni akartam. – Rám emelte szemét, és őszinte döbbenet tükröződött benne. Nem emlékszem, hogy valaha is bocsánatot kértem volna azért, mert durva voltam vele, és nyilván ezért is leptem őt meg ezzel annyira. – Jó, bevallom, eleinte tényleg nagyon irritált a fejed, mert egyszerűen csak nem tudtam mit gondoljak róla, de mostanra már azt hiszem, hogy… Hát, szerintem már megtetszett – tűrtem fülem mögé egy tincset.
- Jól vagy? – pillogott rám döbbenten.
- Mi? Miért kérded? – értetlenkedtem.
- Épp az előbb voltál kedves hozzám, és bevallottad, hogy tetszik a hajam. Biztos csak álmodok – csípte arcon magát. – Ah, ez fájt – dörzsölte meg a megcsippentett területet. – Basszus, ébren vagyok!
Úgy néztem rá, mintha ő lett volna a leghülyébb ember a Földön, de aztán elnevettem magam. – Furcsa, mi?
- Hát nem is kicsit. Mi van veled?
- Nem muszáj utálkoznom, ha nincs rá konkrét okom, nem igaz?
- Végül is… Ja. – Elbambult, mint aki gondolkozik valamin, majd hirtelen kihúzta magát. – Aha, tudom már, miben sántikálsz! – bökött vállon mutatóujjával.
- Hm?
- Azért vagy ilyen, mert te akarod megnyerni a fogadásunkat.
- Chunji, én n…
- Ne hazudj megint a szemembe, JungSoo Parker! – szólt rám erélyesen.
- Chunji, esküszöm, hogy hülye vagy – csóváltam a fejemet.
- Az lehet, de ezúttal nem! Csapdába akarsz csalni, de megsúgom, hogy ez nem fog sikerülni – pöckölt orron. – Eszesebb vagyok nálad, és hamarabb fogsz te – itt megint megbökött – belém esni, mint én beléd. Figyeld meg! Nem is esni fogsz, sokkal inkább zuhanni! Így van, Szösz, egyenesen belém fogsz zuhanni, és onnan már nem lesz visszaút!
- Na, idefigyelj gyökerek gyöngye – vettem magamhoz a szót, mielőtt még jobban belelovalta volna magát szónoklatába. – Azért voltam veled kivételesen rendes, mert már én magam is kezdek belefáradni a folytonos cirkuszolásba, hiába nehéz ezt elhinni, mivel ugye rólam beszélünk. Este van már, álmos vagyok és ráadásul a hátsóm hozzáfagyott a padhoz, szóval rohadtul nincsen kedvem veled balhézni, értve vagyok? Nem taktikázok, nem hajtok arra, hogy az ideálod legyek, egyszerűen csak emberien akarok viselkedni! De ha neked ezzel bajod van, akkor változtathatok, és most rögtön belefojthatlak a folyóba, csak egy szavadba kerül!
- Te fázol? - kerekedett ki a szeme.
- Nem hiszem el, hogy az egészből csak ennyit fogtál fel, te marha! - emeltem az ég felé tekintetem.
Levette magáról kabátját és a hátamra terítette. – Tessék, így jobb lesz.
- Chunji, ha beteg leszel emiatt, esküszöm, hogy még meg is verlek. Vedd vissza, megvagyok én nélküle is, de azért köszi – adtam vissza dzsekijét. – És különben is, nem versz át. Nem kell játszanod a lovagot, mivel egy: mind a ketten tudjuk, hogy nem vagy az, és kettő: nem dőlök be neked.
- Ó, szóval azt hiszed, én is beszálltam a játékba?
- Még jó, hogy azt hiszem, mivel eleve te találtad ki ezt az egész hülyeséget! – csattantam fel. – Na, de kapd fel a kabátodat.
- Mi az, csak nem féltesz? – széles mosoly terült el arcán, miközben visszaöltözött.
- Nem, egyáltalán nem erről van szó, csak nem akarom, hogy bajod essen. Nincs sok kedvem ahhoz, hogy ápolgassalak.
- Ki mondta, hogy ápolnod kéne?
- Jaj, ne játszd már a hülyét, te is tudod nagyon jól, hogy az első dolgod az lenne, hogy hörögve felhívnál, hogy menjek át, és főzzek neked levest.
- Nem is tudsz főzni.
- Egy zacskós levessel még megbirkózom.
