Teen Top - Lovefool - 42. rész

*Jungsoo szemszöge*

Ágynak estem. Nagyon csúnyán köhögtem, az orrom az orrcsepp ellenére is be volt dugulva, a lázam magas volt, s folyton hőhullámok gyötörtek. Sangmi kísért el az orvoshoz, de a lelkére kötöttem, hogy betegségemről egy szót se szóljon anyának – amikor a Zackkel való találkozóm után meglátta rajtam a csuromvizes ruháimat, közel tíz percig sikított levegővétel nélkül, az én fejem meg majdnem szétment tőle, és éppen ezért nem akartam, hogy ez megismétlődjön. Semmi kedvem nem volt újból végighallgatni, hogy rosszabb vagyok, mint egy gyerek és, hogy ennyi idősen igazán lehetne már annyi eszem, hogy nem fürdök meg a frissen esett hóban, legyen az érintetlen hótakaró bármilyen csábító is. Hiába magyaráztam neki, hogy Zack volt a hibás, mert ő lökött bele a hókupacba, meg sem hallott engem, túlságosan el volt foglalva a „szörnyen gyerekes vagy” és a „te sosem fogsz megjavulni, kislányom” mondatok ismételgetésével.
Szerencsére nővérem tartotta a szavát és tényleg nem értesítette anyát, más valakit azonban igen: körülbelül a második köhintésem és az első lázmérésem után már ment is a telefon Chunjinak, hogy lebetegedtem. És ő persze rohant is lélekszakadva.
Épp az ágyamban feküdtem, amikor befutott, de mivel aludni próbáltam, ezért nem is törődtem azzal, hogy kinyílt, majd bezárult a szobámnak az ajtaja. Chunji odasétált hozzám, és a lehető legkevésbé sem törődött azzal, hogy én mit akarok: feljebb tolta a nedves ruhát a homlokomon (mivel már egészen a szememig csúszott). Nehezen ugyan, de felnyitottam pilláimat, és mi volt az első dolog, amit megláttam? Chunji haragot tükröző arca. Még a száját is vékony vonallá préselte.
- Ó, ne, kérlek ne kezd te is – nyögtem fel köhögve, majd gyenge karjaimmal a fejemre húztam a meleg paplant, hogy még csak ne is lásson. De ő fogta magát, és önkényesen felszabadította a fejemet.
- Remélem, tanultál ebből.
- Hogy mi? Most komolyan? Jesszusom, nem vagyok már tizenhárom! – csattantam fel.
- Akkor ne is viselkedj úgy!
- Tehetek én arról, hogy Zack erősebb nálam és ezért könnyedén a hóba tudott dobni? Az én hibám talán, hogy nem tudtam megvédeni magam egy fiúval szemben?
Megfeszült az állkapcsa. – Ha itt lenne most az a kis gyökér, fognám és…
- Ezért jöttél ide? – vágtam a szavába. – Hogy hőzöngj? Mert akkor akár el is mehetsz.
Viharosan fújta ki a levegőt. – Nem, nem ezért. – Leült az ágy szélére. – Hogy vagy?
Amolyan „ezt a kérdést most komolyan gondoltad?” fejjel néztem rá piros és felpuffadt szemeimmel.
- Hm, nem is tudom… Mit gondolsz, hogy vagyok?
- Körülbelül ahhoz sincs erőd, hogy nyitva tartsd a szemed, de feleselni még ilyenkor is tudsz.
Enyhe nevetésem durva köhögésbe fulladt.
- Hjaj, Szösz, mit csináljak veled?
- Azt nem tudom, de a homlokomon lévő ruhát víz alá nyomhatnád, mert már kezd megszáradni.
- Értettem, főnökasszony, máris.

Újév előtt két nappal a betegségem annyira kimerített, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal átaludtam mind a két napot. Csak akkor keltem fel, ha a nővérem hozott be nekem inni- illetve ennivalót, továbbá, amikor rám parancsolt, hogy mérjem meg a lázam, vagy esetlegesen ki kellett mennem a mosdóba. De Chunji természetesen végig ott gubbasztott az ágyam szélén (amikor éppen nem volt kötelező megjelenése valahol máshol), és akárhányszor kinyitottam a szememet egy rövid, erőtlen pillanatra, mindig aggódó tekintetével találtam magam szemben.

