Teen Top - Lovefool - 21. rész

*JungSoo szemszöge*

Amikor hazaértem, a ház túlontúl is csendes volt, már-már sértette a fülemet a némaság, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis csapkodással felrázom a lakást. Először a bejárati ajtót vágtam be magam mögött, majd miután lerúgtam magamról a cipőmet, úgy trappoltam fel az emeletre, mint egy sértett elefánt, s végül a szobaajtómat is olyan erősen csaptam be, hogy félő volt, kiszakad a keretből. Fel-alá járkáltam néhány másodpercig, de aztán ledobtam magam az ágyra, és a kezeimet kezdtem el tördelni. Fújtattam, a számat harapdáltam, és azt kívántam, bárcsak itt lenne Chunji, hogy haladéktalanul meg tudjam őt fojtani. Mert megérdemelte volna.
De nem csak rá voltam mérges, hanem saját magamra is. Mert akár be is ronthattam volna a konyhára, ahol azaz idióta bujkált, hogy aztán belefojtsam őt egy kiló cukorba, vagy bánom is én, mibe. De nem, én ehelyett inkább megfutamodtam, és kirohantam a Café Daniból, mint valami hülye. Képes voltam behódolni Chunjinak, végrehajtani azt, amire kért, és mindennek tetejébe még totálisan meg is sértettem Soobint. Szegényt faképnél hagytam, szó szerint elmenekültem tőle, és még csak azt sem vártam meg, hogy ő tisztességesen elköszönjön tőlem, vagy akár csak kinyögjön egyetlen szót is. Ráadásul a hamburgeremhez hozzá sem nyúltam! Persze ez már csak a kisebb veszteség volt, azt, hogy így viselkedtem Soobinnal, sokkal jobban bántam. Oké, a burgerért is fájt a szívem rendesen, nem mondom, hogy nem…
És Soobinnal tulajdonképpen egy értelmes mondatot sem váltottam a kávézóban. Teljesen el voltam foglalva azzal, hogy lépést tartsak Chunji üzeneteivel. Mert annak a gyereknek úgy járt a keze a billentyűzeten, hogy szerintem kis híján majdnem lángra is kapott.
Égtek volna le az ujjai a kézfejéről…
Utáltam magam. Egyenesen gyűlöltem, amiért nem rontottam rá Pamacsra, és nem nyomtam le a telefonját a torkán.
Kopogtak. Annyira ideges voltam, hogy egy hang sem jött ki a torkomon, ezért figyelmen kívül hagytam. A következő pillanatban viszont már nővérem is bent toporgott a szobámban, azonban nem néztem rá.
- Történt valami? – kérdezte halkan, riadtan. Amikor tudta, hogy ideges vagyok, nem igazán mert a közelembe jönni, vagy megszólítani.
- Annyira, de annyira utálom Chunjit! – Valahogy mégis sikerült rátalálnom hangomra, hogy felkiálthassak, és még egy ártatlan párnát is a földhöz vágtam.
És fékeveszett hadarásba kezdtem. Nagy vonalakban vázoltam a történetet: hogy Soobin mennyire édes volt az elején, hogy mennyire kidöglöttem a hosszú út folyamán, hogy összefutottam a Teen Toppal, és aztán érkeztek a KakaoTalk üzeneteim. Ő csak pillogott rám nagyokat, próbálta nem elveszteni a sztori fonalát, és igyekezett meghagyni köztünk a három lépés távolságot.
Az eszeveszett regélés után levegő után kellett kapkodnom, annyira légszomjam volt. A szívem hevesen dobogott, olyannyira felhergeltem magam, és legszívesebben szétvertem volna a ház falát. Vagy bármi mást. Akármit. Jó, leginkább Chunjit.
SangMi várt néhány szusszanásnyi időt, majd nekem szegezte kérdését:
- Miért nem tiltod őt le, ha ennyire zavar?
Pár pillanatig csak nagyokat pislogtam, átgondolva, hogy amit kérdezett, az egyáltalán nem volt hülyeség, sőt.
- Hm? – Túl sokáig meredtem rá kikerekedett szemekkel, így nem érthette, mégis mi játszódhatott le bennem, mi miatt fagytam le.
