Teen Top - Lovefool - 23. rész

Október 11., csütörtök
SangMi szemszöge


Épp az íróasztalom fölé görnyedtem, és az egyik egyetemi kiselőadásommal foglalatoskodtam, amikor kopogás nélkül, váratlanul és kelletlenül berontott a szobámba JungSoo.
- Kopogni? – förmedtem rá, és lapoztam egyet a könyvemben.
- Minek kérnék engedélyt arra, hogy bejöhessek? – értetlenkedett.
- Mert előfordulhat, hogy zavarsz. Mint például most. Tanulni próbálnék.
Halk puffanással vetette le magát az ágyamra. – Holnap nincs is óránk.
- De attól nekem még el kell készülnöm az előadásommal hétfőig.
- Az még messze van.
- Akkor sem akarom az utolsó percben összecsapni.
- Nos, ha elújságolom neked, hogy mit írt nekem Chunji KakaoTalkon, akkor rögtön meg fogsz feledkezni arról az izéről, amit éppen csinálsz.
- Ha nem L.Joe-val kapcsolatos az a dolog, akkor nem érdekel – dünnyögtem, és minden erőmmel próbáltam a sorokra fókuszálni.
- Páros randira invitáltak – közölte velem olyan nemes egyszerűséggel, mintha csak azt mondta volna, hogy Chunji gyökér.
- Hogy mi?! – Becsaptam a tankönyvet, és plafont verdeső szemöldökkel fordultam felé. – Mit mondtál? – kérdeztem vissza csak, hogy elkerüljem a félreértéseket.
- Jól hallottad. Ha akarod, akár meg is mutathatom neked az üzenetet.
- De miért, vagy hogy, vagy mit jelentsen ez, és mikor, meg miért és… hogyan?! – hadartam eszeveszett sebességgel.
- Kétszer kérdezted, hogy miért.
- Kit érdekel, inkább válaszolj már! – kiáltottam rá türelmetlenül.
- Akkor most kétszer feleljek a miértre? – vonta össze szemöldökét.
- JungSoo!
- Oké-oké. Chunji azt mondta, örülne, ha holnap össze tudnánk futni valamikor estefelé a folyónál.
- Mármint te meg ő?
Bólintott. – És jönnél te is. Meg persze Byunghun.
- Ez most… Ez most komoly?
- A legkomolyabb – biccentett. – Na?
- Mi na?
Sóhajtott. – Szerinted? Benne vagy? Mert akkor válaszolok Chunjinak.
- De L.Joe tud róla?
- Chunji neki szólt elsőnek.
- És belement?
- Ne legyél már hülye, kérlek szépen – forgatta a szemét. – Gondolod, ha nem tetszett volna neki az ötlet, akkor Chunji rám szólt volna, hogy hívjalak el téged is?
- Hát mit tudom én, én nem ismerem Chunjit, te vagy vele együtt sülve-főve.
- Ez nem igaz! – tiltakozott azonnal. – Ő van velem, és nem én vele. Hatalmas a különbség.
- Jól van, most már tényleg leállhatsz a jégkirálynő alakításával, tudom, hogy bírod őt.
- Nem tagadom – vont vállat hetykén.
- Istenem, mié… Várj, micsoda? Te most komolyan beismerted? – kerekedett el a szemem.
- Úgy néz ki.
Széles vigyorra húzódott ajkam, és leültem mellé az ágyra. – Tetszik is neked, mi? – böktem oldalba.
- Azért ne essünk túlzásokba.
- Akkor miért van rajtad most is a pulcsija, amit még vasárnap felejtett nálad? – szurkáltam finoman az oldalát továbbra is.
- Mert… - túrt egy kósza tincset füle mögé zavartan, és megigazította magán a számára kissé nagy felsőt. – Mert kényelmes – nyögte ki nagy nehezen.
- Aha, szóval pusztán csak ezért – néztem rá amolyan „ne hidd, hogy ezt beveszem” tekintettel.
- Meg mert ez akadt a kezembe – magyarázkodott tovább.
- Ühüm – mosolyogtam, és próbáltam volna megcsiklandozni a hasánál, de csak fapofával ellökte a kezemet.
- Egy: nem vagyok csikis, és ezt nagyon jól tudod, kettő: ne kombinálj. Jól éreztem magam Pamaccsal a múlt héten, ezt be is vallottam neked, amikor elmeséltem a találkozónkat. Többről viszont nincs szó, fogd fel azzal a csöpp agyaddal – pöckölt homlokon.
- És mi van a fogadásotokkal?
- Mi lenne?
- Mi lesz, ha neked lesznek majd előbb erősebb és komolyabb érzéseid?
Nevetni kezdett. – Ezt te sem gondolhatod komolyan. Ismerhetnél már annyira, hogy tudd, nem jönnék össze vele.
- Pontosan erről van szó. Hogy úgy ismerlek, mint a tenyeremet, ezért jól tudom, hogy mi lesz a vége ennek az egész huzavonának.
- Ja, azt én is. Vagy megfojtom Chunjit, vagy pedig a barátom lesz.
- Szóval a barátod…
- Nem úgy! Barát. Barátilag.
- Barátilag barát. Úgy látom, a fogalmazással még mindig akadnak problémák.
Megütötte a vállam. – Menj a fenébe.
- Egyébként tudod, mit nem értek?
- Na, mit?
- Hogy miért egyeztél bele egy második találkozóba is, ha nem tetszik neked Chunji.
- Mert, ha nemet mondanék, akkor is kirángatna a lakásból, szóval egyszerűbb egyből belemenni, már belefáradtam az állandó cirkuszolásba.
- Ideje volt már – jegyeztem meg mintegy mellékesen.
Gyilkosan rám nézett, majd folytatta: - És különben is, számomra ez csak egy egyszerű haveri találka, az meg már egy más dolog, hogy Chunji randevúnak hívja.
- Talán erről őt is tájékoztatnod kéne.
- Minden egyes nap elmondom neki, hogy ne lásson a dolgok mögé semmi többet, de szerinted hallgat rám? Mintha a falnak beszélnék. A fejébe vette, hogy olyan fiú lesz, aki bejönne nekem.
- Ó, hát akkor nem kell nagyon törnie magát – szaladt ki a számon.
- SangMi, nekem nem jön be, érted? Nem. Tetszik. Chunji. Fogadd el! – csattant fel. - Kedvelem őt, de egyáltalán nem úgy. És ezt nem akarom még egyszer elmondani, mert kezd elegem lenni belőled.
- Hát jó, ha te mondod… - motyogtam. Szólásra nyitotta száját, ám mielőtt még újból kiakadhatott volna, folytattam: - Szóval akkor holnap?
Lenyelte, amit mondani akart, majd biccentett. – Holnap.
- Négyen?
- Négyen. Ha ki nem nyírlak addig.
- De akkor biztos, hogy L.Joe is ott lesz?
Idegesen nézett rám. – Igen, SangMi, ezer százalék, hogy ő is ott lesz – mondta szájbarágósan, az én szívem pedig nagyot dobbant. – Akkor megírhatom Chunjinak, hogy elmegyünk?
- Aha.
Bólintott, és felállt, hogy átmenjen a szobájába – gondolom ott felejtette a telefonját.
- JungSoo! – szóltam utána, ő pedig ingerülten fordult hátra. Kellőképpen kiakasztottam őt a kérdéseimmel.
- Mi az már megint? – förmedt rám.
- L.Joe is randinak számítja a holnapi napot? – kérdeztem félénken, éreztem, ahogyan az egész fejem lángolt.
- Ja – vetette oda kurtán, és ott hagyott.
Hitetlenkedő, mégis örömteli mosoly terjedt szét arcomon, ami egészen a fülemig ért, és magamhoz vettem egy párnát, hogy aztán azt magamhoz ölelve, fojtott hangon visítsak.