Szilveszterre hatalmas bulit terveztünk a srácokkal, de erről le is mondhattam, ugyanis még aznap reggel is úgy éreztem magam, mint egy félholt.
Sangmi bejött a szobámba, két kezében egy nagy tálcát egyensúlyozva, amin a reggelim, a gőzölgő teám és a gyógyszerem volt.
- De jó, hogy fent vagy, máskülönben nem lett volna szívem felébreszteni téged. Jobban vagy már valamennyivel?
- Nem sokkal, de azért igen.
- Lemondtam az estét.
Letette a tálcát az ágyam melletti komódra, majd leült mellém és feljebb húzta a takarómat.
- Micsoda?! De hát miért?
- Szerintem nem vagy olyan állapotban, hogy el tudd hagyni a házat.
- Igen, pont ez az. Hogy ÉN nem vagyok olyan állapotban, de attól TE – böktem felé mutatóujjammal – még nyugodtan elmehetsz.
- De…
- Sangmi, komolyan mondom, majd elleszek valahogy. Különben is, nagyrészt csak alszok. Neked nem kell a négy fal közt unatkoznod.
- Hát jó, de…
- De, de, de… Semmi de! A napokban becsületesen a gondomat viselted, de most neked is jár egy kis pihenés.
Az arcán láttam, hogy belül vívódott.
- Menj és érezd jól magad, különben is utálnám magam, ha miattam maradnál itthon.
Nagy nehezen ugyan, de végül biccentett. – Megyek és felhívom L.Joe-t.
Tíz perc múlva tért vissza, én ekkor már reggeliztem.
- Jó, megyek.
- Na, nagyon helyes.
- De Chunji itt lesz veled.
- Mi? De miért?
- Ne kezdd megint…
- Neeem, most nem azt akarom mondani, hogy látni sem akarom őt, mert ezzel hazudnék… Csak azt szeretném, ha ő is elmenne szórakozni. Ő is vagy dolgozott a napokban, vagy itt ücsörgött mellettem és ezen az estén nem akarom, hogy a zombi fejemet nézze ahelyett, hogy elmenne kitombolni magát.
- Chunji mondta magától, hogy nem fog magadra hagyni, szóval szerintem neki ez nem baj.
- De akkor is…
- Nem érdekelsz, én megyek, ő jön, te maradsz, vita lezárva.
- Ó, csak egyszer gyógyuljak meg…

A nap további részét is alvással töltöttem, aztán arra ébredtem, hogy valaki a tenyerét a homlokomra tapasztotta.
Nyöszörögve nyitottam fel nehéz pilláimat, mire rögtön Chunji aggódó tekintetébe botlottam.
Nagyot ásítottam, s megdörzsöltem a szememet, amit még az a gyenge fény is bántott, melyet a kislámpám generált.
- Hány óra? – hunyorogtam.

Enyhe mosollyal az arcán nyugtázta, hogy végre nem alszom.
- Fél hét, Sangmiék az előbb mentek el. De már megint meleg a homlokod, Szösz. Máris hozok teát, hogy be tudd venni a lázcsillapítót.
- Nem kell ezt csinálnod.
- Micsodát?
- Nem kell ápolnod. Nyugodtan mehetsz bulizni a többiekkel.
Összeszűkítette a szemét.
- Szóval nem tartasz igényt a társaságomra?
- Nem erről van szó. Csak nem akarom, hogy miattam legyen rémes a szilvesztered.
Megcsóválta a fejét.
- Ott vagyok, ahol lennem kell.
Ha lett volna erőm, felültem volna, hogy magamhoz szorítsam őt, azonban így csak tovább feküdtem, mint egy élettelen fadarab.
- Hozom a teát.
Amikor visszatért a szobámba, letette a bögrémet az ágy melletti komódra, engem pedig ülőhelyzetbe tornázott. Gyors mozdulattal kipattintotta a gyógyszert a levélből, majd ketté is törte. A kezembe adta a csészét.
- Óvatosan, elég meleg.
Miután lenyeltem a pirulát, visszaadtam a bögrémet, ő meg visszarakta oda, ahonnan elvette.
Visszahajtottam a fejemet a párnára, míg Chunji elhelyezkedett mellettem. Az oldalamra fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni.
- El fogod kapni tőlem.
- Akkor sem hagylak itt.
- De nem akarlak megfertőzni.
- Én meg nem akarok a földön feküdni.
- Aztán meg majd engem hibáztatsz, ha te is lebetegszel.
Félreseperte az arcomhoz ragadt tincseket.
- Hülye vagy – mondta nemes egyszerűséggel, és emiatt valamiért nevetnem kellett. Aztán meg köhögnöm. – Maradok, Szösz. Akár tetszik, akár nem. Ha lebetegszem, ha nem. Nem hagylak magadra. 

- Rendes tőled – mosolyogtam bágyadtan. 