Alig láthatóan megráztam fejemet, hogy magamhoz térjek.
- Nekem ez hogy nem jutott eszembe!? – kaptam homlokomhoz, s már nyúltam is a telefonomért, hogy megtegyem a kellő lépéseket annak érdekében, hogy Pamacs végre leszálljon rólam. – Te egy zseni vagy, komolyan mondom! – ujjongtam, miközben bekapcsoltam a telefonomat.
- Igen, mondták már egy páran – dobta át haját a vállán peckesen.
- Ezért kapsz tőle… Mi a… - szakítottam félbe saját magamat. Mikor betöltött a mobilom, automatikusan csatlakozott a wifihez, így rögtön meg is kaptam Chunji üzenetét, ami miatt elállt a szavam.
- Mi az?
- Megint írt… - morogtam.
- És mit?
- Egyébként még mindig azon nevetek, hogy az a srác képes volt téged egy kávézóba elhívni randizni. Milyen ötletes – olvastam fel hangosan.
- Oh. Most mit írsz? – tudakolta, amint látta, hogy csak úgy ég az ujjaim alatt a telefonom képernyője.
- Miért, a te randiötleted talán jobb volt? – mondtam ki a leírt válaszomat.
- JungSoo, ezt félre fogja érteni… - motyogta nővérem.
- Ezen mégis mit értene f… Válaszolt! – rándultam össze, amint megpillantottam az újabb kis szövegbuborékot. – Várj, Szösz, te most azt hiszed, hogy amikor biciklizni voltunk, az randinak számított?
- Látod, erről beszéltem – paskolta meg vállamat SangMi.
- Még hogy én randinak vettem! – háborodtam fel. – Hát ez hülye, basszus, mégis ki akarna randevúzni ezzel a sorscsapással?
- Erre mit lépsz?
- Hogy mit lépek? Inkább hová lépek! Az arcá … - Félbeszakított az új üzenet.
- Akkor oké, mert én is – olvasta fel helyettem testvérem.
- Na, jó, most lépek az arcába! – Nővérem kuncogni kezdett. – Te csak ne nevess, jut egy láb neked is! – fenyegetőztem, és ingerülten pötyögni kezdtem: - Nem randiztunk, hülyegyerek, előbb tanítanék meg beszélni egy majmot és kezdenék el vele összejárogatni, mint veled.
Testvérem nevetni kezdett, mire a lehető legharagosabban meredtem rá. – Bocsi, de téged egyszerűen nem lehet komolyan venni ilyen szövegekkel – szabadkozott.
- Pedig halál komolyan gondoltam! Ezer százalékosan biztos vagyok benne, hogy előbb kezdenék el vonzódni egy állathoz, mint hozzá.
- Ühüm… - dünnyögte.
- Mi az, nem hiszel nekem? – csattantam. – Várj, írt ez a nyomorult.
- Mit?
- Mindenféle röhögő hangulatjelet.
- Ez nem lep meg.
- Röhögj csak, de mi akkor sem randevúztunk – gépeltem vissza.
- Jó, akkor tudod mit? Randizzunk valamelyik nap. Megmutatom neked, milyen egy igazi találka.
Miután ezt elolvastam, azt hiszem, sokkot kaptam. Vagy zárlatos lettem. Vagy csak szimplán besokalltam. Ökölbe szorult a kezem és vonallá préseltem az ajkaimat, képes lettem volna széttépni Chunjit úgy, mint egy kutya. Pusztán szájjal.
- Oh – jött a sokatmondó reakció testvéremtől. – Oh – ismételte meg magát alig öt másodperc múlva. – Hát. Nem is tudom.
- Mit nem tudsz? – ráncoltam homlokom.
- Hogy biztassalak-e.
- Magamtól is meg tudom őt fojtani, nem kell nekem ehhez semmiféle biztatás.
- Nem arra értettem. Hanem arra, hogy beszéljelek-e rá arra, hogy találkozzatok.
-NEM! – Szinte visítottam.
- Minden bizonnyal ott kéne lennem a közelben, hogy megakadályozzalak, ha esetleg olyat akarnál tenni, ami a világ összes országában büntetendő.