Görcsösen szorongattam telefonomat markomban, olyan erővel, mintha csak attól tartottam volna, hogy felbukkan a semmiből valaki, és kikapja a készüléket a kezemből. Üres tekintettel meredtem magam elé, alsó ajkamat fogaim közé szorítva gondolkodtam a húgom és a köztem lejátszódó párbeszéden. L.Joe találkozni akart velem. Sőt! Randevúzni. E felett nem tudtam napirendre térni. Boldog voltam, majd szétvetett az öröm, de ugyanakkor ott volt bennem a félelem is. Nem akartam arcra esni. Ez de hülyén hangzott, hisz mégis ki akarna? Tartottam attól, hogy valamit félreértettem vagy, hogy JungSoo olvasott rosszul valamit KakaoTalkon, vagy esetleg Chunji vezetett félre.
Tudtam, hogy csak úgy kaphatok biztos választ kérdéseimre, ha ráírok Byunghunra. Ehhez azonban kellő bátorság is kellett volna…
Múlthét szombat óta nem beszéltünk valami sokat kedvenc Teen Top tagommal. KakaoTalkon váltott üzeneteink szűkszavúak voltak és nem túl tartalmasak, leginkább hangulatjelek nélkül kommunikáltunk, és mind a ketten próbáltuk a legminimálisabbra csökkenteni a bepötyögött karakterek számát. Kínosan viselkedtünk, ő is és én is, s mindennek a hátterében a szombaton történtek álltak.