Vállat vont. – Barátok vagyunk. Ha én nem viselem a gondodat, ki fogja? 

- De most kezdtek majd dolgozni az új albumon, tehát ha megfertőzlek, mind a kettőnket meg fognak ölni. Téged a főnököd, engem meg a srácok.
- Mintha hagynám, hogy egy ujjal is hozzád érjen bárki is…
- Szóval nem tudlak rávenni arra, hogy a saját érdekedben magamra hagyj?
- Nem, Szösz. Velem fogod megérni az újévet, törődj bele.
Ettől máris jobban éreztem magam.
Hosszú perceken keresztül csak hallgattunk és néztük egymást, de aztán megtörte a csendet:
- Eszembe jutott Zack és… – kezdte, de aztán elhallgatott. 

- Mire vagy kíváncsi? – bátorítottam.
- Hát… Nem biztos, hogy ezt a beszélgetést le kéne folytatnunk.
- Na, gyerünk, kérdezz. Most nincs annyi erőm, hogy neked essek. Használd ki.
- Legyen – egyezett bele. – Mióta ismeritek egymást?
- Óvodás korunk óta, együtt nőttünk fel. Csak aztán általános iskola után elköltöztek és valahogy sosem tudtuk összehozni a találkozót.
- Sajnáltad?
- Persze. Legjobb barátok voltunk.
- Csak barátok?
Fásult mosolyra húztam a számat.
- Gondoltam, hogy erre is kíváncsi leszel.
- De most komolyan. Azt mondtad, kérdezzek.
- Megcsókolt – árultam el.
- Egyszer?
- Egyszer – helyeseltem. – Mielőtt elköltöztek volna.
- Búcsúcsók?
- Olyasmi.
- És vele volt az első?
- Igen.
- Szerencsés egy köcsög… – motyogta orra alatt. 

- Muszáj mindenkit leszólnod, aki kapcsolatba kerül velem?
- Ez feltétlen reflex, mint az, hogy amint megszólalok, leharapod a fejem.
- Javíthatatlan vagy.
- Csak úgy, mint te – vigyorgott, majd az orromra koppintott. – Kis taknyos.
Fintorogtam.
- De tőle egyébként nem kell féltened. Ő ott van, én meg itt.
- Csak ennyi akadályoz meg abban, hogy a barátnője legyél?
- Természetesen nem. Jó volt vele találkozni ennyi idő után, de az érzés az már nem volt ott.
- Nem is gondolod, hogy visszajöhetne?
- Nem. Kamaszok voltunk, régen volt. A múlté.
- Nem akarod vissza?
- Nem. Elengedtem. És különben is, te körülbelül minden szabadidőmet lekötöd, az egyetem mellett másra már nem is lenne időm.
- Be kell vallanom, szeretek az elfoglaltságod lenni.
- Na, azt mindjárt gondoltam. Szinte már hozzám nőttél.
- Nagy kár, hogy például fürdés közben nem vagyok ténylegesen hozzád nőve – harapta be a száját.
- Ha nem lennék teljesen kimerülve, esküszöm, hogy most lelöknélek az ágyról.
Nevetett. – Mázlim van.

Hosszú-hosszú órákig beszélgettünk, s így, hogy ő is velem volt, már nem éreztem magam úgy, mint akit elgázoltak. Nem csukódott le a szemem, pilláim nem voltak mázsás súlyúak és fent tudtam tartani a párbeszédet, nem aludtam be egy mondat kellős közepén. Mintha Chunji gyógyír lett volna a nyavalyámra.

Éjfélkor teával koccintottunk; értékeltem, hogy nem kezdett el mellettem alkoholizálni. Betegen még nehezebben viseltem volna el a részeg Chunjit.

Hajnali egy felé járhatott már az idő, ekkor már kezdtem picit álmosodni.
Megdörzsöltem viszkető szememet, mire Chunji megragadta a csuklómat.
- Rajtad van a karkötő.
- Magának tökéletes a látása, uram – gúnyolódtam.
- Nem hittem volna, hogy tényleg hordani fogod.
- Azt mondtad, azt akarod, hogy viseljem.
- Csak ezért nem vetted még le?
- Nem. Tetszik. Jól választottál.
- Örülök neki. – A kezébe vette a C és a J betűt és elgondolkodva nézte őket. – Olyan, mintha összetartoznánk… vagy valami – tette hozzá sután.
- Miért, talán nem?
Kikerekedett a szeme.
- Nem tudom… – mormolta. – Mondd meg te. 