- Hát hidd el, hogy betegen pont nem arra lenne szükségem.
- Jó, akkor ha elkapsz valamit, nehogy felmerj keresni.
- Nem foglak, efelől biztosíthatlak.
- Rendben, ezt megbeszéltük.
- De még mennyire, hogy meg!
Néhány másodpercig hallgattunk majd: - Nővérkeruhát sem vennél fel a kedvemért? – kérdezte ártatlanul. – Attól biztosan jobban lennék.
Fintorogtam. – Már megbocsáss, de nem fogok segíteni neked kiélni a mocskos kis perverzióidat.
- Hm, kár, pedig már kezdtem reménykedni.
- Chunji! – csaptam rá a karjára. – Mit képzelsz te rólam?
- Nyugi már, Szösz, eleve nincsenek is perverzióim – mentegetőzött. – Ha csak az, hogy…
- Nem akarom hallani! – vágtam szavába, s mindkét tenyeremet a fülemre tapasztottam.
Fejét hátravetve tört fel belőle hangosan a nevetés, így megfigyelhettem az ádámcsutkáját. Ha azt mondtam volna, nem tetszett, amit láttam, hazudtam volna. Megfogott, ha egy fiúnak ennyire kiállt az ádámcsutkája. Na, nem mintha Chunjit a „fiú” kategóriába soroltam volna, ő számomra egy külön állatfajt képezett.
A vállaimnál fogva félig maga felé fordított, és szorosan magához ölelt, míg az én kezem még mindig a fülemen volt.
- Karolj már át, te lány – szólt rám hangosan, hogy halljam.
Mosolyogva sóhajtottam egyet, és eleget tettem kérésének.
- Olyan boldoggá tudsz tenni, Szösz, nem is tudod – motyogta alig hallhatóan. Mintha egy titkot osztott volna meg velem, egy hétpecsétes titkot, amit nem akart, hogy más is halljon rajtam kívül.
- Hát… Te engem nem igazán – feleltem.
Hirtelen eltolt magától, és dühösen meredt rám. Arca láttán muszáj voltam elröhögni magamat, pedig szerettem volna komoly ábrázattal húzni az agyát.
- Jaj, te majom – borzoltam össze haját. – Szerinted itt lennék most, ha nem bírnálak?
- Igen, mert kicibáltalak volna a lakásból – vigyorgott.
- Jó, az igaz, de… Nem tudom, egy idő után már tuti, hogy kihívtam volna rád a rendőrséget.
- A vicces az, hogy ezt ki is nézem belőled. És eleinte tartottam is tőle, hogy bíróság elé kell majd állnom zaklatásért, vagy valami hasonlóért.
- Akkor miért zargattál állandóan? Le is állhattál volna.
- Mert érdekel, hogy ki vagy valójában, Szösz. Tudom, hogy sokkal több rejlik benned, mint azaz állandóan affektálós, kiállhatatlan lány, akit folyton mutatsz magadból.
- Oh, tehát már kiállhatatlan vagyok?
- Úgy csinálsz, mintha ezt nem tudtad volna már eddig is magadról.
Megbántva biggyesztettem le ajkaimat, ő pedig felnevetett.
- Jaj, ne nézz már így, még a végén megsajnállak, és megcsókollak.
- Jézusom, meg ne merd tenni! – hőköltem hátra ültömben.
- Ami késik, nem múlik, Szösz – kacsintott rám.
- Tudod, az igazság az, hogy előbb vetném le magam egy szakadékba.
- Uh, hát ekkorát sem hazudott még senki sem – húzta a száját.
- Elmész te a fenébe, komolyan beszélek!- keltem saját magam védelmére.
- Tudom, hogy most is azon gondolkodsz, vajon hogyan csókolhatok – harapta meg alsó ajkát.
- Jesszusom, ne, ne csináld ezt, egyáltalán nem vagy vonzó.
- Valóban nem? – hajolt közel hozzám, arcunk között alig hagyott néhány centimétert.
Olyan gyorsan és váratlanul mozdult, hogy szabályosan megijedtem, és a szívem egy pillanat erejéig megállt. Orromba kúszott parfümének erős illata, rágótól mentolos lehelete pedig csiklandozta hidegtől kicsípett arcomat. Annyira közel volt hozzám, hogy még a szemem is belefájdult, ahogy próbáltam vele tartani a szemkontaktust.