Miután JungSoo kikiabálta magát Chunji miatt, magára hagytam őt, és visszamentem a szobámba. Byunghun még mindig édesdeden aludt az ágyam közepén, bal karját a feje alá tette, mellkasa egyenletesen emelkedett fel és le. Amilyen halkan csak tudtam, becsuktam magam mögött az ajtót, s azon gondolkodtam, mitévő legyek: visszafeküdjek-e mellé, vagy üljek-e le az asztalomhoz, hogy onnan figyeljem őt álmában. Az első ötletem valahogy sokkal kecsegtetőbbnek hangzott, és őszintén szólva felháborítóan nagy idióta lettem volna, ha kihagyom ezt a felkínálkozó lehetőséget. Szóval óvatosan elhelyezkedtem mellette, s felemeltem a takarót, hogy becsusszanhassak alá. Szememet végig rajta tartottam, figyelve, vajon felébred-e mocorgásomra, de legnagyobb szerencsémre úgy aludt, mint a bunda, és semmit sem érzékelt az én kínkeserves helyezkedésemből. Lehajtottam a párnámra a fejem, az oldalamon feküdtem, és visszafojtott lélegzettel vizsgálgattam a profilját, ami ilyen közelről még gyönyörűbb volt. Halvány rózsaszín ajkai résnyire nyíltak, hogy azon keresztül vegye a levegőt – ugyebár az orra be volt dugulva szegénykémnek a megfázás miatt –, pisze orra finom puszi után kiáltozott, s nehezemre esett megállni, hogy ne simítsak végig hibátlan, tökéletes arcán. Mindene lenyűgöző volt, szó szerint minden vonása, de ami a leginkább tetszett nekem, az az éles állkapocs vonala volt. Másodpercenként vissza kellett fojtanom egy sóhajt, és a vágyamat, hogy megérintsem őt. Iszonyatos volt.
Már éppen mellkasára helyeztem volna kezemet, mikor ráncba szaladt homloka, s nyöszörögni kezdett. Riadtan lehunytam szememet, és alvást színleltem; nem akartam, hogy tudja, ébren vagyok.
A következő pillanatban egyszerre guvadt ki a szemem, és hagyott ki egy ütemet a szívem. Mázli, hogy L.Joe pillái mindvégig lehunyva maradtak, elég kínos lett volna, ha cintányérnagyságú szemekkel bámulok rá alig néhány centiméterről.
Köpni-nyelni nem tudtam. Byunghun pozíciót változtatott, oldalvást feküdt, engem pedig a fenekemnél fogva vont közelebb magához. Hátsómra csúsztatta tenyerét, majd magához húzott engem, így arcát milliméterek választották el az enyémtől. Közvetlen közelről szuszogott rám, lehelete csiklandozta bőrömet, ami roppantmód tüzelt a ténytől, hogy L.Joe keze még mindig alfelemen nyugodott. Mereven feküdtem ebben a pozitúrában, levegőt is alig kaptam, a szívem pedig soha nem tapasztalt gyorsasággal vert. Fogalmam sem volt róla, mihez kéne kezdenem: maradjak-e így, vagy hámozzam-e le magamról Byughunt, de végül az első opciót választottam, hogy ne zavarjam meg L.Joe álmát, s ki tudja hány percen keresztül még így hevertünk egymás mellett. Kipirultam, számon keresztül szaporán vettem a levegőt, és szememet le sem tudtam venni Byunghun bűnösen csábító ajkairól. Úgy éreztem, forog velem a világ és, hogy menten elájulok, de mindez valahogy mégis helyénvalónak tűnt. Szürreálisnak, de helyénvalónak. L.Joe közelsége, teste melege nem tűnt idegennek, megszokott volt, és mindennél jobban esett. És bár a vér csak úgy száguldott az ereimben, mégis egyfajta nyugalommal árasztott el a jelenléte. Valljuk be, imádtam. Átkozottul.
Hosszú percek – talán órák – teltek el, mire végül megmoccant. Lélegzetvétele már nem volt egyenletes, s hangosabban nyöszörgött, mint korábban, így tudtam: felébredt. Becsuktam szememet, mielőtt még kinyithatta volna sajátját, mert nem tudtam volna ezek után a szemébe nézni anélkül, hogy arcom lángra ne lobbant volna. Magamban elfojtott sóhajtással nyugtáztam, hogy elkapta kezét rólam, az ágy pedig recsegéssel jelezte, hogy Byunghun felült.
Vége volt az idillnek.
Néhány percnyi színlelés után én magam is „felkeltem”, s onnantól kezdve semmi sem volt olyan, mint azelőtt. L.Joe távolságtartó volt, rideg, én meg nem tudtam, hogyan viselkedjek.


