Teen Top - Lovefool - 22. rész

*JungSoo szemszöge*

A parkolóban, ahol megálltunk, már jó néhány kocsi sorakozott, de még így is találtunk magunknak helyet. Chunji leállította a motort, s lehajtotta magának a napellenzőt, amibe egy tükör is be volt építve. Fejére húzta szürke pulóverének a kapucniját, és eligazgatta a haját, hogy még csak véletlenül se látszódjon ki egyetlen egy vattacukortincse se, majd a napszemüvegét is felhelyezte.
- Mi van, be fogunk törni valahová, hogy álruhát veszel fel? Tudod, igazán szólhattál volna, mert akkor tuti, hogy nem a szűkített szárú farmeremet kapom magamra – zsörtölődtem.
- Nem, csak emberek közé fogunk menni. Bár minket nem nagyon szoktak felismerni, de azért jobb az elővigyázatosság – magyarázta.
Kuncognom kellett. – Nem ismernek fel? – kérdeztem vissza. – Akkor mégis miért van ilyen nagy arcod, ha a saját rajongóid sem szúrnak ki téged a tömegben? – piszkálódtam.
- Oké, állj le, ez nem jelent semmit – csitított. – Sőt sokszor még előnyös is. Mint például most.
- Tényleg, igazán elárulhatnád már, hogy mégis hová hoztál.
- A városfalhoz.
- Ó, már láttam róla képeket, igazán szép hely.
- Hát, most láthatod élőben is – paskolta meg a combomat, de amint észrevette, hogy gyilkos pillantásokkal illetem ezért, elhúzódott. – Látod, ilyen egy különleges randihelyszín – hencegett, és kilökte az autó ajtaját, én pedig a szememet forgatva kászálódtam ki a járműből.
Mielőtt még elindulhattam volna arra, amerre az ösvényt láttam, megragadta a karomat, és visszahúzott.
- Azért, ha lehet, ne keltsünk feltűnést, és ne szólíts a nevemen.
- Oké, akkor majd Pamacsnak hívlak, abból úgyse fogják kitalálni, ki vagy. De egyébként is, mit gondolsz? Hogy majd berohanok a tömegbe, és elüvöltöm magam, hogy „Hé, emberek, Lee Chanheeval, a Teen Top énekesével randevúzom!”, vagy mi? Szerinted szeretném, hogy bárki is tudjon arról, hogy képes vagyok veled mutatkozni az utcán? Már megbocsáss, de ez nagyon is rossz fényben tűntetne fel engem – affektáltam.
- Tehát akkor tényleg randizunk – vigyorgott.
- Gratulálok, sikerült kiragadnod a lényeget – morogtam.
- És még csak nem is tagadod – mosolygott fülig érő szájjal töretlenül.
- Rajtad már a legjobb és legképzettebb dilidokik sem tudnának segíteni, komolyan mondom.
- Ha már úgyis így randizgatunk, akkor miért nem sétálunk kézen fogva? – ignorálta piszkálódásomat.
- Jaj, hagyjál már a hülyeségeddel – sóhajtottam.
- De komolyan. Úgy még jobban elvegyülnénk.
Felvontam a szemöldökömet. – Most tényleg?
- Ha már álcázom magam, csináljam rendesen – vont vállat.
- Azt mondtad, fel sem szoktak ismerni titeket.
- Jó, ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy sose figyelnek fel ránk az emberek.
- Hidd el, hogy most se fognak. Így, hogy beöltöztél, csak szimplán úgy nézel ki, mint egy idióta, nem pedig úgy, mint egy idióta egy bandából.
- Ez igazán kedves – fintorgott. – És mi lesz, ha mégis kiszúrnak majd? Pont te mondtad, hogy nem akarod, hogy bárki is megtudja, hogy képes vagy együtt lenni velem.
Csípőre vágtam a kezem, és úgy gondolkodtam. – Hát…
- Na, Szösz, ne kéresd magad.
Panaszosan fújtam ki a levegőt. – Jól van – nyújtottam felé kezemet, s ő készségesen megfogta, sőt még az ujjainkat is összekulcsolta. Ragyogó szemekkel eresztett meg egy – tőle szokatlan és furcsa – kisfiús félmosolyt. – De csak azért – emeltem fel mutatóujjamat –, hogy ne szúrjunk szemet senkinek se.