- Szóval nem érzel semmit, hogy ilyen közel vagyok? Nem érzel késztetést arra, hogy tovább csökkentsd a távolságot? – búgta provokálóan.
Benedvesítettem ajkaimat, nagyot nyeltem, majd miután végre ráleltem hangomra, megszólaltam: - Ha nem mászol ki most azonnal a képemből, sikítok.
Francba, nem igaz, hogy jobb nem jutott eszembe. 
Gonosz kis félmosolyra húzta száját, és rám tapadt. Nem, hál’ Istennek nem csókolt meg, mindössze a homlokomra lehelt egy lágy puszit. Ezúttal nem volt nyálas, hanem… aj, basszus, pont olyan volt, amilyenre véleményem szerint minden lány vágyott. Olyan… érzéki.
JungSoo, most állj le. 
Lefagyva, lebénulva bambultam a semmibe, miután elhúzódott, fogalmam sem volt arról, mégis hogyan kéne reagálnom, vagy mit kéne mondanom ezek után.
- Reménykedtél benne, mi? – röhögött kajánul.
Alig észrevehetően megráztam a fejemet, hogy magamhoz térjek, és válaszolni tudjak. – Nem, Chunji, semmiben sem reménykedtem – mondtam szenvtelen hangon.
- Aha, azért nézel így akkor, ugye?
- Miért, hogyan nézek?
- Hát így! Mint aki bánja, hogy nem kapott az alkalmon.
- Tévedsz – szűkítettem össze szemeimet –, egyedül azt bánom, hogy nem fejeltelek meg, amikor lehetőségem volt rá.
- Szösz, más emberek megfejelése nem a legnőiesebb cselekedet, amit valaha is tehetsz. És nem is helyes dolog – okított.
Hah, mintha érdekelt volna.
- Mert egy védtelen lányt zaklatni annyira helyénvaló? – vágtam vissza.
- Még hogy te védtelen, hát persze! – hahotázott. – Ezt te sem gondolhattad komolyan.
- Kezd elegem lenni belőled, ha érdekel.
- Nem, nem igazán – csóválta meg fejét. – Én jól szórakozom.
- Én viszont álmos vagyok – panaszoltam.
- Most azt akarod, hogy engedélyt adjak arra, hogy a vállamra hajtsd a fejed?
- Nem, esküszöm, hogy meg sem fordult a fejemben.
- De megengedem.
- Akkor sem akarom – ellenkeztem.
- Dehogynem! – kiáltott fel, és rányomott a vállára. – Na, így már sokkal kényelmesebb, nem?
Oké, tényleg az volt, és jaj, az illata…
- De – vallottam be, hiába nem akartam.
Egy apró sóhaj kíséretében ráhajtotta fejemre az övét. – Többször kéne ide eljönnünk. Olyan jó itt lenni.
- És mi van a heggyel, ahol a múltkor voltunk?
- Ja, igen, oda is eljárhatnánk. Több időt akarok veled eltölteni, Szösz.
- Az kéne még! Bőven elég ennyi is belőled.
- Komolyan beszélek, többet kell találkoznunk. Meg akarlak ismerni. És nem olyan felszínesen, mint az a Soobin gyerek. Azt szeretném, ha mellettem önmagad lennél – mondta, s játszani kezdett az ujjaimmal.
- Honnan tudod, hogy milyen vagyok vele? – ráncoltam homlokomat.
- Láttalak titeket a Café Daniban.
- Ah, igen, hogyan is felejthettem el – forgattam szememet. – De beszélni nem hallottál minket.
- Nem is volt rá szükség, az arcodról is le tudtam olvasni mindent. Rá valahogy… máshogy nézel, és a tekinteted mindent elárul, tudtad? Szóval csak láttam rajtad, hogy vele nem voltál nyers, olyan, amilyen velem.
- Azért, mert vele nem kell olyannak lennem. Ő anélkül is tudja, hol vannak a határok.
- Azért vagy vele figyelmesebb, mert még nem tudod kiadni neki magad – javított ki. – Mind a ketten tudjuk, hogy te igenis affektálós vagy, és néha durva. Oké, nem néha, hanem sokszor. Ezt egyszerűen képtelen vagy levetkőzni. És mellettem ezt kiadod magadból, viszont mellette egyszerűen nem mered. Ergo nem vagy önmagad.