Picit gondolkodtam a válaszon.
- Nyugodtan elhagyhatod azt a feltételes módot – feleltem végül.
- Összetartozunk – ízlelgette, majd felragyogott az arca. – Nekem meg ez tetszik. Remélem, hogy akkor is így fogod ezt gondolni, amikor már nincs lázad.
Vigyorogtam. – Nem tudok tőled megszabadulni, Chunji. Valahogy mindig visszatalálok hozzád.
- Jaj, Szösz… – Közel hajolt hozzám és megpuszilta a homlokomat. – Még mindig nagyon lázas vagy, talán ezért is beszélsz össze-vissza. 

- Nem a láz teszi – próbáltam bizonygatni.
- Ha meggyógyulsz, nem is fogsz emlékezni erre.
- Utálom, hogy nem hiszel a szavamban.
- Hinnék, ha nem ilyen körülmények között vallanál be nekem ilyeneket. Először, amikor részeg voltál, most meg amikor a plafont veri a lázad…
- Arra is emlékszem, mit mondtam a Glowban. Hogy mit mondtál te. Hogy mindig is szeretted az illatomat és, hogy utálod, hogy rád nyomtam a barát bélyegét.
Döbbenet tükröződött az arcán, sűrűn pislogott rám, kereste a szavakat.
- Kedvellek, Chunji.
Fáradtan sóhajtott és kikászálódott az ágyból.
- Hozok a homlokodra vizes ruhát.
- Hinned kell nekem! – szóltam távolodó alakja után.
Hátrafordult az ajtóból és megeresztett felém egy hamiskás mosolyt.
- Hozok még teát és gyógyszert is, utána alszunk, oké? Ki kell pihenned magad.
- Ne tegyél úgy, mintha nem hallottad volna, mit mondtam!
De ő csak hátat fordított nekem és lement a konyhába, nekem pedig sírhatnékom támadt és felment bennem a pumpa.
Ha a láz volt okolható, ha nem, el akartam neki mondani mindent: hogy bárhogyan is próbálom elnémítani a szívemet, nem sikerül és mindig ugyanoda lyukadok ki, hogy igenis többet akarok barátságnál. De jelen esetben mondhattam volna bármit, ő úgysem hitt volna nekem, mert beteg voltam és szerinte emiatt nem voltam teljesen beszámítható.
Visszatért, arca érzelemmentes volt. Nehezen feltornáztam magam, ő pedig összetörte nekem a lázcsillapítót és a kezembe adta a bögrémet. Haragosan néztem rá, amikor elvettem tőle a két darabban lévő pirulát, és szúrós tekintettel szuggeráltam akkor is, amikor a meleg teával küldtem le a torkomon a gyógyszert. Ő viszont lesütötte a szemét és tulajdonképpen mindenhová pillantott, csak rám nem, és ez engem mélységesen frusztrált.
Visszafeküdtem és a fal mellé húzódtam, hogy neki is legyen mellettem hely, ő meg a homlokomra helyezte a hideg vizes ruhát és végül ő is ledőlt. Az oldalára feküdt, bal kezét a párna alá tette, s ekkor vége rám nézett. Fürkésző szemei kereszttüzében kezdtem kényelmetlenül érezni magam, biztos voltam abban, hogy próbált a fejembe látni.
- Nem fog menni.
- Micsoda? – ráncolta a homlokát.
- Nem tudsz a gondolataimban olvasni.
- Igen, ez talán a legfőbb problémám…
- Tényleg kedvellek, Chunji – ismételtem meg magam, remélve, hogy ezúttal el is jut a tudatáig.
Meggyötörten pislogott rám, szólásra nyílt a szája, de aztán nem mondott egy szót sem, csak lekapcsolta az ágy melletti komódon lévő kislámpát.
- Szép álmokat, Szösz. Ha bármi van, ébressz fel.
Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Vagy nem is az enyémet, inkább az övét.
- Hitetlen idióta… – morogtam úgy, hogy még ő is hallhassa, s a fal felé fordultam, hogy neki háttal legyek. 

Barom, barom, barom, mondogattam magamban dühösen, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.