- Csakis azért – biccentett. – Na, gyere, már vár az Inwangsan teteje.
- Hogy micsoda? Most komolyan hegyet fogunk mászni?!

Iszonyatosan hosszú út vezetett fel az Inwangsan hegytetőre. Eleinte kényelmetlenül éreztem magam úgy, hogy mindvégig Chunji kezét szorongattam, és folyton figyeltem, hogy az emberek felkapják-e a fejüket a mellettem ballagó üdvöskére, de amint észrevettem, hogy a kutya sem kíváncsi ránk az ott lézengő emberek közül – akik főleg turisták voltak –, egészen komfortossá vált a helyzet. Egy idő után már nem is érdekelt, hogy Pamacs ujjai össze vannak fonódva az enyémmel, és teljesen megfeledkeztem arról a tényről, hogy Chunji nem számít hétköznapi embernek.
Kellemes őszies idő volt, bár a szél kicsivel erősebben fújt, mint azt én szerettem volna, de egy cseppet sem bántam. Az igaz, hogy a lábaim már kezdtek zsibbadni a felfelé való kutyagolás miatt, de valamiért mégsem sajnáltam. Még örültem is, hogy ezúttal nem a négy fal közt lustálkodtam. Ráadásul Chunji tényleg egy különleges helyre hozott el, ugyanis a városfalat mindössze a Google segítségével barangoltam be ez idáig.
Miközben sétáltunk, én mindvégig a falat tapogattam a szabad kezemmel.
- Annyira gyerekes vagy – jegyezte meg Chunji. Mialatt beszélt, a hangját elmélyítette, hogy ne ismerjék meg.
- Ezt soha nem fogom kinőni.
Már egészen kiskoromban is ezt csináltam; ha elmentem egy fal, vagy kerítés mellett, erős késztetést éreztem rá, hogy végighúzzam rajta a kezem, és meg is tettem. Persze anya mindig leszidott, amiért összepiszkoltam a praclim, de én folytattam tovább, és ez a szokásom a mai napig megmaradt.
- Miért tart mindenki visszafelé? – kíváncsiskodtam.
- Gondolom azért, mert hűvös van, és késő délután.
- Akkor mi miért most jövünk?
- Mert most jobb.
- Miért?
- Jézusom, Szösz, rosszabb vagy, mint egy tudatlan kis hét éves – szörnyülködött. – Befejeznéd a kérdezősködést?
- Nem igaz, hogy ilyen nehéz megválaszolni egyetlen egy kérdést – méltatlankodtam.
- Egymás után hármat is feltettél.
- Bocsáss meg, amiért kommunikálni akarok veled, de tényleg! Ígérem, többet nem fog előfordulni – duzzogtam.
- Azért, mert ekkor romantikusabb – nyögte be halkan.
- Mi? – szaladt fel a szemöldököm.
- Azért jövünk csak most, mert ekkor romantikusabb. Így, hogy ránk fog sötétedni – ismételte el.
- Jaaa. Értem. Nehezedre esett elmondani?
- Hogy őszinte legyek… Igen.
- Én viszont örülök, hogy bevallottad.
- Miért?
- Látod, most meg te kérdezősködsz – böktem vállon.
- Ez egyetlen kérdés volt.
- De akkor is.
- Inkább válaszolj, én is megtettem.
- Azért, mert így legalább tudom, hogy gondolkodtál azon, hogy mi hogyan legyen a találkozónkon.
- Ha tudni akarod, tegnap óta mást sem csináltam, csak ezen agyaltam.
- Akkor jó – vigyorogtam.
- Most miért vagy ilyen vidám? – nézett rám gyanakvóan.
- Talán baj, hogy jókedvem van?
- Nem egyáltalán nem, csak nem értelek.
- Egyszerűen csak örülök neki, hogy gondoltál rám. Vagyis… Vagyis a találkozónkra – helyesbítettem.
Rászorított kezemre. – Te folyton a fejemben motoszkálsz.
- Hm. – Mindössze ennyi volt a válaszom, s egészen biztos voltam abban, hogy el is pirultam.
Hogy mi a fene volt velem? Fogalmam sem volt róla.

- Jesszus! Hát ez valami iszonyatosan szép – bámultam le a városra.
A hegy tetejéről mindent be lehetett látni, rengeteg épület terült el előttünk, s mindez olyan hatást keltett, mintha csak egy makett asztalt csodáltunk volna, nem pedig magát Szöult.