- Hidd el nekem, hogy nem tudnál az utamba állni.
- De akkor is bele kéne menned. Lehet, hogy tök jól éreznéd magad.
- Te beteg vagy, hallod, nézettesd meg magad – néztem rá elképedve. – Nem akarhatod azt, hogy ezek után eltöltsek vele x időt! A mai nap folyamán átlépett egy bizonyos határt, látni sem akarom őt.
- Adhatnál neki egy esélyt.
- Egy esélyt mire?
- Hogy visszaférkőzzön a kegyeidbe.
- Soha nem állt hozzám közel, nem értem, miről beszélsz – tiltakoztam.
- De majdnem. Kezdted megkedvelni, ismerd csak be. Kár lenne annyiban hagyni ezt a kialakulóban lévő kapcsolatot.
- Kapcsolatot?! – kérdeztem hisztérikusan.
- Ezúttal barátságra gondoltam, ne legyél már úgy kiakadva.
- De igenis ki vagyok akadva! Mert ez a mai egy tök szép napnak indult, aztán jött Chunji, mert neki ugye mindig jönnie kell, és elrontott mindent. Mindent, érted? És most töprenghetek azon, hogy mégis hogyan engeszteljem ki Soobint! És… Te most elvárod tőlem azt, hogy tekintsem semmisnek Pamacs elmebaját, és randizzak vele. Nem hiszlek el. Sem téged, sem őt.
- Szerintem Soobin nem is haragszik rád, ne nyavalyogj már.
- De én igenis haragszok Chunjira!
- Jó, lépj túl rajta és találkozzatok.
- Soha!
- JungSoo, nagyon jól tudod, hogy Chunji nem az a fiú, akit le lehet rázni. Ha ő randizni akar veled, akkor randizni fog. Ha át akar jönni hozzánk, akkor át fog jönni. Ha veled akar lógni, akkor megteszi. Nem tehetsz ellene semmit. És ez szerintem jól van így.
- Jól van így?! Ez szerinted normális dolog? Esküszöm, hogy elmegyek most már a bíróságra, és távoltartási végzést kérek ellene!
Nevetni kezdett. – Inkább válaszolj neki KakaoTalkon.
- Azon kívül, hogy rohadjon meg, nem sok mondani valóm van neki, ezért nem.
- Egyezz már bele – nógatott.
- Mit nem értesz azon, hogy nem?
Mielőtt még elkezdhetett volna érvelni, félbeszakította hosszas diskurzusunkat a KakaoTalk idegesítő hangja.
- Ezt nem hiszem el… - forgattam meg bosszúsan szememet.
Nővérem kapott a telefonom után, és hangosan olvasni kezdett. – A vasárnapi napunk általában szabad, szóval szerencséd van. Olyan fél ötre legyél kész. Nemleges választ nagyon jól tudod, hogy nem fogadok el. 
- Tedd el a telefont, mielőtt még ripityára töröm… - sziszegtem.
- Chunji a végzeted, JungSoo. A végzet elől pedig nem menekülhetsz el.



*Október 7., vasárnap*



- Nem! Soha! Akkor sem! Nem, és kész! – háborogtam. Délután két óra volt, és a hajmosás ellen protestáltam.
- Zsíros hajjal akarsz találkozni Chunjival?
- Szerinted pont érdekel, milyen a fejemen a szőr? – háborodtam fel. – Szerinted pont érdekel Chunji?!
- JungSoo, akkor is meg fogod mosni a hajadat, ha akarod, ha nem. Nem engedem, hogy így menj el. Te egy rendes lány vagy, nem pedig egy szerencsétlen hajléktalan!
- Teszek rá!
- Meg. Fogod. Mosni – tagolta.
- Kényszeríts – néztem rá összehúzott szemekkel, kihívóan.
- Hát jól van, te akartad – vont vállat hetykén, és nemes egyszerűséggel kirúgta a lábamat. Nem viccelek. Egyik percben még stabilan álltam a talajon, a másikban pedig már a földön feküdtem útban a fürdőszoba felé, ugyanis SangMi húzni kezdett maga után, mint valami bőröndöt.
Mi a…?!