Tehát ezért nem mertem ráírni. Tartottam az elutasító viselkedésétől és attól, hogy eltaszítom őt magamtól, noha lövésem sem volt róla, hogy mégis mi rosszat tettem. Elvégre ő taperolt le engem, és nem fordítva!
Addig-addig bűvöltem mobiltelefonomat, amíg egy sóhaj kíséretében meg nem nyitottam a KakaoTalkot. Meg kellett törnöm a jeget, nem várhattam arra, hogy ő tegyen felém lépéseket.

Szia, zavarok?

Te sosem. :)

Nagyokat pislogtam, és hatalmasabb kérdőjel voltam, mint szombaton. Egészen idáig idegenként viselkedett, most meg hirtelen átvált a régi kedves énjére? Mi történik?

Csak egy kérdésem lenne.

Igazából millió-egyszáz is lett volna, de nem akartam őt lerohanni.

Hallgatlak. :)

Akkor áll a holnapi nap?

Nem tudtam magam rávenni arra, hogy hangulatjeleket használjak, a zavarodottságom nem engedte.

Jaj, hát persze! Már alig várom. :)

A szívem nagyot dobbant, a kezem pedig megremegett. Jaj, Byunghun, mihez kezdjek veled?...
Mielőtt még válaszolhattam volna, hozzátette:

Régen láttalak már. Hiányzol. :(

Sikítani lett volna kedvem a boldogságtól.
Mégis ki érti ezeket a férfiakat?


Október 12., péntek


Lázasan készülődtünk este, én körülbelül minden ötödik percben megnéztem magam a tükörben.
- Úgyis kabát lesz rajtad, mit számít, mi van alatta? – kérdezte unottan húgom, a szobaajtóm keretének támaszkodva, mellkasa előtt összefont karokkal.
- Miért baj az, hogy csinos akarok lenni?
- Elmondom még egyszer: kabát lesz rajtad. Nem fogja látni, mit viselsz.
- Akkor majd kicipzározom.
- Persze, hogy aztán majd megint megfázz, ugye? SangMi, ne legyél már hülye, így is tetszeni fogsz L.Joe-nak, ebben biztos vagyok.
- Tuti? – biggyesztettem le ajkamat.
- Tuti – biccentett. – Ha nem, akkor megverem.
- Ez kedves – fintorogtam, de elnevettem magam. – És te így jössz? – böktem felé fejemmel.
A Chunjitól lenyúlt pulóverben volt meg egy egyszerű farmerban, haja ki volt engedve.
- Így kényelmes – vont vállat.
- Te nem akarsz tetszeni Chunjinak? – incselkedtem vele.
- Szerinted nem elég imponáló az, hogy az ő ruháját hordom? – vonta fel szemöldökét. – Azt fogja hinni, hogy amióta nálam hagyta, azóta le sem vettem magamról.
- Mert így is történt.
- De esküszöm csak azért, mert jól érzem magam benne! – védekezett.
- Ez az oka annak is, hogy szagolgatod?
Kikerekedett a szeme, feje pipacsvörössé vált a másodperc tört része alatt.
- Én…
- Láttalak, amikor a konyhában szagolgattad, csak éppen nem szóltam semmit.
Összepréselte az ajkait, s ahelyett, hogy rám nézett volna, inkább a földet bámulta mereven.
- Lebuktál, JungSoo – nevettem harsányan.
- Ez nem jelent semmit – morogta.
- Hát persze, hogy nem. Az égvilágon semmit sem – vigyorogtam.
- És mi van akkor, ha szerintem jó az illata, hm? – háborodott fel. – Ez talán bűn, vagy mi?
- Egy szóval sem mondtam.
- Akkor meg akadj le rólam – küldött felém egy gyilkos pillantást, és kiviharzott a szobámból.
Rosszabb, mint egy óvodás, esküszöm…