- Ez nem a végállomás, Szösz – szakította félbe gyönyörködésemet Pamacs.
- Miről beszélsz? Eddig tartott az út is. Innen már csak lefelé vezet az ösvény.
- A-a, odanézz – mutatott ujjával egy magasabb pontra, ahová egy roppant rövid, de annál meredekebb lejtő vezetett fel. Mondanom sem kell, oda még csak véletlenül sem kanyarodott kikövezett út.
- Chunji, én itt nem vagyok hajlandó felmenni - torpantam meg. Csak azért szólítottam a nevén, mert itt fent már senki sem volt rajtunk kívül.
- Dehogynem.
- De nem - tiltakoztam.
- Szösz, ez nem is olyan vészes.
- Akkor sem. Amilyen szerencsétlen vagyok, tuti, hogy elvágódom, és felsértem mindenemet.
- Jó, akkor felsegítlek.
- Kizárt dolog. El sem bírsz.
- Majd tollak hátulról.
- Mi? Nem! - ellenkeztem.
- Na, gyerünk, Szösz. - A hátam mögé állt, és erősen megragadta a csípőmet.
- Eressz el!
Tolni kezdett. - Akkor is felmegyünk, akár tetszik, akár nem.
Olyan erővel nyomott hátulról, hogy a lábaim mozogni kezdtek. Szépen megindultunk felfelé, hogy elérjük a legmagasabb pontot, és amikor picit elbizonytalanodtam léptemben, Chunji mereven tartott és támasztott, hogy magabiztosan tudjam továbbfolytatni a mászást.
- Egy picivel csúsztasd feljebb a kezed - morogtam hátra.
- Igenis, főnökasszony.
- És vedd le a szemed a hátsómról - tettem hozzá, de erre már nem érkezett felelet. - Hallod?
- Persze, nem vagyok süket, de tudod te, milyen nehéz...
- Chunji! - vágtam a szavába felháborodottan.
- Oké, oké, értettem, majd akkor nézem a talajt, az amúgy is izgalmasabb, mint a feneked.
- Lekötelezel - forgattam meg szememet, hiába nem láthatta hátulról.
Az egész mindössze tíz-tizenkét lépés volt, én mégis kipurcantam, mire feljutottunk.
- Miért nem volt nekünk jó ott lent? – kérdeztem dühödten, miközben a térdeimen támaszkodtam meg, hogy kifújjam magam.
- Jaj, ne csinálj már úgy, mintha ez annyira kimerítő lett volna – emelte tekintetét az égbolt felé.
- Tudd meg, hogy igenis elfáradtam!
- Gyere, inkább ülj le ide mellém – paskolta meg a kopár földet maga mellett, miután lehuppant.
Szó nélkül mellékuporodtam. A hegy azon része, ahol önkényesen helyet foglaltunk, egészen kicsike volt, tíz embernél több talán fel sem fért volna.
- Szóval, miért nem maradhattunk ott? – firtattam továbbra is.
Rám nézett, majd felemelte a kezét, jelezve, hogy fogjam meg. Bosszúsan fújtam ki a levegőt, de azért csak megtettem azt, amire szavak nélkül kért. Végül is azok után, hogy legalább másfél óráig gyalogoltunk kéz a kézben, már teljesen mindegy volt. A combjára helyezte összefonódott mancsainkat, csak ezután szólalt meg:
- Itt hangulatosabb. Nem vesznek körül minket azok a kötélből készült korlátok, amik mellett végig elhaladtunk. Itt fent nincsen senki.
- Mivel ez egy kijelöletlen hely! – háborogtam.
- Nem igaz, mert most már a miénk – simogatta meg kézfejem a hüvelykujjával mosolyogva, de nem is igazán törődtem vele. – Szerintem innen sokkal szebb a kilátás.
Vetettem egy újabb pillantást Szöulra, s igazat kellett adnom Pamacsnak. Bár a látkép mondhatni semennyit sem változott, mégis valahogy… Másabb volt a hangulata. Főleg így, hogy csak ketten voltunk fent a magasban.
- Szeretek ide eljönni.
Biccentettem. – Megértem.
- Egyébként nem fázol? Olyan hideg a kezed.
- Hát, nincs melegem, ami azt illeti.
Eleresztett, és vetkőzni kezdett.