- Te mióta vagy ketrecharcos? – érdeklődtem, és elkezdtem ficánkolni, hogy kiszabaduljak a szorításából.
- JungSoo! – ripakodott rám, és a körmét a bőröm alá vájta.
- Ez fáj! – szisszentem fel.
- Tudod mit? Rohadtul nem érdekel! Akkor is meg fogom mosni a hajad, ha ezért vérnek kell folynia!
Komolyan nem hittem el magunkat. Mind a ketten tizennyolc évesek voltunk.  Egyetemisták voltunk. Mind a ketten értelmes, jól nevelt lányoknak tartottuk magunkat. Mégis képesek voltunk ezért civakodni. Konkrétan pankrációt rendeztünk útban a fürdőszoba felé. 

Persze gondolom mondanom sem kell, hogy nővérem győzött. Megint. Mint mindig. Csak két hónappal volt nálam idősebb – ugyebár nem voltunk vér szerinti testvérek – de mégis mindig ő vert el engem. Valahogy sosem tudtam bevédeni magam, ezért állandóan ő kerekedett felül rajtam, és ezt annyira, de annyira utáltam. Talán jobban, mint Chunjit.
Felrángatott engem a padlóról, megragadott, és úgy lökött be a fürdőszobába, mint egy élettelen rongybabát. Egészen addig taszított, míg a lábam bele nem ütközött a kád szélébe, majd a nyakamnál fogva lenyomott, hogy a testem kilencven fokos szöget zárjon be. Egyik kezével szorosan tartott, a másikkal pedig megnyitotta a csapot. Levette a helyéről a zuhanyrózsát, s rám irányította a vízsugarat.
Visszavonhatatlanul vesztettem.


Görbe háttal gubbasztottam az ágyamon, miközben nővérem a hátam mögött terpeszkedett, és a hajamat szárította.
- Annyira utállak. Annyira nagyon. Iszonyatosan. Szörnyen. Fú, de nagyon! – nyűglődtem, de nem hallott engem a hajszárító búgásától.


- Na, most már takarodj! – hőköltem hátra, és védekezően magam elé tettem a kezem.
- JungSoo… - sóhajtotta fásultan.
- Te csak ne JungSoo-zz itt nekem! – szegeztem felé mutatóujjamat.
- Akkor is ki foglak sminkelni - nézett a szemembe elszántan.
… És úgy is lett. Bár összeverekedtünk, mégis megtette. A kezembe adta a tust, és addig nézett engem a legcsúnyább tekintetével, amíg ki nem festettem magam. Muszáj voltam megcsinálni, amire utasított, mert már attól tartottam, hogy megelégeli a szenvedésem, és kiszúrja a szemem azzal a sminkcuccal. A hajamat már ő vasalta ki, hogy szög egyenes legyen, és kiválasztotta nekem a ruhámat is. Többé már nem hisztiztem, nem tiltakoztam, csak hagytam, hogy sodorjon az ár, mialatt magamban elátkoztam nyomorult sorsomat.

Fél öt előtt tíz perccel visszaparancsolt a fürdőszobába, hogy fogat mossak, majd a számba tömött egy rágót, rám erőszakolta a cipőmet, átdobta fejemen a táskámat, befújt parfümmel, és legvégül… szabályosan kihajított engem az utcára. Még azt is hallottam, ahogyan mögöttem kulcsra zárta az ajtót.
Ez volt mindennek a teteje.
Mivel saját kulcscsomómat „egészen véletlenül” nem vágta hozzám, ezért azon kezdtem el gondolkodni, hogy vissza kéne másznom az ablakon; de éppen akkor, mikor ez a fantasztikus ötlet megfogant elmémben, Chunji leparkolt a házunk előtt.
Kínomban már hahotázni akartam.
- Szia, Szösz. Hú, de… Jól nézel ki. – Egy perce sem volt még a láthatáron, mégis elérte azt, hogy kinyíljon a bicska a zsebemben.
Életem során már sikerült azt megtanulnom, hogy a feltűnési viszketegségben szenvedő embereket úgy lehet a legjobban kihozni a sodrukból, ha ignoráljuk őket, ezért direkt nem feleltem neki.