- Milyen randi ez, hogy saját magunknak kell elmenni a helyszínre? – méltatlankodott angolul a húgom, hogy a sofőr ne értsen minket.
Éppen egy taxiban ültünk, úton a fiúk felé. Az én tenyerem úgy izzadt, mintha muszáj lett volna neki, a szívem pedig zabolázatlanul kalapált a gondolatra, hogy hamarosan láthatom Byunghunt.
- Aj, ne panaszkodj már annyit – szóltam rá. – Te is nagyon jól tudod, hogy próba után jönnek. Örülj neki, hogy egyáltalán szánnak ránk időt.
- Örülök, de akkor is… Annak a majomnak van autója.
- Ja, ami épp a közös lakásuk előtt dekkol. Mondták, hogy a kisbusszal mentek a táncpróbára.
- De minek táncikálnak még, ha már rég lecsengett az albumuk promóciója?
- És neked miért kell mindig elégedetlenkedned? – förmedtem rá.
- Azért, mert én én vagyok! – csattant fel, mintha teljesen jogos lenne felháborodása.
- Ja, így már értem – ironizáltam. – Boldog vagy, hogy találkozol vele? – Direkt nem használtam Chunji nevét, a taxisofőr előtt nem akartam őt megnevezni.
Néhány másodperc erejéig csak összeszűkített szemekkel meredt rám, majd legyőzötten felsóhajtott. – Igen… - forgatta meg szemét.
- Akkor meg fogd be a szádat! Lehetnél vele egy kicsit megértőbb. Kihajtja a lelkét is, de ahelyett, hogy hazamenne végre pihenni, inkább eltölt veled egy kis időt. Hálásnak kéne lenned, mert nem sok srác tenné meg ezt érted. Főleg azok után nem, ahogyan viselkedtél. Észre sem veszed, mekkora kincs hever a lábad előtt, csak teljesen természetesnek veszed, hogy körbeugrál téged az a szerencsétlen fiú. Erőltesd meg magad, és szállj le arról a rohadt magas lóról. Viselkedj vele normálisan, és nehogy meg merd most neki említeni, hogy taxiznunk kellett, mert ott helyben nyírlak ki, esküszöm! Engedd meg végre neki, hogy közeledjen feléd, mert így egy idő után rád fog unni, aztán meg majd a te szád fog sírni. Igen, tudom, hogy már vasárnap is engedékenyebb voltál vele, és ezért még komolyan meg is dicsérlek, de könyörgöm, ne ess vissza minden egyes alkalom után az utálat fázisába. Mert NEM utálod őt. Képes lennél felfogni végre?
Meghunyászkodva bámult ölében pihentetett kezére, úgy festett, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, viszont mostanra megbánta bűneit. Kezdtem őt megsajnálni, de kénytelen voltam kifakadni. Elegem volt abból, ahogyan viselkedett, mikor mind a ketten nagyon jól tudtuk, hogy kedvelte Chunjit. Hiába próbálta tagadni, hiába igyekezett utálattal beszélni róla, hiába törte magát, nem tudta őt utálni. Rámenős, levakarhatatlan stílusa ellenére sem.
Véleményem szerint Chunji pont olyan volt, akire JungSoonak szüksége volt.
- Igen - motyogta alig hallhatóan. - Jól fogok viselkedni, megígérem.
Mintha egy kisgyerekkel beszélgetnék, komolyan mondom!
- Akkor kedveled őt? - Mindenképp az ő szájából akartam hallani.
Mély csönd, egy nagy levegővétel, majd: - Azt hiszem. De nem akarom, SangMi, nem akarom... - nézett rám kétségbeesetten.