- Tessék, vedd fel – nyújtotta felém a pulóverét.
- Chunji, meg fogsz fázni.
- Azt mondtam, hogy vedd fel – erősködött.
- Aj, jó – egyeztem bele, s átbújtattam a fejemet a felsőjén.
- Aranyos vagy – mosolygott, ahogy igazgattam magamon a ruhadarabot.
- Ja, képzelem – forgattam szememet. – Körülbelül mint egy óvodás a bátyja pulcsijában.
- Az én óvodásom – húzott magához úgy, hogy átvetette a karját a vállamon, s megtámasztotta az állát a fejem tetején.
- Chunji, csak azért, mert „randizunk” – macskakörmöztem a levegőbe –, még nem kell úgy viselkedned, mintha egy párt alkotnánk.
- Ssssh – csitított. – Ne rontsd már el a pillanatot. Különben is, a barátok is szoktak ölelkezni.
- De akkor is…
- Miért, ez most fáj neked, hogy így ülünk itt?
- Nem…
- Vagy esetleg zavar?
- Nem, csak…
- Akkor meg nincsen semmi csak – jelentette ki határozottan.
- Értettem – sóhajtottam beletörődve. – Fázik az… alfelem – motyogtam.
- Oh – mondta meglepődötten, majd elengedett, felállt, s leült a hátam mögé, két lába közé zárva engem. Karjait átkulcsolta a hasamon, és a vállamra hajtotta a fejét. – Így jobb?
- Miért lenne jobb? – nevettem. – Ettől függetlenül még ugyanúgy a hideg talajon ülök. De várj. – A telefonomat és a kulcsomat kivettem a fekete, négyzet alakú oldaltáskámból, és becsúsztattam őket a farmerzsebembe, majd a félliteres ásványvizes palackot nekitámasztottam Chunji lábainak. Megtámaszkodtam a tenyeremen, hogy fel tudjam magam tornázni.
- Ugye nem akarsz felállni? – tudakolta riadtan.
- Nem, csak beteszem a táskámat a fenekem alá, hogy ne fázzak fel. – Eligazítottam magam alatt a „párnámat”: - Így ni.
- Akkor így már jó?
- Ühüm. Te nem fázol?
- Nekem tökéletes így – támasztotta meg fejét a vállamon, és szorosabban ölelt hátulról.
- Szóval akkor azért másztunk fel ide, hogy leüljünk a földre?
- Jó, legközelebb cipelek magammal két kempingszéket, hogy ne kelljen összekoszolnod magad.
- Egyáltalán nincsen azzal bajom, hogy koszos leszek, vagy valami, félreértesz. Ha kényes lennék rá, akkor hidd el, nem ücsörögnék itt.
- Akkor? Nem tetszik itt?
- De-de, nagyon…kellemes minden. És pont ez az. Honnan tudtad, hogy én inkább az a fajta lány vagyok, aki jobb szeret csak úgy elmenni egy random helyre, és lekuporodni ott? Hogy nem vagyok olyan, aki szeret beülni valahová?
- Ráéreztem. És reménykedtem abban, hogy ez majd be fog neked jönni.
- Imádom. Többször kéne eljönnünk ide.
- Mármint… Te meg én? – lepődött meg.
- Hát… Akár – rántottam vállat.
- Tudod, hogy mi fogott meg benned? – váltott témát hirtelen, én meg csak pislogtam nagyokat.
- Hallgatlak – dünnyögtem.
- Hogy akaratos vagy.
- Látod, mennyit ér az akaratom – kuncogtam. – Most is itt ülök, miközben ölelsz engem.
- Igen – helyeselt –, de csak mert az én akaraterőm erősebb a tiednél. – Rávágtam a combjára, bár nem olyan erősen. – Hé! – röhögött. – Látod, ez is tetszik. Hogy sosem hagyod magad.
- Mazochista vagy esetleg?
- Ha rólad van szó, akkor igen.
- Ez esetben bármikor elverlek, csak egy szavadba kerül. Vagy akár le is vethetlek innen a magasból most rögtön.
Nevetni kezdett. – A humorodat is szeretem.
- Én meg azt bírom, hogy ezeket nem is azért mondom, hogy vicces legyek, hanem azért, mert így is gondolom őket, de te mindig olyan jól szórakozol, mintha ténylegesen valami poént mesélnék neked.