- Oké, látom dühös vagy rám – támaszkodott neki nagy lazán az autójának. – Elmondanád, mit követtem el már megint? – fonta össze karjait teste előtt. Visszanyeltem, ami először kikívánkozott volna belőlem, és inkább a cipőm orrát bámultam. – Szösz, kérdeztem valamit. – Felsóhajtott, mikor leesett neki, hogy nem fog választ kapni. – Tudod, iszonyatosan gyerekes az, amit csinálsz.
- Mert az talán nem, hogy konkrétan elüldözöl egy kávézóból, csak azért, mert téged zavar, hogy egy fiúval vagyok? – csattantam fel hirtelen, megfeledkezve arról, hogy némasági fogadalmat tettem.
- Nem, az nem – csóválta fejét. – Szóval ez a problémád? – vonta fel szemöldökét, amiért szívesen képen töröltem volna.
- Meg az, hogy lélegzel – biccentettem.
Kuncogni kezdett. – Na, gyere, szállj be a kocsiba, kiengesztellek.
- Nem – vágtam rá habozás nélkül.
- Szösz… - szólított meg bosszúsan.
- Ha most azzal akarsz előhozakodni, hogy átvetsz a válladon, ha nem leszek hajlandó engedelmeskedni, akkor ki kell, hogy röhögjelek. Mind a ketten tudjuk, hogy meg sem bírnál mozdítani.
Elővette nadrágjának zsebéből a telefonját, és pötyögni kezdett rajta, figyelmen kívül hagyva azt, hogy hozzá beszéltem.
- Most mit csinálsz? – tudakoltam. Felpillantott, gonoszan elvigyorodott, de nem mondott semmit. – Chunji… Chunji, mi a fenét csinálsz?
A füléhez emelte készülékét. – Majd a nővéred biztosan segít téged betuszkolni a kocsiba. – A szája fülig ért, annyira nagyon meg volt elégedve magával.
Nagyon jól tudtam, hogy SangMi azon nyomban ugrana, hogy Chunji segítségére legyen, és azzal is tisztában voltam, hogy kettejük ellen semmi esélyem sem lett volna. Máskor talán mégis megpróbáltam volna a lehetetlen, és szembeszálltam volna velük, de ezúttal jobb ötletnek találtam elkerülni az újabb verekedést. Ma már annyiszor birkóztam testvéremmel, hogy az összes energiám odalett.
- Oké, oké, oké, nyomd ki azt a telefont, jövök már – hadartam, és lesiettem a kocsijához. Győzelemittas mosollyal arcán csúsztatta vissza mobiltelefonját a zsebébe. – Ne vigyorogj, inkább menj arrébb, mert beszállnék – morogtam barátságtalanul.
- Tudod, Szösz… Amit Chunji akar, azt…
- Chunji megszerzi – fejeztem be helyette unottan. – Igen, igen, világos, te idióta. De nehogy azt hidd, hogy ezt annyiban fogom hagyni. Na, hord magad arrébb – löktem meg, és kinyitottam magamnak az ajtót, hogy helyet foglalhassak az anyósülésen.

- Szóval nem vagy hajlandó hozzám szólni? – kérdezte, mikor megálltunk egy piros lámpánál.
- Eltaláltad.
- Most beszélsz hozzám – kuncogott.
- Aj, fogd be.
Oldalra fordította a fejét, hogy megvizsgálja az arcomat. – Ki vagy sminkelve.
- Hú, neked aztán jó szemed van – gúnyolódtam.
- Szép vagy.
Picit hallgattam, majd nagy nehezen kipréseltem magamból egy választ: - Kösz.
- Ne legyél már ilyen kedvtelen – lökött meg egy picit a vállamnál fogva.
- Még egy ilyet csinálsz, letöröm a kezed – fenyegetőztem. – Különben is, milyen legyek? Talán örüljek, hogy tegnap tönkretetted a találkozómat, most pedig rákényszerítettél arra, hogy eltöltsek veled egy kis időt?
Közben a lámpa zöldre váltott, így végre nem engem figyelt. – Sajnálom.
- Mégis mit? – ráncoltam homlokom.