*Chunji szemszöge*

Bármennyire is akartam aludni, sehogy sem ment. Nem azzal volt a baj, hogy kényelmetlen lett volna az ágy vagy, hogy nyakatekert pozícióban feküdtem volna, csupán a gondolataim nem hagytak nekem nyugtot. Agyam fáradhatatlanul kattogott, nem bírtam leállni a gondolkodással.
Szösz légzése már legalább egy órája egyenletessé vált, ő békésen húzta a lóbőrt, míg én ébren virrasztottam mellette, a plafont bámulva. Bár úgy aludt el, hogy hátat fordított nekem, mostanra már felém volt fordulva, és én keserédes mosollyal arcomon csodálhattam őt anélkül, hogy ő erről tudomást szerzett volna. Szája nyitva volt, mivel a bedugult orrán keresztül nem tudott levegőt venni, a vizes ruha pedig egészen az orrnyergéig le volt csúszva. Olyan édesen buta látványt nyújtott, hogy legszívesebben hozzábújtam volna. Előbb az arcához, majd a homlokához érintettem a kezemet és hatalmas kő esett le a szívemről, amiért bőre már nem volt tűzforró. Legalább emiatt nem kellett aggódnom egy ideig.
Óvatosan elsimítottam kósza tincseit, szememet le sem tudtam róla venni.
- Mihez kezdjek veled, kicsi? – suttogtam, s megigazítottam a nedves kendőjét.
Újra és újra lejátszottam magamban a Glowban történteket, fejemben pedig visszhangot vertek a szavai. Nem tudtam, mit higgyek vagy, hogy egyáltalán higgyek-e valamit. Ezt a lányt megismerkedésünk óta nem tudtam hová tenni, maga volt a két lábon járó ellentmondás. Amikor az egyetemen először megpillantottam őt, fogkrémes volt a felsője és zilált a haja, ami arra engedett következtetni, hogy esetlen és szétszórt, míg az arc azt sugallta, hogy karakán jellem és vele nem érdemes ujjat húzni.
Én mégis megtettem.
Nem tudtam őt menni hagyni. Felkeltette az érdeklődésemet, tudni akartam a nevét és azt, hogy mi rejlik a morcos ábrázata mögött. Előadás után elszakadtam a fiúktól, kerestem őt, de nem találtam sehol, s amikor már lemondtam róla, épp akkor botlottam bele az egyetem hátsó ajtajában. Ő finoman elküldött az anyámba, én meg nevetségesen boldog voltam ettől.
Azóta is hatalmas mázlistának tartottam magam, amiért az utolsó pillanatban megleltem őt, továbbá még azért is, mert utána az utunk mindig keresztezte egymást.
Annak ellenére is szerencsésnek éreztem magam, hogy megnehezítette az életemet.
Állandó félelemben éltem mellette, sosem tudhattam, mikor hogyan fog hozzám viszonyulni. Olyan változékony volt, mint az időjárás, sokszor néhány pillanaton belül is képes volt száznyolcvan fokos fordulatot tenni; egyik percben még maga volt a napsütés és a jókedv, a következőben pedig már esernyő nélkül áztam az általa megidézett viharban. Egyszer kenyérre tudtam őt kenni, máskor hozzá sem lehetett szólni, mert simán átharapta volna a torkomat.
Éppen ezért nem tudtam, hogy higgyek-e részeg szájának és lázas, hangosan kimondott gondolatainak. Szerettem volna. Bízni akartam abban, hogy valóban kedvel, de mindig tett vagy mondott valami olyat, amivel erre az egészre rácáfolt. Egyszerre gyűlölt és szeretett, és fogalmam sem volt arról, hogy hogyan volt erre képes.
Kíváncsi voltam az igazságra, arra, hogy mi volt a szívében, de valamiért sosem mertem felhozni neki ezt a témát. A Glowban töltött éjszaka után is fel akartam őt keresni, hogy tisztázzuk, mégis hányadán állunk, de inamba szállt a bátorság és inkább úgy viselkedtem vele, mintha semmi sem történt volna.
Egyébként rengetegszer be akartam neki vallani mindent, de rettegtem tőle, attól tartottam, hogy „jó” szokásához híven elküldene engem a halálba, majd megszakítaná velem a kapcsolatot. Nem akartam őt elveszíteni, ezért csendben maradtam és továbbra is csak vicc formájában adtam a tudtára, hogy tetszik nekem. És ő képes volt elhinni, bevette, hogy tényleg csak poénkodom.
Nála vaksibb lánnyal még életemben nem találkoztam.
De harapós és csípős stílusa miatt sem tudtam a kapcsolatunkat annyiban hagyni; ha kilencvenkilencszer veszett velem össze és mondta azt, hogy látni sem akar, akkor én a századik alkalommal is visszakúsztam hozzá.
És éppen ezért tudtam, hogy amit érzek, az igazi. Mert sosem futottam senki után, hagytam az embereket menni, Szöszbe viszont úgy kapaszkodtam, mintha az életem múlott volna rajta. Csak tőle remegett meg a lábam és kizárólag mellette vesztettem az önbizalmamból.
De ő ebből nem látott semmit.
Nem látott bennem semmit.
És én ennek ellenére is szerettem őt.



Eközben…