- Azért, mert olyan szöveged van, amivel egyszerűen nem tudlak komolyan venni. De nagyon kedvelem ezt benned.
- Szóval jó fejnek tartasz?
- Ez nem egyértelmű?
- Hát én nem tudom. Azért csodálkozom, hogy még nem utáltál meg azok után, ahogyan viselkedtem veled.
- Őszintén szólva még imponáltál is az agresszivitásoddal, és azzal, hogy folyton a pokolra kívántál.
- Egyébként van egy olyan érzésem, hogy már nem is utállak. Annyira – tettem hozzá, és mind a ketten felnevettünk.
- Csak azért, mert ezt benyögted, még nem fogod megkapni a pulcsimat.
- Honnan tudtad, hogy erre pályázok?
- Egyszerűen csak látszik rajtad, hogy jól érzed benne magad.
- Háttal ülök neked, nem láthatsz rajtam semmit sem.
- Ha azt mondom, hogy látszik rajtad, akkor látszik rajtad, na. Ne kötekedj.
- Jól van, na, le ne harapd már ezért a fejem.
- De bizony leharapom – mondta, majd morogva a nyakamba fúrta arcát, amivel harsány kacagást váltott ki belőlem.
- Csikizel, hagyd abba! – vinnyogtam, miközben a lábát ütögettem. Miután végre befejezte kínzásomat, még egyszer rásóztam a combjára. – Te hülye.
- Jaj, te hülye – utánozott engem elváltoztatott, vékony, nyávogós hangon. – Szeretem, mikor ilyen jó kedvű vagy.
- De ez akkor sem volt szép. Ezután az a minimum, hogy nekem adod a felsőd.
- Oké, majd átgondolom. – Néhány másodpercnyi hallgatás után ismét megszólalt: - Amúgy nem vagy az esetem.
- Az előbb itt soroltad nekem, hogy mennyi mindent szeretsz bennem meg, hogy mi fogott meg téged, erre most képes vagy benyögni, hogy nem vagyok az eseted. Komolyan megáll az eszem, hihetetlen egy gyökér vagy te – csóváltam a fejem szórakozottan. – De megnyugtathatlak, mert te sem vagy az enyém.
- Majd fog ez még másként is lenni.
- Úgy gondolod?
- Úgy.
- Hát nekem meg az a véleményem, hogy előbb leszek én az ideálod, mint te az enyém.
- Ó, igen?
- Igen – hátrafordultam hozzá, hogy kihívóan a szemébe tudjak nézni.
- Fogadunk? – vonta fel szemöldökét.
- Kezet rá.
- Jól van, megegyeztünk, Szösz – rázta meg praclimat.
Tehát… Tehát arra tettünk fogadást, hogy kinek fog előbb megtetszeni a másik… Hát ez valami…fantasztikus.
Még elcsevegtünk mindenféle idióta és lényegtelen dologról – például, hogy ő szeret-e zokniban aludni vagy, hogy melyik müzlifajtát szereti a legjobban –, együtt megnéztük a gyönyörű naplementét és utána úgy döntöttünk, ideje sátorfát bontani.

- Na, ne már, hogy fogok én innen lejutni? – torpantam meg.
- Várj - mondta, és gyorsan lefutott a rövid lejtőn.
- Ez nem fair, neked olyan egyszerűen megy! - nyafogtam.
- Gyere, szaladj le te is - intett kezével.
- Te magadnál vagy? Alig látlak téged is, nemhogy a sötét talajt! – A kijelölt ösvény, ahol feljutottunk idáig, az ki volt világítva, de mivel ez a szakasz még csak véletlenül sem volt kijelölve, ezért ezt a részt sötétség borította.
- Elkaplak, Szösz.
- De...
- Bízz bennem - nézett rám komolyan. Esküszöm, ilyen arcot még sosem vágott. Ábrázata mindig olyan vidám és játékos volt, s most semmi ilyesmit nem láttam rajta.
Talán éppen ez az, ami rávett arra, hogy megiramodjak. Egy nagy levegővétel után megindultam lefelé, ám a lejtő legvégén kibicsaklott a bokám, így egy harsány sikítást követően az arcom célba vette a földet. Mielőtt még kapcsolatot létesíthettem volna a talajszemcsékkel és kavicsokkal, Chunji elkapott, ezért arcom csak a pólójába fúródott. Segített két lábra állni, és mélyen a szemembe meredt. - Jól vagy? - Csak bólintottam, ő pedig halványan elmosolyodott. - Mondtam, hogy elkaplak. Na, menjünk tovább.