- Egyértelműen nem azt, hogy belerondítottam a dolgokba. Csak azt, hogy haragszol rám.
- Fordulj fel! – csaptam rá combjára.
Nevetni kezdett. – Még mindig aranyos vagy, mikor kiborulsz.
- Miért tetted? – kanyarodtam vissza főproblémámhoz.
- Nem akartam, hogy vele legyél, ennyi az egész – vonta meg vállát.
- De miért?
- Mert… Azt szeretném, ha az én barátom lennél.
- Te most komolyan körbe akarsz engem pisilni, Chunji? Nem vagyok egy tárgy, amit birtokolhatsz. Azzal töltöm el a szabadidőmet, akivel akarom, és neked ebbe egyszerűen nincs beleszólásod.
- Nos, úgy látszik, hogy mégis van.
- Nem, nincs! Nem igaz, hogy mennyire értetlen vagy, komolyan, mintha a falnak beszélnék. Ezt nem csinálhatod, nem érted? Nem is ismered Soobint, nem tudom, miért vagy vele ennyire ellenséges.
- Te még csak a nevemet sem tudtad, amikor elhatároztad magadban, hogy szívből utálsz.
- Jó, az teljesen más dolog – legyintettem. – A lényeg, hogy nem sajátíthatsz ki magadnak. Lehetünk barátok úgyis, hogy közben nem rombolod le a kapcsolataimat.
- Mi tetszik benne? – kérdezett rá kertelés nélkül.
- Az, hogy semmiben sem hasonlít rád – szaladt ki a számon meggondolatlanul.
Ezt most… Ezt most komolyan… Tényleg kimondtam?!
- Basszus… - leheltem magam elé, és elfordítottam a fejem, hogy kinézzek az ablakon.
Csend telepedett ránk, amit hirtelen nem tudtam értelmezni. Mármint… Azt hittem, hogy majd előveszi szokásos nagyképű stílusát, és visszakérdez, hogy „Mi van, túl helyesnek számítok neked, vagy mi?”, vagy akármi, de ehelyett csak ült mellettem teljesen lefagyva.
Megköszörülte a torkát. – Vagyis…?
Ó, nem hiszem el, hogy tényleg erről kell beszélgetnünk. – Vagyis ő nem rámenős, Chunji.
- Én sem vagyok az – védekezett ridegen.
- Á, neeem, te tényleg nem – ironizáltam. – Állandó jelleggel megjelensz a ház előtt, anélkül, hogy előzetesen megkérdeznéd,  nekem alkalmas-e, és máris a hálószobámban kutakodsz. Te nem elhívsz egy találkára, te elcibálsz. Nem érdeklődöd meg, hogy mikor érek rá, te csak szimplán kijelented, hogy rá kell érnem, mert mind a ketten tudjuk, hogy így is, úgyis rám fogod erőszakolni magad. Ez nem normális dolog, lásd be. Az emberek nem így szereznek barátokat.
Elszomorodva nézte az utat. - Bocsi…
- Most mégis miért kérsz bocsánatot?
- Amiért ilyen vagyok. Teljesen igazad van, ez így nem jó.
- Örülök, hogy belátod – biccentettem aprót.
- Szóval akkor tényleg tetszik neked Soo… Izé…
- Soobin – segítettem ki.
- Ő – bólintott.
- Talán. Nem tudom. Nem csúnya, és ráadásul kedves srác.
- Tehát szereted a kedves fiúkat?
- Ki ne szeretné őket? – Ezt a hülye kérdést, te jó isten… 
- Akkor kedves leszek.
Felszakadt belőlem a nevetés. – Ami nem megy, azt nem kell erőltetni – paskoltam meg a combját, magam sem értem, miért.
- De, komolyan. Olyan leszek, aki bejönne neked.
- Te most fenyegetőzöl? - röhögtem.
- Majd meglátjuk – húzta pimasz mosolyra ajkát.
- Jól van, majd meglátjuk - egyeztem bele. - Egyébként hová viszel?
- Egy különleges helyre. Véletlenül sem egy kávézóba – vetett rám egy gyors, sokatmondó pillantást. – Bebizonyítom, hogy én jobb vagyok.