Hallgattam, és átgondoltam, amit mondott. Soobinnal valóban máshogy viselkedtem, visszafogottabb voltam a társaságában, s még akkor sem adtam hangot fáradtságomnak és kínomnak, amikor konkrétan kipurcantam a hosszú sétától. Mindvégig éreztem, hogy őt máshogyan kezeltem, de egészen idáig nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.
Chunjinak talán valóban igaza van… 
- És most ezzel mit akartál mondani?
- Hm, nem is tudom, talán csak fel akartam nyitni a szemed. Ha valaki mellett nem tudod az igazi Szöszt adni, akkor felesleges időt ölnöd belé.
- Szeretek Soobinnal lenni - feleltem bizonytalanabbul, mint ahogy szerettem volna.
- Mégis feszengsz a társaságában, Szösz. De oké, ha nem akarod ezt belátni, az a te dolgod. Nekem egyelőre annyi is elég, hogy most itt vagy velem. Majd ráébredsz a dolgokra, amikor akarsz, de tudd, hogy én itt vagyok – simította meg hüvelykujjával az enyémet. – És most megtennénk, hogy nem beszélünk egy kis ideig? Élvezni akarom veled a csendet.
- Hát persze.
Még közelebb vont magához a vállamnál fogva, s karomat kezdte el simogatni, amit ezúttal nem zaklatásként fogtam fel. Sőt, még jól is esett, valahogy már nem vacogtam; melegen tartott.

Nem is bántam, hogy többet nem szólaltunk meg, így legalább tudtam egy kicsit gondolkodni, mert agyalni valóm az akadt bőven ezután a beszélgetés után. Ámulatba ejtett, ahogyan elém tárta az igazságot. Mert igen, ténylegesen igaz volt minden szava, és emiatt a hideg is kirázott. Félelmetes volt, milyen jól kiismert ilyen rövid idő után, és, hogy milyen tökéletesen tudott olvasni már csak az arckifejezésemből is. Mintha már ősidők óta ismertük volna egymást.
Chunji az más volt, mint Soobin, konkrétan a szöges ellentéte. És bár sokszor meg tudtam volna őt fojtani, mégis ki tudtam mellette bontakozni. Elküldhettem őt a francba, nem bántódott meg, vagy ha esetleg meg is sértettem őt, pár perc duzzogás után felengedett. Soobinak egyszer sem mertem visszaszólni, holott köztudott volt, hogy a szájalás éltetett engem. Ha akár csak egy napig is nem szájkaratéztam volna valakivel, tuti, hogy belebetegedtem volna. Finomkodtam vele, megválogattam a szavaimat, és ez valóban nem én voltam. Nagyon nem.
Oké, de most mit kezdjek ezzel a felismeréssel?
Halkan fújtam ki a levegőt, és elmerengve néztem a széltől lágyan fodrozódó folyót.
Chunji is összezavart. Nem voltam az a fajta lány, aki élvezte volna a folytonos ölelkezést, a testi kontaktust és a puszilkodást, de ha Pamaccsal mindez megszűnt volna, azt hiszem, hatalmas űr tátongott volna bennem. Már hozzászoktam, hogy folyton piszkált, hogy állandóan megérintett, hogy szeretett csak úgy, indokolatlanul megölelni engem, és összeroppantani a csontjaimat. Eleinte persze idegenkedtem tőle, és nem volt kedvemre, de mostanára már egészen megbarátkoztam a ténnyel, hogy Chunji szeretett velem érintkezni.
Na, jó, ez iszonyatosan furán hangzott.
Homlokomon éreztem szuszogását, s minduntalan rajta kattogott az agyam.
Hogy értette azt, hogy neki egyelőre elég az is, hogy most vele vagyok? Mire gondolt, mikor azt mondta, boldoggá teszem őt? Miért akart biztosítani afelől, hogy ő itt van velem?
Csupa-csupa kérdés voltam.
Olyan… érdekes figura volt. Legtöbbször az idióta, mindenből viccet csináló énjét mutatta, de aztán valahogy mindig meg tudott lepni a komoly oldalával is. Sejtettem, hogy több volt ő egy szimpla gyökér srácnál, és végre valahára késztetést éreztem rá, hogy minden felével megismerkedjek.
Igen, határozottan készen álltam arra, hogy több időt töltsek el vele, s ezt azzal jeleztem, hogy némán megszorítottam a kezét. Ő is erősebben fogott rá az enyémre, és azt hiszem, ezzel mindent megbeszéltünk.