Kézen fogott, de én egy lépés után felszisszentem, és megálltam. - Fáj a bokám - panaszoltam.
- Kibicsaklott?
- Szerintem igen.
Háttal fordult nekem, és kicsit megrogyasztotta a térdeit.
- Ööö... Most mit csinálsz? - szaladt ráncba homlokom.
- Elcipellek az autóig.
- De igazán nem kell, ma...
- Egy szót se - vágott szavamba. - Mássz a hátamra, te szerencsecsomag.

Út közben jó erősen átfontam a karjaimat és lábaimat körülötte, bár néha a kezeimet nem kapaszkodásra használtam, hanem arra, hogy a hajába túrjak.
- Mit csinálsz? - kérdezte, mikor ujjaim a tincseit szelték.
- Hogy őszinte legyek, ezt már azóta ki szerettem volna próbálni, mióta megláttalak - vallottam be.
- Miért?
- Tudni akartam, hogy vajon tapintásra is olyan-e a fejed, mint a vattacukor.
- És mit állapítottál meg? - tudakolta szórakozottan.
- Hogy a vattacukor nincs ilyen puha.
- Ez jót jelent?
- Ühüm. Jó fogdosni. Nem zavar?
- Nem, mert végre magadtól is hozzám értél, anélkül, hogy kényszerítettelek volna - kuncogott. - És különben sem lát most senki, így nem érdekel, hogyan áll a hajam. De amúgy csak, hogy tudd: az ajkam is puha.
- Hülye - csaptam vállon finoman, nevetve, s ő is röhögni kezdett.

A hazafelé vezető utat végigénekeltük. Persze az ő hangja klasszisokkal jobb volt, mint az enyém, de én cseppet sem zavartattam magam, én is úgy kornyikáltam, mintha meglett volna a kellő tudásom hozzá. Chunji persze többször is megkért, hogy hallgassak el végre, mielőtt még maradandó károsodást okoznék a dobhártyájában, de mit sem törődtem panaszával, nekem akkor is dalolni volt kedvem, ha megvolt hozzá az adottságom, ha nem.

Leparkolt a házunk előtt, s leállította a motort. - Várj, te még ne szállj ki.
Veszteg maradtam, mert megkért rá, viszont a biztonsági övemet kicsatoltam.
Gyors, hosszúra nyújtott léptekkel megkerülte a kocsit, majd kinyitotta az én oldalamon lévő ajtót. Hátat fordított nekem, s leguggolt.
- Gyere a hátamra.
Felmásztam rá, ő pedig nehézkesen kiegyenesedett, majd bevágta az ajtót, és lezárta az autót.
Egészen a bejárati ajtónkig cipelt, s csak ott ért a két lábam újra a talajhoz.
- Ne vigyelek fel az ágyadba?
- Nem, innentől szerintem menni fog egyedül is, de köszönöm - mosolyogtam.
- Még egy őszinte mosoly - pöckölte meg boldogan az orromat. - Hozzá tudnék szokni a látványához.
- Hát, talán többet láthatod majd ezek után - vontam vállat derűsen.
- Szóval jó kis első randi volt? - kérdezte csillogó szemekkel.
Bólintottam. - Köszönöm a mai napot, Chunji.
Megint elővette komolyabbik pillantását, és úgy vizsgálgatott. - Most szívesen megcsókolnálak, de te nem olyan lány vagy, akivel ezt meg lehet tenni rögtön az első találkozó után.
- Bolond - löktem meg a vállát kacagva.
- De ennyi szerintem még belefér - mondta, s arcon puszilt, én pedig kővé dermedtem. - Szép álmokat, Szösz - búgta érzékien lágyan, majd végigsimított a karomon, s sarkon fordult.
- Neked is - suttogtam háta után még mindig lefagyva,és földbe gyökerezett lábakkal végignéztem, ahogy bepattant autójába, és elhajtott.
Távozása után körülbelül két perccel kezdtem el kutakodni a kulcscsomóm után. Mikor megleltem, a zárba illesztettem a megfelelő kulcsot, de mielőtt még beléptem volna a lakásba, zavartan és üres tekintettel azt mormogtam magam elé:
- Basszus...